2016. december 1., csütörtök

Átmeneti üresedés

"- Fontos megbeszélés - elmélkedett Carl, és rászánt egy pillanatot, hogy elképzelje.
 - Nem igazán... inkább csak a jövőről fog szólni, azt hiszem."

Zadie Smith: A szépségről

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Nem tudom, hol kezdjem. Harmadjára futok neki a postírásnak, de nem tudom összefogni a szavakat ahhoz, hogy kifejtsem, miért is szeretem annyira az ilyen típusú könyveket. A semmi különös, ám számomra leírhatatlanul érdekes-hétköznapi emberek nem-életéről szóló, spirálisan kígyózó érzelmekről, a féltékenységről, irigységről, az átmeneti boldogságról és a szüntelen állóháborúról szóló nem-regényeket. Nem lehetünk állandóan harcos hercegnők vagy szörnyölő, vándor hősök.

Zadie Smith regénye elvileg két családra fókuszál, de a Belsey-klán többet mocorog a mikroszkóp alatt, mint az egzisztenciálisan jobb, de ellenszenvesebb Kipps-família. Két szemlélet, két beállítottság ütközik össze, amikor a pimasz sarjak Rómeó és Júlia módjára összegabalyodnak - ami szerencsére senkinek nem okozza a halálát -, és, mire véget ér a regény, valószínűleg megállapítható, hogy egyikük sem jobb a másiknál. Azért "valószínűleg", mert a családfő Montague Kippstől és a fiától mélységesen undorodtam, ahogy általában szoktam a vallásos ájtatosság szoknyája alá bújtatott nyerészkedéstől és kapzsiságtól. Howard se példamutató ember; lapít, hazudik (rosszul), bocsánatot kér (rosszul), megcsillogtatja az elbűvölő énjét (kiválóan), de alapvetően jó ember, aki nem akar rosszat, csak 50+-os létére mélységesen össze van zavarodva. Elég rémisztő, hogy egy ember ennyi idős korában sem találja a helyét és sorozatban hülyeségeket csinál, miközben körömszakadtáig ragaszkodik a mindenki számára fárasztó elveihez.
A többi szereplő sem volt szimpatikus - de ez abszolút nem befolyásol egy könyv megítélésében -,
Zadie Smith
forrás
Zora Belsey-től gellert kapott az agyam; az a törtető, hangoskodó, valójában önbizalomhiányos és rettegő típus, amit a valóságban is ki nem állhatok. Kippsék lánya, Victoria is a félelmeit takargatja, de legalább magának nem hazudik és néhány embernek meri megmutatni a törékeny énjét. Egyedül Kikivel tudtam szimpatizálni, és az ő segítségével jöttem rá, hogy ebben a történetben mindenki mélységesen magányos, főleg Kiki, a háromgyerekes, férjezett nő. Nem volt nehéz ezt a mintázatot a valóságra is kivetíteni, mert Zadie Smith élethű helyzeteket mutat be, az apró mozdulatokig kísértetiesen ismerős képeket fest. Howard látogatása az apjánál annyira tűpontos, hogy még én is zabos lettem tőle. Annyira valódi, annyira igazi - és borzasztó. Nehezen tudom a szépség fogalmát társítani ehhez a regényhez, túl sok ronda dolog esik meg, és a felbukkanó szépség istenes kalamajkába keveri a szereplőket.

"- Kérlek! Ez nem Amerika! Asziszed, ez Amerika? Ez játékváros! Én ezen a földön születtem, nekem elhiheted. Mész Roxburybe, mész Bronxba, akkor látod Amerikát. Az utca. - Levi, te nem Bronxban laksz - magyarázta Zora ráérősen -, te Wellingtonban laksz. Az Arundelbe jársz. A neved bele van vasalva az alsóneműdbe. - Nem tudom, hogy én utca vagyok-e... - elmélkedett Howard. - Még mindig egészséges vagyok, van hajam, herém, szemem, satöbbi. Príma herém van. Igaz, hogy fölötte állok a szubnormális értelmi szintnek - de, ismétlem, tele vagyok tűzzel és trutymóval. - Ne!
 - Apu - mondta Zora -, lécci, ne mondj ilyet, hogy trutymó. Soha. - Nem lehetek utca? - Nem. Miért kell neked mindig mindenből viccet csinálnod? - Én csak utca akarok lenni. - Anyu! Szólj neki, hogy hagyja abba! - Lehetek testvér. Ellenőrizzétek! - Azzal Howard elkezdett mindenféle izomszakasztó kézmozdulatot és testtartást produkálni. Kiki visított, és eltakarta a szemét. - Anyu! Én isten bizony hazamegyek, ha még egy másodpercig csinálja ezt, isten bizony...Levi reménytelenül próbálta eltakarni a csuklyájával perifériás látásának azt a szeletét, amelyben Howard makacsul kitartott. Ez bizonyosan egy másodperccel az előtt történt, hogy Howard recitálni kezdte az egyetlen rapszámot, amelyre emlékezett. Rejtélyes módon erre az egyetlen sorra emlékezett a dalszövegek tömegéből, amelyeket Levi naphosszat dünnyögött: - A gatyámban gyorstüzelő löveg van - kezdte Howard. A család megbotránkozott sikongatásban tört ki. - Mert nekem a farkamban is eszem van!
- Na most elég! Elmentem.
Levi flegmán előreügetett, és elbújt a park kapuján behömpölygő tömegben. Mind nevettek, még Jerome is, és Kikinek jólesett látni, ahogy nevet. Howard mindig vicces volt. Mikor először találkoztak, már akkor azt gondolta róla, hogy az a fajta apa lesz, aki meg tudja majd nevettetni a gyerekeit."

Szóval, nagyon igazmondó, élethű, de nem megy át önmarcangolásba, olvasás után nem úgy éreztem magam, mint akit megrágtak és kiköptek a mocskos járdára, Smith meghagyja nekünk a következtetéseket és a lelkiismeret néma hangjait, kezdjünk vele, amit akarunk - maradhatunk annál, hogy egy jó kis könyvet olvastunk, de mi egyáltalán nem ilyenek vagyunk (hát persze), vagy elismerhetjük, hogy mi is így botorkálunk; megbotolva-elvágódva, de többnyire makacsul kapaszkodva.

A fordítás mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Nekem alapvetően nincs gondom Sóvágó Katalin munkáival, általában kevés farkasordító hiba marad a fordításaiban - vagy a történet jótékony homálya elrejti őket előlem -, de ez botrányos volt. Rögtön pofán vág azzal, hogy "Köszönetmondás", annyira rondán néz ki, hogy majdnem elvette a kedvem a könyvtől. Sajnos a történet elején elég sok bicegő mondat van, a Belsey-ház leírása iszonyatos, pedig látni a szépségét. Szerencsére később normalizálódik a helyzet (csak a "füligszáj mosoly"-t és a "tátott szem"-et tudnám feledni) - a szlengbe nem fogok belekötni, mert azt úgyse lehet átültetni egy másik nyelvre -, de előfordulnak olyanok, hogy "nem akarok részes lenni ebben", bántóan kiugranak a szövegből ezek a sántikáló kifejezések, mondatok, kizökkentettek az olvasásból. Nem akarok ebben részt venni, nem akarok ebben résztvevő lenni, én ebben nem veszek részt, én ebből nem vállalok részt, annyi variáció létezik rá, nem igaz, hogy pár betűt nem bírt a szerkesztő vagy a korrektor arrébb pöccinteni. És Tulp doktornak mióta "anatómialeckéje" van, "Tulp doktor anatómiája" helyett?

Ui.: nagyon szeretem az ún. "városjáró" könyveket, amelyek hétköznapi, csip-csup dolgokat írnak le a városokról, ahol játszódnak. Ez is ilyen.

Eredeti cím: On Beauty
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 2900 Ft, de A Nagy Nyári Szandi Akcióban pár száz forintért hozzá lehet jutni











Hogy mi, már vége a novembernek?

Ahogy bambán görgettem az rss-t, észrevettem, hogy kezdenek elszaporodni a novemberi summázós bejegyzések... igen, mert december elseje van. Baszki.

Novemberben nem vettem egyetlen könyvet se, nagyon büszke vagyok magamra, hogy a nagy dajdajozásban sikerült egymás után két üres hónapot összehoznom - tekintve, hogy karácsonyra hét könyvet kapok ajándékba, a beszerzős polc meghálálja majd a hosszú böjtöt. Ráadásul van még egy 35%-os Book24 kuponunk, ami könyvenként jelent ennyi kedvezményt, nem csupán a végösszegből vonódik le. Hm, Aranypinty. Hm, Marina. Briliáns barátnőm. Őrülten boldog?
Nem is nézem tovább a kívánságlistát, inkább azt vizslassuk meg, miket olvastam ebben a hónapban!

Mi, tíz könyv? Csupa meglepetés ér ma.:D

Téa Obreht: A Tigris asszonya Bill Watterson: Bosszú, édes bosszú Zadie Smith: A szépségről Kaffka Margit: Színek és évek

Charlotte Brontë: Jane Eyre George R. R. Martin: The Ice Dragon – A jégsárkány E. B. Hudspeth: The Resurrectionist William Golding: A Legyek Ura

Gail Carriger: Szívtelen Gerbrand Bakker: Az iker

Akárhogy számolom, ez tényleg tíz.
A tigris asszonyáról már írtam, a kezdeti döcögés után nagyon hamar egymásba szerettünk, csak az állatkerti tigris ne jutna annyiszor eszembe... Üdítő élményként lezavartam egy másféle tigrises könyvet, egy újabb Kázmér és Huba-képregényt. A szépségről nagyon jó élmény volt, már majdnem kész van a postja, aki szereti a társadalmi-emberi kapcsolatokat taglaló könyveket, annak számot tarthat az érdeklődésére. A Színek és évek grátisz VCs volt, eléggé kínlódtam vele, aztán egy délután alatt sikerült belerázódni a ritmusába és nem bánom, hogy végre sorra került.
A Jane Eyre egy évek óta ígérgetett újraolvasás volt. A vacak idő abszolút kedvez ennek a regénynek - már szép tavasz is bőven akad benne -, a borongós, esős időhöz valahogy mindig őt társítom (ahogy a vonatozáshoz Sherlock Holmest és az edzőteremhez a Kenzie-Gennaro-sorozatot).
Két kölcsönkért könyvet is olvastam ebben a hónapban; az első a kedvesé, Martintól A jégsárkány... nagyon szomorú volt és a kiadói marketing eléggé félrevitte az éneket, ugyanis nem Westerosban játszódik. A másik kakukktojás a Szívtelen, amit a mindig szívélyes Ilwerantól kaptam, néha jólesik ilyen csajos könyvet olvasni - ezt és a Kázmér és Hubát kivéve nem tobzódtam vidám olvasmányokban.
A The Resurrectionist régi vétel volt a Bookdepóról. Többször nézegettem már a "metszeteket" az olyan bizarr, mesebeli lényekről, mint a sellő, kiméra, hárpia, de eddig nem vettem rá magam, hogy a valójában nem túl terjedelmes szöveget is elolvassam. A Legyek Ura szintén régi adósság volt, és, ha már beszereztem az Európa új kiadását - ami Gy. Horváth László újrafordítását is jelenti -, igazán ideje volt elolvasni. Nem viselt meg annyira, de jólesett utána gyilkos teáskannákról és színpompás térdnadrágokról [Szívtelen] olvasni.
Az ikert tegnap éjszaka fejeztem be, örülök, hogy a Líra akciójában beszereztem, jó kis könyv. Jó kis introvertált, és eléggé férfi könyv. A kertészkedés és az írás tényleg hasonló munka.:)
Volt egy félbehagyásom is, Mihail Siskintől a Levélregény. Nagyon akartam szeretni, de nem bírom az első szerelemmel járó blődségeket, mint például ezt:
„Megmosolyogtat, a szádban bonbonnal aludtál el, a csokoládé leve vékony patakban folyik ki ajkad közül.”
Fúúúj. És hogy a fenébe lehet csokival a szájban elaludni?
 
Az írás terén sajnos nem remekeltem, elég hajtépősre sikerült ez a hónap is, de tegnap nagy kínnal összehoztam A szépségről szösszenetjét, ha lenne haja egy értékelésnek, azt mondanám, annál fogva rángattam ki. Nem lett jó, de ennél többre nem vagyok képes most.

Néhányan írtak olvasási terveket az év hátralévő részére, én nem fogok, mert szeretnék a pillanatnyi kedvem után menni. Bánki Éva Esővárosát és a Mikor eltűntek a galambok c. Oksanent szeretném még sorra keríteni, hogy az összes (18), VCs-be válogatott könyv ki legyen pipálva, de, ha nem jön össze, nem fogok a kardomba dőlni.

A többiek novembere:
Nita
Katacita
Nikkincs
Dóri

2016. november 23., szerda

Előttem az élet

"Eduvigis sült lazacot készített nekünk krumplival, hálát adtam érte az égnek, mert nagyon éhes voltam és az asztalhoz ülés szertartásától, a közös szokás bensőségességétől elszállt Manuel rosszkedve. Vacsora után a bögre édes, sűrített tejes kávénkkal letelepedtünk a foszladozó huzatú kanapéra, ő olvasott, én írtam a füzetembe. Eső, szél, az ablakot karmolászó faágak, a kályhában ropogó fa, a macskák dorombolása, hát most ez az én muzsikám. A ház körbeölelt minket és az állatokat."

Isabel Allende: Maya naplója

A nagy sietségben, hogy minél hamarabb írjak a VCs-s könyvekről, szegény Maya teljesen háttérbe szorult, pedig ő volt eddigi életem legjobb Allende-élménye - igen, egy zűrös tinilány beelőzött egy régi házas, mágikus realista családregényt Amadeánál, ti is érzitek, hogy közel az apokalipszis? Bevallom, a csodás borítónak és a 30%-os kedvezménynek nagyobb szerepe volt a vásárlásban, mint annak a ténynek, hogy van új Allende; az istenért, két olvasatlanom van tőle itthon, minek nekem egy harmadik?
Mert szép a borítója és nagyobbacska kedvezmény volt rá, naná, hogy ennyi elég egy lelkes fogyasztónak a vásárláshoz.

Maya története tényleg egy napló; bár a szöveg nem tagolódik napi beosztású fejezetekre, a laza, bensőséges, kicsit kapkodó hangneme és a szégyellt cselekedetek, titkok garmadája elhiteti velünk, hogy valóban egy fiatal lány gondolatait olvashatjuk. Allende hihetetlenül ügyesen formálta meg a színes hajú tinédzser lányt, aki pár év alatt több élettapasztalatot halmozott fel, mint Kurt Cobain és Toulouse-Lautrec együttvéve - ennek köszönhetően kap Maya hangja néha egy éltes színezetet, mintha egy kalóz nagymamit hallgatnánk, alapvetően mégis fájóan bizakodó-csodálkozó marad. Nem érdemelte meg, hogy ennyire kicifrázza az élet és elvegye tőle a fiatalság üde örömét - de fiatal volt, és készen állt arra, hogy tönkretegye magát.
Nem aprózta el.
A történet két szálon fut; Maya 2.0-val kezdődik, akit a nagymamája szigorúan titkosan útnak indít Chile egy isten háta mögötti szigetére, mert madárcsontú unokáját körözi az Interpol, a rendőrség és ilyen-olyan maffiák. What?, kérdeztem Allendétől, ez meg mi? Nem kellett sokáig töprengenem, Maya 2.0 szavai nyomán megelevenedett az 1.0-ás Maya a múltból és vele együtt egy kaleidoszkópszerűen színes, az éles ellentétekben tobzódó mindentbele-történet. Megismerjük Maya és a nagyszülei csodálatos, idilli világát, ami olyan érzékletes, mintha valódi emberekről olvasnánk. Aztán egy tragédia miatt minden összeomlik, és kis hősnőnk elkezd lépegetni a pokolba vezető lépcsőn; lógás a suliból, drogfüggőség, hazudozás, lopás, szökés, prostitúció, hajléktalanság. Maya Vidal mélyre süllyed. Aztán annál is mélyebbre, mintha az lenne a cél, hogy minél hosszabb és fájdalmasabb legyen a haláltusája. Megkérdezhetnénk, hogy miért, hiszen más is elveszítette a szeretteit, mégse vergődünk mindannyian az utcán egy törött üveggel a kezünkben, de egyrészt nem tudom elítélni ezt a lányt, mert a veszteség kitép a testedből és úgy megpörget a tengelyed körül, hogy rá sem ismersz magadra. Talán utána akarunk menni annak, akit elvesztettünk. Másrészt el akartam hinni a mesét, egyszeri olvasóvá válni, ill. nem akartam, ment az erőlködés nélkül, mert Allende jó mesélő. Nem egy hűdeagyas szövegeket összefabrikáló, bonyolult szerző, de nagyon tud mesélni, és nekem ennyi bőven elég volt.
Azért az "old" Maya is tartogat meglepetéseket, pontosabban a száműzetés helyszíne, Chiloé, ahol mintha megállt volna az idő, ahol júniusban kezdődik a tél és ahol a szigetlakók sajátos értékrenddel bírnak, igazi "allendés" játéktér; babonák, hiedelmek, mindent átszövő és mindenkit dróton rángató titkok. Fákin, a kutya (lehet tippelni a neve eredetére), a macska Irodalmár, aki tud olvasni, denevérek. Imádtam Chiloéról olvasni - közben türelmetlenül vártam, hogy Maya visszakalandozzon a múltba -, szinte éreztem Maya gyógyulását, szerintem ezt a szigetet ki kellene nevezni szabadtéri rehabilitációs klinikává. Persze kapunk egy adagot a chilei terror időszakáról - ez olyan jellegzetesség Allendénél, mint Jodi Picoult-nál a bírósági tárgyalás -, de szépen belesimul a történetbe, nem éreztem azt, hogy a könyv szinte műfajt vált a hangsúlyeltolódás miatt, mint a Kísértetház esetében.

Tudom, hogy a regénynek vannak hibái - legalábbis a pár értékelést elnézve a többiek nem osztják az én elnéző rajongásomat -, de nekem tökéletes volt, pályázik "Az év meglepetése"-címre.

Nos, ennyit bírtam magamból kirángatni, osszátok be.

Ui.: Az angol borítót teszem be ide, mert az eredeti förtelmesen ronda.

Eredeti cím: El cuaderno de Maya
Sorozat: Geopen 20
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2016
Fordította: Dornbach Mária
Ár: 3990 Ft


2016. november 22., kedd

Beauty kívánságlista

Próbálom visszafogni magam, amikor rám tör a vágy, hogy ilyen jellegű postokat írjak, de tulajdonképpen kit akarok átverni? Nagy, komoly könyvesblog nemigen leszek - márpedig a szösszeneteket és a bénázásokat nem bírom kihagyni -, aki meg két másodperces heveny fájdalmat érez a homloklebenyében, amikor felfedezi az RSS-ben a beauty postot... mélyen együttérzek, nekem is sok minden fáj, ilyen ez a gonosz internet. Mi se legyünk gonoszok, és valljuk be, sokan szeretjük az ilyen kis csajos-színes postocskákat.
Arról is lehetne egy sort értekezni, hogy miért népszerűbbek a tematikus könyves bejegyzések (kívánságlistás, előjegyzős stb.), az irreleváns-személyes rövidkék, az utazósok, a cicás képesek:D az egy adott könyvet bemutató cikkeknél, de most nincs hozzá kedvem - aki viszont nem bírja magában tartani a véleményét, szívesen elolvasom a kifejtését kommentben-bejegyzésben -, úgyhogy jöjjön egy kis guilty pleasure felszínesség.

Ijedten realizáltam, hogy beindult a karácsonyi nagyüzem - se az ünnepért, se a vele járó hajcihőért nem rajongok -, ami limitált, extra dizájnos, csillivilli kozmetikumokat is jelent. Szerencsére ezek mérsékelten hoznak lázba (kicsit megkönnyebbültem, hogy a TBS karácsonyi illatai szaglászás alapján nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket), most úgy alakult, hogy pár dolog eléggé érdekel. Van köztük olyan, ami nem karácsonyi kiadás, de a grumpy catnek [nekem] legalább annyi öröme legyen ebben a hacacárében, hogy legálisan megjutalmazza magát.

Catrice Victorian Poetry - Hálistennek nem vagyok sminkfüggő, de eme dizájn láttán majdnem elkezdett folyni a nyálam. Minden nagyon tetszik, de nincs szükségem aaaa negyedik szemhéjpalettára, a rúzsok túl sötétek hétköznapra, de a highlight gyöngyöcskék nagyon izgatják a fantáziámat - meg persze a körömlakkok, úgysincs még satin matt finisem.






Lush - Ha veszek tőlük valamit, az valószínűleg az ünnepek utáni leárazáskor lesz. Nagyon érdekel a Lemony Flutter és a popcornos ajakradír. Tusfürdőt nagyon nem kellene venni, de imádom az illatos habzó csodákat, ez van.








Yves Rocher - Sokan szidják a márkát amiatt, hogy nem annyira vegán meg vegyszermentes, mint amennyire hirdeti, de nekem többnyire bejönnek a termékeik, az alapozójuk, amit az összegyűlt pontokból vettem, magam a csoda, legszívesebben megpuszilgatnám az üveget. Nitával már megszaglásztuk a mandulás-vörösáfonyás kézkrémet a téli kiadások közül, de van még körtés-kakaós és mandarinos is. Ismerem magam, úgyis kipróbálom mindet valamelyiket.




Yamuna téli kézkrém - Fene a jó ízlésemet. Nagyon szereti a bőröm a magyar márka termékeit - tegnap az ő testápolójuk flakonját fejeztem le -, a kézkrémüket különösen imádom, pont az az állag, hatás, illat stb., amit mindig kerestem. Nem feltétlenül a téli kiadásra utazom a jelenlegi levendulás után, és tulajdonképpen nem sürgős a többi cuccost is el kellene használni, de biztosan újraveszem valamikor.


Paula's Choice - Nagyon érdekeltek ennek a márkának a termékei, rengeteg problémás bőrre való termékük van, de a 10-12 ezer forintos áraktól mindig elzöldültem. Tegnap fedeztem fel, hogy nemcsak, hogy van magyar honlap is, de 245 Ft-ért nagyon sok mindenből mintát is lehet rendelni, igen, itt volt az a pont, amikor elszabadult a pokol, és véggitúrtam a krémmániás véleményeket és a PC-s szakértői cikkeket, amik egyébként nagyon igényesek - olvasmányosak, viccesek, informatívak és a helyesírásuk is majdnem teljesen rendben van. Tudom, hülye vagyok, de nekem ettől sokkal szimpatikusabbak lettek. 650-700 Ft a szállítási költség, PostaPontra, boxba is lehet kérni, nyami-nyami, gyere a mamihoz!
Persze lehet, hogy rajtam még Paula se tud segíteni, próbálom helyén kezelni az elvárásaimat.

Elérkeztünk ahhoz a tematikához, ami a kozmetikumokon belül számomra kész istencsapás, amit széles körben a felszínesség netovábbjának tartanak (amit én legalább ekkora ívben leszarok) - igen, a körömlakkokhoz. Továbbá ez az a kategória, amit nagyon, nagyon nem kellene nézegetnem.:D
A gonosz Nailland behozott egy csomó új MoYou lemezt, van MoYou Crystal Clear Stamper, ami biztos, hogy kelleni fog, és rengeteg ultra metallic finisű új lakk jön, amit különösen szeretek. Nem sorolom fel, mennyi minden csábít - ez valószínűleg csak Nitát érdekli -, csak annyit fűznék hozzá, hogy nehéz lesz megállni, hogy idén már nem vegyek valami körmös bizgentyűt.


Aki túlélte a postot: ti milyen szépségápolási cuccokat szeretnétek mostanában?


2016. november 21., hétfő

Brutál beauty

- Azt hiszed, kitolhatsz velem, te kis szar! - morogtam összeszorított fogakkal a pumpás testápolónak, miközben kettéfűrészeltem egy éles késsel a mosdókagyló szélén.

Ne nézzetek olyan nagy szemekkel, van még egy csomó cucc az alján, csak a pumpa nem bírja felszívni, csak nem dobom ki! Vissza kellene térni a flakonos megoldáshoz.


2016. november 18., péntek

Eredmény (kétféle)

Ha majdan - ki tudja, hogy előbb vagy utóbb - számot kell vetnem magammal, miket értem el, mely dolgok azok, amelyekre büszke lehetek, feltétlenül közte lesz az, hogy sikerült másodvirágzásra bírnom a méregdrága, egykor kék virágokkal ékeskedő orchideámat, Leilát. Pontosabban, a virágzásig még nem jutottunk el, de növöget felfelé az a bizarr kinézetű zöld izé, tudjátok.

Más: hajlamos vagyok elfelejteni azt - ami szorosan kapcsolódik az előző pont mini felvetésével -, hogy a kis univerzumomon kívül semmi értéke nincs a blogomnak vagy az általam dédelgetett ún. fogalmazási-helyesírási készségemnek. Ne úgy képzeljetek el, hogy fennhordott orral közlekedem a közönséges halandók között, hogy én mekkora májer vagyok a többszörösen összetett mondataimmal, csak adott egy pici belső megerősítést, hogy valamiben, valamire én is jó vagyok. Tudom, hogy a porszemnyi tálentumom nem piacképes, de engem remekül elszórakoztat, és talán pár másik embernek is szerez néhány kellemes percet. Azt is tudom, hogy egy érdemi szerkesztő percek alatt szétkapná bármelyik szösszenetem.
Ha blogbejegyzést, cikket, molyos értékelést, bármit olvasok, egyre jobban elfeledkezem a tárgyról, és magát az írást figyelem, mennyire szórakoztat, mennyire intelligens, mekkora szókincse van az illetőnek, tükrözi-e a tárgyalt könyv stílusát, milyen magának a szerzőnek a stílusa. Maradt-e benne szerkesztési, helyesírási, egyéb hiba, ha a szerző reflektál egy megjegyzésre, milyen a szövegértése. Elfelejtem, hogy nem mi vagyunk az átlag, és, akárcsak szeee-nek - és, gondolom, mindenkinek -, nekem is fáj, hogy ha mondok valamit, és az két percen belül előkerül a beszélgetésben, látszik, hogy egyáltalán nem, vagy hibáson rögződött (persze, a figyelmetlenség, érdektelenség is közrejátszik).
Ahogy az a vélekedés is fáj - az a tűszúrásnyi fájdalom eléggé meglepett -, hogy egy könyvesblog nem nagy kunszt. Nem olyan rég megkérdezték tőlem, hogy oké, hogy van ez a blog, de az nem olyan nagy... ˙(bizonytalan elhallgatás az arckifejezésem láttán - nem vághattam jó képet hozzá), a kreatív írás nem érdekel? Hát, nem. Az, hogy össze tudok kalapálni egy értékelést (mondjuk, egy analitikusat és egy álmodozót), nem jelenti azt, hogy önállóan is létre tudok hozni valamit. Van annyi önkritikám, hogy tudjam, nekem ez nem megy, és hosszú évekkel ezelőtt meggyőztem magam, hogy ebbe a zsákutcába nem tévedek be. Tudom, hogy a közvélekedés szerint akkor ér valamit az írás-/fogalmazási készség, ha legalább egy könyved megjelent vagy az ÉS közli le a kritikádat. Jöhet a fölényes lezárás: mi tudjuk, hogy egy publikált szerző nem feltétlenül egyenlő egy jó íróval, és ki nem állhatom a "kritika" szót, nem is akarnék ilyet írni, olyan idegbajos, epetúltengéses műfaj.

Mindezt nem azért nyökögtem el, hogy az egómat simogassátok, egyszerűen csak ki akart jönni. Érdekes, hogy mindig akkor jön rám az írhatnék, amikor nagyon mással kellene foglalkoznom. De hát az orchideasikeremet - miközben kinyírtam számos egyszerű növényt, ezt kifelejtettem - meg kellett örökíteni.

[Azt inkább le se írom, hogy mostanában miket gondolok az életről, tartok tőle, hogy azt a maró cinizmust csak Ilweran tudná szívből kikacagni.]


2016. november 15., kedd

Mi a népszerű?

Eszembe jutott, hogy írok egy postot az elfeledett könyvekről, aztán, ahogy nekiálltam címeket gyűjtögetni, elbizonytalanodtam. Mi alapján akarok válogatni? Jelöljek ki a Molyon egy olvasási számot, azaz olyan könyveket gyűjtsek össze, amelyeket, mondjuk, harmincnál kevesebb ember olvasott? Vagy olyanokat, amelyek ritkán bukkannak fel a blogokon?
Mindkét elgondolás legalább annyi sebből vérzik, mint ahány szóból megfogalmaztam; egyrészt az aktív olvasók (azaz mi - erre még kitérek) hajlamosak elfelejteni - én legalábbis mindig megfeledkezem róla -, hogy az olvasók halmazát nemcsak mi alkotjuk, hanem az összes többi ember is, aki legalább néhány kötelező olvasmányon végig kínlódta magát. Éles határvonalat nem húzok, mert nem szeretem az élére állított kategóriákat (a világ túl heterogén, túl változékony, túl gyors ahhoz, hogy mindent tiszta kis dobozokba rakosgathassunk), szóval, az "olvasók" halmazba/dobozba/kategóriába/izébe valószínűleg mindenki beletartozik.
És ennek a mindenkinek az is része, akihez csak azok a könyvek jutnak el, amelyekkel ki van tapétázva egy egész város és/vagy film készült belőle. Ezt szoktam felszínnek hívni, ami nem egy korrekt kategória bizonyos negatív konnotációk miatt, de a fejében, ahol mindenki magában van, sok minden megengedett. Lehet, hogy ez nekünk, a "mi"-nek fáj, de, valljuk be, a "mindenki"-hez képest kevesen vagyunk. Egy rövid idő erejéig volt szerencsém megfigyelni, könyvesboltba betévedő személyek milyen köteteket kerestek.

Tehát, könyvesbolt:

Sacha Batthyany: És nekem mi közöm ehhez? Tolvaly Ferenc: A Zsolnay-kód Borsa Brown: Az Arab lánya Kepes András: Világkép
Marie Kondo: Tiszta öröm

Sacha Batthyany: És nekem mi közöm ehhez? - Egy néni semmit nem tudott róla, csak azt, hogy valami batthyánys cucc. Gondolom, elegendő támpontnak tűnt a név, amit ismert, mert nem tájékozódik könyves oldalakon vagy újságokból.
Tolvaly Ferenc: A Zsolnay-kód - ezt talán nem kell elemezni. Azért, remélem, olyanok is megvették, akik nemcsak pánikszerűen keresnek valami szép - ez a válogatási szempont nekem mindig fáj - karácsonyi ajándékot olvasni szerető ismerősüknek, hanem tényleg érdekli őket Zsolnay.
Borsa Brown: Az Arab lánya - nagyrészt telefonos érdeklődés volt a sorozat harmadik részéről értelmes, udvarias női hangoktól.
[Kis kitérő: tudjátok, azért jó, hogy másfél évig kész kereskedelmi pokolban éltem, mert én, a skizofrén kultúrsznob nem akartam ettől, a pontatlan címektől, a "keresek egy könyvet, de nem tudom a címét és a szerzőjét" kezdetű mondatoktól, a szépirodalom polcán vigyorgó Coelhótól üvölteni. Még gondolatban sem, esküszöm. Higgyétek el, hogy ez még szúnyogcsípésnek is kevés.]
Kepes András: Világkép - ismert személyiség, akinek van hitelessége
Marie Kondo: Tiszta öröm - viszi a hype (?)

Ez csak egy nagyon kis szelet, egy tapasztalt, harcedzett könyvesbolti eladó valószínűleg jobban tudna referálni, és persze az sem lényegtelen, hogy egy könyvesboltnak milyen a környezete, és azt kitevő embere (vagyis valószínűleg másféle könyvek lesznek népszerűek egy olyan könyvesboltban, ami egy egyetem mellett van, mint ami egy óvoda mellett - triviális példa, de érzékelteti, mit értek "környezet" alatt).

Mivel ez elég sovány anyag, nézzük a Libri általános sikerlistáját:

J. K. Rowling – John Tiffany – Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek Kepes András: Világkép Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi!Keri Smith: Nyírd ki ezt a naplót
Nyáry Krisztián: Festői szerelmek Stephenie Meyer: A Vegyész Fábián Janka: Az utolsó boszorkány lánya Vavyan Fable: Válós regény
Paulo Coelho: A kém Christina Braun: Nyírd ki csajosan!

J.K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek
Kepes András: Világkép
Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi! - A világ macskaszemmel
Keri Smith: Nyírd ki ezt a naplót - és alkoss valami újat!
Nyáry Krisztián: Festői szerelmek
Stephenie Meyer: A Vegyész
Fábián Janka: Az utolsó boszorkány lánya
Vavyan Fable: Válós regény
Paulo Coelho: A kém
Christina Braun: Nyírd ki csajosan

Azért nem volt hiábavaló a megfigyelésem, az általam mondottakon túl előfordult Coelho és Keri Smith könyve is, de nem olyan feltűnő mértékben, mint mondjuk Sacha Batthany vagy Kepes.

Nézzük a Moly "Olvasottság szerint" kategóriájának első tíz helyezettjét:

J. K. Rowling – John Tiffany – Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek Leiner Laura: Valahol Kylie Scott: Lead – Szóló Paula Hawkins: A lány a vonaton
Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei Brittainy C. Cherry: Lebegés Jay Crownover: A tetovált srác Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve Kerstin Gier: Silber – Az álmok második könyve

J.K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek
Leiner Laura: Valahol
Kylie Scott: Lead - Szóló
Paula Hawkins: A lány a vonaton
Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
Brittainy C. Cherry: Lebegés
Jay Crownover: A tetovált srác
J.K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve - illusztrált kiadás
Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Kerstin Gier: Silber - Az álmok második könyve

Ez a felület totálisan más képet mutat a népszerűségről, bár a Harry Potter valószínűleg mára a könyvesboltban is felzárkózhatott, mert amikor kíváncsiskodtam, még csak az angol kiadás díszelgett az előtérben lévő kupacban. Egyenként nem akarom a könyveket magyarázni; annyi szinte biztosra vehető, hogy sok az olyan női felhasználó van, akinek a romantikus regény a kedvenc csemegéje, amennyire én látom, ennek a műfajnak is van új "irányzata", a romantikus YA és NA továbbra is virágzik. A HP óriási nosztalgiahullám, nemcsak a szövegkönyv, hanem az illusztrált kiadások divatba jövése miatt is (Martinnál is van-lesz ilyen), emiatt rengeteg olvassák újra az eredeti sorozatot, habár ez itt (még) nem látszik.
A filmadaptáció valószínűleg a Molyos közönségnél is megpiszkál valamit (Lány a vonaton, Mielőtt megismertelek és Vándorsólyom kisasszony).
Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a molyos felhasználók sem alkotnak homogén közeget - biztosan van olyan tag, aki számára az olvasás csak időszakos szórakozás, és olyan is, akinek napi szükséglet, csak hogy két szélsőséget említsek.

Gondoltam, hogy az instagram #könyv vagy #mutimitolvasol hashtaghez tartozó képeiből (azért ezt választottam, mert a fenti kategóriák is magyar olvasókra vonatkoznak) viszonylag könnyű lesz következtetést levonni, de, tekintve, hogy a felhasználók gonosz módon nemcsak az éppen olvasott könyveket taggelik be ezekkel, hanem teljes könyvespolcokat, hangulatképeket, kozmetikumokat (!) is, nem látom sok értelmét vacakolni vele, különben se tanulmányt írok. De Lány a vonaton, Harry Potter és az elátkozott gyermek, Festői szerelmek többször szembejött velem kb. öt percnyi nézegetés alatt.

Kérdezhetnétek, hogy oké, ez érdekes, de mire akarok kilyukadni? Tulajdonképpen semmire; a kíváncsiság vezérelt erre a röpke összehasonlításra, vagy inkább köldöknézegetős bejegyzésre. Igazából szeretnék erről a témáról beszélni, na, csak kinyögtem végre. Van még azonban hozzáfűznivalóm.

Hol vagyok én?

Nézzük Amadea sorrendbe állított kívánságlistájának első tíz helyezettjét - tizenegy, mert gyenge ember vagyok:

Joyce Maynard: Otthon a világban Carlos Ruiz Zafón: Marina John Williams: Augustus Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak Jenny Lawson: Őrülten boldog Donna Tartt: Aranypinty
Donnie Eichar: Halálhegy Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914) Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító

Joyce Maynard: Otthon a világban
Carlos Ruiz Zafón: Marina
John Williams: Augustus
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak
Jennifer Lawson: Őrülten boldog
Donna Tartt: Aranypinty
Donnie Eichar: Halálhegy
Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)
Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító

Nos, hol vagyok én? A fasorban se. A statisztikák és sikerlisták, a marketingesek rémálma felejthető része vagyok. Félre ne értsetek, nem az a célom, hogy a különleges ízlésemmel [kieg. megj.: én is HP-generációs vagyok, elolvastam az Alkonyatot, nekem is volt YA-korszakom, átrágtam magam Stephen King életművének egy részén stb.] hencegjek, csak beszélgetni szeretnék, mert ez egy érdekes téma.
Kíváncsi lennék, hogy ti hol vagytok? Hogy viszonyul a kívánságlistátok, a kedvenc könyveitek, az idén olvasott könyveitek listája az enyémhez és a fenti toplistákhoz? Írjatok nekem egy kommentet, bloggerektől jobban örülnék egy bejegyzésnek - legyen belőle körbepost! Játsszunk! Könyvet, hangszórót nem sorsolok ki, de a gügye book tagek (pfuj) alapján tudom, hogy szerettek körbe adogatni.
Kicsit mellékvágány, de többek között azért is érdekes, mert, valljuk be, jóformán egymásnak írjuk a postokat - ezért röhögtem nagyon a "mikor és hol olvasol ennyit"-fitogtató könyves kérdéssoron, amikor körbejárt -, alig olvas valaki könyvesblogot. A massza, a felszín számára a blog valószínűleg az egoblot jelenti, esetleg a beauty blogot (ha tudná, hogy még még kertészblogok is vannak!), és nincs olyan közvetítő, hidat alkotó médiafelület, amin keresztül az emberek eljuthatnának a könyvesblogokhoz. A sci-fi - fantasy körben formálódik valami, és, ahogy a port.hu által szervezett sci-fi nap mutatta (az emberek nem fértek be a terembe), van rá igény. Még bennem is felébredt akkor a kultúrmissziós viszketegség, amikor a kiadókat képviselő emberek beszélgetésén egy lány suttogva megkérdezte a mellette ülőtől, hogy ki az a Kim Stanley Robinson - szerintem a "mi", az aktív olvasók között még az is tudja, kicsoda KSR, aki egyébként nem olvas fantasztikus irodalmat. A gondolatmenetben innen már csak egy lépés, hogy ha lenne egy online felület, ahol a blogok eljutnának az olvasás iránt érdeklődő emberekhez, akkor talán sokkal több elfeledett gyöngyszemet olvasnának el, nem fucccsolnának be könyvsorozatok, sztárok lennénk, javulna a szövegértés és helyesírás...
... és még a világbéke is eljönne, ugye?
Ha ezt anya kutyája mondta volna, azt felelném, hogy Tücsök fiam, hülye vagy. Beszélő kutya helyett csak simán betársulok Tücsök mellé hülyének.

A többiek véleménye a témában:
Katacita - nála kérdőívet is ki lehet tölteni
Dóri
Nima