2020. május 31., vasárnap

Májusi zárás

Amennyire megindultam az előző hónapban, annyira jól viselkedtem májusban: nem vettem egy darab könyvet se.

Olvasás szempontjából ez a hónap a képregényeké volt, a már említett hétvégi, ebéd utáni pilledt percekben.

Brian Michael Bendis: Jessica Jones: Alias 1. Alan Moore: Halo Jones balladája Cormac McCarthy: Suttree Alan Moore: V mint vérbosszú Charlotte Link: A nővérek háza
Jason Aaron: Thor: A mennydörgés istene Brian Michael Bendis: Come Home

Néhányról már írtam is pár sorban, összességben elégedett vagyok velük, a Jessica Jones - Alias második része fényévekkel jobb, mint az első, és összehasonlítás nélkül is nagyon-nagyon szuper, fergeteges párbeszédek vannak benne és mindkét történet izgalmas. 
A Suttree kemény falat volt, de meglepően gyorsan lebirkóztam. Az igazi büszkeségem viszont A nővérek háza elolvasása, ami olyan régóta vár a sorára, hogy a virtuális polcaim végigböngészése alapján még a Várólistacsökkentésbe se mertem belerakni (peidg úgy emlékeztem, többszörös túlélő) és a beszerzése mellett nem szerepel dátum. Néha mérgelődtem rajta, de nem volt rossz.

A többiek májusa:
Nita
PuPilla
Nikkincs
Heloise
Dóri

2020. május 30., szombat

Rövidkék - Képregényes kiadás

Mostanában kedvelt hétvégi program nálunk a keményfedeles, vizuális gyönyört kínáló képregények olvasása, ezekből szemezgettem.

Brian Michael Bendis: Alias 1.

Muszáj volt a Suttree olvasása közben könnyedebb-rövidebb könyveket beiktatni, mielőtt felvágom az ereimet, a kedves képregénygyűjteménye pedig ebből a szempontból (is) ideális kincsesbánya. Mivel a Netflix Marvel-sorozatai eléggé beszippantottak, gondoltam, miért ne az Alias első részével lazítsak.
Eléggé pofára estem, mert, restellem bevallani, de ugyanazt a miliőt és főszereplőt kerestem ebben a kötetben, mint a filmsorozatban, és a kettő teljesen más. Még azt is nehéz volt megszoknom, hogy Jessicának eredetileg barna haja van és jóval esendőbb, hétköznapibb személyiség, mint a Krysten Ritter által megformált karakternek - a modoráról nem is beszélve. A sorozatbeli Jessica bunkóbb, mint öt pasi együttvéve.
A képregény története is más, attól eltekintve, hogy Jessica bajba keveredik és olyasmivel vádolják, amit nem követett el. Egy ideges hölgy keresi fel, aki az eltűnt húgát szeretné megtalálni. Ahogy annak egy tisztességes krimiben lennie kell, az ügy mögött jóval több van, mint ahogy első ránézésre látszik és Jessica ártatlan gyalogként olyan játszmába keveredik, amiből nem biztos, hogy ép bőrrel fog szabadulni.
Tulajdonképpen ezért utálom megnézni a könyvekből készült filmeket-sorozatokat; tudatmódosítást hajtanak végre rajtam, még utólag is képesek kiradírozni a fejemben megrajzolt képeket, előtte pedig nem fair elvárásokat támasztanak bennem az eredeti (!) művekkel szemben; valahol mélyen, tudat alatt azt akarom, hogy az adaptáció és a könyv egymásnak teljesen megfeleltethető legyen, sőt, a könyvvel szemben még igazságtalanabb vagyok, mert azt szeretném, ha plusz jelentésréteget adna a történethez, amivel képes bebizonyítani, hogy... nem is tudom, hogy jobb a filmnél? Elvárom, hogy egy marék papír és tinta élethűbb jeleneteket plántáljon a fejembe, mint egy mozgó, színes celluloid, ami tálcán kínál mindent a szemnek?
Nagyon szokatlan volt az "igazi" Jessicáról olvasni és egy olyan történetbe belehelyezkedni, ami a szuperhősködős múltjához kapcsolódik; ebben a képregényben feltűnik egy-két sztár szuperhős, a fő konfliktus is az egyikükhöz kapcsolódik - de ők annyira agyonkoptatott klisék nekem, hogy nem tudnak közel kerülni hozzám. Engem nem XY érdekelt, hanem Jessica, ezért kicsit ingerülten olvastam a történetet, ami egyébként egész jó, csak hamarabb végeztem vele, mintsem átrendezhettem volna magamban egy, már régebben kialakult képet.

Igazából nekem pont az tetszett a Netflix sorozatokban, hogy "elfeledett" hősöket állítanak a középpontba és nem olyan bombasztikusan hollyvoodiak, mint a mozifilmek, ezért szinte csalásnak éreztem, hogy Marvel Kapitány úgy jár-kel a panelek között, mintha ő egy viszonyítási pont lenne, Jessica meg csak mellékszereplő - értem én, hogy ő kevésnek érzi magát Carolhoz képest, de azért na.

Szóval nehéz kimondani, de az "Amikor a film jobb, mint a könyv", nagyon rövid, kételemes listára* feliratkozott Jessica Jones is.
* Az egyik A tökéletes trükk, a másikat sajnos elfelejtettem.

Alan Moore: Halo Jones balladája

Szegény Halót eléggé elhanyagoltuk; az utóbbi időben, a nagy karanténozás idején vicomte-tal rákaptunk a keményfedeles, nehézsúlyú képregények közösen olvasására, jellemzően hétvégente, az ebéd utáni szieszta idején. Na most, a legsúlyosabb kajakóma nem kedvezett eme színes, kicsit cyberpunkos, galaktikus kalandokban bővelkedő, karikatúraszerű rajzokban tobzódó ötletkavalkádnak, amelyet Kodaj Dániel zseniális fordítása egészít ki, magyarán tíz oldalakat bírtunk elolvasni, mielőtt beütött volna a szundi time - a heti tíz oldalas, rapszodikus olvasás semminek nem tesz jót, hát még egy minden ízében idegen történetnek. Aztán egyszer megembereltük magunkat és sikerült is felfedezni a nagyszerűségét, belerázódtunk a ritmusába és együtt fedeztük fel Halóval minden világok legjobbikait (meg a Macskavért).
A befejezése folytatással kecsegtet, de sajnos nem készült több képregény erről a hétköznapi, mégis különleges hősnőről.
És hát a patkánykirály ebben a formájában is lenyűgöző.

Jason Aaron: Thor: A mennydörgés istene

Ha fogadtam volna arra, hogy nekem soha nem fog tetszeni Thor-képregény, csúfosan elbuktam volna. Annyira jó volt olvasni, hogy együltő helyünkben felfaltuk és a szokásos, kajakomatikus, cidergőzös posztebéd állapotok, valamint a szapora pislogás se tudott ledönteni minket a lábunkról, ami nagyon izgalmas történetet feltételez.
Thornak (vagy inkább Thoroknak) az Istenölő után folytatott hajszája és a vele való küzdelme a kötet tárgya; Gorr a csontja velejéig gyűlöl minden isteni entitást és rögeszmés küldetésének tekinti az elpusztításukat, amit ijesztő hatékonysággal végez, még a kínzás istenét is pokoli gyötrelmeknek veti alá. Röpke pár ezer év alatt Thor többször keresztezi az útját és a mennydörgés istene többször alulmarad az Istenölővel szemben, de nem adja fel.
Meglepő módon a történet több idősíkon játszódik, alig győztem követni, éppen melyik Thort nézegetjük, a fiatal, nagyképű, még bárddal hadonászó, csupasz képű sihedert, az érettebb (de még mindig sörimádó) Bosszú Angyalát vagy az idős, megfáradt istent, aki öregkorára a saját apjává vált. Az utóbbit ábrázoló rajzok a legkidolgozottabbak, nekem ezek tetszettek a legjobban, hangsúlyos, komoly, részletes munkák, amiket öröm nézegetni.
A képregény remekül ellensúlyozza a baljós hangulatot a humoros elemekkel, a poénok jól "ülnek", nem arról van szó, hogy Thor végigidétlenkedi a történetet, aminek tényleg van mélysége és egyáltalán nem biztos, hogy rágógumiízű, kényszeredett happy end lesz a vége.

Csak azt nem bírom megemészteni, hogy Thor miért hagyott ott az egyik világon egy zörgő csontú egyszarvút. Ha azok az eltűnt istenek kibírtak 1-200 évet, igazán várhattak volna még tíz percet...

Ó, és én szeretnék lenni a kiscicák és a kókuszdiók istene (bár még sose ettem kókuszdiót).

2020. május 5., kedd

Nehéz istennek lenni - Kirké története

Madeline Miller: Kirké

Ez a könyv is a kvzs-féle járványpakkban érkezett, ha Vera nem adja kölcsön, könnyen lehet, hogy sose olvasom el - valahol a képzeletbeli várólistám "majd egyszer" szekciójában várakozott, azaz a franc tudja, mikor került volna sorra - , amit nagyon-nagyon bánnék, mert szuper könyvről van szó.

Kevés könyv képes elérni, hogy a zizzent, iszonyúan dekoncentrált hétköznapokon a kanapéhoz/ágyhoz szegezzen és ne jusson eszembe mást (valami "hasznos" dolgot) csinálni, mint olvasni. Madeline Millernek ez már az első oldallal sikerült.
Mindig szerettem az ókorban játszódó történeteket - a középkor az, amit rettenetesen rühellek -, biztos annak is köszönhető, hogy zsenge középiskolásként másfél nap alatt kétszer olvastam el az Odüsszeiát [az Íliászt még egyszer sem - a magyar oktatás csodái]. Ha az ember a kádban is leleményes Odüsszeusz kalandjairól olvas, valahol mélyen kénytelen csodálni megszállottsága tárgyát - amúgy nem Homérosz zsenije volt a katalizátor, hanem a dolgozattól való félelem [a magyar oktatás csodái 2.]

Kirké egy igazi introvertált istenség, aki átokként éli meg halhatatlanságát. Magányos, a számtalan nimfagyerek - az istennők pár óra alatt túl vannak terhességen, a szülés után kb. azonnal visszanyerik karcsú alakjukat és rózsás arcukat, a gyerekek is rögtön felnőnek, szóval annyi van belőlük, mint a pelyva - által megkínzott lélek, akire a saját anyja is selejtként tekint; azt mondja férjének, gyere, csináljunk egy jobbat. A nimfák iránt támasztott elvárásokban nem nehéz felismerni a nőkkel szembeni időtlen kritériumok egyikét: szépnek kell lenniük. Egy csúnya nimfa semmit sem ér. Kirkét is csúnyának találják Héliosz birodalmában - ami egy buja, hedonista udvartartásra emlékeztet -, de ő sem találja a helyét, nem vonzza a folyamatos pletykálás, ki-mikor-kivel és milyen alakban kavart, ki kinek a szeretőjét akarja elorozni, kinek van a legszebb hajdísze, amivel egy estére a lakoma csillaga lehet.
Számtalan viszontagságos év után kiderül Kirké tehetsége: képes varázsolni, legnagyobb ereje az átváltoztatásban rejlik. Egy félelmetesen sikeres kísérlete után Kirkét egy lakatlan szigetre száműzik. A kezdeti félelem és kétségek után az újsütetű varázslónő nekiáll felfedezni a képességét és a sziget flóráját - ahol minden növény neki suttog, hogy felfedezze erejét.

Nagyon érzékeny, az elmúlás szomorkás fájdalmával telített írás ez, ami ironikusnak tűnik annak fényében, hogy Kirké halhatatlan, de, ha jobban belegondolunk, óriási teher, ha valaki nem kedveli a saját fajtája társaságát, ellenben megszállottan érdeklik a halandók; Madeline Miller nem fest hízelgő képet az istenekről, olyanok, mint a teljhatalommal bíró huszonéves partiarcok, akiknek tényleg nincs holnap. Hisztisek, szeszélyesek és puszta unalomból vagy hirtelen dühből megölnek egy embert, akikre szánalmas, értelem nélküli, nyomorult kis véglényekként tekintenek. Csak kevesen képesek felkelteni az istenek érdeklődését és általában annak sincs jó vége. 
Kirké azonban más. Amikor apja szekerén utazik, aggódik, hogy nem időben indulnak haza, ezért a Héliosz pályáját figyelő csillagászok feje a porba hullhat. Amikor meghal egy számára kedves ember, mély fájdalom önti el és meggyászolja. Nem a csillogó felszín érdekli, hanem az alatta megbújó érzelmek, amelyeket magában elemezget és elraktároz. Habár igazi introvertáltként végre kibontakozhat Aiaié szigetén - mondhatni, megtalálja önmagát -, nincs állandóan szem előtt és nyugodtan turkálhat könyékig a földben, több száz vagy ezer év egyedüllét még őt is megviseli és vágyik a társaságra, amely rendszertelenül be is toppan, szóval mindenféle (jó és rossz) kalandok történnek vele, és persze Odüsszeusz is beesik egyszer, miközben próbál hazajutni Ithakába.

Izgalmas volt ezt a könyvet olvasni, mert (szégyen vagy sem) sok mitológiai történetet elfelejtettem, és csak az események közepén jutott eszembe, hogy valószínűleg mi fog történni. Kirkével nagyon könnyű azonosulni, jókat lehet mosolyogni, ahogy nulla ismerettel nekiáll főzeteket kotyvasztani - és mérgében kihajítja a makkot az ablakon, majd egy másikat lédús eperré változtat -, és hosszú élete alatt végig megőrzi az emberien esendő oldalát, egy olyasfajta naivitást, ami képtelenné teszi az istenek közti játszmázásra. Kiszolgáltatott velük szemben, mert nincs nagy hatalma, kegyvesztett, mert képtelen a hízelgésre; nincs más fegyvere, csak az egyedül, küzdelmesen megszerzett tudása és az önsorsrontó makacssága - ami, mint kiderül, sok mindennel szemben elegendő.

Ui.: Mivel mostanában ez a fixa ideám, szeretném elmondani, hogy a fordítás nagyon jól sikerült és csak elvétve találtam benne gépelési hibát, valamint a borító is szépen illik a történethez.

Eredeti cím: Circe
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2019
Fordította: Frei-Kovács Judit
Ár: 4990 Ft

2020. május 2., szombat

Farkasbőrben

Jim Butcher: Teliholdkór

2012-ben ezt írtam a Dresden-akták első részéről, a Pusztító viharról:

"Óóó, Monsieur Dresden, maga egyszerűen imádnivaló. Régimódi lovag és kemény macsó, vérprofi és bájosan esetlen. Úgy kotyvaszt főzetet, mint a sztárszakács ebédet, van varázspálcája, egy hatalmas, farkatlan macskája és egy nagy tudású, koponyában lakó dévaj szelleme. Jaj, és a humora, az a legjobb tulajdonsága, amit persze mindig akkor csillogtat meg, amikor nem kellene, azaz irgalmatlanul laposra verik szegényt."

Nyolc év nagyon-nagyon hosszú idő és az ember ízlése nagyon-nagyon sokat változhat; a fenti jellemzésemből kb. már semmi nem állja meg a helyét.

Katherine Mansfield 750 oldalnyi írása után szükségem volt egy ellenpontra, csúnya genderelőítéletesen valami fiúsra. kvzs akkor hozott a kedvesnek szó szerint egy szatyor kölcsönkönyvet, gondoltam, végül is, miért ne, nem volt rossz az első rész [semmire nem emlékszem belőle] és az urban fantasyn is kedélyesen elnyámmogok.
Nem akarom metaforikus síkon laposra verni szegény könyvet, mert nem érdemli meg, nem tehet róla, hogy kikerültem a célközönségből, aminek anno is csak a peremén álldogáltam. Kicsit megnyugtat, hogy azok a dolgok, amiktől én rózsaszín epét köptem, a kedvesnek is feltűntek, de csak egy elnéző fejcsóválás erejéig idegesítették. Szóval igen, fiúsnak mondható könyv ez, csak számomra nem kompatibilis módon.
Jim Butcher olyan, mint egy húszas éveiben járó geek, aki a képzeletében menő varázsló és fantáziaszülte kalandjait papírra is veti, annak minden gyermekbetegségével együtt; a nők egy külön állatfaj, melynek képviselői tiszták, puhák és elérhetetlenül gyönyörűek. Rendkívül hülyén éreztem magam, amikor tisztán kirajzolódtak a tinédzser felnőtt Jim Butcher verejtékes álmai a nőkről, akik egy személyben bajtársai, szeretői és anyukái Jimnek Harrynek. Nem, felnőtt ember egyszerűen nem írhat le olyat, hogy kemény fickónak tartja magát, aztán azzal a lendülettel elsírja magát egy nő karjában, szexelnek, utána a nő szépen előszedi a pasinak kikészített cuccait, felöltözteti, külön kitérve a sötét színű alsógatyára és az ajándékba adott bőrkabátra. Ja, közben a csaj meztelen marad.

Ezek az ábrándképek teljesen agyoncsapták az olvasás élményét, pedig magával a történettel egész jól elvoltam, Harry nyomozgat, lehet agyalni a gyilkosságokon, vannak különféle izgi vérfarkasfajták, Harryt meg akarják enni, le akarják lőni és tartóztatni, kapunk egy kis ízelítőt a szülei történetéből is, amely kellemesen indikál arra, hogy a további részeket is elolvassuk, aztán az utolsó 80 oldalra elszállt a maradék lelkesedésem is, pedig az író egész jól összehozta az epikus, végső összecsapást is.
Isten bizony, próbálom pozitív színben látni ezt a könyvet, de nehéz. Remélem, Jim Butcher a későbbiekben összeszedte magát, mert bőven van potenciál a langaléta varázslóban, de személyesen nem fogok meggyőződni róla.

Eredeti cím: Fool Moon
Sorozat: A Dresden-akták 2.
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2018
Fordította: Tüzér Judit
Ár: 3990 Ft (érdemes kivárni a DV 50%-os akcióját)


2020. május 1., péntek

Áprilisi zárás

Öö, izé, május elseje van... annyira összefolynak a napok a munka mókuskerekében - tudom, örüljek, hogy van és örülök is -, hogy a szokásosnál kétszer akkorára tágul a szemem, mint szokott, amikor konstatálom, hogy ismét eltelt egy hónap.

Ian McDonald: Síkvándor Leslye Walton: Ava Lavender különös és szépséges bánata Daryl Gregory: Afterparty Lauren Beukes: Torzók Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére
Margaret Atwood: Az ehető nő Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

Magamhoz képest marha sok könyvet vettem, de a Gabo akciójának én se akartam ellenállni. Bár úgy emlékszem, nem én csápoltam a Síkvándor beszerzéséért, valahogy mégis nálam kötött ki, az Ava Lavendert már olvastam és szerettem annyira, hogy akarjak belőle egy saját példányt (főleg ennyi pénzért). Daryl Gregory két (vagy egy?...) novellája alapján szimpatikusnak tűnik nekem, ezért jött az Afterparty is, Lauren Beukes mindig jól jön, ha fel akarom vágni az ereimet, Maggie O'Farrellnél meg elgyengültem (avagy beütött a nosztalgia), kellenek a könnyű könyvek is, ha beüt a zombiállapot.
Az ehető nő előrendelés volt (szépséges kiadvány, tényleg öröm kézbe venni), A bukott angyalok háza meg kíváncsiságból társult hozzá, a fülszövege alapján érdekesnek tűnik. 


Katherine Mansfield: Naplók, levelek Jim Butcher: Teliholdkór Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Árnyak között Madeline Miller: Kirké Carlos Ruiz Zafón: A Köd Hercege

Titáni kitartásról téve tanúbizonyságot elolvastam Katherine Mansfield naplóit-leveleit. Biztosan öregszem, mert nem esett nehezemre 750 oldalon keresztül KM fejében lenni, ugyanis régebben rühelltem sokáig "lakni" egy könyvben, de az ember változik és az utóbbi időkben az olvasási szokásaim is átalakultak, megszűnt a buszon bambulós olvasás - nem nagy kár érte, általában igen keveset haladtam -, amióta a kolléganőm (vagy a főnököm) szállítja becses szervezetemet a munkahelyre. Éppen ezért próbálom magam trenírozni, hogy legalább hétvégén több időt szakítsak az olvasásra és néhányszor sikerült is elkapni a kanapén fetrengős, belefeledkezős flow élményt.
Nyolc éves szünet után újra találkoztam Harry Dresdennel, és hát nem mondanám, hogy sokat változott, én viszont igen. Tudtam volna nélküle élni, de Mansfield nőiessége után kellett valami kontrasztos olvasmány, hát, megkaptam.
A pasim felfedezte, hogy a Blacksadből van számítógépes játék, amitől nosztalgiázni szottyant kedvem és egy ebéd utáni preszundikálós hangulatban újra is olvastuk az első részt.
A Kirkét, akárcsak a Teliholdkórt, a kedves kapta kölcsön kvzs-től, én pedig jó molyként lenyúltam tőle. Egyébként is kacérkodtam vele, de nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog. Kevés könyv tud már az ágyhoz/fotelhez szegezni, neki sikerült.
A Köd Hercege Zafón korai zsengéje, ami minden tekintetben meglátszik rajta, de milyen rajongó lennék, ha nem vettem volna meg és nem olvastam volna el... el lehet rajta nyammogni, de, bármilyen nehéz szívvel is ismerem el, kihagyható. (A Lelkek labirintusa viszont zseniális, tavaly nyáron olvastam, de egyre gyakrabban eszembe jut, hogy újra elő kellene venni.)
Sajnos a könyvértékelésekkel nagyon megcsúsztam, de remélhetőleg az elkövetkező pár napban lesz energiám meg időm kipréselni magamból pár darabot, ezért nem írtam bővebben az elolvasott könyvekről.

A többiek tovafutó áprilisa:
PuPilla
Dóri
Nita
Heloise

2020. április 6., hétfő

Márciusi zárás

Koronavírus ide vagy oda, a szokásosnál is jobban elkapott az érzés, hogy kettőt pislogtam és hó vége van... sőt, már bőszen araszolunk április közepe felé.

Beszerzések terén nagyon lightos hónapot zártam, egy könyvet rendeltem elő, amiért a kedves merészkedett be a városba, mégiscsak Zafónról van szó:

Carlos Ruiz Zafón: A Köd Hercege

Ők pedig az olvasások:

Karin Tidbeck: Amatka Jennifer Clement: Gun Love Tom Sweterlitsch: Angyalok pokla Ernest Hemingway: Vándorünnep

Ez még annyira nem is rossz eredmény - azért jegyzem ezt meg, mert belekezdtem Katherine Mansfield naplóiba-leveleibe és a mostani tempómmal elég sokáig ki fog tartani a 760 oldalával -, bár egy kivételével vékony és/vagy könnyen olvasható darabokat választottam.
No, nem az Amatkára gondolok, az életem legfurább olvasmányai közé tartozik; a Gun Love-ról és az Angyalok pokláról már írtam is. A Vándorünnep hirtelen felbuzdulásból jött újraolvasás volt, Sweterlitsch elidegenítő cyberpunkja után kellett egy otthonos történet egy mondhatni letűnt világról, de annyira máshol járt az eszem, hogy átfolyt rajtam az egész és fújhattam a megnyugtató hatását.

A többiek márciusa:

2020. március 22., vasárnap

Magaddal viszed

"- Hogy te milyen beképzelt vagy! Szűzanyám! Mit vétettem én, miért kell bűnhődnöm? Azt hittem, Lila a sunyi beképzelt, de nem, te vagy az, és csak nagyzolsz. A barátnőd megvette a szüleinek a lakást, te megvetted? A barátnőd szavára mindenki ugrik, még a Solarák is, te kinek parancsolsz? Legfeljebb annak a szarházi Sarratore gyereknek!
Aztán már csak Lila dicsőségét zengte. Hogy az milyen szép, hogy az milyen jószívű. Hogy Lilának saját cége van. Enzo meg ő, hát, azok aztán nagy ügyesek. Végre rájöttem, hogy a legnagyobb bűnöm, hogy nincs mese, kénytelen elismerni a világ előtt: Lila többre vitte, mint én."

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

/Összefüggéstelen, önismétlő elmerengés/

Bűvereje van ennek a könyvnek. Olyan, mint egy élethosszúságú, egy szuszra elmondott gyónás, monológ, befészkeli magát a fejedbe és nem ereszt, nem tudsz szabadulni tőle.
Ez nem azt jelenti, hogy minden pillanata titkos gyönyörűség. Ó, nem, legalábbis nekem nem az. Elena rögeszméje, hogy Lila, a szeretett-gyűlölt nemezis-barátnője, ha nem is az egész világot, de a nápolyi lakótelepet teljes mértékben ő irányítja és boszorkányujjaival kristálygömbje felett körözve az ő sorsát is befolyásolja, mitikus erőt tulajdonít neki, a "Lilából áradó jótékony fluidumnak" nevezi; a telep mikrokozmosza, ami a szereplők szerint a világ közepe és ahol senki nem lehet több vagy más, mint aminek az itt élők elkönyvelik; a húsba hatoló érzelmi zsarolás és játszmázás, ami annyira áthatja az emberek életét, hogy észre sem veszik, tönkreteszik egymást - mind elémelyít és elönt a düh, a keserűség a tehetetlenség miatt, mégse tudom magam mögött hagyni.

Kicsoda valójában Lila? Csiszolatlan gyémánt, aki rossz családba, rossz korba született? Vézna kislány/nyúzott fiatal nő vagy filmrendezőket megbolondító végzet asszonya? Vérbeli intrikus vagy hisztérika? Született üzletasszony vagy kitartott nő, aki mindig tudja, kit kell megkörnyékezni? Rosszindulatú vagy jóságos? 
Vagy csak egy nő, aki mindenáron megpróbál kitörni a korlátai közül és kiszabadulni a járomból, amivel együtt született?

Mire lett volna szüksége Elenának (egy pszichológuson kívül)? Hogy igazán felnőjön. Hogy megtanulja, fizikailag elmenekülni óriási lépés a szabadulás felé, de a magával cipelt terhet nem hagyhatja ott a firenzei pályaudvaron. A múlt mindig visszahúz, nincs feloldozás, ez ebben a kötetben gyönyörűen bebizonyosodik - persze utólag, és főleg másokkal kapcsolatban olyan csábítóan könnyű okosnak lenni.

A karácsonyi szünetben, ahogy A kis barát postjában már elregéltem, Ferrante alulmaradt Tarttal szemben; a saját terhem alatt nyögve egyszerűen nem volt türelmem Elena (most már kimondom) hülyeségéhez, aztán a munkától való elszakadás és némi alvás sokat dobott a befogadókészségemen és - a harmadik kötettel ellentétben - sikerült belerázódnom a regény ritmusába, nem éreztem azt, hogy nincs már "kraft" a lányok történetében és a végére érve se fogyott el a lendületem.
Nehezen tudok napirendre térni afelett, hogy szó szerint egy életen keresztül a Lilával való "erkölcsileg feddhetetlen rivalizálás" a gondolatai vezérfonala, akkor is ez a mozgatórugója, ha éppen nem erre gondol - és a hihetetlenül, szinte elviselhetetlenül részletes írásmódnak köszönhetően Elena fejében élünk négy-ötszáz oldalakon keresztül. Ha van könyv(sorozat), ami szenzációhajhászás nélkül hipnotikus erejűnek mondható, akkor az a Nápolyi regények. 

Ui.: Nem akarom hasonlítgatni semmihez, de rám a Régimódi történet gyakorolt hasonló hatást, akkor se tudtam tőle elszakadni, ha rám tört az undor érzése a szereplők kicsinyességétől.

Eredeti cím: Storia della bambina perduta
Sorozat: Nápolyi regények 4.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2019
Fordította: Verseghi Anna
Ár: 4490 Ft

2020. március 15., vasárnap

Felfelé szállnak a parázs szikrái

Tom Sweterlitsch: Angyalok pokla

Sweterlitsch [kíváncsi vagyok, hányszor írhatják el a nevét] előző könyvével, a Letűnt világokkal a múltba, az Angyalok poklával a jövőbe repít minket - egy rettenetesen lelketlen, elidegenítő, cyberpunkszagú jövőbe, ahol nagyon, nagyon nem szeretnék élni.
Magányos a könyv főhőse, Dominic, aki a pittsburghi atomkatasztrófában elveszítette várandós feleségét, és magányosak leszünk mi is olvasás közben. Nincsenek valódi kötődések, őszinte kapcsolatok abban a világban, ahol nyilvánosan végeznek ki bűnözőket, a gyilkosságok áldozatai valóságshow-szereplőkké válnak, ahol az emberek éhesek a gyönyörű lányok megcsonkított testének minden négyzetcentiméterére (lehetőleg minél nagyobb felbontásban), nincs intimszféra, nincs magánélet, minden eladható, mindenki kurva próbababa, amiket habozás nélkül a szemétdombra hajítanak, amint találnak egy újabbat, ragyogóbbat.

Elveszett lelkekként bolyongunk Dominickal az Archívumban, Pittsburgh interaktív szellemvárosában, sok más látogatóval együtt, akik képtelenek elszakadni a múlttól. Dominicot a munkája is az Archívumhoz köti, a Pittsburgh megsemmisüléséhez kapcsolódó haláleseteket vizsgálja, a történet idején a fiatal Hannah Massey-ét, akinek furcsa módon minden jelét törölni akarják az Archívumból.

A béndzsa felvezetésem alapján egy jövőben játszódó, klasszikus vonalvezetésű krimire lehetne asszociálni, de valójában ez egy hiperaktív drogos utazás egy disztópia mélyére, paranoid cyberpunk thriller vargabetűkkel, egy súlyosan deepressziós ember önkínzó emlékein tapodva.
"- A kattintási arányomat nyolcvanhárom százalékra vitte fel az adatfolyamokban, ami kibaszottul hihetetlen. A Chanel és a Dior már érdeklődött felőlem a cégnél. Minden olyan gyorsan történik.
 - Azt hittem, téged a költészet érdekel - vetem közbe. - Nemrég írtál rám, hogy javasoljak verseket.
 - Az, hogy az ember lányát megnézik, nem jelenti azt, hogy buta is - válaszolja. - Egyébként kiolvastam azt az Adelmo Salomar-könyvet, amit te ajánlottál. Soha nem voltam túlságosan oda a szürrealizmusért, az automatikus írásért meg az ilyesmikért. Engem sokkal jobban érdekel a vallomásos költészet, ez a szürrealizmus kicsit szemfényvesztésnek tűnik nekem.
- Salomar a chilei forradalomról írt. Az ottani költőknek meg kellett találniuk a módját, hogy az írásaik átmenjenek a cenzúrán, ezért a helyzetükhöz igazították a szürrealizmust. »Ma éjjel egy ezernyi galamb által felfalt kígyó hangján írok.« Felszabadítási teológia.
- Hát, mindenesetre, a költészet halhatatlan, de a szépséget ezernyi galamb falja fel - nyugtázza Twiggy. - Rengeteg időm lesz még a chilei szürrealizmus tanulmányozására akkor, amikor már senki sem akarja, hogy az ő ruháját viseljem."
Nekem totál ismeretlen szerző volt Tom Sweterlitsch, pedig a könyvek fülszövegei alapján sejthettem volna, hogy nekem való; ez a regénye is egy műfaj-és ötletbomba, aminek minden összetevője megfelelő mértékben van jelen. Hihetetlenül erős a képisége, szinte erőszakos, nagyon jól átadja, milyen lehet az Adware-en (az okostelefonok agyba ültetett implantátum-testvére, a behelyezéséhez le kell venni a koponyatetőt, ami hétköznapi rutinműveletnek számít) keresztül látni a világot. Azonos súlyban van jelen ennek a kifacsart világnak a bemutatása, Dominic nyomozása és az ő saját története, ami viszont változatlan évszázadok óta; a gyászoló házastárs, akit tűzként égetnek a ballépései, minden rossz szó, amit kiejtett a száján és a bűntudat, amiért nem becsült meg minden egyes pillanatot, amit a feleségével tölthetett.

Ez egy szuper regény, de ha a lelkem mélyére nézek, nem szerettem olvasni, ill. egy ponton túl rettenetesen elcsigázott, nem bírtam el a súlyát a saját problémáim mellett, és a cyberpunkot se szeretem, még ha ilyen elegánsan is van beépítve a történetbe. A Letűnt világok inkább az én könyvem volt, mindig jobban szerettem a múltat, mint a jövőt - de ez már egy másik történet.

Ui.: Kíváncsi lennék, miért kapott a könyv ordítóan nyolcvanas évekre hajazó magyar címet, komolyan, mintha Wilbur Smith fejéből rángatták volna elő.

Eredeti cím: Tomorrow and Tomorrow
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2019
Fordította: Farkas Veronika
Ár: 4280 Ft

2020. március 7., szombat

Gun love - A fegyverek szava

Jennifer Clement: Gun love

Elsőként muszáj leszögeznem, hogy nagyon hálás vagyok a kiadónak, amiért nem adtak a kötetnek valami gyatra magyar címet, aminek köze nincs a tartalomhoz - elhiszem, hogy sokaknak nem tetszenek az angol vagy egyéb idegennyelvű megoldások, de sok esetben képtelenség fordításban visszaadni az eredeti cím frappáns voltát.

Ezt a könyvet csakis azért vettem meg - nem teljes áron, hanem antikváriumban -, mert Black Venus lelkesítően írt róla. Jó vélemények, alacsony ár, maga volt a megtestesült csábítás.
A nyitány erős: elbeszélőnk a 14-15 éves Pearl, aki egy floridai lakókocsiparkban él (de nem lakókocsiban, hanem egy személyautóban) az anyjával, aki a közeli veteránkórházban dolgozik takarítónőként. A szél odahordja a közeli szeméttelep bűzét, a szennyezett patak partján kétfejű krokodil születik, a parkban mindennapos a pisztolylövés hangja és virágzik a fegyver-és drogkereskedelem.
Pearl anyja ezüstkanállal a szájában született úrilány, aki 17 évesen, néhány hónappal a vizsgái előtt megszökött otthonról és az újszülött Pearllel a karjában megjelent a lakókocsiparkban. Nem mondhatni, hogy Margot megtanult ezt-azt az életről; igazi keményvonalas álmodozó, aki három méterrel a föld felett lebeg és minden, hangyányi realitásérzékkel megáldott embert önként elkövetett hajtépésre késztet. Pearl születése előtt ellopott a szülői házból ezt-azt, amiről úgy gondolta, a gyerekének szüksége lehet: a nagymama selyemsifon esküvői ruháját, egy elefántcsontból faragott hajót, néhány limoges-i porcelántányért, ezüst evőeszközöket, gyémánt-és rubinköves ékszert - a kisebb halom értékes tárgyat a kocsi csomagtartójában tartják gondosan becsomagolva.
Értitek, diétás kólán és elkeverhető tejporon élnek egy roncs autóban, Raidet lélegeznek be, mert állandóan ellepik őket a szúnyogok és penészedik az autó, Pearlnek nincs születési bizonyítványa, a csomagtartóban meg több száz dollár értékű cucc lapul. Margot megtanítja a lányának, hogyan kell megkülönböztetni az igazgyöngyöt a hamisítványtól, milyen sorrendben kell felvenni az evőeszközöket, de amikor megjelennek a rendőrök, hogy megkérdezzék, ugyan miért élnek egy autóban, Margot annyit képes kinyögni, hogy nem bűn hajléktalannak lenni és sírva fakad.

A bemutatott miliő a regény legnagyobb erőssége és egyben gyengesége; nagyon érzékletesen van bemutatva a lakókocsipark élete, az írónő képes elhitetni, hogy létezik és olyan az itt élő emberekről olvasni, mint körüljárni egy bizarr állatkertben. Margot az egésznek a kerékkötője, képtelenség, hogy ez a nő tizennégy évig kibírja egy ilyen helyen és nem, ez a szomszédság nem az egymást étolajjal kisegítő, pitével bekopogtató fajta. Margot egy éjszakai pille, aki önként és dalolva vágódik neki a villanykörtének, pusztán azért, mert az a villanykörtének jó. Margot, akinek zongoratanára, shetlandi pónija volt és fehér kesztyűben járt templomba, amíg volt otthona, nem tud tizenhét évesen egy fürdőkádban egyedül világra hozni egy kisbabát, és drogosok, őrültek és fegyverkereskedők között felnevelni.
 Pearl identitászavara válik a központi témává (ráadásul Pearl hivatalosan nem is létezik): az anyja nem árulta el neki, ki az apja, nem tudja az anyai nagyszülők nevét és címét, a Margot által átadott értékek és a környezet közötti kontraszt pedig olyan éles, hogy a kislány nem tudja (nem is tudhatja), mihez igazodjon. Pearl nem buta lány, de nem is olyan tudatos, hogy képes legyen elszakadni ettől a világtól, és a múlt mindig készen áll, hogy visszarántson magába.
Valahogy elbírta az irrealitás halmazát a történet, aztán egy ponton szétesett a koncepció, mintha az írónő maga se tudta volna, milyen irányba akarja terelni Pearlt. Egy kulcsjelenet súlytalanná vált és az utána kialakult helyzet is... nehezen tudom elmagyarázni, de érdektelenné vált, elvesztett engem, mint olvasót, mintha Jennifer Clement is félszívvel írta volna már, Corazón viselkedése nem volt hiteles és felesleges volt a Selena-imádatát ennyire előtérbe tolni. Elfolyt a semmibe az egész történet, a művészinek szánt belső monológok pedig kétségbeesett közbeszúrásoknak tűntek, amik a semmit takargatták.

Nem bánom, hogy elolvastam, mert a regény első felének nagyon erős volt a hangulata, teljesen magába szippantott, de az elég árulkodó, hogy a képzeletem inkább szőtt magának egy érzése szerint erősebb folytatást, mint amilyen a lapokon szerepelt.

Eredeti cím: Gun Love
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2018
Fordította: Mesterházi Mónika
Ár: 3300 Ft

2020. március 3., kedd

Februári zárás

Továbbra is visszafogott, szolid eleganciával haladok előre az évben.

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők Tom Sweterlitsch: Angyalok pokla

Habár Machado novellájától a legutóbbi Strahan-válogatásban nem voltam maradéktalanul elégedett, ahhoz eléggé felcsigázott a fülszöveg, hogy előrendeljem ezt a kötetet, aminek a borítója természetesen szélsőséges reakciókat váltott ki. Csak azon húztam fel magam, hogy egyesek szerint a nő terhesnek néz ki rajta. A női magazinok agyonretusált képei a férfiakra is káros hatással vannak.
Az Angyalok pokla molyos vétel volt, ezer éve nem vettem így könyvet, de 1500 Ft-ért kaparinthattam meg egy gyönyörű állapotban lévő példányt (volt pár csalódásom, ezért duplán jólesett ez a vásárlásélmény), persze, hogy nem hagytam ki a lehetőséget. Tom Sweterlitsch másik könyve, a Letűnt világok nagyon tetszett, a molyos eladóm szerint ez még annál is jobb egy kicsivel, remélem, én is így fogom gondolni.


Ian McDonald: Luna – Ordashold Hillary Jordan: Mudbound Truman Capote: Hidegvérrel Garth Ennis: John Constantine, Hellblazer: Káros szenvedélyek

Kemény hónap volt a február, az olvasásokon is látszik, de legalább mind jó volt; továbbra is imádom McDonald holdbeli fantáziatúltengését, a Mundbound - Sárfészek nagyon kellemes meglepetés volt, annyira, hogy már írtam is róla, sőt, a Hidegvérrelről is, ha éppen nem a Holdon voltam, akkor az amerikai Délen csatangoltam (a feldarabolásom, lelövésem kockázata nélkül). A Hellblazert tegnap olvastuk el, közösen hajlongva a kislámpa fényénél. Természetesen más, mint a Constantine, a démonvadász film, cserébe sokkal cinikusabb. Nem ez lesz a kedvenc képregényem, de örültem, hogy elolvastuk.

A többiek februárja:
Nikkincs

2020. március 1., vasárnap

Ha ölni kell

"- A katonáknak sincsenek álmatlan éjszakáik. Ölnek, és kitüntetik őket érte. A derék kansasiak most engem akarnak megölni, és a hóhér majd örül, hogy munkája akadt. Ölni könnyű, sokkal könnyebb, mint egy hamis csekket elsütni. Gondold csak meg: körülbelül egy órája ismertem Clutterékat, amikor megöltem őket. Lehet, hogy ha jobban ismertem volna őket, most másképp éreznék. Azt hiszem, akkor nehezebben tudnék kibékülni önmagammal. Így azonban olyannak tűnik az egész, mintha bábukra lövöldöztem volna egy céllövöldében."

Truman Capote: Hidegvérrel

Amikor hazautazunk vidékre, csomagolás közben mindig kardinális kérdés a könyv. Vajon kitart-e a most olvasott kötet az oda-és visszaútra, plusz a hétvégére, amikor az embernek potenciálisan több ideje van olvasni? Néha viszek magammal másik könyvet, főleg, ha a soron lévőből kevés van hátra - ilyenkor egyértelmű a helyzet. De ha a felénél járok egy vaskos példánynak, jön a könyvmolystressz. Cipeljek még egyet, miközben lehet, hogy ennek sem érek a végére? Vagy hazardírozzak? A végén még be kell szereznem valamit az egyik antikváriumban, és még a beszerzéseim száma és a várólistám is nő, pedig pont a csökkentésük lenne a lényeg...
Amikor ilyen szorongattatott helyzetbe kerültem, mindig azzal nyugtattam magam, hogy legfeljebb elkezdem a Hidegvérrelt. Hosszú ideje ez volt az otthoni tartalékos jolly joker olvasmányom és nemrég betölthette funkcióját, ugyanis a Mudbound - Sárfészek hipp-hopp elolvastatta magát, még a megérzékezés estéjén.

Capote-tól már több kötetet olvastam, imádom a sajátos, mégis nagyon emberi nézőpontját (ha az adott novella még Délen is játszódik, teljes a szerelem), ettől a könyvétől mégis ódzkodtam, a tényregény műfaja miatt száraz dokumentarista stílusra számítottam - négy Capote után lehetett volna több eszem.
Émelyítően kettős hatása volt az olvasásnak; úgy van megírva és olyan izgalmas, mint egy regény, valósággal faltam a sorokat, aztán oldalanként emlékeztetnem kellett magam, hogy ez megtörtént, nem egy író kitalált szereplőinek loccsantották ki az agyát - valljuk be, amikor krimit, thrillert olvasunk vagy nézünk, eszünkbe se jut, hogy ez megtörténhet (pláne nem velünk), vagy valakivel már megtörtént. Ha a szuperhősök előretörnek az ellenséges erők gyűrűjében, meg se fordul a fejünkben, hogy amikor elhajítanak egy fegyverrel hadonászó statisztát, valószínűleg kioltanak egy emberi életet. De amikor nézzük pl. a The Fall (magyarul: A hajsza) című sorozatot, amiben Jamie Dornan egy hétköznapi, dolgozó apuka, aki éjszakánként halkan kicsusszan az ágyból, nehogy felébressze a feleségét és elindul, hogy megfojtson egy ügyvédi irodában dolgozó nőt, aki a macskájával él együtt, akkor már forog a gyomrunk - az enyém legalábbis ezt csinálta.

Ugyanazt éreztem, amikor ezt a könyvet olvastam.
Egy kansasi kisvárosban bestiális kegyetlenséggel kivégeznek egy jómódú farmercsaládot. Indíték látszólag nincs - Clutterék a kis közösség megbecsült tagjai, a családfő, Herb Clutter az idénymunkásaival is tisztességesen bánik és híresen irtózik attól, hogy készpénzt tartson az otthonában -, a házból látszólag semmi nem tűnik el. Az egyetlen nyom két cipőtalp lenyomata. Holcomb lakóit a hisztéria kerülgeti, az emberek kulcsra zárják az ajtót és éjszakánként nem mernek elaludni. A bizalom megtörik - érdekes módon a legtöbben helybeli elkövetőre gyanakodnak, nem egy idegenre -, az emberek ezután azokban se bízhatnak meg, akiket húsz éve ismernek. Attól félnek, ők lesznek a következők.
A nyomozás sokáig egy helyben toporog, a detektívek lenyomozzák az összes telefonos bejelentést és terjengő szóbeszédet. Óriási rajtuk a nyomás és úgy tűnik, az ügy megoldatlan marad, az emberek tovább lépnek, de végül sikerül kézre keríteni a tetteseket, két fiatalembert, Richard Hickockot és Perry Smith-t.
Aki arra számít, hogy egy sodró lendületű krimi stílusában megírt bűntény felgöngyölítéséről olvashat, csalódni fog (és hamar a haját tépni); Capote Ádámtól és Évától indul, behatóan megismerjük az áldozatok életét, részletes jellemrajzot kapunk róluk és az elkövetőkről - megtudjuk, hogy Herb Clutter reggelente almát és tejet szokott reggelizni, hogy a felesége hosszú évek óta depressziós és nyaranta is fehér harisnyában alszik a saját hálószobájában; hogy a lánya, a tizenhat éves Nancy díjnyertes cseresznyés pitét süt (ahogy életének utolsó reggelén is) és az édesapja azt szeretné, ha szakítana a barátjával, mert nem egy felekezethez tartoznak. Megtudjuk, hogy Richard Hickocknak pedofil hajlamai is vannak, amit titkol és hogy Perry Smith aszpirinen él és egész életében egy sárga papagájjal álmodik, aki a mennybe viszi őt. A szerző nagyon aprólékos, részletes képet mutat be erről a hat emberről és a környezetükről is (a kedvencem Clare postamesternő). A történet felépítésében mutatkozik meg az írói feszültségkeltés; miközben Clutterék utolsó napját mutatja be, jókora vargabetűket beiktatva, Hickock és Smith beülnek a kocsiba és elindulnak céljuk felé, közben zsineget, ragasztószalagot vásárolnak és összevitatkoznak, szükségük van-e fekete harisnyára - úgy cseverészve, mint amikor te a hétvégi bevásárlásra készülsz.
Az olvasó tehetetlen szemlélője az eseményeknek - még hogy úgy nem lehet izgulni, hogy ismerjük a gyilkos(ok) kilétét -, legszívesebben kirúgtam volna Smith-ék alól az autót vagy rájuk küldtem volna egy kiadós rosszullétet (ezek még az enyhébb verzióim), de az igazság az, hogy csak halogatni lehetett volna a katasztrófát. Ha nem Clutteréket ölik meg, akkor mást.
Ezzel elérkezünk egy igen kényes ponthoz, mert az élet nem fekete és fehér, amiben egyértelmű döntési helyzetek vannak - még akkor sem, ha egy négyes gyilkosságról beszélünk és a gyilkosok beismerik a bűnüket. Akkor sem, ha azt olvasod, hogy Perry Smith-nek semmit nem jelentettek a történtek, hogy fél óra múlva már trágár vicceket meséltek egymásnak a kocsiban.
Könnyű azt gondolni, hogy ez a két ember egyértelműen halált érdemel, de a kivégzésük nem hozza vissza Clutteréket és nem tartja vissza a többi bűnözőt a gyilkosságtól. Újra érezzük azt az émelyítő, kettős érzést, ezúttal a gyűlöletet és a szánalmat, amikor az elmeorvosi véleményekhez érünk és képek villannak fel bennünk a gyilkosságokról és az elkövetők nyomorult életéről - logikusan merül fel a kérdés, hogy aki képes hidegvérrel megölni egy másik (vagy több) embert és "a dolog" után képes nyugodtan aludni, valóban épelméjű-e?

Hickockot és Smith-t végül öt évvel később felakasztották. A halálsoron a szomszédos cellában lakott egy biológia szakos egyetemista fiú, aki egy nap hazautazott, megölte a szüleit és a nővérét, a bútorokat felborogatta, hogy tettét rablógyilkosságnak álcázza. A fiatalember szerette volna minél hamarabb megkapni az örökségét, mert a félszeg, nagydarab Lowell Lee Andrews-nak volt egy titkos énje, aki szeretett volna több lenni egy szemüveges könyvmolynál és piros sportkocsira vágyott. Habár nem gyűlölte a családját, úgy érezte, gátolják az álmai megvalósításában.

Clutteréket negyven-ötven dollár, egy táskarádió és egy látcső miatt ölték meg.

Eredeti cím: In Cold Blood
Sorozat: Európa zsebkönyvek
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1985
Fordította: Szíjgyártó László
Ár: pár száz forinttól elérhető

2020. február 17., hétfő

Mudbound - Sárfészek

"Egy olyan finom, városi fehérnép, mint Laura McAllan, nem való a Deltába. A Delta fogja az ilyet és kiszipolyoz belőle mindent, amíg nem marad más, csak csont és keserűség, az is mind a férje ellen, aki idehozta, meg a föld ellen, ami itt tartja. Az a Henry McAllan éppúgy bolondult a földért, mint akármelyik férfi, akit csak láttam, pedig láttam épp eleget, fehéret és színeset egyformán. Látni a szemükben, ahogy a földre néznek, mintha csak asszony lenne, akit meg akarnak hágni. Az enyém vagy, csak várd ki, mit teszek veled. A  színesek nem szerzik meg és soha nem is fogják, de attól még ugyanúgy meghágnák, és másról se álmodoznak, míg az ekét tolják vagy a gyapotot vágják. Lehet fehér vagy színes, egyiknek sincs esze, hogy lássa: a föld uralja őket, nem pedig fordítva. Kiszipolyozza a verítéküket és a vérüket, azután az asszonyaik és a gyerekeik verítékét és vérét, majd miután végzett, a testüket is, hogy addig rágja őket tovább, amíg egyek nem lesznek, ők és mi, mindnyájan."

Hillary Jordan: Mudbound - Sárfészek

A Mudbound a gyűlölet regénye.
A feketék gyűlölete a fehérek iránt, a feleségé a férje iránt, a fiúé az apa iránt, a bátyé az öcs iránt, a menyé az após iránt. Szétfeszíti ennek a szűkös világnak a kereteit és mindent magával sodor, mint a megáradt folyó.

A Délnek (igen, mi másnak...) egy új arcával ismerkedhettem meg, a verejtékes-kínlódós gazdálkodóssal - bár Scarlett is bensőségesebb viszonyba kerül a gyapotfölddel, mint ahogy szeretné, az Elfújta a szelet igen régen olvastam -, de ebben is van gyilkosság meg mindenféle titok.

Nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog és magába szippant; kb. egy éve nagyon lassan haladok a könyvekkel, de ezt gyakorlatilag két ültő helyemben ledaráltam. Könnyen és gyorsan olvasható, de a szerző nagyon jól megragadja az emberekben lejátszódó érzelmeket.

Több szereplő szemszögén keresztül követjük az eseményeket, amelyek középpontjában a McAllan-farm, Sárfészek áll; a Mississippi deltavidéke (a helyiek csak Deltának nevezik) nehezen változik, az itt lévő kisvárosok gazdálkodói, kereskedői mereven ragaszkodnak régi szokásaikhoz - főleg ahhoz, hogy a feketéket továbbra is rabszolgaként kezelik. Ebbe az elmaradott, szűk látókörű világba csöppen bele Laura, a tanult városi kisasszony, aki "vénlányként" (30-31 évesen) ment férjhez Henry McAllanhez, a háborús mérnökhöz. Szegény Laura kegyetlenül megszenvedi a házaséletet farmerfeleségként; hiába mondhatjuk tisztességes embernek a férjét, Laura egyedül gyötrődik egy idegen környezetben, ahol nincs se víz, se villany, se üveg az ablakokon, ellenben minden merő sár és a farmot gyakran vágja el a világtól amegduzzadt folyó.

Henry, a férje megér egy misét; régi vágású fazon, akinek klasszikus elképzeléseket vall arról, milyen is egy "igazi férfi". Hát olyan, aki a pasis arroganciáját szemellenzőként viseli; természetesnek tekinti, hogy a világ úgy változik és a körülötte lévők úgy viselkednek, ahogy ő akarja. Mint például amikor mellékesen közli a feleségével, hogy vett egy farmot és néz az isten barma, hogyan változott az ő "édes, engedelmes felesége" egy hárpiává.
Henry tulajdonképpen nem rossz ember, csak kicsit hülye.
Öccse, Jamie a totális ellentéte; a gyerekkorán végigrugdosta az apjuk, hogy ne legyen már anyámasszony katonája. Henry az ő nagy, okos bátyja, Aki Mindent Jól Csinál. Nehéz ilyen batyuval normális önbizalmat növeszteni, ellenben alkohollal tompítani a háború kínjait - a második világháború után járunk, ahol Jamie pilótaként szolgált - annál könnyebb.
Ó, a Papi. Az a fajta öregember, aki ül a család nyakán, és a mások által kimosott, kikeményített ingében ül a konyhaasztalnál és bicskával kaparja ki a koszt a körme alól. Szerintem ez alapján pontosan tudjátok, milyen ember Papi.

A másik család McAllanék bérlői, Jacksonék, akik feketeként csak keservesen boldogulnak. Legnagyobb fiuk, Ronsel őrmesterként, kitüntetésekkel tér haza a háborúból, ami már önmagában forróvá teszi a talajt a talpa alatt.

Indulatok, elfojtott érzelmek kavalkádja fortyog a felszín alatt. Laura azt kívánja, bár más lenne a férje, mint amilyen. Henryt semmi más nem érdekli, csak a föld, és nem érti, az öccse miért nem akar letelepedni a szülőföldön és keresni magának egy tisztességes déli lányt; Ronselt szintén minden érzelmi eszközzel marasztalná az apja - ó, a generációs feszültségekről is rengeteget lehetne beszélni -, Ronsel azonban már több, mint egy földtúró fekete (nigger), akit semmibe vesznek és csak a hátsó ajtókon közlekedhet. Az anyja látja ezt, és azt is tudja, hogy a föld mindenkit kiszipolyoz, aki megpróbálja az uralma alá hajtani és tudja, hogy a fiának el kell mennie. Jamie és Ronsel között barátságot szőnek a háborús emlékek és azok feldolgozhatatlansága. Jamie zuhanyzót épít Laurának.
Papi apró, rosszindulatúan csillogó szeme pedig mindent megfigyel.
Csupa robbanásveszéllyel fenyegető helyzet, ami elkerülhetetlen és mindent elpusztít. 

Habár még csak februárt írunk, a Mudboundnak jó esélye van arra, hogy elvigye Az év meglepetése címet. Remélem, az Athenaeum folytatja ezt a sorozatot, üdítő volt tőlük egy mélységgel bíró szórakoztató regényt olvasni.

Ui.: Végtelenül hálás vagyok a fordítónak, Babits Péternek, amiért nem erőltette, hogy a feketék nyelvjárását az ilyenkor használt egyezményes magyar tájszólással [ilyen nincs, de tuggyuk, miről beszílek] érzékeltesse.

Eredeti cím: Mudbound
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018
Fordította: Babits Péter
Ár: 3700 Ft



2020. február 9., vasárnap

A kis barát

Donna Tartt: A kis barát

Amikor dübörögve megkezdődött a karácsonyi szünet és sejthető volt, hogy tisztességes időt tölthetek az olvasással, úgy éreztem magam a könyvespolc előtt ücsörögve, mint egy gyerek a cukorkásboltban. Elkezdtem Az elvesztett gyerek történetét, de idegesített éreztem, hogy most nem erre van szükségem. A tekintetem tétován visszarebbent a polcokra és magához vonzotta a fakó fekete háttéren baljósan imbolygó kígyórajz.

Sejtettem előre, hogy ennek a könyve nyert ügye van, mégiscsak Donna Tartt írt egy Délen játszódó regényt! A megérzésem nem csalt, a könyv felvonultatott kb. mindent, amit szeretek; bizonyos hangulati elemeket, érdekes szereplőket, olyan apró, hétköznapi részletekkel, amelyektől sokan a világból kiszaladnak, de engem kilóra meg lehet velük venni. Nagyon, nagyon lassan olvastam, hogy soha ne legyen vége. 

Vannak bizonyos sztereotípiák, amelyek minden, déli környezetben játszódó könyvben és filmben megjelennek; a forró nyarak álmosító délutánjai, amikor kezd lecsúszni egy-egy ital (hogy aztán a fülledt estében még több kövesse és felszínre hozza a régi családi sérelmeket, mert itt minden családnak vannak eltemetett titkai, de inkább pokollá teszik egymás életét, mintsem új életet kezdjenek máshol), a vontatott beszédmód és jellegzetes kiejtés, az oszlopos, fehér házak és a nyomorúságos kalyibák ellentéte, a szélben lengedező fehér lepedők és a mocsár szélén tengődő családok mocskos kölykei, a fekete szolgálók helyzete, akik jobban szeretik a családok gyerekeit, mint a saját szüleik, az ideggyenge, egész nap ágyban heverésző anyák, a kígyók (rengeteg kígyó), a krokodilok, legyek és a misztikus-rituális beütésű gyilkosságok.
Donna Tartt az összes ismert klisét felvonultatja, de az ő éles látásmódja révén lesz ez a regény lebilincselő (nem mintha velem nehéz dolga lenne, de értékelem az igyekezetét). Elképesztően élők a karakterei, főszerepben a Cleve család nőtagjai; az álmatag, Ofélia-szerű szépség, Allison, az öntörvényű, vadóc Harriet, a család gerincének számító, vaskezű nagymama, Edie és a nénikék, ezek a víg vénkisasszonyok, akik pasztellszín csacsogásukkal állandó hátteret szolgáltatnak a család számára. Benne van a gyerekkor minden kalandos izgalma és három generációra visszamenően a család története - kissé kifigurázva a déli módit, pl. a Nagy Családi Rezidencia nem valami hangzatos ültetvényes névre, hanem az Istencsapásra hallgat -, köztük a szörnyű eset, amikor Allison és Harriet testvérét, a kilencéves Robint meggyilkolták.
"Belépni Libby zsalugáteres, kacsatojáskék falú szobájának menedékébe olyan volt, mintha egy barátságos, víz alatti királyságba merülne le az ember. Odakint a perzselő napon a fakó és ellenséges pázsitok, házak és fák, a vakító fényben úszó járdák Harriet eszébe juttatták a feketerigót, a madár szemében csillogó értelmetlen iszonyatot. Libby szobája menedéket nyújtott mindettől: a hőségtől, a portól,a kegyetlenségtől. A színek és anyagok itt nem változtak Harriet csecsemőkora óta: fénytelen, sötét padlódeszkák, rojtos zsenília ágyterítő és poros organzafüggönyök, a kristálybonbonier, amelyben Libby a hajtűit tartotta. A kandallópárkányon szendergő vaskos, tojás formájú, akvamarin üveg papírnehezék... Harriet egész gyerekkorában hosszú, békés órákat töltött elmélkedve a padlón, amíg a fény a papírnehezékben felragyogott és villódzott, megfakult és elenyészett, amíg a tigriscsíkos ragyogás hol itt, hol ott izzott fel a kékeszöld falakon."
Ez vet örök árnyékot a család életére és ez lesz a tizenegy-két éves Harriet megszállottságának tárgya, kideríteni, ki ölte meg a bátyját. Azt hinnénk, egy kisvárosban semmi baja nem eshet, de többször kerül komoly veszélybe, amikor a helyi törvénykerülő, börtöntöltelék család után nyomoz, aminek az egyik tagja közveszélyes őrült, a másik elvakult hittérítő őrült, a harmadik meg szimplán őrült. Ám ez a könyv nem egy krimi, Harriet nyomozása gyakran háttérbe szorul, miközben arcok, történetek és érzelmek sokasága villan fel ebben a színes kaleidoszkópban (meg rengeteg kígyó). 

Próbálom értelmesen összefoglalni, miért is olyan nagyszerű ez a regény, de nem igazán megy. Hátborzongató ez a nő, mennyire képes a szavak erejével egy teljes, létező világot megalkotni.

Ui.: A Park ismét egy igényes kiadványt adott ki a kezei közül, hálás vagyok nekik és legfőképpen Kada Júliának a fordításért.

Eredeti cím: The Little Friend
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2019
Fordította: Kada Júlia
Ár: 5990 Ft