2019. január 2., szerda

Viszed magaddal

"Ocsmányságokat üvöltve betörték az üveget, de már hallatszott a közeledő rendőrautó szirénája. Lila ismét vágyakozó örömmel figyelte az erőszakot. Igen, gondolta, meg kell félemlíteni azt, aki téged akar megfélemlíteni, nincs más út, ütésre ütés, amit elveszel tőlem, azt visszaveszem, visszakapod, amit velem teszel."

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

Nem tudom, Ferrante hogy csinálja ezt; mélységesen undorodom a szereplőktől, megvetem, ostobának tartom őket és éktelenül dühös vagyok, ugyanakkor képtelen vagyok elszakadni a soros kötettől, ahogy a lányok a nápolyi telep mikrokozmoszától.
Nem bírom felfogni, hogy ezek a nők - mert Elena és Lila időközben felnőttek, 25-30 évesek - mi a fészkes fenéért ragaszkodnak... pontosabban nem ragaszkodnak, hanem képtelenek tovább lépni a telepi világtól és az ott élőktől, ha más nem, a telefon, mint valami köldökzsinór továbbra is hozzáköti őket annak erőszakos, gyűlölettől átitatott levegőjéhez. És persze a telep sem ereszti szülötteit. A lakók olyanok, mint egy kiterjedt nagycsalád, aminek különböző ágai időnként igyekeznek elpusztítani a másikat, hogy aztán szövetkezzenek egy másik ellen. Akinek sikerül megszökni, az is ott hagy magából valamit és értesül a szülőkön, rokonokon keresztül, hogy a többiek mit pletykálnak róla és ennek fényében hogyan változik a család megítélése - és jaj annak, akit a pletykák megtalálnak. Ez az éra semmit nem ad, de mindent elvesz.
A harmadik kötetben már tágabb perspektívából látjuk a képet, új szereplők lépnek a lányok életébe, ennek ellenére a "törzsgárda" nem változik, az első kötetben megismert telepi gyerekek is felnőttek a lányokkal együtt és a kapcsolatok szorosabbra fonódtak; a hatalmaskodók próbálnak néhány embert behálózni és a szolgálatukba állítani, ki tudja, milyen célból; úgynevezett szerelmek születnek, ami ádáz féltékenységet és köpködést vált ki másokból. Az ellenségek barátok lesznek, a barátok ellenségek, bár ez csak ideig-óráig tart, és a telepet sem kerülik el a hatvanas évek forrongásai és tüntetései.
Mindig megcsömörlök ettől a hihetetlen gyűlöletáradattól, ami a szereplőket jellemzi, mintha senki nem érezne tiszta szeretetet valaki más iránt, mindent beárnyékol a maró rosszindulat. Egy apa lekurvázza az unokája anyját - újabb felhőtlen kapcsolatot alapozva meg -, de minden vélt bűn megbocsátást nyer a Pénz által. A telepen akkor van értéke egy lánynak, ha minél több pénzt tol a család alá - ha nem az ő boldogulások minden gondolata, egy rühes kutyánál is rosszabbul bánnak vele -, mindegy, hogy kitartottként vagy tizenkét óra munka eredményeként teremti azt elő.

Nagyon sokat lehetne még beszélni a könyvről és magáról a sorozatról, de minimális spoiler nélkül nehéz. Pl. nagyon érdekes, ahogy Elena próbálja önálló személyiségként meghatározni magát, kicsoda ő  Lila, a család, a vele szemben támasztott követelmények nélkül.

Borzasztó és rettentő addiktív ez a sorozat, nehéz kivonni magunkat a hatása alól.

Eredeti cím: Storia di chi fugge e di chi resta
Sorozat: Nápolyi regények 3.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2018
Fordította: Matolcsi Balázs
Ár: 3990 Ft

2018. december 31., hétfő

A 2018-as év zárása

Ma séta közben találkoztunk Ducival, a hordó alakú, rendkívül tömör testű, kaján mosolyú cirmos macskával, aki csábos idomait illegetve rendszeresen belerondít a futásaimba, vagyis muszáj megállni simogatni és jóleső szuszogását hallgatva a járdán görgetni őfenségét. Úgy érzem, Duci jelenése megkoronázta az év utolsó, amúgy napsütéses, meleg napját.
(Ha már hagyományosan eltérek a tárgytól a postjaimban, miért ne legyen ez most is így.)

Haladjunk a havi zárások mintájára, azaz nézzük először a beszerzéseket:




Harminchét kötetet vettem vagy kaptam ajándékba, ami "ér", azaz fel kell tüntetni a havi zárásban - ezen felül hozzám került A szolgálólány meséjének és A vak bérgyilkosnak az új kiadása, a duplikátumok nem érintik a pénzügyi műveletek ráfordításait nem számítanak új beszerzésnek.
A fentiek közül összesen húszat olvastam el, ami nem rossz arány, és képzeletben megdicsérem magam, amiért sok beszerzést szinte azonnal elolvasás követett - bohémebb könyvmoly koromban mindig is erre vágytam, és ezt a törekvést óhajtom a jövőben maximalizálni, amennyire lehet.

Az olvasás terén messze elmaradok a korábbi évektől... illetve nem, ezt most veszem észre; 2017-ben 75, idén 71 elolvasott könyvvel zárom az évet - nagy megkönnyebbülésemre felmenthetem az új, a korábbiaktól gyökeresen eltérő munkahelyemet -, az éves bontásokat visszanézve szinte folyamatosan csökkenő tendenciát mutatok. Már sokan, sokszor kiveséztük, mik lehetnek ennek az okai, Dórinál a laikusok jó tippeket is találhatnak arra, milyen, elsőre fel se tűnő üresjáratokat lehet találni, de én most elintézem egy nagyvonalú legyintéssel: az emberek változnak, más a fontossági sorrend, az élethelyzetek. 
Ami fontosabb, hogy kevés igazán idegőrlő vagy szar könyvet olvastam. Volt pár, amitől többet vártam, de nem éreztem azt, hogy lopta az értékes időmet, és sok jóleső, nagyon jó történetet ismertem meg - nekem ez az, ami igazán számít.
Mindig izgalommal olvasom mások toplistáit, és én is úgy szeretnék egy rendes sorrendet felállítani, de alkatilag képtelen vagyok rá. Minden jó olvasmányomat másért szeretem és igazságtalannak érzem őket versenyeztetni, de egy kicsit megerőltettem magam - és összejött egy tizenhetes lista. Nem, nem tudok már belőle kettőt lefaragni és így is csaltam egy kicsit.

Tehát az én idei, szedett-vedett toplistám:

  1. Paul Auster: Láthatatlan
  2. Elizabeth Strout: Kisvárosi életek
  3. Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve
  4. Sarah Perry: Az essexi kígyó
  5. Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi
  6. N.K. Jemisin: Az obeliszkkapu és A megkövült égbolt
  7. Carol Shields: Norah, gyere haza!
  8. Toni Morrison: Nagyonkék
  9. Imogen Hermes Govar: A hableány és Mrs. Hancock
  10. Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek
  11. Kazuo Ishiguro: Napok romjai
  12. Neal Stephenson - Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása
  13. Eleanor Catton: A fényességek
  14. Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
  15. Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad
  16. Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány
  17. Leïla Slimani: Altatódal
A sorrend viszonylagos, az első három igazából együttesen terpeszkednek a pulpitus tetején, és mindenki beláthatja, hogy Az essexi kígyót nem lehet összehasonlítani a Nagyonkékkel, a D.O.D.O-t Virginia Woolffal, vagy Ishigurót Ferrantéval. Nem egy pályán játszanak - és nem is egymás alattikon, hanem párhuzamosakon.

A rosszakról, a közepesekről, a csalódást okozókról nincs kedvem megemlékezni. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy sajnálom, hogy ennyire szórványosan tudtam az utóbbi időben bejegyzéseket írni - még mindig a magam öröméért, nem a látogatottság végett -, de gondolom sokan éreznek számítógépundort egy monitor előtt töltött nap után, én se vagyok kivétel (ugyanez az oka annak, hogy rémes levélíró vagyok - bocs mindenkitől, fogok válaszolni, bár már nem idén).

Mi van még? Ja, igen, a Várólistacsökkentést teljesítettem és jelentkeztem a következő évire; nem frissítettem az idei teljesítetteket tartalmazó post időpontját, mert csak egy könyvvel bővült az eredeti közzététel óta a lista (Emily St John Mandel: Tizenegyes állomás).
Elkezdtünk a mágikussá vált ágyneműtartóba pakolni és emiatt elhatároztam, hogy azokat a könyveket, amik nélkül tudok élni (vagy egyenesen utálok), elajándékozom a könyvtárnak. Kell a hely, hadd adják a helyüket arra érdemesebbeknek.

A többiek évzárása:

Mit olvassak jövőre? - Várólistacsökkentés 2019

Nem felejtettem el a logót, hah!
Nyilván ennél többet szeretnék, de a 12 darab alapkövetelményen túl nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni. Évek óta nem veszek részt más könyves kihíváson, mert az élet egyébként is elég határidőfüggő és szabálykövető, nem vágyom ennél több tervezgetésre az egyik hobbimban.
A lassan aktuálissá váló listában nincs különösebb szervezőelv, csak végigpörgettem az elmúlt évek beszerzős polcait és a legtöbb olvasatlant kigyűjtöttem. Magamhoz képest kicsit megalkuvó a válogatás, van rajta Elizabeth Strout, Zadie Smith, egy Baricco, amelyeket a VCs ereje nélkül is elolvasnék, de miért ne kössem össze a kellemest a hasznossal.
Volt, amit nem mertem felpakolni a polcra - fogalmam sincs, mikor fogom elolvasni Zafóntól a Lelkek labirintusát vagy Katherine Mansfield naplóit-levelezését -, de egyszer majd csak elolvasódnak. Ez a játék az arányérzékről és az önismeretről is szól, ha kicsit fellengzős akarnék lenni; annak ellenére, hogy "csak" 12 könyvről van szó, és az átlagmoly ennél többet olvas egy évben, nem ajánlatos csupa évek óta halogatott nincskedvemhozzá-típusú kötetet összeszedni rá - persze van, aki már januárban elkészül.:)

Szokatlan módon 24 darab könyvet válogattam össze - magyarán hagytam elég menekülési útvonalat -, hát, van itt minden:


  • Elizabeth Strout: Maradj velem 
  • Michael Cunningham: Mire leszáll az éj 
  • Radclyffe Hall: A magány kútja 
  • Lionel Shriver: A Mandible család 
  • Halász Margit: Bergengóc balladák
  • David Gemmell: A Kísértetkirál
  • David Gemmell: A Hatalom utolsó Kardja
  • Zadie Smith: Fehér fogak 
  • Donnie Eichar: Halálhegy
  • Margaret Atwood: Fellélegzés 
  • Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ 
  • Alessandro Baricco: Harag-várak 
  • Sylvia Plath: Az üvegbura 
  • Truman Capote: Az éjszaka fája
  • Virginia Woolf: Az évek 
  • Szergej Lukjanyenko: Világok őre 
  • Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe
  • Simone Schwarz-Bart: Eső veri, szél fújja Csoda-Télumée-t 
  • Susan Forward: Mérgező szülők
  • Félix J. Palma: Az ég térképe
  • Antonia Fraser: Marie-Antoinette
  • Isabel Allende: Elmosódó önarckép
  • Sabina Berman: Én, én, én
  • Véronique Olmi: Tengerpart

A többiek:
Heloise
PuPilla

2018. december 27., csütörtök

Decemberi zárás

Mivel idén már nem szándékozom könyvet beszerezni, közzé teszem az e havi új könyveimet, amelyek nagy része ajándék volt:

Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock Kate Atkinson: Élet az élet után Domenico Starnone: Hurok Eleanor Catton: A próba Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Sarah Waters: A kis idegen Dan Simmons: DermesztÅ‘ nyár Alan Moore: V mint vérbosszú

Az elsőt rögtön magamtól kaptam, úgy éreztem, szükségem van erre a könyvre, és tényleg így volt, ugyanis nagy örömmel már el is olvastam. A többi könyv a pat-fezer-vicomte-Nita-sztimi-ponty-kvzs kör ajándékai, szép változatosak lettek - és a Timiével ellentétben nem süt az akut érfelvágás róluk:D -, köszönöm szépen őket!

Joanne Harris: Urak és játékosok Edward St. Aubyn: Ami kell / Végül Sarah Perry: Melmoth Nick Hornby: CiciKrisztus Bill Watterson: A tudományos fejlÅ‘dés zsákutcája

Bill Watterson: A vérszomjas hómutánsok támadása Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock

A hónapot nagy nyűgösen rögtön egy újraolvasással kezdtem, az Urak és játékosok nagy kedvencem Harristől. A maga csendességében megjelent a Patrick Melrose-sorozat második kötete, amire rögtön lecsaptam és azon melegében el is olvastam, akárcsak az említett A hableány és Mrs. Hancockot - amúgy az igénytelen kiadásokon tengődő magyar olvasóközönségnek különösen szemet gyönyörködtetőek a 21. Század Kult kötetei, ez is nagyon szépre sikerült, akárcsak a Melmoth. A Cicikrisztus könyvtári zsákmány - Hornby kezd kabátszerzővé válni -, a Kázmér és Huba-kötetek ideális olvasmányok betegség és az ezzel járó csökkent agyi tevékenység idejére. Ráadásul a mi ablakunk előtt is tanyázott egy vérszomjas hómutáns, de nem kellett semmilyen olvasztóeszközt bevetni a likvidálására.

A többiek zárásai:

2018. december 8., szombat

Talán még nincs vége az életnek

"Mégiscsak nagy kihívásnak tűnt, hogy Samuel egyedül, otthonról álljon neki kiépíteni az ország új energiatermelő, tengeri fuvarozási és tengerbiztonsági infrastruktúráját. Különben is már idős, 19 éves, a nagy tudományos felfedezéseket fiatalon szokták véghezvinni. A szép, de öntelt, a barna haját lófarokban viselő trafikos eladókislány is levegőnek nézte. Ha még a trafikban sem veszik észre, hogyan fogja megmenteni az egész bolygót?"

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

Egy fiatal, elveszett finn lány beleszeret egy sármos amerikaiba. Úgy döntenek, túllépnek az egyéjszakás kaland határán, összeházasodnak, gyerekük születik. A szülők elválnak, az apa visszaköltözik Amerikába, ahol új családot alapít. Finn fiával nem tartja a kapcsolatot.
Nem tudják, mit cselekszenek.
Az apa munkahelyén tudományos kutatási céllal állatkísérleteket végeznek, amelyekről két fiatal lánya mit sem tud. A nagyobbik lány részt vesz egy nagy cég kampányában, amelynek keretében egy új, az agyhullámokra hangolódó készüléket használ.
Nem tudják, mit cselekszenek.
A finn anya (és az amerikai apa) nem válaszolja meg a házasságukból született fiúban felmerülő kérdéseket. Az anya is újra megházasodik, születik még két gyereke, emellett könyvet ír a nőkről, amelyet egyre jobban felkapnak.
Nem tudják, mit cselekszenek.

Szinte mágikus ereje van a címnek, úgy lüktetnek a szavai, mint egy emberi szív. Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek - magába foglalja az egész emberi élet hiábavalóságát, a csipcsup szarságoktól a mindent megváltoztató, végzetes döntésekig.
A regény szereplői is ilyenek; nem képesek sem szembenézni, sem kezelni a felelőtlen viselkedésük következményeit - főleg nem években-évtizedekben gondolkodva -, mert semmi más nem érdekli őket, csak a pillanatnyi helyzetük és az egójuk. Egyetlen ember se volt, akivel szimpatizáltam volna, sőt, a nézőpontváltással még inkább irritálóvá vált az adott szereplő. Valtonen remekül játszik az érzésekkel, az emberi előítéletekkel, a pillanatnyi benyomások mérgező hatásával - hiszen az olvasót is a kényelmes kis szemellenzője, a prekoncepciók halmaza vezérli. Aztán tíz oldallal később pofán csap az önutálat, amikor rájössz, hogy milyen kényelmesen belesétáltál az író csapdájába.

Soha nem gondolunk bele, mi lesz a könnyelműségünk ára.
A kommunikáció és az empátia hiánya, a sértődöttségünkhöz való görcsös ragaszkodás, a sérelmek dédelgetése, a másik szavainak kiforgatása lassú tűzként dolgoznak. Nincs óriási füst, narancsszín lángok, csak valami baljós ropogás a háttérben, ami túl halk ahhoz, hogy figyelmeztessen.

Ez nagyon dantés-főkötősen, pokol bugyrait idézően hangzott, szóval megpróbálok kicsit tárgyilagosabb lenni: Valtonen szépen egybeszövi az emberi kapcsolatok minden nyavalyáját nemzetközi és honi szinten is, a kísérleti antidepresszánst, a több ezer dolláros telefont (IAm, becézve ájcsi a neve - szerencsére a Westendben csak bizsuboltot találunk ilyen néven), hogy tizenegy évesek pucér képeket raknak fel az internetre, a hagyományok csalafinta természetét, az állatkísérletek nagyon kényes témáját, hogy tényleg olyan fasza dolog-e a biopamut póló, olyan élő jellemrajzokkal kiegészítve, hogy teljesen komfortos-boldog élmény volt ősszel egy kőlépcsőn kuporogva olvasni ezt a könyvet. Akkor és ott nem kellett semmi más, ez az igazán jó könyvek ismérve - ami kicsit ellentmondásos azzal, hogy ez a regény pont azt mutatja be, mennyire nem komfortos-boldogan élünk, mennyire reményvesztett dolog az információk tengeréből kikanalazni valami igaz meggyőződést, miközben tönkretesszük egymást és a bolygót. 
Hiperkorrektség helyett talán elég kicsit basszameg-korrektnek lenni.

Ui.: nem tudom, gonosz vagy összekacsintós fricska-e a Franzen nevű tanár, de úgyis minden olvasónak eszébe jut az amerikai kartárs, nekem pedig az, hogy Jussi Valtonen könyve pont annyira kompakt, mint amennyire Franzentől elvártam volna. 

Eredeti cím: He eivät tiedä mitä tekevät
Kiadó: Cser
Kiadás éve: 2017
Fordította: Patat Bence
Ár: 4000 Ft

2018. december 2., vasárnap

Novemberi könyvek

A hónap utolsó napjaiban kedvem támadt könyveket rendelgetni, mégse maradhatok olvasnivaló nélkül az év hátralevő részére, és van olyan, ami kell, és kész. Sarah Perry. Patrick Melrose. Meg Ferrante is, már vár engem a Blahán, az ő megjelenése mindig ünnep.

Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Amarillo Sarah Perry: Melmoth Rachel Kushner: A Mars klub Edward St. Aubyn: Ami kell / Végül

A Blacksadet szokás szerint a páromtól kaptam, a Mars klub csak úgy bemászott a virtuális kosárba a régen vártak mellé.

Olvasás:
Ian McEwan: Szombat Edward St. Aubyn: Nincs baj / Baj van / Van remény Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Amarillo Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás Nick Hornby: A Meztelen Juliet
Neil Gaiman: Death – Halál Michael Cunningham: A hókirálynÅ‘

Kemény egy hónap volt. A Szombat törvénytisztelő Perowne-ját néha megtapostam volna, ellenben a drogos, önelégült, élhetetlen Patrick Melrose-t kedveltem a metsző cinizmusa miatt. Az egyik tipikus jóllakott proli fejben, a másik látja a fátyol mögötti világot és ezért inkább elpusztítaná magát.
A képregényekkel még mindig hadilábon állok, állandóan betolakszik a fejembe az az eretnek, ám tipikus könyvmoly gondolat, hogy mennyire jó lenne ez rendes regényben. A Halállal nem nagyon tudtam mit kezdeni, nem éreztem át a szellemiségét, a Blacksad - Amarillo nyilván könnyebben csúszott.
A Tizenegyes állomás nekem a semmi különös kategóriájába esik, túl kérges vagyok ahhoz, hogy megpendítsen bizonyos húrokat bennem. A hókirálynőre ugye dühös voltam, ellenben A Meztelen Juliet abszolút kisimító élmény volt.

A többiek didergése:
Pilla
Nita
Nikkincs
Heloise

2018. december 1., szombat

Semmi nem jó

Didergés és durcáskodás. Térdig gázolok egy közepes méretű olvasási válságban, mely hasonló kaliberű náthába ékelődik.
Nem is tudom, mikor hagytam félbe ennyi könyvet egymás után; volt ugye az Ede a levesben, ami egyébként érdekes kötet, de annak okán abszolút hidegen hagyott, hogy kisgyerekkoromtól undorodtam a tipikus magyar ételektől. Nem érzek forró hálát a disznótoros iránt a kebelemben, pörköltöt pedig... nagyjából hét éve nem főztem.
Az Árvák hercegét évek óta tologatom, a Várólistacsökkentés örökös tagja a játék indulása óta. A tizenkilencedik századi abortuszok részletes taglalásánál - nem az ablakon kidobott, megkínzott macska után, figyeljetek! - kidobott magából. Igazi oldschool, szinte dickensi kaliberű történet, de nem megy, pedig hívogat.
A Lolitát olvastuk Teheránban szintén öregdiák nálam. Nagyon szerettem az irodalmi elemzések és a nők helyzetének analógiáját, igazi bölcsészcsemege, de A nagy Gatsynek rendezett bírósági tárgyalásnál elfogyott a türelmem és a maradék életkedvem. Nem bírok ilyesmiről több száz oldalon keresztül olvasni. Megpróbálom szakaszokban, néhány napja beiktattam egy szünetet - meg két másik könyvet -, aztán meglátjuk, mennyire lesz kedvem hozzá.
Lekaptam a polcról gyógykönyvnek Cunninghamtől A hókirálynőt, mert Michael Cunningham jó, szép, érzékeny a prózája, és személyem elleni kibaszásnak éreztem, hogy ez a könyve egy óriási bullshit volt. Úgy éreztem magam, mint amikor a nagyapámtól nem a színes cukorkákkal teli üveget kaptam, ami a falu gyerekeinél a non plus ultra nyári sláger volt, hanem egy sima jégkrémet. Amikor megláttam a sápadtkék csomagolást kikandikálni a nadrágja zsebéből, keserű csalódás fogott el. Felnőttszemmel nézve már megmosolyogtató, jelentéktelen dolog, de pont ez az emlék jutott eszembe a könyv olvasásakor; izgatottan számítasz egy kellemes élményre, és helyette annak karikatúrája fogad.

Végletes duzzogásomban elővettem egy régi kedvencet, Joanne Harris Urak és játékosokját, hogy kisimítsa összezavarodott idegeimet. A módszer egyelőre működni látszik, bár magától értetődően nincs akkora hatással rám, mint az első olvasás idején, mert emlékszem az összes ízes blöffre és megbotránkoztató zoknira, de ezáltal csodálhatom Harris stílusát és ravasz technikáját.
Meg vettem néhány könyvet is, ha már nincs itthon semmi érdekes, de erről a következő postban.

2018. november 27., kedd

Agresszióval sebzett boldogság

Ian McEwan: Szombat

Ezer Tíz éve nem olvastam McEwantől, pedig érdekelt egy-két könyve - Mézesmadzag, A gyermektörvény -, aztán a kedvenc antikváriumunkban szembe jött ez a regénye, a fülszöveg felcsigázott, meg a szombat délelőtti városi sétálgatások annyira felbuzogtatják bennem az endorfint, hogy örömömben könyveket veszek. Amúgy is a szombat a kedvenc napom - a péntek délutánt elmossa a fáradtság köde, a vasárnapot belengi a hétfő fenyegető melankóliája -, gondoltam, miért ne ezzel vegyük fel újra a fonalat Iannel.

Elég sűrű a szöveg, tényleg egy ember csapongó, örvénylő gondolatai közé láthatunk be, akinek a fő gondolatmenete ki-majd visszazökken a pillanatnyi benyomások hatására, persze közben a főszereplő életét és családját is megismerjük.
Henry Perowne agyidegsebész, ami eleve kaotikussá teszi a lehetséges szombati szabadságot. A betegei bizalmatlanul méregetik szeplőkkel tarkított lapátkezeit, úgy gondolják, ha valaki az agyszövetükben turkál, kecses, vékony ujjai legyenek. Még kevésbé lenne szimpatikus a számukra, ha tudnák, Perowne hajlamos elkalandozni beszélgetés közben, miközben megnyugtatóan bólogat a pácienseinek. Pedig Perowne jó orvos, évente 300 beteget vállal, a műtőjében fegyelmet követel és a Goldberg-variációkat hallgatja.
A felesége ügyvéd, Rosalindnak hívják. Szinte illetlen, hogy még mindig szerelmes belé és nem huszonéves lányokat hajkurász az ő korában, bár nagy, drága kocsit már vett. Két, jóformán felnőtt gyerekük van, Daisy Párizsban él, hamarosan megjelenik a verseskötete, Theo pedig zenész és szépen alakul a karrierje. Perowne néha eltűnődik, hogyan hoztak össze Rosalinddal két ilyen bohém foglalkozású gyereket, de hát ebben nem csak ők játszanak szerepet, hanem például Rosalind apja, John Grammaticus, a kitüntetett (ám kibírhatatlan természetű) költő is.
Henry Perowne, miután hajnali látomása egy lángoló repülőgépről felzaklatja, fallabda-edzésre megy, majd ráját és angyalcápafarkat vásárol az általa főzött halraguhoz. Este összegyűl a család, Daisy hazautazik Párizsból és az apósa is ellátogat hozzájuk.

Zseniális, ahogy az író visszaadja a gondolatok lüktetését, kósza egymásba játszásukat, a témák sokszínűségét. Élvezettel sodródtam a regényben, de volt egy kellemetlen tényező, ami megnehezítette az élményt. 
Nem egyszerű úgy tapicskolni egy jó könyvben, ha a falat kaparjuk a főszereplőtől, akinek a fejébe vagyunk zárva.

Nem mondhatnám, hogy rajongva sétálgattam volna Henry Perowne gondolatai között, az S500-as Mercedestől és az angyalcápafaroktól függetlenül. Annyira sznob módon tökéletes, hogy... keserűen hangzik, de az epe a fülemig ért, legalábbis gondolatban. Persze lehet, hogy ez az attitűd szándékos, hiszen ki ne lenne legalább egy kicsit unalmas/idegesítő, ha minden gondolatába védtelenül, mindenféle gondos előformázás nélkül beleláthatnánk? Asszem, Scalzi második kötetében említi valaki, hogy az emberek gondolatai rém unalmasak, mert többnyire az evés, a szex, az alvás körül forognak. Ezek a szükségletek Perowne-nál is előfordulnak, de nem ettől vált számomra ellenszenvessé - McEwan nagyon jól ábrázolja a hirtelen hangulatváltozásokat és még a fallabda-edzés sem untatott -, hanem a tipikus ötvenes fehér faszi szindrómától és a képmutatásától. Persze, írjon csak Daisy (istenem, ez a név...) verseket, mert büszke akarok lenni rá, az én gyerekem nem lehet hétköznapi ember, de mi az, hogy szexuális életet mer élni, hiszen ő az én kicsi lányom! És a véleménye ellentétes az enyémmel, hát hol a bajtársiasság és ki ez a lázadó, kérdezi Henry Perowne, miközben dönti magába az italt.
Azt hiszi, a világ az ő játékszabályai szerint játszik, és amikor felbukkan egy anomália, mindenáron megpróbálja beleerőszakolni az általa kigondolt puzzle-ba. Semmi gond, ura vagyok a helyzetnek. Elkövettem egy baklövést, de kiküszöböltem, a magam természet adta erényeivel, a méltóságomat és a fennköltségemet megőrizve. Csak egy apró, említésre sem méltó kellemetlenség történt.
Henry pedig rádöbben, hogy a világ nem mindig úgy működik, ahogy mi elképzeljük.

A pénz, a jómód, a vélt jó ízlés és a státusz csalóka köpenye alatt idegsebészünk nem más, mint egy öregedő férfi, aki lassan kiszorul a versenyből, de az ebből fakadó szorongását próbálja az agya egy hátsó zugába száműzni.Végül is, mindenki emberből van - talán ez (is) célja volt a szerzőnek, ennyire lecsupaszítani egy embert.
Szóval bírtam ezt a könyvet, amikor Henry Perowne nem a saját kis egzisztenciális nyűgével volt elfoglalva. Jól gondoljátok, nem volt egyszerű menet, de végül lebirkóztam Perowne-t és diadalmas érzéssel csuktam be a könyvet.

Eredeti cím: Saturday
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2010
Fordította: Lukács Laura
Eredeti ár: 3500 Ft

2018. november 25., vasárnap

Akusztikus fogság és tartósított cápaszem - avagy hogyan éljünk örökké

"Hol van a jelen? Valószínűleg a rohadék Amerikában, leszámítva azt a részét, ahol Tucker lakik, vagy a rohadék Tokióban. Mindenesetre valahol máshol. És azok az emberek, akik nem a rohadék Amerikában vagy a rohadék Tokióban élnek, hogy bírják ezt: ez az állandó úszkálást a múlt időben?"

Nick Hornby: A Meztelen Juliet

/Kaotikus mese habbal/

Azt hiszem, legalább 80%-ban Hornby-kompatibilis vagyok, aminek, gondolom, a párom örül. [Annak én kevésbé, hogy nem osztozik velem az Ahoy! gofrija iránti olthatatlan rajongásomban, habár némileg vigasztalhat a tény, hogy azt állítja, az én gofrimat jobban szereti. Mik derülnek ki ennyi év után.]

A rádöbbenés, hogy a fiatalságuk elmúlt és nem jön vissza, ugyanolyan keserűen belemar az egykori rocksztárba és a kisvárosi kurátorba, amit különféle gyógye-mailekkel próbálnak csillapítani.

A könyvmolyszabályomat megszegve előtt láttam a filmet, mint hogy a könyvet olvastam volna, ezáltal nehéz (de nem mondhatni, hogy annyira rettenetes) volt Ethan Hawke arcát a saját elképzelésemmel helyettesíteni, még ha a filmbeli szétcsúszott hippi képét le is kellett cserélnem egy nyugdíjas könyvelőére. Ebben a könyvben a kelleténél többször kerülnek szóba a könyvelők és holmi adóleírások.
Azt hittem, a Pop, csajok, satöbbi élménye megismételhetetlen lesz. Nos, valóban az, de egyúttal nem azt jelenti, hogy a többi Hornby-könyv élvezhetetlen lenne, ez egynél már be is bizonyosodott.
Elmondom, minek a bemutatásában jó Hornby:
- kendőzetlenül, nagyon, nagyon őszintén és nagyon hitelesen ábrázolja az emberek elcseszettségét, vagy azt a csendes pánikban hullámzó állapotot, amikor az emberek azt hiszik, hogy elcseszték. Amikor azt kívánják, hogy csak egy pillanatra ne kelljen felnőttnek lenni, csak egy pillanatra kúszhassanak be az ágy alá és tehessenek úgy, mintha eltűnhetnének a saját életükből - aztán rájönnek, hogy az az időszak elmúlt, amikor még befértek az ágy alá.
((Ezért gyorsan akarnak pár gyereket csinálni, hátha ezáltal átmenthetnek valamit magukból az örökkévalóságba - ez se úgy működik, ahogy elképzelik. Tucker Crowe-nak csak az ötödik alkalommal jött be.))
- az ún férfiléleknek, ami akkora fejtörést okoz a nőknek. Te jó isten.:D Az ember lányában egyszerre keltenek szánalmat, együttérzést és mérhetetlen haragot, a nemhiszemelhogyilyenhülyevagybmeg-szintet. A nőjmárfel-szintet.
- az aranyosan ciki helyzeteknek. Amíg a filmet néztük, nem a meghatottságtól fúrtam az arcom a pasim vállába, hanem azért, mert az én arcom égett a szereplőké helyett. A könyv esetében se volt jobb a helyzet, főleg, amikor az ember rádöbben, hogy ő is csinál(t) ilyeneket - de olyat soha nem fogok, hogy frissen vásárolt, vadiúj könyveket gyömöszölök be a kukába. Mellesleg a regényben üdítő színfoltot képeznek a könyvek, míg a filmben éppen hogy felbukkan egy.

- mindeközben iszonyú vicces. Valahányszor eszembe jutott a "Tuckerlandben karácsony van" kezdetű mondat, kitört belőlem a röhögés. Sokat elárul a lelkivilágomról, hogy azt is viccesnek találtam, hogy Tucker legkisebb gyereke azon aggódik, hogy az apja holnap meghal és ezért nem szabad kocsiba ülnie és ezáltal kérdésessé válik az élelmiszer beszerzése.

Soha nem hittem volna, hogy egyszer Nick Hornby könyvei bekerülnek a kabátkönyv-kategóriába, de nagyon örülök, hogy így történt.

Eredeti cím: Juliet, Naked
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2009
Fordította: M. Nagy Miklós
Ár: francnak van kedve utána nézni


2018. november 18., vasárnap

Rövidkék

Némi kényszerjellegű, kívülről érkező internethiány - tévedésből nálunk kapcsolták ki... -, a munkából, rohanásból és stresszből álló mókuskerék és a csekély szabadidőt lefoglaló egyéb programok miatt menthetetlenül feltorlódott a beszámolnivaló, és belátom, hogy egyrészt képtelen lennék magamat utolérni, másrészt bizonyos kötetekről nem tudok szeretnék hosszan elmélkedni.


Joyce Carol Oates: Pikk Bubi

A főszereplő Andrew J. Rush, "az úriember Stephen Kingje", aki csak férfiakat tesz el láb alól a könyveiben (és azokat is elegánsan), egyenletes tempóban, fegyelmezetten ír és teljességgel visszafogott életet él a tökéletes vidéki házában odaadó feleségével. Ám Andrew-nak van egy titka, egy írói alteregója, Pikk Bubi, aki némi alkohol segítségével előbújik és Andrew kezét vezetve gyomorforgató, vérben tocsogó krimiket vet sárga papírra éjjelente. Andrew másnap általában semmire nem emlékszik, se az írás folyamatára, se a végeredményre. A Pikk Bubi által írt könyveket természetesen ezen az álnéven adja ki. Annak a közönséges alaknak semmi köze nem lehet az élére vasalt Andrew J. Rush-hoz.
Aztán a külső máz - az életéé és a személyiségéé is - foszladozni kezd, egyre több pia folyik le a torkán, Pikk Bubi gondolatai sziszegő kígyókként töltik meg a fejét és az olvasó előtt lassan kibontakozik a nem túl hízelgő kép: Andrew-nak mindig is voltak gondjai az ivással, a feleségével erőszakos és belebonyolódik egy furcsa ügybe és egyre hajmeresztőbb dolgokat művel. Képes-e lesz Pikk Bubit száműzni oda, ahová való és összetákolni az élete széthulló darabjait?

Nagyon kíváncsi voltam a King-féle Halálos árnyék parafrázisára, igazi mélyenszántó, Oates-i mondanivalót és látásmódot vártam... helyette kaptam egy vázlatos, logikátlan és unalmas firkálmányt. Ha a szerző nevének ismerete nélkül kellett volna olvasnom ezt a könyvet, nem mondtam volna meg, hogy ő írta. Az a legnagyobb bajom, hogy totál érdektelen az egész, egyedül az egyik furcsa mellékszereplő élete és annak különös egybeesései mozgatták meg a fantáziámat, mindenki jobban járt volna, ha JCO inkább róla ír.
Elhiszem, hogy tisztelegni akart Stephen King előtt, de ez még annak is kevés - különösen tőle.


Leena Krohn: Hotel Sapiens

"- A feje fáj? - kérdeztem. - Észrevettem, hogy gyakran nyomja a tenyerét a szemére.
 - Azért, hogy ne lássak - felelte. - Gondosan meg kell válogatnom, hogy mit és mikor nézek. Amikor ránézek valamire, bármire, mint például ott, arra a fára vagy arra az ajtóra vagy az ablakra, az visszanéz rám.
 - Nem teljesen értem.
 - Nem? Hogyhogy nem? Az, amit néznek, saját maga is látni kezd. A látáshoz nincs szükség szemre, hát nem tudta? A nézelődés akár veszélyes is lehet, főleg ha mi magunk láthatatlanok akarunk maradni.
 - Ön ezt szeretné?
 - Ki ne szeretné? - válaszolta. - Tudja, miért lettem ilyen?
 - Nem tudom, mondja el, kérem.
- Azért, mert valami belém költözött.
- És mi volt az?
- A valóság - felelte. "

Nem reggeli kóma-és buszkompatibilis olvasmány. Egyszer már lefordultam róla, még az elején, a felhőleső narrátor borongásai közben.
A Hotel Sapiens elvileg egy rezervátum az emberiség apokalipszis után életben maradt tagjainak. A regénynek nincs kidolgozott világképe, nem tudjuk, milyen világméretű katasztrófa vezetett az emberiség kihalásához, maradtak-e túlélők, mikor játszódik a történet, a lakók hogyan kerültek a Hotel Sapiensbe - az biztos, hogy az ún. Őrzők (valamiféle mesterséges intelligenciák, akik valami módon átvették az uralmat) nem holmi felmérés alapján válogatták ki az embereket. Vannak bűnözők, tudósok, őrültek - habár előbb-utóbb itt mindenki őrültté válik a maga módján.
A különböző töredékes monológokból nem egy klasszikus cselekmény áll össze, hanem különféle filozofikus, helyenként elég depresszív, nosztalgikus, fájó eszmefuttatásokat olvashatunk, de nekünk kell (ha ugyan kell) eldönteni, hogy elfogadjuk-e a szereplők valóságát - alighanem minden olvasónak megfordul a fejében, hogy nemcsak metaforikus értelemben vagyunk egy őrültekházában, hanem tényleg, és a Hotel Sapiens falain kívül a világ megnyugtatóan zakatol tovább. Hogy tényleg így van-e, azt mindenki döntse el magának.
Mi lesz az emberből az ember utáni világban, hová lesz az a nagy teremtő vágy, a folytonos nyugtalanság? Képesek vagyunk-e megállítani az időt és átérezni a pillanat teljességét, vagy mindig csak az utólagos megbánás marad nekünk?


Michael Chabon: Ragyog a hold

"... hittem, hogy a csend egyenlő a sötétséggel, és a néven nevezés jelenti a fényt. Hittem, hogy a titok rosszindulatú daganat, és a vallomás a kés, a fényes forró sugár, ami éget, de közben gyógyít is. Hittem, hogy jó - a kevés dolog között, amit ki sem kell mondani - »kiadni mindent«".

Na, ez meg fog izzasztani, mert hiába nagyon szerettem olvasni, rohadtul nem emlékszem már rá - ami nem is csoda, tekintve, hogy augusztusban olvastam. Értitek, augusztusban, szégyen, hogy nem írtam ennek az unikális szerzőnek az új, magyarul megjelent könyvéről - az is kisebb fajta csoda, hogy kiadták.
Akárcsak a Jiddis rendőrök szövetségében, itt is keveredik a fikció a valósággal - csak, ha lehet, még vadabbul, vagy inkább trükkösebben; azt a ma született csecsemő se veszi be, hogy Alaszkában létrehoztak egy zsidó települést, de a halálos ágyán agonizáló nagyapa történetei közül nehéz kimazsolázni a valóságot a fikció magvai közül; romantikus, héja-nász jellegű szerelem egy pszichiátriai gondokkal küzdő, ki-tudja-honnan-jött, labilis nővel, a mindenek csodája V-2-es rakéta, a második világháború, az Aughenbaugh-gyújtó, kígyóvadászat, a Bőrtelen Ló, az apácák, a börtön, annyi színes kavics kavarog ebben a kaleidoszkópban, hogy az olvasó beleremeg a gyönyörűségbe és már cseppet se érdekli, hogy megtörtént eseményekről vagy szemenszedett hazugságokról van szó -  amit Chabon nem rest rögtön az Előszóban közölni is az olvasóval: ahol szabadon bánt bármiféle adatokkal, teljesen zabolátlanul tette, és az emlékirat papírra vetése közben ragaszkodott a tényekhez, kivéve, ha azok nem voltak hajlandóak idomulni hozzá.
Író vagyok, professzionális hazudozó, olvastam valaha egy könyvben. Chabon mesteri szinten űzi a hazudozást, és én nagyon örülök neki.

Ui.: A kiadás, akárcsak a többi Kult könyv esetében, itt is szemet gyönyörködtető, és az előzetes rettegésem ellenére a fordítással is ki voltam békülve.


2018. november 11., vasárnap

Hill House

"A természetfeletti veszélye abban rejlik, hogy a modern tudatot a leggyengébb pontján támadja, ott, ahol már elhagytuk a babona védőpáncélját, és nincs helyette semmi védelmünk."

Shirley Jackson: Hill House szelleme

Talán Rose Reddel kezdődött az egész. A zsenge molykorunkban olvasott történetek nagy hatással vannak ránk, nálam valahol ezzel a könyvvel kezdődhetett az elátkozott, ill. gonosz házakhoz kapcsolódó érdeklődésem. Guilty pleasure, na.
Shirley Jacksontól ezt leszámítva egyetlen kis novelláskötet jelent meg eddig magyarul, a Sóbálvány, ami nekem akkora élmény volt, hogy hasonlónak tűnő könyvekben (pl. a Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek) tudattalanul is őt keresem - ami alapján nem csoda, hogy szinte lángra lobbantak az ereim a boldogságtól, amikor felfedeztem, hogy a Gabo kiadja az eredetileg 1959-ben megjelent The Haunting of Hill House-t.

Felejtsük el azt a bűnrossz filmet, amire mindenki csak úgy emlékszik, hogy benne van Catherine Zeta-Jones.
Felejtsük el a klasszikus kísértetházas sztorikat [aki olvasta a könyvet, tudja, mire gondolok].
Felejtsünk el az idióta sztereotípiákat, amikor belépünk Hill House kapuján.

Mert ez a könyv fura.
Ha nagyon őszinte akarok lenni - és adódik a kérdés, miért ne lehetnék? Mert magammal szemben is restelkedve ismerem be, hogy kicsit szenzációéhes módon vártam az igazi viktoriánusan hideglelős rémregényt Shirley Jackson döbbenetes erejű félelemkeltésével; a Sóbálványban bőséggel szerepelnek olyan novellák, amiktől feláll a hátadon a szőr és tényleg kiráz a hideg. Kifordítja a bennünk rejlő sötétséget, hogy felfalja a világot.

Hill House nem ezt csinálja. Megosztozik a főszerepen a beköltöző emberekkel és legalább annyira a köztük kialakuló, szavakba szőtt játszmákról szól, mint a már gonosznak épült, sötét falburkolatú házról, ahol az ajtók maguktól becsukódnak és éjszaka valami az ajtókat kaparássza. A falakon furcsa üzenetek jelennek meg, megjelenik a viszály és a vádaskodás a szereplők között, ki festette a feliratot, ki nem bírja elviselni, ha nem ő áll a figyelem középpontjában. Vagy a kísértetjárta házak /  iránt érdeklődő bölcsészdoktor áll a háttérben? Az érzékeny Eleanor tényleg különleges kapcsolatban áll a házzal, vagy feltűnési viszketegsége van? Abban is megoszlanak a vélemények, mi történik éjszaka - ha ugyan történt egyáltalán valami.
Az is rettentő furcsa, hogy a szereplők adottnak veszik, hogy a ház gonosz és számítanak bizonyos jelenségekre - az történik-e, amiben hiszünk? Képesek vagyunk-e ilyen szinten becsapni magunkat? Léteznek-e ott összefüggések, ahol mi felfedezni véljük? Vagy Hill House - ami alapvetően egy fa-és téglahalom - tényleg ártó szándékkal bír és nem véletlen, hogy a gondnok házaspár nem marad sötétedés után a házban?

Nem mondom, hogy nem értem a csalódott értékelőket, de nálam egy közepes méretű olvasási válságot számolt fel a Hill House szelleme, főleg a szereplők közötti finom pszichológiai játszma, az, hogy mennyire különböző személyiségek vannak összezárva és egy csapatba kényszerítve és milyen csoportdinamikai (vagy valami ilyesmi) folyamatok zajlanak. Inkább agyalós, mintsem ijesztgetős, libabőrt eredményező könyv. Aki félni akar, inkább túrja fel az antikváriumokat a Sóbálványért.:)

Ui.: Fél milliméterrel szélesebb margóért hálás lettem volna, csak az évek és a rutin háttérben munkálkodó ereje mentette meg a példányomat a gerinctöréstől, továbbá élmény volt (nem) vaksizni vele az olvasólámpa fényében.

Eredeti cím: The Haunting of Hill House
Sorozat: Gabo SFF
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2018
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 2990 Ft


2018. november 1., csütörtök

Végre sárgulnak a falevelek

A legutóbbi futásnál könnyű szél legyezte a fákat, úgy éreztem, az aranyszín falevelek csak az én kedvemért táncolnak a levegőben.

Ahogy a legutóbbi hónapban álmélkodva fedeztem fel, hogy nem vettem könyvet, most ugyanolyan rádöbbenéssel vettem tudomásul, hogy hármat is beszereztem - na, jó, mocorgott valami a tudatom pókhálós sarkában, hogy mintha lett volna valami. Ilyen szinten vagyok, amikor a szomszéd hajnal háromkor felveri az egész házat - amikor egyébként ötkor kellett kelnünk. Na, mindegy, nézzük a könyveket!

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek Edward St. Aubyn: Nincs baj / Baj van / Van remény Shirley Jackson: Hill House szelleme

A Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek, valamint a Nincs baj / Baj van / Van remény 3500 Ft volt együtt, nem lehetett kihagyni, a Hill House szellemét meg azonban nyomban előrendeltem, amint felfedeztem a kiadó honlapján, Shirley Jackson mindenek felett!
Ezek közül kettőt már el is olvastam, látszik, hogy tényleg kedvemre valóakat szereztem be.

Neal Stephenson – Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása Leena Krohn: Hotel Sapiens Iselin C. Hermann: Dominó Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek Shirley Jackson: Hill House szelleme

Egy böhöm vastag és négy vékonyka könyvvel végeztem, háromról már írtam is, ami nem kis teljesítmény a részemről. Azt hittem, gyatrább a vége, mert a múlt hónapban nagyon kevés időm volt olvasni, agyam meg még kevésbé. A D.O.D.O. és a Hill House szelleme volt a csúcs, a Hotel Sapiens és a Margaret Thatcher okésak (jó-jó, de lehetett volna kicsit jobb is), a Dominó volt a mélypont, neki is ajándékozom a könyvtárnak.

Összességében olvasás terén jó hónapot zártam, olvastam az idén vásároltak és a régóta várakozók közül is, és egyet leszámítva jó kis könyvek voltak.

A többiek októbere: