2020. január 5., vasárnap

Hogyan alakult a 2019-es Várólistacsökkentés?

Jó nagy spoiler: sikerült teljesíteni, bár kissé nyögvenyelősen és nem túl lelkesen - de mindig azt mondom, ha már csak két, régóta aszalódó könyv eltűnik a várólistáról, már akkor megérte belevágni ebbe a játékba, meg hát arra is jó, hogy kordában tartsuk az olvasatlan köteteinket.

Elizabeth Strout: Maradj velem Radclyffe Hall: A magány kútja Zadie Smith: Fehér fogak Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ Alessandro Baricco: Harag-várak

Truman Capote: Az éjszaka fája Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe Susan Forward: Mérgező szülők Félix J. Palma: Az ég térképe Isabel Allende: Elmosódó önarckép

Sabina Berman: Én, Én, Én Véronique Olmi: Tengerpart

Nem voltak ezek rossz könyvek, csak engem nehéz lenyűgözni, mert a könyvek ritkán változnak velünk (azért ilyenről is tudunk), a mi világlátásunk, habitusunk viszont annál inkább.
Elizabeth Strout igazi biztonsági játékos volt, a Maradj velemtől a gyász témája miatt ódzkodtam, de kár volt. Nem tetszett annyira, mint pl. a Kisvárosi életek (igazából ez jóval depresszívebb [igen, úgy látszik, szeretek szenvedni], mert fájdalmasabban és sokrétűbben mutatja be a veszteség témakörét), de nagyon jó kis könyvnek tartom. 
A magány kútjáról még nem írtam, pedig kellemesen meglepett, abszolút olvasható a kora ellenére, és még érfelvágásra sem biztat, sok idilli részlet van benne - bár igaz, hogy az egész történetet beárnyékolja annak az előérzete, hogy nem lesz jó vége.
Tudtam, hogy Zadie Smith-szel se nagyon lőhetek mellé. Még mindig A szépségről az etalon tőle és úgy érzem, a Fehér fogak felzárkózik mellé másodiknak. Nem voltam vele maradéktalanul elégedett, de sokkal jobban passzolt hozzám ez a történet, mint mondjuk, a legfrissebb Swing Time.
Az Egy ismeretlen világ volt az első olvasmányom Jhumpa Lahiritól, de könnyen lehet, hogy az utolsó is; a kötet első felében még elégedetten olvasgattam a novellákat, aztán, ahogy újra meg újra ismétlődött ugyanaz a felállás - jómódú, első-és másodgenerációs kivándorolt indiaiak sematikus családi problémái -, úgy lett elegem a végére, és a fülszövegek alapján a többi könyve is ezt a témakört járja körbe.
Baricco tipikusan az a szerző, aki a kor (mármint az enyém, de lehet, hogy az ő öregedése is közrejátszik) előrehaladtával egyre kevésbé tud lenyűgözni. A Mr. Gwyn lámpaizzós modoroskodása okozta bennem a törést, amin a Harag-várak képes volt egy kicsit retusálni, de a félig gyanú, félig bizonyosság, miszerint ez a pasi a művészkedés leple alatt az üres semmit tolja az orrunk elé, nem múlt el.
Az éjszaka fája nem hagyott bennem maradandó nyomot, csak néhány erősebb írás emlékét (sajnos ennyire régen olvastam). A mi Urunk népével se voltam kibékülve, az első két novella szörnyen depresszív volt, utána vagy akklimatizálódtam, vagy befogadhatóbb szövegek jöttek, de egész jól helyrebillent bennem a kötet megítélése. Az utolsó fejezet szösszeneteivel viszont nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy felemás maradt az élmény.
A Mérgező szülők értelemszerűen lehozott az életről, az viszont, hogy Az ég térképe is, teljesen meglepődtem; egy bizonyos része (magam se tudom, miért, nem szoktam érzékeny lenni az ilyesmire) szörnyen megviselt, ha azok az események a kötet elején következnek be, biztosan félbehagyom. Palma nagyon embergyűlölő hangulatban lehetett.
Ehhez képest a Tengerpart szinte sétagalopp volt, az évek alatt, amíg a várólistán nyaralt, jól rákészültem a hangulatára (tudja a franc, minek vettem meg, biztosan olcsó volt). Nagyon jól megírt kisregény, de örülök, hogy túl vagyok rajta.
Az Én, én, énnel nem igazán tudtam mit kezdeni. Olvasható, gördülékeny, jól fűzi össze a témáit (amelyek önmagukban is megérnek egy-egy regényt), de valamiért nem került közel hozzám, talán az etikus állatfeldolgozás témája miatt.
A végére hagytam a játék abszolút nyertesét, az Elmosódó önarcképet; méltatlan, kissé alpári hasonlattal élve olyan volt, mint belemerülni egy lavór lábmosó kád meleg vízbe. Egy szuszra elmondott, a pletykák által erősen kiszínezett mese egy érdekes, különc családról, csak annyira belemerülve a részletekbe, hogy a megesett igazságtalanságok ne fájjanak és ne sérüljön a derűs elbeszélői hangnem, baromi jólesett az elcsigázott kis lelkemnek.

Ezeket sikerült elolvasni a Várólistacsökkentés keretein belül; bizonyos darabokkal biztosra mentem, de hiába csak 12 könyvről beszélünk, nekem kellenek ezek a jolly jokerek - főleg, mert ezeket is tudom ám tologatni -, ahogy a rövidke könyvek is, ha éppen megfeneklik a lelkesedésem, instant sikerélményt adnak.

2019. december 31., kedd

Évzárás 2019

Ahhoz képest, hogy régen (sőt, még tavaly ilyenkor is) mennyire szerettem az évzárás adminisztrációjával szöszölni, most úgy kellett rávennem magam, hogy az ölembe vegyem a gépet és pötyögjek pár sort zárásként - persze, a munka az oka, abban úgy tobzódik a rendszerezés iránti vágyam, ahogy csak bír és ebből kifolyólag szinte élvezem a linkeskedést a magánjellegű szöszöléseimben.:)

Lássuk, miket harácsoltam össze idén:



Összesen 39 könyvet szereztem be, ami elég visszafogottnak nevezhető. A rekordom eddig 35 volt, ez alá nem sikerült menni - és nem is baj, csupán érdekességként méláztam el felette, a 39 is teljesen elfogadható számomra, bár a könyvespolcok nem igazán osztják a véleményem.
Ezek közül 15-öt olvastam el, A kis baráton nyammogok nagy boldogan, ill. Az elvesztett gyerek történetébe is belekezdtem, de nincs türelmem Elena gondolataihoz, még várnia kell a sorára. Hülye módon azért nem kerítettem még sorra párat, mert sajnáltam zilált, fáradt időszakban elővenni, meg tartogatom őket, mintha jövőre nem jelennének meg érdekes könyvek. Érdekes téveszme, remélhetőleg kialszom magamból.

Az olvasások brutálisan lecsökkentek, aminek a munkától a sorozatokon át sok oka van. Fiatal blogger-és molykoromból emlékszem az idősebbek hasonló tendenciáira; bizonyos darabszám felett már nehezebb dolga van egy-egy történetnek, hogy úgy magával ragadjon, mint tizenévesen szinte bármi, amikor vallásos áhítattal olvastam el mindent - akár egymás után kétszer is -, ami a kezembe akadt.
Nyávogás ide vagy oda, összesen 52 könyvet sikerült elolvasni, amiből az alábbi, sorrendiségtől mentes darabokat tudom kiemelni:
  1. Donna Tartt: A kis barát - hiába viszem át jövőre, muszáj itt is szerepelnie
  2. Naomi Novik: Ezüstfonás
  3. Nathan Hill: Nix
  4. John Fowles: A francia hadnagy szeretője
  5. Robert Galbraith: Halálos fehér
  6. Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb fantasy és science fiction novellái 2019
  7. Sam J. Miller: Orkaváros
  8. Gillian Flynn: Éles tárgyak
  9. Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa
  10. Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése
  11. Eleanor Catton: A próba
  12. Isabel Allende: Elmosódó önarckép
  13. Brian K. Vaughan - Fiona Staples: Saga 3.
  14. Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress: Fenevad 1-2. (Ébredés és Vér)
  15. Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key 1-3.
Volt, aminél borítékolni lehetett, hogy tetszeni fog (Nix vagy a Halálos fehér), volt, ami kellemesen meglepett (Ezüstfonás vagy A francia hadnagy szeretője), ami letarolt (Éles tárgyak). A Strahan-válogatás igazából nem olyan fantasztikus, bőven vannak benne feledhető írások, de a koncepció nagyon kedves a szívemnek, nem tudtam kihagyni, akárcsak az Orkavárost, aminek a közmegítélése korántsem olyan jó, mint az én vélekedésem. Az Elmosódó önarckép igazi kabátkönyv volt, tulajdonképpen faék egyszerűségű történet mondjuk, A próbához képest, de annyira, annyira jólesett, mint a téli futások utáni forró fürdő.
Mosolyognivalóan lelkes voltam a képregények iránt, örültem, hogy végre találtam olyanokat, amelyekbe bele tudok feledkezni és eszembe se jut, hogy csupa betű regényként mennyivel jobb lenne olvasni őket. Sőt, a Monstress Sana Takeda gyönyörű rajzai nélkül nem is működne, ahogy a Saga se lenne olyan arcpirítóan polgárpukkasztó.

Sikeresen teljesítettem a Várólistacsökkentés aktuális versenyszámát, és természetesen jelentkeztem a jövő évire is, habár első nekifutásra sikerült 2019-et írni a polc nevébe... Ezekről szeretnék írni külön postban (ha rá bírom magam venni), meg néhány idei olvasmányomról is, ha máshogy nem, akkor zanzásítva.

A többiek 2019-e:

2019. december 24., kedd

A szél gyermekei

Joanne Harris: Az epertolvaj

Vianne Rocher immár negyedjére tér vissza, hogy elvarázsolja az embereket a csokoládé kesernyés, füstös aromájával, ami utat talál a súlyos titkokat hordozó emberek szívéhez.
Tizenpár év telt el, hogy a hatéves lányával, Anoukkal megérkezett a bigottan vallásos közösséggel bíró dél-franciaországi falucskába, Lansquenet-sous-Tannes-ba, hogy fiatalos, harcias hite szerint megadja az embereknek azt, amire szükségük van. Azóta nagyon sok csokoládé készült el és folyt le az emberek torkán, Vianne továbbra is vezeti a chocolatérie-t, Anouk elmúlt húsz éves, bizánci haját lilára festette és Párizsban él a szerelmével, a második részben megismert-megszületett Rosette immár szeleburdi tizenhat éves, rajzolva-jelelvekommunikál - és hallgatja a szél hívását, amit Vianne tudatosan igyekezett elhallgattatni, hogy megóvja a lányait és mindazt, ami az övé - de a szíve mélyén tudja, hogy minden csak kölcsönben van és ha nem adja vissza a szélnek, ami az övé, akkor nagy árat kell fizetnie.

A St. Oswald fiúiskolában, az Urak és játékosok folytatásában is éreztem azt a keserű nosztalgiát, amit itt, Az epertolvajban, amikor is a szereplők a jelen helyett hajlamosak a múlt kísértetei között bolyongani, ami, ha belegondolunk, teljesen normális és leköveti az élet fordulatait; Vianne is öregszik, rengeteg veszteség, fájdalom érte, már nem az a tűzrőlpattant, eleven habitusú nő, aki színes ruháiban kész felforgatni a világot. A lányai - akik szintén képességekkel bírnak - felnőttek és incselkednek a világ kihívásaival, szólongatja őket a szél. Vianne úgy érzi, Anoukot már elveszítette, de itt van neki a különleges Rosette, aki miatt a falu képmutató perszónái - ők bezzeg nem változnak a kor előrehaladtával - negédes hangon lesajnálják, míg a kamaszfiút nevelő Joséphine - aki alkoholista, erőszakos férje halála után kialakított magának egy teljes életet - bevallottan irigyli. Rosette mindig ott lesz Vianne-nak.

Ezzel elérkeztünk a regény központi témájához, amihez minden boszorkányos bűbáj és mágikus tanmese csak körítés: a lassan kirepülő fiatalabb generáció és a szülők bonyolult kapcsolatához, a kimondatlan, de a levegőt súlyosan megülő elvárásokhoz, a vélt vagy valós bűntudathoz, a magányhoz, amit semmilyen varázslattal nem lehet elűzni, ami minden ember életében türelmesen várakozik a háttérben, hogy előléphessen - kinél hamarabb, kinél később.
Az epertolvaj inkább a második részhez, a Csokoládécipőhöz kapcsolódik, mintsem a sorban harmadik Csokoládés barackhoz; többször felbukkan Zozie de l'Alba kísértete (vagy nemcsak az), a szerkezetei is hasonló: egy, a fiatal Vianne-t idéző, veszélyes ellenfél, aki ezúttal a téli gyermek, Rosette fejét csavarja el és kész felfalni Vianne egész életét.
Elég régen olvastam a Csokoládécipőt (hát még magát a Csokoládét...), de emlékeim szerint nagyon tetszett a sötét, egzotikus hangulata. Az epertolvaj hangulatát sokkal hétköznapibbnak éreztem, de nálam is telik az idő, kilenc évvel és sok könyvvel a hátam mögött már nehezebb elkápráztatni.

Ez a könyv Vianne Rocher önmagával, a saját kísérteteivel vívott harcáról szól, az ellenség csupán allegória. Mindenki küzd a saját ellenfeleivel, a többi fiatal a saját szüleivel, ahol az ellenállásban kapóra jön az új idegen Lansquenet-ben. Francis Reynaud-t, Vianne régi ellenségét (most már inkább barátját) a lelkiismerete kínozza, a nyughatatlan Rosette pedig a helyét keresi, miközben körülötte mindenki felnő, ő meg kislány marad.

Ui.: Hálás vagyok a kiadónak, amiért továbbra is Szűr-Szabó Katalin fordítja Harris könyveit, nekem már ő a "magyar hangja".

Eredeti cím: The Strawberry Thief
Sorozat: Csokoládé 4.
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2019
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 4000 Ft



2019. december 22., vasárnap

Decemberi zárás

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem még a "Kérem, várjon, a rendszer töltődik!" felirat villog az agyamban. Kb. két hete csak a túlélésre játszottam, hogy semmit ne felejtsek el és "mindennel" készen legyek - ez főleg a munkára vonatkozott -, de hogy azután, hogy az utolsó levél is kiment és az utolsó teendős cetli is a szelektívben landolt, mi lesz, arra gondolni nem jutott időm. Tennivaló ezerféle lenne, de azonkívül, hogy nézek ki a fejemből, semmire nem vagyok képes, hátha a havi zárás menni fog - és hátha több könyv már nem esik be hozzám, amire nem vennék mérget, mert ma is hozzám csapódott egy.

Joanne Harris: Az epertolvaj Tom Sweterlitsch: Letűnt világok André Aciman: Szólíts a neveden Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban Hillary Jordan: Mudbound
Andrew Ridker: Jótét lelkek Jennifer Clement: Gun Love

Nos, volt egy baráti karácsony, isteni quesadillával és dögönyöznivaló macskákkal (szegényeket egy életre traumatizáltam), nagyon szuper könyveket kaptam - ugyanis sokat sajnálok magamtól, magam se tudom, miért -, amelyekből kettőt már el is olvastam, Az epertolvajt (aminek a postja 8-a óta vázlatban pihen...) és a Szólíts a nevedent.
A Gun love volt az, ami ma besikeredett - a debreceni antikváriumok galád módon nyitva voltak aranyvasárnap -, és, a régi szép időket idézve, vércseként csaptam le rá és megkaptam ajándékba.

Az olvasásokat illetően remélhetőleg még frissítenem kell majd a bejegyzést, mindenesetre ebben a hónapban már sokkal ügyesebb voltam, mint novemberben:

Véronique Olmi: Tengerpart Joanne Harris: Az epertolvaj André Aciman: Szólíts a neveden Joe Hill: Locke & Key – Kulcs a zárját 3. Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe

Közeleg a Várólistacsökkentés határideje, ezért kénytelen voltam belehúzni, ennek az eredményeképpen olvastam el végre a Tengerpartot, amit olyan régen vettem, hogy még a Molyon sincs számon tartva a beszerzés éve. Mindig féltem elolvasni, mert erősen depresszív, szorongó hangulatot "varázsol", és ha van történet, amiről lehet tudni, hogy rossz vége lesz, ez az - és tudod, hogy nem akadályozhatod meg.
Az epertolvajtól tartottam egy kicsit és meggyőződésem, hogy Harrisnek békén kellene már hagynia Vianne Roche-t, de szerettem olvasni, akárcsak a Szólíts a nevedent - bár elég mérges voltam a napsütötte olasz délutánokra a téli szürkeségben -, és a végére megbicsaklott a lelkesedésem.
A Locke & Key zárókötete mindent vitt, együtt olvastuk, lámpafénynél egyensúlyozva. Komolyan mondom, csupa betű regényként se lenne jobb, annyira kompakt, a sok témával ügyesen zsonglőrködő képregény, akit nem ejt rabul, az egy cylon.:) 
A mi Urunk népe első két novellája elvette a maradék életkedvem, ezt követően vagy én akklimatizálódtam, vagy kevésbé depresszívek a továbbiak, de sikerült összecsiszolódnunk és már kíváncsian várom, miről fog szólni a következő gyöngyszem, bár egyiket se nevezném vidámnak... Ő is várólistacsökkentős könyv, az utolsó, úgyhogy célszerű lenne belehúznom az olvasásába.

A többiek zárása:
(később íródnak meg...)
PuPilla
Dóri
Nita
Heloise

2019. december 4., szerda

Novemberi zárás

Inkább nem gondolok arra, hány munkanap van hátra az évből, mert akkor bekúszok az ágy alá és elő sem jövök jövő májusig...

Rose Tremain: Zene és csend Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története Donna Tartt: A kis barát Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Zilált idegeimet preventív módon megtámogattam néhány beszerzéssel. Logisztika és időmenedzselés szempontjából rendkívül okos ötlet volt összevonni a kosarat, könyvmoly-türelmetlenséget viszont borzasztóan rossz - nem mintha azóta elkezdtem volna valamelyiket olvasni -, türelmetlenül vártam, hogy fizethessek és az enyémek lehessenek végre, csak azért vérzik egy kicsit a szívem, hogy a Nápolyi regények utolsó részének más a fordítója, ahogy erről vasárnap tájékoztattak.
Kicsit meglepett, hogy a Lányok és asszonyok aranykönyve igen töppedt testvére lett Szécsi Noémi hasonló tematikájú köteteinek, de menetközben kiadóváltás is történt, lehet, hogy ez az oka.

Gardner Dozois (szerk.): A legjobbak legjobbjai 1. Isabel Allende: Elmosódó önarckép Marjorie Liu: Monstress: Fenevad 2. – Vér

Ugyan örülök, hogy Gardner Dozois A legjobbak legjobbjai I. megjelent magyarul és elolvastam, de finoman szólva nem osztatlan örömmel csuktam be a könyvet. Biztosan aládolgozott az Elmosodó önarckép kalandos családregényének, nagyon jólesett a váltás, amikor nincs más dolga a nyájas olvasónak, mint hátradőlni, és hagyni, hogy szórakoztassák. A számviteli könyveket pedig érdemes a párna alatt őrizni.
Legalább olyan türelmetlenül vártam a Monstress - Fenevad képregénysorozat második részét, mint a fent említett könyvcsomagomat, tegnap még annyi agysejtet is sikerült életre pofozni, hogy külön írjak róla. Nem lett volna nagy hátrány, ha előtte újraolvasom az első részt, de muszáj volt kihasználni a kedves szundikálását és elorozni a kötetet.

A többiek novembere:
Heloise - látom, ki fog éjszaka Monstresst olvasni
PuPilla - aki csak két könyvet szerzett be
Dóri - aki a Poketek rendületlen rajongója
Nita - aki négyszer látta a Jokert

2019. december 3., kedd

Szemet gyönyörködtetően kegyetlen - Monstress képregénysorozat

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress: - Fenevad 1. - Ébredés és Fenevad 2. - Vér

- Akkor ma mész a Háromfarkú cicáért?
- Ma megyek a Háromfarkú cicáért.

Igen, annyit tudtam erről a képregényről, hogy van benne az általunk ismertnél több farokkal rendelkező macska, persze nekem nem is kellett több, hogy elkezdjen érdekelni. Talán az még motoszkált az emlékeim között, hogy egyesek szerint nagyon szép, de a történet nem annyira jó.

Ez volt az, ami villámgyorsan felülíródott.

Marjorie Liu, az író nem faksznizik, belehajítja az olvasót a Sana Takedával kitalált világuk közepébe. Szédületes zuhanás veszi kezdetét, miután bedugjuk a fejünket az üregbe: egy meztelen, a mellkasán különös jelet viselő, tizenhét éves lány árverezésén találjuk magunkat, akinek az egyik karja könyöktől lefelé hiányzik. Ő Farkasvérű Maika, egy teljesen emberi külsővel bíró arkán.

Jó, mi?

A későbbiekben kapunk némi háttérmagyarázatot a világról, de ez édeskevés, hogy átlássuk az egészet, és Maika története még több felfedeznivalót rejt, amelyet együtt ismerünk meg a lánnyal. Maika útitársául szegődik Kippa, az ember-róka arkán és Ren, egy macska (neki két farka van), aki egyaránt képes torkot feltépni és holt lelkeket megidézni, szóval nem Disney cukiságelem-funkciót tölt be a hősnő mellett.
Maikában egy öntudattal bíró szörnyeteg rejtőzik. Mind a lány, mind a fenevad ösztönös gyűlölettel vegyes értetlenséggel támad a másikra ebben a sérülékeny testben, mind a ketten a saját válaszaikat akarják, és hiába vannak közös ellenségeik, a halál széléig harcolnak egymással.
Ez nem egy finomkodóan kedves történet, hiába gondolhatnánk ezt a borítók alapján. A szépség szertefoszlik és feltárul a mögötte rejtőző iszonyat; a hegyes, vérre éhező fogak, a húst tépő karmok, a testek erőszakos mozgalmassága.
Vér. Rengeteg vér. A vér, ami értékes, a vér, amit nem lehet irányítani, ami mindenkit pórázon rángat.
Emberevő boszorkányok, rémisztő csontkísértetek, ragadozó szirének, félig állat-, félig embertestű teremtmények jelennek meg a lapokon, istenek roppant szellemei, amelyek kitakarják a csillagokat.
Úgy kegyetlen ez a történet, ahogy csak az anyák lehetnek a lányaikkal. Történet egy lányról, aki nem tudja, kicsoda valójában, túl az anyja által teremtett ideákon - amelyek vagy hazugságok, vagy nem -, akinek még holtában is meg akar felelni. A szeretet és a gyűlölet úgy viaskodik benne, ahogy ő próbálja megzabolászni a benne lakó szörnyeteget. Nem ezt tesszük-e mindnyájan? És mi marad belőlünk, amikor azt hisszük, a válaszokkal kiűztük magunkból a démonokat? Vajon mit talál Maika az út végén?

Kép innen

A nőiesen stilizált rajzok erőteljes kontrasztot alkotnak a történettel, de éppen ez teszi az egészet fantasztikussá (alpárian prózai párhuzam: mint amikor a kiömlő olajfolt szivárványát csodáljuk). Olyan elképesztő vizuális orgia tárul a szemünk elé, hogy azt sajnáljuk, nincs több - mármint szemünk -, mert képtelenség ezt a mindenséget befogadni, miközben valahogy illene kialakítani legalább egy hipotézist magunkban, hogy mi is történik ezeken a gyönyörű képeken. Én, a megrögzött szövegfixált elbűvölten bámultam Maika ruhájának szirommintáit, az öregistenek karján kíváncsian néző szemeket, és még nem jutottam el az első oldalig.

Akinek van rá lehetősége, lessen bele, biztos, hogy a nem képregényfanatikus olvasókat is magával fogja ragadni ez a sorozat.

Eredeti cím: Monstress - Awakening; Monstress - Blood
Sorozat: Monstress
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2019
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 4990 Ft / db


2019. november 17., vasárnap

Az egymást keresztező sorsok kastélya

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

/Merő képzavar a post-és a könyvcím együtt, de kit érdekel./

Jó sok év eltelt, mióta először találkoztunk Zafónnal és kézen fogott, hogy elvezessen Az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, amelyet rögtön a magaménak éreztem. Mintha kifejezetten nekem írta volna, gondolta a naiv, impulzív 18 éves énem, aki egy röpke barcelonai nyaralás után kezdett bele A szél árnyékába, és még a csillagok együttállása is kedvezett, micsoda sorsszerű véletlen.
A harmonikus viszony egészen A mennyország fogságábanig kitartott, ott kicsit megbicsaklott a szerzőbe vetett bizalmam, amelyet a Marina se tudott teljesen helyreállítani és kezdtem azt gondolni, hogy hát izé, kinőttem Zafónból, vagy ő öregedett meg (vagy mindketten).
Aztán megjelent az irdatlan nagyságú Lelkek labirintusa, amit csak megvettem, mert, mert, mittudomén, valami fiatalkori naiv ragaszkodás maradványa vezérelt, pedig még dühös is voltam magamra, hogy sose fogom elolvasni, mi van, ha végig szenvedni fogok vele - tehát a nyaralásnál jobb alkalom fel se merülhetett volna, mindent vagy semmit alapon bedobtam a táskába.

Micsoda mázli, hogy nagyon szerettem olvasni! Zafón beleadott anyait-apait, szálakat kötött össze és fűzött tovább, újakat kezdett meg, végre úgy éreztem, ez egy szép nagy, a saját lábain megálló, kövér kis történet, ami tényleg olyan, mint egy labirintus, valahol belépsz és mindegyik ajtó egy újabb folyosóra nyílik; embereset izzadhatott, mire ezt a katyvaszt összesimogatta, mert ez a kötet a kezdet és a vég szintézise, benne van az egész Sempere família, David Martín, Fermín, Fumero, a Temető és jó pár új szereplő, akikre vérfrissítés gyanánt már nagy szükség volt ebben a beltenyészetben, egyedül az új főgonoszt találtam haloványnak. Alicia (vagy ő az ördög, vagy nem) a kapcsolódási pont, fantasztikus karaktere és története van, annyira, hogy ellopta a show-t Daniel Semperétől, aki ebben a történetben eljut a lelki pokol mély bugyraiba, ami Aliciának a természetes közege. Beatrice és Alicia is érdekes kettőst alkot a regényben, két erős nő, de Bea határozottsága az egészséges lelkében rejlik, míg Alicia folyton a sötétség peremén táncol és előbb-utóbb felemésztik a démonai.

Maga a történet szerteágazó, burjánzó, mégis kerek egészet alkot a maga ármányaival, fizikai rémtetteivel, hihetetlenül jólesett elmerülni benne. Mármint nem a rémtettek miatt, hanem mert a gótikus felnőtt rémmese-stílus még mindig a szívem csücske, úgy tűnik.

Eredeti cím: El Laberinto de los Espíritus
Az Elfeledett Könyvek temetője 4.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2018
Fordította: Kürthy Ádám András
Ár: 6000 Ft

2019. november 3., vasárnap

Októberi zárás

Igen, már ennek is elérkezett az ideje...

Meglepő módon októberben nem vettem könyvet, de türelmetlenül várom, hogy egy ötös könyvcsomagom átvehető legyen.

Az olvasás terén elég ergya hónapot produkáltam:

Joanne Harris: Partvidékiek Brian K. Vaughan: Saga 4.

Tudtam, hogy A partvidékiek elég mostoha gyermek az olvasók körében, de úgy tartottam illendőnek, hogy Az epertolvaj beszerzése előtt ugyan olvassam már el az egyetlen könyvet, ami hiányzik az olvasmánylistámról. Nos, nem sokat vesztettem volna, ha mégis kihagyom...
... de a Saga aktuális része legalább valamennyire kárpótolt, jobban tetszett, mint az előző - persze ez sem szűkölködik polgárpukkasztásban.

Belekezdtem Lorrie Moore: Köszönöm, hogy meghívtál című könyvébe, ami régóta a kívánságlistámon trónolt, és roppant módon megörültem neki, amikor megpillantottam a Libri raktárvásárán. Régen vezetett meg ennyire a szimatom, számomra értelmetlen és idegesítő volt valamennyi írás, inkább félbe is hagytam.

A többiek októbere:

2019. november 1., péntek

Illúziók könyve


Eleanor Catton: A próba

Idei csekély számú olvasmányaim közül valószínűleg Eleanor Catton első regénye fogja megkapni "Az év meglepetése" címet; a gigászi méretű A fényességek olvasása után egy hagyományos, ám kellemes leányiskola-történetre számítottam... és nem is tévedhettem volna nagyobbat.
"- Nem lehet - jelenti ki. - Egyszerűen nem vehetek fel olyan diákot, aki még nem tanult zenét. Ön nincs tisztában az én sajátos pedagógia módszereimmel, Mrs. Henderson.
 Dzsesszes, lüktető zene kúszik be, csak dob és nagybőgő. A szaxofontanárnő megkavarja a teát, a kanállal megkocogtatja a csésze szélét.
 - A klarinét csupán ebihal a szaxofonhoz képest, ugye, érti? A klarinét fekete-ezüst ondó, és ha nagyon szeretjük ezt az ondót, akkor egy nap szaxofon lesz belőle.
Előrehajol az asztal fölött.
 - Mrs. Henderson! Az ön lánya jelenleg egyszerűen túl fiatal. Úgy is mondhatnám, hogy az ön lányát lepelként vonja még be a megsavanyodott anyatejréteg.
 Mrs. Henderson lesüti a szemét.
 - Hall engem a skarlátvörös cérnaszájával, aszott keblével, állotmustár-színű blúzában? - csattan fel a szaxofontanárnő meglehetősen éles hangon."
Nem egy szokványos felütés, nem igaz?
Az első oldalon elveszejtett ez a könyv, és rögtön a bejegyzés elején ki kell emeljem a fordítót, Dudik Annamária Évát, aki ennyire szépen, változatos ültette át magyarra az eredeti szöveget. Rengeteg fájdalmas félrefordítással lehet találkozni, A próbánál az ő tudása - ami a magyar nyelvre is kiterjed - hozzájárult, hogy az olvasmányélményem teljeskörűen élvezetes legyen, hiszen mindannyian tudjuk, hogy bármilyen jó regényt képes tönkrevágni egy rossz fordítás. (Nem, nem nézek a Vezércselre és a Metropolis Mediára...)

A nyitójelenetről nem véletlenül juthat eszünkbe a színházi előadás képzete, ugyanis a leányiskolai botrány kibontakozása mellett egy másik szálon a híres színészképző hagyományainak megfelelően az elsőéves diákok a maguk által kitalált és megírt darab előadására készülnek. Ahogy kibontakoznak a történetek, rájövünk, hogyan érnek össze a szálak, de a valóság, a képzelet, a pletykák teljesen összemosódnak és képtelenség eldönteni, valójában mi történt, mi történik és mi fog történni. Mintha egy performansz során bekötnénk a szemünket és körbeforgatnának, vagy ilyen kiszolgáltatott formában idegenekre kellene bíznunk magunkat.
Mit tekinthetünk valóságnak és hogyan hatnak rá a különféle látásmódok? Mi igazából a valóság Mikor válik egy illúzió valósággá? Meddig tart a szerep és hol kezdődik az ember?
Ha elmesélnek nekünk egy történetet, és mi elképzeljünk, az vajon ugyanaz lesz-e? 

Nagyon agyas, posztmodern-meta-mindenféle regény, azon ritka fajta, ami képes teljesen elbűvölni, ami az agyam minden részét foglalkoztatja, a jó történetre éheset, a különleges, okos dolgokra kíváncsit és a szép, érdekes szövegre áhítozót. Ritka, amikor mindez egy könyvben egyesül.

Eredeti cím: The Reahearsal
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2018
Fordította: Dudik Annamária Éva
Ár: 4000 Ft

2019. október 26., szombat

Sárkányok harca

"Mi a pénz valódi meghatározása?
A pénz egy kollektív kényszerképzet. A gazdagok és a szegények közt létrejött, kimondatlan és csalárd egyezmény, amely értéktelen zálogtárgyaknak tulajdonít értéket a társadalmi biztonság káprázatáért cserébe."

Anthony Ryan: Draconis Memoria 1-3.

- Képzeld, ebben a részben az elfoglalt hajókat átnevezik, aminek eredetileg Alkusz volt a neve, Elhibázott befektetésnek, az Erőpozíciót meg Közelgő végre.
Összesen ennyit tudtam a sorozatról (meg hogy vannak benne gonosz sárkányok), de elég volt ahhoz, hogy közel zsinórban ledaráljam a több mint 1800 oldalas, nagyívű, rendkívüli kalandokkal tarkított történetet.

Nem fogok túl szép dolgot mondani: a legjobban azt szerettem ebben a trilógiában, hogy nem kellett rajta gondolkodni. Izgalmas, látványos (a lelki szemek előtt megjelenő mozi), fordulatos, több szálon fut és elég sok, mégis kellően egyedi szereplőt felvonultat ahhoz, hogy az ember ne akarjon szünetet tartani a kötetek között, de ne fájduljon meg a feje pl. a karakterek közötti bonyolult viszonyok elemezgetésében. Egyszer említettem, hogy minőségi szórakoztató regényt baromi nehéz lehet írni; Anthony Ryannek sikerült - mindent készen letesz elénk, nekünk csak élveznünk kell.

Ebben a világban a sárkányok (ill. ahogy itt nevezik: drákok) vére olyan, mint nálunk az elektromosság: nélküle minden leállna - ahogy a megfelelően kezelt és hígított koncentrációt elfogyasztani képes és ezáltal különféle extra képességekre szert tevő véráldott emberek hiányában is. A vízben élő kék drákok vérével transzkommunikációs kapcsolatot tudnak egymással létesíteni, a vörös és zöld fokozza a fizikai erőnlétet, ill. az utóbbi regeneráló és sebgyógyító hatással bír, amelyet a hétköznapi emberek esetében is lehet alkalmazni, a feketével meg puszta koncentráció révén ölni lehet, de a drákvérnek a hadiiparban, a logisztikában, meg úgy mindenben nagy szerepe van. Persze a vérhez nem úgy jutnak hozzá, hogy a drákok nagy jámboran odatotyognak, hogy ők vért akarnak adni. A bemutatott kegyetlenséget - élve kivéreztetik a szerencsétleneket - nehezményeztem, úgyhogy már az elején eldöntöttem, hogy alapvetően a sárkányokkal vagyok.
Bizonyos körökben, bizonyos emberek között szárnyra kap egy régi mendemonda: a legendás fehér sárkány, amelynek felkutatása egyszer már kudarcba fulladt, az egyetlen túlélőnek pedig (ha ugyan nem halt meg ő is) nyoma veszett. Most új expedíciót indítanak a fehér ismeretlen hatásokkal bíró, rendkívül értékes véréért, amely révén összekapcsolódik Lizanne Lethridge, a vállalati világ Különleges Ügyosztályának embere (egy szuperhős és egy terminátor kereszteződése), Clay, a kisstílű tolvaj (és lajstromozatlan véráldott) és a tengerésztiszt Hilemore sorsa.

Valójában az alapszituáció ennél jóval bonyolultabb és nem rögtön kapcsolja össze a főbb szereplők (akikhez a második kötetben egy negyedik is csatlakozik) életét - akik egyben nézőpontkarakterek is -, látszik, hogy Ryan tényleg három részben gondolkodott, nem pedig egy egykönyves ötletet nyújtott rétestésztává, és nem az oldalduzzasztásért kergeti végig a szereplőket dzsungeleken, sivatagokon, tengereken és elsüllyedt világokon. A drákokkal teli világ eredetét erőltetettnek éreztem, valahogy nem passzolt bele a történetbe, jóformán egy külön regényt érdemelt volna, de az is lehet, hogy csak elfáradtam, kellett nekem egymás után elolvasni a három részt.

Ezt leszámítva egy ügyesen megírt, szórakoztató trilógiát olvastam, amely nagyon jólesett a munkától elcsigázott elmémnek, pedig nem vagyok a fantasy műfaj avatott szakértője - sőt, örültem, hogy sikerült eltalálnom a pontos alműfaj megnevezést is (flintlock!).

Eredeti cím: The Waking Fire (Az ébredő tűz); The Legion of Flame (A láng légiója); The Empire of Ashes (A hamu birodalma)
Sorozat: Draconis Memoria 1-3.
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2016; 2017; 2018
Fordította: Matolcsy Kálmán
Ár: 5495 Ft; 5495 Ft; 5995 Ft

2019. október 13., vasárnap

Szeptemberi zárás

Szeptemberben egyetlen könyvet vettem, de legalább jó nagyot:

Gardner Dozois (szerk.): A legjobbak legjobbjai 1.

Sajnos az olvasás is takaréklángon ment, mentségemre szóljon, hogy A láng légiója több mint hatszáz, a Fehér fogak pedig 550 oldal és gyakorlatilag csak utazás közben van időm olvasni.
A három kis nyomorult közül A próba tarolt, annyira agyas metaregény, annyira az én nyelvemet beszéli, hogy teljesen eldobtam az agyam. Ez és A  fényességek alapján nagyon bírom Eleanor Cattont.

Anthony Ryan: A láng légiója Zadie Smith: Fehér fogak Eleanor Catton: A próba

A többiek iskolakezdése:
Nikkincs