(Főleg mese.)
Tudjátok, milyen az, amikor egy felszolgált ételt láthatóan mindenkinek ízlik, de nektek valami nem stimmel? Nem rossz az, meg lehet enni, de közben van egy kényelmetlen, csupán homályosan körülhatárolható érzésetek. De senki nem meri mondani, hogy ez nem ízlik. Én pont ugyanígy voltam a Vadhattyúkkal. Elismerem a jelentőségét, de nekem nem volt fontos olvasmány. Vajon azért ad annyi olvasó max. pontot neki, mert úgy érzi, illik méltányolni a szenvedést?
Nem tudom, mi zavar benne. Az elején érdeklődve olvastam, de aztán beütött a kommunizmus és egy új olvasási attitűd, a haladjunk-már-vele - talán a szenvtelen, tárgyilagos hangnem volt a ludas. A szereplők, Jung Chang és családtagjai a több millió kínaihoz hasonlóan hihetetlen szenvedéseken mentek keresztül; néha elkapott a felháborodás és a hitetlenkedés, az undor, de valahogy távol marad tőlem. A nagymamát kivéve - aki nem hajol meg az őrült szabályok előtt, nem vágatja le a hosszú haját és képes megőrizni az emberiességét, a méltóságát, nem válik öntudatlan robottá - senkit nem találtam rokonszenvesnek, nem tudtam együttérezni ezzel a mérhetetlen, folyamatos felkészültséggel, hogy valaki tényleg 100%-osan az Ügynek, a kommunizmusnak szentelje magát, hogy rendben lévőnek találja, hogy házastársak csak egy éjszakát tölthetnek együtt egy héten, és teljesen normális a négy gyereket különböző gyermekotthonokba bevágni. Meglehetősen antiszociális, állandó privát teret igénylő ember vagyok, aki szörnyűnek találja az "együttacsalád"-féle karácsonyi ebédet és fogcsikorgatva tudja elviselni az idős rokonok süketelését, de képtelen vagyok értelmezni azt a hozzáállást, hogy a kötelesség mindennél előbbre való és teljesen helyénvaló ezért nemhogy hagyni, hogy a családtagjaim megnyomorodjanak, hanem még rá is segítek. Nem tudok mit kezdeni a teljes kérlelhetetlenséggel és kíméletlenséggel. Muszáj valamennyire megengedőnek lenni, különben az ember beleőrül a saját maga szülte keserűségbe.
Még csak nem is arról van szó, hogy taszított az emberi butaság, a gondolkodás hiánya; a Csernobili imában többször elhangzik, hogy az emberek tényleg hittek a barátságos atom nevű fantazmagóriában és a környékbeliek széthordták a pár év alatt felhúzott atomerőmű építési anyagát. Annak a könyvnek nem udvariasságból adtam öt csillagot, hanem azért, mert a borzalom, a fájdalom csontig hatolt. A szörnyűség a Vadhattyúk esetében is túlcsordult a lapokon, mégse tudott megérinteni, a szerző úgy tálalta az egészet, mintha teljesen normális lenne, amit átéltek. A könyv nagyrészt Jung Chang édesanyjának a története, aki végeérhetetlen szélmalomharcot folytatott a párton belüli gyanúsítgatásokkal, kicsinyességekkel szemben. Természetesen az ideológiát sokan a személyes sérelmeik megtorlására használták és folyamatosan megnehezítették az anya helyzetét, aki valóban törődött az emberekkel és meghallgatta a panaszaikat. Kb. minden tizedik oldalon ez történt, és egy idő után iszonyúan unalmas volt.
Nem a kínaiak tragédiáját akarom lekicsinyellni vagy az átélt szenvedéseket félresöpörni. Még csak azt sem akarom cáfolni, hogy a Vadhattyúk fontos könyv, mert az, és az is érthető, hogy miért akkora részletességgel mutatja be az eseményeket; az embereknek, főleg a kínaiaknak - igaz, nekik csak a kalózpéldányok jutnak, mert a könyv a mai napig be van tiltva az országban - muszáj megismerni, mennyire tévútra vezették őket egy ideológia eltorzításával és az agymosással. De, ha a könyvet irodalmi műként nézem, nekem, mint kívülálló olvasónak, aki egy történelmi családregényt várt (ahogy ez a könyv definiálva is van), túl száraz, túl tárgyilagos és túlságosan dokumentarista stílusú, inkább érzem non-fictionnek, mint regénynek.
