Miért nem írtam Shriverről?

2016. szeptember 22., csütörtök

[Leginkább köldöknézegetős post.]

Elképesztően felcsigázott, amikor észrevettem, hogy a Gabo kiadó a Könyvfesztiválra megjelentet egy új Lionel Shriver-regényt. Ennek a nőnek annyira sokrétű, rengeteg témát magába foglaló, kegyetlenül őszinte könyvei vannak általános, mégis húsba vágó dolgokról, hogy az elmém unatkozó szegmense [amit csakis bizonyos bravúrok tudnak lekötni] is vidoran kattogtatja a fogaskerekeit, elemez, kutat és ámuldozik. Nem tudok a Beszélnünk kell Kevinről c. könyvén kívül olyat regény felsorolni, ami ennyire sokkol. Illetve, sokkolni nagyon sok írás tud, de úgy, mint a Kevin, egy sem. Lassú, élveboncolással felérő folyamat, ami a végén csúcsosodik ki. Ebbe a könyvbe bele lehet betegedni, és egy értő, értelmes olvasó - aki vevő Shriver stílusára - soha nem felejti el.
A Születésnap után először a szerkezetével csábít el; ugyanannak a szereplőnek az életét ismerjük meg két verzióban egy sorsfordító csók után. Shriver már a Kevinben is nemcsak a témák sokszínűségével zsonglőrködik, hanem ott is játszik a levélregény formátum révén, és abba bújtatja az egyik ostorcsapást. A Születésnap utánban ezt tovább fejleszti - aki már olvasta és kicsit figyelmesebben áttekintette az utolsó fejezetet, tudja, miért. Ez egy nagyon nőies könyv, de Shriver-módra, falhozvágósan, ám nem a szokványosabb minimalista stílusban (mint, mondjuk, Elena Ferrante); Irina (szerelmi) élete mellett a gyermekkönyv-kiadás kritikájáról, az anyagi státuszból fakadó feszültségekről, az orosz származásból adódó súrlódásokról és még nagyon sok mindenről olvashatunk. Máshogy öl, mint a Kevin; a mérgezés lassú, folyamatos, de nem jár robbanásszerű végkifejlettel, csak kényelmetlen töprengéssel magunkról. Nem egyszerűen tükröt tart, hanem finom mozdulatokkal addig nyomja bele a fejed, amíg kettéreped az üveg és sebeket váj a homlokodba.

Megkérdezhetnétek, hogy ha ennyire szeretem ezt a szerzőt, és a megjelenés után rögtön beszereztem, majd elolvastam a legújabb könyvét, miért nem írtam róla?
Mert valami nem passzol. Nem fájt eléggé. És a végével képtelen vagyok megbarátkozni.

Igen, nekem az a perverzióm, hogy szeretek néha olyan könyveket olvasni, amik tartós lelki fájdalmat okoznak, de ez hardcore olvasók között - és, aki könyvesblogot ír-olvas,  és évente 50-120 könyvet kivégez, az többnyire hardcore olvasó - ez nem számít extrém sportnak, tehát ezen lépjünk túl. A Nagytestvér témái közül kövérség, az emberek, a társadalom efelé mutatott (in)toleranciája betölthette volna ezt a funkciót, de ezek mintha háttérbe szorultak volna a kövér báty testvére és annak férje közötti feszültség ábrázolása mögött, aki, súlyosbítva a helyzetet, igazi fitnesznáci. Utóbbinak van egy nagyon szép története; ennek a férjnek, Fletchernek csak ez van, saját, magas művészi igényeket kiszolgáló, ám erősen veszteséges vállalkozását a feleség, Pandora támogatja, aki viszont bankot robbantott az emberi kifigurázást szolgáló felhúzós babáival, ami kevésbé magasröptű, mint Fletcher kézzel faragott bútorai. A büszke embernek szüksége van valami mentsvárra, amibe a romokban heverő önbizalmával kapaszkodhat, de nem árt elfelejteni, hogy az egészséges életmód nem egyedi talentum. És, ha fáj, akkor fáj, de: nem biztos, hogy emiatt többet érsz egy másik embernél - vagy, hogy boldogabb lennél nála. Valószínűleg lelki alkat kérdése.
Shriver jobban fókuszál a kissé extrém testvéri kötelékre Pandora és a kövér báty, Edison között, valamint a híres ember híres gyereke-témára. Ezekkel vajmi keveset tudtam kezdeni, mert egy rohadt egyke vagyok és hétköznapi, egyszerű emberek a szüleim, bár édesapámat egyszer megemlítették az egyik helyi sajtóorgánumban, mint hős kocsmárost, aki a tolvajt üldözte egy darabig a város egyik sötétebb kerületében.
Habár Fletcher és Pandora kapcsolatáról szívesebben olvastam volna, az Edison-Pandora párosnál is jó volt katasztrófaturistáskodni. Mivel nincsenek saját tapasztalataim ezen a téren, annyira nem dobálózhatok nagy szavakkal, de ebben a kapcsolatban van valami beteges, Edison őrült figyeleméhségében, a férj iránti féltékenységében. Miért, még mindig ő akar lenni a nagytestvér, szüksége van a húga csodálatára?
Shriver remekül vezeti ezt a regényt is, de nekem nem vált olyan személyes, megrázó élménnyé, mint a Kevin vagy a Születésnap után. A befejezés után pedig kicsit keserű lett a szám íze, ez a megoldás túl olcsó Shriver kvalitásaihoz, egyszerűen nem tudtam elfogadni, még ha van is némi lélektani magyarázata.
Abban reménykedem, hogy majd az Ennyit erről kitölti ezt a hiátust, ez az egyetlen, amit nem olvasam még a magyarul megjelent Shriver-regények közül, nem véletlenül. Szinte biztos, hogy földbe fog döngölni.:D

Eredeti cím: Big Brother
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 3990 Ft


Read more...

A pasim könyvei

2016. szeptember 20., kedd

Mindig gondolkodtam rajta, hogy kellene írni egy listát a pasim azon könyveiről, amelyek érdekelnek engem, részben a saját kíváncsiságom, részben a "Szerintem neked tetszene"-megjegyzések okán. Az ötletet mindig elvetettem, mert efféle tudatosítás nélkül is rengeteg könyv vár elolvasásra és nem akartam magam pluszban nyomasztani, de legutóbb V. azt mondta, ez a lista őt is érdekelné, úgyhogy összeszedtem pár könyvet - hangsúlyozom, nem tudom, mikor fognak sorra kerülni, az is lehet, hogy soha.




Read more...

A nyár öt legjobbja

2016. szeptember 14., szerda

Valószínűleg Theodorától tavaly is elloptam az ötletet, engedelmével most is ezt teszem.
Igyekeztem nem az unásig ismételt címeket elővenni - hálistennek, ötnél jóval több nagyszerű könyvet olvastam nyáron -, ill. abban bízok, hogy nem tudjátok fejből az olvasmányaimat.:))

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle
Őt már biztosan ismeritek, de igen, nekem ennyire jó volt. Eleve jó kezdés, ha egy történet tomboló hőség idején játszódik, amikor az áttetsző, remegő napfényben minden egy kicsit más arcát mutatja, és az emberek törődöttebbek, gondatlanabbak az egyébként erősen kontrollált életükben - ennek köszönhetően a lélek mélyén rejlő indulatok szabadulnak fel, tiltott határokat lépnek át, és persze legalább egyvalakit meggyilkolnak.
[Tök jó borítók készültek ehhez a könyvhöz, gondoltam, ne mindig a magyart nézegessük.]



Caroline Knapp: Pia
A szerző megrázóan őszinte vallomása az imádott-gyűlölt kedvesről, akit sosem lehet igazán elhagyni, és a hozzá vezető útról; családi kapcsolatokról, önértékelési problémákról ugyanúgy szól ez a történet, és megmutatja, hogy nemcsak a hajléktalanok és az alsóbb néprétegek szenvedélybetegsége az alkohol.
[A magyar borító szerintem nagyon csúnya, hiába találó az elmozduló képpel.]






Stephen King: Tortúra
Tegnap ömlengtem róla néhány sort erről a tizennégy-tizenöt év után is beszippantós regényről, ennél tovább nem szeretném magamat ismételni.:)
[Ennél szebb viszont nincs.]

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
A nyár egyik legjobbja és életem egyik leg... fenét, simán viszi a legborzalmasabb könyv címet. Milyen érdekes, hogy valami egyszerre lehet legjobb és legszörnyűbb. Talán akkor is az lenne, ha fikcióként íródott volna. Perverz módon alig várom, hogy nekikezdjek az Elhordott múltjainknak.
[Istenem, ennek a nőnek még angolul is bonyolult a neve.]







Shirley Jackson: Sóbálvány
Idén nagyon szerencsésnek bizonyultak a spontán vásárlások, mind az Amy és Isabelle, mind a Sóbálvány a nyár és az év egyik legszuperebb olvasmánya, utóbbi már emlékként összefonódik Veszprémmel és a Balatonnal, nagyon örülök, hogy engedtem a késztetésnek és megvettem az Utas és holdvilágban. Ugyan nagyon nyomasztó, sötét és félelemteli a világ, amit Shirley Jackson ábrázol, nekem nagyon tetszett szinte az összes novella. Illik a lelkivilágomhoz, na, csak kiböktem.
[Sajnos ezzel kell beérnünk borítóügyileg.]



Nektek melyek voltak a nyár kedvencei?


Read more...

Az első számú rajongó

2016. szeptember 13., kedd


Stephen King: Tortúra

Bizonyos postokat sikerül addig halogatnom - majd, ha igazán lesz időm és nem leszek fáradt, majd hétvégén, majd hétfőn blablablaaaaa -, amíg az élmények, emlékek áttetszővé kopnak. Különösen mérges vagyok magamra, ha ezt egy kifejezetten jó könyvvel művelem. Megtanulhattam volna már, hogy nem gyűjtögetni kell neki az időt, mint valami kincset, hanem neki kell ülni, ha annyira zseniális volt, úgyis érződni fog az én firkálmányomon is.
[Egyébként meglehetősen utálom az efféle nyavalygó bevezetőket, de úgy éreztem, ha nem írom le, az életben nem írom meg ezt a vackot. Komolyan nem tudom, hogy bírják a regényírók a stresszt.]

Nem tudom, hány éves voltam, amikor először olvastam a Tortúrát, mert akkoriban kezdtem listát írni - még évszámok nélkül - hogy ne járjak úgy, mint anya, aki néhanapján 20 oldal után döbbent rá, hogy "Hé, én ezt már olvastam!". A családi könyvállományt tekintve már akkor felfogtam, hogy jobb ezt a hibát elkerülni. 13-14 éves lehettem, akkoriban kezdtem érdeklődést mutatni a többnyire bájos összevisszaságban sorakozó kötetek iránt. King nem szerepelt A Tiltott Könyvek Polcán - az a jobb alsó polc volt, többnyire fekete borítós könyvekkel, és néhány orvosi szótárral voltak elbarikádozva; ennek ellenére ki lehet találni, meddig tartott nálam a tiltás -, úgyhogy zsinórban ledaráltam az életműve nagyját. Fiatal könyvmolyként válogatás nélkül fogyasztottam, többnyire Fable, Dean Koontz, Jackie Collins (juj!) és Stephen King könyveket.
Habár elég sok eseményre emlékeztem a regényből - az a mondat, hogy "Novril nevű gyógyszer természetesen nem létezik..." szó szerint megmaradt a fejemben -, az élmény úgy letarolt, mint Annie Wilkes fűnyírója a... majd meglátjátok, mit. Úgy is mondhatnám, hogy odabaszott. Kingnek, az agyonajnározott, kliséssé-unalmassá koptatott, mindenhorrorkönyvborítójáraénírokajánlót-Kingnek pár oldal alatt sikerült a kényesen fintorgó, sznob Amadeát kifordítania, hogy előbukkanjon a mesét tátott szájjal, dobogó szívvel hallgató kisgyerek. Úgy látszik, ez a faszi tényleg tud írni, pedig az idők során kialakult bennem egy előítélet, hogy ennyi könyv után már csak halovány unalmat tudna belőlem kiváltani. Hogy én milyen hülye vagyok! Ha mindenkinek a nyavalyás levendulamintás teáskészlet kell, nekem richtig nem, mert ami mindenkinek van, az gagyi.
Nagyon izgalmas, nagyon feszes ez a regény, holott még autós üldözés és kamaszok élet-halál harca sincs benne, a férfi és a nő pedig egész biztos, hogy nem lovagol el a csillagfényes éjszakába (nemcsak sznob, hanem állati vicces is vagyok ám!). Lenyűgöző a kifinomult macska-egér játék, ami a foglyul ejtett Paul és Annie Wilkes, a ravasz pszichopata exápolónő között zajlik. Már gyerekként is szerettem az emberi kapcsolatokkal játszó történeteket, King pedig ezt elég sok könyvében műveli - akit taszít a természetfeletti, misztikus szál, annak bátran ajánlom a Tortúrát, mert ennél halálosabb, ugyanakkor profi sakkjátszmáról ritkán lehet olvasni. Sajnálom, hogy Kinget beskatulyázták horrorszerzőnek, mert jóval több van benne szellemeknél, vámpíroknál és egy undok 1958-as Plymouth Furynál. Az általam kedvelt regényeiben jobban szeret az apró, belső félelmekkel dolgozni, amelyek önálló életre kel(het)nek - ilyen A két Rose, a Halálos árnyék vagy a Tom Gordon, segíts! (azon kevés könyv egyike, amin majdnem befostam). A no-misztikum könyveit, mint a Tortúra vagy A remény rabjai, még jobban szerettem.
Szembetűnő változás volt viszont, hogy a véres részeket gyerekként sokkal jobban bírtam, kezdek puhány nyugger lenni, ez van. Még jó, hogy bizonyos intermezzókat nem a metrón olvastam, mint a Horzsolások vérvételét, meglepetésszerűen elkapott akut émelygés.

Nagyon örülök, hogy az Európa ezt, és nem az obligát Ragyogást választotta a 100 Könyv-sorozatba*, mert nekem ez sokkal jobban tetszik (sznob, vicces és despota), és Stephen Kingnek valószínűleg jólesne, hogy nem mindig a leghíresebb regényével dobálóznak.
Igazi alig-várom-hogy-hazaérjek-és-folytathassam, aztán hajnalba-nyúló-körömlerágós - regény a Tortúra, kiállta az idő próbáját, annyira örülök, hogy mohó hörcsög voltam és nem sajnáltam az időt, hogy újra olvassam. Az újraolvasás király. Legközelebb A két Rose kerül sorra, legalább négyszer olvastam a távoli múltban. Szerepet kap benne a családon belüli erőszak, egy festmény és a Minótaurusz mítosza, ha valakit érdekel.

* Vicces egybeesés, hogy a Tortúrában szóba kerül A Legyek Ura, a 100 Könyv egy másik darabja. Egyébként nagyon szép és igényes sorozat, a köteteket öröm kézbe venni.

Eredeti cím: Misery
Sorozat: 100 Könyv
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Fordította: Szántó Judit
Ár: 3990 Ft




Read more...

Tíz év azért sok

Abból is látszik, hogy (bloggerszempontból) milyen öreg vagyok, hogy amikor felfedeztem ezt a régi listát a Freeblog halálának idejéről, elkapott a nosztalgia. Elszomorodtam, hogy mennyien nem írnak már, vagy hogy a legfrissebb bejegyzés 2014-es, hogy XY-nak megromlott a házassága. Megörültem annak a gasztroblognak, amelyet mankónak használva először sütöttem süteményt, és indultam el a főzés apró felfedezésekkel teli útjain.
Olyan élmény belefutni egy-egy ilyen régi dologba, mint az időutazás - de nem bánom, hogy csak a nosztalgia maradt belőle és pár blog (arra célzok, hogy micsoda kis hülye voltam - néhány évvel később pedig a mostani énemről fogom azt gondolni, micsoda kis hülye volt). Maga a Freeblog, a magyar gyűjtőhely-érzés, a főoldal végigböngészése hiányzik. És micsoda öröm volt felfedezni, ha egy tizennyolc éves lány sablonos, iskolás locsogása kikerült oda! Cseresznyevirágos sablon és Comic Sans MS betűtípus, úúú! Még mindig emlékszem, hogy egy Lee Child könyv, az Eltűnt ellenség volt az első bejegyzés tárgya. Izgatottságomban még a borítót is beszkenneltem, aztán riadtan néztem a bejegyzésszerkesztő fehér hasábját, hogy mi a francot írjak.:) Lobo írta az első kommentet egy Anita Blake-részhez, majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben.

Próbálok ellenállni annak a régi késztetésnek, hogy az utolsó mondattal elvicceljem az egészet, de nem megy. Tehát: nyanyás ömlengésünket hallották, megkeresem a botom és eltipegek a piacra. Áh, nem, majd csak holnap, a fél nyolcassal, hogy szidhassam az iskolásokat.




Read more...

Érdeklődős-új / friss megjelenős lista

2016. szeptember 12., hétfő

Katacitának nincs kedve könyvet venni, pontosabban a friss megjelenések nem érdeklik, ezért kedvcsináló postot írunk (én meg én) - az más kérdés, hogy nem biztos, hogy Kata talál magának benne kedvére valót.:)

Jonathan Strahan: Az év legjobb sci-fi és fantasynovellái - Ez annyira birizgálta a fantáziámat, hogy egy pocsék nap és egy hosszas sorban állás után meg is vettem, csak úgy, mezei vásárlóként egy könyvesboltban. Sőt, el is kezdtem olvasni!







Jeanette Winterson: Időszakadék - Nagyon örülök, hogy a Kossuth kiadó megjelenteti a Hogarth (igen, a Virginia és Leonard Woolf-féle Hogarth) Shakespeare sorozatot, nagyon kíváncsi vagyok, Winterson mit hoz ki a Téli regéből.






Donna Tartt: Aranypinty - A fülszövege nem túl csábító, de Tartt olyan élményt okozott a Titkos történettel, hogy muszáj elolvasnom.








Sofi Oksanen: Norma - Oksanentől még csak egy regényt olvastam (Tisztogatás), és nem vagyok biztos benne, hogy a szívemnek kedves szerző lesz belőle, de a Normának annyira csábító a fülszövege a varázserejű hajkoronáról és a béranyahálózatot működtetű maffiacsaládról - hát, igen, ez nem egy háztáji mágiás kabátkönyv, Oksanen nem az a fajta, mágikus haj ide vagy oda -, hogy muszáj lesz legalább kölcsönkérnem.




Ljudmila Petrosevszkaja: Rémtörténetek - Ha valaki tényleg igazi rémtörténeteket képes írni, akkor az egy orosz szerző.:)








Max Gladstone: Nagyrészt halott - Már el is felejtettem, mennyire szeretem a jó urban fantasyt, ez pedig határozottan annak tűnik.








Donnie Eichar: Halálhegy - A konteósok egyik dédelgetett kedvence a Gyatlov-rejtély; a kirándulócsoport furcsa körülmények között történt halála rengeteg összeesküvés-elméletet eredményezett már, a titkos katonai kísérlettől a jetin át a bennszülött támadásig, a titkosított információk és a rengeteg oda nem illő részlet pedig tovább borzolja az emberek kedélyét és fantáziáját. Kíváncsi vagyok, Eichar magyarázata mennyire lesz meggyőző.




Jenny Lawson: Őrülten boldog - Azt hittem, valami újabb önsegítő könyvecskéről van szó, de nem, a szerző a saját depressziójáról ír, állítólag viccesen. Szóval, kell nekem egy beszívott mosómedve-borítós, nevettető könyv a depresszióról.







Gail Carriger: Szívtelen - Alexandra Tarabotti visszalejt a magyar könyvpiacra hiperszuper napernyőjével és mogorva farkasemberével karöltve. Instant kikapcsolódás, naná, hogy el akarom olvasni.







Egyelőre ezek azok, amelyek komolyabban érdekelnek. Hogy mikor olvasom el és/vagy szerzem be őket, nem tudom, mert mostanában elég sok könyvet vásároltam, de lesz még karácsony is, és valószínűleg pár másik érdekes megjelenés is. Valamennyire birizgál Sylvia Löhken: A csend ereje (de ha múzeumba való csodabogárnak állítja be az introveráltakat, köpködni fogok) és Mikolaj Łozinskitól a Regény, de ők még csak az olvasói radar perifériáján mozognak.

Ti milyen könyveket vártok ősszel?


Read more...

Az új szerelem: dry brush

2016. szeptember 6., kedd

Avagy minden női kontent-fóbiás meneküljön.


Nem is értem, miért nem próbáltam ki eddig a dry brush (száraz ecset)-technikát, amikor annyira, de annyira egyszerű... megkockáztatom, a legegyszerűbb módja a nail artnak.
Minden nail polish geeknek van egy kedvenc színe, amit nagyon - úgy értem, nagyon - szeret. Ez azt jelenti, hogy hiába van öt piros lakkja, meg fogja venni a hatodik, hetedik, sokadik piros lakkját, mert a nüansznyi, halandó szemmel észrevehetetlen különbségek számára teljesen egyedivé teszik a nyolcadik piros lakkot is. Azért hoztam fel példának a pirosat, mert nekem ez a legkedvencebb színem - nem tehetek róla, már a babakocsim is piros volt (mind a kettő!).:) Fel se merem sorakoztatni őket, hogy hányan vannak, de nem is érdekel. Mind gyönyörű, és még nagyon sok szép piros lakk van, ami rám vár.
Kérdezhetnétek, hogy akkor mi a lópikulát keres egy atomzöld manikűr képe itt. Hát azt, hogy a második kedvenc színem - meglepő módon - a zöld. Sose voltam egy zöld lány, meg is lepett, hogy mennyi zöld körömlakkom lett suttyomban - öhm, hááát, tizenegy, a nyomdalakkokat is beleszámítva. Hacsak nem lapul még valak.... jaj, a Wazowski. Tizenkettő - de ebben az átmeneti, tealbe-kékbe hajlóak is benne vannak, na.
Délelőtt kitaláltam, hogy a lábkörmeimre felfestem az összes zöld lakkom, nem érdekelt, hogy hülyén néz ki, leszarom-kedvemben voltam. A kézkörmeim (ahogy rendszerint lenni szokott) estére maradtak, és, miközben felváltva leveleztem Nitával, körmös videókat-lakkokat-swatchokat nézegettem, molyos frisst irtottam és megírtam a kupacos postot, egyik ötletből bomlott ki a másik, mert 1.) sosincs annyi időm a nail artra (vagy bármelyik hobbimra), mint amennyit szeretnék, 2.) akárcsak a következő olvasmány kiválasztásánál, mindig nyűglődök: jaj, ezt még nem is használtam, ez régen volt rajtam, de ehhez meg amaz nem illik, stb. Legyen szivacsos ütögetés. Nem, nyomdázás. Nem, ez lesz az! Dry brush, de nem ezekkel a színekkel. Nem fehérre, mert uncsi a fehér alapszín és a China Glaze fehérét fél óráig tart normálisan felapplikálni (valaki mondjon egy normálisan működő fehér lakkot). Legyen ez az Essence almazöld, úgyse volt még rajtam a mai napig, aztán meglátjuk, mi lesz, világos alapra sok mindent ki lehet találni.
Komolyan mondom, egy álom volt felkenni. Az ecsetnek az a része, amit fogsz, meglepően rövid, de marha könnyű volt dolgozni, akárcsak a lapított, széles ecsettel. Szépen terült, alig foltosodott és a legtöbb körmömön elég volt két réteg, ami világos színeknél ritka. És tényleg szép almazöld, nem is értem, miért nem használtam korábban. Még, jó, hogy van belőle egy halványrózsaszín is.:P Ezután fogtam egy sötétebb zöldet, és jöhetett a móka.
A dry brush-nak az a titka, hogy sivatagszárazra kell lesimogatni az ecsetet. Én a maton csináltam ezt, de megteszi tányéralátét vagy egyéb műanyag felület. Utána finoman, mintha félnénk hozzáérni a körmünkhöz, elkezdünk kapkodó mozdulatokkal csíkokat huzigálni, hosszában és/vagy keresztben. Jaj, de tetszett nekem, és elsőre ment, instant sikerélmény.
Mivel nekem semmi nem elég, jött a Juliette, ez a cifra gyönyörűség, kész rokokó palota, imádom a precious metal finist. Vele már nem volta olyan ügyes, de egy acetonos vattakoronggal lemartam a felesleget, ami el akarta takarni a zöld csíkokat - ezért is jó minden réteg fölé fedőlakkot tenni, ha javítani akarunk, nem kell legelölről kezdeni az egész hadműveletet.
Végül eszembe jutott, hogy van nekem egy újdonat zöld, metálos nyomdalakkom, a Fairy Forest a Color Alike-tól. Akkor kezdtem el más nyomdalakkok felé kacsintgatni, amikor megelégeltem, hogy a színes Mundók rendetlenkednek (kicsit hígítani fogom őket). Először a Juicy Tangerine-t vettem meg (mert a korallt is szeretem és sok színhez illik), aztán megláttam, hogy akciós a Fairy Forest, és nem bírtam otthagyni, olyan szép... zöld. Ne röhögjetek! Alapvetően nem szeretem a metálos lakkokat, valahogy taszítanak egész körmökre kenve, de itt, a pávatollal gyönyörűnek látom. Bénán nyomtam fel, igen, de gyorsan kell csinálni a nyomdázást, a bal kezemen így is fel akart válni - nyilván szükségem lesz előbb-utóbb egy átlátszó nyomdázóra. Egyébként mind a két nyomdalakk jól működik, a FF különösen, úgyhogy bátran fogok ezután CA nyomdalakkot venni.

Hossz idő óta ez az első nail art, amivel elégedett vagyok és úgy érzem, igen, ezt szerettem volna létrehozni. Az általam Alhambrának elnevezett nem volt ilyen, pedig a színei tetszenek:



Tetszik nektek a manikűr és az agyament szájmenésem?:))


Read more...

Új Jeanette Winterson!

2016. szeptember 5., hétfő

Feljött a molyos frissben ez a megjelenéses lista, rutinból átfutottam, és majdnem felsikítottam az örömtől - lehet, hogy már korábban is szerepelt rajta, csak én nem vettem észre, de ez nem kisebbíti az örömömet: lesz új Jeanette Winterson-kötet, éljen!:)


Az időszakadék Shakespeare Téli regéjének átdolgozása, október 10-én jelenik meg a Kossuth kiadónál. Az ára 2990 Ft lesz, itt elő tudjátok rendelni 25% kedvezménnyel.

Lassan nekem is össze kellene állítanom egy listát az érdekes megjelenésekről, egyre jobban gyűlnek - és tegnap este adtam le egy rendelést a Líra akciója miatt... durvább évet fogok zárni, mint a 2015-ös és 2016-os 35 darab, de remélhetőleg 60-70-ig nem jutok el, komoly visszaesés lenne.

Ui.: Emlékeztem erre a Shakespeare-sorozatra, becsületes nevén a Hogarth Shakespeare Seriesre.
Igazán ígéretes a teljes lista is - egyedül Gillian Flynntől dülledt ki a szemem -, bár 2021-ig kell várni, hogy mind megjelenjen.
Margaret Atwood: Hag-Seed -> A vihar
Anne Tyler: Vinegar Girl -> A makrancos hölgy
Howard Jacobson: Shylock is My Name / Shylock a nevem -> A velencei kalmár
Jeanette Winterson: The Gap of Time -> Téli rege
Jo Nesbo: On Macbeth - Megjelenés: 2017. 04. 02.(Jézusom, micsoda vérfürdő lesz ebben:D)
Edward St. Aubyn: On King Lear - Megjelenés: 2018. 03. 04.
Tracy Chevalier: On Othello - Megjelenés: 2017. 06 06.
Gillian Flynn: On Hamlet - Megjelenés: 2021. 05. 01. (Végül is, addig megtanulhat jól írni...)








Read more...

Rövidke post

2016. szeptember 4., vasárnap

Sajnos előfordul velem, hogy a fáradtság okozta agykiégés olyan olvasmányokkal találkozik, amelyek lehetnek jók is, de nem indítják meg a szófosó gépet szólavinát bennem, azaz megint egy kupacos post következik.

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Esküszöm, hogy nagyon kellemes volt olvasni ezt a könyvet, de az augusztusi havi zárásban még a szerző neve se jutott eszembe. Cecilie Enger (hallod, Amadea, CECILIE ENGER) kötete nem regény, hanem egyfajta öngyógyító terápia; körbejárja és elénk tárja emlékeit a radikálisan bohó édesanyjáról annak ajándéklistái alapján, amelyek a családi ház kipakolása-eladása közben kerülnek Cecilie kezébe. Miközben ő felidézi a karácsonyokat, szülinapokat, a kiemelkedő vagy éppen hétköznapi pillanatokat a családjukban, édesanyja éppen ezeket az emlékeket veszíti el az Alzheimer-kór miatt. Bús-nosztalgikus mozaiknapló némi kutatással megfejelve az ajándékozás természetéről, szerettem olvasni - némileg Az almamag ízére [post kettő] emlékeztetett annak mágiája nélkül. Ha szembejön veletek, nézzetek bele.:)

Alan Moore - Dave Gibbons: Watchmen - Az őrzők

Nem igazán vonz a képregény műfaja; tudom, begyöpösödött betűfanatikus vagyok, de zavar, hogy olyan kevés bennük a szöveg, ráadásul sok rajzot inkább csúnyának, mintsem kifejezőnek vagy művészinek látok. Kivétel a Farkasok a falban, a Sandman és immár a Watchmen - benne nagy potenciált láttam (most az érdeklődésem függvényében beszélek róla), mert tudtam, hogy más, és elég sok könyvet olvastam már ahhoz, hogy az extrém, kivételes, műfajmixelt gyönyörűségek legyenek a gyengéim. És a Watchmenben rengeteg utalás, képszimbolika és több oldalnyi folyamatos betűfolyam van! És alternatív! És komor és nyomasztó és intertext és jön a világvége!
A könnyebbik végét fogtam meg az ismerkedésnek, amikor a filmet tettem az első helyre - lehet, hogy nem volt jó ötlet; hihetetlenül élethűen keltették életre az eredeti világot, pár dolgot változtattak meg, de egyiket se éreztem szentségtörésnek, hiába vagyok erre nagyon érzékeny. Az olvasmányélményemnek viszont pont az élethűség lett a rákfenéje, kigolyóztam az egyenletből a felfedezés izgalmát, de ez van, én döntöttem így. Ha valaki idegenkedik a képregényektől, szerintem jó ismerkedési lehetőség a Watchmen, a gyakorlott elmét is lenyűgözi.

Lev Grossman: A varázslókirály

A pasim olyan mértékben szétvesézte - teljesen logikusan és könyörtelenül - a sorozat első részét, hogy hosszú időre elment a kedvem a folytatástól, Ilweran kölcsönkönyve hónapokig vesztegelt a könyvespolc tetején. Aztán egyszer csak megjött a Kedv, ez a szeszélyes dög és végre nekiláthattam A varázslókirálynak.
Hogy ez a Quentin milyen egy elbaszott nyomoronc! Ez nem is spleenes, hanem kóros elmebeteg. Kell a Kaland, jaj, nem, a bársonypárnáimon akarok inkább heverészni, van a kikötőben 150 hajó, de nekem az kell, ami csak a képzeletemben létezik, egy kibaszott könyvsorozatban, inkább építtetek egy kurva drága gályát, mert érzem, hogy nekem erre van szükségem. Haver, miért nem mész el egy nyárra wellness szállodába diákmunkára és a fizetésedből veszel egy videojátékot?
Rohadtul untam Quentin kalandozásait a könyv első harmadában, úgy éreztem, a könyv kilök magából, mert a történet totál érdektelen, hiába lelkendezett mellettem a mormon lány a vonaton, hogy ez milyen jó. 90%-ban Julia története miatt olvastam tovább, az ő szenvedésének volt tétje. Ez a lány harcolt azért, ami Q-nek az ölébe hullott, ő is meglátta a mágia igazi lényegét és nagy árat fizetett a tudásért. Q is - de az ő személyes érintettsége Juliáéhoz képest elenyésző. Ő végig a levegőben lebeg, mint egy unalmas színű lufi, Julia meg keményen a földhöz csapódik. Az ő szálát és Quentin egyik egzotikus helyszínét nagyon élveztem, de a végére megint ellaposodott a cselekmény, nem értettem, Grossman miért ebbe az irányba tereli a szereplőit, a motivációikat hamisnak és mondvacsináltnak éreztem. Az igazi konfliktusok elsikkadtak. Azért teszek így, mert megmondták nekem, és kész. Ki? Mikor? És te szó nélkül elfogadod, csak bólintasz, mint egy mesekönyvben?
Nehezen tudom elhinni, hogy Quentin szerencsétlenkedései új alapokra fektetik a fantasy műfaját - Miéville ténykedésének valahogy jobban tudok hinni -, de ki tudja, mit gondolnak erről a sorozatról tíz, húsz vagy ötven év múlva.


Read more...

Hamis édenkert

2016. szeptember 1., csütörtök

"Emlékszem... A betegeknek egyre rosszabbul gyógyultak a sebeik. Meg hát... Az az első radioaktív eső, amely után megsárgultak a pocsolyák. Sárgák lettek a napon. Most már mindig megrémít ez a szín. Egyrészt, mint kiderült, a tudatunk nem volt felkészülve semmi hasonlóra, másrészt pedig - de hát mi vagyunk a legjobbak, a legextrábbak, a mi országunk a legnagyobb. A férjem felsőfokú végzettségű, mérnök, és a lehető legkomolyabban győzködött arról, hogy ez terrorista merénylet."

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Egyszer fizikaórán megkérdezte a tanárnő, milyen atomerőműveket ismerünk. Az egyik fiú élénken felordított, hogy "Csernobil!", mire a többség elnevette magát, még a tanár is mosolygott. Nagyon keveset tudtam Csernobilról - jóformán semmit, és ez az állapot állt fenn a könyv olvasásáig -, csak annyi ismeretem volt, hogy az egyik blokk felrobbant és borzalmas katasztrófát okozott.
Lehet, hogy jobban jártam volna, ha megmaradok ebben a boldog tudatlanságban, mert ez volt a legborzalmasabb könyv, amit valaha olvastam. Van az a közhely, hogy a legnagyobb drámát / szappanoperát az élet írja - hát, annál falhoz vágósabb fikciót a legelvetemültebb író sem képes kitalálni, amelyben a kisgyereknek olyan fájdalmai vannak, hogy könyörög az anyjának a halálért - mert megtörtént, mert az anya meséli el. Igen, tudom, hogy ez naponta előfordulhat, de ettől nem volt kevésbé megrázó olvasni róla.
És az állatok, istenem. Nekem senki sem mondta, hogy ez egy állatos könyv. Szalad elöl a macska, utána két kisgyerek, hátul a katona, nagy nejlonzacskóval. A kislány sikít és biztatja a macskát a menekülésre. Az a kép, hogy az elhagyatott ház ablakában a kismacska megeszi az ott lévő muskátlik összes levelét, örökre az agyamba égett, pedig nem is az én emlékem, hanem egy katonáé. Ahogy az is, hogy a kis fekete uszkár próbál kimászni a halott állatokkal teli gödörből, és senkinek se maradt egy tölténye, hogy agyonlőjék.
Szerintem aki idáig elolvasta a postot, és van némi érzelmi intelligenciája, felváltva akar hányni és sírva üvölteni - ha pedig nem, olvasson bele a könyvbe és megjön az érzés -, úgyhogy innentől megpróbálok kissé implicit és visszafogott lenni.
Nekem ez a könyv tényleg kibaszottul fájt. Az első pár oldalt egy maratoni társasparti után, hajnalban olvastam, és úgy éreztem, kisütötték az idegvégződéseimet, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Persze, tehetnétek fel a kérdést, mi a lófaszra számítottam, szépen átmosott, gondosan megtervezett amerikai-módi beszámolókra? Hát Alekszijevics nem így működik, szépen kiteríti eléd az ismeretlen emberek meztelen fájdalmát és hátradől. Nem kérdez, nem válaszol, csak megjelenít, hadd bontsa ki a szirmait az iszonyat. Az olvasás négy-öt napja alatt kezdtem hozzászokni a borzalmas dolgokhoz - a kezdeti szikrázó fájdalom után megkezdődött a lassú elhalás, de néha belém mart, mintha szurtos, fekete karmok akaszkodtak volna a belsőmbe és darabokat téptek volna ki belőlem - úgyse sok maradt már. Olyan ez a könyv, mint egy baleset, amire nem lehet nem odanézni - nem lehet nem olvasni.
[Lehet, hogy néhány embert idegesít a rengeteg kötőjel, de a Nyár Badenben c. kisregényében Leonyid Cipkin egyfolytában ezt csinálja, én pedig, aki mindig visszafogta a kötőjeles mániáját, felszabadultam tobzódom, nézzétek el nekem.]
Ennek örömére jöjjön néhány visszafogott mondatba csomagolt dolog:
Emberek azt kérték, hogy küldjék őket Csernobilba, mert hősök akartak lenni.
Háromszoros fizetést ígértek azoknak, akik az erőmű mellett dolgoztak.
Egy szál pólóban lapátolták a reaktor tetejéről a bitument.
A szennyezett élelmiszert, az ott hagyott holmikat ár alatt értékesítették más piacokon.
A japánoknál 12 évbe telik egy reaktor felépítése. A szovjeteknél 2-3 év és amit lehetett, kiloptak belőle.
Kétszáz tonna radioaktív anyag van betonszarkofágba zárva a csernobili zónában és senki nem tudja, mi történik vele. A rajta lévő repedések összesen kétszáz négyzetmétert tesznek ki. Halált lélegez ki, amit a szél felkap és az egész világon széthord.
Az ottani földet több ezer tonna radioaktív szar borítja - a hirosimai bombák háromszázötvenszeres mennyisége.
Kiakad egy pripjatyi ház falához érintett számláló.
A tévében zöldségeket mérnek sugárzásmérővel és nem mutat semmit - olyan típussal, ami csak a háttérsugárzást mutatja ki.
A kisfiú kikönyörgi az apja ködvágó sapkáját és két év múlva agydaganata lesz.
A tórium bomlása tizennégymilliárd év. (Mi ehhez képest a cigaretta vagy az eldobható pelenka...)
A rengeteg beteg ember az onkológián. A fertőtlenítő szaga. Mi mennyit kaptunk a radioaktív felhőből, ami a robbanás után két nappal már Japán felett volt?
Kelet felől fúj a szél, mondják a rádióban.

Annyira belemászott ez az egész az agyamba, hogy a sugárzással álmodtam, amire nagyon kevés könyv képes. Istenesen megmártóztam az emberi mocsokban és lelkileg belehaltam - mégis örülök, hogy elolvastam. Szép nagy sarokkő lett belőle az (olvasói) látásmódomban.


Read more...

Még mindig sok könyvet kapunk

És írni még mindig nincs időnk, de egyszer talán ennek is vége lesz. Az a fajta fáradtság honol az agyamban, amikor csak nézni bírok, képeket, a falat, a semmit, vackokat. Olvasni még tudogatok, de interakció már nincs, csak automata válaszok. Hörr.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás Joyce Carol Oates: Pikk Bubi Lionel Shriver: Ennyit erről Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Véget ért a nagy szülinapozás! Mindenki megszeretgetett néhány könyvvel; Nita a Tizenegyes állomással, fezer a Pikk Bubival, pattől kaptam az Ennyit errőlt, sztimi és ponty párosától a két Alekszejevicset. Halvány gőzöm nincs, mikor kerülnek sorra, egyelőre a Várólistacsökkentésben próbálom magam utolérni, melybe idén 18 könyvet válogattam, és most olvasom a nyolcadikat (Nyár Badenben). Utána valami nagyon könnyű, nagyon amerikai regényt szeretnék elővenni, mert a Csernobili ima után nem a Nyár Badenben volt a legjobb választás, legalábbis anno így éreztem - mostanra normalizálódott a viszonyunk.:)

Jézusom, tényleg ilyen keveset olvastam augusztusban? Bődületes! Ja, kihagytam Amandát, így már jobb képet mutathatok fel:
Cecilie Enger: Anyám ajándékaiAlan Moore – Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők Lev Grossman: A varázslókirályAmanda Palmer: A kérés művészete Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
Az Anyám ajándékait leginkább kellemesnek tudnám leírni, jó érzés volt bevackolni a család emlékeibe. A Watchment hosszú évek óta el akartam olvasni, aztán a zseniális film adta meg az utolsó löketet. Ritkán érzem azt, hogy a filmadaptáció jobban sikerül, mint a regény, ez esetben fej-fej mellett haladnak, mert a képregénnyel továbbra is nehezen halad az ismerkedés - túl kevés benne a szöveg!:) A varázslókirály nem volt rossz, de Quentin igazán kinyúvadhatna már, hozzá képest Anyegin, de még Werther is egy tetterős, élettől duzzadó fiatalember volt. Amanda könyvén, A kérés művészetén nagyon jól szórakoztam, és Gaimannel übercuki párbeszédeket folytatnak. A Csernobili ima - erre a könyvre nincsenek szavak, illetve nekem nagyon is sok van, csak róla szeretnék hosszabban írni.

Egyéb eredmények:
Hat Hét napja nem ittam kólát, úristen.
Ellenben, ha holnap sikerül elmennem edzeni, ismét teljesül a tervem, és szinte biztos, hogy hétvégén is mozgok valamit.
A nyavalyás női cuccoktól viszont nem bírom távol tartani magam, ráadásul könyvet is akarok venni, ami nagyon nem jó jel.

A többiek vandálkodásai:
PuPilla
katacita
Dóri 
Nita
Heloise
Nikkincs


Read more...

Jó dolog

2016. augusztus 26., péntek

Hogy senki ne vágja fel az ereit a postjaim miatt [irónia bekapcs.], leírom, hogy az egyik legjobb dolog a világon pénteken nem dolgozni, azon belül a gépet nyomkodni hálóingben és kardigánban, vedelni a teát és kedvet érezni a firkálásra. És amikor az a legnagyobb gond, hogy melyik tusfürdőről írjak véleményt a Krémmániára.:D

[Természetesen nem ez a legnagyobb gondom, de muszáj elengednem a problémákat, mert tegnap éjszaka a hetes buszon a munkán emésztettem magam, miközben hazafelé utaztunk a sörözésről, ami nem normális, és annyira kiütött a stressz, hogy két hétig alig bírtam enni és úgy kapaszkodtam a Daedalonba, mint vallásos ember a feszületbe, ami meg nem egészséges.]

Egyébként tényleg kezdek öregedni; imádok itthon szöszölni, rendezgetem a kupis fiókot, a könyveket, kivasalok előre, az elmúlt napokban végre jutott időm átültetni a növényeket - a teraszon, miközben kint szakadt az eső, csak azért nem néztek hülyének, mert mindenki azért küzdött, hogy ne ázzon csatakra -, még a mosogató súrolását is élvezem. A szimpla döglés vagy az, hogy visszafekszem aludni, már nem megy, erős késztetést érzek a "hasznos" dolgokra, mert ki tudja, mikor lesz rá idő legközelebb, és megint nyomasztani fog, hogy mennyi mindennel el vagyok maradva. Azt hiszem, mindez azzal (is) összefüggésben van, hogy olyan otthonunk van, amit imádunk és ő is imád minket. Az otthon fesztivál-érzés, amikor nem mész sehova, de nem baj, mert jól érzed magad a lakásodban,. Mindennek van helye; a dvd-k nem a ruhásszekrény hátuljában fenyegetnek azzal, hogy egy stratégiailag fontos pillanatban hegyomlásszerűen kizúdulnak ránk, van konyha, egy bazinagy konyha, ami olyan, de olyan szép, hogy még nevet sem bírok neki adni, van sok növényünk - öregedés vol.3 -, nem a földön sorakoznak a könyveink, nem 200 km-re vannak a saját köteteim, nyáron egyszer se kellett bekapcsolni a légkondit. Higgyétek el, extra kínzás egy 35 fokos, tetőtéri lakásban bekapcsolni a sütőt - és bárányhimlős vagy. Ez az élményem vetekszik azzal, amikor a huszonvalahány macskát egyszerre kapta el a hasmenés a házon belül. Szerettem a kis lakást, de nem cserélném vissza a kettőt. Innen pedig csak egy 16. kerületi, saját kertes, régi ház tudna kirobbantani (ha vihetem a konyhát és ilyen járólapunk lesz), elvadultság, borostyán szívdobogtató tényező.

Ui.: Egyetlen hátránya van az itthon héderelésnek: el kell menni futni. Vááá!

Ui2.: Nitával átkonvertáltuk a könyvvásárlásmániánkat beauty cuccok vásárlására. Ja,és az új lakásban rengeteg testápoló, tusfürdő stb. fér el.

Ui3.: Van itt olyan, akit érdekel, mit kenek magamra? Mondjuk, ha lesz kedvem, úgyis írok róla.:D



Read more...

Álom

2016. augusztus 24., szerda

A múlt éjszaka azt álmodtam, hogy ez edzőcuccom egy férfi öltözőben maradt, amihez egy New Yorker-bolton keresztül vezetett az út egy ismeretlen plázában. Az üzletben anyával (!) nézegettünk egy pirosas sportos szoknyát, ami 9120 Ft-ba került, akciós volt, de kiderült, hogy csak hatszázvalahány forint a kedvezmény és ezért méltatlankodtunk. A következő snittben megtaláltam az edzőcuccom, ballagok ki a New Yorkeren keresztül, aztán eszembe jut, hogy a pláza sugárfertőzött terület, ezáltal a ruhámnak is annyi, meg hát nekem is. Ennek ellenére tök nyugodtan sétáltam kifelé. Nagyon örültem, hogy 6:40-kor szólt az ébresztő.


A bizarrságán felül az a vicces ebben az álomban, hogy teljesen reális, hétköznapi elemekből rakta össze a tudatalattim - ellentétben egy korábbival, amiben a pasimat zöld-piros, kanyargó tetoválások borították, úgy nézett ki, mint egy törzsfőnök -; a Csernobili imát olvasom, az edzőteremben nem üzemel a női zuhanyzó felújítás miatt, vennem kellene pár őszi cuccot és eszembe jutott az elmúlt napokban, hogy a New Yorkerbe is be kellene nézni, és a könyv olvasása közben átfutott az agyamon, hogy a rengeteg rákos megbetegedésnek lehet-e ehhez köze (beugrott a tömérdek ember a folyosókon, nekünk általában alig jutott ülőhely, aztán előjött az a jellegzetes szag, amit csak ott éreztem, nem tudom, hogy fertőtlenítőszer volt-e - és az agyam itt lecsapta a biztosítékot, ahogy szokta), meg nemrég volt anya névnapja.


Read more...

Kérd és megadatik,

2016. augusztus 21., vasárnap

mondja Amanda Palmer, a csodatévő telefonközpontos, és lőn.

"Amikor néznek, nyugodtan becsukhatod a szemed. Ilyenkor csak elszívod mások energiáját, magadra irányítod a reflektorfényt. Amikor látnak, nyitva kell lennie a szemednek, hogy te is meglásd és felismerd azt, aki néz. Ilyenkor befogadod az energiát, és te magad is energiát generálsz. Te sugárzod a fényt.
Az előbbi exhibicionizmus, az utóbbi kötődés.
Nem mindenki akarja, hogy nézzék.
De azt mindenki szeretné, hogy lássák."

Amanda Palmer: A kérés művészete

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet - köszönöm Ilwerannak, hogy kölcsönadta -, azért, amiért a regényes (ön)életírások is vonzanak; tetszik a személyes kitárulkozásuk, hogy az író betűkbe rendezi és elismeri a kétségeit, a fájdalmait, a hibáit - ez vagyok én, tépjetek szét, ha akartok. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak én küzdök nevetséges, pitiáner problémákkal, amelyekről persze utólag derül ki, mennyire nevetségesek és pitiánerek. Hülyén hangzik, de néha jólesik meggyőződni ennek az ellenkezőjéről.
[Nyugtassatok meg, hogy nemcsak én csináltam már hideg teát, mert elfelejtettem bekapcsolni a vízforralót.]
Amanda Palmerről semmit nem tudtam a fánkos analógián és azon kívül, hogy Neil Gaiman felesége. Nem tudtam, hogy A kérés művészete laza önsegítő könyv némi könnyed pszichológiával, önéletrajz, egy kutatási téma összegzése, vagy mi. Annyi sejtésem volt, hogy teljesen komolytalan nem lehet, ha a HVG adta ki. Mindezek helyett a könyv turistakör Amandalandben, ötórai teadélután egy internetfüggő, végletesen extrovertált rocksztárnál, aki a testszőrzetét néha, a szemöldökét viszont mindig borotválja, és a tamponon kívül már mindent kért a Twitteren, szállástól kezdve szinonimákon át az új lemezhez szükséges pénzig. Szemérmetlen egy nő, azt mondja.
 A központi téma, hogy mennyire és miért szégyellnek az emberek bármit is kérni - Amanda életén keresztül, kezdve onnan, hogy élőszobor-performanszot adott elő néhány tejesrekeszen állva, és a pénzért cserébe virágot ajándékozott, odáig, hogy nem akart, nem mert pénzt elfogadni a férjétől. Még ha azt a férjet Neil Gaimannek is hívják.
[Tudtátok, hogy az angolok tényleg darlingnak szólítják a kedvesüket? Azt hittem, ez csak karikírozó filmes póz.]
Amanda kifakadása Gaimannek, miután leszerződtették a könyv megírására:
"- Jó! Megírom - mondtam dacosan. - Beleírok mindent, és akkor mindenki tudni fogja, hogy valójában mekkora seggfej vagyok, mert van egy bestselleríró férjem, aki kitartott, míg én be nem váltottam a csekkemet, amelyet azért kaptam, hogy megírjak egy nevetséges, öntömjénező könyvet arról, hogy meg kell tanulni elfogadni a segítséget mindenkitől."
Nem összefüggő, lineárisan előre haladó tartalmat kapunk, hanem egymáshoz keresztbe-kasul kapcsolódó eseteket, történeteket, amelyekre többször történik előre-és visszautalás. Amandának sikerül néhányszor (a valóságban inkább nagyon sokszor) nagy balhét kavarnia és olyan gyűlölethullámot kapnia a nyakába a kijelentései, tettei miatt, aminek én a tizedrészétől kifeküdnék. Habár szerettem olvasni a könyvét és érdekeltek a gondolatai, a vége felé kezdtem besokallni a naivitásától; ha pucéran kiáll a tömegbe, és felszólítja az embereket, hogy írjanak rá filctollal, miért
Neil Gaiman és Amanda Palmer
Forrás
lepődik meg, hogy valaki (meglepő módon egy nő) a lába közé nyúl? Hitetlenkedve olvastam, hogy létezik olyan mélyen empatikus és nyitott ember, aki megöleli és babusgatja azt, aki ellopja a hangszerét vagy ocsmányságokat ír róla és vakon megbízik mindenkiben. Nincs szállása éjszakára egy idegen városban? Kiírja a Twitterre, és este becsönget a felajánlóhoz! Cserébe meghívja ebédre, ajándékba ad egy koncertjegyet vagy CD-t. Nagyon furcsa volt, hogy senkiről nincs egy negatív, ingerült gondolata, de kialudtam magam, tele a hasam, ezért nagylelkű leszek és elhiszem neki, a hitetlenkedésemet pedig eltakarítom a mizantróp, introvertált lelkem mélyére.
Nem hiszem, hogy ebből a könyvből a segítségre vágyók megtanulnák, hogyan merjenek kérni, elfogadni, aztán az ajándékot tovább adni - azaz nagylelkűnek lenni és harmóniában élni a körülöttük lévő világgal -, de valószínűleg nem is ez volt a szerző célja. Amanda Palmer azt tette, amit valószínűleg mindig is: adott magából egy darabot az olvasóknak, ahogy korábban a rajongóknak és a nézőknek, hogy még szorosabbra vonja a hálót a közösségében, amibe bátran belevetheti magát - a kezek meg fogják tartani és körbehordozzák.

Nos, virágnak kicsit kókatag, fánknak horpadt és nem egészen friss, de elfogadom, mert jó élmény.:) Aki hozzám hasonlóan szeret az emberi problémákról olvasni, annak valószínűleg tetszeni fog.

Ui.: Mindig meglep, hogy a könyvek írói valóságos személyek, akik ugyanúgy jönnek-mennek, esznek, dolgoznak, alszanak, mint én. Jé, Amandának tényleg van Twittere és tényleg állandóan ott lóg! A honlapjáról tudtam meg, hogy a mentora és barátja, Anthony, aki sokat szerepel a könyvben és annak ideje alatt betegszik meg, meghalt. Amandának és Neil Gaimannek 2015-ben született egy fia - a könyvében AP azt mondja Gaimannek a lánykérés előtt, hogy valószínűleg nem akar gyereket és később lesz egy abortusza -, akit Anthonyról neveztek el.

Eredeti cím: The Art of Asking
Kiadó: HVG Könyvek
Kiadás éve. 2015
Fordította: Garamvölgyi Andrea
Ár: 3900 Ft


Read more...

Se füle, se farka, azaz az Xxxx-post

Sokáig "xxxx" címmel hevert ez a bejegyzés a piszkozatok között, azóta se tudom, mi akar lenni, mert nem egységes, nincs eleje, vége, leginkább a végtelenbe nyúlik. Maradjunk annyiban, hogy X-emléktöredék, mégiscsak legyen valami neve szerencsétlennek. Ez az én szülinapi ajándékom nektek - egy darab belőlem. Köszönhetően annak, hogy nagyjából kialudtam magam, összeszedtem némi belső csendet és végre van kedvem firkálni.

****************************

Ironikusnak találom, hogy a mai korban újra felfedeznek nyilvánvaló, alapvető dolgokat, felcicomázzák egy divatos névvel, könyvet, videót készítenek róla és széles mosollyal adják el. Élvezd az élet apró örömeit [ha újra boltot nyitnék, Apró Örömök Boltja lenne a neve], vedd észre a hétköznapi csodákat. Tégy rendet az életedben, figyelj a kupis sarkokra, a száraz tésztákat egy helyre rakd a kamra polcán, külön fiókban rendezd el a zoknikat és a téli cuccokat. Újulj meg, frissülj fel, edd azt, amit az ősember. Ne használj alumíniumsót és parabént tartalmazó dezodorokat-krémeket. Egyél goji bog... ja, bocs, nem, most a chia mag a menő, a bio zöldcitrom, meg a szmúszi - véletlenül sem turmix. Ne egyél vacsorára töltött káposztát tejföllel és fehér kenyérrel, mozogj egy héten háromszor, és le fogsz fogyni! Azért legyen egy hobbid, mert örömet okoz, nem pedig a teljesítés, a kötelességérzet miatt. Micsoda varázslatos módszer!
Elhiszem, hogy vannak emberek, akiknek efféle mankókönyvek segítenek bizonyos dolgokat megtanulni - magunktól nem jöhetünk rá mindenre -, de nekem például az, hogy szortírozzak, tematikusan rendezzem el a tányérokat, rendet tartsak a lakásban, mindig kézenfekvő volt. Lehet, hogy csak egy kupis szülő kellett hozzá. Nálunk mindig oltári rendetlenség volt; az én anyám csontozókést rejtett el az újságokkal telitömött éjjeliszekrénye polcain - szerintem meg se találta volna, ha egy betörőnek sikerült keresztül verekednie magát egy izgága kutyán és 22 macskán -, a szoba sarkában, a gyerekkorban kikönyörgött házi szökőkút mellett kristálygömb fénylett a dobozában, a szekrényben soha nem hordott, csillogó bundák és magas sarkú cipők sorakoztak. Egyszer karácsonykor felvette a legújabb szerelését, fekete kordbársony szoknyát csillogó, ujjatlan felsővel és térdig érő csizmával. - Jézusom, hogy nézel ki - nyögtem, miközben lerogytam a palackzöld kanapéra. - Mint egy vén kurva - felelte vidoran, miközben levonult a lépcsőn. Soha nem vette fel házon kívül.
Gyerekkoromban imádtam a tűsarkúival játszani, amiket még a születésem előtt hordott - a nagyanyám által "pinatakarónak" nevezett miniszoknyákkal soha nem találkoztam, de a tejszínhabos, érettségi előtt felhajtott kiskonyakot sokszor meghallgathattam -, egy különösen megragadt az emlékezetemben; ezüstszínű, irizáló átlátszó betétekkel megbolondított cipő volt, még egy iskolai dolgozatomat is neki szenteltem (igazán nem értem, a tanár miért nem találta zseniálisnak - imádtam fogalmazásokat írni, a kedvencem az volt, amikor Bornemissza Gergőnek kellett levelet írni az Egri csillagok egy másik szereplőjének nevében). Remélem, megvan még valahol.
A rózsaszín nyuszi volt talán a legdédelgetettebb plüssállat a légiónyi jószág közül (emlékeztek azokra a kutyamamákra, amiknek a hasába voltak rejtve a kiskutyák és ki lehetett őket venni?), most a nagyanyám házában állomásozik. Volt piros alapon fehér pöttyös nyakkendője is, meg egy párja, a zöld maci, de őt nem zártam a szívembe. Az egyik gyerekkori fotómon állok a kis szoba sötétkék szőnyegén, egyik kezemben a nyuszi, a másikban egy egész tepsinyi piskóta és röhögök. Miért is ne, mindenem megvolt, ami kellett.:)

A házban tizenéves korom óta én próbáltam rendet tartani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Kisúroltam a hűtőt, ami idősebb volt nálam, a művelet két pár gumikesztyűt vett igénybe, kidobáltam a lejárt lekvárokat, amiket anya isten tudja, miért vásárolt meg, talán a gyerekkori nélkülözést kompenzálta. Ugyanezért vehetett nekem hógömböt, ami ugyan engem is lenyűgözött, de neki lehetett vágyott kincs ötven évvel ezelőtt, ha egyáltalán volt ilyen. A katicamintás, rózsaszín labdámért bármikor odaadtam volna a hógömböt, a játszótéren hagytuk - talán fagyizni mentünk -, mire visszaértünk, nem volt sehol. Haragudtam a nagyanyámra, hogy lehet ilyen naiv, hogy nem fogják ellopni a labdámat, de neki még más tapasztalata volt a világgal.
A plafon hűen őrizte egy vérmes paradicsomkonzerv bosszúját, soha nem festettük át, mert nagy meló lett volna az ezernyi kacatot tologatni. A sütésből származó pacákkal, foltokkal és miazmákkal már ügyesebbek voltunk - hihetetlen, hogy anya, amennyire szeretett főzni, mennyire utált és nem tudott süteményt sütni. Én viszont jobban szeretem az utóbbit, húsokkal pepecselni utálok. A ház többi részét viszont, anya szobájának kivételével, átfestettük. Azóta se hevertem ki a mész mint olyan eltakarításának traumáját. Körömmel és fémsúrolóval lehetett egyedül eltávolítani, ha áttörölted, csaló módon eltűntek, majd száradás után felbukkantak a meszes festék pöttyei. Talán mondanom se kell, hogy imádom az egyrétegű, max. négy órán belül száradó beltéri falfestékeket. És azok az élénk színek! A mész csak halvány pasztellszíneket engedélyezett, és azok is hamar megfakultak - így lett az én valaha rózsaszín szobámból piszkosfehér. Minden másban rühelltem a rózsaszínt, de költözés után ismét ezt választottam, talán az otthonosság érzését akartam fenntartani.

Read more...

Össz-szülinapi termés

Szokott kis társaságunk - fezert hiányolva - valószínűleg kitalálta a legkellemesebb időtöltést az augusztus 20-ai hétvégére: az ittalvós bulival egybekötött szülinapi társaspartit. Szerintem kivételesen nem zabáltunk annyit, mint előző alkalommal, és talán nem akartunk egymást olyan hevesen kinyírni (csak Nitát, amiért állandóan nyert), de remekül szórakoztunk, hajnali egy körül hárman elmentünk aludni, a pat-vicomte-ponty trió pedig bevette magát a kacsás szobába Beowulfot játszani olyan háromig.

Nekem összesen, ha a szülőktől kapott brutálrózsaszín és nagyon finom tortát is beleszámítjuk, négy szülinapozásom volt, aminek az a mellékhatása a cukorkómán túl, hogy sok könyvet kaptam. Nagyon sok könyvet. A kedves barátaimnak, és a némiképp nagyobb vásárlási kedvemnek hála idén augusztus 21-én 34 darab új beszerzésnél járok - a tavalyi évet 35-tel zártam. Ha sikerül megtorpanni a negyvennél, nagyon ügyes leszek.:)
Egyébként csak két tortám volt. A tegnapi alkalomra sikerült kialkudni a fagyival, házi lekvárral, gesztenyepürével, tejszínhabbal és mandulával díszített gofrit, nagyon büszke vagyok az ételkölteményemre.:D Persze, ha hozzáadjuk a többi kaját és a tényt, hogy kb. nyolc órán keresztül folyamatosan ettünk és több liter teát fogyasztottunk, nem biztos, hogy a torta már sokat ártott volna, de éljen az erkölcsi tartás.
Sztiminek pedig teákat fogok ajándékba venni, mert hűségesen vedelt velem. El ne felejtsem a Csipkerózsikát...

Lássuk a termést!
Cecilie Enger: Anyám ajándékai Anthony Burgess: Gyilkosság Deptfordban Elizabeth Strout: Amy és Isabelle Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás Joyce Carol Oates: Pikk Bubi
Lionel Shriver: Ennyit erről Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Természetesen a kedvestől kaptam a legtöbbet; Anyám ajándékai (őt már el is olvastam), Gyilkosság Deptfordban, Amy és Isabelle (őt is). A Tizenegyes állomás Nita ajándéka, a Pikk Bubi fezeré, pattől kaptam az Ennyit errőlt, a két Alekszijevicset pedig sztimitől és pontytól. 
Köszönöm szépen őket! Mindre nagyon kíváncsi vagyok, alig vártam, hogy megkapjam őket, szégyentelenül bevallom.:)) Aki pedig még nem kóstolta az almabortortát az Asztalkában, ill. az Asztalka nélkül létezett, feltétlenül látogasson el oda, ha alkalma adódik, az almabortortáért és a Himmelreich-ért sírva tudnék könyörögni, annyira elképesztően finomak.

Ui.: Igen, ez egy töltelékpost. Borzasztóan fárasztó volt az elmúlt két-három hét, még edzeni is egyszer voltam a múlt héten, mert szörnyen éreztem magam és egy hétig nincs a női öltözőben zuhanyzó. A takarítónéni azt mondta, majd átmegyünk a fiúkhoz, de én ezt az élményt meghagyom a többieknek.


Read more...

Sok körmös kép egyben

2016. augusztus 18., csütörtök

Mivel semmire nincs időm mostanában, és bizonyos szekciókból - a sárga fotel környékéről - általános méltatlankodást érzek, ha körmös post díszeleg legelöl, a sündisznók kímélése végett [nem, nem akarjátok megérteni] ömlesztett bejegyzés következik.


Néha elfelejtek fényképezni és csak néhány nap-egy hét múlva jut eszembe a képes dokumentáció - igen, akkor, amikor már ott vigyorog az alvégen a Kopás. De legalább annak illusztrálására jó, hogy két réteg Seche Vite munka mellett mennyire tartóssá tesz nekem egy manikűrt egy hétre. Ja, a lila rész kozmetikai szivaccsal lett ráütögetve a körmeimre, nem sikerült túl jól, de majd legközelebb.


Az viszont rendkívül hülye ötlet volt tőlem, hogy a SV-t használjam első rétegnek; három nap után egy az egyben vált le a körmeimről a festés, mint egy ócska műköröm. De mindegyik egy darabban jött le, mert Seche szereti komolyan venni magát. Nem tudom, miért nem fehér alapot használtam ehhez az ötlethez, ne kérdezzétek.


Szülinapra megleptem magam többek között a Cupcake Polish Jubilee nevű lakkjával. A lakkmánia nálam szezonális szenvedély, vagy jól elpiszmogok a meglévő (már önálló entitásként viselkedő) készlettel, vagy kitör a vulkán, és a korábban lanyha érdeklődést kiváltó mágikus üvegecskék hirtelen "mostazonnalkell"-hormonhullámot indítanak el. Így jártam a Jubilee-vel is. Amikor megjelent, láttam, hogy szép, de nem vágytam rá különösebben. Július vége felé viszont gyönyörűnek láttam, és, amikor felkentem, magamban kijelentettem, hogy nekem ez a világ egyik legszebb lakkja. Szinte törvényszerű volt, hogy másnap borongós idő legyen:), így képekkel nem tudom igazolni, de ez a csoda tényleg úgy szikrázik, mint mások képein. Eljött a holomennyország! És, kapaszkodjatok meg, nem nehéz lemosni! Imádom a metálos finisű lakkokat, simán vannak olyan szépek, mint a glitteresek, de nem kell atomot robbantani a leszedésükhöz. Felapplikálni is könnyű volt.
A mutató-és középső ujjam körmén dry brush-sal vittem fel a Cathyre, melynek színe a BKV vonaljegyet idézi egyesek szerint. Nagyon helytálló hasonlat.:)  


Ezt pedig azért, mert egy gonosz dög vagyok. Igen, ilyen hosszúra képesek megnőni. Sőt, tovább is tudnának, de már nagyon idegesített, hogy ennyire hosszúak a körmeim, úgyhogy tegnap lenyestem őket. Két manikűr között általában tartok egy-két nap szünetet, hogy levegőzzenek, amit úgy hálálnak meg, hogy szépé fehérek lesznek.

Ma szembesültem azzal, hogy léteznek hardcore töltőtoll-mániások is. Néhány diskurzus átfutása után nem vagyok hajlandó szabadkozni a körömlakk -és tea-növény-könyv stb. mániám miatt.:)





Read more...

Followers

Énénén bővebben

Fagyosszent Sztochasztikus Amadea /

Csornij Dézi, grófnő és kallódó tehetség

„Örök rejtély marad, hogy egy asszony elhatározásait milyen szeszélyes ötlet szabja meg – ami különben az egyetlen nőies vonás a maga jellemében.” /Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok/

„Mint a legtöbb műveletlen nő, én is szeretek olvasni – ömlesztve falom a könyveket.” (Nem pontos idézet, kihagytam egy szót, eredetileg így hangzik: Mint a legtöbb műveletlen angol nő…) /V. Woolf: Saját szoba/

„A mondatok kerítést építenek köréje, tízpontos Times Roman-barikádot, nehogy túl közel jöhessenek a tüskés hangok a fejében.” /L. H. Anderson: Jégviráglányok/

„A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.” /E. Wurtzel: Prozac-ország/

"Ő az a lány, aki a szelekbe kapaszkodik. Ajkán aszfodéloszból vett virágpor. Nyakában hosszú sálat visel, szakadt szárnyakból. Ő az a lány, aki megrészegíti az éjszakát…
– Egy parányi konyhában ő az a lány, aki a fénybe néz. Sajtot reszel a metélthez.
Sárga szoknyát visel. És az arcvonásaiból szép lassan előtűnik a telihold.
Ő az a lány, aki megrészegíti az éjszakát…" /A. Papadaki: A Hold színe/

"A zuhany alatt aztán megint érezte: a szomorúság réges-régi, ismerős hullámát, amely vele volt, amióta az eszét tudta; a bizonyságot, hogy tragédia leselkedik rá a jövőben, egy tragédia, amely olyan súlyos, mint egy mészkőtömb. Mintha egy angyal még az anyaméhben megsúgta volna neki a jövőjét, és Jimmy úgy bukkant elő anyjából, hogy az angyal szavai beleivódtak az agyába, de kimondani mégsem bírta." /D. Lehane: Titokzatos folyó/

"Intelligens embernek nincs lelki élete." /Szerb Antal: Utas és holdvilág/

„Engem csak az olyan férfiak érdekelnek, akikben van valami ördögi is.” /C. Brontë: Jane Eyre/

__________
Ne szexelj, mert leesik a szemöldököd!

  © Blogger template Brownium by Ourblogtemplates.com 2009

Back to TOP