Olcsón mért borzongás - Mexikói rémtörténet

Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic - Mexikói rémtörténet

Nem is annyira a szívem mélyén tudtam, hogy ez a könyv nekem nem fog tetszeni, de szántszándékkal elhallgattattam a belső hangot, mert azt akartam, hogy a Mexikói rémtörténet jó regény legyen és, ahogy az tudott, az olvasó akarata hegyeket képes megmozgatni.

Magával a történettel ellébecoltam volna; adott egy fiatal, öntudatos, ám hebrencs hősnőcske, akit az apja megbíz, derítse ki, miféle bajba került az unokatestvére, aki túl gyorsan ment férjhez egy gyanús alakhoz és egy zavaros, szanatóriumi kezelés után sikító levélen kívül nem ad magáról életjelet. Noemít a hideg rázza a komor Magaslaktól, ami igazi sápkóros angol kúria; egy magas, nehezen megközelíthető hegyen található, mellette van az angol temető, az időjárás általában ködös és nyirkos, a falakat eszi a rothadás és a penész. A karótnyelt, barátságtalan család a bányájuk bezárása után elszégenyedve vegetál és kevés sikerrel próbálja fenntartani a házat, amely persze számtalan veszélyes titkot rejt és amelyek felderítése akár Noemí életébe is kerülhet.

Akár egy igazi csemege is lehetett volna a számomra, de Moreno-Garcia sajnos nem igazán jó író, és/vagy nagyon gyenge kezű a szerkesztője. Nem tesz jót, hogy ennyire Noemí fejébe vagyunk zárva, kb. a regény fele róla szól, a fiatalemberekkel való flörtöléséről, kivel szemben milyen szerepet vesz fel, antropológus akar-e lenni vagy sem - igen, ő a főszereplő, de ez a könyv nem fejlődésregény szeretne lenni és jobban örültem volna, ha több szó esik a környezetről, és ha az a környezet valóban mexikói, ahogy a cím ígéri. Ha valamivel, hát a helyi folkórral fel lehetett volna tupírozni ezt a vérszegény kliséhalmazt; Magaslak pontosan olyan, mintha a szerző leállított volna egy kísértetházról szóló angolszász filmet egy olyan jelenetnél, amely premier plánban ábrázolja a házat és minden egyes jellegzetességét felsorakoztatta volna papíron - csak hogy a kisiskolás bemutatástól egy történet nem kel életre az olvasó fejében.

A megdöbbentően trehány magyar szöveggondozás övön aluli ütés volt ennek a gyenge lábakon álló regénynek, olyan volt, mintha a nyersfordítás került volna a nyomdába; a szöveg helyesírási és központozási hibák garmadája, rossz ragozás, értelmetlen mondatok egymásra hány halmaza, egyedül a "botrányos" szóval lehet illetni a kiadó munkáját.

Lehetne, de nem akarom hosszan taglalni ezt a regényt, el lehet rajta nyammogni, de teljesen felesleges. Halovány utánzat voltát erősíti, hogy az olvasása alatt nagyon rákívántam az Angyali játszma újraolvasására; Zafónnak a kisujjában volt a műfaj, úgy, hogy tartalmat is képes volt prezentálni, nemcsak a díszleteket. Olvasd inkább őt - ha nagyon ki vagy hegyezve a kísértet témakörre, akkor a Marinát, bár az nem a legerősebb könyve -, vagy nézd meg a Bíborhegyet, amelyben a gyenge sztorit elviszi a hátán a látványvilág, lehet Tom Hiddlestonon sóhajtozni és rettegni a film legfélelmetesebb látványelemeitől (Jessica Chastaintől és a rohadt sok lepkétől). Nesze neked, spooktober!

Eredeti cím: Mexican Gothic

Kiadó: Főnix

Kiadás éve: 2021

Fordította: Vancsó Éva

Ár: 3680 Ft

A tizenharmadik történet

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Vannak olyan történetek, amelyek delejes erővel bírnak; kiállják az idő, a fáradtság, a teljes szétesettség próbáját is; képesek elérni, hogy a maradék három agysejtünket megerőltetve rájuk figyeljünk, és a jutalom nem marad el: némi törődésért cserébe olyan varázslatos világba kalauzolnak el minket, amelyről azt hittük, már elfelejtettük 13-14 éves korunk környékén, amikor még (a felnőttkorral ellentétben) képesek voltunk órákig belemélyedni egy regénybe, elfeledkezve a világról és benne minden sürgető tennivalóról.

Ezek a könyvek visszaadják nekünk a fiatalság, a rácsodálkozás élményét, hogy a világ egy kalandokkal teli, csodálatos hely és minden felfedeznivalója ránk vár. Sérülékeny, meggyötört elménket beburkolják, amikor felfoghatatlan veszteség ér minket, lüktető sebeinket hűs gyógyírrel látják el - senki ne mondja, hogy az olvasásnak nincs gyógyító hatása.

Egy másik világba menekülhetünk a sajátunk elől, anélkül, hogy titkos ajtót, aranykulcsot kellene keresnünk és az sem baj, ha már elmúltunk tízévesek - a könyvek nem válogatnak, világuk bárkinek feltárulkozik, aki hajlandó figyelmet szentelni nekik.

Számtalanszor említettem már - és az olvasott könyvek is megmutatták - mennyire rajongok a gótikus, viktoriánus kísértettörténetekért, régi családok régi titkaival megspékelve. Viszonylag könnyű a gyermeki énemet efféle stílusjegyekkel és tartalmi elemekkel lenyűgözni, de A tizenharmadik történet egyértelműen kiemelkedik közülük; tizenkét évvel (!) ezelőtt olvastam először és már csak homályos emlékeim voltak a tartalmáról - olyannyira, hogy a fő csavart is elfelejtettem már -, inkább csak a hangulatának halovány árnyéka maradt meg bennem.

Tipikusan őszi-téli könyv, amikor az ember Margarethez hasonlóan bekucorodik a kedvenc helyére egy könyvvel meg egy takaróval és a sötétség mogorva pillantásaitól kísérve bevackolódik valami történetbe.

Igazából semmi különös nincs ebben a könyvben; az ingerszegény, elzárt életet élő könyvesboltos-életrajzíró Margaret Lea, aki édesapja boltjában rég halott írók műveinek szenteli az életét, meghívást kap a titokzatos, ünnepelt kortárs szerző Vida Wintertől, hogy írja meg az életrajzát. Margaret habozik, mert a 19. századi elbeszélők állnak az érdeklődése középpontjában, a híres Vida Wintertől egyetlen könyvet sem olvasott és nem is érdekelte a megkereséséig.

Vida Winter azonban birtokában van az igazán jó írók varázserejének; Margaretnek nem hízeleg, hogy az újságírók hadait kitalált történetekkel traktáló Miss Winter őt kéri fel életrajzírójának, de a neki írt levél szavai beveszik magukat a gondolatai közé (elmondom magának az igazat) és addig piszkálják, amíg zsinórban el nem olvassa az összes megjelent könyvét és immár frissen megtért VW-függőként készen áll, hogy elinduljon a titkok ösvényén. Vida Winter ravasz nő; pontosan tudja, hogy mivel akaszthat horgonyt az ismeretlen nő lelkébe, amivel magához húzhatja és a bűvkörébe vonhatja.

Mert persze nem egy egyszerű élettörténetről van szó; az élet a fantáziadúsabb íróknál is csavarosabb, keserédesebb történeteket alakít ki, és mindenkinek megvan a sajátja, amit magával cipel.

Nagyon profán hasonlat, de olyan érzés volt ismét elmélyedni ebben a regényben, mint belemerülni egy kád meleg vízbe egy átfagyoskodott nap után, és nagyon örültem neki, hogy ennyi idő elteltével ugyanúgy magába tudott szippantani.

A regény nem fejthette volna ki a hatását Szaffkó Péter fordítása nélkül.

Eredeti cím: The Thirteenth Tale

Kiadó: Partvonal

Kiadás éve: 2006

Eredeti ár: 3500 Ft

Az egymást keresztező sorsok kastélya

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

/Merő képzavar a post-és a könyvcím együtt, de kit érdekel./

Jó sok év eltelt, mióta először találkoztunk Zafónnal és kézen fogott, hogy elvezessen Az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, amelyet rögtön a magaménak éreztem. Mintha kifejezetten nekem írta volna, gondolta a naiv, impulzív 18 éves énem, aki egy röpke barcelonai nyaralás után kezdett bele A szél árnyékába, és még a csillagok együttállása is kedvezett, micsoda sorsszerű véletlen.

A harmonikus viszony egészen A mennyország fogságábanig kitartott, ott kicsit megbicsaklott a szerzőbe vetett bizalmam, amelyet a Marina se tudott teljesen helyreállítani és kezdtem azt gondolni, hogy hát izé, kinőttem Zafónból, vagy ő öregedett meg (vagy mindketten).

Aztán megjelent az irdatlan nagyságú Lelkek labirintusa, amit csak megvettem, mert, mert, mittudomén, valami fiatalkori naiv ragaszkodás maradványa vezérelt, pedig még dühös is voltam magamra, hogy sose fogom elolvasni, mi van, ha végig szenvedni fogok vele - tehát a nyaralásnál jobb alkalom fel se merülhetett volna, mindent vagy semmit alapon bedobtam a táskába.

Micsoda mázli, hogy nagyon szerettem olvasni! Zafón beleadott anyait-apait, szálakat kötött össze és fűzött tovább, újakat kezdett meg, végre úgy éreztem, ez egy szép nagy, a saját lábain megálló, kövér kis történet, ami tényleg olyan, mint egy labirintus, valahol belépsz és mindegyik ajtó egy újabb folyosóra nyílik; embereset izzadhatott, mire ezt a katyvaszt összesimogatta, mert ez a kötet a kezdet és a vég szintézise, benne van az egész Sempere família, David Martín, Fermín, Fumero, a Temető és jó pár új szereplő, akikre vérfrissítés gyanánt már nagy szükség volt ebben a beltenyészetben, egyedül az új főgonoszt találtam haloványnak. Alicia (vagy ő az ördög, vagy nem) a kapcsolódási pont, fantasztikus karaktere és története van, annyira, hogy ellopta a show-t Daniel Semperétől, aki ebben a történetben eljut a lelki pokol mély bugyraiba, ami Aliciának a természetes közege. Beatrice és Alicia is érdekes kettőst alkot a regényben, két erős nő, de Bea határozottsága az egészséges lelkében rejlik, míg Alicia folyton a sötétség peremén táncol és előbb-utóbb felemésztik a démonai.

Maga a történet szerteágazó, burjánzó, mégis kerek egészet alkot a maga ármányaival, fizikai rémtetteivel, hihetetlenül jólesett elmerülni benne. Mármint nem a rémtettek miatt, hanem mert a gótikus felnőtt rémmese-stílus még mindig a szívem csücske, úgy tűnik.

Eredeti cím: El Laberinto de los Espíritus

Az Elfeledett Könyvek temetője 4.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2018

Fordította: Kürthy Ádám András

Ár: 6000 Ft

A szél árnyéka

"... a könyvben, mint egy tükörben, újra felfedezhetjük mindazt, amit legbelül hordozunk."

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Ma láttam a Libri kirakatában a hirdetést, hogy "Azt olvasok, ami vagyok" (vagy valami ilyesmit). Eszembe jutott, hogy ezzel a mottóval fogom kezdeni A szél árnyékáról írt postot, mert van pár könyv, amire ez tökéletesen igaz, és Zafón regénye ezek közé tartozik. Szinte minden elolvasott könyv átformál bennem valamit - információval gazdagít, tágítja a látókörömet, megváltoztatja néhány gondolatomat -, de vannak olyanok, amelyek annyira önazonosak velem, hogy a részeimmé válnak, az éntudatom alapköveivé.
A szél árnyéka a felnőtt(ebb) énem egyik oszlopa. Érzelemdús emlékek fűznek hozzá, és rengeteg tulajdonságomat visszatükrözi (vagy én tükrözöm vissza a könyvet?).

Amikor elkezdtem olvasni, azt reméltem, hogy elkap az otthonosság érzése, mintha hazaértem volna. Hát, nem ez történt - majdnem olyan volt, mintha egy ismeretlen könyvet nyitottam volna ki, ami nem meglepő, hiszen 2008-ban olvastam. Ráadásul azon zizegtem, hogy szeretni fogom-e ennyi év elteltével, vagy akkorát változott az ízlésem és én magam is, hogy utálkozva félrehajítom. De amint nyugodt környezetbe jutottam, és a hangulat is biztosítva volt az ablakon szelíden dobogó esővel, minden a helyére került. Csak én és a könyv, meg Barcelona meséje.
A regény nem ugyanazt az élményt nyújtotta, mint hat évvel ezelőtt, a korlátlan rajongáshoz képest árnyaltabb lett a véleményem - az más kérdés, hogy melyik a jobb választás, megőrizni az eredeti élmény patinás emlékét, vagy leporolni azt. Sokan azt róják fel hibának, hogy semmi különleges nincs a történetben. Az újraolvasásnál rájöttem, hogy tényleg nem nagy kunszt, egy srác nyomozása egy ritka könyv írója után, közben megismerkedünk a fiúval, Daniellel, és a régmúlt kísértetein keresztül belepillanthatunk a történelembe, miközben Daniel élete egyre inkább az íróéra kezd hasonlítani, és felmerül a kérdés, hogy ugyanaz lesz-e a sorsa. Szerintem ennek a könyvnek a szeretete érzésre megy. Süt belőle az író könyvek és Barcelona iránti hódolata és a jó emberismeret - a figurái élnek, úgy, ahogy mi. Mosolygunk Fermín cirádás szóvirágain, a lódításain és aggódunk érte, mert a teste tele van égési sérülésekkel. Szánjuk az anyátlan, magányos Danielt, aki csak magára számíthat meg a tiszta szívére, mint a mesebeli legkisebb fiú. Olvasás közben az jutott eszembe - ami első olvasásnál nem tűnt fel -, hogy mennyire szerencsétlenek és nyomorultak ezek az emberek, főleg a múltban játszódó részek szereplői. Elragadta őket az élet egy táncra, amiről azt hitték, irányíthatják, de csupán véresre törték a lábukat és azóta se álltak talpra, valamennyien egy esemény, egy történés foglyai. Zafón ügyesen vegyíti a csupaszon realista emberi sorsokat némi misztikummal, hogy ne ábránduljak ki végleg az életből hogy egy, a gyerekkori izgalmat felidéző regényt olvassak.

Valami nagyon alapvető dolgot mozgatott meg a lelkem mélyén ez a könyv. Olyan, mintha a részem lenne, a személyiségem egy vetülete, a vadromantikus énemé, ami szereti a régi házakat, a gótikus hangulatot, az őszi reggeleket. Csak ezzel az évszakkal tudom párosítani a könyvet, pedig havazik is benne, mégis, az a melankolikus felhang, ami az elmúlás szagát hozza magával, faleveleket táncoltat a barcelonai utcaköveken és ködöt lehel a háztetők fölé, teljesen uralja a könyv hangulatát.
Kicsit ironikus volt, hogy amennyire zsibongtak az érzéseim a könyv elején, annyira hiányzott a történet a befejezése után, olyan erősen vágytam visszatérni, hogy néhány napig képtelen voltam elkezdeni egy új könyvet.

Eredeti cím: La Sombra Del Viento
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2005
Fordította: Vajdics Anikó
Ár: 2980 Ft
Az író honlapja

"Ez a legkülönösebb ház, ahol valaha ember élt."

Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

Az pedig tudott, hogy ház-gerontofíliában szenvedek, tehát, ha különös, titokzatos házról van szó, azt a könyvet előbb-utóbb szeretném elolvasni, A titkos kertre meg egyébként is kíváncsi voltam.
Az Indiában élő Mary szüleit elviszi a kolerajárvány, ezért a kislánynak az Angliában élő, különc nagybátyja lesz a gyámja. A Misselthwaite majorban lévő, száz szobás, kihalt ház, körülötte a varázslatos lápvidékkel hamar elvarázsolja a csúnyácska, mogorva gyereket; megismerkedik egy hozzá hasonlóan "pocsék természetű" öreg kertésszel és annak kedves vörösbegyével, a szolgálólány állatbűvölő öccsével és minden figyelmét leköti a titokzatos, befalazott kert, ahol tíz éve nem járt senki. Az elhagyatott ház is bővelkedik rejtélyekben; néha titokzatos sírás szűrődik be a folyosóról, rég halott rokonok komor arcképei függnek a falakon, az éjszakai viharok pedig hátborzongatóvá teszik a helyet.

Ez a könyv minden hozzám hasonló vadromantikus lélek szívét megdobogtatja; igaz, hogy régimódi ifjúsági regényről van szó, aminek tizenegy-két éves gyerekek a főszereplői, de olyan kellemes hangulata és bájos mondanivalója van, hogy teljesen lekötött a vonatút során. Az időjárás is az én kedvemben járt, hatalmas, szürke felhők árnyékolták be az aranyszínű naplementét, majd eleredt az eső, vidáman csapkodta az ablakot, szivárványt emelt a tájra, és még a vonat is zakatolt egy kicsit, hogy még autentikusabb legyen a helyzet.
Olvasás közben eszembe jutott az év elején olvasott Az elfeledett kert - amelyben szintén van egy fallal körülkerített kert, nem véletlenül - és a Jane Eyre, a ház nagyon emlékeztetett a hangulatára, rá is kívántam egy újraolvasásra.

[Ezt a könyvet Lobo 2014-es várólistacsökkentésére olvastam.]

Eredeti cím: The Secret Garden
Sorozat: Pöttyös könyvek
Kiadó: Móra
Kiadás éve: 1985
Fordította: Kopácsy Margit
Illusztrálta: Rényi Krisztina
Ár: nem nagyon lehet kapni ezt a kiadást, az enyém 1600 Ft-ba került a Bookline antikban

A hollók és a nővérek - Audrey Niffenegger

Kis híján sikítófrászt kaptam a gyönyörtől, amikor Nita (azt hiszem, ő volt) kikürtölte, hogy az Athenaeumnál megjelenik a Raven Girl, magyarul Hollókisasszony. Imádom ezt a nőt - mármint Niffeneggert, igaz, Pillát is -, nem volt kérdés, hogy nekem kell ez a könyv. Nem sokkal később úgy adódott, hogy a Bookdepository oldalán csüggtem, és szembejött velem a szerző másik illusztrált kötete, a The Three Incestuous Sisters, és az egész éves jó magaviseletem jutalmaként megrendeltem. Igaz, mindkettőt azon nyomban olvastam, ugyanis az olvasásuk kb. húsz percet vesz igénybe.
(Éppen ezért vért fogok izzadni, hogy egy normális méretű postot kipréseljek magamból.)

Egészen más az a világ, amit AN az általa "visual novels"-nek nevezett műveiben megismerhetünk, mint Az időutazó felesége vagy A Highgate temető ikrei. Sötét. Bizarr. Baljós. Szokatlan, fura asszociációk, mintha az emberi elme mélyről előásott rémálmok töredékei lennének.

A Hollókisasszony egy táncjátékhoz (!) készült történet, Wayne McGregor, a Londoni Királyi Balett koreográfusa kérte meg Audrey Niffeneggert, hogy írjon egy tündérmesét, amelyhez táncot koreografál. Számomra meglepő volt egy kicsit, hogy mennyire tartotta magát a műfaj kereteihez, holott a regényeiben pont a formabontó ötletei, a frissessége tetszett igazán.

"A holló szerette a postás fülig érő mosolyát és a vörös haját. Legszívesebben a vállán üldögélt és belebeszélt a fülébe. A postás kedves ember volt, és a holló beleszeretett a csendes tevés-vevésébe, meg a csodálatos kezébe, amellyel konzerveket és ajtókat tudott kinyitni, és a holló fejét és fekete tollát simogatta."

A történet középpontjában egy fiatal lány áll, aki egy holló és egy postás szerelméből született - egy embertestbe zárt holló. A lány börtönnek érzi a testét, mindenáron szárnyalni szeretne, és döntő lépésre szánja el magát - kérdés, hogy a vágya valóra válik vagy a csalódás örökre a földhöz láncolja?
Tényleg egy mesét olvasunk, a röpke olvasás közben úgy éreztem, visszamentem az időben jó néhány évet, nem akadtam fenn bizonyos logikai képtelenségeken, hiszen ez egy mese, az irracionális dolgok hozzátartoznak a műfajhoz, egy madár és egy ember igenis egymásba szerethet.:)
A hangulatáról a Marija Morevna és a Halhatatlan jutott eszembe, Valentének is különleges fantáziavilága van.
Sötét, gótikus hangulatú tündérmeséről van szó. Azért a felnőttebb énem kicsit sajnálja, hogy Niffenegger nem írta meg regényben is.:)

Eredeti cím: Raven Girl
Illusztrálta: Audrey Niffenegger
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szabó T. Anna
Ár: 4490 Ft
Az írónő honlapja

A három vérfertőző nővér, bár baljós hangulatában hasonlít a Hollókisasszonyra, és szintén mesének tekinthető, egészen más.
A tengernél, egy világítótoronyhoz közel él három nővér, Bettine, Clotilde és Ophile - ironikus, Audrey Niffeneggernek két nővére van - a legközelebbi város mérföldekre van. A történet egy hatalmas viharral veszi kezdetét; a világítótorony őrét agyoncsapja egy villám, a nővérek értesítik a fiát, Parist, és itt kezdődnek a bonyodalmak.

"The flying lesson:When you are older, you will fly like a bird,over the heads of all the people, above the treesand houses, and people will think you arean angel, or a devil; they will be afraidof you and call you names, but your real name isThe Saint, because you are perfect, and beloved."

Most újra átlapoztam a kötetet, hogy valamit képes legyek róla írni... huh. Első alkalommal a mohóság vezetett, most tűnődve lapozgattam és nézegettem a képeket. Igen, megint átmentem gyerekbe. De ezt kisdedeknek inkább nem mutogatnám. A rajzok sokkal bizarrabbak, némelyik egyenesen rémisztő, irracionális félelmek, vágyak, gondolatok elevenednek rajtuk, babonák, mesei elemek, mitológia tűnik fel a történetben, pár rajz pedig festményekre asszociál (pl. Klimt-től A csók, Munch: A sikoly).

Frászt kapok ettől a képtől.
Forrás

Kíváncsi vagyok, hogyan elemezné egy pszichológus, biztosan tele van olyan jelképekkel, szimbólumokkal, amelyek rejtve maradtak előttem. De az írónő magyarázata nagyon szimpatikus (és nem kicsit megnyugtató):
"When I try explain The Threee Incestuous Sisters to someone who hasn't seen it, I tell them to imagine a silent film made from Japenese prints, a melodrama of sibling rivalry, a silent opera that features women with very long hair and a flying green boy. I never try to explain what it means; you can find that out for yourself. I'm glad that it has finally completed its long journey from may mind to yours. Enjoy."

Nem tudom, ez megjelenik-e valaha magyarul, én ettől függetlenül tapsolok egyet az Athenaeumnak, amiért ki merte adni a Hollókisasszonyt - és itt nem a történetre, hanem a kiadás költségeire gondolok.

Kiadó: Jonathan Cape
Illusztrálta: Audrey Niffenegger
Kiadás éve: 2005
Ár: €18.65 a Bookdepón
Az írónő honlapja

Az egymást keresztező sorsok kastélya

"- Mi van, ha az idő nem az, aminek képzeljük? Ha nem egy sima, folyamatos abszolútum, ami mindenkinek egyforma?
 - Úgy érti, mint a tény, hogy a föld másik oldalán most éjjel van?
 - Nem egészen. Talán mint az indiai isteneknek, az időnek is több arca van.
 Az abbé szórakozottan kopogott az ablakon.
 - Talán valójában minden egyszerre történik. Mi van, ha az idő olyan, mint az eső? Átmegyünk rajta, pár csepp megérint, és ezt nevezzük életnek. De ha el tudnánk siklani a cseppek között, vagy összegyűjteni mindet, mint vizet a kútban..."

Thomas Wharton: Szalamandra
Értékelés: 4.7 libabőrbetű az 5-ből

Szegény könyvvel elég mostohán bántam; évekig hagytam a polcon savanyodni, most meg két hónap elteltével írok róla postot, ami nem lesz olyan, amilyet megérdemelne.
Furcsa történettel állunk szemben. Azt hittem, egy zafóni hangulatú, gótikus regényt fogok olvasni, és mi tagadás, erre is vágytam, és minden jel ebbe az irányba mutatott; adott egy őrült ember, aki valóságos csodák palotájává alakítja át a kastélyát, egy vasfűzőt viselő, morvaországi grófnő, Nicholas Flood, a szenvedélyes nyomdász, aki visszaváltoztatja életté a halált, és persze a kastély, az utazó ágyaival, forgó könyvespolcaival, eltűnő, majd felbukkanó reggeliző asztalaival, automaták, kígyóhajlékonyságú nő és rengeteg tiktakoló óra, naná, hogy egy magamfajta könyvmoly lázba jön egy ilyen mesétől. De ez a várt hatás csak egy része a kötetnek, valójában több rétege van, aminek szerintem én egy jó részét nem kaptam el - a történet nem volt hálás, amiért előre begyömöszöltem egy skatulyába. Van egy elintézetlen ügyünk, amelyet bizonytalan időre elnapoltunk, egészen addig, amíg megérek az újabb elbeszélgetésre.

"A könyv újabb könyvet talál ki. Hébe-korba megpillantjuk ezt a másik könyvet, amelyik minket akar olvasójának. Ott van, mielőtt a könyvet kinyitjuk, és ott van, miután becsukjuk. A fehér papíron a tintabetűk egy-egy pillanatra árnyaknak tűnnek, melyeket ragyogása vet, ahogy áthalad a világ hálóján. A bölcsek a Négy Nemes Könyvről beszélnek: Anyag könyv, Folyékony könyv, Tüzes könyv, Láthatatlan könyv. S ahogy mind összekeverednek, megszületik az Olvasatlan könyv. Hallani a kötés recsegésében, érezni a papír rostjaiban, egy pillanatra megragadhatni egy lapozott oldal szélén. Vannak, akik azt mondják, hogy a nyomdagép, akár a tükör, mely csak hamis képeket ad, az Olvasatlan könyv ellensége. Mindazonáltal ne feledjük, hogy még a legközönségesebb kötet is rész az Anyag könyv elemének. Ebből a finom vonzásból sok mindent megálmodtak már. Hallottam szent bolondokról, akik úgy olvasnak, hogy meztelen lábbal nyúlnak el a porban. A talptól felfelé olvasnak, a fej búbjától lefelé. Szerintük a könyv köröm, fog, bőr, ín, velő, szív és tüdő, máj, lép és vese, gyomor és belsőség; lélegzet-tűz és bélszél; izzadság, nyál, könny, nyálka, vizelet, epe, nyirok, kenőolaj és nemzőfolyadék. Belemerülnek a kezükben tartott meleg, eleven könyvbe, lehámozzák, akár a húst, míg végül egy ürességhez érnek, a csontlaphoz."

Ha azt kérdeznétek, mégis mi ez a könyv, azt mondanám, a befejezetlen történetek félbemaradt labirintusa. A világ végtelensége van ebben a könyvben, az élet van a betűkbe öntve.

De vigyázzatok!
Mert...
... a nagyok igenis felfalják a kicsiket.

Ui.: Ez alapján szerintem mindenki el tudja dönteni, kell-e neki ez a könyv, vagy sem.
Ui2.: Piros pont illeti a Palatinust, a történettel harmonizáló kiadás miatt; iniciálék alkotják a fejezetek első betűit, metszetekben gyönyörködhetünk és a kötet végén van egy pár soros megjegyzés az alkalmazott  betűtípusról.

Eredeti cím: Salamander
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2003
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 1890 Ft
Az író honlapja