2021. március 21., vasárnap

A láthatatlanok

 "... a sziget megtartja azt, amije van, minden erejével." 

Roy Jacobsen: A láthatatlanok

Nehéz az élet Barrøyán, az Úr eme rémbirodalmában, ahol a szelek játszi könnyedséggel döntenek le félkész épületeket, a téli éjszakákon megcsillan a hold fénye a dunyhákon képződött miniatűr jégcsapokon, ahol a világ nemlétező helynek tűnik, hiszen mi az, ami számít a szigeten kívül, ami olyan erősen horgonyoz a tengeren, hogy semmi nem tudná kibillenteni a helyzetéből?

Barrøyán az öttagú névadó család él. Szívós, szűkszavú emberek, akik a hallgatásukkal többet mondanak el, mint a szavaikkal, megszokták, hogy az élet nem azt adja, amit várnak és hogy azzal a kevéssel kell beérniük, amit ki tudnak sanyargatni a makacs földből és saját elgyötört testükből.

A szigeti emberek mások, mint a szárazföldiek. Két lábbal a földön kell állniuk, sarkukat a földnek vetve és a földet, az eget és a tengert figyelni, hogy tudják, mire számítsanak. A főszereplő Ingrid is szigeti ember, aki megismerkedik a szárazfölddel és érzi annak a csalogató varázsát. De valami visszahúzza Barrøyára, valami eltéphetetlen kötelék, ahogy a nagynénjét, Barbrót is. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen ritkán lakott, kicsiny világban nem történik semmi, de a sziget tele van titkokkal, amiket a kislány Ingrid nyiladozó elméje megérez és hosszasan töpreng felettük. Neki miért nincs testvére, míg más szigeti gyerekeknek öt-tíz is akad? Mi az a rejtélyes hely, amit az édesanyja emlegetett, de végül nem ment el oda és soha többé nem beszéltek róla? Miért nem akarja az apja Barbrót a szárazföldön hagyni, hogy szolgáló legyen?

Nehéz megmondani, hogy miben áll a Láthatatlanok varázsa; sokáig ódzkodtam az olvasásától, mert ebben a lelkileg megterhelő időszakban sok mindenre vágyom, de az irodalmi élveboncolás nincs közöttük [néhány könyvvel később mégis belefutottam, hála Atwoodnak]. Szerencsére ez a könyv nem tipikus skandináv regény, én legalábbis nem akartam meghalni az olvasása közben, pedig van benne küszködés, sötét, hó, hideg, de még kánikula is meg döglött ló, ki érti ezt?

Delejező volt. Felszálltam a buszra, de valójában egy hajóról léptem le Barrøya szigetére. Habár alaposan megismerjük a szigetlakók egyszerű, de küzdelmes életét, főleg Ingrid fejében vagyunk, aki igyekszik megérteni a világot azzal a szűk eszközkészlettel, amit útravalóul kapott, de kevésnek érez, és küszködve próbálja értelmezni a családtagjai között pányvaként feszülő ellentéteket és azt a fajta csendet, ami olyan sűrű, hogy elakad tőle az ember lélegzete.

Nem egyhamar fogom olvasni a folytatást, a Fehér tengert, de tudom, hogy Barrøya türelmesen vár, partjait a tenger nyaldossa, a festett házon átsüvít a szél és Ingrid a messzeséget kémleli.

Eredeti cím: De usynlige

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2018

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 3750 Ft





2021. március 7., vasárnap

Sakkregény

 

Walter Tevis: A vezércsel

Igen, kommersz könyvmoly módjára engem is utolért a sorozat és igen, ennek köszönhetően a könyv is felkeltette az érdeklődésem. Valószínűleg abban is tipikus vagyok, hogy sokakhoz hasonlóan korán hamvába holt a sakk iránti érdeklődésem, de holmi dugába dőlt gyermekkori szeszélyek (melyek száma végtelen), magyarán mondva az, hogy egyáltalán nem konyítok ehhez a játékhoz, nem akadályozott meg abban, hogy élvezettel nézzem/olvassam a sorozatot/regényt. Egyébként ritkán nézek adaptációkat, ha előbb találkozom a könyvvel, akkor szinte soha, ha viszont előbb nézem, utána - bár utálom, hogy a képzeletemben automatikusan helyet foglalnak mások elképzelései - általában elolvasom a könyvet. Most is így tettem, de ezúttal hajlamos vagyok elengedni a makrancosságom, mert a forgatókönyvíróknak sikerült átmenteni, megőrizni a történet szellemiségét, habát pár változtatást eszközöltek benne.

Tulajdonképpen nem tudom, mi olyan rohadt addiktív ebben; az, hogy semmi bombasztikus, házfalat kirúgó izgalom nincs benne? Hogy jólesik egy ennyire introvertált, köldöknézegető, befelé koncentráló történettel találkozni? Hogy láthatatlan turista módjára barangolhatunk egy korabeli amerikai árvaházban, áruházban és a Szovjetunióban? Hogy élvezettel boncolgathatjuk a szereplők közötti kapcsolatok mozgatórugóit, de anélkül, hogy a lelki nyomortól fetrengenénk a padlón? Hogy egy zseniális, mégis szélsőségektől mentes, hétköznapi ember a főszereplője?

Baromi nagy lehetett a kísértés - az író és a forgatókönyvesek számára is - hogy Beth-t sokkal szélsőségesebb személyiségnek alkossák meg; megszoktuk, hogy a rendkívüli tehetség törékeny mentális egészséggel párosul és hogy a sötét lóként induló versenyző útjába egyre veszélyesebb akadályokat gördítenek; ebben az esetben nincsenek ilyenek, a hősnőt még egy jóképű szovjet kém sem akarja elrabolni. Igen, Beth alvászavarral küzd, zselés cukorka módjára csábítja az altató és van egy mély hullámvölgye az alkohollal való kacérkodásban, de magasan funkcionáló függő és az útját nem az önpusztítás szegélyezi. Ő nyerni akar. Árva kisgyermekként mások hoztak döntéseket az életéről, de a sakktáblán ő a mindenható és könyörtelenül szétrobbantja az ellenfelek védekezését. Tehetsége ösztönös, türelmetlen és egy olyan mélyről fakadó bizonyosság táplálja, amit nem tud elnyomni az, hogy a versenyeken általában ő az egyetlen nő és hogy sok újságíró számára csupán a neme miatt érdekes.

Továbbá Beth nem a klasszikus mizantróp introvertált, vágyik a társaságra, az emberi kapcsolatokra, és, habár bízik magában, a tornákon sokszor egyedül érzi magát és a rémületet is nemegyszer megtapasztalja - értelemszerűen ez a regényben jobban átjön. Ami engem nagyon elszomorított, az Alma Wheatley, az örökbefogadó anya hipergyorsan felívelő érdeklődése Beth iránt, miután kiderült, hogy a sakkal pénzt is lehet nyerni - amíg ez nem realizálódott előtte, őt sem érdekelte a lánya szenvedélye, maga Beth is egy lassan mozgó figura volt a gyógyszerektől és az alkoholtól tompán homályos háttérben. Ezt akkor sem tudtam neki megbocsátani, amikor már egy jóindulató, passzív háttérország lett Beth számára.

A regény stílusa nagyon olvasmányos, az a fajta szórakoztató könyv, amibe jó belebújni a még mindig hűvös reggeleken és egy kicsit kizárni a mostani világot és azt az elkerülhetetlen tényt, hogy menni kell dolgozni. Egyébként szokatlan érdeklődést övezte az olvasásom, a buszon többen fixírozták a borítót és egy idősebb hölgy meg is szólított miatta.

Eredeti cím: The Queen's Gambit

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Szabó Luca

Ár: 3990 Ft


2021. március 2., kedd

Hogyan telt a február?

 Leginkább gyorsan, ami a lelkét lassan kilehelő telet tekintetbe véve kivételesen nem negatív dolog.

Most már könyvet (is) úgy vásárolok, mint a pasik; ritkán, de akkor nagy tételben. Igazából az új Michael Chabon regény volt a casus belli, de az még csak előrendelhető volt, úgyhogy vettem helyette egy rakás másik kötetet - teljesen logikus gondolatmenet, nem?





Felfaltam Lucia Berlin új novelláskötetét, az Este a paradicsombant, végigkínlódtam a Fullasztó telet, pedig arra is gondoltam, hogy félbehagyom. Szerencsére ez az egyetlen rossz olvasmányom volt februárban, az Amit sohase mondtam el és a Piranesi is magába szippantott, örülök, hogy elolvastam őket.

A többiek februárja:

Nita - aki szintén beszerezte A vezércselt
Dóri - ő pedig elolvasta a Csak egy pestist és a Sugallatokat
PuPilla - aki hat könyvet olvasott el