2018. szeptember 10., hétfő

A nyár legjobb olvasmányai

Kissé ciki, hogy rendszeresen azt a pár könyvet emlegetem, de ehhez a posthoz volt kedvem - az ötletet ismét Dóritól nyúltam, magamtól mindig elfeledkezem az évszakos összefoglalóról.

Ha következetes szeretnék lenni, szigorúan ragaszkodnék az ötös listához, de hatnál képtelen voltam hatnál kevesebbre szűkíteni a jó olvasmányok sorát, szóval, ők azok:

Sarah Perry: Az essexi kígyó Toni Morrison: Nagyonkék Paul Auster: Láthatatlan Elizabeth Strout: Kisvárosi életek N. K. Jemisin: A megkövült égbolt
Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Sarah Perry: Az essexi kígyó
Van néhány gyengéd könyv, ami sokaknál nem éri el a lécet, nálam viszont emlékezetes marad, e szexi kígyó - már istentelenül lapos vicc, igen - is ilyen. Ha vannak is hibái (egyre emlékszem, amiért kicsit megorroltam a kedves írónőre), annyira jókor találkoztunk, hogy simán elnéztem neki.

Toni Morrison: Nagyonkék
Kicsit mulatok magamban, hogy a lista többi eleme nem éppen könnyed lányregény. A Nagyonkék sok szempontból a legszörnyűbb, mégis annyira olvasmányos, hogy gyakorlatilag egy szuszra elolvastam.

Paul Auster: Láthatatlan
Kis posztmodern gyönyörűség. Remélem, a többi Austerre nem évek múltán veszem rá magam.

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek
Strout nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel, de itt eléggé kileng a depresszív mutató. Fájt olvasni, de sokat lehet belőle tanulni a különböző nézőpontokról és számtalan intő jelet találhatunk benne - a jövőbeni énünkre nézve.

N.K. Jemisin: A megkövült égbolt
Jemisin meg már rutinból, de továbbra is érzéssel varázsolja földi pokollá a szereplői életét. Lenyűgöző ez az új világ, amit biztos kézzel felépített és ahogy összefonja a szálakat, miközben jóval többről szól néhány ember túléléséről egy olyan földön, amely elszántan el akarja pusztítani a rajta járókat.

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve
Nemrég áradoztam Berlin szűk, de annál lebilincselőbb világáról, olyan, mint éjszaka cigizni - én nem dohányzom, de a könyvben eleget füstölnek -, az erkélyen egy kedves barátoddal és mindenfélét meséltek egymásnak az életetekről. 


2018. szeptember 8., szombat

Mikor olvasol?

(Főleg mese.)

Ez egy nagyon jó kérdés.

Tinédzserkorom hajnalán, amikor rákaptam a rendszeres olvasásra, gyakorlatilag mindent elolvastam, ami a kezembe akadt. Komplett életműsorozatokat (öhmm, Jackie Collins, nem vagyok rá büszke...) daráltam le zsinórban, és nem untam meg a szerzőt. Alighogy befejeztem egy könyvet, rögtön az elejéről kezdtem olvasni  - Fable: Sárkánykönny; emlékszem, a régi házunk ebédlőasztalánál kezdtem el és elsőre nem ragadott magával, de tudatosan eldöntöttem, hogy csakazértis végigolvasom, és a nagyanyámnál fejeztem be, ahol az olvasáson és a délutáni sorozatok bámulásán kívül nem nagyon lehetett mást csinálni. Na, jó, a lucernában heverészni a kutyákkal és a poros úton rohangálni, mert még nem volt lebetonozva. Biciklizni. Az internet még a fasorban se volt, ill. a mezei felhasználóknak még nem épült be alapszinten az életébe.
Vagy A három testőr. Nyári délután, a szüleim dolgoznak, én meg a hátamat a kanapénak vetve (miért is nem porszívóztam ki a szőnyeget...), halálra váltan aggódom Buckingham herceg életéért. Lenyűgözött a nagyívű történetszövés, ahogy a szálak összeérnek, képtelen voltam elszakadni a könyvtől. 2012-ben már a hajamat téptem a Monte Cristo grófjától, legszívesebben kivágtam volna belőle 200 oldalt és képmutatónak találtam a főhőst. Ezt már biztosan elmeséltem legalább egyszer a tizenkét év alatt, sőt, a téma is előkerülhetett, de remélem, hogy nem emlékeztek rá.:D Mert én a konkrét bejegyzésre nem.
Hiányzik a 100%-os figyelem, amikor ténylegesen el tudtam veszni egy könyvben, órákig kucorogtam a kanapén, az udvaron, a lépcső tetején a macskákkal. A Stilisztika és A vak bérgyilkos örökre összefonódik az emlékezetemben... mennyire rühelltem azt az ocsmány tankönyvet, amiért elszakított attól a nagyszerű könyvtől.
Ma már nagyon kevés könyv képes magába szippantani. Még ha jót olvasok is, a történeten kívül folyamatosan beúszik a tudatomba mindenféle zavaró tényező; fel kell hívni XY-t, meg kell nézni, mikor járnak le a könyvtári könyvek, ki kell mosni az ágyneműt, venni kell gyümölcslevet, bentre vizet. A rosszabbik eset, amikor egy konkrét probléma emészt és nem tudok koncentrálni a könyvre. Ilyenkor kerül elő a telefon.
Az az átkozott telefon.
Amikor a munka végeztével még tele van a fejem, egyszerűbb a ballaszttartalmat pörgetni, mint elővenni a könyvet. Amikor nem akarok gondolkodni, nem bírok gondolkodni, egyszerűbb egy öt perces videót bámulni a pumákról, hogyan lyukasztják ki a felfújható medencéjüket. Csak pár percig ne kelljen lennem, csak egy kicsit bújhassak el a lét irtóztató súlya alól. Különösen skizofrén érzés a Nem tudják, mit cselekszenek borús jövő- (vagy jelen-) képét olvasni, elborzadva elhajítani és a telefonért nyúlni, amikor a könyv pont az állandó digitális jelenlét posztapokaliptikus következményeit ecseteli.
Oké, esetemben talán annyira nem súlyos a helyzet, a Fb-tól kiütést kapok, az Instára nem akarok regisztrálni, mert nem akarom azt a plusz kényszert és szorongást az életembe, hogy valamit muszáj kitenni. Kevesen tudják megmondani, hol voltam nyaralni, mennyit futottam a héten, mit ettem reggelire - a pasimmal dacosan ellenállunk a kajafotós trendnek és barbár módon szimplán megesszük az ételt -, és senki nem lát ezekről képet, mert igen kevés van. Nézegetni bezzeg szeretek, ezzel vannak problémáim.
Emlékszem még egy freeblogos fotóblogról egy képre: macska hever a homályba borult kanapén, az összehúzott függöny résén betűz egy napsugár. Azt hiszem, az volt a címe, hogy Vasárnapdélutánfélöt. 
Szóval nincs bajom a képekkel meg az internettel, csak az zavar, hogy magamhoz képest mennyi időt rabol el a telefontaperolás a könyvektől és hogy mennyire (negatív értelemben) más élmény az olvasás, mint a felfedezésem hajnalán. Nem Jackie Collinst sírom vissza.:D A tanulás is eléggé igénybe vette az agykapacitást meg az órák számát, mégse a nyári szünetre korlátozódott le ez a hobbim. Felnőttként nem bírok pár óráig nyugton maradni, zavarnak az elvégzetlen feladataim vagy csak azért teszem félre a könyvet, hogy csináljunk valami mást.

Az elolvasott könyvek száma is brutálisan lecsökkent, ami részben természetes, dolgozom, háztartást vezetek, párkapcsolatban élek, sportolok és próbálom kialudni magam. (Meg persze rohangálok a kis dolgaim után. Az ember el se hinné, mennyi időbe kerül egy normális táskát találni.) Tízórás alvásigényem van, nulla éves koromtól változatlanul, hétvégén kell behoznom a lemaradást. Bizonyos emberek olvasmánylistáját már meg se merem nézni, mert szeptember elején 100 feletti olvasásnál járnak. Hogy csinálják? És nekem miért nem megy?
Nem pánikolok ezen, csak morfondírozom rajta, a változásokon, ill. próbálok rajta változtatni.


2018. szeptember 2., vasárnap

Tigrisharapások

"A legtöbb író a saját életéből veszi a kellékeket és a jeleneteket. Az én Henriettám például szerény vacsoráját minden este kék tányéralátétre helyezi, és tömör, míves, olasz rozsdamentes acél evőeszközökkel fogyasztja el. Fura, kis részlet, sehogyan sem illik, úgy tűnik legalábbis, egy olyan nőhöz, aki a Brawny papír törlőkendők kuponjait vagdossa, de felkelti az olvasó figyelmét. Legalábbis remélem, hogy így lesz."

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Alkoholizmus. Gerincferdülés. Heroin. Sivatag. El Paso, New York, Új-Mexikó, Texas, forróság, por, apácák, palacsinta, orvosi rendelő, sürgősségi, Chile, mosodák, gyönyörű nők, erőszakos, züllött férfiak, gyermekbántalmazás, kilátástalanság, magány, halál, szegénység.

Ezekkel a címszavakkal lehetne jellemezni Lucia Berlin első magyarul megjelent novelláskötetét, amely az egyik írás kissé pimasz címét viseli: ugyan miért akarna valaki a bejárónőkről, pontosabban a bejárónőknek írni? Kit érdekelnek azok az emberek, akik mások szennyesét mossák (engem. A hétköznapi emberek hallatlanul érdekesek számomra. Milyen mintás a tányérjuk, mit csinálnak lefekvés előtt, mire gondolnak munka közben.)? Nem túl piacképes koncepció, akkor biztos botrányok tucatjáról lebbenti fel a leplet, mint egy áporodott szagú lepedőt.
Azért is érdekelnek az ilyen történetek, mert képtelen vagyok elképzelni, miért alkalmaz valaki bejárónőt. Persze, vannak ésszerű kivételek: betegség, nagy család stb., de én képtelen lennék elviselni, hogy más a cuccaim között matasson, arrébb rakja a vízforralót és elégedetten fedezze fel a könyvek mögötti vékony porréteget, mert azt a területet bizony nem szoktam hetente letörölgetni. Nagyon kényes erőviszonyok uralkodnak a háziak és a háztartási alkalmazottak között, ahogy A Segítségben is szó esik róla.

"A világ halad a maga útján. Alig számít valami, ugye? Úgy értem, alig számít igazán. De néha, még ha csak egy pillanatra is, részesülünk a kegyelemben, és elhisszük, hogy van, ami számít, nagyon is."

Kicsit elkalandoztam. Szóval, Lucia Berlin kötetét könnyű pár szóval jellemezni, az írások világa elég szűk, ugyanazon elemek, motívumok, nevek ismétlődnek benne - bár előfordul, hogy ugyanaz a név nem ugyanazt az embert takarja és fordítva - és a kötet végén található rövid bemutatás nélkül is könnyű rájönni, hogy a nagy részük (ha ugyan nem minden) önéletrajzi ihletettségű - és, ha ez így van, akkor Luciának nagyon szomorú, magányos, küzdelmes élete volt.
Habár nagyon szerettem ezt a könyvet, közel hatszáz oldalnyi nehéz pillanatról elég megterhelő volt olvasni; a legtöbb írásban jelen van a magány, a fájdalom valamilyen mértékben, de néhány, mint a Feljegyzések a sürgősségiről, 1977; a Carmen vagy a Mijito olyan gyomrosokat vitt be, hogy szinte émelyegtem, pedig általában szeretem az efféle realizmust, még vidoran is olvasom, hiszen a való élet is ilyen.
A másik nagy erős érzés, ami áthatja Berlin prózáját, a nosztalgia; úgy ír a sivatagról, az egész "tex-mex" éráról, hogy az embernek rögtön kedve támad egy road tripre, mintha csak itt lehetne igazi, jó életet élni; az ételek, a caliche szaga, az emberek közvetlensége, a vibráló hőség a Paradicsommal határos helynek tüntetik fel az írónő gyermekkori helyszíneit.

Az első pár novellánál volt némi hiányérzetem, mintha Berlin megspórolta volna a befejezést, nem zárta le a történeteket. Emiatt hamar elmúlt a Katherine Mansfieldhez való hasonlóság érzése, az ő történeteinek sokkal feszesebb az íve, tökéletesre csiszoltak, Berlin csúnyán mondva sokkal hétköznapibb, nyersebb a stílusa - de ez nem von le az értékéből, nem a semmiért nyerte el az American Book Awardot. Később, az olvasás során elmúlt ez a hiányérzet, vagy hozzászoktam a szerző ritmusához, vagy a többi novellánál már kiküszöbölte ezt a hibát.
Abszolút jó döntés volt, hogy nem halogattam tovább a beszerzését.

Ui.: Amerikában miért nincs az embereknek mosógépe?...

Eredeti cím: A Manual For Cleaning Women
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Fordította: Bíró Júlia
Ár: 3700 Ft


2018. szeptember 1., szombat

Rövidkék

Csúnya dolog fog következni; az egyik könyvről addig halogattam a postot, míg teljesen megkoptak az emlékeim, a másik kettővel meg szimplán nem illünk egymáshoz, ezért összesöpröm őket egy rövid megemlékezős bejegyzésbe.

Dan Simmons: Olümposz I-II. China Miéville: Konzulváros Paavo Matsin: Gogoldiszkó Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Dan Simmons: Olümposz

Tényleg nem ezt érdemli, de a csúf munk... illetve még a csúf tanulás elsodorta. Március elején fejeztem be a könyvet, amit nagyon-nagyon vártam és szerettem olvasni, bár jóval kevésbé volt tökéletes, mint az Ílion, és még elvarratlan szálak is akadtak. Őket is illene egymás után elolvasni, mint A megtört földet, bár ehhez kevesebb energiát érzek magamban.
A többséggel ellentétben jobban szerettem az Olümposzt, mint a Terrort, pedig az ellenkezőjére számítottam, nálam a jövő ritkán nyer a múlttal szemben.

China Miéville: Konzulváros

Nyaralásra tartogattam, mondván, ha kialszom magam és visszabootol a rendszer, még felfogni is képes leszek. Csak arra nem számítottam, hogy hidegen fog hagyni. Abszurd módon mérges is vagyok magamra miatta.:) Nem vagyok hardcore Miéville-rajongó, csak a Krakent és A patkánykirályt olvastam tőle, gondoltam, ezek alapján belevághatok a sűrűjébe.
(Igen, már megint elhánytam a jegyzetemet valahova...)
(De ismét megtaláltam.)
A világa az előbbi kötetekéhez képest is elborult és ismeretlen mezsgyékre vezet Miéville agyában. Régebben ki nem állhattam, ha nem tudtam kontextusba helyezni az alapszituációt, olyan érzés, mint a semmiben lebegni, de most már izgalmas felfedezésnek fogom fel. Ez ennek a könyvnek az elején is működött, de valahogy eltávolodtam tőle és puszta intellektuális érdeklődésből olvastam végig, érzelmileg-lelkileg nem tudott megérinteni. Az ember(szerű)szereplőket bábnak éreztem, biodíszletnek a lenyűgöző, újszerű világ háttere előtt, Avice pedig kifejezetten idegesített a folytonos, nagyképű "immerülő vagyok" kijelentésével, amely önmagában ismételgetve kevéssé hatásos - az immer és a benne járók háttérbe szorultak a "nyelvpedagógiával és bürokráciával vívott ellenforradalom" közben, továbbá a konzulokról is szívesen olvastam volna bővebben, mint a nyelv narkokráciájáról... igazából halálosan untam a Gazdák nyelvújítását, értettem, hogy miért olyan nagy szám, de néha legszívesebben felordítottam volna, hogy nyögjétek már ki, hogy... spoiler lenne, ezért nem írom le, de az emberagyammal nagyon nehéz volt türelmesnek lenni velük. Szégyen, nem szégyen, a nyelvészeti órák közül is az ezzel foglalkozóak (jelölő, jelölt, jel és jelentés kapcsolata stb.) tudtak a legkevésbé megmozgatni.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó

Komfortzónából (mennyire utálom ezt a szót...) kimozdulós olvasmánynak szántam ezt a könyvet, az is lett, csak nem a jó értelemben vett rácsodálkozás lett az eredménye, hanem a feszengős-kínos mosolygás. A szóhasználatától (és a fordító tehetségétől) odáig voltam, bár a nyelvi utalások többségét csak a kötet végén lévő betűrendes magyarázat fedte fel, jó lett volna, ha ezek lábjegyzetben szerepelnek. Maga a történet elég zavaros, olyan, mint egy részeg, hagymázas álom, folyton az jutott róla eszembe, hogy az észt Macskajajnak lehetne nevezni. A fülszöveg többet árul el a háttérről - ami miatt kivettem a könyvtárból -, mint maga a könyv, arra számítottam, hogy gazdagabb képet fog adni arról a világról, amivel a magyar kiadó kecsegtetett, de én csak néhány lecsúszott alkesz-hippi botorkálását láttam. Bizisten próbáltam belelátni valami Holt lelkek-paródiát, bármi gogolosat, de nem sikerült.

Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Utólag toldottam hozzá a bejegyzéshez, el is felejtettem, hogy még nem írtam róla. A megjelenése óta érdekelt, de a helyi könyvtárban csak helyben olvasható volt, az eredeti árát pedig nem akartam kiadni érte. Év elején bukkantunk rá egy kissé leharcolt példányra Debrecenben - igen, élmény volt felutaztatni Pestre -, gondoltam, miért ne vegyem meg...
Nos, ez egy album, rengeteg képpel, idézettel innen-onnan. Azért állapítom meg ezt a rendkívül egyértelmű és felesleges tényt, mert valószínűleg nem a szisztematikus, végigolvasom az első betűtől az utolsóig típusú olvasóknak szánták, mint amilyen én vagyok, hanem a lapozgatós-kuncogósoknak. A szisztematikus olvasó rendkívüli módon hiányolta az önálló szövegeket a kötet összeállítójától, mint amilyenek a fejezetek elején lévő kis felvezetők, pusztán az ízlésesen elhelyezett idézetekből, képaláírásokból fárasztó volt egy képet összerakni és a végére eléggé meguntam a hiányos öltözetű hölgyeket nézegetni. Magyarán valami olyasmire számítottam, mint A budapesti úrinő magánélete, csak nem úrinő-témában. Nem bánom, hogy megvettem, érdekes darabja a gyűjteményünknek, de a hosszas évek alatt érlelt elvárásokhoz képest alul teljesített.



2018. augusztus 29., szerda

Mit olvastam augusztusban?

A havi zárások a locsogást követően általában a beszerzésekkel kezdődnek, ám meglepődve konstatáltam, hogy ebben a hónapban egy könyvet sem vettem, legalábbis magamnak.

 Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Néma pokol Kathryn Stockett: A Segítség N. K. Jemisin: A megkövült égbolt Michael Chabon: Ragyog a hold Paavo Matsin: Gogoldiszkó
Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Azért érezhettem úgy, hogy vannak új könyveim, mert főleg frisseket, illetve nem saját példányokat olvastam; a Blacksad - Néma pokol képi világa áll hozzám a legközelebb, szokás szerint együtt olvastuk el a kedvessel. Ha már írtam az újraolvasásokról, hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam A Segítséget, hasonló élmény volt, mint hét évvel ezelőtt, csak a bántóan sok elgépelésre nem emlékeztem.
A megkövült égbolt a kedves lenyúlt névnapi könyve, ez az egyetlen e havi olvasmány, amiről már írtam. Ez és a Bejárónők kézikönyve a hónap legjobbjai, mivel ég és föld a kettő, nem rangsorolom őket. A Ragyog a holdat is nagyon élveztem olvasni, egyedül a könyvtárból kimart Gogoldiszkóért nem voltam odáig, komfortzóna-tágításnak szántam, de nem az én stílusom, majd megpróbálok pár sort írni róla. Meg a többiekről is, rettenetesen el vagyok maradva az értékelésekkel.

A többiek tükörtojást-csinálok-belőled-úgy-süt-a-nap augusztusa:
Nikkincs
Dóri
Heloise

2018. augusztus 21., kedd

Összetört szörnyetegek

N.K. Jemisin trilógiája, A megtört föld kompromisszumoktól mentes, formabontó, sokrétű, az SFF berkein belül is valóban újdonságot felmutató sorozat. Nem fél szokatlan elbeszélésmódhoz, tabutémákhoz nyúlni vagy kimondani az igazságot. Nem csomagolja be óvatosan a mondanivalóját. A dühét nem elfojtja, hanem hagyja szabadon áramolni, mint az elnyomás elleni tiltakozás eszközét.
Nora K. Jemisin nemcsak a regényírás, hanem a díjkiosztás történetében is kiemelkedővé vált: ő az egyetlen szerző, aki egymásután háromszor nyerte el a Hugo-díjat. Egy fekete nő - engem különösebben nem érdekel más bőrszíne vagy nemi hovatartozása, de sajnos ezek ezek a tulajdonságok tovább fokozzák a különlegességét. (És még macskája is van.)


 A hír hallatán olyan borzongás futott végig rajtam, amit mások a csapatuk góllövése esetén éreznek, vagy ha kihúzzák a számait a lottón. Nemrég jelent meg a harmadik rész, A megkövült égbolt és jóformán azonnal elolvastam - udvariatlan módon lenyúltam a kedves névnapi ajándékát -, és a nagy érzelmi felindulás okán ez a könyv lesz a soros bejegyzés tárgya...

... bár meggyőződésem, hogy az igazán jó könyvekről nehéz írni - főleg egy sorozat zárókötetéről spoilerezés nélkül, ezért olcsó megoldásként a trilógia egészéről próbálok mesélni valamit.

Sok olvasó értetlenül szemléli a Jemisin körül kialakult rajongást; a nagy része E/2-ben íródott, abszolút támpont nélküli, ismeretlen világot ábrázol és érezhetően kitakarja a horizont egy részét, kegyetlenül dobál időben és térben, kevés benne a párbeszéd, a narrátor személye ismeretlen, aki láthatóan mindent tud, de igen szűkmarkúan osztogatja az információkat stb. Nem való mindenkinek. Rétegkönyv, amire az ínyenc/bátor/hozzáértő olvasók képesek ráhangolódni. Teljes figyelmet követel és kíméletlen. Olyan kérdéseket tesz fel a történet metaforikus rétegében, amiket kevesen hagynak megfogalmazódni a fejükben. A szád íze megkeseredik, hirtelen elfogy a mellkasodból a levegő és kiver a jeges verejték. De képtelen vagy elszakadni tőle.
Csak a fájdalom az igazi.
(Ez) a világ nem egy barátságos hely. Az alapja a kizsákmányolás, a rabigában tartás, katalizátora az emberi gyűlölet. A félelem az ismeretlentől. 
Amit nem ismerek, az rossz.
Amit nem ismerek, ártani akar nekem.
Amit nem ismerek, el kell pusztítani - akkor is, ha az az ismeretlen a számomra legfontosabb a világon.
Vagy az egész világot, hogy véget érjen a szenvedés.
"Olyan sok minden tér vissza a múltadból, hogy tovább kísértsen. Soha nem feledkezhetsz meg arról, honnan jöttél, mert a múltad rozsdára nem fogja ezt hagyni. De talán Ykka mondta jól. Dönthetsz úgy, hogy nem foglalkozol a régi éned üledékes maradványaival, és úgy teszel, mintha semmi és senki sem számítana... vagy magadévá teszed ezeket a részeket. Visszaszerezheted őket, ha még érnek valamit, és velük egészet alkotva erősebb lehetsz."
Nagyon nehéz - szinte lehetetlen - kitörni az emberi viselkedés acéldrótjai közül, elengedni a génjeinkbe ivódott reakciókat, felülírni az automatikussá vált reakciókat. Kirekeszteni a fejünkből az aljas suttogást, ami úgy vibrál a koponyánkban, mint az őrzők acéltüskéje. Nem biztos, hogy a Földapa felszínén a céljuk felé botladozó Essunnak és a lányának, akitől rég elszakadt, sikerülni fog.
Sok sorozat második köteténél felvillant egy lehetséges utat a szerző - a középső részeknek mindig faramuci dolga van -, egy rendkívüli megoldást, ami megakasztja a lélegzetet. Nem volt kérdéses, hogy Jemisin végig mer menni ezen az úton. Az ég elsötétül, a hamu hullani kezd, lassan kialszik az élet. Évszak van. Kíméletlen a szereplőivel és az olvasóival, de saját magával szemben is.
Nem annyira elvarrja, mint inkább feltárja a számunkra addig ismeretlen szálakat, leveszi rólunk a kendőt, hogy teljes egészében láthassuk, ill. összerakhassuk a képet. Órákig lehetne elemezgetni, annyi szintje és értelmezése van, még ha a szerző azt is írja a köszönetnyilvánításban, hogy ha végignéz a könyvein, sok motívum világossá válik - hát, van, ami sosem válik elavulttá és soha nem lehet eleget beszélni róla. 
Persze, egy ennyire szétdarabolt olvasmányélménynél nem egyszerű minden apró mozzanatot felidézni, ezért rendkívül okosan írtam egy bővebb összefoglalást Az obeliszkkapu befejezése után, amit rendkívül okosan elkevertem valahova. Bizonyos dolgoknál erőlködnie kellett a memóriámnak, de a fősodor eléggé beleégett ahhoz, hogy képben legyek és semmi mást ne akarjak, csak ezt a könyvet olvasni. A buszon, ebéd közben, a kádban, alvás előtt. Egyszerre akartam felfalni és lassan haladni vele, hogy soha ne érjen véget, pedig annyi szenvedés van benne, amitől napokig lehetne jajgatni. Egy izgalmas, rémisztő mese, egy haragos segélykiáltás és egy kegyetlen tükör keveréke.

Máshogy nem érhetett volna véget a világ. Utoljára.

2018. augusztus 19., vasárnap

A köztünk lévő távolság

"Mikor hallgatag volt velem, a hallgatását súlyosnak és kellemetlennek éreztem. Szinte biztos vagyok benne, hogy azért hallgatott, mert félt megszólalni, félt, hogy azt gondolom, rossz, amit mond: pontatlan, vagy nem elég intelligens, vagy nem elég érdekes. Még ha nem akartam is undok lenni vele, undok voltam, és ettől félt megszólalni.
A hallgatása elrejtett mindenfélét, ahogy az arca is elrejtett mindenfélét, azt, hogy mi jár a gondolataiban, és mit érez, és arra kényszerített, hogy figyelmesebben nézzem, próbáljam kikutatni, mi van a hallgatása mögött. Soha nem adott magyarázatot, nem úgy, mint egy korábbi férfi, aki mindig olyan tökéletes magyarázatot adott, hogy sosem kellett találgatnom. Találgattam az indokait, találgattam a gondolatait, de mikor rákérdeztem, hogy jól találgatok-e, nem válaszolt, és tovább találgathattam, hogy jól gondoltam-e.
Emiatt folyton figyeltem rá, de néha elvesztettem a türelmem. Tudtam, hogy nem kellene türelmetlennek lennem a hallgatása miatt, vagy mert a dolgokat közvetett módon végzi, vagy lassabban végzi őket, mégis az voltam. Én mindent gyorsan akartam, többnyire, kivéve, mikor úgy döntöttem, hogy lassan. Egyszerűen mindent úgy akartam, ahogy nekem tetszik, akár gyorsan, akár lassan."

Lydia Davis: A történet vége

Erre nem számítottam.
Azt hittem, egy ismerősen fájdalmas, hamisítatlan érfelvágós női regényhez lesz szerencsém, külön gyűjtögettem hozzá az erőt. Nos, ez a vékony kis könyv teljesen más.
Egy szakítás története, de egyáltalán nem olyan, mint pl. Ferrante Amikor elhagytak c. delíriumos őrületbe ívelő kálváriája. A szöveg végtelenül lecsupaszított, ugyanakkor nagyon tudatos, mániákusan önreflexív és profin megírt; rengeteg olyan gondolatot, érzést foglal magába, ami egy kapcsolat elhúzódó agóniájánál felmerülhet az érintett felekben, kezdve a másikra aggatott, általunk elképzelt pozitív tulajdonságokkal (és a porrá válásukkal, amikor pofán csap a keserű valóság) addig a nyugtalanító felismerésig, amikor a találkozás lehetősége sokkal felcsigázóbb, mint maga a találkozás.

Ha megpróbálok ahhoz a konzervatív olvasói elképzeléshez ragaszkodni, miszerint ez tényleg egy történet, nem pedig egy szöveglabirintus, akkor a főszereplő egy végtelenül irritáló, idegesítő nő, aki leginkább... talán önmagába és egy elképzelt ideálba volt szerelmes, mintsem abba a csóró, még nagyon kölykös fiatalemberbe, akivel egy-másfél évig vergődött egy se veled, se nélküled-féle kapcsolatban. A szövege - a főszereplő elvileg fiktív regénye a kapcsolatukról és annak végéről, afféle terápiás írás, amelynek eredménye ez a regény - nagyon fárasztó, bizonytalan körvonalú, tényleg olyan, mintha egy, a kreatív íráshoz nem szokott ember próbálná formába önteni az elmosódó, megbízhatatlan emlékeit, miközben retteg a narratívától és az olvasók feltételezett reakcióitól. Magyarán: rendkívül fárasztó, nem az álmos, reggeli buszozásokhoz és a tikkasztó délutánokhoz illő olvasmány, hanem a magadra csukod az ajtót - típusú, szövegben búvárkodós-cincálgatós fajta
Ha a posztmodern szintjét nézem, akkor ez egy nagyon érdekes könyv arról, lehetséges-e pontosan visszaadni a valóságot, mennyire és hogyan változik meg azáltal, hogy írott formába próbáljuk önteni, lehetséges-e évek múltán rekonstruálni az eseményeket, az általunk ismert és ismeretlen részleteket is, hogyan kell összelegózni - mert a főszereplő gyakorlatilag ezt csinálja - egy regényt.

Megérdemelne egy második esélyt pihentebb állapotban, de erre nem egyhamar fog sor kerülni.

Ui.: Felcseréltem a két borítót, mert szerintem az eredeti sokkal kifejezőbb, mint a piros alapon tükrözött teásbögrék...

Eredeti cím: The End of the Story
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2017
Fordította: Mesterházi Mónika
Ár: 3500 Ft

Új Shirley Jackson magyarul!

Unalmas, ebéd közbeni telefonnyomkodás közben fedeztem fel a hírt, miszerint megjelenik magyarul az általam imádott Shirley Jackson formabontó kísértethistóriás-kísértetházas regénye, a The Haunting of Hill House. A fülszöveget olvasva eszembe jutott, hogy hosszú évekkel ezelőtt láttam a filmfeldolgozását, ne nézzétek meg, bűnrossz.
Örömömben majdnem felugrottam a székből és rögtön megsürgönyöztem Ilwerannak, mit várjon még ebben az évben.


Azon kívül, hogy a Gabónál jön és Bozai Ágota fordítja, még semmit nem tudok a magyar kiadásról, ha valakinek van róla információja, örülnék, ha megírná. Nem érdekel, mennyibe fog kerülni, nekem ez kell.

Ha valaki nem tudja, vagy ne adj' isten, elfelejtette volna: a 2016-os év egyik legjobb olvasmánya volt számomra a Sóbálvány. Ez a nő úgy ijesztget és vált ki az emberből szorongást, hogy semmi ócska, színpadias trükk nincs az eszköztárában, a legelemibb félelmeinkre tapint rá, amikről azt se tudtuk, hogy léteznek. Eddig. Nálunk sajnálatosan ismeretlen szerző, pedig nem jelentéktelen, a The Lottery című novelláját (a Sóbálványban is szerepel A sorsolás címmel) különféle írói kurzusokon oktatják, inspirálta többek között Neil Gaimant, Stephen Kinget, Joanne Harrist és Richard Mathesont is.


2018. augusztus 14., kedd

Az ifjúság elveszett illúziói

W.S. Somerset Maugham: Karácsony Párizsban

Jó régen olvastam Maugham-tól - olyan régen, hogy már azt is elfelejtettem, hogy nem A színes fátyol volt az egyetlenem tőle, ott volt még Az ördög sarkantyúja is 2013-ban, ami szintén Várólistacsökkentős volt, akárcsak a mostani kötet -, öt éve felé se néztem, pedig kellemesen kompatibilisek vagyunk egymással, amolyan jófajta pihentető-szusszanós szépirodalom-bástyát jelent nekem a szerző.
Sajnos a piros hátterű kiadással rendelkezem, ezt fontos megemlíteni. Vannak olyan vizuálisan környezetszennyező könyvborítók, amelyek szinte érezhetően csökkentik az olvasás élvezetét. Ez karcolgatja a tűrésküszöböm szélét, de azért a Szeress Mexikóban! és A vörös sátor cicis borítójához képest labdába se rúg.

Miről szól ez a könyv? A főszereplő Charley Mason egy jóllakott napközis kedélyállapotával és élettapasztalatával rendelkezik, olyan ocsmányul, gyomorforgatóan tökéletes családdal, hogy a cinikus dögök [én] csak azért rúgnának bele, hogy életében legalább egyszer fintor rántsa össze a joviális angol arcát. Komolyan, azt hittem, kifolyik a fülemen a negédes naivitás, kissé elnagyoltak a karakterek (vagy olyan maró szarkazmus rejlik a szavak mögött, hogy még én se vettem észre) a felsőközéposztálybeli, polgárian ízléses festményekkel dekorált lakásban.
Kicsit elkalandoztam. Szóval Charley szorgos munkájának és sikeres vizsgáinak jutalmául egy párizsi utazást kap a szüleitől, hogy mulasson egy jót (de ne kövessen el több gazemberséget, "mint amennyi múlhatatlanul szükséges"), magyarán férfiasan kirúgjon a hámból. Charleyt a megszállott természetű, kissé őrült és világuralmi terveket dédelgető legjobb barátja rendeltetésszerűen el is viszi egy kuplerájba, ahol azonnal megragadja a figyelmét Olga hercegnő - valójában Lydia, de a franciáknak minden orosz lány Olga - csupasz felsőteste. Nyílt, őszinte tekintete és az emberekbe vetett hite miatt a fiatalember azon kapja magát, hogy kávézókban, füstös pincében és a motelszobájában üldögélve megismeri Lydia tragikus életét.
Lydia karaktere is számtalan kliséből épül fel, ő a tipikus Orosz Nő, mégis jólesett olvasni ezt a könyvet, olyan volt, mint egy kellemesen langyos fürdő.:D Simon volt az egyetlen szereplő, aki
nyughatatlanságával és az elméjét szétfeszítő felforgató eszméktől lángolva színt vitt a történetbe, az ő és Lydia hatására valami végletesen megváltozik Charley-ban, soha többé nem tud úgy tekinteni a világra, mint egy nyugodt, napfényes, komfortosan kiszámítható helyre, ahol csak pozitív élmények várják. Hiába a kényelmes szobája, a családja védelmező pajzsa, tudatában van annak, hogy az ablakokon túl tátongó sötétség kész bármikor felfalni, és hogy igen vékony a fal, ami elválasztja az utcán tengődő nyomorultaktól.


Eredeti cím: Christmas Holiday
Kiadó: Fabula
Kiadás éve: 1992
Fordította: Gellért Endre
Ár: pár száz forinttól elérhető

2018. augusztus 8., szerda

Semmi kis életek

"Szépség vibrált abban az őszi levegőben, meg az izzadt, fiatal testekben, a sáros lábakban, szépek voltak az erős fiatalemberek, amikor előrevetették magukat, hogy nagyot csattanjon a labda a homlokukon; szép volt az üdvrivalgás, ha gólt lőttek, a térdre hulló kapus. Voltak napok - Olive erre tisztán emlékezett -, amikor Henry hazafelé menet fogta a kezét, középkorú emberek voltak, életük delén. Vajon volt annyi eszük, hogy az ilyen pillanatokat csendes örömmel fogadják? Aligha. Az emberek akkor és ott többnyire nincsenek eléggé tudatában annak, hogy most élik az életüket. Neki viszont megmaradt ez az emlékkép, valami egészséges, tiszta dolog képe. Talán ez a legtisztább emlék, amit őriz, a focipálya mellett töltött pillanatoké, mert vannak más emlékei is, amelyek nem ilyen tiszták."

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek

Úgy tartalékoltam ezt a könyvet a polcomon, mint mások a malacpersely tartalmát; tudtam, hogy nem szabad rögvest nekiesni és felfalni, hanem el kell tenni ínségesebb időkre [hogy még teljesebb legyen a képzavar], az utolsó Strout különleges figyelmet érdemel.

Ahhoz képest, hogy az írónő összes magyarul megjelent regényét olvastam - vagyis azt hittem, tudom, mire számíthatok -, a Kisvárosi életek tartogatott meglepetéseket.
Kiment a fejemből, hogy nem regényről, hanem egy laza szövésű novellafüzérről van szó, amelyeket az idős matektanárnő, Olive Kitteridge alakja kapcsol össze; vannak történetek, ahol főszereplő és az ő életét ismerjük meg, van, ahol csak cameózik és érintőlegesen esik róla szó. A műfaj nem vett el a kötet élvezeti értékéből, a legtöbb olvasóval ellentétben - illetve az olvasók általános fogyasztói elvárásával szemben - szeretek novellákat olvasni, csak egy kicsit meglepődtem.
Na, azon viszont nagyon, hogy mennyire depresszív a történetek hangulata, főleg azoké, amelyekben Olive a központi alak.
Olive Kitteridge nem egy kedves ember, sőt, piszkosul nehéz természete van. Kevésbé polkorrekt megfogalmazásban: egy elviselhetetlen banya. Most kicsit gonosz leszek hozzá, mert alaposan megrugdosott olvasás közben, valószínűleg nem véletlen, hogy pont matematikát tanított, ilyen rettegett tanárt - egy ponton a fia megemlíti, hogy ő volt a legfélelmetesebb az egész iskolában -mondjuk irodalom szakkal nehéz elképzelni. A novellák nagy része retrospektív, ezáltal a fiatal Mrs. Kitteridge-t is megismerjük, már akkor se volt kellemes természetű; házsártos, ingerlékeny, intoleráns, összeférhetetlen, nem-találom-a-helyem-utálok-mindenkit, a legtöbb ember halálosan idegesítette. A mindenki kedvence, közmegegyezéssel cukinak kikiáltott férje is - ezt a típust halálosan ingerlik a jó kedélyű, szelíd természetű emberek.
Rettenetesen keserű érzés volt Olive-ról olvasni, mert magamat láttam benne. Talán ezért nem volt nehéz a mérgezett tüskékből álló páncél mögé látnom; itt egy nő, aki korán ráébred, hogy nem azt az életet éli (vagy nem úgy éli az életét), ahogy szerette volna; a gyorsan pörgő hétköznapok észrevehetetlenül felmorzsolták az erejét, elrejtették az apró figyelmeztető jeleket és kialakult egy helyzet, amiből nincs visszaút maradandó károsodás nélkül. Óriási frusztrációt okoz benne a kényelmetlenség érzése, az, hogy tudja, mi a probléma, de nem tud (vagy már nem lehet) változtatni rajta. A frusztráció dühvé kristályosodik és kiutat keres magának, ezért Olive mindenkibe belemar maga körül - hogy képes-e felülkerekedni a keserűségen, az csak a kötet végére derül ki. 
A nem ilyen életet akartam érzése, az örökös visszakanyarodás a hol rontottam el kérdéshez szinte az összes novellára jellemző, állandóan ott lebeg a megbánás réme, amit nem lehet örökké az agyunk hátsó zugába szorítani. Mindenki azt hiszi, hogy neki majd sikerülni fog. Aztán mindenki elcseszi. Mindenki magányosan néz szembe a napok romjaival és kevesen hagynak valós nyomot a világban. Valójában minden csak illúzió.

Annak ellenére, hogy mennyire lehangoló volt - senki nem szereti, ha emlékeztetik jelentéktelen kis porszem mivoltára és az elcseszett életére -, szerettem olvasni ezt a könyvet, mert igazi. Igazi emberekről, a valós életről szól, a "kis durranásokról", mások számára jelentéktelen, nekünk viszont kulcsfontosságú eseményekről/jelenségekről, amelyek alapjában változtatják meg a "nagy durranásokhoz" (házasság, gyerekek, hivatás) való hozzáállásunkat.

Eredeti cím: Olive Kitteridge
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2010
Fordította: Szieberth Ádám
Eredeti ár: 2800 Ft (sajnos nem nagyon lehet már kapni, úgy vettem észre)

2018. augusztus 5., vasárnap

Tikkasztó július

A pokol modern reprezentációja: tömött 4-6 pótlóbusz a párák évszakában, döglött légkondival. Amikor pedig azt hinnéd, nem lehet rosszabb, felszáll egy hajléktalan. 

China Miéville: Konzulváros Elizabeth Strout: Kisvárosi életek John Updike: Az eastwicki boszorkányok Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj! Lydia Davis: A történet vége

Elég vegyes a felhozatal, továbbá az is látszik, hogy lassan ment az olvasás. Ha valaki tippelni szeretne, melyik könyv volt a hónap csúcspontja, bejönne a papírforma: persze, hogy Elizabeth Strout, teljesen rá vagyok zsibbadva a regényeire. A Kisvárosi életekről szégyenszemre még nem írtam, de előbb-utóbb fogok. A Konzulváros nem a legjobb választás volt nyaralásra - holott direkt volt, mondván, hogy lesz hozzá agykapacitásom -, A történet vége pedig nem a kómás reggeli buszozások elmaradhatatlan eszköze. Az eastwicki boszorkányok sem adta könnyen magát, de végül megszerettük egymást. Fred Vargas krimijéről már sikerült összehozni egy bejegyzést, ennyi nehézfiú között felüdülés volt olvasni, hiába nem tökéletes könyv.

Lucia Berlin: BejárónÅ‘k kézikönyve Elena Ferrante: NÅ‘ a sötétben Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról Margaret Atwood: Boszorkánymagzat Toni Morrison: Könyörület
Michael Cunningham: A hókirálynÅ‘ Jasper Fforde: Monokróm Delphine de Vigan: Igaz történet alapján Nathan Hill: Nix Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Néma pokol

Ami ártatlan, pasisétáltató nézegetésnek indult, dúvad vásárlásba csapott át. Néha kitör rajtam az elmebaj, elkap az ereszdelahajam meg ilyesmi. Idén még nem is csaptam impulzusvásárlást, kifejezetten nem kívántam könyveket venni, de olyan régóta érdekelt a Bejárónők kézikönyve, hogy a belső feszültség abban a kérdésben eszkalálódott, hogy miért ne? Akciós társai voltak a Nő a sötétben, amit még régen olvastam és hiányzott a Ferrante-gyűjteményből, és Mathias Énard-tól a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról - utóbbiba beleolvastam és nagyon megragadott az első mondat, olyan jó érzés magamtól felfedezni egy könyvet.
Az összes többi könyvet ajándékba kaptam, mindig megilletődöm, hogy mások pénzt adnak ki arra, hogy örömet szerezzenek nekem. Delphine de Vigantól már olvastam az Igaz történet alapjánt a könyvtárból és a Blacksad - Néma pokolt is megnézegettük már az ebéd utáni kábulatban, szóval a várólistám nem került olyan katasztrofális állapotba, de azért lesz mit olvasnom. Nem mintha eddig nem lett volna, de értitek, friss hús.

A többiek nyári pihegése:
Heloise


2018. július 31., kedd

Blogszülinap

Érdekes, a saját szülinapom hidegen hagy - sőt, dúvad melankóliába esek tőle -, de a blogéról mindig megemlékezem, amiről mellesleg csak annyira emlékszem, hogy valamikor július végén van, mint az enyém.
Ugyan a Blogspoton nem látszik, mert még a Freeblogon kezdtem, de 12 éve kezdtem írni, ez a legrégibb hobbim az olvasás és a körömfestés:D mellett. Sok mindent túléltünk együtt, előnye, hogy nem pofázik vissza, mindig türelmes, nem hagy faképnél és meghalni sem tud (legalábbis nélkülem nem).
Régen egész szép számokat mutatott a Freeblog statisztikája, talán a Blogspoté is a költözés után, de jó ideje kikerültem a köztudatból, a fejemben valamiért akkortól, amióta nem olvasok trendi-friss könyveket (töméntelen mennyiségű YA-t elolvastam, azóta még töméntelenebb jelent meg) és a különböző közösségi felületeken sem tolom az egómat mások arcába-falára, mert nem érdekel a mutatószám-hajhászás; az Amadeablog - és vele együtt a lényem Amadea-része is - mindig privát játszótér volt és az is marad, persze szívesen látok néhány embert és még a kislapátom is kölcsönadnám, mert a közvélekedéssel ellentétben az egykék (vagy az egypirosak, jujj) egyáltalán nem irigyek. Másrészt a Fb egyenesen taszít és ízlésem szerint így is túl sok szabadidőt áldozok fel a virtuális tér oltárán - elnézést a cifrázásért, a munkahelyemen kevéssé tudom kiélni magam -, harmadrészt nem tartom magam és a billentyűkopácsolásom annyira egyedinek, érdekesnek vagy szórakoztatónak, hogy más felületen is az emberek orra alá dugjam.

Kép innen

Nyilván a leggicsesebb tortakompozíciót kellett lementem a Pinterestről, a valóságban nem ilyet, hanem almabortortát kaptam harmadmagammal az Asztalkából, továbbra is könyörgök mindenkinek, hogy ha Pesten arra jár, kóstoljon meg valamit, utána úgyse tudják kidobni. Mindig komoly fejtörést okoz, hogy a himmelreich és a málnás csokitorta hány paraszthajszállal marad le, de az biztos, hogy átkozottul, utánozhatatlanul finom(ak), sírni tudnék minden egyes falat után, szóval köszönöm.


2018. július 30., hétfő

A kilences számú betegség

"Átélte már néhányszor, milyen az, amikor az ember önnön természetétől rémül meg úgy, hogy legszívesebben keresne egy vackot, kábán és magatehetetlenül összegömbölyödne benne, s ki se jönne onnan az idők végezetéig. Valljuk be őszintén, nem ujjongott, amikor a józan észre fittyet hányva őt igazolta az idő. Olyankor mindig letört egy kicsit, mintha hirtelen egész súlyával nehezedne rá egy szenilis gonosz tündér átka, aki a bölcsője fölött testálta rá a természetellenes adottságot valahogy így: »Mivel nem hívtatok meg a gyermek keresztelőjére - ami nem meglepő, mert Adamsberg szülei olyan szegények voltak, mint a templom egere, és a babát vastag takaróba csavarva, egyedül ünnepelték meg a fiuk születését a Pireneusok mélyén - megátkozom azzal, hogy ott is észrevegye a szart, ahol még mások semmit sem látnak.« Valami ilyesmit mondhatott a gonosz tündér, csak szebben, mert nem volt analfabéta, közönséges meg mégúgy sem."

Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!

Kihirdettem a kánikulai szükségállapotot, azaz korlátlan mértékben lehet jégkrémet, dinnyét és dinnyét zabálni, gyümölcslevest szürcsölni és hideg sört gyümölcslevet nyakalni, továbbá bármilyen idétlen ruhadarabban mászkálni, korra, súlyra és nemre való tekintet nélkül - valamint falni a könnyen olvasható krimiket. Fred Vargas (alias Frédérique Audoin-Rouzeau) könyvét még 2012-ben hepetelte be a hörcsögénem valami akcióban és képes voltam hat évig tologatni, mondván, á, az könnyű, ráér..., hát, Az eastwicki boszorkányok után elérkezett a pillanat, hogy a pestis elszabaduljon Párizsban.
Az elején kicsit türelmetlen voltam, nem értettem, mi a franc köze van ennek a bukott hajóskapitány Jossnak meg a hülye ládájának a dögvészhez, aztán minden szépen kialakult, urambocsá' még a szereplőket is megkedveltem; olyan volt olvasni, mint otthon megkönnyebbült sóhajjal belebújni a kedvenc formátlan macinaciba, ami előnytelen, csúnyácska, de annyira kényelmes, hogy a világért se válnánk meg tőle. Ez a kis krimi, akárcsak a kinyúlt macinaci, nem fogja megváltani a világot: kissé esetlen, gyatra, viszonylag könnyű kitalálni, ki a gyilkos, de kellemesen gyorsan és fájdalommentesen lehet vele haladni, és még egy kismacska is van benne. A főszereplő zsaru nem alkoholista (a Watsonja viszont igen, bár egyedül nevel öt fénylő arcocskájú csemetét), ellenben csapnivaló a névmemóriája, fogalma sincs, milyen nap van - szinte látom, hogy a krimirajongók tömege egyként hördül fel -, továbbá fejben számolni se nagyon tud, viszont valami autisztikus hatodik érzék segítségével old meg mindenféle bűneseteket, minekutána kinevezik a gyilkossági csoport élére, a hétársadalom legnagyobb döbbenetére. Az anakronisztikus pestiscécó kifogni látszik Adamsbergen, a hullák szaporodnak, Párizs hányja festi a kereszteket, a gyilkos meg a markába nevet, és még magánéleti bonyodalmak is keletkeznek, jajistenem, hát mi lesz itten.
Ötből négy gyémánt jegygyűrűre értékelném - ha még használnék a blogon számszerű értékelést -, amiben minden jóindulatom, elnéző mosolyom benne van a kissé idétlen humor és az ákombákom gyerekrajzokra emlékeztető szereplők iránt. Érdekes módon éreztem egy csöpp csalódottságot, amiért magyarul nem jelent meg a sorozat többi kötete (ez az egy viszont kétszer, biztos ami biztos), ráadásul Commissaire Adamsbergnek ez a negyedik kalandja a sorban. Vargas amúgy közel húsz könyvet írt. Csalódottság egyenlő magyar könyvkiadás, marad a Talpra, halottak!, amely pedig A három evangélista-sorozat (ők a Messzire fuss, soká maradj!-ban is szerepet kapnak) első része, csak hogy még szebb legyen a történet.

Ui.: Azt tudtátok, hogy a bal kézen hordott gyémánt jegygyűrű talizmánként kezdte a pályafutását a pestisjárvány idején? A tehetős pacákok nem szarral gurigáztak, a legerősebb védelmi eszközt pakolták fel az arájukra.

Eredeti cím: Pars vite et reviens tard
Sorozat: Adamsberg 4.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Gulyás Adrienn
Ár: 2900 Ft (valószínűleg olcsóbban is fellelhető)