2019. június 17., hétfő

Rövidkék

 Tommy Orange: Sehonnai

Tommy Orange: Sehonnai
Egyáltalán nem akartam ezt a könyvet megvenni, de még a Könyvfeszten teljesen elveszejtettek a 21. Század kiadó standjánál, és ha összeszedtem négy tetszőleges könyvet, csak nyolcezer forintot kellett fizetnem, szerintem nálam erősebb emberek is meginogtak volna.

Amennyi érdemi információt kihámoztam a fülszövegből, az alapján nekem való könyvnek tűnt a Sehonnai; meglepő módon Lucia Berlin Bejárónők kézikönyve c. kötete jutott róla eszembe: rövid, akár pár oldalas bepillantások különböző emberek életébe, akiknek egy vagy több ponton összekapcsolódik az élete, a háttérben az elképesztő nyomorúsággal, a kilátástalansággal, hogy képtelenség kijutni ebből a közegből, minden fogcsikorgató erőlködés dacára. Azoknak pedig, akiknek sikerült a felszínre kapaszkodni, ott a gyökértelenség, a sehová nem tartozás anyátlanító érzése: ki vagyok én? Hova tartozom? kérdezik az indián-fehér félvérek. Kék (korábbi nevén Crystal) fehérnek érzi magát, úgy is nevelkedett, a környezete mégis barna bőrűként kezelte, de hiába kapott indián nevet és próbál ehhez a közösséghez kapcsolódni, nem találja a helyét. Edwin a lediplomázása után (az övé az egyik legerősebb fejezet) három évig depressziózik a számítógép előtt, az apjáról nem tud semmit, az információ égető hiánya taszítja a tehetetlenségbe - minden ember tudni akarja, honnan származik, kik az elődei, mivel foglalkoztak. Még ha nem is csapja fejbe a felismerés, hogy igen, ez én vagyok, a kirakós hiányzó darabja a helyére kerül és az ember nem érzi magát hitvány imágónak, ahogy Orvil szorong indiánjelmezben a tükör előtt, hogy valójában nem igazi indián, csak valaki, aki felvett egy indián jelmezt.

Nem volt ez rossz könyv, sok érzést az olvasó elé tár az őslakosok életéből, de nekem úgy tűnt, az író sokat markolt, de keveset fogott; jó pár nézőpontnál több háttérinformáció kellett volna, olyan gyorsan váltják egymást a fejezetek, hogy az adott ember története nem tud előttünk felépülni és elveszünk a nevek között, főleg a kötet vége felé, ahol nagyon gyorsan megtörténik a szálak összefonódása. Kellett volna még kb. 50 oldal, akkor talán érzelmileg is jobban megérintett volna.


Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ
Érdekes párja ez a Sehonnainak, itt is megjelenik a gyökértelenség érzése, az identitáskeresés, csak a jellemző társadalmi réteg a módos (vagy módossá vált) középosztály, ahol a szülők generációja állandó konfliktusban él a fiatalokkal. Az Indiában született és nevelkedett idősebbek jobban ragaszkodnak a szülőhaza merev hagyományaihoz, a gyerekek viszont szeretnének beilleszkedni az új közegbe, farmert hordani szári helyett, sminkelni, alkoholt inni és kimaradozni éjszakára. Amerikainak érzik magukat, de a családjuk folyton emlékezteti őket a származásukra, a fiúknak orvosnak vagy ügyvédnek kell lenniük, a lányokat próbálják minél hamarabb kiházasítani.

Kevés a szeretetteljes családi kapcsolat, rengeteg kimondatlan fájdalom, elszalasztott lehetőség nyomja a szereplők lelkét és távolítja el őket egymástól. Látszatéletet élnek, amely kívülről ideálisnak, rendben lévőnek tűnik, belül viszont nincs semmi, csak a kongó magány és a mardosó kétségek.
A végére csömöröm lett a hasonló sorsok hasonló problémáitól. Szerettem olvasni a kötetet, de kissé monotonná vált, nem biztos, hogy fogok még a szerzőtől olvasni, a közeljövőben biztosan nem.

Félix J. Palma: Az ég térképe

Félix J. Palma: Az ég térképe
Hogy én ezzel mennyire megkínlódtam... aki olvasta, valószínűleg tudja, mire gondolok.

Az idő térképe se volt a szívem csücske - igen, jó könyv, jólesett olvasni az ötletparádét, de nem tudott megérinteni, erre mondják, hogy nem az én könyvem. Valami hiányzik Palmából, hogy rajongani tudjak érte, pedig tényleg jól ír. A folytatással - aminek a magyar megjelenése tényleg csodaszámba ment - is kellemesen töltöttük együtt az időt, egészen addig a bizonyos részig, ami totális depresszióba váltotta át az amúgy sem virágos kedvemet, ráadásul aránytalanul hosszú volt. Palma nagyon posztapokaliptikus hangulatban lehetett, lehangoló sorozatot nézett vagy kicsesztek vele a postán, nem tudom, de nagyon megbontotta nekem a könyv egyensúlyát.
Ezt leszámítva érdekes, fordulatos, izgalmas, bár nem árt előtte frissíteni a memóriát, mert erősen összefügg az előző résszel.

 Alessandro Baricco: Harag-várak

Alessandro Baricco: Harag-várak
Sose tudom eldönteni Bariccóról, hogy zseni vagy sarlatán, életművész vagy életre szóló blöffölő. A nagy (ami nem is volt olyan nagy) Baricco-korszakom már elmúlt, túl cinikus vagyok hozzá és a Mr. Gwyn eléggé kiábrándított belőle, de ez még ott várt az olvasatlan könyveim között, rövid is, nézzük meg.

Kellemes. Habókosan bolond. Egy percig nem szabad komolyan venni és akkor nem fáj. Színpompás, gyönyörű nyelvezettel bíró kaleidoszkóp, bizonyos részek között szerintem kár keresni az összefüggést, csak hagyni kell, hadd lebegtessen, mint a langyos tengervíz, engedjük el szigorú prekoncepciónkat és elvárásainkat, hadd ússzanak el a semmibe és jótékony mosollyal hagyjuk, hogy Baricco ismét átverjen.

2019. június 15., szombat

Amikor a láncok lehullanak

"A történetek ott születnek, ahol megtaláljuk önmagunkat, ahol megtaláljuk a hozzánk hasonlókat. Ha sikerül elegendő történetet összegyűjtened, többé nem vagy egyedül: akkor már hadsereged van."

Sam J. Miller: Orkaváros

Egy nap idegen érkezik a városba.

Az idegent egy kardszárnyú delfin és egy 500 kilós, száj-és mancskosaras jegesmedve kíséri. A város az óceánra épült Izlandtól északra, geotermikus hő tartja életben és szoftverek irányítják. Qaanaaqnak nevezik, hivatalos nyelve nincs, a legelterjedtebb a svéd (37%). A lakók fele elpusztítani akarja, a másik fele az uralma alá hajtani. Hullámsírba lökni és porig égetni. Igazi olvasztótégely, ahol mindenki menekült, mindenki hozza magával a kultúrája maradványait, a tragédiáját, a kísérteteit. A szerettei szellemét, akiket nem tudott megmenteni és a fájdalomtól tébolyultan próbál valami új életet kialakítani a rácsvárosban, ami bárkit felzabál és maga alá temet, ha egy pillanatra nem figyel. Qaanaaqban az emberiség minden reménye és minden mocska szintetizálódik.

Régi és új, unalomig ismert toposzok és friss ötletek építik fel Sam J. Miller első regényét, amelyet már nagyon vártam; Jonathan Strahannek annyira tetszettek a novellái, hogy az egyik kötetébe kettőt is beválogatott és az abban szereplő Jégtömbök az Orkaváros világába enged betekintést. Nem minden író tud jó novellát írni (tudom, mondjak már még pár egyértelmű dolgot), de Sam J. Miller igen; pontosak, lekerekítettek a történetei és képes elmesélni, amit akar.

Jelentem, regényt is tud írni, bár hozzá kell tennem, hogy a többségnél kompatibilisebb vagyok az íróval, mert az általános moly-értékítélettel szemben nekem nem 71%-os volt, hanem, öö, olyan 90.

Az írók többsége a mai napig egy dolgot szeretne: elmesélni egy történetet (nyilvánvaló dolgok 2.) Qaanaaq szabályozatlan adathálózatán számtalan történet áramlik át, ez az egyik:
Egy nap idegen érkezik a városba. Az idegent egy kardszárnyú delfin és egy 500 kilós, száj-és mancskosaras jegesmedve kíséri. A nyughatatlan városban ő a szikra, ami belobbantja a káoszt; egy maffiafőnök nekilát végrehajtani a több éve építgetett tervét; egy kishivatalnok úgy dönt, kilép a saját árnyékából és azt teszi, amit végre szeretne; egy gerendaharcos talál egy pontot a városban, ahol elönti a nyugalom; egy siklófutár nagy volumenű megbízást kap; egy életunt fiatal felfedezi magán az omlás nevű titokzatos betegség jeleit; a hálózaton keresztül egy testetlen hang útmutatással vegyes vigasztalást sugároz a védtelen újonnan érkezőknek.

Természetesen ezek az emberek összetalálkoznak és így vagy úgy, de alaposan megváltoztatják egymás és a város sorsát. Iszonyatos múltbeli tettek kerülnek felszínre, találkozásokra bűnösök és áldozataik között, és mindenki tudja, hogy a kör nem zárul be, hanem újra kezdődik. Hihetetlen, hogy az emberiség azután sem tanul a hibáiból, hogy tényleg elpusztította a világot.
A végét kicsit elkapkodottnak éreztem, de azt is inkább utólag belegondolva. A szereplők... nos, egyik sem nebáncsvirág vagy érző lelkű humanista, de az a város, ahol az egyetlen szépséget egy digitális mese képviseli, nem tűri a gyengédségét. Qaanaaq kegyetlen hely, a lakói tették azzá; mind elkövettek különféle bűnöket, hogy életben maradhassanak, és minden ballépés egy-egy darabot követelt a lelkükből - Qaanaaq pedig további áldozatokat kíván azoktól, akik életben akarnak rajta maradni.


Ui1.:Ennek a könyvnek a végén olvastam a legszebb és legfrappánsabb szerelmi vallomást.

Ui2.: Beszélgetés a könyv kapcsán:
        V.: És te milyen állathoz kapcsolódnál? Kismacskához?
        Én: Szívem, a kiscicák egész nap a saját farkukat kergetik.


Eredeti cím: Blackfish City
Sorozat: Gabo SFF
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2019
Fordította: Kemenes István
Ár: 3490 Ft

2019. június 3., hétfő

Májusi zárás

A hónap, amikor bokáig gázoltunk az elvileg aranyat érő esőben, a hónap, amikor akár egy napon elő kellett kapni az esernyőt, a pulóvert, a naptejet és a napszemüveget és amikor komoly irigység tárgyát képezte hatéves szomszédom Barbie-rózsaszín gumicsizmája.
És ami szintén nem telt beszerzések nélkül:

Lawrence Block: Bérgyilkos Lawrence Block: Bérgyilkos a célkeresztben Lawrence Block: Bérgyilkos inkognitóban Catherynne M. Valente: Å°ropera

Ha egy antikváriumban az ember lánya felfedezi az igencsak nehezen beszerezhető Bérgyilkos-sorozat hiányzó darabjait, akkor nincs mit tenni, vásárolni kell. Ezer éve nem olvastam Blockot, de fájni biztosan nem fog.
Valente meg Valente. Ha azt mondom június 3-án, hogy ez volt az év legjobban várt könyve, nem túlzok.

Olvasások:

Marjorie Liu: Monstress: Fenevad 1. – Ébredés Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019 Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ Gabriel Tallent: Drága kis szívem Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Elég sokáig képregény-inkompatibilisnek gondoltam magam, aztán jött a Blacksad (macskák), amit szerettem olvasni. A Saga volt az, ami tényleg berántott (van benne macska), a Monstresst pedig együltő helyemben olvastam el, pedig rettenetesen kellett pisilnem a végére (vannak benne macskák). Jó, ez a macskás motívum nevetségesen hangzik ennyi idősen (főleg, ha hozzáadjuk a Garfieldokat és a Kázmér és Hubát), de, ahogy a költők mondják rábasztunk, esküszöm, hogy a két-és háromfarkú cicák csak a mézesmadzagot jelentették a Monstressnél, mert már az első oldalnál elvesztem.
A Strahan-válogatás megugrotta az elvárásaimat (jobb lett, mint a tavalyi), bár a közepén éreztem némi késztetést a hajtépésre. Az Egy ismeretlen világ régi tartozásom a várólista felé, szerencsére jól elvoltam vele. A Drága kis szívem nagyon meglepett, amolyan miértisne-jelleggel vásároltam meg a Könyvfeszten, nem hittem volna, hogy olyan lesz, amilyen.
Igazán remek regényt választottam a kiheverésére: a Hosszú út lefelében négy ember készül leugrani egy toronyház tetejéről, de mégiscsak Hornbyról van szó, ezért nem vágtam fel a hipotetikus ereimet, bár nem is szórakoztam olyan jól, mint a korábbi könyvei esetében.

A többiek elázott májusa:

2019. május 27., hétfő

Rövidkék

Nagyon hiányzik az írás - meg bármilyen normál szabadidős tevékenység -, sajnos idő és energia hiányában csak rövidkékre futja, ráadásul, ahogy elborzadva megállapítottam, még tavalyi könyvekről.


Michael Cunningham: A hókirálynő

Két könyvet olvastam a szerzőtől, mindkettőbe beleszerettem és kincsként tartalékoltam az olvasatlan harmadikat, hogy a csoda ne csak három napig tartson - el lehet képzelni az örömömet, amikor a Jaffa kiadó úgy döntött, Michael Cunninghamet fog kiadni.

Michael Cunningham: A hókirálynÅ‘Valószínűleg sok moly megtapasztalta már azt az érzést, amikor egy várva várt könyvet végre a kezébe kaparint... és nem tetszik. Ezt a keserű csalódást éreztem A hókirálynő olvasása közben.
Tartalom nélküli forma, mélység nélküli felszín, leginkább ez jut róla eszembe. Benne van az összes Cunninghamre jellemző stílusjegy, de a történetnek nincs súlya. A szereplők idegesítettek, legszívesebben mindegyiket hókon csaptam volna egy szeneslapáttal; ugyanolyan elveszettek, esendően hétköznapiak, mint az Otthon a világ végén karakterei, de hiányzott az a plusz (az a jó nagy plusz), ami miatt érdekelnie kellett volna az életüknek és hogy ne csak a feltupírozott manírhegyeket lássam.
Remélem, csak egyszeri kisiklás volt - Baricco Mr. Gwynével jártam ugyanígy -, és a többi, hátralévő könyvében nem kell csalódnom.

Update: nemrég elkezdtem olvasni a Mielőtt leszáll az éjt és kb. 30 oldal után visszatettem a polcra. A tünetek ugyanazok: mintha kilúgozták volna az általam ismert Cunningham stílusát, mindentől megfosztották a szövegét, ami szép és ami együttérzést kelt bennem a hétköznapian elcseszett szereplői iránt. Tizenkét év telt el Az órák és a Mire leszáll az éj eredeti megjelenése között - azért nem Az órák után megjelent Jellegzetes napoktól datálom az eltelt időt, mert azt még nem olvastam -, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy egy író megváltozzon, de ez engem akkor is elborzaszt. Nem tudom pusztán a fordítóváltásra (mivel Tótisz András meghalt, a Jaffa nem is tehetett mást - jó lenne, ha nem A szürke ötven árnyalata miatt emlékeznének rá) fogni ezt az elképesztő különbséget. Nagyon szomorú vagyok.

 Joanne Harris: Urak és játékosok

Joanne Harris: Urak és játékosokUgyan azt terveztem, hogy az újraolvasásokról nem fogok írni, hogy száz százalékban megmaradjanak szabad élménynek, de egyszerűen muszáj pár sorban megemlíteni Harrist. Emlékszem, hogy az első olvasásnál mennyire lenyűgözött a hűvösen elegáns stílusa, milyen élesen kirajzolódtak előttem a karakterek és milyen veszettül kattogtak az agyamban a fogaskerekek, hogy kitaláljam a történet fontos részleteit. Természetesen a felfedezés élménye már elveszett, mert élénken élt bennem a regény emléke, de második olvasásra volt alkalmam megcsodálni a finom részleteket, hogy Joanne Harris milyen okos szerző.
A többi könyvét is tervezem újraolvasni, bár nem ártana begyűjteni a pár hiányzót és kipipálni azt a két-három darabot, amit még nem olvastam.

 Sarah Perry: Melmoth

Sarah Perry: MelmothAmennyire magával ragadott Az essexi kígyó, annyira nem tudott lekötni a Melmoth, de lehet, hogy ez részben az én hibám, talán több egybefüggő időt kellett volna adnom neki. A stílusát... igazából mindent egy kicsit mesterkéltnek találtam, a történetet pedig túl egyszerűnek. Valamiért úgy érzem, fajsúlyosabb szerző illett volna Melmoth-hoz, az asszonyhoz, akit megelőz a haldokló liliomok édeskés illata és amíg nem jön el érted, csak egy tompa villanásként érzékeled a szemed sarkából.
Bocsi, Sarah, majd legközelebb.


Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomásNagyon gonosz leszek: nekem ebben a könyvben az írónő neve tetszett a legjobban. Na, jó, a múltbéli részekkel, amikor a világ még az általunk megszokott módon működött, egész jól elvoltam, tetszett a melankolikus hangulatuk, a felvázolt élettörténetek. Az apokalipszis utáni viszont nem annyira, valahogy a szereplők és a történet is eltörpült az olvasó megdöbbentése iránti vágy mellett, miközben az írónő igyekezett költői maradni, megragadva az élet tünékeny szépségét. Nálam ez nem igazán jött át, ahhoz, hogy ledöbbenjek és elkezdjem felhalmozni a konzerveket (ismét gonosz vagyok), nem elég pár hatásvadász képet hozzám vágni. Kicsit erőltetett volt a szálak összefonódása, nehezen tudtam elhinni, hogy pont azok az emberek maradtak életben (stb., stb., stb....), akik között van pár összefüggés és hogy az egész milyen sorsszerű.


2019. május 3., péntek

A hónap, amikor könyveket vettem

Egy részük előrendelés volt, ezek alkották a megfontolt, tudatos szakaszt. Mondjuk, annak is marha nagy tudatában voltam, hogy ha kimegyek a Könyvfesztre, úgyis veszek még könyveket, különben mi a fenének mennék ki. Cukrászdába se megy az ember nézelődni.

Robert Galbraith: Halálos fehér Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019 Zadie Smith: Swing Time Rose Tremain: Gustav-szonáta Jim Crace: Az utolsó aratás

Roy Jacobsen: A láthatatlanok Gabriel Tallent: Drága kis szívem Tommy Orange: Sehonnai

Az első hármas alkotja az előrendelős frakciót, a Halálos fehéret már el is olvastam, a Strahan-válogatás pedig folyamatban van, mert azt azonnal el kell olvasni. Nagyon megörültem, hogy lesz új Zadie Smith, a Swing Time-nak a borítója is gyönyörű.
A Gusztáv-szonáta, Az utolsó aratás, a Drága kis szívem és a Sehonnai a 21. Század kiadó standjáról valók, amely eleve jól nézett ki és tele volt jól kinéző, simogatásra csábító borítókkal. Komolyan, ez a textúra belőlem instant tapogatási vágyat vált ki. Ez a négy könyv nem csomagban volt, de a hölgyek 8000 Ft-ért adták oda őket nekem - egyébként kettőről indultam.:) Biztatásként választhattunk Fezerrel négy kis csokit, amelyeknek könyvborító volt a papírcsomagolása.
A közéjük beékelődő A láthatatlanok nem hirtelen felindulásból lett az enyém, hanem egy értékelés miatt, és mert beleolvasva jónak éreztem. Már amennyire lehetett érzékenykedve olvasgatni a tömegben.

Félix J. Palma: Az ég térképe Robert Galbraith: Halálos fehér

Keveset olvastam, egész pontosan nagyon kínlódtam Az ég térképével. Palma korábban se volt a szívem csücske, nagyra tartom a ötletorgiáját, jól is van megírva, de nem nekem szól, nem tud megérinteni. A könyv egy bizonyos részétől teljesen depressziós lettem, inkább a telefont nyomkodtam, csak ne kelljen elmerülni abban a szörnyűségben. Fú, de örültem, amikor a végére értem.
A Halálos fehér bezzeg úgy csúszott le, mint egy pint Doom Bar a főszereplő torkán. Remélem, Rowling elkezdte már írni a következő részt, illetve kellően tud koncentrálni a feladatra.

A május sem lesz szeplőtelen, mert 14-én megjelenik Cat Valente Űroperája, ami iszonyatosan elborultnak tűnik, és annyira várom, hogy majd félek elolvasni, mert ha nem tetszik, akkor végem van.

A többiek áprilisa:



2019. május 2., csütörtök

Fordulj meg háromszor

Robert Galbraith: Halálos fehér

Két dolog biztos:
1. Soha ne piszkáld az arisztokraták lovait,
2. A gyenge teánál kiábrándítóbb dolog nincs.
(+1: a könyvelők nem kezelik az ügyfeleik pénzét.)

Olvastam pár negatív véleményt a Cormoran Strike-sorozat legújabb kötetéről, de inkább az előző rész miatt volt bennem némi félsz, mert úgy éreztem, Rowling nagyon elhúzza a gyilkos személye körüli találgatást és kicsit vontatott lett a regény vége.
Ebből okulva én nem is húzom tovább a szösszenetem lényegét: nekem tetszett a Halálos fehér. Lehet, hogy kritikusabb lennék vele szemben, ha nem lennék zombi és frissen, kipihentem vizsgálgatnám a cselekményt, de a jelenlegi álláspontom az, hogy baromi jólesett olvasni.:D

Rowling felnőttregényei számomra abszolút komfort-sőt, kabátkönyvek. Az Átmeneti üresedés az etalon, de Strike nyomában is jó haladni, és nem, engem nem untat a tizenhatodik tea-és sörfogyasztás leírása, hogy a Tottenham Court Roadon felbontották az utat és nehéz rajta haladni, hogy Strike kivasalta a legjobb öltönyét, ami olasz és még Charlotte-tól kapta stb. Plusz Rowling nagyon be tud vonni a nyomozásba - krimik esetében általában sodródom az árral és hagyom, hadd lepjen meg a szerző, de itt jólesett a rejtélyeken gondolkodni, mert abból aztán van bőven. Kicsit illúzióromboló belegondolni, hogy lehet, Rowling nem is egyedül rakja össze a könyveit - a köszönetnyilvánításban általában egy egész csapat szerepel. Biztos nem ő bújja egy hétig a könyvtári könyveket valami építészeti információmorzsa után -, ennél a könyvnél pedig különösen kíváncsi lettem volna, hogyan építette fel és mennyi ideig tartott, hiszen a saját bevallása szerint is bonyolult és a Halálos fehérrel párhuzamosan egy színdarabon és két forgatókönyvön is dolgozott. És három gyereke van, te jó ég.
Szóval ez egy elég bonyolult könyv, de ezúttal nem éreztem, hogy feleslegesen elnyújtja, vagy csak annyira gondolkoztam narancsleves dobozokon meg lovas képeken, hogy nem tűntek fel az esetleges hibák. Kifejezetten mérges lettem, amikor néhány kulcsmomentum annyival lett elintézve az olvasóknak, hogy Robinnak feltűnt pár dolog, Strike megkérdezte, mik azok, és Robin elmondta. Nem igazságos kizárni minket a nyomozásból, sose szerettem ezt a megoldást.

Egyszer a kedves azt mondta, hogy nagy tanulsága a Tűz És Jég Dala sorozatnak, hogy ne b...kodj ne húzz ujjat a nőkkel. Ez a Halálos fehérre is igaz, főleg Robin kapcsán; az első rész okos, de főként mellékszereplő titkárnőjétől eljutottunk oda, hogy Strike-kal egyenrangú szereplővé vált és ő a fejlődik többet a sorozat pár éve alatt, ahogy Rowling egyre több dolgot adott hozzá a karakteréhez, és nem a sablonos erős nő módon/stílusban, és nem is az agyafúrt-gyönyörű-de-halálos szinten mozog. Mi Robin a Kakukkszó elején? Egy nagyon szép, de bizonytalan lány, aki nem találja a helyét, és együtt él a jóképű, de már akkor se valami szimpatikus iskoláskori szerelmével. Kiközvetítik Strike cégéhez, ami más, mint a korábbi irodai helyettesítő munkái és ráérez a nyomozás ízére. Innentől folyamatos konfliktusokba keveredik a párjával, a családjával, Rowling pedig varázsló módjára (bocs) előhúz néhány múltbeli esemény a kalapból és kikristályosodnak Robin motivációi. A Halálos fehér idején ér a végére annak a kínnal teli folyamatnak, amikor képes nemet mondani és nem hátrál meg, hiába reszket belül. Abszolút életszerű karakter marad; nem lesz belőle Xena, se early Anita Blake, se Arya Stark, hanem hétköznapi ember, fél, küszködik, mardossa a kétely, fájnak a sebek, amelyeket a fiútestvérei és a most már istenesen seggfej, abuzív Matthew (az ő antifejlődése is életszerű, nem válik karakteridegenné) okoztak, de összeszorítja a fogát és állja a krízishelyzeteket, akkor is, ha legszívesebben elmenekülne. Látjuk az érem mindkét oldalát, ismerős érzelmekkel és ez teszi hitelessé.

Strike meg Strike, mogorva, biceg, leszokóban van a sült krumpliról és fáj a csonkja, szóval olyan strike-osan viselkedik - sajnos vagy sem, de ellopták tőle a show-t, viszont a reakciói alapján nem igazán bánja.
Még sokat lehetne elmélkedni a családon belüli sérülésekről (az arisztokraták különösen jól művelik a traumatizálást), az egyedülállók vs. házasok-gyerekesek szabadnapjairól, a szép nőkkel szembeni extra előítéletekről, meg mindenféle lószínekről.

Eredeti cím: Lethal White
Sorozat: Cormoran Strike 4.
Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2019
Fordította: Nagy Gergely
Ár: 3990 Ft


2019. április 23., kedd

Megjelenések

Régebben, amikor még erőfeszítés szükségeltetett, a nagy könyvstopban szerettem volna elérni, hogy a Könyvfesztivál, vagyis április előtt ne vegyek könyveket. Ez idén, több éves folyamat eredményeként sikerült - jellemzően akkor, amikor egyáltalán nem jelentett megerőltetést.:)

Most viszont megkezdődik a Szezon, és az alábbi kötetekkel fogok gyarapodni:

Robert Galbraith: Halálos fehér Zadie Smith: Swing Time Sam J. Miller: Orkaváros Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019 David Mitchell: Csontórák
Dorit Rabinyan: Visz a víz Alan Moore: From Hell – A Pokolból

...a Halálos fehérrel, az új Cormoran Strike-regénnyel, amire nagyon-nagyon sokat kellett várni és a következő részig még több időt kell.

Zadie Smith: Swing Time - nagyon megörültem, amikor felfedeztem ezt a megjelenést, ZS nekem olyan komfortszerző, akit bármikor jólesik olvasni és minden kinyomtatott betűje kell.

Sam J. Miller: Orkaváros - a szerző novelláit nagyon szerettem, ezért nem volt kérdéses, hogy előrendelem a regényét.

Jonathan Strahan: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019 - micsoda, hogy az utolsó?! Igazán mérges lettem a szerkesztőre a legutóbbi válogatás kapcsán, de ennyire nem kellene elszomorodnia... viszont a Gabo kiadhatná a korábbi, magyarul még fájó hiányt képező részeket, mert nagyon a szívemhez nőtt ez a sorozat, és nemcsak nekem.

David Mitchell: Csontórák - tiszta karácsony, komolyan. A Felhőatlasz nem nyűgözött le annyira, mint a Szellemírók, de nagyon várom ezt a könyvet.

Dorit Rabinyan: Visz a víz - csupa meglepetés az idei Könyvfesztivál (mondjuk, ez az elvárt metódus). A Lakodalmaink nagyon érdekes, fülledt hangulatú kisregény, sokszor eszembe jutnak a szereplői, még ha a nevükre nem is emlékszem. A téma miatt kicsit hezitálok, de előbb-utóbb el fogom olvasni.

Alan Moore: From Hell - A pokolból - ó, erre vártam én. Tudom, hogy csak májusban jelenik meg, de muszáj felraknom a listára, hogy ne feledkezzem el róla.

Ezek azok, amelyek biztosan hazajönnek velünk - ill. a Halálos fehér már rég itthon parkol, sajnos a héten befejezem -, egyedül a Visz a vízben vagyok kicsit bizonytalan, de a Könyvfesztiválon úgyis elkap az adrenalinhullám és biztosan megveszek olyanokat is a pillanat hevében, amelyeket nem szándékozom.:)

2019. április 5., péntek

Elpusztítva, felperzselve - újabb kisvárosi pokol

Elizabeth Strout: Maradj velem

Nyomós oka volt, amiért nem olvastam el ezt a Stroutot rögtön a beszerzése után: ha az írónő a gyász témáját összekombinálja azzal a falhozvágós hangulattal, ami például a Kisvárosi életekben kábultra pofozott, végem van. Szeretek komoly, mély mondanivalóval bíró könyveket olvasni, de a mazochizmusnak is van egy határa és segítség nélkül is képes vagyok kellően sötéten látni a dolgokat, köszi.
Úgyhogy vidoran beraktam az idei Várólistacsökkentésbe a Maradj velemet. Nem következetlen vagyok, csak sajátosak a logikai készségeim.:P

Egyébként közel sem olyan depresszív ez a könyv, mint a Kisvárosi életek. A főszereplő Tyler, egy aprócska település lelkésze (=helyi sztárja), aki elveszíti a feleségét és számára észrevétlenül egyre lejjebb csúszik a lejtőn. A kisebbik lányát zsarnoki természetű édesanyja veszi magához, a nagyobbik, Katherine, vele marad, de Tyler nem képes vele megfelelően foglalkozni és haragosan-értetlenül áll a tanítónő panaszai előtt, aki el akarja távolítani a csoportból a kislányt a "bomlasztó magatartása" miatt. Ha a lelkész gyereke az önkéntes szilenciumát azzal a kijelentéssel töri meg, hogy utálja Istent... hát, az kínos.
West Anette az a fajta kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, kevés a szórakozási lehetőség, a tél hosszú és rettenetesen hideg, ezért az emberek unalmukban megkeserítik egymás életét - főleg a nők. Úristen, mennyire utáltam a nőket, akik beleszülettek, beleragadtak és bele is haltak a háztartásbeli szerepkörbe (ha jól emlékszem, a hatvanas években játszódik a könyv). Azzal próbálták felrázni magukat a téli depresszióból, hogy biztatták egymást a napi felmosásra és a pletykálkodáson kívül semmi örömük nem volt az életben.
És akkor jött Tyler, a tagbaszakadt, jóképű, mégis szelíd és jó természetű Tyler, aki mindenkihez ellátogatott, mindenkit meg akart ismerni és vezetni akarta ezt a kis közösséget, a nők pedig találtak egy okot, amiért érdemes volt reggelente felkelni és kicsinosítani magukat. Hiába volt családjuk és hiába volt nős Tyler, olyan éhesek voltak a figyelmére, hogy legszívesebben kiszürcsölték volna a lelkét.
Aztán meghalt a lelkész gyönyörű, extravagáns felesége és Tyler már nem olyan volt, mint egy erőtől duzzadó, csillogó patak, amiből nagy kortyokban fel lehetett töltekezni.
És a nők megsértődtek.
A Krisztusuk volt és megfeszítették.
Szánalmas? Meglehet, de a napi robotban, a szürke, ólomsúlyú hétköznapokban az elcsigázott, kitikkadt elme (vagy a lélek) hamar talál valami könnyű, csillogó pótszert, ami az elérhetősége miatt hamar függőségbe taszít. Egyszerűbb egy ismeretlenért rajongani, mint megszüntetni a merev elfásultságot azzal az emberrel, akinek húsz éve nézi az arcát vacsoránál és nemcsak egymást unták már meg, hanem ezt az életet is.

Persze a nőkön kívül alapos górcső alá kerül Tyler is - sőt, a felesége, Lauren se marad ki -, aki meglett ember létére iszonyatosan naiv (még hogy az ő kedvéért építették a kampuszt, oh!), és, nincs rajta mit szépíteni, jó nagy mamlasz, aki rendre kihátrál a konfliktusokból és nem tartja kézben a dolgokat. A jóindulat nem elég az életben maradáshoz, mert felfalnak és ő meglepődve veszi észre, hogy (számára észrevétlenül) keresztben lenyelték. De a papagáj is optimista a macska szájában, ezért küzd, magában, a hitében, mindenben kételkedve és talán odáig is eljut, hogy a sarkára álljon az anyjával szemben (jézusom).
Magáról a gyászról - leszámítva Tyler egyre nagyobb életválságát - nem esik szó. Nincs szó az ürességről, ami az élőkben megmarad, az érzésről, ami olyan, mintha szögesdróttal lenne tele a mellkasod és vattával a fejed, a néma gyűlöletről minden és mindenki iránt, aki megjegyzést tesz. Elevenen égsz a pokolban minden nap és a lángok nem alszanak el. Ezt az érzést inkább Olive Kitteridge-nél lehet megtalálni (már ha valaki tudatosan ezt keresi), de nem mondanám, hogy vágytam egy kis extra tűzre. Tyler teljesen máshogy éli meg a gyászt, az ég felé tekint és lehetetlen elvárásai vannak magával szemben, közben nem veszi észre, hogy hiába köti le a gondolatait, lassan minden szétesik körülötte.

Lehet, hogy csak a főszereplő setesutasága miatt, de a Maradj velem nem érintett meg annyira, a végét pedig kicsit összecsapottnak éreztem. Persze, önmagában nézve nagyon jó kis könyv, rengeteget lehet elemezni az emberi kapcsolatokat, részletgazdag és élethű minden egyes szereplő - szinte sajnálom, hogy Lauren nem kapott egy önálló könyvet, nagyon érdekes személyiség -, egy nap alatt befaltam, de úgy érzem, a többi Strouttól kicsit elmarad.

Eredeti cím: Abide with Me
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2011
Fordította: Szieberth Ádám
Ár: 2800 Ft (de 790 Ft-nél levadászható)





2019. április 1., hétfő

Márciusi zárás

Kezdem magam kicsit szégyellni, de még mindig nem vettem könyvet.:D De ez áprilisban megváltozik, az új Rowling-krimit már elő is rendeltem.

Egész jól hasítottam az olvasásban:

Domenico Starnone: Hurok Naomi Novik: Ezüstfonás Brian K. Vaughan: Saga 1. Brian K. Vaughan: Saga 2. John Fowles: A francia hadnagy szeretÅ‘je
Nathan Hill: Nix Elizabeth Strout: Maradj velem

Úristen, és ezek közül háromról még írtam is, hát mekkora király vagyok már! A Hurokról is szeretnék röviden, mert nem igazán nyűgözött le, a Sagáról mindenképpen - senki ne akarjon benézni Az Űzés szoknyája alá -, mert nagyon berántott, a Nixről nemrég értekeztem, akárcsak az Ezüstfonásról és A francia hadnagy szeretőjéről.
Tulajdonképpen nagyon jó hónapot zártam a mostani tempóhoz képest, színvonalban meg ezt leszámítva is lenyűgöztem magamat a páratlan ízlésemmel, a Hurok egy kicsit beárnyékolja a képet, de ezt leszámítva mind emlékezetes olvasmány volt.

A többiek márciusa:
Nikkincs - neki már mutogattam a Sagából képeket, miközben vártuk, hogy a fodrász kékre fesse a hajam

2019. március 31., vasárnap

"Az emberek sok mindenért szeretik egymást, nem csak jó okból"

"Pwnage egyszer azt mondta Samuelnek, hogy az emberek életében mind ellenségek, vagy akadályok, vagy rejtélyek, vagy csapdák. És nagyjából 2011 nyaráig Samuel meg Faye számára mindenki határozottan ellenség volt. Az élettől leginkább azt akarták, hogy mindenki hagyja őket békén. De az ember nem bírja ki ezt a világot egyedül, és minél tovább jutott Samuel a regényében, annál inkább felfogta, mekkorát tévedett. Mert ha az ember a többieket ellenségnek, akadálynak vagy csapdának látja, akkor állandóan hadban áll velük, és önmagával is. Viszont ha úgy dönt, hogy a többi embert rejtélynek látja, és ha önmagát is rejtélynek látja, akkor állandóan örülhet, mert végül, ha elég mélyre ás bárkiben, ha igazán belenéz mások életének motorházába, akkor talál ott valami ismerőset."

Nathan Hill: Nix

Féltéglányi, boncolgatós családregény, szemmel láthatóan jó nagy adag társadalomkritikával és múltba nézéssel nyakon öntve - első pillantásra látszott a Nixen, hogy micsoda és mennyire fog nekem tetszeni; közel hétszáz oldalon keresztül nem lehet a semmiről handabandázni (bár sokan próbálkoznak vele). Amikor felderengett a láthatáron két nap kimenő a mókuskerékből, őt kaptam fel, mondván, nem tudna kibontakozni a kapkodós hétköznapi olvasások során. Fél napos, belefeledkezős, éjszakába merengős etapok járnak neki.

Mi a nix? Norvég eredetű szellem izé, a történettel kapcsolatban: azt jelenti, aki a legnagyobb fájdalmat fogja neked okozni. Samulnek az anyja a nix; tizenegy éves, amikor Faye egy bőrönddel és egy ígérettel - ha Samuel regényíró lesz, minden írását el fogja olvasni -, kilép az életéből. Samuelt végigkísérik a kudarcok, mindennek a forrása az anyja iránti vágyódás és düh. Felnőttként irodalmat tanít egy kis egyetemen és szabadidejében órák hosszat az Elfscape nevű számítógépes játékkal játszik - és nem azért, mert majd' kicsattan a boldogságtól.
Faye soha, egyetlen egyszer sem lépett vele kapcsolatba. Aztán 2011-ben hirtelen minden híradó vele lesz tele, mert kaviccsal dobált meg egy kormányzót. Faye-t hippiként, prostituáltként, szélsőséges reakciósként ábrázolják a múltjára hivatkozva, amiről a fia semmit nem tud. Samuel, hogy kiutat találjon saját szorult helyzetéből, úgy dönt, feltárja az anyja múltját és könyvet ír róla.
"- Megbocsátok. Mindannyian megbocsátunk neked.
 - De miért?
 - Mert jó ember vagy. Megtettél mindent, amit tudtál.
  És ez igaz. Tényleg megtett mindent. Jó ember volt. És jó apa, amennyire lehetett. Faye   egyszerűen nem látta ezt mostanáig. Az ember néha annyira belegabalyodik a maga   történetébe, hogy nem látja, hogy egy másik ember életében csak mellékszereplő."
Hill nagyon alapos, tudatos - egyeseknek talán kissé mesterkélt - szerző; amit csak érint, azt a végletekig kivesézi, az összes szereplő lelkéből felvillant annyit, ami alapján bólintani lehet - illetve én bólogattam az idei év első igazi tavaszi napján -; az időben visszafelé haladva (meg ide-oda ugrálva) megismerjük Samuel és Faye mozgatórugóit, eljutva a nagyapához, Frankhez - és biztos, hogy a sor folytatódik, ki tudja, meddig -, érintve Samuel gyerekkori, meghatározó barátságát egy ikerpárhoz, egy Elfscape-társát, aki észrevétlenül játszik egyhuzamban 30 órát, Faye iskolatársait és azt a sorvasztó légkört, amelyben felnőtt, a főiskola ismerőseit, akik révén belesodródott az 1968-as chicagói tüntetésekbe, az ott tomboló közrendőrt és annak családi hátterét, olyan hosszú mondatokban, hogy ahhoz képest Gogol csupa kis predikatív szerkezeteket gyárt, ha jól láttam, a vége felé van egy tizenhárom oldalas mondatkígyó, de igazából fel se tűnt, milyen átkozott hosszú, mert legalább vesszőket használ és azt a folyamatot, amit ábrázol, máshogy nem is lehetett volna megírni. Ebben a könyvben el kell veszni, kész.
Még jó, hogy én nem vagyok McCarthy vagy Nathan Hill és nem muszáj annyira koncentrálnom a mondandóm ritmusára és megformálására.
Részben azért olvasok ilyen könyveket, mert megrémít, miket művelnek az emberek egymással, és hogyan lehet megtörni a világosan kirajzolódó családi mintát, amit tűpontosan folytatnak, mert nem ismernek más viselkedést és öntudatlanul azt adják tovább, amit ők láttak és ők kaptak. Nem akarsz kínozni senkit, mégis ezt csinálod - miért? Hogyan lehet ezt abbahagyni, hogy az ember ne őrüljön bele? Faye ugyanazokkal a kísérteties mesékkel ültet el félelmeket az érzékeny Samuelben, amiket ő hallott még érzékenyebb gyerekként és masszívan nyavalyatörős lett tőlük. Őszintén szólva, nem hibáztatom a gyerekeket, amiért a bűnronda Bogyó és Babóca karácsonyáról jobban szeretnek olvasni, mint a dühös házimanóról, aki halálra táncoltat, ha megeszed a kekszét vagy vizet loccsantasz a padlóra.
Szóval, ezek az emberek nem szimpatikusak. Persze nekem pont emiatt tetszik az egész, habár néha legszívesebben megvertem volna Samuelt, hogy kaparja már fel magát a padlóról és ne azon sírjon, hogy nem lehet visszamenni a múltba és másik döntést hozni, mint a Válassz magadnak kalandot! olvasmányaiban,bármennyire is sajnáltam a veszteségeiért. Faye pedig egész életében egy rémült kislány maradt, akit megnyomorított a hallgatag, szívtelen apja és folyton menekült az élete elől. Sajnos a világ nem hagy minket békén - minél jobban ezt akarjuk, annál kevésbé.

Ui.: szegény Franzent mindig elverem, de már megint vesztett. Egyszer fel kellene állítanom egy sorrendet a hasonló regényekből - az emlékeim alapján a Nix és az Átmeneti üresedés van az élmezőnyben.

Eredeti cím: The Nix
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Fordította: Mesterházi Mónika
Ár: 5000 Ft - nem kell sikítozni, minőségi kiadványt kapunk érte és a művészetet nem kilóra mérik

2019. március 24., vasárnap

Megkövült lehetőség

"Ezen alvilági birodalom parancsnoka Mrs. Fairley volt, egy sovány, apró teremtés, aki folyton feketébe öltözött, de nem annyira özvegysége, mint inkább lelkivilága okán. Búskomorságát talán az alacsonyabb rendű élőlények ama végtelen zuhatagának köszönhette, amely konyháján átbucskázott. Komornyikok, inasok, kertészek, lovászok, szoba-és cselédlányok - miután némi ízelítőt kaptak Mrs. Poulteney kívánalmaiból és módszereiből - fejvesztve menekültek. Méltatlan és gyáva dolog, meglehet. De ha az embernek hatkor kell kelnie, fél héttől tizenegyig, majd fél tizenkettőtől fél ötig, aztán öttől tízig dolgoznia kell, ráadásul mindennap, száz órát egy héten, nem sok méltóságra és bátorságra futja az erejéből.
A cselédérzelmek legendás summázata az utolsó előtti negyedik komornyik nevéhez fűződik, aki így szólt Mrs. Poulteneyhez: »Asszonyom, inkább a szegényház, mint hogy még egy hetet ez alatt a fedél alatt töltsek.«"

John Fowles: A francia hadnagy szeretője

- Nem túl jó könyv, de egyszer az életben el kell olvasni - jegyezte meg az édesanyám, miközben visszatette a polcra a kötetet. Fogalmam sincs, gyerekként hogy került a kezembe, valószínűleg tetszett a cím hangzása. Pre-könyvmoly koromban hajlamos voltam mindenfélét lekapkodni és magam köré rakosgatni csak a móka kedvéért - nagy kedvencem volt Az üvegtörés művészete: azóta se tudom, miről szólt, nem olvastam el a fülszöveget, hogy elkerüljem az illúziórombolást.

Hosszú évekig nagyobb esély volt Varguennes visszatérésére, minthogy egy felületes pillantáson túl kezembe vegyem a könyvet, valamiért taszított. Nehézkes avíttasságra számítottam, fárasztó nyelvezetre, vergődő szereplőkre, mittudomén.

Soha nem gondoltam volna, hogy a szépirodalom egyik sarkos oszlopa vicces lesz.

Pedig az! Az 1926-ban született és 2005-ben elhunyt John Fowles remekül mutatja be a viktoriánus éra társadalmi-erkölcsi felfogását és olyan vitriolos, mégis finom gúnnyal figurázza ki őket, hogy csak kacagni lehet rajta. Szakállas arca rezzenetlen, csak a szeme izzik pajkosan.

Az író pár ember sorsán keresztül mutatja be a teljes korszakot; a megszokott, mégis izgalmasan kanyarintott cselekmény és a korrajz szépen kiegészítik egymást.
Charles Smithson, a világlátott, mégis bizonytalan arisztokrata készül feleségül venni a viktoriánus fiatal hölgyek mintapéldányát, Ernestinát; a mai ember (értsd: én) számára hideglelősen félelmetes, hogy némi tánc és formális udvarlás után két ember életét összekötik, ameddig a halál el nem választ - szó szerint. Ezek a fiatalok se ismerik egymást, Charlesban susog is halkan a kétely, Ernestina pedig gyötri magát, hogy megfeleljen a választottja kívánalmainak - nem is tehet mást, ő is tudja, hogy apja legértékesebb portékája, aki révén a dúsgazdag kereskedő Freeman családi kapcsolatba kerülhet a nemességgel, Charles pedig megkapja Ernestina elképesztő hozományát. Tulajdonképpen mindkettőjüket prostituálják, és mindketten kínlódnak, hogyan törhetnének ki a konvenció szögesdrótja mögül, amelyet az elszánt szentfazekak (Mrs. Poulteney parádés szereplő, minden olvasó boldogan megfojtaná) minden erejükkel igyekeznek fenntartani.
Ez még belefért a korszellembe, sőt. A viktoriánusok imádták magukat gyötörni és az Úrhoz könyörögni csipcsup bűneik megbocsátásáért. Aztán történik valami, ami igazán pokol tüze-gyanús: Charles beleszeret a kis település páriájába, a francia hadnagy "cafkájába" - aki valószínűleg semmi valóban illetlent nem követett el, de már az, hogy mindennap komoran figyeli a látóhatárt, elég Lyme Regis erélyes lakosainak, hogy lenézzék az egykori nevelőnőt, aki azonnal rabul ejti Charlest - hogy tudatosan vagy akaratán kívül, az a francia hadnagy szeretőjének, tisztes nevén Sarah-nak a titka marad.
Charlest egyszerre vonzza és megbotránkoztatja Sarah viselkedése; tettét nem szégyelli, sőt, ragaszkodik számkivetett szerepéhez. Nem úgy viselkedik, mint a korabeli hölgyek, nem süti le illedelmesen a szemét, nem félénk kismadárként járkál és nem az elesettség a szexepilje (már ha lehet ilyet mondani). Nőként egyenesen a szemébe néz és egyenrangúnak tartja magát Charlesszal, abban a korban, amikor a nő csupán egy tetszetős dísztárgy a férfi otthonában.
"...Ami ezt a lányt illeti, rejtély vagyok önmagam számára. Nem szeretem. Hogy is szerethetném? Egy ilyen bukott nőt, aki ráadásul, mint mondja, háborodott. De mégis... mintha... úgy érzem magam, mint akit szándéka ellenére elragad valami... mindannak ellenére, ami jó és értékes a természetében. Most is... itt lebeg előttem az arca, és cáfolja, amit maga mond. Van ebben a lányban valami. Valami tudás, valami sejtelme a nemesebb dolgoknak, ami összeegyeztethetetlen a gonoszsággal vagy az őrülettel..."
Természetesen senki nem tudja jobban, hogyan kell egy nőnek viselkednie, mint egy középkorú, angolszász férfi és ellenkező esetben a szegény teremtés elmebeteg/gonosz/hisztériás, akit diszkréten el kell helyezni egy megfelelő intézményben. Istenem, ezek tényleg imádták a nőket elmegyógyintézetbe csukatni. Nagyon örülök, hogy Az essexi kígyó Corája, aki szintén bomlasztja az erkölcsöket, a regény elején megözvegyül (azaz nem háborgatják komolyan), különben simán erre a sorsra juthatott volna.

Igazából én ezzel a szerelmi patthelyzettel is megelégedtem volna, de kiment a fejemből, hogy a fülszöveg szerint várható még némi csavar: a regény vége felé a lineáris cselekményt posztmodern vonatkatasztrófa éri; a valóság szövete felfeslik és felbukkan mögüle egy eddig láthatatlan, de valójában fontos szereplő, és kíméletlen "mégis, mit csináljak veled?"-tekintettel méregeti a szerencsétlen főhőst, aki könnyűnek találtatik és a szerző háromszor is megpecsételi a sorsát, azaz egyszer sem. Mindig tetszett, hogy a posztmodern írók milyen előzékenyek az olvasóik iránt.

Eredeti cím: The French Lieutenant's Woman
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2016
Fordította: Gy. Horváth László
Eredeti ár: 3990 Ft