2020. február 17., hétfő

Mudbound - Sárfészek

"Egy olyan finom, városi fehérnép, mint Laura McAllan, nem való a Deltába. A Delta fogja az ilyet és kiszipolyoz belőle mindent, amíg nem marad más, csak csont és keserűség, az is mind a férje ellen, aki idehozta, meg a föld ellen, ami itt tartja. Az a Henry McAllan éppúgy bolondult a földért, mint akármelyik férfi, akit csak láttam, pedig láttam épp eleget, fehéret és színeset egyformán. Látni a szemükben, ahogy a földre néznek, mintha csak asszony lenne, akit meg akarnak hágni. Az enyém vagy, csak várd ki, mit teszek veled. A  színesek nem szerzik meg és soha nem is fogják, de attól még ugyanúgy meghágnák, és másról se álmodoznak, míg az ekét tolják vagy a gyapotot vágják. Lehet fehér vagy színes, egyiknek sincs esze, hogy lássa: a föld uralja őket, nem pedig fordítva. Kiszipolyozza a verítéküket és a vérüket, azután az asszonyaik és a gyerekeik verítékét és vérét, majd miután végzett, a testüket is, hogy addig rágja őket tovább, amíg egyek nem lesznek, ők és mi, mindnyájan."

Hillary Jordan: Mudbound - Sárfészek

A Mudbound a gyűlölet regénye.
A feketék gyűlölete a fehérek iránt, a feleségé a férje iránt, a fiúé az apa iránt, a bátyé az öcs iránt, a menyé az após iránt. Szétfeszíti ennek a szűkös világnak a kereteit és mindent magával sodor, mint a megáradt folyó.

A Délnek (igen, mi másnak...) egy új arcával ismerkedhettem meg, a verejtékes-kínlódós gazdálkodóssal - bár Scarlett is bensőségesebb viszonyba kerül a gyapotfölddel, mint ahogy szeretné, az Elfújta a szelet igen régen olvastam -, de ebben is van gyilkosság meg mindenféle titok.

Nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog és magába szippant; kb. egy éve nagyon lassan haladok a könyvekkel, de ezt gyakorlatilag két ültő helyemben ledaráltam. Könnyen és gyorsan olvasható, de a szerző nagyon jól megragadja az emberekben lejátszódó érzelmeket.

Több szereplő szemszögén keresztül követjük az eseményeket, amelyek középpontjában a McAllan-farm, Sárfészek áll; a Mississippi deltavidéke (a helyiek csak Deltának nevezik) nehezen változik, az itt lévő kisvárosok gazdálkodói, kereskedői mereven ragaszkodnak régi szokásaikhoz - főleg ahhoz, hogy a feketéket továbbra is rabszolgaként kezelik. Ebbe az elmaradott, szűk látókörű világba csöppen bele Laura, a tanult városi kisasszony, aki "vénlányként" (30-31 évesen) ment férjhez Henry McAllanhez, a háborús mérnökhöz. Szegény Laura kegyetlenül megszenvedi a házaséletet farmerfeleségként; hiába mondhatjuk tisztességes embernek a férjét, Laura egyedül gyötrődik egy idegen környezetben, ahol nincs se víz, se villany, se üveg az ablakokon, ellenben minden merő sár és a farmot gyakran vágja el a világtól amegduzzadt folyó.

Henry, a férje megér egy misét; régi vágású fazon, akinek klasszikus elképzeléseket vall arról, milyen is egy "igazi férfi". Hát olyan, aki a pasis arroganciáját szemellenzőként viseli; természetesnek tekinti, hogy a világ úgy változik és a körülötte lévők úgy viselkednek, ahogy ő akarja. Mint például amikor mellékesen közli a feleségével, hogy vett egy farmot és néz az isten barma, hogyan változott az ő "édes, engedelmes felesége" egy hárpiává.
Henry tulajdonképpen nem rossz ember, csak kicsit hülye.
Öccse, Jamie a totális ellentéte; a gyerekkorán végigrugdosta az apjuk, hogy ne legyen már anyámasszony katonája. Henry az ő nagy, okos bátyja, Aki Mindent Jól Csinál. Nehéz ilyen batyuval normális önbizalmat növeszteni, ellenben alkohollal tompítani a háború kínjait - a második világháború után járunk, ahol Jamie pilótaként szolgált - annál könnyebb.
Ó, a Papi. Az a fajta öregember, aki ül a család nyakán, és a mások által kimosott, kikeményített ingében ül a konyhaasztalnál és bicskával kaparja ki a koszt a körme alól. Szerintem ez alapján pontosan tudjátok, milyen ember Papi.

A másik család McAllanék bérlői, Jacksonék, akik feketeként csak keservesen boldogulnak. Legnagyobb fiuk, Ronsel őrmesterként, kitüntetésekkel tér haza a háborúból, ami már önmagában forróvá teszi a talajt a talpa alatt.

Indulatok, elfojtott érzelmek kavalkádja fortyog a felszín alatt. Laura azt kívánja, bár más lenne a férje, mint amilyen. Henryt semmi más nem érdekli, csak a föld, és nem érti, az öccse miért nem akar letelepedni a szülőföldön és keresni magának egy tisztességes déli lányt; Ronselt szintén minden érzelmi eszközzel marasztalná az apja - ó, a generációs feszültségekről is rengeteget lehetne beszélni -, Ronsel azonban már több, mint egy földtúró fekete (nigger), akit semmibe vesznek és csak a hátsó ajtókon közlekedhet. Az anyja látja ezt, és azt is tudja, hogy a föld mindenkit kiszipolyoz, aki megpróbálja az uralma alá hajtani és tudja, hogy a fiának el kell mennie. Jamie és Ronsel között barátságot szőnek a háborús emlékek és azok feldolgozhatatlansága. Jamie zuhanyzót épít Laurának.
Papi apró, rosszindulatúan csillogó szeme pedig mindent megfigyel.
Csupa robbanásveszéllyel fenyegető helyzet, ami elkerülhetetlen és mindent elpusztít. 

Habár még csak februárt írunk, a Mudboundnak jó esélye van arra, hogy elvigye Az év meglepetése címet. Remélem, az Athenaeum folytatja ezt a sorozatot, üdítő volt tőlük egy mélységgel bíró szórakoztató regényt olvasni.

Ui.: Végtelenül hálás vagyok a fordítónak, Babits Péternek, amiért nem erőltette, hogy a feketék nyelvjárását az ilyenkor használt egyezményes magyar tájszólással [ilyen nincs, de tuggyuk, miről beszílek] érzékeltesse.

Eredeti cím: Mudbound
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018
Fordította: Babits Péter
Ár: 3700 Ft



2020. február 9., vasárnap

A kis barát

Donna Tartt: A kis barát

Amikor dübörögve megkezdődött a karácsonyi szünet és sejthető volt, hogy tisztességes időt tölthetek az olvasással, úgy éreztem magam a könyvespolc előtt ücsörögve, mint egy gyerek a cukorkásboltban. Elkezdtem Az elvesztett gyerek történetét, de idegesített éreztem, hogy most nem erre van szükségem. A tekintetem tétován visszarebbent a polcokra és magához vonzotta a fakó fekete háttéren baljósan imbolygó kígyórajz.

Sejtettem előre, hogy ennek a könyve nyert ügye van, mégiscsak Donna Tartt írt egy Délen játszódó regényt! A megérzésem nem csalt, a könyv felvonultatott kb. mindent, amit szeretek; bizonyos hangulati elemeket, érdekes szereplőket, olyan apró, hétköznapi részletekkel, amelyektől sokan a világból kiszaladnak, de engem kilóra meg lehet velük venni. Nagyon, nagyon lassan olvastam, hogy soha ne legyen vége. 

Vannak bizonyos sztereotípiák, amelyek minden, déli környezetben játszódó könyvben és filmben megjelennek; a forró nyarak álmosító délutánjai, amikor kezd lecsúszni egy-egy ital (hogy aztán a fülledt estében még több kövesse és felszínre hozza a régi családi sérelmeket, mert itt minden családnak vannak eltemetett titkai, de inkább pokollá teszik egymás életét, mintsem új életet kezdjenek máshol), a vontatott beszédmód és jellegzetes kiejtés, az oszlopos, fehér házak és a nyomorúságos kalyibák ellentéte, a szélben lengedező fehér lepedők és a mocsár szélén tengődő családok mocskos kölykei, a fekete szolgálók helyzete, akik jobban szeretik a családok gyerekeit, mint a saját szüleik, az ideggyenge, egész nap ágyban heverésző anyák, a kígyók (rengeteg kígyó), a krokodilok, legyek és a misztikus-rituális beütésű gyilkosságok.
Donna Tartt az összes ismert klisét felvonultatja, de az ő éles látásmódja révén lesz ez a regény lebilincselő (nem mintha velem nehéz dolga lenne, de értékelem az igyekezetét). Elképesztően élők a karakterei, főszerepben a Cleve család nőtagjai; az álmatag, Ofélia-szerű szépség, Allison, az öntörvényű, vadóc Harriet, a család gerincének számító, vaskezű nagymama, Edie és a nénikék, ezek a víg vénkisasszonyok, akik pasztellszín csacsogásukkal állandó hátteret szolgáltatnak a család számára. Benne van a gyerekkor minden kalandos izgalma és három generációra visszamenően a család története - kissé kifigurázva a déli módit, pl. a Nagy Családi Rezidencia nem valami hangzatos ültetvényes névre, hanem az Istencsapásra hallgat -, köztük a szörnyű eset, amikor Allison és Harriet testvérét, a kilencéves Robint meggyilkolták.
"Belépni Libby zsalugáteres, kacsatojáskék falú szobájának menedékébe olyan volt, mintha egy barátságos, víz alatti királyságba merülne le az ember. Odakint a perzselő napon a fakó és ellenséges pázsitok, házak és fák, a vakító fényben úszó járdák Harriet eszébe juttatták a feketerigót, a madár szemében csillogó értelmetlen iszonyatot. Libby szobája menedéket nyújtott mindettől: a hőségtől, a portól,a kegyetlenségtől. A színek és anyagok itt nem változtak Harriet csecsemőkora óta: fénytelen, sötét padlódeszkák, rojtos zsenília ágyterítő és poros organzafüggönyök, a kristálybonbonier, amelyben Libby a hajtűit tartotta. A kandallópárkányon szendergő vaskos, tojás formájú, akvamarin üveg papírnehezék... Harriet egész gyerekkorában hosszú, békés órákat töltött elmélkedve a padlón, amíg a fény a papírnehezékben felragyogott és villódzott, megfakult és elenyészett, amíg a tigriscsíkos ragyogás hol itt, hol ott izzott fel a kékeszöld falakon."
Ez vet örök árnyékot a család életére és ez lesz a tizenegy-két éves Harriet megszállottságának tárgya, kideríteni, ki ölte meg a bátyját. Azt hinnénk, egy kisvárosban semmi baja nem eshet, de többször kerül komoly veszélybe, amikor a helyi törvénykerülő, börtöntöltelék család után nyomoz, aminek az egyik tagja közveszélyes őrült, a másik elvakult hittérítő őrült, a harmadik meg szimplán őrült. Ám ez a könyv nem egy krimi, Harriet nyomozása gyakran háttérbe szorul, miközben arcok, történetek és érzelmek sokasága villan fel ebben a színes kaleidoszkópban (meg rengeteg kígyó). 

Próbálom értelmesen összefoglalni, miért is olyan nagyszerű ez a regény, de nem igazán megy. Hátborzongató ez a nő, mennyire képes a szavak erejével egy teljes, létező világot megalkotni.

Ui.: A Park ismét egy igényes kiadványt adott ki a kezei közül, hálás vagyok nekik és legfőképpen Kada Júliának a fordításért.

Eredeti cím: The Little Friend
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2019
Fordította: Kada Júlia
Ár: 5990 Ft

2020. február 4., kedd

Jellegzetes napok

Michael Cunningham: Jellegzetes napok

Az év első várólistacsökkentős olvasmánya, az év első csalódása...
Úgy tűnik, a Cunninghammel való viszonyom örökre ellentmondásos marad; a friss regényeit az első tíz oldal után elhajítom, ellenben Az órákért és az Otthon a világ végénért rajongok, nem is kicsit. Sajnos a Jellegzetes napok valahol a kettő közti senkiföldjén vergődik - végigolvastam, de eléggé szenvedtem közben.
Olvasás közben egyszer eszembe jutott, hogy David Mitchellnek mennyire jobban áll a minden-mindennel-összefügg, kozmikus, több idősíkon játszódó történetlavina, amitől az ember - legalábbis olvasás közben - úgy érzi, az univerzumban valami alapvető rend uralkodik. Cunningham a múlttól jövőig átívelő novellafüzére (vagy nemtudommicsodája) nem képes ezt elérni; láttam ugyan az összefüggéseket, a kapcsolódási pontokat, de érzelmileg távol maradtam az egésztől, valahogy nem tudott megérinteni. 

Egyetlen ponton, egy szereplő leírásánál éreztem azt a végtelen elragadtatást, amit Az órák és az Otthon a világ végén olvasása közben mindvégig; ezekben a könyveiben a szerző, aki hosszú évekkel ezelőtt, egy másik nyelven vetette papírra azokat a kitalált alakokat, akik a kitalált életeik kitalált fordulatai körül botladoznak egy félig kitalált városban, nem tudom jobban megmagyarázni, megalkotott valamit, ami sok-sok évvel később lelki vigasztalást jelentett nekem. Minden egyes szava, amit Tótisz András - akire Michael Cunningham "magyar hangjaként" fogok emlékezni, nem pedig A szürke ötven árnyalata gyalázatosan rossz fordítása miatt - a lélek gyönyörűsége.
[Tudom, hogy mennyire nyálasan hangzik.]

A Jellegzetes napok iszonyú depresszív könyv; az általam favorizált kötetek sem afféle Anne Shirley-i idillt idéznek meg, belengi őket a melankólia szépiaszín füstje - hogy az öngyilkosságot fontolgató vagy a halálos beteg szereplőket ne is említsük -, de a Jellegzetes napok mindhárom rétegét a totális reménytelenség és kilátástalanság sűrű köde árnyékolja be; az első történet az ipari forradalom idején játszódik, egy testileg sérült, fiatal fiú egyedül próbálja eltartani a családját, fillérekért robotol nagyon veszélyes munkakörülmények között és végzetes lépésre szánja el magát, hogy hite szerint megmentsen valakit, akit szeret; a második novella főszereplője egy rendőrnő, aki gyermek öngyilkos robbantókat próbál megfékezni és közben a saját démonaival küzd; a harmadik történet posztapokaliptikus-cyberpunk világában egy öntudatra ébredezgető mesterséges lény és egy másik bolygóról származó, humanoid teremtmény élete kapcsolódik össze.

A történet három rétegét - vagy a három történet rétegeit - Walt Whitman költészete és a talán reinkarnálódó szereplők kötik össze, de ez utóbbi nekem elég erőltetett volt, ahogy a poszt elején említettem, David Mitchell ez sokkal elegánsabban műveli és tőle nem akarom felvágni az ereimet.


Eredeti cím: Specimen Days
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2006
Fordította: Tótisz András
Eredeti ár: 2780 Ft


2020. február 2., vasárnap

Januári zárás

Végre vége van ennek a kicseszett januárnak, annyira örülök neki, mint a hétvégén uralkodó napsütésnek, amit a mai futás során kb. 28 foknak éreztem az elmúlt hetek mínusz kettői és négyei után. Minden relatív.

A múlt hónapban nem vettem könyvet, de előrendeltem Carmen Maria Machado kötetét, A női test és más összetevőket, szóval a február már nem zárul szeplőtelenül.

Viszont - a manapság jellemző tempómhoz képest - sokat olvastam:

Donna Tartt: A kis barát Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története Sarah Andersen: Macskapásztor Bill Watterson: Varázslatos világ
Sarah Andersen: Puha boldog puffancs Michael Cunningham: Jellegzetes napok Tom Sweterlitsch: Letűnt világok Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról

A kis barát nagy részét még tavaly év végén daráltam le, nehéz helyzetben van 2020 összes jövendő olvasmánya, amennyiben a nyomába akarnak érni. Ráadásul ott toporog mögötte a Nápolyi regények zárókötete és a Letűnt világok, valamint a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról is nagyon-nagyon tetszett, olvasás szempontjából jól kezdem az évet. Egyedül a Jellegzetes napokkal nem tudtam zöld ágra vergődni, úgy tűnik, Cunningham nekem két könyves szerző marad. A három képregény instant lelki mankónak kellett, Sarah Andersen remek fricskákat osztogat a nőkkel kapcsolatos elvárásoknak, a Kázmér és Huba pedig mindig pazar a nem is annyira bújtatott társadalomkritika és humor révén.

Most a Luna - Ordasholdat olvasom, ami garantálja, hogy a jó széria folytatódjon.

A többiek januárja:
Nikkincs
Heloise

2020. január 5., vasárnap

Hogyan alakult a 2019-es Várólistacsökkentés?

Jó nagy spoiler: sikerült teljesíteni, bár kissé nyögvenyelősen és nem túl lelkesen - de mindig azt mondom, ha már csak két, régóta aszalódó könyv eltűnik a várólistáról, már akkor megérte belevágni ebbe a játékba, meg hát arra is jó, hogy kordában tartsuk az olvasatlan köteteinket.

Elizabeth Strout: Maradj velem Radclyffe Hall: A magány kútja Zadie Smith: Fehér fogak Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ Alessandro Baricco: Harag-várak

Truman Capote: Az éjszaka fája Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe Susan Forward: Mérgező szülők Félix J. Palma: Az ég térképe Isabel Allende: Elmosódó önarckép

Sabina Berman: Én, Én, Én Véronique Olmi: Tengerpart

Nem voltak ezek rossz könyvek, csak engem nehéz lenyűgözni, mert a könyvek ritkán változnak velünk (azért ilyenről is tudunk), a mi világlátásunk, habitusunk viszont annál inkább.
Elizabeth Strout igazi biztonsági játékos volt, a Maradj velemtől a gyász témája miatt ódzkodtam, de kár volt. Nem tetszett annyira, mint pl. a Kisvárosi életek (igazából ez jóval depresszívebb [igen, úgy látszik, szeretek szenvedni], mert fájdalmasabban és sokrétűbben mutatja be a veszteség témakörét), de nagyon jó kis könyvnek tartom. 
A magány kútjáról még nem írtam, pedig kellemesen meglepett, abszolút olvasható a kora ellenére, és még érfelvágásra sem biztat, sok idilli részlet van benne - bár igaz, hogy az egész történetet beárnyékolja annak az előérzete, hogy nem lesz jó vége.
Tudtam, hogy Zadie Smith-szel se nagyon lőhetek mellé. Még mindig A szépségről az etalon tőle és úgy érzem, a Fehér fogak felzárkózik mellé másodiknak. Nem voltam vele maradéktalanul elégedett, de sokkal jobban passzolt hozzám ez a történet, mint mondjuk, a legfrissebb Swing Time.
Az Egy ismeretlen világ volt az első olvasmányom Jhumpa Lahiritól, de könnyen lehet, hogy az utolsó is; a kötet első felében még elégedetten olvasgattam a novellákat, aztán, ahogy újra meg újra ismétlődött ugyanaz a felállás - jómódú, első-és másodgenerációs kivándorolt indiaiak sematikus családi problémái -, úgy lett elegem a végére, és a fülszövegek alapján a többi könyve is ezt a témakört járja körbe.
Baricco tipikusan az a szerző, aki a kor (mármint az enyém, de lehet, hogy az ő öregedése is közrejátszik) előrehaladtával egyre kevésbé tud lenyűgözni. A Mr. Gwyn lámpaizzós modoroskodása okozta bennem a törést, amin a Harag-várak képes volt egy kicsit retusálni, de a félig gyanú, félig bizonyosság, miszerint ez a pasi a művészkedés leple alatt az üres semmit tolja az orrunk elé, nem múlt el.
Az éjszaka fája nem hagyott bennem maradandó nyomot, csak néhány erősebb írás emlékét (sajnos ennyire régen olvastam). A mi Urunk népével se voltam kibékülve, az első két novella szörnyen depresszív volt, utána vagy akklimatizálódtam, vagy befogadhatóbb szövegek jöttek, de egész jól helyrebillent bennem a kötet megítélése. Az utolsó fejezet szösszeneteivel viszont nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy felemás maradt az élmény.
A Mérgező szülők értelemszerűen lehozott az életről, az viszont, hogy Az ég térképe is, teljesen meglepődtem; egy bizonyos része (magam se tudom, miért, nem szoktam érzékeny lenni az ilyesmire) szörnyen megviselt, ha azok az események a kötet elején következnek be, biztosan félbehagyom. Palma nagyon embergyűlölő hangulatban lehetett.
Ehhez képest a Tengerpart szinte sétagalopp volt, az évek alatt, amíg a várólistán nyaralt, jól rákészültem a hangulatára (tudja a franc, minek vettem meg, biztosan olcsó volt). Nagyon jól megírt kisregény, de örülök, hogy túl vagyok rajta.
Az Én, én, énnel nem igazán tudtam mit kezdeni. Olvasható, gördülékeny, jól fűzi össze a témáit (amelyek önmagukban is megérnek egy-egy regényt), de valamiért nem került közel hozzám, talán az etikus állatfeldolgozás témája miatt.
A végére hagytam a játék abszolút nyertesét, az Elmosódó önarcképet; méltatlan, kissé alpári hasonlattal élve olyan volt, mint belemerülni egy lavór lábmosó kád meleg vízbe. Egy szuszra elmondott, a pletykák által erősen kiszínezett mese egy érdekes, különc családról, csak annyira belemerülve a részletekbe, hogy a megesett igazságtalanságok ne fájjanak és ne sérüljön a derűs elbeszélői hangnem, baromi jólesett az elcsigázott kis lelkemnek.

Ezeket sikerült elolvasni a Várólistacsökkentés keretein belül; bizonyos darabokkal biztosra mentem, de hiába csak 12 könyvről beszélünk, nekem kellenek ezek a jolly jokerek - főleg, mert ezeket is tudom ám tologatni -, ahogy a rövidke könyvek is, ha éppen megfeneklik a lelkesedésem, instant sikerélményt adnak.

2019. december 31., kedd

Évzárás 2019

Ahhoz képest, hogy régen (sőt, még tavaly ilyenkor is) mennyire szerettem az évzárás adminisztrációjával szöszölni, most úgy kellett rávennem magam, hogy az ölembe vegyem a gépet és pötyögjek pár sort zárásként - persze, a munka az oka, abban úgy tobzódik a rendszerezés iránti vágyam, ahogy csak bír és ebből kifolyólag szinte élvezem a linkeskedést a magánjellegű szöszöléseimben.:)

Lássuk, miket harácsoltam össze idén:



Összesen 39 könyvet szereztem be, ami elég visszafogottnak nevezhető. A rekordom eddig 35 volt, ez alá nem sikerült menni - és nem is baj, csupán érdekességként méláztam el felette, a 39 is teljesen elfogadható számomra, bár a könyvespolcok nem igazán osztják a véleményem.
Ezek közül 15-öt olvastam el, A kis baráton nyammogok nagy boldogan, ill. Az elvesztett gyerek történetébe is belekezdtem, de nincs türelmem Elena gondolataihoz, még várnia kell a sorára. Hülye módon azért nem kerítettem még sorra párat, mert sajnáltam zilált, fáradt időszakban elővenni, meg tartogatom őket, mintha jövőre nem jelennének meg érdekes könyvek. Érdekes téveszme, remélhetőleg kialszom magamból.

Az olvasások brutálisan lecsökkentek, aminek a munkától a sorozatokon át sok oka van. Fiatal blogger-és molykoromból emlékszem az idősebbek hasonló tendenciáira; bizonyos darabszám felett már nehezebb dolga van egy-egy történetnek, hogy úgy magával ragadjon, mint tizenévesen szinte bármi, amikor vallásos áhítattal olvastam el mindent - akár egymás után kétszer is -, ami a kezembe akadt.
Nyávogás ide vagy oda, összesen 52 könyvet sikerült elolvasni, amiből az alábbi, sorrendiségtől mentes darabokat tudom kiemelni:
  1. Donna Tartt: A kis barát - hiába viszem át jövőre, muszáj itt is szerepelnie
  2. Naomi Novik: Ezüstfonás
  3. Nathan Hill: Nix
  4. John Fowles: A francia hadnagy szeretője
  5. Robert Galbraith: Halálos fehér
  6. Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb fantasy és science fiction novellái 2019
  7. Sam J. Miller: Orkaváros
  8. Gillian Flynn: Éles tárgyak
  9. Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa
  10. Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése
  11. Eleanor Catton: A próba
  12. Isabel Allende: Elmosódó önarckép
  13. Brian K. Vaughan - Fiona Staples: Saga 3.
  14. Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress: Fenevad 1-2. (Ébredés és Vér)
  15. Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key 1-3.
Volt, aminél borítékolni lehetett, hogy tetszeni fog (Nix vagy a Halálos fehér), volt, ami kellemesen meglepett (Ezüstfonás vagy A francia hadnagy szeretője), ami letarolt (Éles tárgyak). A Strahan-válogatás igazából nem olyan fantasztikus, bőven vannak benne feledhető írások, de a koncepció nagyon kedves a szívemnek, nem tudtam kihagyni, akárcsak az Orkavárost, aminek a közmegítélése korántsem olyan jó, mint az én vélekedésem. Az Elmosódó önarckép igazi kabátkönyv volt, tulajdonképpen faék egyszerűségű történet mondjuk, A próbához képest, de annyira, annyira jólesett, mint a téli futások utáni forró fürdő.
Mosolyognivalóan lelkes voltam a képregények iránt, örültem, hogy végre találtam olyanokat, amelyekbe bele tudok feledkezni és eszembe se jut, hogy csupa betű regényként mennyivel jobb lenne olvasni őket. Sőt, a Monstress Sana Takeda gyönyörű rajzai nélkül nem is működne, ahogy a Saga se lenne olyan arcpirítóan polgárpukkasztó.

Sikeresen teljesítettem a Várólistacsökkentés aktuális versenyszámát, és természetesen jelentkeztem a jövő évire is, habár első nekifutásra sikerült 2019-et írni a polc nevébe... Ezekről szeretnék írni külön postban (ha rá bírom magam venni), meg néhány idei olvasmányomról is, ha máshogy nem, akkor zanzásítva.

A többiek 2019-e:

2019. december 24., kedd

A szél gyermekei

Joanne Harris: Az epertolvaj

Vianne Rocher immár negyedjére tér vissza, hogy elvarázsolja az embereket a csokoládé kesernyés, füstös aromájával, ami utat talál a súlyos titkokat hordozó emberek szívéhez.
Tizenpár év telt el, hogy a hatéves lányával, Anoukkal megérkezett a bigottan vallásos közösséggel bíró dél-franciaországi falucskába, Lansquenet-sous-Tannes-ba, hogy fiatalos, harcias hite szerint megadja az embereknek azt, amire szükségük van. Azóta nagyon sok csokoládé készült el és folyt le az emberek torkán, Vianne továbbra is vezeti a chocolatérie-t, Anouk elmúlt húsz éves, bizánci haját lilára festette és Párizsban él a szerelmével, a második részben megismert-megszületett Rosette immár szeleburdi tizenhat éves, rajzolva-jelelvekommunikál - és hallgatja a szél hívását, amit Vianne tudatosan igyekezett elhallgattatni, hogy megóvja a lányait és mindazt, ami az övé - de a szíve mélyén tudja, hogy minden csak kölcsönben van és ha nem adja vissza a szélnek, ami az övé, akkor nagy árat kell fizetnie.

A St. Oswald fiúiskolában, az Urak és játékosok folytatásában is éreztem azt a keserű nosztalgiát, amit itt, Az epertolvajban, amikor is a szereplők a jelen helyett hajlamosak a múlt kísértetei között bolyongani, ami, ha belegondolunk, teljesen normális és leköveti az élet fordulatait; Vianne is öregszik, rengeteg veszteség, fájdalom érte, már nem az a tűzrőlpattant, eleven habitusú nő, aki színes ruháiban kész felforgatni a világot. A lányai - akik szintén képességekkel bírnak - felnőttek és incselkednek a világ kihívásaival, szólongatja őket a szél. Vianne úgy érzi, Anoukot már elveszítette, de itt van neki a különleges Rosette, aki miatt a falu képmutató perszónái - ők bezzeg nem változnak a kor előrehaladtával - negédes hangon lesajnálják, míg a kamaszfiút nevelő Joséphine - aki alkoholista, erőszakos férje halála után kialakított magának egy teljes életet - bevallottan irigyli. Rosette mindig ott lesz Vianne-nak.

Ezzel elérkeztünk a regény központi témájához, amihez minden boszorkányos bűbáj és mágikus tanmese csak körítés: a lassan kirepülő fiatalabb generáció és a szülők bonyolult kapcsolatához, a kimondatlan, de a levegőt súlyosan megülő elvárásokhoz, a vélt vagy valós bűntudathoz, a magányhoz, amit semmilyen varázslattal nem lehet elűzni, ami minden ember életében türelmesen várakozik a háttérben, hogy előléphessen - kinél hamarabb, kinél később.
Az epertolvaj inkább a második részhez, a Csokoládécipőhöz kapcsolódik, mintsem a sorban harmadik Csokoládés barackhoz; többször felbukkan Zozie de l'Alba kísértete (vagy nemcsak az), a szerkezetei is hasonló: egy, a fiatal Vianne-t idéző, veszélyes ellenfél, aki ezúttal a téli gyermek, Rosette fejét csavarja el és kész felfalni Vianne egész életét.
Elég régen olvastam a Csokoládécipőt (hát még magát a Csokoládét...), de emlékeim szerint nagyon tetszett a sötét, egzotikus hangulata. Az epertolvaj hangulatát sokkal hétköznapibbnak éreztem, de nálam is telik az idő, kilenc évvel és sok könyvvel a hátam mögött már nehezebb elkápráztatni.

Ez a könyv Vianne Rocher önmagával, a saját kísérteteivel vívott harcáról szól, az ellenség csupán allegória. Mindenki küzd a saját ellenfeleivel, a többi fiatal a saját szüleivel, ahol az ellenállásban kapóra jön az új idegen Lansquenet-ben. Francis Reynaud-t, Vianne régi ellenségét (most már inkább barátját) a lelkiismerete kínozza, a nyughatatlan Rosette pedig a helyét keresi, miközben körülötte mindenki felnő, ő meg kislány marad.

Ui.: Hálás vagyok a kiadónak, amiért továbbra is Szűr-Szabó Katalin fordítja Harris könyveit, nekem már ő a "magyar hangja".

Eredeti cím: The Strawberry Thief
Sorozat: Csokoládé 4.
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2019
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 4000 Ft



2019. december 22., vasárnap

Decemberi zárás

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem még a "Kérem, várjon, a rendszer töltődik!" felirat villog az agyamban. Kb. két hete csak a túlélésre játszottam, hogy semmit ne felejtsek el és "mindennel" készen legyek - ez főleg a munkára vonatkozott -, de hogy azután, hogy az utolsó levél is kiment és az utolsó teendős cetli is a szelektívben landolt, mi lesz, arra gondolni nem jutott időm. Tennivaló ezerféle lenne, de azonkívül, hogy nézek ki a fejemből, semmire nem vagyok képes, hátha a havi zárás menni fog - és hátha több könyv már nem esik be hozzám, amire nem vennék mérget, mert ma is hozzám csapódott egy.

Joanne Harris: Az epertolvaj Tom Sweterlitsch: Letűnt világok André Aciman: Szólíts a neveden Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban Hillary Jordan: Mudbound
Andrew Ridker: Jótét lelkek Jennifer Clement: Gun Love

Nos, volt egy baráti karácsony, isteni quesadillával és dögönyöznivaló macskákkal (szegényeket egy életre traumatizáltam), nagyon szuper könyveket kaptam - ugyanis sokat sajnálok magamtól, magam se tudom, miért -, amelyekből kettőt már el is olvastam, Az epertolvajt (aminek a postja 8-a óta vázlatban pihen...) és a Szólíts a nevedent.
A Gun love volt az, ami ma besikeredett - a debreceni antikváriumok galád módon nyitva voltak aranyvasárnap -, és, a régi szép időket idézve, vércseként csaptam le rá és megkaptam ajándékba.

Az olvasásokat illetően remélhetőleg még frissítenem kell majd a bejegyzést, mindenesetre ebben a hónapban már sokkal ügyesebb voltam, mint novemberben:

Véronique Olmi: Tengerpart Joanne Harris: Az epertolvaj André Aciman: Szólíts a neveden Joe Hill: Locke & Key – Kulcs a zárját 3. Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe

Közeleg a Várólistacsökkentés határideje, ezért kénytelen voltam belehúzni, ennek az eredményeképpen olvastam el végre a Tengerpartot, amit olyan régen vettem, hogy még a Molyon sincs számon tartva a beszerzés éve. Mindig féltem elolvasni, mert erősen depresszív, szorongó hangulatot "varázsol", és ha van történet, amiről lehet tudni, hogy rossz vége lesz, ez az - és tudod, hogy nem akadályozhatod meg.
Az epertolvajtól tartottam egy kicsit és meggyőződésem, hogy Harrisnek békén kellene már hagynia Vianne Roche-t, de szerettem olvasni, akárcsak a Szólíts a nevedent - bár elég mérges voltam a napsütötte olasz délutánokra a téli szürkeségben -, és a végére megbicsaklott a lelkesedésem.
A Locke & Key zárókötete mindent vitt, együtt olvastuk, lámpafénynél egyensúlyozva. Komolyan mondom, csupa betű regényként se lenne jobb, annyira kompakt, a sok témával ügyesen zsonglőrködő képregény, akit nem ejt rabul, az egy cylon.:) 
A mi Urunk népe első két novellája elvette a maradék életkedvem, ezt követően vagy én akklimatizálódtam, vagy kevésbé depresszívek a továbbiak, de sikerült összecsiszolódnunk és már kíváncsian várom, miről fog szólni a következő gyöngyszem, bár egyiket se nevezném vidámnak... Ő is várólistacsökkentős könyv, az utolsó, úgyhogy célszerű lenne belehúznom az olvasásába.

A többiek zárása:
(később íródnak meg...)
PuPilla
Dóri
Nita
Heloise

2019. december 4., szerda

Novemberi zárás

Inkább nem gondolok arra, hány munkanap van hátra az évből, mert akkor bekúszok az ágy alá és elő sem jövök jövő májusig...

Rose Tremain: Zene és csend Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története Donna Tartt: A kis barát Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Zilált idegeimet preventív módon megtámogattam néhány beszerzéssel. Logisztika és időmenedzselés szempontjából rendkívül okos ötlet volt összevonni a kosarat, könyvmoly-türelmetlenséget viszont borzasztóan rossz - nem mintha azóta elkezdtem volna valamelyiket olvasni -, türelmetlenül vártam, hogy fizethessek és az enyémek lehessenek végre, csak azért vérzik egy kicsit a szívem, hogy a Nápolyi regények utolsó részének más a fordítója, ahogy erről vasárnap tájékoztattak.
Kicsit meglepett, hogy a Lányok és asszonyok aranykönyve igen töppedt testvére lett Szécsi Noémi hasonló tematikájú köteteinek, de menetközben kiadóváltás is történt, lehet, hogy ez az oka.

Gardner Dozois (szerk.): A legjobbak legjobbjai 1. Isabel Allende: Elmosódó önarckép Marjorie Liu: Monstress: Fenevad 2. – Vér

Ugyan örülök, hogy Gardner Dozois A legjobbak legjobbjai I. megjelent magyarul és elolvastam, de finoman szólva nem osztatlan örömmel csuktam be a könyvet. Biztosan aládolgozott az Elmosodó önarckép kalandos családregényének, nagyon jólesett a váltás, amikor nincs más dolga a nyájas olvasónak, mint hátradőlni, és hagyni, hogy szórakoztassák. A számviteli könyveket pedig érdemes a párna alatt őrizni.
Legalább olyan türelmetlenül vártam a Monstress - Fenevad képregénysorozat második részét, mint a fent említett könyvcsomagomat, tegnap még annyi agysejtet is sikerült életre pofozni, hogy külön írjak róla. Nem lett volna nagy hátrány, ha előtte újraolvasom az első részt, de muszáj volt kihasználni a kedves szundikálását és elorozni a kötetet.

A többiek novembere:
Heloise - látom, ki fog éjszaka Monstresst olvasni
PuPilla - aki csak két könyvet szerzett be
Dóri - aki a Poketek rendületlen rajongója
Nita - aki négyszer látta a Jokert