2021. január 17., vasárnap

A tizenharmadik történet


Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Vannak olyan történetek, amelyek delejes erővel bírnak; kiállják az idő, a fáradtság, a teljes szétesettség próbáját is; képesek elérni, hogy a maradék három agysejtünket megerőltetve rájuk figyeljünk, és a jutalom nem marad el: némi törődésért cserébe olyan varázslatos világba kalauzolnak el minket, amelyről azt hittük, már elfelejtettük 13-14 éves korunk környékén, amikor még (a felnőttkorral ellentétben) képesek voltunk órákig belemélyedni egy regénybe, elfeledkezve a világról és benne minden sürgető tennivalóról.

Ezek a könyvek visszaadják nekünk a fiatalság, a rácsodálkozás élményét, hogy a világ egy kalandokkal teli, csodálatos hely és minden felfedeznivalója ránk vár. Sérülékeny, meggyötört elménket beburkolják, amikor felfoghatatlan veszteség ér minket, lüktető sebeinket hűs gyógyírrel látják el - senki ne mondja, hogy az olvasásnak nincs gyógyító hatása.

Egy másik világba menekülhetünk a sajátunk elől, anélkül, hogy titkos ajtót, aranykulcsot kellene keresnünk és az sem baj, ha már elmúltunk tízévesek - a könyvek nem válogatnak, világuk bárkinek feltárulkozik, aki hajlandó figyelmet szentelni nekik.

Számtalanszor említettem már - és az olvasott könyvek is megmutatták - mennyire rajongok a gótikus, viktoriánus kísértettörténetekért, régi családok régi titkaival megspékelve. Viszonylag könnyű a gyermeki énemet efféle stílusjegyekkel és tartalmi elemekkel lenyűgözni, de A tizenharmadik történet egyértelműen kiemelkedik közülük; tizenkét évvel (!) ezelőtt olvastam először és már csak homályos emlékeim voltak a tartalmáról - olyannyira, hogy a fő csavart is elfelejtettem már -, inkább csak a hangulatának halovány árnyéka maradt meg bennem.

Tipikusan őszi-téli könyv, amikor az ember Margarethez hasonlóan bekucorodik a kedvenc helyére egy könyvvel meg egy takaróval és a sötétség mogorva pillantásaitól kísérve bevackolódik valami történetbe.

Igazából semmi különös nincs ebben a könyvben; az ingerszegény, elzárt életet élő könyvesboltos-életrajzíró Margaret Lea, aki édesapja boltjában rég halott írók műveinek szenteli az életét, meghívást kap a titokzatos, ünnepelt kortárs szerző Vida Wintertől, hogy írja meg az életrajzát. Margaret habozik, mert a 19. századi elbeszélők állnak az érdeklődése középpontjában, a híres Vida Wintertől egyetlen könyvet sem olvasott és nem is érdekelte a megkereséséig.

Vida Winter azonban birtokában van az igazán jó írók varázserejének; Margaretnek nem hízeleg, hogy az újságírók hadait kitalált történetekkel traktáló Miss Winter őt kéri fel életrajzírójának, de a neki írt levél szavai beveszik magukat a gondolatai közé (elmondom magának az igazat) és addig piszkálják, amíg zsinórban el nem olvassa az összes megjelent könyvét és immár frissen megtért VW-függőként készen áll, hogy elinduljon a titkok ösvényén. Vida Winter ravasz nő; pontosan tudja, hogy mivel akaszthat horgonyt az ismeretlen nő lelkébe, amivel magához húzhatja és a bűvkörébe vonhatja.

Mert persze nem egy egyszerű élettörténetről van szó; az élet a fantáziadúsabb íróknál is csavarosabb, keserédesebb történeteket alakít ki, és mindenkinek megvan a sajátja, amit magával cipel.

Nagyon profán hasonlat, de olyan érzés volt ismét elmélyedni ebben a regényben, mint belemerülni egy kád meleg vízbe egy átfagyoskodott nap után, és nagyon örültem neki, hogy ennyi idő elteltével ugyanúgy magába tudott szippantani.

A regény nem fejthette volna ki a hatását Szaffkó Péter fordítása nélkül.

Eredeti cím: The Thirteenth Tale

Kiadó: Partvonal

Kiadás éve: 2006

Eredeti ár: 3500 Ft






2021. január 10., vasárnap

Felix Austria

"És milyen aljas természetem van! Ahelyett, hogy elszöktem volna a világ végére - kolostorba vagy cselédnek, vagy elszegődtem volna társalkodónőnek egy idős hölgy mellé -, a végtelenségig tűröm ezeket a megaláztatásokat, emésztem a fájdalmamat, és meghúzom magam egy sarokban, mint egy százszor megvert kutya, aki a gazda kezét nyalogatja. De hogy mehetnék el? Hogy hagyjam el Adelát? Hiszen elpusztul nélkülem! Gyámoltalan és gyenge, állandóan vérszegény, migréntől szenved, még lágy tojást sem tud főzni magának, kimúlik, kiszárad, vagy, ami a legvalószínűbb, nem tudja elintézni még a legegyszerűbb dolgokat sem, borzasztó kárt tesz magában, vagy tragikus katasztrófát idéz elő: felgyújtja a házat, leforrázza magát, baltával levágja a kezét, és elvérzik. Vagy egyszerűen elsorvad, annyira hiányzom neki." 

Szofija Andruhovics: Felix Austria

Háh, csak 2 évig várakoztattam szegény könyvet a polcon, sokakhoz képest még hamar sorra került a tavalyi Várólistacsökkentés keretében.

A történet narrátora Sztefa, egy fiatal, árva nő, akit kisgyerekként könyörületességből befogadott a helyi orvos és annak lányával, Adelával együtt nevelkedik. Furcsa kapcsolat alakul ki közöttük; nem testvéri meghittség, de nem is a távolságtartó úrnő-szolgálólány viszony, hanem ezek különös keveréke, elképesztő mértékű beteges függőséggel, sérelmekkel, civakodással tetézve. Sztefa Adela férjhezmenetele után is szolgálja, sőt, elkíséri őt a nászútjára is. Nem egyszerű ennek a hajadon nőnek a fejében lenni; annyi megkövesedett féltékenység és folyamatosan táplált gyűlölet van benne, mint egyes sokat megélt öregasszonyokban, akiktől mindent elvett az élet. Sztefa azonban még fiatal. És makacs. Életét az őt megmentő Anger doktor (vélt) utolsó szavainak rendeli alá: "Olyanok vagytok Adelával, mint két fa, amelyeknek egymásba fonódott a törzsük. Gondolj rá, gondolj a magad életére. Sztefa, nem lesz könnyű, de hallgass rám: szolgálnod kell Adelát."

Sztefa ennek megfelelően cselekszik; csecsemőként bánik a kor elkényeztetett kisasszony-követelményeinek megfelelő Adelával, fürdeti, fésüli a haját, cseréli az éjjeliedényét, illóolajokkal dörzsöli be a halántékát, ha a nagyságos asszonynak kibírhatatlan migrénje támad rengeteg tennivalója közepette. Száját összeszorítva, sérelmeit fénylő kitüntetésként büszkén viselve tűri a megaláztatásokat, emberfeletti erővel mos, főz, takarít hajnaltól késő estig.

Adelával képtelenek elszakadni egymástól, de együttélni sem nagyon tudnak, folyamatosan mérgezik egymás körül a levegőt, ami a regény végére éri el a tetőpontját.

Szofija Andruhovics nem elégszik meg ennek az érdekes (bár az olvasó számára is fojtogató) kapcsolatnak az érzékletes bemutatásával, hanem hasonlóan részletes, színes-szagos képet fest Sztaniszlaviv városáról, amely az Osztrák-Magyar Monarchia idején igazi olvasztótégely; lengyelek, ukránok, huculok, németek, zsidók, mindenfajta népcsoport keveredik benne, és rengeteg féle étel, amiktől rendre összefutott a nyál a számban, nem csoda, hogy Sztefa főztjének a csodájára járnak, szétkönyörögtem volna magam egy általa sütött képviselőfánkért.

Ahogy haladunk előre, a feszültség egyre nő; belép (vagy inkább visszalép) a nők életébe egy erőteljes kisugárzású pap, felbukkan egy különös kisfiú és egy ördögi illuzionista, egy jóképű henteslegény és egy pár harisnya is nem várt bonyodalmakat okoz. A vége felé kapkodtam a fejem, az addig komótosan csordogáló történet elkezdett vágtatni és egy nagyon nem olvasóbarát befejezéssel ért véget.

A Felix Austria feszült, érzelmekkel telített regény. Nem tökéletesen kiegyensúlyozott, de lekötötte az általában elkalandozó figyelmem, amire egyre kevesebb könyv képes.

Eredeti cím:

Kiadó: Typotex

Kiadás éve: 2017

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Ár: 3200 Ft (kiárusításokon pár száz forintért lehet kapni)


2021. január 1., péntek

Évzárás 2020

Milyen év volt 2020? Ha egy kördiagramon ábrázolnánk, alighanem körömhegynyi vastagságú lenne azoknak a szelete, akik boldog vagy elégedett évet zárhatnak. Én sem tartoznék közéjük, nemcsak a vírus miatt.

Könyves szempontból elég döcögős évet tudhatok magam mögött, de amikor orrig ér a szartenger, a hobbik szorulnak az utolsó utáni helyre. Nem bírtam koncentrálni, nem tudtam elmélyedni a történetekben ebben a roppant feszült évben, csak a legerősebbek tudtak áttörni azon a betonfalon, ami körém épült. Az igazán jó könyveknek ez (is) a fokmérője; a legmélyebb apátiából is képesek kirángatni, az internet minden csodája eltörpül mellettük és az sem zavar, hogy másnap hajnalban a szokásosnál is kimerültebbnek érzem magam.

Szerintem tavaly értem el az egyéni rekordomat, összesen 30 könyvet szereztem be, amiből csak 12-t olvastam még el, de ami késik, nem múlik. Nálam a nagyszámú beszerzés egyértelműen pótcselekvés volt, ill. megvan az a roppant hülye szokásom, hogy egy hobbinál hamar elérem a mániákus szintet, utána elvesztem iránta az érdeklődésem és némi szünet után az imádat beáll egy normál szintre. Kicsit kimerítő kivárni ezt a szakaszt, de ez legyen a legnagyobb baj.

Összesen 64 könyvet olvastam el, ami nem sok, de még mindig jobb, mint amire számítottam. A jó hír, hogy viszonylag sok emlékezetes könyvet olvastam és egyre se tudnám mondani, hogy olvashatatlanul rossz volt. Van abban valami, hogy a kevesebb több - a kisszámú olvasmány jobban belopja magát az emlékek közé, nem folynak össze annyira a történetek, mint évi 100 olvasmány esetében.

Ők voltak a legjobbak:
 Donna Tartt: A kis barát - 2019. végén kezdtem el és már akkor tudtam, hogy 2020 legjobb olvasmánya lesz, ez nem volt kérdés;
Tom Sweterlitsch: Letűnt világok - alaposan meglepett ez az időutazós műfajmix, élveztem minden sorát;
Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról - olyan gyönyörűen fonja egybe a szavakat, hogy az már gyógyító hatással bír a lélekre, persze a briliáns fordítás nélkül nem lenne lehetséges;
Hillary Jordan: Mudbound - Sárfészek - roppant olvasmányos, mégis erős regény a második világháború utáni Délen;
Truman Capote: Hidegvérrel - az ikonikus tényregény engem is lebilincselt. Iszonú részletes, de imádtam minden sorát. Esküszöm, hogy nem tudatosan szedtem össze a déli államokban játszó könyveket, ettől függetlenül szerepelnek ebben a toplistában - nem tudok kibújni a bőrömből, na.:)
Siri Hustvedt: Amit szerettem - elringatott ez a hétköznapi történet hétköznapi New York-i emberekről, meglepően jólesett olvasni;
Ken Liu: A papírsereglet - imádatom tárgya lett ez a novelláskötet, nemcsak az év, hanem életem egyik legemlékezetesebb olvasmánya lesz;
Donna Tartt: Az Aranypinty - hát igen, Donna Tartt jön, lát és győz. Senki nem tud úgy történetet mesélni, ahogy ő, az apró részletektől a nagy egészig összefog mindent, számomra delejes stílusban; 
Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére - a kellemesen szórakoztató regény, ami nem az irodalomtörténet jeles darabja, de annyira jólesik elmerülni benne, mint egy kád meleg vízben;
Sarah Waters: A kis idegen - ó, a gótikus/viktoriánus hangulatú kísértettörténetek a régi házakkal könyvmolyságom kezdete óta a kedvenc csemegéim, ez is közéjük tartozik;
Stjepan Šejić: Harleen - olyan gyanútlanul lapoztam bele ebbe a képregénybe, ahogy Harley sétált be az Arkham Elmegyógyintézet kapuján. Elég megterhelő olvasmány volt egy bizonyos női viselkedésmintáról, komor hangulatú, nagyon szép rajzokkal.
Madeline Miller: Kirké - véletlenül lefelejtettem a sebtiben gépelt vázlatból, pedig mennyire szerettem! A legjobb értelemben véve női történet, érzékeny, de nem csöpögős ábrázolással. Nagyon bírom az újraértelmezett történelmi, mitológiai alakokat, MM izgalmas, hihető történetet kerekített Kirké köré.

A jó hír az, hogy olyan igazán agyszaggató, szemétre való könyvet nem olvastam. Csalódtam Michael Cunningham: Jellegzetes napok és Lionel Shriver: A Mandible család c. könyvében, Harry Dresden rettenetesen fárasztott a Teliholdkórban és Zafón A köd hercegével, Rohinton Mistry többször élve felboncolt az India, India olvasása közben, köpködtem A bukott angyalok házára, hogy milyen béna és dühítően nem tudtam átérezni A dombok halvány képét, de egyiket se akartam a szoba sarkába hajítani.

Több könyvet újraolvastam; Sarah Andersen még mindig megnevettet a Macskapásztorral és a Puha, boldog puffanccsal, Blacksad még mindig nagyon komor és cool. Sajnos a Vándorünnepre egyáltalán nem tudtam figyelni, ezért kénytelen leszek majd harmadjára is elővenni, hogy Hemingwayjel ücsöröghessek a párizsi kávéházakban. Az Amy és Isabelle ugyanúgy lebilincselt, mint évekkel ezelőtt, és A sündisznó eleganciája sem veszített régi fényéből. Jó érzés, hogy bizonyos könyvek kiállják az idő próbáját - és van, aki nem, mint Anita Blake - és bármikor visszamenekülhetek hozzájuk. Folyamatosan beszélnek hozzám a meghatározó olvasmányok - most is egy ilyennel boldogítom magam -, szeretnék, ha újra találkoznánk és én szépen beosztva elő is veszem majd őket. Akárcsak az alvásnak, az olvasásnak is tényleg van gyógyító ereje. Csak azt nem tudom, mit csinálok, amikor elfogynak.:D

A zűrzavaros 2020-ban is teljesítettem a Várólistacsökkentést, összesen 15 könyvet olvastam el. Több idei kedvencet köszönhetek a játéknak; a Mesélj nekik csatárokról, királyokról és elefántokrólt, az Amit szerettemet, A papírsereglet és más történeteket, de nagyon jó volt Az idő gyermekei (pókok!), a Monokróm és a Felix Austria is, az utóbbi kettőt régóta aszaltam a polcon, teljesen érdemtelenül.

A VCs-t leszámítva semmilyen tematikát nem követtem az idei olvasásokban, nem is bírtam volna, és a mániás szakasz elmúltával már nem szeretek annyit szöszölni ezzel a hobbival, mint régen, de nagyon remélem, hogy az olvasás nem fog kikopni az életemből.

A többiek 2020-a:

Dóri

Nima

Ilweran

Nita

Heloise

PuPilla

Shizoo


2020. december 31., csütörtök

Decemberi zárás

 A december - a novemberhez hasonlóan - pokoli volt, nagyon hálás vagyok a naptárnak és a munkahelynek, hogy ilyen hosszú szünet jött össze év végére, mert 28-a környékén tértem egyáltalán magamhoz.


Az egész évi mértékkel űzött vásárlást ebben a hónapban is tartottam. Caroline Hirons tudatos bőrápolásról szóló könyvét előrendeltem, elolvastam és már írtam is róla. Az Amit sohase mondtam el akciós vásárlás volt, a Hol vagy, Madison Culver?-t pedig karácsonyi ajándékként kaptam. Az a Rene Denfeld az írója, aki a kultikus, bár kevesek körében ismert Az elvarázsoltakat írta.


Nagyon sok erős könyvet olvastam, egymás után vágott a földhöz és a falhoz a Girl in Pieces - Lány darabokban, a Harleen, A lélek testéről és a Felix Austria is, csupa női témát feldolgozó kötet. Igen, az új Strahant is elolvastam, ahogy várni lehetett és itt van a már említett Caroline Hirons-féle Skincare - Tudatos bőrápolás is.

A többiek decembere:

Nita - aki kihozta a hónapból, amit lehetett

PuPilla - aki 15 bejegyzést írt

Dóri - aki ismét nagyon változatosan olvasott

2020. december 30., szerda

Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons: Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons egyike azoknak az autodidakta bőrápolási tanácsadóknak-szakembereknek, akik - sok más sorstársukhoz hasonlóan -, miután mindent kipróbáltak a hideg vizes arcmosástól a helyi kozmetikus kezeléséig - maguk láttak neki a problémák felderítéséhez és mélyen beleásták magukat az iparág különféle bugyraiba. Ezen gyakorlatilag mindenki átesik, aki meg van átkozva valamilyen bőrproblémával, de néhányan, akárcsak CH, továbbmentek, képezték magukat és tapasztalataikat összegyűjtötték-megosztották az interneten, hátha másoknak is segítségükre lesznek.

Caroline, akinek már a nagymamája és az édesanyja is a kozmetikai iparban dolgozott, az évek során skincare bloggerből bőrápolási guruvá vált, és a tárgyi tudásom ezzel kapcsolatban véget is ér; fogalmam sincs, hogy a tudatos bőrápolók szektája egyedileg mit köszönhet neki, mert mire nálam elkezdődött ez a mánia, ő, Paula Begoun és a többiek szakértelme már olyan alapvető tudásbázis részét képezte, mint Helena Rubinstein bőrtípus (zsíros, száraz, kombinált) meghatározása.

Felmerül a kérdés, hogy ennek fényében miért is rendeltem meg ezt a könyvet; részben azért, mert megörültem neki, jólesett a papírt és nem a kijelzőt nézegetni, plusz az is eszemben volt, hogy hátha megtudok valami újat, ami hozzátesz a saját rutinomhoz, minél több szempont, annál jobb.

Caroline az alapoktól indul, és, mint mindenkinek, neki is megvannak a fixa ideái, amelynek a legtöbbjét osztom; a sminklemosó kendőkkel és a fátyolmaszkokkal ki lehet kergetni a világból - bár engem a vattakoronggal is -, a szemcsés bőrradír heveny belső sikoltozást vált ki és nincs az az isten, hogy itthon nekiálljak arckrémet kotyvasztani. A legtöbb tudatos hasonlóan vélekedik bizonyos dolgokról, de aki most ássa bele magát a témába, annak újdonság lehet pl. az is, hogy nem ajánlott szappannal arcot mosni.

A könyvben rengeteg az ismétlés, ami nem gond, mert rengeteg információ zúdul a gyanútlan olvasóra, de a kötet felépítése kissé kusza. Amikor Caroline egy új fejezetben azzal indít, hogy "Most már tudod..." - nem, nem tudom, mert ez a szöveg csak egy összefoglalása egy jóval nagyobb tudásnak, és önmagában nem elegendő egy rutin felépítéséhez, csupán iránymutatást ad. Ha giccsesen akarnék fogalmazni: megmutat egy ösvényt, amin érdemes elindulni, de helyettünk nem járja végig és előfordulhatnak taposóaknák. Pl. hiába jó a B3 vitamin (niacinamid) a zsíros bőrre, ha valakit kiver tőle a ragya, vagy hiába lehet a pórusokat kipucolni a BHA-val, ha valaki allergiás a szalicilsavra.

Kicsit kötekedős kedvemben vagyok, de a szerző javára kell írnom, hogy azért (egyvalami kivételével) igyekezett mindent belecsempészni ebbe az útmutatóba. Szerteágazó, állandóan változó iparágról beszélünk, ahol még mindig fellángolnak az ásványi olajjal kapcsolatos kérdések, az állatkísérletek sajnos továbbra is rendszeres téma és mindig jön valami új őrület, a csillámos maszktól az új, halottat is feltámasztó összetevőig és minden hónapban mind meghalunk valamitől, ha nem az alumíniumsótól, akkor az octrocrylene-től biztosan és mindenki rohan olyan fényvédőt venni, amiben nincs octocrylene.:D

Caroline kitér ennek a hobbinak a lelki vonatkozásaira is: ne rettegj, hogy végzetes hibát követsz el, ha rákensz valamit az arcodra. Ne dőlj be a marketingesek agyonpuffogtatott szövegének. Vigyázz a bőrödre, de ne őrülj bele. A bőr alapvetően fényes, nem csontmatt, vannak rajta pórusok, de nem, nem látja mindenki 200 méterről őket, ahogy néha mi hisszük.

A könyv tippeket ad pár termék kipróbálására és ezzel mindjárt elérkezünk a (szerintem) nagy hiányosságához; igen, gyógyszertári, széles körben elérhető krémeket is ajánl, de tudjuk, hogy a patikai termékek igen nagy százalékban nem válnak be - komolyan nem értem, miért kell egy ekcémásoknak szóló krémet parfümmel telenyomni -, de ami a fő, hogy megnézném azt a frissen megtért embert, aki nem sápad el egy Tata Harper szérum vagy egy Kate Somerville arckrém ára láttán és nem rohan vissza a drogéria megnyugtatóan olcsó arcápolási részlegébe. Nem arról beszélek, hogy ezt a könyvet alapvetően az angolszász piacnak szánták, hanem arról, hogy őrültség 100 fontot (kb. 40ezer forint) szánni egyetlen bőrápolási készítményre, ami egyáltalán nem biztos, hogy működni fog. Vagy 30-50 fontot egy arclemosóra, meglepődésemben majdnem ráköptem a diós kosárkát az oldalra.

Ha már említettem a drogériát: szerencsére egyre több valóban jó, működőképes terméket lehet találni a polcaikon (szérumokat is!), amik nem kerülnek egy vagyonba, de ami még mindig a bőrápolás alfája és omegája, ami mindig innovatív, érdekes, zsizsegős, hatalmas kínálattal és nagyrészt megfizethető áron... az a koreai bőrápolás. Nekem meg ez a fixa ideám, de igyekszem visszafogni magam, mert csak egy mezei függő vagyok. A k-beautyt (és Japánt is) Caroline teljesen kihagyja, csak a szószedetben szerepelnek. Szó van a clean beautyról, a natúrhívőkről, a parabénekkel kapcsolatos tévhitekről, az alkoholról, a fényvédelemről, a jáde rollerről, de Korea, ahonnan a Nyugat fél szemmel hunyorogva állandóan ihletet merít, kimarad és ez nálam egy csillag mínuszt érdemel.

Egyébként koreai termékeket már lehet kapni a kétbetűs drogériában és magyar webshopokban is, csak kb. az eredeti ár duplájáért, úgyhogy még mindig jobban megéri külföldről rendelni.

Maga a kötet nagyon igényes, látszik, hogy odafigyeltek a magyar kiadásra, ahol volt valaminek magyar vonatkozása vagy megfelelője, megemlítették. A fordításnál nem erőltették, hogy az általunk is angolul használt szavakat, kifejezéseket lefordítsák és nagyon megmelengette a szívemet, hogy feltüntették a magyar webshopokat, üzleteket is a márkák és termékek listájában.

Eredeti cím: Skincare

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Benedek Leila

Ár: 5990 Ft


2020. december 6., vasárnap

November Albionban

Mindig roppant festőinek találtam, sőt, irigyeltem Anglia és Skócia ködbe burkolózó tájait. Sajnos az egykori autókereskedés prózai drótkerítéssel határolt, elhagyatott területe, amelyet minden reggel megtekinthetek, közel sem áraszt ilyesféle fennkölt hangulatot, de hát erről az időjárás nem tehet, ő mindent megtett, hogy a kedvemre tegyen.

A Macskaszem előrendelés volt, imádom a Jelenkor Atwood-borítóit, meg magát a Jelenkort is, hogy belekezdett az életműbe és rettenthetetlen kitartással folytatják is a kiadását.
A Vagyok, vagyok, vagyok akciós beszerzés volt, mert Maggie O'Farrell számomra kedves agykikapcsoló szerző, a regényeinek van mondanivalója, de nem megy annyira mélyre, hogy bele kelljen halni, jó az ilyen könyveket összevadászni és tartalékolni őket ínségesebb időkre.
Később jöttem rá, hogy Jonathan Strahan 2020-as novellaválogatás lieblingjét kifelejtettem, de ő is novemberi beszerzés, a Macskaszemmel együtt rendeltem elő.


Novemberben ennyi olvasást sikerült összeszenvednem, a jó hír, hogy kettőről már önálló bejegyzést is sikerült írnom. Az Akhilleusz daláról sajnos még nem, de ami késik, nem múlik. A Bérgyilkos célkeresztben a Várólistacsökkentésben játszik. Keller a legkevésbé népszerű Block-karakter nálam, de ezen a köteten jól szórakoztam, a bérgyilkos asztrológushoz jár és a horoszkópja alapján dönti el, elrepül-e megölni valakit, ki más merne ilyenről írni?
Az Árnyjáték kellemesen elszórakoztatott, A 015-ös villamos sajnos nem, ő vihetné a hónap citromdíját, ha osztogatnék ilyeneket.

A többiek novembere (ez a hónap valahogy senkinek sem úgy jött össze):
Nita - aki guszta mézeskalácsokat készített
PuPilla - akinek inkább a sorozatnézésről szólt a hónap (van ilyen)
Dóri - nagyon úgy néz ki, hogy a novembert ő mentette meg:D
Heloise - aki újra feltűnt!

2020. december 2., szerda

Árnyékország

"A kétkedő kérdések. Hajnali rossz gondolatok. Úgy ketyegnek az agyban, mint az óra. Már reggel négy van, de az ember még minidg csak bámul kifelé az ablakon. Mi lett volna, ha azzal a másikkal házasodom össze? Vagy ha házasulatlan maradtam volna? Mi lett volna, ha elfogadom azt az állást, ha kivándorlok, vagy ha maradok, vagy másképp éltem volna az életem, talán hűbben magamhoz, ha nem féltem volna, mit mondanak vagy gondolnak az emberek?

No látja, az a másik lényünk pont ezeket teszi meg. Elképzelni annyi, mint megtenni. (...)

És akkor kitör az ádáz düh. De már túl későn.

Erre az egyre jön rá végül az ember: hogy árnyékországban élünk." 


Joseph O'Connor: Árnyjáték

Oké, bevallom, a szép borító vonzotta magára a figyelmem, amit a fülszöveg se lombozott le; magáról a szerzőről nem sokat tudtam, de amiben Bram Stoker, Hasfelmetsző Jack, Oscar Wilde és egyéb híres történelmi alakok nyüzsögnek, azt nekem el kell olvasni. A regényes történelem mindig a gyengém volt, az efféle könyvek révén mindig könnyebben tágítottam a tudáshorizontom, mint csupán a tények által, amik önmagukban sokkal könnyebben felejtek el, mint amikor izgalmas környezetbe ágyazva ismerem meg őket.

A regény a viktoriánus Londonban játszódik, főszereplője az ír kishivatalnokból színházigazgatóvá lett Bram Stoker, aki a hirtelen szerepkörváltástól megzavarodva igyekszik megfelelni a szeszélyes Főnöknek, az extravagáns különcnek, Henry Irvingnek, kora legkiválóbb színészének. A harmadik jelentékeny szereplő az ünnepelt színésznő, Ellen Terry, akit Irving szerződtet a Lyceum színházba. Hármuk közös éveiről és viharos kapcsolatáról szól a regény, a korabeli milőt is bemutatva.

O'Connor bevallottan nagyon szabadon kezelte a tényeket, még Stoker regényeinek megjelenési idejét is megváltoztatta. Kissé zavarban vagyok, mert az internet bugyraiban kutatva kiderül, hogy ez a könyv tényleg fikció, még a halál sem biztos; a regényben Stoker agyvérzésben hal meg, a Wikipédia szerint szifiliszben, esetleg a munka okozta túlhajszoltságban. 

O'Connor Stokere gátlásos, az érzéseit magába fojtó, magányos férfi. Hiába várja otthon a felesége - akivel kezdetben boldog a házassága - az új munkája teljesen felemészti és elidegeníti a családjától. Habár a valóságban a Drakula már a megjelenésekor sikeres, ebben a történetben Stokernek az írás inkább átok, mint áldás; az általa írt kísértettörténeteket bizarrnak találják, kigúnyolják, a regényei kis példányszámban jelennek meg és hamar eltűnnek a boltok polcairól. Az írót emészti a kudarc, főleg, hogy szikrázó tehetségek veszik körül a színházban, de ismerte Oscar Wilde-ot, találkozott Mark Twainnel, Arthur Conan Doyle-lal és példaképével, Walt Whitmannel is.

Ellen Terry Lady Macbeth-ként.
John Singer Sargent festménye

Henry Irving ünnepelt, bár ripacskodásra hajlamos színész, akinek beteges megalomániája sokakat elmar mellőle, kegyetlen fricskái olajat öntenek a tűzre Stoker lelkében, a férfi mégis kitart mellette, ellensúlyozza Irving ingatag természetét, ő a horgony, ami a színészt a realitás talajához köti. Ellen Terry Svájcot alakítja kettejük között, igaz barátjának tartja Stokert és mindig bátorítja az írásban, akire persze - akárcsak a rajongók hadára - hatással van a színésznő természetes bája, aki mai szemmel nézve is nagyon szép hölgy volt.

Habár a fülszöveg szerelmi drámára utal, ez a szál nem jelentős a regényben, inkább a keserédes nosztalgia jellemzi; nagyon jól átjön a könyvben az "azok a régi szép napok" és a "micsoda idők voltak" hangulat, a zanzásított visszatekintés az amerikai turnéra, a közös kirándulások a három főszereplő gyerekeivel, az előadást követő dorbézolás utáni közös belealvós esték a lószőr takarók alatt, a tűz pattogása mellett.

P. Djèlí Clarkkal ellentétben - tudom, igazságtalan összehasonlítani egy fantasztikus kisregényt egy történelmi fikcióval - O'Connor ügyesen vázolja fel a viktoriánus Londont a szereplők köré, minden nagyon kiegyensúlyozott a regényben és minden egyéb szereplő (és maga a város is) pont akkora szerepet kap, hogy úgy érezzük, olvasás közben mi is A velencei kalmár próbáján ülünk és együtt rójuk a mérgező ködben a várost a nyughatatlan Stokerrel, miközben az utcákon a Hasfelmetsző réme kísért.

Borzasztóan fiktív, de nagyon érdekes korrajz, fantasztikusan illik az időjáráshoz és igazi sztahanovista testvériséget éreztem Bram Stoker őnéniségével olvasás közben. Ő biztosan megbocsátja, hogy a cselekmény néhány részlete a fáradtságból adódóan kiesett az emlékezetemből...

Eredet cím: Shadowplay

Kiadó: Helikon

Kiadás éve: 2020

Fordította: Falcsik Mari

Ár: 4500 Ft

2020. november 29., vasárnap

Kísértet Kairóban

 

P. Djèlí Clark: A 015-ös villamos kísértete

Eléggé bezsongtam, amikor felfedeztem, hogy megjelenik egy kisregénye annak a pasasnak, aki a George Washington kilenc néger fogának történetét írta, ez volt az egyik kedvenc novellám Strahan 2019-es SFF válogatásából.

A sztori nagyon ígéretesnek tűnik; a dzsinnektől nyüzsgő, technológiai fejlődésben és mágiában tobzódó metropoliszban, Kairóban járunk, ami mindenféle vallási felekezethez, népcsoporthoz, politikai párthoz tartozó ember olvasztótégelye. Az Alkímia, Bűbáj és Természetfeletti Valóság Minisztériumának két ügynökét különös esethez hívják ki; úgy tűnik, a levegőben kifeszített függőpályákon sikló villamosok egyikét megszállta egy kísértet. Amikor Hamed és Onsi szembe találja magát a szellemmel, rájönnek, hogy nem egy szokványos esettel van dolguk, ezért nyomozni kezdenek, hogyan tudnák kiűzni a lényt anélkül, hogy ártatlan életeket veszélyeztetnének vele.

Sajnos elég sok problémám volt ezzel a picike történettel; a két főszereplő rettenetesen sablonos, olyan, mintha egy 16 éves SFF-rajongó vetette volna őket papírra, az érdekesebb karakterek bezzeg a háttérben maradnak. A bemutatott alternatív világ nagyon érdekes, de a történet adta terjedelem nem elég egy tisztességes bemutatásra, olyan, mintha végigrángattak volna egy keleti bazáron és csak pár részletet tudtam megfigyelni egy komótos, mindent megfigyelő séta helyett. Az adott szellemmel kapcsolatos mendemondákat jó volt részletesebben megismerni, legalább ez a szál tisztességesen ki van dolgozva.

Clark belegyúrt még némi társadalmi problémát is, nevezetesen azt, hogy a nők kaphatnak-e szavazati jogot (1912-t írunk), de ez a téma már egy komplett regényt igényelt volna, nem pár mondatot, hát még az öntudatra ébredt bádogrobotok! Igazából az egész ötlet megérdemelt volna egy nettó 300 oldalas terjedelmet és akkor nyugodtan lehetett volna mindenféle mellékszálak felé kalandozni és alámerülni az arab mágikus hiedelmek világába. Én vevő lennék rá.

A stílussal is akadtak problémáim - nem vagyok benne biztos, hogy a fordítás nem játszik közre ebben az érzésben -, itt is éreztem azt a gyakorlatlanságot, mint a karakterábrázolásnál. Szájbarágós, lapos, nem is emlékeztetett a George Washingtonra, mintha A 015-ös villamos a szerző korai zsengéje lenne, pedig később íródott.

Eredeti cím: The Haunting of Tram Car 015

Kiadó: Főnix Astra

Kiadás éve: 2019

Fordította: Hornyák Tímea

Ár: 2280 Ft

2020. november 22., vasárnap

Amit nem érint a Halál

"Itt nem a külsőségekről van szó, hanem a belső tartalmakről. A világban való, de nem a világból való nagyságról, olyan nagyságról, melyet a világ nem ért. Annak a tiszta másságnak a megpillantásáról, amelynek jelenvalóságában egyre jobban kivirulsz.

Az én, amelyet nem akarsz. A szív, amelyről nem tehetsz." 

Donna Tartt: Az Aranypinty

Igazából nem tudom, Donna Tartt hogy csinálja. Írja ezeket a nagy böszme könyveket, amelyekben olyan érzelmi galaxist épít ki, hogy csak ámulok, mintha magamban nem napi 24 órában elemezném az emberek egymásra reakcióit.

Igazából a helyszíntől ódzkodtam, nem bírtam belelátni a fantáziát és az izgalmat Las Vegas villogó fényeibe a semmi közepén, de Tarttnak persze ezt is sikerült ikonikussá varázsolnia és élettel megtöltenie. A sivatagi városról most már mindig a végtelen, elvadult magány fog eszembe jutni.

Tartt könyveiben mindig jelen van valami rothadó dekadencia, egy sötét árnyék, ami állandóan a pusztulás szent őrjöngésével kísérti a szereplőket, és Theo Decker teljes mellszélességgel veti bele magát; tizenhárom évesen elveszíti imádott édesanyját és innentől teljesen kisiklik az élete, amiben egy kicsi, de annál jelentőségteljesebb festménynek, Az Aranypintynek is kulcsszerepe van. Theót ellenállhatatlanul vonzza a hazugság, a hamisság talmi csillogása, ami akkor sem hagyja el, amikor már egyenesbe jön az élete és egy, a múlt aranyfüstjével telehintett házban él, ahol a zöldes, megnyugtató félhomályban régi órák tiktakolnak, rég halott emberek bámulnak le a falakról és a fényben porszemek táncolnak (csak megkaptam a rothadó dekadenciámat).

A festmény. Szerencsés esetben mindannyian találkoztunk már olyan műalkotással vagy jelenséggel, aminek a megpillantása - giccsesen mondva - megragadott valamit a bensőnkben, összeszorította a szívünket és olyan sóvárgó vágyódással töltött el, mint korábban semmi - amiről nem is tudtunk, hogy bennünk van. A korok, az elvárások, a hírnév, a műkincs-titulus, a művészettörténészeti magyarázatok vastag rétege alatt felragyog az alkotás igaz valója, ami közvetlenül nekünk szól. Ezt nekünk írták, nekünk festették, nekünk vésték ki nyers kőből, márványból, ez a mi hiányzó részünk. Talán ez az, ami a művészt teremtésre indikálja és így válik valaki halhatatlanná.

Theo az átélt katasztrófától és egy haldokó összefüggéstelen monológjától megzavarodva, teljes sokkban megragadja a saját ragyogását és ugyan vissza akarja adni, valahogy soha nem jön el az erre alkalmas pillanat. Mert mit is mondhatna, miért vitt magával egy történelmi jelentőségű festményt? Így válik a felszabadító érzéssel eltöltő műalkotás gúzsba kötött démonná; a kis pinty vaslánca egyben Theo horgonya is, minden szépség jelzőfáklyája és egyben a kimondhatatlan fájdalom összesűrősödött esszenciája, az imposztor szindróma alapköve. Rettenetes titok, minden cselekedet mögötti mozgatórugó, ami még mélyebbre löki Theót a slamasztikában, olyan szituációkat teremtve, amikért Guy Ritchie megnyalná a tíz ujját.

Én a magam részéről belebetegszem ennek a pintynek a látványába, abba a rettenetesen rövid láncba, a kis fekete gombszemekben rejlő reménykedésben: elengedsz végre? Szabad lehetek?

Donna Tartt a szokásos nyalánkságaimat is kilószámra szállította: a régmúlt korok emlékét őrző tárgyakkal telezsúfolt ház aprólékos bemutatása, olyan élethű szereplők, hogy szinte érezni az anya parfümjének illatát; olyan mélyre vezet minket Theo lelkében, hogy semmi erkölcsi alapunk nem marad a megvetésre, amiért notórikusan lerombol maga körül mindent.

Ui.: órákig lehetne afelett merengeni, hogy miért olyan nehéz fantasztikus könyvekről a lényeget átadó értékelést írni.

Eredeti cím: The Goldfinch

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2016

Fordító: Kada Júlia

Ár: 5990 Ft

2020. november 16., hétfő

Monokróm

"A spektrum láthatatlan részének lenni egyenlő a magánnyal, de közben az ember értesül a legszaftosabb pletykákról. Oké, íme a tanítás. Először is, a felderítésre fordított idő sohasem hiábavaló. Másodszor, szalonna hozzáadásával szinte minden feljavítható. És végül, nincs olyan probléma a Földön, amin egy forró fürdővel és egy csésze teával ne lehetne enyhíteni." 

Jasper Fforde: Monokróm

Rettenetesen régóta halogattam ennek a könyvnek az elolvasását. Hiába szeretem Fforde a valóságtól minden értelemben elrugaszkodott képzeletét az általam olvasott két könyv alapján, a fanyalgó vélemények erősen elvették a kedvem a Monokrómtól. Eddig.

Igen, töredelmesen bevallom, nekem ez a könyv tetszik. Igen, totálisan őrült, logikáltlan, nem normális, parodisztikus. Ha összeszorozzuk az Alice Csodaországbant és Valente stílusát, majd az eredményt a harmadik hatványra emeljük, megközelítőleg eljutunk a Monokróm (eredeti címén Shades of Gray) világához. Ja, és képzeljünk hozzá egy kis Amatkát.

Fforde nagyon nem felhasználóbarát író; beledob minket egy őrülten ringlispílező kaleidoszkóp közepébe, ahol még az sem biztos, hogy az ég kék - és ezt halálosan komolyan kell venni, ugyanis ebben a világban (ismeretlen oknál fogva) az emberek csak egy bizonyos színt látnak és azokat sem teljes mélységükben. Ez határozza meg a társadalom, vagy inkább a kasztrendszer minden szegmensét; az embereket szín szerinti kasztokba sorolják (a rabszolgamunkát végző Szürkéktől a pöffeszkedő Bíborokig), a színeket bányásszák és mindenféle csövek segítségével juttatják el a településekre, hogy a lakóik kiszínezhessék a környezetüket. A betegségeket színekkel gyógyítják, a hasmenéstől a vérzéscsillapításig és bizonyos árnyalatok erősen narkotikus hatásúak. Az érdekházasság teljesen hétköznapi, a cél az utódok szín százalék arányának javítása. A színek egyfajta rangot is jelentenek, a Szürkéket pl. egyfajta társadalmon kívülinek, nem kromatikusnak tekintik.

De Fforde itt nem áll meg, mindenféle, csupán az olvasó heccelésére való elemet épített be a regénybe, ld. a kanalak fontossága. A másik két evőeszköz korlátlan mennyiségben áll az emberek rendelkezésére, de valami rejtélyes okból kifolyólag (mert Fforde nem normális) kanálból kevés van és komoly személyes vagyontárgynak számít.

Főhősünk Eddie Russett, akit egy csínytevés miatt száműznek a peremvidéknek számító Kelet-Kárminba a nagyváros Jade-under-Lime-ból. Édesanyját a gyógyíthatlan, nagyon ronda betegségnek számító penész vitte el, édesapja mintás, ami az orvos kromatikus megfelelője. Eddie Kelet-Kárminban is mindenféle kalamajkába belekeveredik; pengeélen táncol, hogy kivívja a helyi vagány csávók érdeklődését, de ne annyira, hogy vetélytársnak tekintsék; akarata ellenére megsérti a Sárga Prefektust, szinte bizalmas viszonyba kerül a színfelügyelővel, beleszeret a település helyi rendbontó szépségébe, akinek a legédesebb pisze orra van a világon és veszélyesebb a hattyúknál is; gömbvillámvadászatra megy, majdnem Éjveszett lesz és a piszeorró szépség otromba leckéi folytán kinyílik a szeme; észreveszi a rendszer vissszáságait, az önálló gondolkodás elfojtását, az egyenlőtlen bánásmódot, a tudás elpusztítását, a társadalom tagjainak folyamatos tudatlanságban tartását. 

Persze a tudás veszélyes és Eddie élete sem lesz kifejezetten kényelmes, amikor a gondolatok elkezdenek zsongani a fejében. Habár Fforde disztópiát írt, amelynek egy tinédzser a főszereplője, a tucat YA-kkal való hasonlóság itt véget is ér, ez nem egy kamaszkori szerelem agyonkoptatott története némi jajderossztársadalombanélünk-díszlet előtt, ahhoz túl színes és szórakoztató az összkép. Eddie-nek (minden kezdeti tudatlansága ellenére) megvan a magához való esze, ami ahhoz szükséges, hogy valaki ebben a világban életben maradjon és élvezetes olvasni, ahogy intrikál(ni próbál).

Igazából ez a társadalmi berendezkedés sem különb, mint sok más a történelem folyamán; szörnyű látni, ahogy évszázadok alatt értelmetlen intézkedések válnak megcsontosodott hagyománnyá és elfogadott társadalmi normává, az ember hatalom iránti vágya viszont egy örök állandót képvisel. Hogy minden vezető réteg kitermeli a maga zsarnokait és azok nagyszámú követőjét, akik attól érzik magukat értékesnek, hogy másokat lenézhetnek és élvezettel kéjelegnek a szenvedésük fölött, mondván, megérdemlik. Hogy mindig lesznek számkivetettek, akik több emberséget tanúsítanak egymás iránt, mint a tisztességes polgárok egy része.

Nekem egy nagyon őrült, kellemes meglepetés volt ez a könyv, hálás vagyok a Várólistacsökkentésnek (és Lobónak), hogy végre ezt is sorra kerítettem. Kicsit tartottam a fordítástól és a magyar kiadó hírhedt szöveggondozásától, de hála az égnek nem volt annyira rossz a helyzet, mint amire számítottam; itt-ott megbicsaklott a fordítás, néha eltűntek a ködben a mondatzáró írásjelek, de a trehányság nem ment számottevően az olvashatóság rovására.

Amúgy egy sorozat első részéről beszélünk, aminek sajnos még nem készültek el a folytatásai, szóval, mire esetleg Fforde megírja őket és mire esetleg  megjelennek magyarul (és közben még a világnak sem lesz vége), mindent tökéletesen el fogok felejteni az első részből.


Eredeti cím: Shades of Grey (sajnálom, hogy a kiadó nem tartotta meg)

Sorozat: Shades of Grey 1.

Kiadó: Metropolis Media

Kiadás éve:

Fordította: F. Nagy Piroska

Ár: 4190 Ft

2020. november 15., vasárnap

A megkésett október

 Októberben belecsaptam a lecsóba, mondhatni egy egész éves feszültség manifesztálódott a beszerzéseimben:




Valamiért az új blogszerkesztő nem engedi szép kényelmes módon egymás mellé bemásolgatni a borítóképeket, úgyhogy nyomi módon a screenshotokat pakolgattam be egymás alá.
Meglepő mennyiség tőlem, ráadásul mind egyszerre rendeltem. A casus belli az új Lucia Berlin volt, és idegességemben, amiért én erről a megjelenésről későn értesültem, rendeltem egy rakás másik könyvet is. A két novemberi előrendelésemmel együtt még így is huszonhat idei beszerzésnél járok, ami több mint kielégítő eredmény.


Magamhoz képest egész jól teljesítettem, a böhöm nagy India, India mellett még négy könyvet elolvastam - oké, az egyik, a Smaragdzöld tanulmány képregény, de akkor is. Múlt hónapban nagyon mély lelki bugyrokat jártam meg, aminek örök tanújele marad az Anita Blake-sorozat első két részének újraolvasása. Egy várólistacsökkentő darabot, a Monokrómot is sikerült elolvasnom, ami az előzetes várakozásokkal szemben még tetszett is.

A többiek booktobere:
Dóri - aki szintén beszerezte az új Lucia Berlint
PuPilla - aki szintén öt könyvet olvasott el
Nita - aki viszont nyolcat 

2020. október 28., szerda

Anita Blake újraolvasás

 

Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak, A nevető holttest

Vigyázat, fanyalgó nosztalgiatrip következik!

Bizony ám, több mint tíz év elteltével Anita ismét a porondra lépett nálam. Olyan volt, mint egy régi ismerőssel találkozni, aki nem öregszik változik - ellentétben velem.

Igen, tudom. Tipikus vágybeteljesítő lányregény, ahol mindenki dugni akar mindenkivel és mindenki fel akar falni mindenkit (nem feltétlenül ebben a sorrendben), némi urban fantasy körítéssel. 

Nem erre az olvasásomra leszek a legbüszkébb ebben az évben, de az elmémet masszívan képes legyalulni a heti hat napos (10 órás) munka, mindenféle egyéb muszáj-teendővel megtűzdelve, amikor a világ a teendőlista következő pontjának kipipálására zsugorodik. Mindannyiunk életében vannak olyan időszakok, amikor le kell nyúlni a... hm... szóval arra a szintre. Emlékszem egy megerőltető vizsgaidőszakra, amikor némi bűntudatos szemezést követően elolvastam az Alkonyatot. Másodjára. Szerencsére ő az ország másik végében van, különben ki tudja, mi történt volna velem.

Szóval, mindenkinek szüksége van néha (néha, hát persze) olyan olvasnivalóra vagy olyan tevékenységre, ami nem igényel különösebb odafigyelést vagy gondolkodást. Ami lezsibbaszt. Amúgy ez egy nagyon érdekes jelenség, valószínűleg ezért él meg az összes párkeresős, hülye kihívásos tévéműsoros hülyeség, amik nyolc óra alvás után még egy fikusznak is fizikai fájdalmat okoznak, hát még szerény személyemnek szombat reggel kilenckor, a gyerekkori macis hálóingemben.

Három vargabetű után csak eljutok Anitához. Hát, húú meg hűű. Amikor a tinédzserkori emlékillúziók találkoznak a felnőttkori rögvalósággal, az mindig kemény menet.

Emlékszem, amikor anno (tizenöt évesen) nagyanyám heverőjén hasalva elkezdtem olvasni a Bűnös vágyakat, megütköztem, hogy a kemény vámpírvadász csaj csinos kordkabátkáról mesél. Most már nemcsak ennyi bajom volt, bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, nem emlékszem rá jobban az újraolvasás után....

Igazából lehetett sejteni, hogy Hamilton az idő előrehaladtával mennyire elkurvul majd - a folyamat már az első kötetben elkezdődik, amin szörnyen látszik, hogy egy író korai zsengéje; szép részletesen le van írva, kinek milyen színű a szeme, a haja és Jean-Claude-nak, az éjfélkék szemű (sírok, baszki), göndör fekete hajú vámpírnak az a legnagyobb szerepe, hogy Anitát körbeudvarolja, ez a helyzet a második részben sem változik. Ha ezen túllépünk, lehet foglalkozni a könyvek érdemi részével, a természetfeletti lényekkel meg a gyilkosok utáni nyomozással, amelyek, ezt töredelmesen bevallom, még mindig lekötöttek annyira, hogy az első rész után rögtön nekikezdjek a másodiknak.

Anita egyértelműen Hamilton felturbózott és idealizált képmása, amivel még nem is lenne akkora gond, ha következetesen építette volna fel a karaktert. Anita Blake huszonnégy éves, aki egyedülálló módon már kinyírt tizennyolc vámpírt és ezzel kiérdemelte a Hóhér becenevet, több (és rondább) sebhelye van, mint Rambónak, és a 160 centijével és 48 kilójával (mert ezt is megtudjuk) bármilyen szorult helyzetből kivágja magát, torkokat metsz el, szemeket tol ki, és halottkeltő lévén napi szinten támaszt fel oszló hullákat. Oké, lehet mondani, hogy 20 évesen állt munkába és ilyen fiatalon könnyen elhajlik az ember erkölcsi érzéke, de ilyen tapasztalattal kb. 38-40 évesnek kellene lennie - főleg, ha figyelembe vesszük, hogy amikor Anita éppen nem valakinek a beleiben turkál (ami egyáltalán nem zavarja), pont olyan, mint egy huszonnégy éves fiatal lány, aki nagyon szeretné, hogy keménynek és cinikusnak tűnjön. Stephanie Plum vámpírvadász kiadásban.

Még nem tudom, hogy végig... nem, biztosan nem olvasom végig a sorozatot, mert csak az első nyolc részt tartottam meg, utána Hamilton mérhetetlenül leírta magát nálam és ahogy az értékeléseket olvasom, még mindig vidoran gyártja a pornót és annyira fáradt nem lehetek, hogy az új részeken végig vergődjek, ahhoz túl rövid az élet.

Eredeti cím: Guilty Pleasures; The Laughing Corpse

Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász 1-2.

Kiadó: Agave Könyvek

Fordította: Jellinek Gyöngyvér; Jellinek Gyöngyvér és Arnold Éva

Eredeti ár: 1580 Ft (hooolvanazmár)

2020. október 23., péntek

Kényes egyensúly

 "Mennyire megbízhatatlan dolog az idő... ha azt akarom, hogy repüljön, úgy ragad hozzám, mint az enyv. És milyen szeszélyes. Az idő a madzag, amivel életünk dobozait, amelyekben évek és hónapok vannak, összekötjük. Vagy gumiszalag, amit tetszés szerint lehet nyújtani. Az idő lehet csinos szalag egy leányka hajában. Vagy ránc az arcodon, ami ellopja ifjúságod pírját és a hajad színét... Aztán a végén az idő lassan szoruló hurok lesz a nyakadon."

Rohinton Mistry: India, India

Ha nincs Ilweran bejegyzése, valószínűleg én is megmaradok a botrányos kiadói marketing áldozatának. Úgy, ahogy a külsejük alapján akaratlanul kialakul egy kép bennünk az emberekről, a borító és a cím révén rögtön elhelyezzük a könyveket is egy láthatatlan skatulyarendszerben - igen, még akkor is, ha sokat látott, harcedzett könyvmolyok vagyunk. Az előítéletek segítenek szelektálni, a vélemények pedig az első benyomásokat átértékelni.

Miről szól Rohinton Mistry leples romantikát sejtető monstrum nagyregénye? A szenvedésről. A semmi kis életekről, amik porban tekergőző féregként próbálnak életben maradni, és, akárcsak a férgek láttán, a könyv olvasása közben is feltesszük a kérdést: minek? Miért nem fogja el ezeket a végletekig kiszolgáltatott, iszonyatos hányattatásoknak kitett szereplőket a a halálvágy? Mert ilyen az életben maradás ösztöne; ha lehántunk egy emberi életről minden kényelmi elemet, amivel kipárnázzuk ezt a rettenetes világot, hogy szépnek és néha élvezhetőnek lássuk, az ösztönök akkor is dolgoznak bennünk. Tudjuk, hogy milyen vékony és törékeny a máz, ami az ún. civilizált, emberhez méltó életet tartja fenn, milyen kényes az egyensúly, ami amiatt az emberek többségének az a legnagyobb gondja, hogy hétköznap korán fel kell kelni (nem kell ehhez zombi apokalipszis [bár rohadtul közel állunk ahhoz, hogy megéljünk egyet] vagy polgárháború. Elég egy betegség és minden reggel arra a gondolatra eszmélsz, hogy de jó, hogy megérted ezt a reggelt is). És, ha nyomorba születsz és abban élsz, ahogy körülötted több ezren - hála egy kíméletlen rendszernek és a fejekben elpusztíthatatlan társadalmi normáknak -, az értékrendben egészen máshol helyezkedik el a normalitás illúziója. 

És mert mindig lehet rosszabb, ahogy ebben a regényben is. A nyomor, a szenvedés korrajza ez, aminek a középpontjában a társadalom nagyon szegény rétege áll, akik nagy nehézségek árán tudják fenntartani magukat - gyakorlatilag árral szemben, mert mind a társadalom, mind a kasztrendszer a kizsákmányolásukra és az elpusztításukra törekszik. Ha lehet mondani egy társadalmi berendezkedésre, hogy a velejéig rothadt, akkor a Mistry regényében bemutatott az. A kafkai rémálom egzotikus kiadása bontakozik ki a szemünk előtt, ahol fennen hangoztatják az igazságot, a méltányosságot, de külön szakma alakult ki a bírósági ügyek előmozdítására, védelmi pénzt kell fizetni egy nagyhatalmú bűnözőnek, hogy a háziúr verőlegényei a lakbérfizetés ellenére ne késeljenek meg és dobjanak ki az utcára, és a városszépítési program keretében lerombolják az illegális viskóvárosokat (gumibotokkal és fegyverekkel távol tartva a lakókat), amiből (és leginkább az ott élőkből) az önkormányzat, a hely építője és legalább egy tucat másik ember húzott hasznot.

Ebben a könyvben nincs feloldozás, nincsenek minden bút-bajt elsöprő fordulatok, nincs happy end. 956 oldalnyi, masszív alámerülés az indiai kasztrendszer pöcegödrébe, amíg úgy nem érzed, hogy a kilátástalanság, az émelyítő kapzsiság és kegyetlenség a torkodra fonódik és megfojt álmodban, hogy soha ne ébredhess fel ebből a rémálomból.

Nem szerettem olvasni, de kellenek az ilyen kegyetlen pofonok - még akkor is, ha tudom, hogy nemhogy a boldogság, hanem a pillanatnyi jól-lét is csupán illúzió -, gondolatban a Csernobili ima és az Aki lezárt a történelmet: Dokumentumfilm Ken Liu-novella mellé kerül.


Eredeti cím: A Fine Balance

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2007

Fordította: Csikós András

Eredeti ár: 5000 Ft (kb. lehetetlen beszerezni)