Bruno Schulz & Dolly Alderton

(Tudok ám párosítani, de ezekről volt kedvem írni.) 

Bruno Schulz: Fahajas boltok

Nem sokat (vagy inkább semmit se) tudtam Bruno Schulzról, mielőtt levettem a könyvtári polcról ezt a könyvet, csak annyit, hogy pár ember, akinek megbízom az ízlésében, elismerően nyilatkozott róla, és merem állítani, hogy most se tudok róla sokkal többet, ami a tényeket illeti. A belső világáról már annál inkább.

Olyan ez a szöveg, mint egy... folyó. Vagy inkább labirintus, rengeteg átjáróval, tükörteremmel, a semmibe nyíló ajtókkal, a kinézetüket állandóan változtató szobákkal. Felesleges ellene küzdeni, a koherens cselekmény korhadt csontváza után kapirgálni benne, mert nincs ilyenje. Olyan, mint egy álom, ahol egyik snittből a másikba lebegünk, tehetetlenül sodródunk és csak reménykedhetünk, hogy a piskáló figyelem lángját nem veszítjük el. Egyszerre a mágikusan ősi és a gyermeki fantázia végletekbe tartó szintézise. Egyben fogyasztva rettenetesen fárasztó ezeket a burjánzó mondatborostyánokat olvasni, szemenként kell morzsolgatni őket, ha nem akarunk visszapattanni róluk és mérgesen a kapun kívül toporogni.

Nagyon régen olvastam ilyen magával ragadó mondatáradatot, amíg nem került a szemem elé, el is felejtettem, mennyire hiányzik. Gyönyörűség volt elmerülni benne, erőlködni se kell a megértéséhez, annyira magába tud rántani, csak néha szusszanni kell egyet, mert több mint 500 oldal még a legjobbakkból is sok tud lenni.

Eredeti cím: Sklepy cynamonowe

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2016

Fordította: Galambos Csaba, Kerényi Grácia, Körner Gábor, Körtvélyessy Klára, Reiman Judit

Ár: most 690 Ft a Könyvudvarban! (Eredetileg 4000 Ft)

Dolly Alderton: Minden, amit tudok a szerelemről

Van, amikor egy könnyed, szórakoztató élményre vágyunk, amelyen nem kell különösebben gondolkodni, csak élvezni, ez pedig tipikusan ilyen könyvnek tűnt.

Igen, annak tűnt. Általában nem szokott zavarni, ha egy szereplő gyökeresen más világnézettel bír, mint én, de Dollyéval nagyon nem tudtam mit kezdeni. Mindig emlékeztetni kellett magamat, hogy egy fiatal lányról olvasok, akinek kevés dolgot lehet a javára írni, de azt igen, hogy rendkívül bátor, amiért ezeket a gondolatokat, érzéseket és rosszabbnál rosszabb döntéseket arccal és névvel ország-világ elé merte tárni. Sose írnám le, hogy egyik este annyira részeg voltam, hogy leestem a buszról és ez kb. megszokott történés az esetemben (józanon előfordulhat, a botrányos mozgáskoordinációmat ismerve), vagy azt, hogy milyen önértékelési zavart és iszonyú féltékenységet okozott az, hogy a legjobb barátnőm szerelmes lett és összeköltözött a pasijával.

Persze nincs igazi nőimagazinos szentencia fejlődéstörténet nélkül; Dolly nagyon nehezen, nagyon apránként eljut az önismeret egy szintjére és ekkor válhatott volna izgalmassá a történet, de sajnos nem derül ki, hogy mi volt ennek az egésznek az eredője, hogyan lett egy átlagos angol középosztálybeli lány ilyen féktelen, alkoholmámoros, pletykafészek partiállat, aki a számtalan randiappja segítségével csak egyéjszakás kalandokat tud elképzelni.

Azt se igazán értem, miért könyvformátumban kellett ezt megjelentetni, a stílusa, a felmerülő témákból adódó töredezettsége folytán egy személyes hangvételű életmód-önismeretrovathoz jobban illett volna. Számomra ez egy borzasztó töltelékkönyv.

Eredeti cím: EveryThing I Know About Love

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2021

Fordította: Palásthy Ágnes

Ár: 3500 Ft

"A gyönyör hiányának írója"

"»Az író feladata nem annyira az, hogy megoldja a kérdést, hanem hogy feltegye a kérdést. De kell lennie feltett kérdésnek. Nekem úgy tetszik, hogy ez nagyon jó választóvonal az igaz és a hamis író között.«"

Katherine Mansfield Beauchamp

Olyan szép, hogy nem bírtam ellenállni neki
Forrás

Eme fenséges bejegyzésben ömlesztve írok Mohay Béla: Katherine Mansfield világa c. életrajzi kötetéről és Mansfield: Elbeszélések azon novelláiról, amelyek az Egy csésze teában nem szerepelnek, mert a drága Katherine megérdemli.

A "miért is ne"-alapon megvett Egy csésze tea óriási kedvenccé nőtte ki magát - azért óriásivá, mert ritkán fordul elő, hogy rögtön el akarom olvasni az összes könyvét egy szerzőnek. Almamag tippjének hála rövid időn belül sikerült szert tennem a kicsiny életmű összes darabjára, amely két vaskos kötetet számlál, az Elbeszéléseket - az Egy csésze tea teljes tartalma megtalálható ebben - és a Naplók, leveleket, bár nem tudom, Angolországban összekapartak-e még valamit a hagyatékból.

A megismerés iránti vágyam bekebelezte Mohay Béla kötetét is. Az Írók világa sorozatból korábban csak Virginia Woolfról olvastam; ahhoz hasonlóan a Mansfieldről szóló kötet is informatív, alapos munka, szépen egyensúlyoz a magánéleti vonatkozások és az írói pályafutás faramuci kettőssége között - mert Mansfieldről lenne mit pletykálni.

Az írásai alapján csendes, visszafogott nőnek képzeltem el, aki inkább szemlélődő, mintsem cselekvő típus - nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egy karizmatikus középiskolai [pontosabban egy átmeneti iskoláról van szó, amely afféle előszoba volt a nők egyetemi tanulmányaihoz] tanárának

Karikatúra
Forrás

köszönhetően megismerkedik Oscar Wilde műveivel és célja lesz a nyárspolgári értékrend rombolása - talán mondanom se kell, hogy a szülei természetesen ezt képviselték. Rossz tanuló volt, borzalmas helyesírással, szeszélyes és beképzelt természetű, aki váltig ragaszkodott a nézeteihez és nem alkalmazkodott senkihez - például inkább lemondott egy programot, ha nem teljesen az ő szája íze szerint alakult a terv. Akaratos, de elbűvölő volt azokkal, akik alávetették magukat a szeszélyeinek - mint élethosszig jó barátnője, vagy inkább szolgálója, Ida Baker -, megcsillantotta kivételes intelligenciáját és megfigyelőkészségét, élménnyé varázsolta az együttlétet. A feltűnés iránti vágyát állítólag a családi szeretet hiánya alakította ki benne, de a gyermekkor kisebb súllyal esik latba Mohay könyvében, mint a Katherine-t ért művészi hatások, ezért maradjunk az erős feltételezésnél a bizonyosság helyett, egyébként sem tartom igazságosnak, hogy ennyire megszűrt információk alapján ítéljek meg egy embert, ráadásul Katherine férje erősen megszerkesztette Mansfield írói hagyatékát. Ja, és a személyisége mellett az is meglepő volt számomra, hogy tehetséges csellista volt, sokáig inkább zenész akart lenni, mintsem író.

VW levele KM-hez
Forrás

Virginia Woolffal nemcsak kortársak voltak, hanem ismerték is egymást, barátnőknek azonban nem lehetett őket nevezni; a kötet alapján nekem úgy tűnt, Mansfield nem volt valami jó barátja egyik ismerősének sem, mindenki kapott a gúnyolódás és a rosszindulat mérgezett tüskéiből, az öccsét, Leslie-t kivéve (és saját magát). Woolf: Éjre nap c. kötetéről írt kritikájában "azt sugallja, hogy a még 100 évvel ezelőtt élt Jane Austen regényei is korszerűbbek, mint Woolfnak e műve" és a szemére veti, hogy úgy tesz, mintha az első világháború meg se történt volna. A férjének egyenesen "lelki hazugságnak" nevezi a regényt. Virginia Woolf Mansfieldhez hasonlóan roppant érzékeny természetű volt, de sértődése ellenére ő vette fel újra a kapcsolatot Katherine-nel, aki a következő találkozásukkor meglehetősen ridegen viselkedett vele, és az iránta tanúsított figyelem (beteglátogatás, karácsonyi ajándék) ellenére sem viszonozta a szívélyességet. Lehet, hogy az úri körökkel, irodalmi társasággal szembeni tartózkodás miatt viselkedett fennhéjázóan és gőgösen. Ha Katherine Mansfield valóban ilyen volt, nemigen kedveltem volna. Woolf első benyomásai sem voltak pozitívak róla, közönségesnek és gátlástalannak találta, de, ha sikerült feloldódnia, úgy találta, "olyan intelligens és kifürkészhetetlen lesz, hogy érdemes vele barátkozni".

"Életszemlélete már-már társadalomszemléletté szélesedhetne ki, ha szűk és egy körben mozgó élményvilága, a bezártságérzete és bizonytalan helyzete nem kényszerítené arra, hogy szüntelenül önmagával foglalkozzék. Roppantul érdekes vagyok magamnak. ... Hála az égnek, hogy jelenleg, bár utálatos vagyok, senkibe sem vagyok szerelmes, magamat kivéve."

Nehezen, több hónapos kihagyásokkal írt és nehezen alakult ki a stílusa is, talán ezért olyan soványka az életműve. Tulajdonképpen a művészi felfogása is olyan hullámzó, mint az emberekhez való hozzáállása, és már a könyv közepe után kezdtem unni ezt a... bizonytalanságot. Lehet, hogy a művészi lét, lehet, hogy a tbc hibája, de olyan érzés volt róla olvasni, mint egy tinédzserről, aki azt hiszi magáról, legalább tizenkétféle témában feltalálta a spanyolviaszt. Más non-fictionnél nem nagyon tapasztaltam ezt. Hatott rá a szecesszió, a feminista mozgalom, Wordsworth, Csehov - az ő hatása elég erőteljes. Érdekes, hogy engem a közepesnek tartott művei is elbűvöltek, ugyanazt az éleslátást és fanyar, gúnyos humort látom bennük, mint a legjobbakban. Magyarán: az író igen, az ember nem - furcsa, hogy mennyire más képet alkottam meg magamban a novellák alapján, mint amilyen az életrajz és a kortársak beszámolói alapján kirajzolódik.

Az Elbeszélésekből csak azokat olvastam el, amelyek nem szerepelnek az Egy csésze teában. Ahhozkissé hosszúra nyúlni -, csupán pár mondattal jellemezve őket.

Katherine még a bélyegén is mufurc
Forrás

képest, hogy augusztusban (jézusom...) olvastam ezt a kötetet, a legtöbb novella esszenciája megmaradt az emlékezetemben. Vannak köztük erősek, kissé gyengék és olyanok, amelyekben látom az értéket, de valamiért idegenkedem tőlük. A postban csak a számomra kedveseket emelem ki - és még így is lehet, hogy át kell tennem őket önálló bejegyzésbe, kezd kissé hosszúra nyúlni.

Mansfield nem ábrázol világrengető dolgokat - vagyis de; az általa bemutatott jelenségek, kisebb-nagyobb mozzanatok a kívülállók számára jelentéktelennek tűnnek, de az érintettek (nagyrészt hétköznapi emberek) életét, lelki nyugalmát alaposan felforgatják. Kár lenne tagadni, hogy a legtöbb írás minimum nyugtalanító; a depresszív hangvételtől a hitetlenkedő, csontig hatoló borzalomig terjed a skála, és nem fest hízelgő képet az emberekről. A magány, amely az írónő életében is meghatározó volt, kulcsszerepet kap az írásokban.

A Rosabel elfárad az első elbeszélés. Tulajdonképpen semmi különös, egy szegény kis kalaposlány ábrándozása, mégis szépen érzékelteti a társadalmi rétegek közötti szakadékot.

A Rettenetesen-Fáradt-Gyermek nagyon erős, Mansfield a Shirley Jackson-stílusát villantja meg benne, azaz lehangoló, kemény írás, akárcsak A boltosasszony. Az idegen a házastársi bizalmatlanságot és egyensúly hiányát mutatja be, a Parker mama élete leginkább a többiek iránt tanúsított emberi érzéketlenséget és azt, hogy mennyire nehéz egy fájdalmas szituációra valódi érzelmi érettséggel és tapintattal reagálni. A nős férfi meséje, Az eszményi család a családon belüli magányt, elszigeteltséget állítja középpontba - nemhogy idegenekkel nem törődünk, a saját szeretteinkre sem fordítunk elegendő figyelmet. Kérdezhetnénk, miből áll valójában ez a figyelem vagy szeretet - elég-e, ha kedvesen megdorgáljuk az idős családfőt, hogy többet kellene pihennie? Van-e mögötte valódi féltés, vagy csak a megszokás dolgozik bennünk? Mikor kezdünk el távolodni egymástól?

A bárónő húga a fenti deprimáló görbe tükrök ellentettje; fanyar, gúnyos humora a befejezésben fityiszt mutat bizonyos embereknek, egy számukra roppant kellemetlen következtetést vet fel. A záró elbeszélés, A kanári még egyszer megfacsarja az olvasó szívét, hogy emlékeztesse az élet szomorúságára - valami, ami becses nekünk, az egyik pillanatban még van és boldoggá tesz, a következőben pedig már nincs, és a hiányt nem lehet betölteni. Szembe tudunk nézni a veszteséggel? Képesek vagyunk elviselni a veszteség elkerülhetetlen közeledését?

Képzeletbeli valóság

"Ilyen volt hát a gonosz Blacamán, mert a jó én vagyok. El tudta hitetni egy csillagásszal, hogy február hava nem más, mint egy csorda láthatatlan elefánt, de amikor a jó szerencse elpártolt tőle, szíve megkérgesedett. Sikereinek tetőpontján alkirályokat balzsamozott, és úgy mondják, olyan tekintélyt parancsoló arcokat tudott formálni, hogy az uralkodók még évekig kormányozták az országot, jobban, mint életükben, s amíg Blacamán vissza nem állította halotti vonásaikat, senki sem merte eltemetni őket; de a tekintélye megrendült, amikor kitalált egy soha véget nem érő sakkot, amely az őrületbe kergetett egy káplánt, s két előkelőség öngyilkosságának is okozója lett, ezért süllyedt álomfejtőből születésnapi hipnotizőrré, ezért nem húzott többé szuggesztióval fogat, hanem közönséges vásári kuruzslóvá lett, és egyáltalán olyanná, amilyen akkor volt, amikor megismerkedtünk, úgyhogy még a kalózok is lenézték."

Gabriel García Márquez: A bölömbikák éjszakája

A nagy nyűglődés éjszakáján kezdtem el olvasni Márquez novelláskötetét, hogy aztán majdnem elhajítsam az első, címadó írás után. Azóta se tudom, hogy mit akart mondani vele a szerző - négy vak férfiról szól, akiknek bölömbikák vájták ki a szemét és néha beleütköznek ebbe-abba -, lehet, hogy van egy mély metaforikus jelentése, amit képtelen voltam felfedezni. Mindenesetre megbocsátom Márquez botlását, hogy nem nyűgözött le azonnal - ha jól emlékszem, az Utószóban Benczik Vilmos megemlíti, hogy ez volt az első novellája.

A második (Isabel monológja, miközben az esőt nézi Macondóban) előtt is kissé értetlenül álltam, aztán elfogadtam, hogy ez ilyen lesz; a helyszínek, az archetípusok, a motívumok ismerősek, de a szöveg stílusa nem az a tekergősen burjánzó, egzotikus esőerdői gyönyörűség, ami annyira imádatossá teszi nekem Márquez műveit - mondom nagyképűen, miközben ez csak a harmadik negyedik kötet, amit tőle olvasok.
A novellák nemcsak stílusukban különböznek a regényektől, hanem a témájukban is; sok esetben annyira elrugaszkodnak a valóságtól, hogy bizarrá válnak, és az eredmény vagy tetszetős lesz, vagy nem - mint A világ legszebb vízihullája és az Öregúr - hatalmas szárnyakkal. Utóbbit nem tudtam átérezni, sőt, undorodtam tőle, akárcsak a Jó Blacamán, a csodaszeresben olvasható kegyetlenkedésektől is.

"»Az egyetlen, amiben kételkedés nélkül hiszek, hogy a valóság nem ér véget a paradicsom áránál.«"

Ám az írások többsége tetszett, és a fel-felbukkanó ismerős elemek - a mandulafák, a hőség, a csendes derű, az annyira márquezes rózsaillatot hozó tenger stb. - olyan nosztalgiát idéztek fel bennem, hogy hazavágytam Macondóba, ami annyira földtől elrugaszkodott elképzelés, mint a kivájt szemű férfiak története. A kedvenceim A kísértethajó útja (amely spanyol eredetijében a hajó neve, a Halálcsillag magyarul szerepel), a Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról, a Mamá Grande temetése és a Baltazar csudálatos délutánja - mindegyik felvillant valamit a későbbi, jellemző stílusból, mondhatni, előfutára a Száz év magánynak.
Ui.: Észre sem vettem, hogy A kísértethajó egyetlen mondatból áll, annyira magával ragadott.

Eredeti cím:
Kiadó: Kozmosz Könyvek
Kiadás éve: 1977
Fordította: Benczik Vilmos, Csuday Csaba, Dely István, Litvai Nelli, Nagy Mátyás, Scholz László
Ár: pár száz forinttól elérhető (megérzésem szerint)

Mesék, amelyek rosszul végződnek

Daphne du Maurier: Madarak

Felvidultam, amikor láttam, hogy a Gabo A Manderley-ház asszonya után (igazán megérdemelt egy új kiadást) a szerző elbeszéléskötetének is bizalmat szavaz, pedig nem valószínű, hogy elkapkodják majd az emberek. Nagy, kövér piros pont jár érte.
Du Maurier fura szerzet, akár bizarrnak is mondhatnám. Ahogy kezd bennem leülepedni az élmény és elrendezem az eddig olvasott könyvek szövedékében, egyre erősödik bennem az érzés, hogy hiába közepes színvonalú elbeszéléskötet - a Manderley-nek a közelében sem jár -, mégis érdemes elolvasni.
Az első két mű, a Madarak és a Monte Verità még nem ezt igazolta. Az első elbeszélésből készült a legendás Hitchcock-film, és valószínűleg a megkergült madarak garmadája az egyetlen megmaradt közös vonásuk. Ez a novella vállrándítósan "És aztán?"-élmény volt, nem volt benne annyi feszültség, hogy érdekeljen, miért akarják kiiktatni az embereket a madarak. A stílusa egyszerű, tükrözi az E/1-es elbeszélő, a majorban dolgozó Nat személyiségét; ez a férfi valószínűleg nem túl okos (bár, ahogy a szomszédok gyanakodva megjegyzik, "könyveket olvas meg minden"), kicsi a világa, de rendíthetetlenül megoldja a feladatokat, felszínre törnek a háborús tapasztalatai és ezek viszik előre. Tulajdonképpen igaza van, háború zajlik, csak nem ember-ember ellen.
A Monte Verità volt a számomra legérdektelenebb történet, egy falba vájt sziklakolostorban élő, a Napot és a Holdat imádó vallási (?) rendről szól egy kívülálló szemszögéből, meg persze a babonás emberekről.

Itt ütök egy entert, mert kezdődik a jó részek szakasza.
A morcosságomat elfújta Az almafa, amelyben egy férfi álszenvedő, mártírkodó felesége egy almafában születik újjá. Szegény fickó, némi bűntudattal, de élvezni kezdené az életet; senki nem mered rá szemrehányóan porszívóval a kezében, amiért ő a napsütötte kertben sétál vagy este pipázgatva elmerül egy jó könyvben. Erre jön ez a dög fa, a görnyedt vállra emlékeztető ágaival és a tweedszoknyára hajazó rátekert dróttal.
Megcsillan az, amiben Du Maurier annyira jó: a sejtetés. Nem tudjuk, hogy tényleg egy fában reinkarnálódott-e a halott Midge, vagy csak a férje (akinek nem tudjuk meg a nevét, akárcsak a második Mrs. de Winterét) lett paranoid, de ez egy paranoid elbeszélés. Ugyanerre az érvre épül Dino Buzzati: Hét emelet c. novellája. Habár szeretem ezt a trükköt, pardon, szeretek róla olvasni, mégis megkönnyebbülök, amikor vége van a történetnek.
Ennek a történetnek már van mélysége, lehet rajta gondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy a férj nem vette észre a jeleket (ahogy erre csak a pasik képesek), amik ebbe az irányba vitték a feleségét, hanem egyszer felnézett, és egy összeszorított szájú, besavanyodott apácát talált maga mellett, és biztos benne, hogy huszonvalahány évvel ezelőtt nem ezt a nőt vette feleségül. Kíváncsi lennék Midge szemszögére. Az egyik dolog, amit felnőve meg lehet tanulni, az, hogy mindenkinek megvan a saját története; régen mindenki jó lelkű fiatal volt, sebekkel, de elhatározták, hogy ők nem lesznek olyanok, mint a szüleik, a kettővel alattuk lakó nő vagy az idősebb munkatársuk. Aha.
A kis fényképész volt a kedvencem a kötetből. Tudom, hogy jóval később játszódik, de az unatkozó, szép márkiné alakja rokokó mintákat varázsolt a kerevetre, őrá fehér, rizsporos parókát és fűzős selyemruhát. Egy kibontakozó liezont figyelhetünk meg, melynek másik tagja a címadó fényképész, aki egy tengerparti városban találkozik a gyerekeivel és az angol nevelőnővel ott nyaraló márkinéval. Eszembe jutott egy film és belőle egy mondat, de spoileres lenne, helyette ismétlem az előző bejegyzésem szavait: a sötétség mindenkiben fellelhető.
A Csókolj meg még egyszer, idegen! főszereplője kicsit Natre emlékeztet, bár jóval fiatalabb; egyszerű, naiv, kedves fiú, aki beleszeret a vörös hajú jegyszedőbe a moziban. Amikor az írás végére értem, bevillant egy mondat, ami a lány szájából hangzik el és ami előre mutat a későbbi eseményekre. Émelyítő volt, le merem fogadni, hogy Du Maurier direkt ezt a hatást akarta elérni. Elég rövid, megdöbbentő történet, ami egy csomó utóiratot vonna maga után, de ez sokkolóan hiányzik és akárcsak az előzőeknél, ismét a motivációkon kattogott az agyam.
Az öreg. Az írónő az orromnál fogva vezetett. Ez is egy közismert írói trükk; elhitet veled valamit, amiről a végén kiderül, hogy egyáltalán nem az, aminek látszik. A jó tollú írók fantasztikus dolgokra képesek, pár, lapra mázolt festékpöttyel kifordíthatnak az egész világodból. És én jóízűen fogadom a beetetést, mert imádom a katarzisokat, amiket a könyvek váltanak ki belőlem. Részben ezek tesznek élő (érző) emberré.

Eme hosszú, fecsegős post végén pedig elárulom, mi az, ami közös a novellákban és ami miatt érdemes őket elolvasni: mindegyikben jelen van egy sötét, baljós hangulat, és az az érzés, hogy a történetnek rossz vége lesz, egyre fokozódik. Nincs megoldás vagy feloldozás. Az alaktalan félelemtől kiszárad a szád, hogy a megszokott, kényelmes kis életed bármikor a feje tetejére állhat. Én átéltem, amikor valósággá válik az elképzelhetetlen - ezt a mindent kiforgató érzés idézték fel bennem az elbeszélések.

Ui.: Az előbb hallottam valami fura hangot és majdnem befostam, de csak a takarító söpri fel a folyosót.

Eredeti cím: The Birds and Other Stories
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bihari György (tapsoljuk meg!)
Ár: 3490 Ft

Kezdetben volt a kert

"És mivel szabály, hogy minden nemzetközi társaságnak budapesti tagja is legyen, itt áll három fiatal kajszibarackfa: magjukat a Gellérthegy lejtőjén szedte fel egy tollhoz szokott kéz. Még csak nyújtózkodnak, leveleiket rezgetik a szokatlan légáramlatokban, azon törik a fejüket, miért van nyáron tél, s mikor kívánják itt meg az emberek a baracklekvárt. Gyümölcsöt még csak ígérnek. Eddig hiába könyörögtem virágjaiknak, vigyázzanak, ne hulljanak le túl korán, gondolják meg, hogy az isteni gondviselés azért teremtette őket, mert palacsinta is van a világon."

Lénard A. Sándor: Egy nap a láthatatlan házban

Tavaly karácsonykor a lányok kitalálták, hogy jövőre, azaz idén ajánljunk egymásnak négy könyvet - mindenkinek egyet-egyet - amiről mi holtbiztosak vagyunk, hogy tetszene a másiknak, de magától nemigen venné a kezébe. Az elhatározást tett követte, én a Száll a kakukk fészkére (Nitától), A rizs és a só évei (fezer), az Őfelsége pincére voltam (vicomte) és az Egy nap a láthatatlan házban (pat) c. könyveket kaptam és ezt olvastam el elsőként.
Amikor nekikezdtem - a könyv kötése úgy nyikorog, mint egy öregember térde, és hiába mondta pat, hogy nem baj, ha a sokadik olvasás és a magas kor ellenére szétesik a könyv, végig ettől a katasztrófától féltem -, semmit nem tudtam Lénárd Sándorról. Vagy Lénard A. Sándorról. Alexander Lenardról, Alexandro Lenardóról. Nem tudtam térben és időben elhelyezni, ki ez a magyar fickó, akik a paphlagóniai (??) őserdőben figyeli a felhőket, sáskaként pusztító hangyákkal és páfránnyal harcol, hébe-hóba meggyógyít néhány bennszülöttet, az időről, az emberről és botor dolgairól, irodalomról elmélkedik, és a világ többi szegletében élő emberekkel levelez, köztük Robert Gravesszel.
Az orvosi egyetemet Bécsben végzett orvos - miután a Harmadik Birodalomhoz csatolták Ausztriát - Olaszországba menekült (érdekel is a Római történetek), innen vándorolt ki 1951-ben Brazíliába. Egy német újságíró megvádolja azzal, hogy ő Mengele. Magyar, latin, angol, olasz, német nyelven publikált és még több nyelven beszélt, latinra fordította a Micimackót.
Igen, létezik a Micimackó latin nyelven. A nyelvzseni Lénárd keresztbe-kasul levelezett az újlatinistákkal, akik szellemi játékokat folytattak ezen nyelven, pl. a mai, modern kifejezéseknek próbáltak latin megfelelőt találni, másokkal idegen nyelvről (asszem, németről) próbálták visszafordítani az Alice Csodaországbant - a hivatalos magyar verzióról tilos volt lesni. Egyszerre bájos és felemelő, ahogy ezek az emberek, és még jó páran a világban - jó néhány iskolában folyik még latin oktatás - szenvedéllyel űzik ezt a holt, mégis élő nyelvet.

"A világ csak hangulat... Délelőtt minden más. A délelőtt a kenyéré, a délután a kalácsé. A délelőtt az ásóé, kapáé: a délután a tollé. A délelőttöt könnyű megosztani: a délutánt jobb azoknak fenntartani, akik közelebb állnak hozzánk - az estét mindig csak avval szabadna töltenünk, akit szeretünk. A délelőtt lehet a zajé is, a délután legyen a zenéé. A délutánnak kell minket arra tanítania, hogy a sötétbe fordulás nem tragédia: a délután a nap jobbik része."

A cím kétségkívül témamegjelölő - a szerző egy, nem jobb vagy rosszabb napját meséli el környező fák által eltakart házban -, mégis olyan, mint a nevezetes hagymaszimbólum. Lehántod az egyik rétegét, és sok másikat találsz alatta. Lénárd ízig-vérig humanista, de Bach, az irodalom, a latin mellett olyan dolgokról is elmélkedik, amelyek mindenkinek eszébe jutnak, amikor tesz-vesz az otthonában; az ébresztőóra és a telefon zavaró, rikács szerepéről, a migrén természetéről, az árnyékot adó felhőkről, a körülötte megforduló emberekről. Történetek jutnak eszébe a múltból.
Lehetne konyhafilozófiának is nevezni, rengeteg az általános tételszerűség a könyvben, néhányszor ismétli önmagát, és kicsit azt az érzést hagyta maga után a könyv a lelkemben, hogy Lénárd olyan, aki  kidolgozta a maga szemléletrendszerét és ebbe mindent bele tud passzírozni, sokszor elferdítve. (Szerintem a világ folyamatosan változik, és az élet túl képlékeny egy általános érvényű gondolatsor kialakításához - de ugyanezekkel a kritikákkal lehetne megdobálni a gyermeteg elképzelésemet, úgyhogy be is fejezem az eszmefuttatást.) De - és ez egy nagy "de" - Coelhóval és a többi bölcsnek tekintett emberrel szemben olyan harmónia árad a soraiból, hogy engem is elringatott. A kert - és mindaz, amit jelent - úgy uralja a kötetet, mint terebélyes fa lombjai az árnyékot. Jó helyen vagyok, írja Lénárd, és ez látszik is rajta. Inkább Rousseau-i természet-, mintsem konyhafilozófia. Süt belőle annak az embernek az elégedettsége, aki megtalálta a helyét a világban.
Azt hiszem, hogy más könyvét is el fogom olvasni - mondjuk, a Római történeteket -, mert a késztetést érzem rá, és nem görcsös megérteni akarásból, ami a disszonáns viszony jele. Kellemesen beburkolt Lénárd hangja, amit szinte a fejemben hallottam, mintha szieszta idején a szomszédos függőágyban (ezer bocsánat a lyukacsossá koptatott kliséért) ringatóznék és az elvonuló felhők alakját figyelném. Kicsit dél-amerikai hangulata is van, amitől kedvem támadt Márquezt olvasni.
Ennek ellenére van pár dolog, amivel iszonyatosan felhúzott, például az, hogy elítéli a kerék feltalálását (igaz, fejlődés nélkül nem tudna mérget szórni a gaz hangyákra, de sebaj), vagy az, hogy a gyilkosokat nincs értelme elítélni. A jegyzetemben eléggé kipufogtam magam és nincs kedvem a további szájtépéshez, inkább sétálok egyet a napsütésben.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1969
Ár: passz
shizoo szép írása Lénárd műveiről
A szerző élete részletesen
Művei

Gyönyörű gyermek

"Valamennyien  otthagyjuk olykor egymást a szabad ég alatt, és fogalmunk sincs, miért."

Truman Capote: Mozart és a kaméleonok
Értékelés: 5* csörgőkígyó az 5-ből

Korábban olvastam egy elbeszélést Capote-tól - a Gyönyörű gyermeket Kepes Könyvjelzőjében - és az Álom luxuskivitelbent, és annak ellenére, hogy mindkettőt szerettem, egyik sem készített fel arra a letaglózó, katarktikus élményre, amit a Mozart és a kaméleonok olvasása közben éreztem.
Úgy is mondhatnám, hogy szereztem egy új barátot Ginny néni és Romain Gary mellé, remélem, jól kijönnek majd egymással. Capote-nak egyébként Harper Lee volt a gyermekkori szomszédja és barátok is voltak.:)

Olyan szép dolgokat írtam fel a jegyzetembe, például hogy kísérletezik a formákkal, tényregény, zsurnalisztikus regény, az újságírás, a próza, a tények és fantázia keveredik a Hidegvérrelben, a Meghallgatott imák pedig a tényregény másik formája, de ezzel nem tudom elmondani, mit jelentett nekem ez a kötet. Olyan, mintha Capote nekem írna, olyan formára készült próza nekem, mint Márquez, akit bármikor, bármilyen hangulatban képes vagyok olvasni. Olyan, mintha hazatérnék. És tudom, hogy hülyén hangzik, de úgy érzem, a hangja kicsit hasonló az enyémhez. Elég nagy szentségtörés ilyesmit állítani, de úgy érzem, Capote hasonló monológokat folytat magával, mint én. Ha író lennék és pasi, valószínűleg az övére hajazna a stílusom. Majd megmondom neki, hogy olvassa el a Vándorünnepet Hemingwaytől (ha ugyan még nem olvasta), szerintem abban nagyon is azt érzi, amit ír - ugyanis TC ezt állítja róla. Lenyűgöz, ahogy látja és ahogy leírja a körülötte lévő világot és az embereket.

Képtelen vagyok többet írni róla, ez nekem belső élmény volt, annyira, hogy szavaim is alig vannak rá. Szeretném, ha ezt a könyvet hamar követni a többi négy, ami megvan - milyen jó, hogy tavaly sikerült cserével megszereznem hármat a legújabb Európa kiadványokból, és hogy megvan otthon a Hidegvérrel.

"Az igazi rettegés akkor fogja el az embert, amikor a lelke folyosóin hangzanak fel a kísérteties léptek, meg a lebegő, testetlen fantomoktól, amiket felidéznek."

Eredeti cím: Music for Chameleons
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2009
Fordította: Bart István, Gy. Horváth László, Osztovits Levente
Ár: 2600 Ft

Macskaregény

Polcz Alaine: Macskaregény
Értékelés: 4.5 matyimadár az 5-ből (nem, nem ette meg őt a macska. Jaj, mégis. Bocs.)

A szomszéd utcában lakik egy macska. Nem tudom, mi a tisztességes neve, én elneveztem Leilának (mert ő Leila, és kész). A pesti akut macskahiányom miatt minden létező jószágot megsimogatok - amennyiben úgy tűnik, hogy sérülésmentesen megúszom a dolgot -, de Leila kicsit közelebb került hozzám a többiekhez képest. Zsemlefeje, tömpe orra és ragyogó, borostyánsárga szeme van. Kezdetben röhögéssel vegyes közönnyel fogadta érdeklődésem, de aztán megvendégeltem egy fél hekk törzsre, és azóta roppant jó közöttünk a viszony. Általában barátságos nyekergéssel fogad, egyszer a szakadó esőben is hozzám szaladt, ami a macskák részéről az abszolút odaadás jelének lehet tekinteni.
Leila valószínűleg meghalt. Néhány hete észrevettem, hogy nincs jól, becsöngettem a gazdájához, aki elvileg elvitte az állatorvoshoz (megtudtam, hogy Leila 10 éves (!), és valami S betűs neve van, de nekem már csak Leila marad), de azóta nem láttam az udvaron, pedig jó időben mindig a fa alatt ücsörög. Nem bírom magam rávenni, hogy megkérdezzem, mert azon nyomban összeomlok. Sok állatot temettünk már el, minden alkalommal én is belehaltam, és a sablonos fordulattal élve, magukkal vittek belőlem egy darabot. Már nincs belőlem sok. És nem akarok újra meghalni.

Polcz Alaine munkássága régóta érdekel. Nem sokat tudok róla, de már azon felületes információk alapján, amiket a Wikipédiából tudtam meg, rendkívüli ember lehetett.
Mutatok egy képet:

Kiss Tamás, Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Kálnoky László, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs,
Szigliget, 1954.
Kép innen. 

Alaine, kérem, maga itt törvénytelenül röhög. Mindenki szolidan mosolyog, Nemes Nagy úgy néz ki, mint aki mindjárt elküldi a fotóst a fenébe, Kálnoky rogyadozik, de Alaine nevet, boldogan, alig fér bele a nevetés, pedig annyi szörnyűségen ment keresztül és olyan borzalmas dolgokat látott, hogy tíz emberre is alig lehetne szétosztani. Imádom ezt a nőt.
Úgy döntöttem, elsőként a legkevésbé lélekőrlőnek tűnő művéhez fordulok, a Macskaregényhez. Ahhoz képest, hogy mennyire szeretem az állatokat, különösen ezeket a bájgombócokat, róluk olvasni egyáltalán nem szeretek, mert többnyire fájdalommal jár, és eleget fájok önmagam okán is (lásd fent).

"(Rémes, már harmadszor állok fel, hogy megnézzem, mi a csudát csinál a macska a konyhában. A pogácsás tál jól letakarva, ám kajtár a disznó, képes lerángatni róla az abroszt.)"
De még mennyire kajtárok! És mekkora disznók! Beleisznak a teámba, belefetyelik a pudingomat, ráfekszenek a ruhámra, kupakot, diót dugdosnak a cipőmbe, a nyakamba esnek, a hátamon dobbantanak, éjszaka az orromat pofozzák vagy akadálypályának használnak, rágják a lábujjaimat, lopkodják az ékszereim, belepancsolnak a kávéba, beleesnek a fürdőkádba (amiben én is benne vagyok - a vízzel együtt), százméteres sugarú körben kiszórják az almot, ami istenien szúrja a lábat. Elegem van ezekből a kurva macskákból. Imádom őket és átkozottul elegem van belőlük.

"(...) Így aztán Erzsi anyámmal is összekülönbözött. Minden hónap elsején fölmondott. Anyámnak sem volt könnyű természete. Apa félrehívta Erzsit, kérlelte, maradjon, bírják ki egymást. Fizetésemelést ígért. »Tartsák meg a pénzüket! Maradok. De csak a kisasszonyért és a macskáért!«"
Polcz Alaine Tilette-tel.
Kép innen.

Sejtettem, hogy nem úszom meg olvasás közben a fájdalom sajgását, és így is lett, ennek ellenére nem bánom, hogy elolvastam a könyvet, és nemcsak azért, mert Assissi Szent Ferencet már én is csípem (ő emelte be a kereszténységbe az állatokat). Egy nap alatt végeztem vele, ízlelgettem az emlékeit, amelyek - minő meglepetés - nemcsak macskákról szólnak; falusi élet, egyszerű gyógymódok, háború, közben a macskák nyávintanak és szlafityálják a tejet. Kicsit vázlatos, kicsit csapongó, de hát ki emlékszik ennyi macskára?
Szeretnék még írni róla, de az az igazság, hogy hónapokkal ezelőtt olvastam és elég fáradt vagyok. Tudom, hogy Alaine nem haragudna érte, úgyhogy most ennyi volt.


"(...) Én viszont némi rosszérzéssel maradok télen a házban egyedül, elfüggönyözöm az erdő felé néző ablakot, de aztán besétál Cirmi, esetleg Fekete-Foltos is, és akkor tökéletes biztonságban érzem magam. Hogy miért? Nem tudom. Talán azért, mert egyszer azt mondta Báthory Jolán, a történelemtanárnőnk (igazi Báthory volt, történelmi Báthory), hogy az erdőben éjjel mindig jobban fél az ember, de ha akármilyen kicsi állat van vele, már nem, mert a kisebbet védeni kell."
Rájöttem, hogy én két alkalmat kivéve soha nem aludtam üres házban. Mindig volt körülöttem legalább néhány állat, akik állandóan neszeznek valamivel - azóta is a világ egyik legmegnyugtatóbb hangjának tartom, ha egy macska szárazkaját ropogtat az éjszaka kellős közepén -, és ha rámjött a félsz, fogtam az egyik macskát és bevágtam magam mellé és a dorombolástól ellazulva édesdeden elaludtam. Nos, ilyen eszközök nem álltak rendelkezésemre egyszer itt, Pesten, amikor először voltam tényleg egyedül éjszaka, és elkezdtem félni. Macska híján átöleltem Vladimirt, a plüss ikeás krokodilt, a fejem felett a kockásfülű nyúl őrködött. Valahogy elaludtam, legnagyobb megkönnyebbülésemre nem álmodtam rosszat, és totálisan egyben voltam reggel, de majdnem összefostam magam.

Ui.: És Polcz Alaine is szereti a galambokat!
Ui2.: galambundorkodó kommenteket nem kérek, nem vagyok rájuk kíváncsi.


Kiadó: Kalligram
Kiadás éve: 2005
Ár: 1600 Ft
Polcz Alaine honlapja