2019. október 13., vasárnap

Szeptemberi zárás

Szeptemberben egyetlen könyvet vettem, de legalább jó nagyot:

Gardner Dozois (szerk.): A legjobbak legjobbjai 1.

Sajnos az olvasás is takaréklángon ment, mentségemre szóljon, hogy A láng légiója több mint hatszáz, a Fehér fogak pedig 550 oldal és gyakorlatilag csak utazás közben van időm olvasni.
A három kis nyomorult közül A próba tarolt, annyira agyas metaregény, annyira az én nyelvemet beszéli, hogy teljesen eldobtam az agyam. Ez és A  fényességek alapján nagyon bírom Eleanor Cattont.

Anthony Ryan: A láng légiója Zadie Smith: Fehér fogak Eleanor Catton: A próba

A többiek iskolakezdése:
Nikkincs

2019. szeptember 22., vasárnap

Húsba vágóan ismerős

"Szeretem kipipáni a napokat a naptárban: 151 nap kihúzva, és még semmi igazán szörnyű nem történt. 152, és nem lett vége a világnak. 153, és senkit sem tettem tönkre. 154, és senki sem gyűlöl igazán. Néha arra gondolok, csak akkor fogom biztonságban érezni magam, amikor egy kezemen meg tudom számolni a hátralévő napjaimat. Még három napot kell végigcsinálnom, és utána már nem kell többé aggódnom az életem miatt."

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Minden olvasónak vannak olyan könyvek az életében, amelyek úgy fel**** az agyát, hogy soha többé nem akarja látni, de az emlékétől nem bír elszakadni és valahányszor eszébe jut, éktelen düh fogja el. Ha most mindenki meglepetten ráncolja a homlokát, akkor kivételes kis méregszütyő vagyok, mert az Én, Charlotte Simmons emlékétől még mindig köpködni támad kedvem, hogy lehet valaki ilyen hülye, bazmeg, pedig kilenc évvel ezelőtt olvastam.
A másik ilyen a Holtodiglan. Hogy valaki ennyire hülyének nézzen és azt higgye, dróton rángathat a szánalmas kis trükkjeivel! Akárhányszor találkoztam az írónő nevével, mindig eszembe jutott ez a számomra óriási bullshit könyv és nem bírtam elvonatkoztatni a benyomásaimtól.
Aztán valaki mesélt az Éles tárgyakból készült sorozatról és innentől mindent a végzet irányított.

Totális addikció. Az a pár ember, aki olvassa a sületlenségeimet - nagyon szeretnék gyakrabban írni, de a napi robot által megnyomorított agysejtjeimbe csak masszív, 2x8+3 órás alvás után sikerül életet lehelni, és hol van még akkor az ebéd -, talán emlékszik rá, mennyire szeretem az amerikai Délen játszódó történeteket. Ezek egy része tobzódik a kegyetlenségben, a sötét vágyakban, a pusztító lelki nyomorban. A forrósággal elkeveredő, felszín alatti romlottságban, amely generációkra visszamenően tönkreteszi az embereket és amiből el se lehet menekülni, mert mindig viszik magukkal azok, akik látják, hogy egy rémálomban élnek.
Egészen másfajta nyomorúság ez, mint az a magyar valóság, ami körülvesz minket, pedig a Dél se csupa fehér oszlopos, tornácos házból áll; nyomorúságos kalyibák, segélyből tengődő, elveszett lelkek, mocskos arcú, vad kölykök, kibelezett aligátorok, furcsa, baljós babonák, a mocsár fölött döngő szúnyograjok, buja flórával körülvett, elhagyatott vidékek mérföldeken át. És patakokban folyó alkohol. Akár vidám, úrihölgyes, akár az egykori rabszolgákkal foglalkozó, akár az igazi, rothadó Delet tárgyaló könyvet olvastam, mindegyikben úgy itták a piát, mint a vizet, fogalmam sincs, hogy bírtak egyáltalán talpon maradni a részegség különböző fokain.

Ezt a világot ábrázolja hihetetlenül szuggesztív módon a sorozat. A zenéje, a képi világa, a hihetetlenül lassú, mégis rettenetesen feszült hangulat, ahol mindenki érzi, hogy az aktuális krízis (a gyilkosságok) kirángatják majd az eltemetett titkokat a földből, a folyóból, a szekrényekből, a falak közül: többé nem lehet úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Többé nem lehet úgy tenni, hogy nem történt semmi. Mindaz, ami az embereket rémálmaikban emészti és amit agresszióval és piálással próbálnak elfeledni, napvilágra kerül. Mindenki megtudja. Mindenki meztelen lesz. És ezek az emberek semmi mástól nem rettegnek jobban, mint attól, hogy elveszítik a látszatot.
A farkasok nem kint ólálkodnak, hanem bennünk lakoznak.

Ezek után persze, hogy el akartam olvasni a könyvet, Holtodiglan-fiaskó ide vagy oda. A sorozat készítői nagyon jól visszaadták a könyv atmoszféráját, néhány apró változtatástól eltekintve tényleg a regény elevenedik meg és ezúttal a magyar szinkront is dicséret illeti (nem csak azért, mert Camille-t itt is "Tacskónak" szólítja a főnöke). Annyira összeforrt a fejemben a két alkotás, hogy szét se tudom választani.
Nem tudom pontosan megmondani, miért okozott nálam akkora függőséget ez a történet, hogy a sorozat után egyből a könyvet is elolvastam, pedig nem könnyen emészthetőek. Van benne valami fájóan ismerős, ami azonos az álmaimban felbugyborékoló sötétséggel. Annyira én vagyok ez a miliő, hogy szinte szégyellem beismerni. Elviselhetetlenül lecsupaszítva ábrázolják az ember mögötti embert - a külvilágnak mutatott, gesztusokkal és önkontrollal felvirágozott ún. társas lény mögötti dühből, indulatokból, elszenvedett és okozott sebek által rángatott ösztönlényt, amivel érző (haha) ember nem nagyon szeretne szembesülni. És nem kellenek ehhez kihúzott fogak, megcsonkított bőr, vagy meggyilkolt kislányok, elég a szereplők mindennapi életébe belenézni.

Eredeti cím: Sharp Objects
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2016
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3300 Ft

2019. szeptember 2., hétfő

Pecsenyesütő augusztus

A múlt hónap utolsó napján sikerült öt könyvvel duzzasztani a várólistámat, ugyanis egyesek meg kettesek elszédelegtek a Libri raktárvásárra:

Cormac McCarthy: Suttree Mai Jia: KódfejtÅ‘ Melba Escobar: A szépség háza Arundhati Roy: A FelhÅ‘tlen Boldogság Minisztériuma Munk Veronika: Kéjutca

Egyébként ritka önfegyelemről tettem tanúbizonyságot, három, eredetileg a kosárba hajított darabot visszatettem a raklapra és megbeszéltem magammal, hogy nem kell nekem a Nemes teremtmények és A fiúk hazatérnek se, az eredeti ár töredékéért sem - pontosabban pusztán ezért nem kellenek, nincs értelme megvenni őket, ha nem fogom elolvasni. Szeretem, ha a mániáim beállnak egy normál, kezelhető szintre, mindenféle tekintetben.
Ketten együtt azért szép mennyiséget szedtünk össze - én megkérdeztem, nem kell-e még egy hátizsák! -, nem is tudom, miért minket állított meg egy fekete ruhás hölgy, hogy a könyvvásáron voltunk-e.

Brian K. Vaughan: Saga 3. Anthony Ryan: Az ébredÅ‘ tűz Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Ugyan nem emlékszem, mivel telt el az augusztus, de biztos csináltam ezt-azt, ha csak három könyvet olvastam el. A szokásos Szentendre-körre emlékszem, igen. Kínomban a falnak dörzsöltem a hátam, olyan átkozottul, istentelenül, kibaszottul meleg volt, mert Észlény páros nyilván a legmelegebb napon indul el biciklizni.

A Saga soron következő részét immár szokás szerint együltő helyemben olvastam el és kicsit megártott éhgyomorra, némileg összecsapottnak éreztem a végét. Az ébredő tűz és folytatása, A láng légiója az én #könnyűnyárim, vannak benne sárkányok, rejtélyek és pénzügyi kimutatások, több nem is kell. A Cameron Postról már értekeztem is, nagyon szerettem olvasni és örülök, hogy beszereztem.

A Saga és Az ébredő tűz olvasását a Vicomte Magánkönyvtár támogatta, együttműködésüket köszönjük!

Ja, és Buci szerintem hízott, valószínűleg a télre gyúr. Imádom a kövér macskákat.

A többiek perzselő augusztusa:

2019. szeptember 1., vasárnap

Cameron Post kálváriája

"Arra gondolok, hogy a kopogtatás előtt még voltak szüleim, utána már nem. Mr. Klauson is tudta; fel kellett emelnie kérges kezét, és el kellett vennie tőlem a szüleimet este tizenegykor egy június végi, meleg éjszakán: nyári szünet, tonik, lopott rágó, lopott csókok - egy tizenkét éves gyerek remek élete, amikor már majdnem mindent sejtettem, arról pedig, amit még nem ismertem, úgy éreztem, simán megy majd, csak ki kell várnom, de Irene amúgy is mindig ott lesz velem, és ugyanazt várja."

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Cameron Post egy virgonc tinilány egy amerikai kisvárosban.
Cameron Post és a barátnője egy forró nyári napon megcsókolják egymást.
Cameron Post tudja, hogy ezt más lányokkal is megtenné, de fiúkkal nem tudja elképzelni.
Cameron Post szülei ugyanezen a napon halálos autóbalesetet szenvednek.
Cameron Post gyámja a mélyen vallásos nagynénje lesz.
Cameron Post az Isteni Ígéret nevű bentlakásos iskolába kerül, ahol hozzá hasonló, szexuális elhajlásoktól szenvedő fiatalokat gyógyítanak, hogy Istennek tetsző életet éljenek.

Hozzáteszem, a közel tízezer dolláros tandíjat a Cameron Post taníttatására szánt összegből fizetik. Ezen a ponton nagyon szerettem volna az eszméletvesztésig verni az ájtatos nagynénit - de ez a könyv nem ilyen egyszerű.

Sokáig kerülgettem, mert egyszerre vonzanak és taszítanak a hasonló történetek, olvasás közben is evett a stressz, hogy szerencsétlen lányból mikor kezdik el kiűzni az ördögöt, de ez nem a szokásos szadista szektás történet (SzSzSzSz, éljen az immár négyszeres alliteráció - bár úgy néz ki, van ilyen verzió is). Tulajdonképpen borzasztóan frusztráló, hogy az iskolában-gyógyítóközpontban az egyik vezető végig abszolút szimpatikus figura marad, attól függetlenül, hogy nyíltan bevallja, korábban homoszexuális volt, aki rátalált a helyes útra. A nagynéni otthagyja a munkahelyét és Cameronhoz és idős, beteg nagymamájához költözik, hogy gondját viselje az unokahúgának, akit alig ismer. Zokogva hagyja ott Cameront a gyógyítóközpontban és a neki írt levelekben kifejezi, mennyire bántja rossz viszonyuk és hogy Cameronnak igaza van, ő is hibás - igen, a nagynéninek (aki egyébként egy fiatal, csinos nő, nem egy besavanyodott matróna) viszolyogtató elképzelései vannak az emberi természetről, mi számít jónak vagy rossznak, de erőszakossággal nem lehet vádolni, max. némi sunyisággal. A regény vége felé válik igazából szimpatikussá, ami kényelmetlen kettős érzést keltett bennem. Cameron persze gyűlöli őt, és egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy ezt ne éreztesse vele, ami miatt a későbbiek fényében a bennem lévő kettős érzés tovább erősödött.

Ha csupán a regénybeli viselkedését vesszük alapul, a nagymamájára Cameron még inkább dühös lehetne, de egyszerűbb mindenért egy ismeretlen rokont hibáztatni, akinek a személye összekapcsolódik a tragédiával - hiszen ezután semmi nem lesz ugyanolyan, Ruth, a nagynéni nem tudja korrigálni ezt az óriási törést Cameron életében, és a lány (aki még csak tizennégy-tizenöt éves) ezért is neheztel rá. De a nagymamával szemben magában tartja minden kikívánkozó megjegyzését, aki semmit nem tesz, hogy ne tegyék ezt az unokájával (és haragszik rá a viselkedése miatt), és eszébe sem jut, hogy Cameron talán nincs jól és kevés megnyugvást ad, hogy az évfordulón kimennek a temetőbe. "Jól megvagyunk, nem igaz, Prücsök?" Nem, nincsenek jól. És soha nem is lesznek - nem úgy, mint azelőtt.

Nagyon érett hangvételű regény a Cameron Post rossz nevelése, árad a sorokból a gondtalan, nyári napok hangulata, a mindent tompa szürkeségbe öltöztető depresszióé, amikor Cameron csak van, dolgozik a babaházán és lehalkítva nézi egyik kikölcsönzött filmet a másik után, és csak próbálja túlélni a napokat. Amikor érzi, hogy Ruth és a vőlegénye az ő életéről hoznak döntéseket és csak hagyja. Amikor tudja, hogy rossz döntést hoz, de szándékosan erre az útra lép.

Nagyon pozitívan csalódtam ebben a könyvben, érzékeny, sokszínű, elgondolkodtató tartalommal, a young adult jobbik végéről.

Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2019
Fordította: Todero Anna
Ár: 4000 Ft


2019. augusztus 6., kedd

Rövidkék

Érdekes, hogy régen szentségtörésnek éreztem, ha nem szenteltem minden olvasmányomnak önálló bejegyzést, minden könyvről írni kell, ez volt a vezérelvem. Aztán felnőttem, és Heloise hangulatos jubiláló bejegyzését olvasgatva eltűnődtem, hova lettek azok a végtelenül hosszú nyári órák (mit órák, napok), amikor felnőtt fejjel nézve semmi dolgom nem volt, de akkor úgy éreztem, roppant fontos feladatot teljesítek, minden gondolatomat rögzíteni akartam valamilyen formában. Nem azért, mert olyan rohadt okosnak képzeltem magam, nekem volt fontos, úgy éreztem, ez igazolja a létezésem.
És persze minden könyv fontos volt, ha jó volt, ha rossz. Olyan, hogy "elmegy egynek", nem igazán létezett, most meg, kb. 1500 könyvvel a hátam mögött - rettenetes szívfájdalmam, hogy nem tudom rögzíteni a pontos számot a Molyon -, elég sok felejthető kötetet tudok felsorolni, pontosabban olyat, amiről nem szeretnék hosszan írni. Ebben persze a munkás hétköznapok is kulcsszerepet játszanak, amit sajnálok és küzdök ellene és szívesen kampányolnék azért, hogy én is kaphassak három hónap nyári szünetet.
De nézzük inkább a könyveket:

Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!

Néha szelektálást tartok - ami szintén gyökeres ellentéte a zsenge moly mentalitásomnak -, mert a lakás befogadó kapacitása véges. Kifejezetten örülök neki, hogy már nem fűz mély és bonyolult viszony a gyűjteményem minden egyes darabjához, hanem szívfájdalom nélkül el tudom őket cipelni a könyvtárba. Lydia Netzer könyve azt se tudom, mióta vár a polcon, de már rettenetesen idegesített, ezért gyorsan beleolvastam, hogy lássam, adjak-e neki esélyt. Adtam és nem bántam meg, de a sorsától így sem menekülhet, abszolút tudok nélküle élni.
Nem tudom, mi járhatott a kiadó fejében, hogy ménkű romantikus imidzset varázsoltak ennek a szerencsétlennek, de valakinek nagyon a bögyében lehetett. Pedig minden, csak nem sziruposan, Barbie-rózsaszínűen romantikus; igen, van benne szerelmi szál, de olyan igazi, nem mű és sok mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy klisés. Tényleg egyediek a karakterek, az aspergeres, robottorvező férfitól, a teljesen szőr nélkül született, futurisztikus parókákat tervező lányon át a karizmatikus, rettenthetetlen anyáig, és köztük még sok minden van. Matematika, űrhajók, családon belüli erőszak, a szabályos kertvárosi lét és a frissen festett falakon belüli lelki nyomor, a másság sokféle aspektusa (és néhány gyilkosság) keveredik benne, avagy a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.
Annak ellenére, hogy nagyon érdekes témákkal foglalkozik, nehezen haladtam vele, vagy a fordító, vagy az író stílusa volt számomra nehézkes. Sokszor éreztem, hogy egy helyben toporgunk és még mindig ugyanannál az apró mozzanatnál vizsgálgatjuk Sunny érzéseit, pedig annyi más érdekes dolog van, amivel többet lehetne foglalkozni.

Ez az idézet nagyon jól összefoglalja a könyvet:
"Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben, és a feleségéé, akit ily módon maga mögött hagyott. Vagy egy bátor ember története, aki túlélte annak az űrhajónak a katasztrófáját, amelyet elsőként küldtek fel az űrbe azzal a céllal, hogy kolonizálják a Holdat. Ez az egész emberi faj története, melynek egyedei egy kis darabka fémet és pár lüktető sejtet fellőttek az univerzum feneketlen sötétjébe abban a reményben, hogy a fémdarabka majd nekiütközik valaminek, és hozzátapad, és a kicsi pulzáló sejtecskék majd csak túlélik valahogy. Ez egy rügyecske, egy bimbó története; az emberi faj térhódítási törekvésének története, ami arról a bimbóról szól, melyet az ember az univerzumban bontott; annak elbeszélése,hogy mi történik a bimbóval, és mi történik a Földdel, a Földanyával, miután a bimbó kifeslik és virágot bont."

Eredeti cím: Shine Shine Shine
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2013
Fordította: Varga Krisztina
Eredeti ár: 3490 Ft


Alex Dahl: Fiú a küszöbön

Olvasás közben felmerült bennem a kérdés, hogy miért is rendeltem meg ezt a könyvet; jóformán semmit nem tudtam róla, nézegettem a molyos kívánságlistámat és a fülszövege alapján érdekesnek tűnt. Amikor már benne voltam a sűrűjében, arra gondoltam, basszus, ez egy hagyományos pszichológiai thriller, tinédzserkoromban olvastam ilyesmiket, azóta viszont nem nagyon, vajon mit tudunk kezdeni egymással? Ráadásul rém depresszív, a végeérhetetlen, szürke norvég télben játszódik, amiért egy fokkal kevésbé voltam dühös a kinti zsibbasztó forróságra.
A főszereplő egy tehetős kisvárosbeli feleség és anya, Cecilia, akinek az a legnagyobb gondja, hogy a kávéscsészék füle egy irányba mutasson a konyhaszekrényben. Részmunkaidőben elkényeztetett, otthonülő feleségek lakberendezési szeszélyeivel foglalkozik a saját szórakoztatására, mert bankárként dolgozó férje bőven el tudja tartani a négyfős családot. Ceciliának mindene megvan, mint a mesében: nagy ház és autó, szép gyerekek, gazdag férj, ő maga szőke és vékony, és három Gucci Indiana táskája van, nem egy, mint a többieknek. Mégsem elégedett az életével, folyton dühös, tablettákat szed, amiket alkohollal öblít le.
Persze, titkai vannak, amelyek az egész, gondosan felépített életét tönkretehetik, és Cecilia bármit megtesz, hogy ne kerüljenek napvilágra, de a titkok olyanok, mint a színdarabban felbukkanó puska: ha egyszer feltűnik, az biztos, hogy előbb-utóbb elsül.

Azért raktam a két könyvet egy bejegyzésbe, mert mindkettő a maga kissé elrugaszkodott módján jó példa arra, hogy a főnyereménynek hitt életek valójában milyen nyomorultak és a rendezett otthonok falai között szörnyű dolgok történhetnek. A két könyv hasonlósága itt megszűnik, egyrészt mert Sunny nem olyan elmebeteg, mint Cecilia és képes elengedni az elvárásait, hogy boldog lehessen, Ceciliának viszont a látszat a mindene, amelynek a forrása a gyerekkorában keresendő. És igazából ez volt az, ami megfogott a regényben; nem igazán érdekelt, ki a gyilkos, a titok nyitja is háttérbe szorult Cecilia jellemrajza mögött. Nagyon jól felépített karakter, akin keresztül látni annak a társadalmi rétegnek a kritikáját, amelynek ő is a tagja: legyél különleges, de az általunk megszabott keretek között, kövesd az íratlan szabályainkat, különben ízekre szedünk, még ha csak egy szokatlan asztali díszről van is szó. Nem tudom, más olvasók hogy viszonyultak Ceciliához, én csak a szánalom halvány visszfényét éreztem iránta a vége felé, de izgalmas volt egy ennyire egocentrikus, paranoid ember fejében lenni, aki nem mer az lenni, aki szeretne - igazából nem is tudja, ki szeretne lenni, de inkább tönkreteszi magát, minthogy engedjen a hagymázas, irreális elképzeléseiből, amelyeknek semmi köze a boldog, megelégedett élethez. És azért lehet szánni, mert ez nem ismeri fel.


Eredeti cím: The Boy at the Door
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2019
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 3990 Ft

2019. augusztus 4., vasárnap

Júliusi zárás

Alex Dahl: Fiú a küszöbön Brigitte Kronauer: A nÅ‘k ruhái Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Néha rohamszerűen rám tör, hogy könyveket akarok venni, mert nincs itthon semmi (aha...) és kell a vérfrissítés. A Fiú a küszöbönt azóta el is olvastam, kicsit vakarom a fejem, hogy miért rendeltem én thrillert, ezer éve nem olvastam ilyet. Biztos megártott a meleg, remélem, a másik két könyvnél nem kell majd ráfognom, bár a Cameront Post rossz nevelését alig bírtam berakni a kosárba, mindig van bennem egy pánik a szektás könyvek-filmek esetében, mert utálom, ahogy az emberek lába alól kicsúszik a talaj és egy szürreális rémálomban találják magukat, amiből alig bírnak kikecmeregni. Ha ki bírnak.

Júliusban nagyon megtáltosodtam, azt hittem, rosszul látok, de nem, valóban nyolc kötetet olvastam el:

Rachel Kushner: A Mars klub Alan Moore: From Hell – A Pokolból Lawrence Block: Bérgyilkos Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa Joe Hill: Locke & Key – Kulcs a zárját 1.

Joe Hill: Locke & Key – Kulcs a zárját 2. Lydia Netzer: Ragyogj, édesem! Alex Dahl: Fiú a küszöbön

Jó kis hónapot zártam, csupa jó könyvet olvastam, bár nem mondhatni, hogy tobzódtam a vidámságban. Börtönsztori, Hasfelmetsző Jack, egy bérgyilkos... öö, tulajdonképpen mindegyikben volt gyilkosság, vérszomjas kedvemben lehettem.
A Mars klub nagyon érdekes volt, bár annyira távol állt tőlem ez a világ, hogy felütötte fejét a józan gondolkodás, A pokolbólról már írtam, lenyűgöző, komplex munka, akárcsak a Locke&Key, ami annyira izgalmas, hogy muszáj egymás után ledarálni az elérhető részeket és utána hangosan vekengeni, hogy mikorjönmárakövetkező. A Bérgyilkost és két további részt a múlt hónapban szereztem be nagy boldogan, el is olvastam az első kötetet. Keller nem a kedvenc Block-hősöm, de kellemes kikapcsolódás volt két nagyágyú között.
Lelkek labirintusa, hm. Irtó zabos voltam a kiadóra, Zafónra, hogy ilyen istentelenül nagy és hosszú könyvet szabadítottak rá a könyvpiacra, sokáig rá se néztem, aztán ezt vittem magammal nyaralni és kicsit trükközni kellett, hogy kitartson. Bővebben később.
A Ragyogj, édesem! még mindig viszi a legkatasztrofálisabb borítógrafika és cím díját, pedig képletek, űrhajók, Asperger meg egyéb nyalánkságok vannak benne. Nagyon fura könyv, de jólesett olvasni.

A többiek júliusa:



2019. július 21., vasárnap

Minden évi novelláinkat add meg nékünk

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019

Szerintem már mindenki tudja, hogy mennyire várom az éves Jonathan Strahan-féle novellaválogatást.:) Azt szeretem benne a legjobban, hogy mindegyik írás egy másik világba repít el, és ez a kötet valóságos kaleidoszkópja a különböző világoknak. Annyiféle stílus, mentalitás, történetszövés, hozzáállás tükröződik benne, hogy az ember csak bódultan kapkodja a fejét. Mintha Alice nem egy, hanem sok üregen keresztül zuhanna le. Nem, nem mindegyik a mi szánk íze szerint való, de roppant nárcisztikus lenne elvárni, hogy egy ősz hajú ausztrál pasas a kedvünkért mellőzzön egy csomó szokatlan gyöngyszemet.

A tavalyi mélyrepülés egysíkú pangása után volt bennem némi félsz, de csupán egészségesen hullámzó színvonal kerekedett ki a kötet végére - voltak sokcsillagos, emlékezetes, nagyon elszállt és felejthető darabok is, ahogy az egy ilyen sokszínű válogatástól elvárható.

A besorolásom alapján nem úgy tűnik, hogy ez a kötet különösebben lenyűgöző lenne, de az egyéni preferenciák miatt ez a lista mindenkinél máshogy fog kinézni - sokaknak fog tetszeni Garth Nix klasszikus varázslóbotos sztorija, amikkel engem ki lehet kergetni a világból (de ezt csak halkan mondom, mert kidobnak itthonról), és sokan fogják a hajukat tépni John Crowley vagy Daryl Gregory novellájától, amelyeket én kifejezetten szerettem olvasni.

Kíváncsi lennék, Strahan milyen koncepció alapján szerkeszti a kötetet, mert igen érdekes görbe rajzolódna ki, ha ábrázolni szeretnénk: az eleje nagyon erős, fellő a kockás papír tetejéig, aztán a közepe táján kilapul (bandáznak az elszállt írások), hogy a végén ismét felfelé igyekezzen az íve.

Csoportosítva, pár szóval/mondattal jellemezve mutatom be a kötetet, hosszas elemzésre nem vállalkozom, mert így is öt nekifutásból állt össze ez a post és a két utolsó kategória darabjaira gondolni sem szeretek, nemhogy fellapozni őket amiatt, hogy pontosan miért nem tetszettek.

1. A nagyon jók:
- Alyssa "cuki vagyok, de genya" Wong: Olivia étkei - mindig megörülök, ha felfedezem Ms. Wong nevét a szerzők között. Az Olivia étkei hangulatában nagyon hasonlít a Megfulladsz, hogyha itt maradsz (In: Jonathan Strahan [szerk.]: Az év legjobb science fiction és fantasy novellái 2017) című írására, szinte érezni az arizonai sivatag perzselő forróságát, ahol minden kaktusz a mágikus realizmustól virul.
- P. Djèlí Clark: George Washington kilenc néger fogának titokzatos története - azt hozza, amire a cím alapján számítunk. Ötletes novella, ami új színt visz a rabszolgaság-paradigmába. Egy nagyon kicsit a túlzott felsorolásjelleg zavart, de szinte elhanyagolható módon.
- Tade Thompson: Szakadt - betegállat, kicsitelszállt novella, érdekes látásmóddal.
- Zen Cho: Ha nem sikerül elsőre, próbáld meg újra - ez az írás különleges helyet foglal el a szívem kisprózáknak fenntartott kamrájában. Bődületesen vicces! A cím, annak ellenére, hogy illik a történethez, egyáltalán nem érzékelteti a tartalmat. Istenem, a tehenek... soha többé nem tudok úgy nézni a tehenekre, mint ennek az olvasása előtt.
- Daryl Gregory: Kilenc utolsó nap a Föld nevű bolygón - low science fiction (vagy valami ilyesmi), avagy hogyan hat ki egy átlagember életére az idegen fajok jelenléte.
- John Crowley: Kova és tükör - nagyon erős, hollószárnyfekete atmoszférával bíró, történelmieskedő írás. A mögöttes mondanivalóban nem vagyok biztos, de nincs rosszul megírva és a hangulata mindent visz.
- Maria Dahvana Headley: Felejtsd el, hogy ismersz, és én sem fogok emlékezni rád - totál ciki, de kétszer kellett már megnéznem (egyszer a vázlat összedobásánál, egyszer most), miről szól ez a történet, pedig nagyon tetszett... A cím alapján ennél se lehet sejteni, miről fog szólni, tartogat is meglepetéseket. Nagyon feszes a cselekménye, egy felesleges betű nincs benne, a jó novella mintapéldánya.
- Ken Liu: Minőségi időtöltés - még nem olvastam a szerzőtől semmit, de tervben van, és ez a történet megerősített a Ken Liunak megelőlegezett bizalmamban (ma a semmitmondó mondatok istennője vagyok). Éljenek a patkányok!
- N.K. Jemisin: A mesemondó helyettese - sárkánymese, nagyon más szemszögből, olyan jemisinesen. Imádom ezt a nőt, eddig minden a plafont verte, amit elolvastam tőle. Friss, pimasz, nagyon dühös hang az irodalomban.

2. A szimplán jók:
- S. Qiouyi Lu: Anyanyelv - az a fajta disztópikus írás, ami kényelmetlen érzést okoz olvasás közben. Diszkomfortos a világ, ismeretlen, csillogóan rideg. Csak az idegenkedésem miatt maradt ki az exkluzív klubból, egyébként teljesen rendben van - fogalmam sincs, mennyire számít ötletesnek egy tájékozottabb SFF-olvasónak, nekem az volt.
- Yoon Ha Lee: A csillaghajó és a templommacska - szubjektív szempontból jónak gondolom, mégiscsak macska van benne és megáll a lábán a cselekmény, de nem okozott katartikus élményt.
- Naomi Kritzer: Tündértani terepgyakorlat - aranyos kilógok-a-sorból-kislány novella tündérekkel, el lehet olvasni, de nem egetrengető, az üzenete viszont fontos.
- Naomi Novik: Áldások - Naomi, nem csapsz be, tudom, hogy ez egy regény nyitánya, mint az Ezüstfonásnál! Szóval vedd ezt meghitelezett bizalomnak - amit meg kell téríteni!
- Rich Larson: Hús és vér és lélek - animálfiction! Biztos vagyok benne, hogy sokaknak jobban fog tetszeni, mint nekem, akinek kellett volna még egy kis spiritusz. A szívszorító faktor elég magas, de a csattanó olyan kis semmilyen.
- Andy Duncan: Egy ügynök Utópiából - nem semmi fekete humora van a szerzőnek, aki csak nevében rokona Dave Duncannek. Az ember könnyen elveszítheti a, khm, a fejét. Vagy másvalakiét.
- S.L. Huang: A nő, aki elpusztított minket - érdekes ötlete van, jól kombinálva a családi drámával.

3. Elmegy egynek, azaz a futottak még mostoha kategóriája: 
- Annalee Newitz: A kék tündér kiáltványa - nem volt rossz, de az az érzésem, hogy ezt a történetet már nagyon sokszor olvashattuk...
- Alix E. Harrow: Egy boszorkány útmutatója a meneküléshez - ezt is... szerintem sokaknak tetszeni fog, de semmi olyan nem volt benne, ami az ínyenc énemre hatással lehetett volna.
- Garth Nix: A kőbe zárt bot - ahogy a napokban gondolkodtam rajta, nem rossz ez, csak, ahogy a bevezetőben írtam, engem ez a fajta stílus nem tud meghatni.
- Elizabeth Bear: Oké, Glory - már azt is utálom, hogy a telefonom okosabb, mint én. Egy háztól max. azt várnám el, hogy öntisztító ablakai legyenek (in memoriam vasárnap délután, amikor akár egy jó könyvvel is fetrenghettem volna a fotelben).
- Kelly Barnhill: Szörnyű ifjú hölgyek - tök jó lett volna, ha be is fejezi az író, érzetre ugyanis egy hosszabb novella első pár oldala. Van, aki hat oldal alatt remekművet rittyent össze, Kelly Barnhillnek ez (most) nem sikerült.
- T. Kingfisher: A Rose MacGregor ivócimboraság és rajongói csoport - kínos pasinyavalygás, Kingfisher haverjai biztos jól szórakoztak, amikor elolvasták.
- Ursula K. Le Guin: Tűz fénye - igazából külön kategóriát érdemelne, mert erősen érződik, hogy más íráshoz/írásokhoz kapcsolódik, annak/azoknak egyféle lezárása. Mivel még semmit nem olvastam Le Guintól, a felszín alatt hemzsegő utalások miatt nem tudtam értékelni.

4. Miafaszvoltez, avagy az SFF méregzöld köde (ha a bölcsészeknek lila van...):
- Carmen Maria Machado: Illanó, félelmes csillag - ennek a befejezését nem tudtam hova tenni; addig szépen építkezett, de az utolsó pár oldal számomra nehezen volt értelmezhető.
- Simone Heller: Amikor nem járt csillag az égen - nagyon, nagyon furcsa novella, amelyet kínkeservvel próbáltam kontextusba helyezni, de annyira idegen, hogy nem tudtam megkedvelni, hiába állt össze valami kép a végére.
- Dave Hutchinson: Golgota - túl rövidnek és értelmetlennek találtam, lehet, hogy egy nálam hozzáértőbb olvasó jobban fogja szereti.


5. Amelyek nélkül tudtam volna élni:
- Kelly Robson: Beavatkozás - patetikus óda a gyerekneveléshez némi csillagközi körítéssel, szirupba fullasztva. Kicsit átalakítva nagyon jó lehetett volna (nekem).
- Jeffrey Ford: A könyvespolc-expedíció - nem tudom, Jeffrey Ford milyen komája Jonathan Strahannek, de nagyon örülnék, ha végre áttérne a kisszékek faragására.
- Vandana Singh: Vindam - abszolút nem nekem szól
- Brooke Bolander: Páratlan, nagy, ártalmatlan - talán ezzel szenvedtem meg a legjobban. Ha más stílusban, más megközelítésben van megírva, még élveztem volna is, de ez az idegen szemszög és az iszonyatosan lehangoló téma még az olvasástól is elvette a kedvem, és még hosszú is! Alig vártam, hogy a végére érjek.

El se hiszem, hogy a végére értem a mondókámnak, a könyvet olvasni nem volt ilyen nyögvenyelős.:) Nagyon örülök, hogy ez a válogatás jobban sikerült a tavalyinál, így legalább kellően fájó a búcsú. Kicsit duzzogva, kicsit halkan írom, hogy a magyar kiadó nagyban tudná enyhíteni a fájdalmamat a megelőző kötetek kiadásával, akár csak e-formátumban is (velem könnyű egyezkedni).

Eredeti cím: The Best Science Fiction & Fantasy of the Year, Volume Thirteen
Sorozat: Gabo SFF
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2019
Fordította: Abrudán Katalin, Ballai Mária, Hári Katalin, Heinisch Mónika, Juhász Viktor, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Mile Csaba, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Tamás Gábor, Varró Attila, Vitális Szabolcs
Ár: 4990 Ft


2019. július 9., kedd

A pokolból

"A törvények olyanok, mint a pókháló, mert ha valami jelentéktelen és gyenge esik beléjük, azt megfogják, ám ha valami nagy és erős esik beléjük, az széttépi a hálót, és megszökik."
(Anakharszisz)

Alan Moore - Eddie Campbell: From Hell - A pokolból

Sir William Withey Gull.
Walter Sickert.
Montague Druitt.
Albert Viktor Edward herceg.
Aleister Crowley.
Nicholas Hawksmoor.
Sir Arthur Conan Doyle.
Adolf Hitler.
Oscar Wilde.
William Butler Yeats.
Robert Louis Stevenson.
William Blake.
Viktória királynő.
Raszputyin.
Olga Tchkersoffal.
Az Arany Hajnal.
A szabadkőművesek.
Kleopátra tűje.
Az Ohrana.
Az illuminátusok.
Egy orvos.
Egy festő.
Egy hentes.
Egy bába.
A zsidók.
Juwes.

Hasfelmetsző Jack két évszázad rejtélye és botránya, és mindenki benne akar lenni/benne volt, mint egy hollywoodi szuperprodukcióban. Viktória királynő elhunyt férjén, Albert hercegen kívül szinte mindenkit meggyanúsítottak azzal, hogy ő volt a Hasfelmetsző, akit pedig nem, önként jelentkezett. Na, jó, Aleister Crowley-t nem, mert a gyilkosságok idején még csak tizenhárom éves volt.

Már említettem, hogy nem vagyok képregényrajongó, de mostanában sorra jelennek meg az izgalmasabbnál izgalmasabb kötetek, amelyek túlmutatnak a rikítóan ripacs rajzokkal túlzsúfolt kis füzeteken (amelyeknek szintén megvan a maga értéke, és nem csak az, hogy istenien büdösek). Meggyőződésem, hogy az általam körülrajongott darabok a hozzám hasonló ingatag szkeptikusokat is elbűvölnék, A pokolból pedig különösen.

Forrás
Ez a könyv túlmutat a (közértelemben vett) képregényzsáner keretein és a szerzők elkövették azt a briliáns trükköt, hogy a szövegfanatikus regényimádók imádott darabja, a féltégla, csupa betű könyv korlátait is szétrúgja. Nem az elhagyott, égett füvű határmezsgyén áll, hanem a művészi alkotókemencében egyesült a művészi erejű képek és a látnoki szöveg démonikus ereje, kettejük szintézise pedig egy műfajt hozott létre - nekem legalábbis mindenképpen újat.

Vájtfülű, harcedzett könyvmolyoknak (és itt ki nem az?) talán nem kell mondanom, hogy ez a történet jóval többről szól, mint amit az abszintbódulatban fetrengő Johnny Depp és a szendén pislogó Heather Graham nyújtani tud. Harmincnyolc oldalnyi függelék (Alan Moore, aki többször megcsillogtatja humorát, attól félt, hogy hosszabb lesz, mint maga a képregény) fűz magyarázatot és ad forrásmegjelölést a fejezetekhez, bár többször olvashatjuk azt, hogy az adott elemet fogalma sincs, hol olvasta, de valahol ott van a körülötte lévő omladozó könyvkupacokban (így hangzik minden filológus rémálma). A hézagok kitöltésére alkalmazott kohéziós elemek persze fiktívek, ekkora időtávból lehetetlen rekonstruálni az események pontos sorrendjét, ráadásul úgy, hogy rengeteg a
Nicholas Hawksmoor spitalfieldsi temploma
Forrás
kérdőjel, a "ripperológusok"nézőpontjai több ponton eltérnek és a lakosság sem könnyítette meg a nyomozás munkáját, amely több szinten akadályoztatva volt. A Függelékben kimerítő alapossággal olvashatunk a forrásokban szereplő véleményekről, az ügy melyik szereplője mit mondott, ott volt-e (vagy lehetett-e) valamelyik tetthelyen vagy boncoláson, látták-e az egyik áldozaton új fekete főkötőt stb., és a szerzők azévi vagy egy-két évvel későbbi térképek alapján dolgoztak. Ezt a korhű vázt egészítik ki a művészi fantázia elemei, egy folyó falán lévő gyomorforgató rézkarc, egy látszólag különálló felső-ausztriai jelenet, különféle metafizikus eszmefuttatások és jelenségek, amelyek szédületesen túlmutatnak egy gyilkossági nyomozáson és az ember feje zsongani kezd a lehetséges összefüggésektől, talánoktól és miértektől.

Ki volt Hasfelmetsző Jack? Nem tudjuk, valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni. Rossz hír, hogy Alan Moore se tudja, csupán felvázolja a saját hipotézisét, amelyet nem véletlenül nevez "trükkös áltörténelemnek".
De talán érdemes az ő megközelítéséről szemlélni ezt az ügyet:
"A gyilkosság, ez a térben és időben történő emberi esemény egy képzeletbeli mezőt képez, amelyet sem egyik, sem másik nem korlátoz. Értelme és formája van, megoldása nincs. A kvantumbizonytalanság, amely képtelen meghatározni egy részecske helyét és természetét, megköveteli, hogy a részecske minden lehetséges állapotát, vagyis szuperpozícióját feltérképezzük.... Jack egy szuperpozíció."

Eredeti cím: From Hell
Kiadó: Vad Virágok Könyvműhely
Kiadás éve: 2019
Fordította: Bayer Antal
Ár: 7990 Ft



2019. július 7., vasárnap

Hang a szélben

"- Hová temettük el magunkat? - kérdezte egyszer Kent gazda az első évben. Hát senki nem tud másról beszélni, mint a gabonáról meg a disznókról?
 - Itt csak a sör meg a szalonna számít - feleltem sóhajtva, mert azokban az első napokban attól féltem, hogy csak az bírja ki ennek a földnek a gyötrelmeit, akit ez a föld ringatott. De miután megtaláltam Cecilyt, és magam is kipróbáltam a gazdálkodást, hamarosan olyan lettem, mint ők, sör-szalonna ember, aki ismeri a nőszirom hagymájának igazi értékét. Nem kellett sok napot végigdolgoznom, hogy megértsem, maga a föld is - gyeptől kaszálóig - rugalmatlan és szigorú. Sőt, türelmetlen. Nem tud várni. A tűnődésre révedezésre nincs külön évszak. Nem hagy bennünket tétovázni vagy pihenni, nem akarja, hogy megálljuk és dicsérjük a szépségét, vagy dalt költsünk róla. Nincs ideje a dalainkat hallgatni. Csak azt kéri, hogy ne fáradjunk bele a kemény munkába. Azt akarja, hogy a bőrünk megkérgesedjen, a nyakunk és az alkarunk megfeketedjen, akár a kürt; azt akarja, hogy a munkától lesoványodjunk és meginasodjunk. Pirkadattól szürkületig hajt bennünket éjjel pedig gyötör; a rigó erre panaszkodik. Minden egyes évben az a nagy feladat áll előttünk, hogy eszközökkel-szerszámokkal megvédjük magunkat az éhségtől és a vereségtől. Belesüketülünk a lármába. De így kell élnünk az életünket."

Jim Crace: Az utolsó aratás

Lassan a végére érek - már csak a Gustav-szonáta van hátra - a Könyvfeszten beszerzett négyes 21. Század kiadós kupacnak, szóval már csak kétszer kell kibírni*, hogy leírjam a hirtelen felindulásból, a szép borítók és a csábító árajánlat által indikált vásárlást és az a feletti örömködést, hogy ösztönösen milyen jó olvasmányokat választottam (vagy a kiadó minden könyve szuper és képtelenség mellélőni velük).

*Ja, nem, a Drága kis szívemről még nem írtam, bocs.:)

Az utolsó aratás külseje különösen vonzóra sikerült ezzel a bukolikus, a vidéki élet szépségét sugalló borítóval; zöldellő vidék, amerre a szem ellát, melynek harmóniáját csak egy terelőkutya és két ember töri meg, a cím viszont valaminek a kérlelhetetlen végére utal, valaminek, ami körülbelül az idővel egykorú. 
Névtelen, eldugott kis faluban járunk. Nincsenek utcák, nincs templom, kereskedelem, az átmenő forgalom ritka, csak a helyi, szegényes földesúr és az aratómunkások alkotják a kicsi, szűk közösséget - azt a fajta közösséget, ami szemmel tartja minden lépésedet és borostyánként fonódik az életedre. Ha a családod nem itt él három-négy generáció óta, jöttmentnek számítasz és bármilyen rendellenes jelenség esetén te leszel az első számú gyanúsított és jaj annak, akit a falu a szájára vesz - azt hiszem, ez a fajta miliő sokaknak ismerős lehet a hazai kisvárosok hasonló habitusa kapcsán.

Az aratást követően füstoszlop ébreszti az embereket; ismeretlenek felgyújtják a helyi gazda galambházát. Ezzel egy időben kigyúl egy másik tűz: idegenek táboroztak le az erdőben.

Így indul Jim Crace regénye, két tűzzel, amelyek elindítják az események sodrását, amelyet egy idő után az emberek akkor se tudnának megállítani, ha akarnának. A szöveg egyszerűsége ellenére a regény hangulata rendkívül szuggesztív - a fordítás abszolút átadja ezt a fojtogató közeget -, szinte vibrál a feszültségtől. Mélyre eltemetett sérelmek, szunnyadó indulatok törnek a felszínre, megsemmisítő szavakat mondanak ki, gyanúkat és féligazságokat öltöztetnek az ítélet bíborszín ruhájába. Ezek az emberek olyanok, mint a föld, amivel mindennap megküzdenek, hogy életben maradjanak: kemények és nem bocsátanak meg (valamint iszonyatosan fafejűek). Nem egészséges ennyire bezárni a világgal szemben.

Ahogy fentebb utaltam rá, nagyon kellemes meglepetés volt ez a könyv, szerintem érdemes megadni neki az időt és lassan, nyugodt körülmények között olvasni, hagyni, hogy hasson ránk, mert jóval több rejlik a jéghegy csúcsa alatt, mint néhány falusi pitiáner perpatvara.

Ui.: Ismételten gratulálok a 21. Század kiadónak, nagyon szép, igényes kiadványt adtak ki a kezük közül, Pék Zoltán vagy lubickolt az eredeti szövegben [ebben legalábbis nincsenek fejésre váró bikák - mégiscsak falusiakról van szó], és/vagy nem sajnálták az időt-pénzt a szerkesztésre és a korrektúrára.

Eredeti cím: Harvest
Sorozat: Kult Könyvek
Kiadó: 21. Század
Kiadás éve: 2018
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 3990 Ft

2019. július 6., szombat

Tikkasztó június

Szokás szerint teljesen kiment a fejemből a havi zárás, de amióta határidőkhöz kötött munkám van, perverz örömmel szegem meg a korábban szépen betartott ütemezési terveimet.

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Ezt az egy könyvet szereztem be júniusban (egész pontosan ajándékba kaptam), az azonos című sorozat hatására, szeretnék róla bővebben írni.

Sam J. Miller: Orkaváros Radclyffe Hall: A magány kútja Tommy Orange: Sehonnai Jim Crace: Az utolsó aratás Gillian Flynn: Éles tárgyak
Zadie Smith: Swing Time

Csupa jó könyvet olvastam a múlt hónapban is kicsit erőre is kaptam ezen a téren. A Sehonnainál és a Swing Time-nál kicsit rezgett a léc, de őket leszámítva nagyon jó kis könyvek kerültek a kezembe. Az Orkavárosról már lelkendeztem, Radclyffe Hall nagyjából azt hozta, amire számítottam, Az utolsó aratás ellenben nagyon meglepett, olvassátok minél többen! Az Éles tárgyakhoz meg egészen különös viszony fűz, de, ahogy fentebb írtam, erről majd később írok.

A többiek júniusa:

2019. június 17., hétfő

Rövidkék

 Tommy Orange: Sehonnai

Tommy Orange: Sehonnai
Egyáltalán nem akartam ezt a könyvet megvenni, de még a Könyvfeszten teljesen elveszejtettek a 21. Század kiadó standjánál, és ha összeszedtem négy tetszőleges könyvet, csak nyolcezer forintot kellett fizetnem, szerintem nálam erősebb emberek is meginogtak volna.

Amennyi érdemi információt kihámoztam a fülszövegből, az alapján nekem való könyvnek tűnt a Sehonnai; meglepő módon Lucia Berlin Bejárónők kézikönyve c. kötete jutott róla eszembe: rövid, akár pár oldalas bepillantások különböző emberek életébe, akiknek egy vagy több ponton összekapcsolódik az élete, a háttérben az elképesztő nyomorúsággal, a kilátástalansággal, hogy képtelenség kijutni ebből a közegből, minden fogcsikorgató erőlködés dacára. Azoknak pedig, akiknek sikerült a felszínre kapaszkodni, ott a gyökértelenség, a sehová nem tartozás anyátlanító érzése: ki vagyok én? Hova tartozom? kérdezik az indián-fehér félvérek. Kék (korábbi nevén Crystal) fehérnek érzi magát, úgy is nevelkedett, a környezete mégis barna bőrűként kezelte, de hiába kapott indián nevet és próbál ehhez a közösséghez kapcsolódni, nem találja a helyét. Edwin a lediplomázása után (az övé az egyik legerősebb fejezet) három évig depressziózik a számítógép előtt, az apjáról nem tud semmit, az információ égető hiánya taszítja a tehetetlenségbe - minden ember tudni akarja, honnan származik, kik az elődei, mivel foglalkoztak. Még ha nem is csapja fejbe a felismerés, hogy igen, ez én vagyok, a kirakós hiányzó darabja a helyére kerül és az ember nem érzi magát hitvány imágónak, ahogy Orvil szorong indiánjelmezben a tükör előtt, hogy valójában nem igazi indián, csak valaki, aki felvett egy indián jelmezt.

Nem volt ez rossz könyv, sok érzést az olvasó elé tár az őslakosok életéből, de nekem úgy tűnt, az író sokat markolt, de keveset fogott; jó pár nézőpontnál több háttérinformáció kellett volna, olyan gyorsan váltják egymást a fejezetek, hogy az adott ember története nem tud előttünk felépülni és elveszünk a nevek között, főleg a kötet vége felé, ahol nagyon gyorsan megtörténik a szálak összefonódása. Kellett volna még kb. 50 oldal, akkor talán érzelmileg is jobban megérintett volna.


Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ
Érdekes párja ez a Sehonnainak, itt is megjelenik a gyökértelenség érzése, az identitáskeresés, csak a jellemző társadalmi réteg a módos (vagy módossá vált) középosztály, ahol a szülők generációja állandó konfliktusban él a fiatalokkal. Az Indiában született és nevelkedett idősebbek jobban ragaszkodnak a szülőhaza merev hagyományaihoz, a gyerekek viszont szeretnének beilleszkedni az új közegbe, farmert hordani szári helyett, sminkelni, alkoholt inni és kimaradozni éjszakára. Amerikainak érzik magukat, de a családjuk folyton emlékezteti őket a származásukra, a fiúknak orvosnak vagy ügyvédnek kell lenniük, a lányokat próbálják minél hamarabb kiházasítani.

Kevés a szeretetteljes családi kapcsolat, rengeteg kimondatlan fájdalom, elszalasztott lehetőség nyomja a szereplők lelkét és távolítja el őket egymástól. Látszatéletet élnek, amely kívülről ideálisnak, rendben lévőnek tűnik, belül viszont nincs semmi, csak a kongó magány és a mardosó kétségek.
A végére csömöröm lett a hasonló sorsok hasonló problémáitól. Szerettem olvasni a kötetet, de kissé monotonná vált, nem biztos, hogy fogok még a szerzőtől olvasni, a közeljövőben biztosan nem.

Félix J. Palma: Az ég térképe

Félix J. Palma: Az ég térképe
Hogy én ezzel mennyire megkínlódtam... aki olvasta, valószínűleg tudja, mire gondolok.

Az idő térképe se volt a szívem csücske - igen, jó könyv, jólesett olvasni az ötletparádét, de nem tudott megérinteni, erre mondják, hogy nem az én könyvem. Valami hiányzik Palmából, hogy rajongani tudjak érte, pedig tényleg jól ír. A folytatással - aminek a magyar megjelenése tényleg csodaszámba ment - is kellemesen töltöttük együtt az időt, egészen addig a bizonyos részig, ami totális depresszióba váltotta át az amúgy sem virágos kedvemet, ráadásul aránytalanul hosszú volt. Palma nagyon posztapokaliptikus hangulatban lehetett, lehangoló sorozatot nézett vagy kicsesztek vele a postán, nem tudom, de nagyon megbontotta nekem a könyv egyensúlyát.
Ezt leszámítva érdekes, fordulatos, izgalmas, bár nem árt előtte frissíteni a memóriát, mert erősen összefügg az előző résszel.

 Alessandro Baricco: Harag-várak

Alessandro Baricco: Harag-várak
Sose tudom eldönteni Bariccóról, hogy zseni vagy sarlatán, életművész vagy életre szóló blöffölő. A nagy (ami nem is volt olyan nagy) Baricco-korszakom már elmúlt, túl cinikus vagyok hozzá és a Mr. Gwyn eléggé kiábrándított belőle, de ez még ott várt az olvasatlan könyveim között, rövid is, nézzük meg.

Kellemes. Habókosan bolond. Egy percig nem szabad komolyan venni és akkor nem fáj. Színpompás, gyönyörű nyelvezettel bíró kaleidoszkóp, bizonyos részek között szerintem kár keresni az összefüggést, csak hagyni kell, hadd lebegtessen, mint a langyos tengervíz, engedjük el szigorú prekoncepciónkat és elvárásainkat, hadd ússzanak el a semmibe és jótékony mosollyal hagyjuk, hogy Baricco ismét átverjen.

2019. június 15., szombat

Amikor a láncok lehullanak

"A történetek ott születnek, ahol megtaláljuk önmagunkat, ahol megtaláljuk a hozzánk hasonlókat. Ha sikerül elegendő történetet összegyűjtened, többé nem vagy egyedül: akkor már hadsereged van."

Sam J. Miller: Orkaváros

Egy nap idegen érkezik a városba.

Az idegent egy kardszárnyú delfin és egy 500 kilós, száj-és mancskosaras jegesmedve kíséri. A város az óceánra épült Izlandtól északra, geotermikus hő tartja életben és szoftverek irányítják. Qaanaaqnak nevezik, hivatalos nyelve nincs, a legelterjedtebb a svéd (37%). A lakók fele elpusztítani akarja, a másik fele az uralma alá hajtani. Hullámsírba lökni és porig égetni. Igazi olvasztótégely, ahol mindenki menekült, mindenki hozza magával a kultúrája maradványait, a tragédiáját, a kísérteteit. A szerettei szellemét, akiket nem tudott megmenteni és a fájdalomtól tébolyultan próbál valami új életet kialakítani a rácsvárosban, ami bárkit felzabál és maga alá temet, ha egy pillanatra nem figyel. Qaanaaqban az emberiség minden reménye és minden mocska szintetizálódik.

Régi és új, unalomig ismert toposzok és friss ötletek építik fel Sam J. Miller első regényét, amelyet már nagyon vártam; Jonathan Strahannek annyira tetszettek a novellái, hogy az egyik kötetébe kettőt is beválogatott és az abban szereplő Jégtömbök az Orkaváros világába enged betekintést. Nem minden író tud jó novellát írni (tudom, mondjak már még pár egyértelmű dolgot), de Sam J. Miller igen; pontosak, lekerekítettek a történetei és képes elmesélni, amit akar.

Jelentem, regényt is tud írni, bár hozzá kell tennem, hogy a többségnél kompatibilisebb vagyok az íróval, mert az általános moly-értékítélettel szemben nekem nem 71%-os volt, hanem, öö, olyan 90.

Az írók többsége a mai napig egy dolgot szeretne: elmesélni egy történetet (nyilvánvaló dolgok 2.) Qaanaaq szabályozatlan adathálózatán számtalan történet áramlik át, ez az egyik:
Egy nap idegen érkezik a városba. Az idegent egy kardszárnyú delfin és egy 500 kilós, száj-és mancskosaras jegesmedve kíséri. A nyughatatlan városban ő a szikra, ami belobbantja a káoszt; egy maffiafőnök nekilát végrehajtani a több éve építgetett tervét; egy kishivatalnok úgy dönt, kilép a saját árnyékából és azt teszi, amit végre szeretne; egy gerendaharcos talál egy pontot a városban, ahol elönti a nyugalom; egy siklófutár nagy volumenű megbízást kap; egy életunt fiatal felfedezi magán az omlás nevű titokzatos betegség jeleit; a hálózaton keresztül egy testetlen hang útmutatással vegyes vigasztalást sugároz a védtelen újonnan érkezőknek.

Természetesen ezek az emberek összetalálkoznak és így vagy úgy, de alaposan megváltoztatják egymás és a város sorsát. Iszonyatos múltbeli tettek kerülnek felszínre, találkozásokra bűnösök és áldozataik között, és mindenki tudja, hogy a kör nem zárul be, hanem újra kezdődik. Hihetetlen, hogy az emberiség azután sem tanul a hibáiból, hogy tényleg elpusztította a világot.
A végét kicsit elkapkodottnak éreztem, de azt is inkább utólag belegondolva. A szereplők... nos, egyik sem nebáncsvirág vagy érző lelkű humanista, de az a város, ahol az egyetlen szépséget egy digitális mese képviseli, nem tűri a gyengédségét. Qaanaaq kegyetlen hely, a lakói tették azzá; mind elkövettek különféle bűnöket, hogy életben maradhassanak, és minden ballépés egy-egy darabot követelt a lelkükből - Qaanaaq pedig további áldozatokat kíván azoktól, akik életben akarnak rajta maradni.


Ui1.:Ennek a könyvnek a végén olvastam a legszebb és legfrappánsabb szerelmi vallomást.

Ui2.: Beszélgetés a könyv kapcsán:
        V.: És te milyen állathoz kapcsolódnál? Kismacskához?
        Én: Szívem, a kiscicák egész nap a saját farkukat kergetik.


Eredeti cím: Blackfish City
Sorozat: Gabo SFF
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2019
Fordította: Kemenes István
Ár: 3490 Ft

2019. június 3., hétfő

Májusi zárás

A hónap, amikor bokáig gázoltunk az elvileg aranyat érő esőben, a hónap, amikor akár egy napon elő kellett kapni az esernyőt, a pulóvert, a naptejet és a napszemüveget és amikor komoly irigység tárgyát képezte hatéves szomszédom Barbie-rózsaszín gumicsizmája.
És ami szintén nem telt beszerzések nélkül:

Lawrence Block: Bérgyilkos Lawrence Block: Bérgyilkos a célkeresztben Lawrence Block: Bérgyilkos inkognitóban Catherynne M. Valente: Å°ropera

Ha egy antikváriumban az ember lánya felfedezi az igencsak nehezen beszerezhető Bérgyilkos-sorozat hiányzó darabjait, akkor nincs mit tenni, vásárolni kell. Ezer éve nem olvastam Blockot, de fájni biztosan nem fog.
Valente meg Valente. Ha azt mondom június 3-án, hogy ez volt az év legjobban várt könyve, nem túlzok.

Olvasások:

Marjorie Liu: Monstress: Fenevad 1. – Ébredés Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019 Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ Gabriel Tallent: Drága kis szívem Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Elég sokáig képregény-inkompatibilisnek gondoltam magam, aztán jött a Blacksad (macskák), amit szerettem olvasni. A Saga volt az, ami tényleg berántott (van benne macska), a Monstresst pedig együltő helyemben olvastam el, pedig rettenetesen kellett pisilnem a végére (vannak benne macskák). Jó, ez a macskás motívum nevetségesen hangzik ennyi idősen (főleg, ha hozzáadjuk a Garfieldokat és a Kázmér és Hubát), de, ahogy a költők mondják rábasztunk, esküszöm, hogy a két-és háromfarkú cicák csak a mézesmadzagot jelentették a Monstressnél, mert már az első oldalnál elvesztem.
A Strahan-válogatás megugrotta az elvárásaimat (jobb lett, mint a tavalyi), bár a közepén éreztem némi késztetést a hajtépésre. Az Egy ismeretlen világ régi tartozásom a várólista felé, szerencsére jól elvoltam vele. A Drága kis szívem nagyon meglepett, amolyan miértisne-jelleggel vásároltam meg a Könyvfeszten, nem hittem volna, hogy olyan lesz, amilyen.
Igazán remek regényt választottam a kiheverésére: a Hosszú út lefelében négy ember készül leugrani egy toronyház tetejéről, de mégiscsak Hornbyról van szó, ezért nem vágtam fel a hipotetikus ereimet, bár nem is szórakoztam olyan jól, mint a korábbi könyvei esetében.

A többiek elázott májusa: