Idézetek

Alkyoni Papadaki: A Hold színe (Kairosz, 2011, fordította: Donáti István)

"Az a fa - cseresznyefa - ott állt a dohányföld határán. Volt ott egy csillag is, amely alig pislákolt az égbolt szempillája alatt. Egy derült márciusi éjjelen a cseresznyefát elfogta a félelem. Ágait az ég felé tárta, és mélyen felsóhajtott. A csillag a szemébe nézett és rámosolygott. Erre az összes tündér meg manó belekapaszkodott az éjszaka szoknyájába, majd táncra perdültek. A szelek - úgy északon, mint délen - vették a harmonikájukat és énekeltek. Amerről csak szél fújhat, részegségtől kipirult szellő kapott az éjszaka hajába, a száját csókolva. Egész későig tartott a mulatság, mígnem feltűnt a hajnalcsillag, és becsukta az égbolt utcájának kapuját."

"Azután az éjszaka édesen elaludt. Az egyik kezében egy darab ottfelejtett krumplival, a másikban egy tasak karamellával." (38. oldal)

"A vén Gedeon! Azzal a sötétkék szemével. Két háborgó tenger, amely táncolva várta a hajnalt." (39. oldal)


"Tudod, ki van egyedül? Az, aki egyre halmozza magában a csendet." (39. oldal)


"Gyakran megesik, hogy az ember fájdalma nagyobb az Isten haragjánál - válaszolta a fa." (80. oldal)


"Elmondom, mint olvastam, Nikosz. Amikor úgy érzed, hogy trágyadombon vagy, ültess szamócát!" Változata a Montgomery-féle limonádénak:D (105. oldal)


"Ő az a lány, aki a szelekbe kapaszkodik. Ajkán aszfodéloszból vett virágpor. Nyakában hosszú sálat visel, szakadt szárnyakból. Ő az a lány, aki megrészegíti az éjszakát...
 - Egy parányi konyhában ő az a lány, aki a fénybe néz. Sajtot reszel a metélthez.
 Sárga szoknyát visel. És az arcvonásaiból szép lassan előtűnik a telihold.
 Ő az a lány, aki megrészegíti az éjszakát..." (143. oldal)



*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** 

Molnár Ferenc: Liliom / Az üvegcipő / Játék a kastélyban (Osiris, 2012)

Játék a kastélyban:

"ANNIE Ne ordíts!
ALMÁDY De ordítok! Kifacsart citrom vagyok! Citrom vagyok! (Zokogva.) Tudja meg az egész világ, hogy citrom vagyok!"
(Első felvonás, 223. oldal)

"ALMÁDY (nagyot ordítva) Te, én úgy szenvedek, mint egy beteg ló!
ANNIE Csak ezt ne mondd, mert megszakad a szívem! Ne szenvedj! Ne állj ott olyan kétségbeesetten. Gyere ide, csókolj meg, te szamár."
(Első felvonás, 225. oldal)

"LAKÁJ És mit méltóztatik parancsolni reggelire?
TURAI Hát… lehet egy kis sonka, tojás, hideg csirke, valami hal, roastbeef… szalámi, nyelv, szardínia, szalonna… sajt, vaj, tej, méz, dzsem… rozskenyér, konyak… és tea.
LAKÁJ Citrommal?
TURAI (felkiált) Nem! (Halkan.) Nem. – Rummal."
(Első felvonás, 232. oldal)

"ANNIE Mit fogsz most csinálni, te gazember? Látod, mit tettél velem? Öngyilkosságba kergetsz! Istenem! Meghalni! Meghalni!
ALMÁDY (hősiesen) Együtt! Ketten együtt!
ANNIE Nem kellesz! A halálban se kellesz! Mit fogsz most csinálni? Most karcold a felhőt, te… te… (Sír.)
ALMÁDY Állok annak az úrnak a rendelkezésére.
TURAI Hogyne. Még csak az kellene. Ön azt fogja most csinálni, amit én parancsolok.
ALMÁDY Parancsol?
ANNIE Hallgass! Igenis parancsol. Beszéljen, kérem. Ő akármit harsog, maga csak beszéljen.
ALMÁDY Én harsogok? Az én pianómra ezt mondod?
TURAI Tegye el a pianóját. Örüljön, hogy kihúzom ebből a bajból. Nős ember! Családapa! Négy gyerek! Kis citromok otthon! Majd adok én magának! Még egy szó, és feladom azt a sürgönyt a feleségének, ami ott fekszik megírva. És most ügyeljenek ide."
(Második felvonás, 242.-243. oldal)

*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** 

Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete (Európa, 2012, fordította: Rácz Judit)

"1884-ben Tolsztoj leckéket vett egy cipésztől, hogy megtanulja, hogyan kell cipőt varrni. Hamarosan elkészítette első pár cipőjét Agafja Mihajlovna, a szolgálójuk számára. Szofja további részletekről is értesült Szergej Nyikolajevicstől, aki meglátogatta testvérét Jasznajában. Tolsztoj ziláltan, piszkos harisnyában és parasztingben a munkapad főlé hajolt, miközben egy tanító a Szentek életét olvasta föl neki. Szofja füstölögve számolt be erről húgának: »Ez a bohóckodás és a családja iránti közömbösség annyira undorító számomra, hogy nem is fogok neki írni. Miután nemzett egy rakás gyereket, nem leli örömét a saját családjában, és nem is dolgozik értük… Olyan nehéz mindent egyszerre kezelni, a nagy családot, a felnőtt fiúkat, a terhességemet, hogy már alig várom, hogy beteg legyek, vagy gázoljon el a ló, csak hogy végre pihenhessek, és megmeneküljek ettől az élettől.«"
(165. oldal)

"Amikor az elsőszülött, Szerjozsa, befejezte az egyetemet, kikérte apja tanácsát a karrierjét illetően. Tolsztoj, aki matematikára tanította gyerekkorában, és oktatókat fogadott mellé, hogy felkészítsék az egyetemre, most ennyit válaszolt: »Fogj egy seprűt, és seperd az utcát!« Szofja annak illusztrálására szokta elmesélni ezt, hogy Tolsztoj milyen kevéssé használható tanácsokat adott. Mivel lemondott minden ambícióról saját maga és a gyermekei számára, úgy gondolta, a legalantasabb elfoglaltság a legjobb."
(207. oldal)

"Szása, a legfiatalabb lány szerint Szofjának még mindig »rettenetes energiája« volt, pedig az öregedés jelei rajta is megmutatkoztak: látása erősen megromlott, és idült ízületi gyulladás kínozta. Noha kertész is volt Jasznajában, Szofja maga tisztította meg a ház körüli területet, irtotta a gazt, festette a padokat és az asztalokat a parkban, és saját szerszámaival metszette a fákat. »Nem tudott tétlenül ülni. Egy darabig egész napokat töltött azzal, hogy tanult írógépen írni. Aztán, ahogy a hatvanadik évéhez közeledett, hirtelen nagyon érdekelni kezdte a képzőművészet.« 1899-ben önállóan megtanulta a vízfestést, és illusztrációkat másolt Tolsztoj Holsztomer: Egy ló történetecímű írásához. Mivel ezt sosem tanulta, mindenki csodálkozott, hogy milyen jól sikerültek a másolatai."
(316.-317. oldal)

"Eljött a bölcsesség és a belátás ideje, itt kellett meghúzni egy vonalat: »Csaknem negyven éven át szolgáltam egy géniuszt. Százszor éreztem magamban az intellektuális energiák rezdülését és mindenféle vágyat – a tanulás iránti sóvárgást, a zene és a művészetek szeretetét… S e sóvár vágyakat újra és újra eltapostam, elfojtottam… Mindenki azt kérdi: „Egy ilyen értéktelen asszonynak, mint te, minek kellene az intellektuális vagy művészi élet?” Erre a kérdésre csak azt tudom válaszolni: "Nem tudom, de nagy szerencsétlenség, hogy egy géniusz szolgálata kedvéért örökösen elnyomjam azt."«"
(315. oldal)

"Az asszony Gaszprában újra fényképezni kezdett, olaszul tanult, és sokat olvasott, egyebek közt Giuseppe Mazzini Az ember kötelességeiről című írását. Tolsztoj kiválónak tartotta a könyvet, s Szofjára is nagy hatást gyakorolt: »Milyen csodálatos gondolatok és nyelvezet – egyszerű, tömör, tele erővel és meggyőződéssel.« Szofja öt európai nyelven olvasott, a könyveken – például Harold Fielding The Soul of a People-jén – keresztül ismerkedve más kultúrákkal. Mivel sosem utazott, érdekes volt számára Burmáról, hagyományairól és vallásáról olvasni. Tolsztojt mindig is erősen vonzotta a buddhizmus, s most Szofja is úgy gondolta, »sokkal jobb… mint a mi ortodox vallásunk, és milyen csodálatos népek ezek a burmaiak.« A megjegyzést talán Tolsztoj egyházi kiátkozásának emléke ihlette – ilyesmi Burmában aligha fordulhatott elő. (E kulturális érdeklődéséből fakadt, hogy később lefordította Sydney Sprague A Year with the Bahais in India and Burma című könyvét.)"
(313. oldal)

"Szofja tudta, hogy férje ellenzi a nők emancipációját, és nincs értelme vitába szállni vele. Egyébiránt úgy vélte, a nőknek nem szabadságra, hanem férjük segítségére van szükségük. Most, amikor a női egyenjogúságról beszéltek, Szofja is odahallgatott – és Tolsztoj kijelentése az elevenébe hatolt: »Mindegy, miféle munkát végez egy nő – tanít, gyógyít, alkot –, életének valójában egyetlen értelme van: a testi szerelem.«"
(297. oldal)

*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** 


Alice Hoffman: Galambok őrizői (Maxim, 2012, fordította: Bozai Ágota)

"Sosem hittem volna, hogy egyszer a király várában fogok élni, ahol szél fú és el akar emészteni minket, és teljesen világossá teszi, hogy nem vagyunk több, mint egyetlen múló pillanat az időben."

"Zara elképzelhetetlenül szép volt. Nem csoda, hogy neki udvarolt, figyelmet sem fordítva a megfelelőbb lányokra, akik kegyeit keresték. A lányom neve azt jelenti: »szép reggel«, és valóban, ragyogóbb volt bárminél ezen a világon; bőre aranyló, haja, mint a búza, arca még szebb, mert fekete szeme a hajnalhasadás előtti éjszakára emlékeztetett, amikor a világ titokzatos, és nincs más, csak árnyék.
 Gyakran eltűnődtem azon, hogy Zarát valami angyal adta nekem. Másképpen hogyan lenne lehetséges, hogy egy egyszerű asszony, mint én, olyan lánnyal áldatik meg, aki szép, mint egy királynő?"

"Halkan beszéltem hozzá, szórakoztatni igyekeztem azzal, hogy elbeszéltem, hányféle szelet ismertünk meg az úton: az áradó szelet, a gomolygó szelet, a süvöltő szelet, a langy, kellemes déli szelet, az éles kék szelet, ami éjszaka érkezik, hajnalban pedig hirtelen megszűnik; a kétségbeesés ibolyaszínű szelét."

"Íme, a szerelem talánya: mind elveszi, amit neked ad."

"Az egész hirtelen kezdődött, mielőtt megérthettük volna, mi történik. Az ég elszürkült, izzásig hevült. Sokféleképpen kezdődhet eső, de ehhez hasonló özönvizet nem láttunk még soha. A föld az egyik pillanatban csupa por volt, a másikban tavak képződtek. A világ csurom nedves és fényes lett, vízlepel takarta a tájat. Sosem vettem még észre, hogy az esőnek olyan sok színe lehet; zöld, mint a mezők, kék, mint a mennybolt, fehér, mint a bárány, aranyló, mint lányom haja."

"Azt mondják, anyánk átlépdelt a vízen, és Lilith tizenhárom démonja tartotta ruhája szegélyét, de nem így volt; találkoztunk egy dereglyés emberrel."

"- Adj valamit, amivel legyőzhető az a démon - könyörgött Yael.
 - Nem démon, hanem nő - felelte anyám szomorúan. - Ez ebben az esetben rosszabb."

"- Hallottam, azt beszélték, Malachi olyan szép betűkkel ír, hogy angyalok gyűlnek köréje nézni, mert Isten legelőször a szót teremtette meg a csendből, és a szavak a legszebbek összes teremtményei közt."

"Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az. Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem; ő benne bízom! Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; paizs és páncél az ő hűsége."

"Házunk bejárata mellett magas jázminból és illatos rózsából volt sövény. Esténként az egész város mintha kékre változott volna, mintha világunk víz alá süllyedne. Hosszú árnyékok vetültek a terrakotta bejárati útra, hogy senki se lássa, ki lép be ajtónkon, és ki távozik a sötét, illatos éjnek évadján. (...)
 A kertben, ahol írni tanultam, ritka vízi liliomok nyíltak; éjszakánként varázslatos volt illatuk. Ezek a virágok azóta is a legkedvesebbek nekem. Egyetlen ilyen liliom annyit ér, mint egy egész hordónyi balzsam és mirha."

*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban! (Pesti Szalon, 1993, fordította: Dobos Éva)

"Nem volt könnyű belegyömöszölnie a bőröndbe azt a napot, amikor ők hárman együtt első áldozásukra mentek. A gyertya, a könyv és a templom előtt készült fénykép könnyedén befért, nem úgy a Nacha készítette, kukoricalevelekbe göngyölt puliszka és a kukoricaital, melyet azután barátnőik és rokonaik társaságában fogyasztottak el. Befértek a gyerekjáték tarkabarka csontocskái, nem úgy a nevetés, amikor játszottak velük az iskolaudvaron, s nem fért be Jovita tanítónő sem, sem a hinta, sem hálószobájának illata, sem a frissen fölkevert csokoládéital. A jó az volt, hogy nem fértek be Elena Mama botütései és szidalmai sem, mert Tita jó szorosan lezárta a bőröndöt, mielőtt még becsusszanhattak volna." 
(52. oldal)

"Titából kibuggyant a nevetés, látván, hogy e pillanatban Gertrudis jobban aggódik a sütemény jövőjéért, mint az övéért. Ez persze érthető volt, hiszen egyrészről Gertrudisnak nem volt tudomása arról, milyen súlyos húgának a gondja, másrészről igen nagy gusztusa volt a süteményekre.
 Könnyeit szárogatva, maga Tita vette le a tűzről az edényt, mert Gertrudis megégette a kezét, amikor hozzányúlt.
 Amikor a krém kihűlt, apró kockákra vágjuk, olyan méretűekre, hogy ne törjenek szét. Külön felverjük a tojásfehérjét, hogy beborítsuk vele a kockákat, majd azokat olajban sütjük ki. Végül meghempergetjük őket szirupban, és meghintjük őrölt fahéjjal." 
(128. oldal)

"- Az igazságot! Az igazságot! Nézd, Tita, az a színtiszta igazság, hogy az igazság nem létezik, mert kinek-kinek megvan a maga igazsága." 
(128. oldal)


*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***

Lőrinczy Judit: Ingókövek (Ad Astra, 2013)

"Otthon... távolba bújó táj, merre forduljanak hazád fiai a hósivatagban, merre fordítsák arcukat, Uram, hogy még utoljára úgy érezzék, hazaérhetnek, ha csak gondolatban is? Ez nem a mi vidékünk, nem kellene itt lenünk, s mégis e helyen ér utol minket a végzet."
(357. oldal)

"Mi van, ha a város ezt akarja? Bűnhődést, és nem pusztán a halálomat? Lassú kínokat egy táborban? Egy cellában, várva, hogy kivégezzenek? Vagy sebesülten heverni egy hideg sátor alatt, alattam vértócsával és levágott végtagokkal, mialatt érzéstelenítés nélkül operálnak? Dante tévedett. A Pokol itt van, ezen a földön, és mi a legmélyebb bugyrában kerültünk."
(354. oldal)

"Ha volna az égieknek egy hatalmas lapátja, felmarkolhatnák vele Caricint, és hamvait szerteszét szórhatnák az egész Földön."
(429. oldal)

"- Féltem a náciktól, ezt be kell valljam - folytatta Vaszilij. - Rohadtul féltem tőlük, nem gondoltam rájuk úgy, mint emberekre, hanem inkább, mint esztelen vadállatokra, de ha a városra gondolok, nem félelmet érzek, hanem rettegést."
(397. oldal)

"Nem állhatunk meg, mert nem indulunk el többé."
(226. oldal)

"Minden városnak lelke van. Arcuk változékony, akár az emberé, élettelen kő, fa, malter, tégla ne tévesszen meg. Azt gondoljuk, mi vagyunk a lüktető, tervező erő, megácsoljunk, akár gy színpadi díszletet, és ha már nem kell e kellék az élet színművéhez, felperzseljük, fallal kettéosztjuk, sóval hintjük be a lerombolt utcák sebhelyét.
Minden élő közös jussa a halál. A városoké is."
(432-433. oldal)

"- Azt mondják, egy város eredeti, valódi neve olyan, akár a keresztség - mondta Weisselberger, rájuk sem nézve. - Az égiek is azt tartják számon, nem azt, amire utólag változtatták."
(52. oldal)

"Pedig nem halál ez, csak némaság és holtig fogadott bosszú."
(8. oldal)

"Ezer arca van ennek a városnak, gyárnegyedek rozsdamarta vas-arca, parti sétányok, virágzó gyümölcsfák ezerszínű kavalkád-arca, csöndes faházikók otthon-arca, lakótelepek szögletes, törtfehér arca, gondosan tervezett parkok és terek, Sztálin-szobrok bronz-és márványarca. De most csak egyféle van. Éjjel narancsvörösen izzó, fekete sziluettek, nappal kihűlt, füstölgő, szürke kőromok erdeje, pokolbéli táj, amelyben szörnyek keltek életre."
(30. oldal)

"Minél nagyobb valahol az élet, annál nagyobb a pusztítás."
(89. oldal)

"Mind fizetnünk kell a városnak. Ki kerülővel, ki verssel, ki némasággal, kiöntött vodkával, földre szórt morzsával... és ha elmulasztjuk az adót, vérrel és könnyekkel." 
(179. oldal)

"A halálfélelem az egyetlen biztos dolog, amiből tudja az ember, hogy még él."
(209. oldal)

"- Öltsetek fehér inget a háborúban, mert ha bűnben éltünk is, szentként halunk meg!"
(209. oldal)

"Aki egyszer eldőlt, fel nem kelt többé. Ingókövek az éjjeli tájban.
Hadifoglyok.
Ellenállók, civilek, férfiak és nők.
Német büntetőszázadok.
Zsidók.
Lindt többé nem volt képes felidézni a bor zamatát, a gyomrából feltörő kesernyés íz a nyelvébe mart. Hiába hunyta le a szemét, akkor is látta az arca felé nyúló, apró kezeket; a gyermekek bőrén már kiütköztek a hullafoltok."
(235-236. oldal)

"A parancsnokság egy horhosban foglalt helyet, pontosabban egy abból nyíló mélyedésben, félig a föld, félig egy romos ipari épület alatt. A lejáratnál egy teve rágott valamit egykedvűen. Amikor meglátta Vaszilijt, lebiggyesztette alsó ajkát, csúfondáros vigyort villantva rá.
- Hát ez? - kérdezte egy fémhordón ücsörgő férfitól, aki mahorkát szívott.
- A tevém.
- Még sosem láttam élőben. És nem gondoltam volna, hogy éppen itt, éppen most - csóválta a fejét. - Van neve?
- Szöcske - mondta a férfi morózusan. - És egy nap leköpi a Reichstagot."
 (242. oldal)

"Él a város, de határtalanul szenved, lecsupaszított, nyílt seb, melybe sót szórtak, és puskaport, minden szem egy-egy német, ki kell onnan égetni őket, de amíg égnek, amíg irtják őket, a város is pusztul velük együtt." (283. oldal)

*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***

Edmund de Waal: A borostyánszemű nyúl (Gabo, 2011, fordította: Sóvágó Katalin) 

 "... hogyan készítette a bécsi szakácsnőjük az apjuknak a születésnapi reggelire sziruposan édes likőrben fürdő, cukormázas, rétegelt palacsintából a Kaiserschmarrnt; hogyan hozta be fontoskodó ünnepélyességgel és vágta fel az ebédlőben egy nagy késsel Josef, a komornyik, és papa ilyenkor mindig megjegyezte, hogy a császár sem kezdhetné jobban a születésnapját."
(16. oldal)

"Goncourt irigy erre a kedves fiúra, aki alig észrevehetően idegenes kiejtéssel beszéli a franciát. Charles látszólag minden erőfeszítés nélkül sétált be a korabeli mindenható, divatos szalonokba, amelyeknek mindegyike a dühösen csatározó politikai, vallási és társadalmi nézetek aknamezeje. Sok szalon volt, de a három legfontosabbat Madame Straus (Bizet özvegye), Greffuhle grófnő és Madame Madelaine Lemaire tartotta fent, aki virágokról festett kifinomult akvarelleket....
A fiatal Marcel Proust említi egyik korai esszéjében Mme Lemaire csütörtöki fogadásait. Proust felidézi az orgonaillatot, amlely kiömlött a szalonból a jó társaság hintóitól eltorlaszolt rue de Monceau-ra. Csütörtökön egyszerűen nem lehetett végigmenni a rue de Monceau-n."
(53. oldal)

"Ükanyám szívkagylóhéj alakú aranytálkákat ajándékozott 1874-ben egy társasági esküvőn. Vulgáris, gondolom, bár ezt semmivel sem támaszthatom alá."
(56. oldal)

"És ezek a necukék tökéletesen illenek Charles szalonjának életéhez. Az aranyló Louise kinyitja a japán vitrinjét, kotorászik, tárgyakat szedeget elő, hogy másik megnézhessék, megfoghassák, megsimogathassák őket, azt bizonyítva, hogy a japán dolgok csapongó társalgásokhoz, szórakoztatásra készültek. Azt hiszem, ezek a necukék valami nagyon különlegessel gazdagítják Charles életét. Az első, amelyeknek kapcsolatuk van a hétköznapi élettel, még ha egzotikus hétköznapokkal is. Csodálatosak és természetesen nagyon érzikiek, de nem fejedelmiek, mint a Medici-ágy, vagy Marie Antoinette lakktárgyai. Arra valók, hogy megfogják őket.
Főleg pedig sokféleképpen megnevettetik az embert. Szellemesek, malacok és ravaszul komikusak. Most, amikor végre feljuttattam a necukéket a mézszínű palota csigalépcsőjén, és elhelyeztem őket Charles szalonjában, örülök, amiért ennek a közkedvelt embernek volt elég humorérzéke ahhoz, hogy élvezze őket. Nemcsak csodálni vagyok kénytelen Charles-t, de kedvelhetem is."
(82. oldal)

"A tizennyolc éves Emmyre gondolok, aki éppen berendezkedett az elefántcsontos vitrinével a pompás üvegtetejű házban a Ring sarkán, és eszembe jut Walter Benjamin leírása egy nőről egy 19. századi szobában. » Olyan szorosan be volt bugyolálva a lakásba - írta Benjamin -, hogy az embernek egy iránytűs tokra kellet gondolnia, amelyben az eszköz és a tartozékok eltűnnek a lila bársony mély redőiben.«"

"Megtudhatjuk egy levélből, amelyet Maupassant kapott az egyik vacsora után, hogy »Ignace kissé messzebb ment a többieknél... és az a ragyogó ötlete támadt, hogy anyaszült meztelenül sétáljon a párizsi utcákon...«, mire elzavarták vidékre, hogy szedje össze magát."
(106. oldal)

"Emmy öltözője a folyosó másik végében van: sarokszoba, kilátással a Ringen át a Votivkirchére és a Schottengasséra. Itt áll a gyönyörű Louis seize íróasztal, Jules és Fanny ajándéka, aranyozott patákban végződő, lágyan ívelő, aranyfüstös lábaival, puha bőrrel bélelt fiókjaival, amelyekben Emmy a levélpapírját és a szalaggal átkötött leveleit tartja.És van egy hármas állótükre, hogy rendesen láthassa magát öltözködésnél. A tükör elfoglalja a szoba nagyobb részét. Van még pipereasztal és mosdóállvány, ezüstszegélyű üveglavórral és hozzáillő, ezüstfedelű üvegkancsóval.
És itt végre megtaláljuk a lakkozott fekete vitrint - Iggie emlékezetében »olyan magas, mint egy szálas férfi« -, zöld, bársonnyal bevont polcaival. Emmy az öltözőjébe állíttatta a tükrös hátú vitrint és benne Charles kuzin 264 necukéjét. Itt kötött ki az én foltos farkasom."
(181. oldal)

"... másoknak kiöltözni ugyanakkora élvezet, mint levetkőzni."
(184. oldal)

"Van egy kép Emmyről a szalonban; kevéssel az után készült, hogy feleségül ment Viktorhoz. Már állapotos Elisabethszel, de nem látszik rajta. Marie Antoinette-nek öltözött, tarbársony kabátba, hosszú fehér szoknyába, komolyságot párosítva hanyagsággal. Göndör haját 1900 tavaszának divatja szerint viseli: »a frizura nem olyan feszes, mint volt. A frufru tilos. A hajat először széles hullámokba sütik, aztán hátrafésülik, és mérsékelten magas kontyba csavarják... néhány huncutka természetes gyűrűs alakjában megengedett a homlokban«, írja egy zsurnaliszta. Emmy fekete, tollas kalapot visel. Egyik kezét francia, márványlapos, fiókos szekrényén nyugtatja, a másikkal nádpálcát fog. Most kellett jönnie az öltözőszobából, éppen indulóban van egy másik bálba. Magabiztosan néz rám, tudja, mennyire elragadó."

"Azt hiszem, hogy Bécsben, amikor a lélekölő szél nem mar csontig, érezheti a tavaszt. A városok gyakran megérzik a dolgokat a fény sápadtságával, az árnyék váratlan puhaságával, az ablaküveg villanásával - mintha kicsit restellnék, hogy városok... tapasztalatom szerint egyedül Párizs és (a maga naiv módján) Moszkva szívja magába a tavasz teljességét úgy, mintha tájak volnának..."

"Anna minden egyes necukével tiltakozik az emlékek elszívása ellen. Minden necuke egy megőrzött mese, ellenállás a hírekkel szemben, kapaszkodás a jövőbe."
(307. oldal)

*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***

Parti Nagy Lajos - Banga Ferenc: A vak murmutér (2007, Magvető-Népszabadság)

"A rettentő földharap es a föld gyomrában lakozik, a kőszénnek égésit híjják így. Képzellések szerént azon hűvel-mélyben lakoznak az föld szellemei, a földmanó, valamég a földrém avagy bányarém. A kintsőr nemtők, másképen a föld kóstolók az eccerű bányászok szerént az föld gyomrában meg-megjelenő törpe, ergo kitsiny emberek, kalpagjok nagyob gyűszű, űrszakállok földig ér. Temérdek az ezüstjük, ügyes érzkovátsok, és computer-bubusok, minden küs zughó könnyen oda férhetvén.
Földibikkmakknak híjják az földigesztenyét, ki másként gesztenyehalmány. A földikenyér, melly amúgy desznókenyér, mindközönségesen mogyoró. A földiczinke az picziny menyét, földinyúlnak mondgyák némely vidéken az ürgét, földitsuk az ökörszem, földigüzü a mezei poczok. A földifenyő vagy kalima, illetőleg földi temjény az másként köszvényfű. Földialma a krumpli avagy földikukujó."
(19.-20. oldal)

"Még az es járja, hogy madár jöve, ki szájában követ hozott, melly az falhó dörsölve azonmód tüzet ada. Tán ez vala az normandus hiedelemben a piczin földitsuk, máskép: ökörszem, ki Gömörben tűz-ökölkének mondatik. Az, ki eme tsupaszív, eleven öngyútót elemészté vagy fészkét széthányá, a szerentsétlenség el nem kerülhette... E honban az eszterágra modgyák, aki gólya, hogy fészke megó az tűzvésztül, ellenben ha fészkit bántyák, s küs fiait onnét kitépdeik, izzó szenet hoz a szájában, s leveti az zsúp-tetőre, kegyelem és figyelmezés nélkül."
(52. oldal)

"Ki állat vagy növény az tűzzel vagyon kaptsolatba, sok akad. A tüzike avagy tűzöcz bíborvörös rovar a pikkelyröpük rendjéből, az apró lepék osztályából, mondgyák neve szerént még alighanem tűzpillének (Pyrales). A tűztsiga avagy láng-tsiga (Helix pyralia) az legédesb tűnemények eggyike,
Fringilla coelebs
Kép innen
bothanicus kertekben búttan él, s eggy forró márgabíbor, szív és ház. A néphitben úgy járja, az, kit véle megétetnek, sohsem szabadul, ha akar se, de nem es akar. A tűzbéka, ki másként vereshasú béka, veres pettyekkel díszölög a hasán. Swammerdam mérgesnek mondgya, minekokáért tsetsszopót, kivált leányt, óvni kell szegénytül. A lángály vagy lángmadár élénkpiros, tüzes tollazatú gázlómadár, annyi, mint paraditsommadár. De mondgyák lángmadárnak avagy tűzpintynek az erdei pintyet es, ki penig mindközönségesen: Fringilla coelebs. A tűzmadár az régiségben égőpiros tollakval rakott madár, az, ki nem papagáj. A kivált lobogóveres színű rókát tüzes rókának, horribile dictu tsóvafarkas lombonynak mondják az Szerémségben. A lángliliom az tűzliliom, valamég tüzestubarózsa. Tűzvirág a kerti peremér népies elnevezése. A tűzeső az tűzgyöngyvirág, híjják még vértseppvirágnak, s vérvirágnak. Vagyon eggy lángvirág, az, ki lampionvirágnak, alias flox-nak neveztetik."
(53.-54. oldal)

"Vót egj gazdaember, ennek ollyan langalló vót a felesége, hogy nem bírta el a hátán az eördögh. Vitte vón, de felette kákabelű egy eördögh vót, hogy leszakadt vele, s tsak hortyogott tovább az bűzhás vatrantyúja. Az eördögh meg alúl. Ottanis az eördögh erre irtoztato, jóisten ellen való káromkodást vitt végben, ugj mint: heppenkő, leppenkő, üsse hátad famenkő, aztán: lángas tüzes jégeső teremtette, millongos menkő kutya teremtette, lángazó milljom teremtette, lángaszós teremtette, s tovább, heppentyü vaskesztyü, tüzes guta a mennykü. Nem ám hogy bazmeg s lófasz zsákszám!"
(55.-56. oldal)

"A víz nemtsak eső formájában égi áldás, hanem buggyog az anyaföld alól, hogysemha főd alatti istenek küldenék hun forrón, hun sósan, hun savanyón. Ehely laknak az nymphák. Az óind mytológiában az asparák égi tánczosnők, kik lótusztavakban éltenek, s negédjükvel az aszkéták figyelmét magikra tsigázák. Kálidásza meg es költötte Ursai nimpha és Pururavasz király szerelmit, ki be nem teljesedhete. Mikép Európánkban sem teljesedhetne bé az földi ember és vizi asszony szerelme, ki sellő avagy meluzina."
(97. oldal)

*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***


Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? (Park, 2013, fordította: Lukács Laura)

"És szerettem az állatokat meg a természetet. Meg a verseket. Az emberekkel volt a baj. Hogy kell szeretni a másik embert? Hogy lehet megengedni neki - eléggé bízni benne -, hogy szeressen?"
(14. oldal)

"Mrs. Winterson nem szerette a vendégeket. Ha kopogtak, már szaladt is a piszkavassal az előszobába, hogy a levélszekrény nyílásán keresztül megdöfködje a látogatót.
Figyelmeztettem, hogy álruhás angyal is lehet az illető, mire azt felelte, hogy ez igaz, de az angyalok nem hordanak poliészter álruhát."
(116. oldal)

"Mrs. Winterson csak akkor szeretett ajtót nyitni, ha tudta, hogy a mormonok közelegnek. Ilyenkor lesben állt az előszobában, és amazoknak még a kopogtatót sem volt érkezésük használni, ő már szélesre tárta az ajtót, és bibliáját lengetve figyelmeztette őket az örök kárhozatra. Ez megzavarta őket, mert azt hitték, az örök kárhozat ügyében ők az illetések. De Mrs. Winterson verhetetlen volt."
(118. oldal)

"Miután kiléptem a házból, megpróbáltam anyám depressziójából is kilépni, letérni a sötét kényszerpályájáról. Próbáltam kilépni az árnyékából. Valójában egy helyben topogtam. Messzire jutottam, szabad lettem, vagy annak látszottam, de az ember mindenhová magával viszi a kínjait. Lelkileg sokkal hosszadalmasabb elszakadni valahonnan, mint fizikailag."
(139. oldal)

"-Egy Miniben laksz, és amikor nem vagy éppen a Miniben, akkora piacon dolgozol, hogy legyen pézed, vagy iskolában vagy, minden egyéb esetben pedig az Accringtoni Közkönyvtárban olvasod az angol irodalmat A-tól Z-ig.
Igen, Mrs. Ratlow pontosan summázta az életemet, csak a szex maradt ki belőle."
(143. oldal)

"Azért határoztam el, hogy az Oxfordi Egyetem angol szakára jelentkezem, mert ennél képtelenebbet nem tehettem volna."
(151. oldal)

"Soha nem akartam megkeresni a vér szerinti szüleimet - ha egy szülőpár is kész szerencsétlenség, képt pár szülő kész önpusztítás."
(177. oldal)

"Magamnak való voltam. Kitaláltam önmagamat. Nem hittem sem a biológia örökség, sem az életrajz fontosságában. Magamban hittem."
(177. oldal)

*******************

Szerb Antal: Utas és holdvilág (Magvető, 2005)

"Nők általában jobban bírják a virrasztást és a gondolkozást"

"Az életet nagyon meg lehet unni, nem?"

"Intelligens embernek nincs lelki élete."





********************************


Hangulatfestő képekkel tűzdelt idézetes postok:

Angela Carter: A kínkamra és más történetek  >>>>
Émile Ajar: Előttem az élet  >>>>
Thomas Wharton: Szalamandra  >>>>
Ernest Hemingway: Vándorünnep  >>>>
- Shakespeare és Társai kölcsönkönyvtár  >>>>
Katharina Hagena: Az almamag íze  >>>>
- Az első mondat  >>>>
- A kert télen  >>>
- Holmi lépcsőkről, küszöbökről  >>>>
John Banville: Végtelenek  >>>>

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése