Hadiállapotleírás a Monstress ötödik részét követően

Forrás

Kezdem azt érezni, hogy szelektív Alzheimer-kórban szenvedek, ugyanis a feledékenységem a Monstress - Fenevad képregénysorozatra terjed ki (nagyobb részt, a többit úgyse vallom be), jelentékeny frusztrációt és dühödt újraolvasáshullámokat okozva, amely már nem csekély időráfordítást és izommunkát igényel, mivelhogy már az ötödik etap gyönyörűségét tárta elénk a Fumax kiadó rendkívüli kegyességében.

(Tényleg nagyon hálás vagyok nekik a halom különleges munkáért, amit megjelentetnek, és nem utolsósorban azért is, mert közel vannak a lakásomhoz.)

Tehát, midőn elrongyoltam hőseink székhelyére, hogy átvegyek némi (súlyában nem csekély) szellemi kényeztetőanyagot, tudtam, hogy a lustaságom - amely jócskán felülmúlja feledékenységem -, kétszínű jutalma beérik; a negyedik rész elolvasása (és igen, az első három újrázása) után megígértem magamnak, hogy lefirkantok pár sornyi emlékeztetőt magamnak, hogy legközelebb könnyebb dolgom legyen.

Természetesen nem így lett, ennek okán a traumatikus utolsó munkanapot Monstress-olvasásterápiával gyógyítottam, azaz fülig belemerültem Marjorie Liu és Sana Takedo minden tekintetben őrült és stilizált módon burjánzó, erőszakos, kegyetlen világába.

Folyamatosan erősödik az az érzésem, hogy az író építkezik, építkezik, de tulajdonképpen elvesztette a műve feletti irányítást és az már önálló életet él; előszeretettel vezet el minket kézenfogva különféle mellékútvesztőkbe és hagy magunkra, hogy találjuk meg a fősodorhoz vezető összekötő utat; permanens módon léptet be új szereplőket, akik vagy a múltban játszottak jelentékeny szerepet, vagy a jövőben fognak óriási galibát okozni; a már ismert szereplőkről derülnek ki mindenféle, az ismertnek vélt képet összekuszáló információk, a nagyrabecsült Tam Tam professzor tanításait már nem is említem, kellemes kis szusszanások két szín-és látványorgia között.

Feminim voltához képest meglehetősen kegyetlen világot tár elénk a szerzőpáros a képregény lapjain; amikor belépünk az Ismert Világba, az itt élők még egy háborús pusztítás visszhangjait nyögik, miközben az aktuális helyzetnek csak egy piskáló gyertya és egy halk sóhaj kell, hogy újra kitörjön a káosz - ami természetesen meg is történik Maika személyében, aki a testében ébredező szörnyeteggel viharos erővel szabadul ki a küméi boszorkányok rabságából Zamora városában, ahol a boszorkányok arkán gyerekeket darabolnak fel a csontjaikban lévő mitikus varázsszerért, a liliumért.

A tizenhét éves Maika ártatlan mangalánykülseje ellenére egy elvadult, szerepétől eltérített eleven kísérleti fegyver. A háború borzalmai testileg-lelkileg megtörték, minden gyengédséget és kötődés iránti vágyat lekoptattak róla - elvették tőle a bizonyosságot, hogy kicsoda ő valójában. Felemésztette a kétség aziránt, hogy szerette-e egyáltalán az édesanyja, vagy a megszületése csak sötét machinációk és világuralmi törekvések kívánalma volt-e és borzasztóan dühös, amiért elvették tőle a normális élet utolsó reményét is. Fogalma sincs, mi történik vele, csak annyit tud, hogy a benne tomboló éhséget nem fogja tudni kordában tartani és előbb-utóbb felemészti őt és a körülötte lévőket, ezért eldönti, hogy megkeresi azokat, akik választ adhatnak a kérdéseire - ha máshogy nem, kiveri belőlük. Útját rombolás és vér kíséri, jóformán minden tette okot szolgáltat a háború kirobbanására, amely (ismét) több ezer ártatlan életet fog követelni és Maika nem tudja megakadályozni - ugyan félelmetes erejű harcos, de vad, forrófejű, makacs, bizalmatlan és mélyen traumatizált, saját magával is folyamatosan harcban áll, nemhogy a világgal.

Forrás

Az ötödik kötetre... hát, nem mondom, hogy tisztázódott a helyzet, de beértek azok az események, amelyek a jelen felálláshoz vezettek, nagyjából lehet tudni, melyik szereplőnek mi a célja, azt már kevésbé, hogy ki melyik oldalon áll, mert az arkánok soraiban és a Föderáción belül is vannak széthúzások, nem is kevés. Gyenge lábakon álló szövetségek köttettek, amelyek bármikor egymás ellen fordulhatnak, napvilágra kerültek új képességek, titkok, amelyek jelentős átrendeződést okozhatnak, Maika elért egy egyensúlyi pontot, de Zinn emlékei még mindig homályosak és csak kevesen tudják, hogy az arkán-ember háborún kívül mekkora veszély fenyegeti az Ismert Világot. Egyszóval még mindig minden bizonytalan, bármilyen irányba elmozdulhat és erős kétségeim vannak, hogy minden szál elvarrása kerülhet-e.

Mivel nem vagyok otthon a képregények terén, nagyképűség lenne grandiózus volumenű kijelentést tennem a sorozat jelentőségéről, de annyit bátran mondhatok, hogy számot tarthat azon olvasók érdeklődésére, akik vágynak valami újra, valami szokatlanra, ami felrázza őket - a Monstress erre tökéletesen alkalmas, a látványvilága elképesztő, a történet sötét és komor, a cselekménye pedig  nagyregényeket megszégyenítően tekervényes, tele ármánnyal, cselszövéssel, többfarkú macskákkal és egyéb izgalmas lényekkel.

Az én kacifántos fogalmazásom a közelében sincs ennek a labirintusnak, de ha Marjorie-nak szabad ezt tennie, akkor kicsit én is elereszthetem magam.

Szemet gyönyörködtetően kegyetlen - Monstress képregénysorozat

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress: - Fenevad 1. - Ébredés és Fenevad 2. - Vér

- Akkor ma mész a Háromfarkú cicáért?

- Ma megyek a Háromfarkú cicáért.

Igen, annyit tudtam erről a képregényről, hogy van benne az általunk ismertnél több farokkal rendelkező macska, persze nekem nem is kellett több, hogy elkezdjen érdekelni. Talán az még motoszkált az emlékeim között, hogy egyesek szerint nagyon szép, de a történet nem annyira jó.

Ez volt az, ami villámgyorsan felülíródott.

Marjorie Liu, az író nem faksznizik, belehajítja az olvasót a Sana Takedával kitalált világuk közepébe. Szédületes zuhanás veszi kezdetét, miután bedugjuk a fejünket az üregbe: egy meztelen, a mellkasán különös jelet viselő, tizenhét éves lány árverezésén találjuk magunkat, akinek az egyik karja könyöktől lefelé hiányzik. Ő Farkasvérű Maika, egy teljesen emberi külsővel bíró arkán.

Jó, mi?

A későbbiekben kapunk némi háttérmagyarázatot a világról, de ez édeskevés, hogy átlássuk az egészet, és Maika története még több felfedeznivalót rejt, amelyet együtt ismerünk meg a lánnyal. Maika útitársául szegődik Kippa, az ember-róka arkán és Ren, egy macska (neki két farka van), aki egyaránt képes torkot feltépni és holt lelkeket megidézni, szóval nem Disney cukiságelem-funkciót tölt be a hősnő mellett.

Maikában egy öntudattal bíró szörnyeteg rejtőzik. Mind a lány, mind a fenevad ösztönös gyűlölettel vegyes értetlenséggel támad a másikra ebben a sérülékeny testben, mind a ketten a saját válaszaikat akarják, és hiába vannak közös ellenségeik, a halál széléig harcolnak egymással.

Ez nem egy finomkodóan kedves történet, hiába gondolhatnánk ezt a borítók alapján. A szépség szertefoszlik és feltárul a mögötte rejtőző iszonyat; a hegyes, vérre éhező fogak, a húst tépő karmok, a testek erőszakos mozgalmassága.

Vér. Rengeteg vér. A vér, ami értékes, a vér, amit nem lehet irányítani, ami mindenkit pórázon rángat.

Emberevő boszorkányok, rémisztő csontkísértetek, ragadozó szirének, félig állat-, félig embertestű teremtmények jelennek meg a lapokon, istenek roppant szellemei, amelyek kitakarják a csillagokat.

Úgy kegyetlen ez a történet, ahogy csak az anyák lehetnek a lányaikkal. Történet egy lányról, aki nem tudja, kicsoda valójában, túl az anyja által teremtett ideákon - amelyek vagy hazugságok, vagy nem -, akinek még holtában is meg akar felelni. A szeretet és a gyűlölet úgy viaskodik benne, ahogy ő próbálja megzabolászni a benne lakó szörnyeteget. Nem ezt tesszük-e mindnyájan? És mi marad belőlünk, amikor azt hisszük, a válaszokkal kiűztük magunkból a démonokat? Vajon mit talál Maika az út végén?

Kép innen

A nőiesen stilizált rajzok erőteljes kontrasztot alkotnak a történettel, de éppen ez teszi az egészet fantasztikussá (alpárian prózai párhuzam: mint amikor a kiömlő olajfolt szivárványát csodáljuk). Olyan elképesztő vizuális orgia tárul a szemünk elé, hogy azt sajnáljuk, nincs több - mármint szemünk -, mert képtelenség ezt a mindenséget befogadni, miközben valahogy illene kialakítani legalább egy hipotézist magunkban, hogy mi is történik ezeken a gyönyörű képeken. Én, a megrögzött szövegfixált elbűvölten bámultam Maika ruhájának szirommintáit, az öregistenek karján kíváncsian néző szemeket, és még nem jutottam el az első oldalig.

Akinek van rá lehetősége, lessen bele, biztos, hogy a nem képregényfanatikus olvasókat is magával fogja ragadni ez a sorozat.

Eredeti cím: Monstress - Awakening; Monstress - Blood

Sorozat: Monstress

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kleinheincz Csilla

Ár: 4990 Ft / db

Hogyan legyünk olyan sikeresek, mint Murakami?

"Nem dicsekvésből mondom (ugyan ki dicsekedne ilyesmivel?), de nem vagyok valami nagy észlény. Az a típus vagyok, aki csak azt képes világosan felfogni, amit a puszta testével, kézbe fogható anyagként tapasztalt. Lehet az bármi, csak akkor fogadom el, ha egyszer a saját szememmel láttam. Vagyis nem annyira intelligens, hanem inkább fizikális alapokon felépülő ember vagyok. Valami kis intelligenciám azért persze van. Azt hiszem, talán van. Mert ha egyáltalán nem lenne, akkor nem tudnék regényeket írni. Az viszont nem jellemző rám, hogy fejben tiszta elméleteket és logikát építsek föl. Az az eset se vagyok, akinek a spekulációk jelentik az előrevivő üzemanyagot. Hanem inkább az, aki fizikai terhelésnek veti alá magát, az izmait nyögésre (időnként segélykérő sikoltozásra) kényszeríti, így indul el a megértés útján, hogy végül minden a helyére kerüljön a fejében. Mondani sem kell, hogy minden lépésen egyesével végigmenni, majd a végkövetkeztetéshez eljutni sok időmbe telik. És sok erőfeszítésembe. Előfordul, hogy túl sok idő ment el, és minden minden a helyére kerül a fejemben, már késő. De nincs mit tenni. Ha egyszer ilyen vagyok."

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek

Nem is tudom, hol kezdjem el. Kezdjük a közepén, ahogy szoktam, aztán jöhet a kikozmetikázás.

Maradhatunk inkább a mesénél? Engem, Murakamit, futást és macskákat tartalmaz.

Murakami halálosan cuki. Pontosabban, vagy nagyon szarkasztikus, vagy nagyon cuki, néha nem tudtam eldönteni olvasás közben. Azt leszámítva, hogy szereti a Dunkin' Donutsot és egyszer azt nyilatkozta, nem biztos benne, hogy jó ötlet volt elvenni a feleségét [a hölgy csodálatos természetét tükrözni, hogy a nyilatkozat után nem az volt a másnapi szalagcím, hogy "Felesége gyilkolta meg a híres írót!" - én biztosan miszlikbe aprítottam volna. Komolyan, hogy lehet ilyet mondani?], imádom ezt az embert, legszívesebben összepuszilgatnám, de csak gondolatban, mert jól nevelt introvertált emberek ilyet nem csinálnak - és igaz, hogy szörnyű természetem van (lásd a kapcsos zárójeles megjegyzést), de tartózkodó és szégyenlős is vagyok egyben.

Stílusosan futás közben meséltem a kedvesnek - aki sokkal tökéletesebb, mint Murakami, csak sajnos nem szereti a macskákat - a könyvről, ill. a szerzője iránti lelkesedésemről. A Köves út közepén jártunk, ami egy ritka szar, térdgyilkos szakasz, morzsálódó bitumen maradványok és föld keveréke, óriási lombkorona alatt:

- Ő biztosan megértené, ha futás közben megállok macskákat simogatni! - mondtam kissé lihegve. A macskasimogatás ugyanis diplomáciai mentességet élvez, vagyis nem számít megállásnak, lassítva meg nem lehet kivitelezni. (Egyszer kis sünt is telepítettem át a csalitosba futás közben - még Murakaminál is cukibb volt.)  A feleséges nyilatkozatot is elmeséltem.

- Nyilván megértené [mindketten tudtuk, hogy nem]. Azért örülök, hogy kicsit haragszol rá, mert különben hozzá akarná menni feleségül - felelte, mindennemű lihegés nélkül. 

- Ahaaa, pont olyannak tűnik, aki egy nemnormális fehér lányt szeretne elvenni! Meg hát tudjuk, hogy nézek ki - annyira nem esett jól a nevetés.

- Szívem, ha meglátná a füleidet, rögtön beléd szeretne.

Tekintsetek el az erőfeszítéstől, hogy megpróbáljátok elképzelni a méltán csodás fülkagylóimat. Én meg reménykedem, hogy a kedves lassan hat éves érdeklődését nem kizárólag ezen testrészeim tartják fenn.

Hogy én miről beszélek, ha futásról beszélek, az nyilvánvaló - egetverő hülyeségekről. De miről beszél Murakami, az őrülten népszerű japán író? 

Jóformán mindenről. De néhány dolgot nem árt szem előtt tartani, hogy ezek az esszék elsősorban azoknak fognak tetszeni, akik:

- szeretnek olvasni

- meglehetősen introvertáltak

- szeretnek szoktak futni

- szeretik Murakami könyveit meg a macskákat, de ez annyira nem lényeges.

Murakaminál a futás nem csupán egy mozgásforma, hanem életszemlélet, ami remekül illik az introvertált személyiséghez. Helyére tesz pár dolgot a belső rendetlenségben; nem baj az, ha kevés dologra koncentrálunk, de azokra annál jobban; ha a külvilág számára már-már abnormálisan elhivatottak vagyunk valami iránt és ez a társas kapcsolataink rovására megy, de ez nekünk nem jelent veszteséget, mert egyébként sem vagyunk partiállatok - a belső béke, egyensúly sokkal fontosabb. Az, hogy tisztán lássunk: magunkat, a céljainkat, a problémákat. Ha valami zavar, de nem tudjuk pontosan, mi, a futás segít eloszlatni a ködöt. Jó értelemben kifárasztja az elmét és a testet, kipucolja a feszültség méreganyagait.

Ehhez nem kell gyorsan és/vagy menő cuccokban futni. Van egy rész, ahol Murakami egy amerikai terepen fut, és sorra hagyják le a szőke lófarkas egyetemista lányok. Nem baj. Mindannyian egy másik szakaszban vannak, mások a prioritások. A hosszútávfutó szemlélődik, a szőke lányok úgy érzik, győzelemre születtek és ezt ki akarják fejezni a pályán jellegzetes középtávfutó-stílusukkal.

Mesél a kudarcairól is, a belső konfliktusairól, a triatlonról, a Mizumi futócipőről, olyan problémákról, amelyek szinte minden rendszeresen futó embert érintenek. Hirtelen belenyilall a fájdalom a jobb térdedbe, és úgy érzed, a tudtod nélkül valami rettenetes történik a testedben (és soha többé nem fogsz tudni futni) és várod, hogy rád szakadjon az ég. Az érzésről, hogy soha többé (=két napig) nem akarsz futni. Fúúúú - a futók számára tökéletesen érthető, nemzetközi sóhaj egy szokatlanul embert próbáló edzés végén. Hogy a versenyek soha nem tökéletesek, és milyen demotiváló, amikor lehagy egy ránézésre nyolcvan éves néni és azt mondja, "Kitartás!"

Tetszik, hogy a dolgokat próbálja békés, végül is-helyénvaló - módon szemlélni, elrendezni, és nem önkínzásig marcangolni magát (mint ahogy én szoktam).

Ui.: Azért egy egészen kicsit elmehet a fenébe azzal, hogy nem szereti az édességet, soha nem volt sérülése, és minden fakszni nélkül ír egy könyvet. Leül az asztalhoz, és ír. Minden cuki esendősége ellenére ez az ember egy elmeterminátor.

Ui2.: Tudjátok, mi ez? Egy füveskönyv! Az én füveskönyvem!

Ui3.: Úgy emlékszem, fájdalmamra egy darab macska sincs a könyvben. De én mindent megtettem.

Eredeti cím: Hashiru koto ni tsuite kataru toki ni boku no kataru koto

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2012

Fordította: Nagy Anita

Ár: 2490 Ft

Szomorú magányosság

"Legszívesebben ismét elaludnék, annyi biztos - egészen frusztrált vagyok, és már odáig jutottam, hogy feladom az összes reményemet, és egyszerűen tovább alszom. Valóban ott tartok, hogy semmiféle kiutat nem látok magam előtt." 

Banana Yoshimoto: Csipkerózsika-álom

Ez az a könyv, ami némi fejtörést okoz: a magyar kiadás hanyagsága miatt volt közepes olvasmányélmény, vagy ettől eltekintve sem nagy szám? Úgy rémlett, Banana Yoshimoto élvezetes és népszerű könyveket ír, de engem nem ragadott magával.
(Személyes üzenet: Pilla, remélem, nem haragszol. Attól függetlenül, hogy nem estem tőle hasra és baromi soká olvastam el, nagyon örülök az ajándékodnak, valószínűleg örökre megőrzöm, a Marie Christmas képeslappal együtt, amit könyvjelzőnek használtam. A neked ajándékozott japán ugye tetszik? Mellesleg, éljen a szinkronolvasás!)

Lehet (biztos), hogy kialakult bennem némi előítélet Katherine postja után, amit éppen a könyv olvasása előtt sikerült észrevennem. Jogosan. Ha az alapos és precíz Katherine azt írja, hogy "alig találni olyan szépírót a magyar könyvkiadásban, akinek ennyire szégyenletesen hanyagul adták volna ki a műveit", akkor az valószínűleg úgy is van. Sajnos erről tíz perc múlva én is meggyőződhettem.
A szöveg az eredeti mű német fordításából készült (pedig ez a megoldás már Nora Robertsnél se működött), és önmagában is szép kövér hibákat tud felmutatni. Úgy éreztem, a szöveg folyton kilökdös magából, nem tudtam felvenni a fonalat és belehelyezkedni a történet hangulatába.
Hogy lássátok, miről beszélek:

"A megszokott városkép a hó-make-up hatására science fiction-né változott át, így egyszerűen káprázatos."

Emellett olvashattam Marsh Mallow-ról (nem, nem egy tréfás nevű személyről van szó), edami macskáról (ami az Alice Csodaországban Cheshire Cat-je), de volt mondatonként változó stílus és egy bekezdésen belül váltakozó nézőpontok.
Az, hogy nekem, aki hajlamos beleveszni a történetbe, majd' kiszúrják a szemét a hibák, sokat elmond mind a magyar kiadásról, mind magáról a novellákról. A Trivium bénázását nem taglalom tovább, térjünk át történetekre.
A kötetben három novella szerepel; valamennyire egyfajta nyomasztó, álomszerű lebegés jellemző, mintha belépnénk a szereplők álmaiba. Mindhárom főszereplő problémája az alváshoz, az álmokhoz (és egy halálesethez) kötődik, ugyanakkor egy álom, látomás jelenti a megoldást is.
A három közül az első tetszett a legjobban, talán azért, mert még igyekeztem megszeretni a könyvet és valami értelmet belelátni, de ahogy haladtam előre, a történetek egyre vázlatosabbak és erőtlenebbek lettek. Az első novellában a főszereplőnek van egyénisége, motivációi (ill. azok hiánya), és még a kíváncsiságom is kitartott, egészen a végéig tanácstalan voltam, mire fog kifutni az egész. Képes voltam azonosulni  a huszonéves Tarekóval, aki mindenhonnan lemorzsolódik és fogalma sincs, mihez kezdjen az életével. Parkolópályára került az élete és az alvásba menekül - az a kérdés, képes-e valójában felébredni. Ismerem ezt az érzést, a ragadós, nyúlós álom-ébrenlétet, ami olyan, mint egy ingovány. Nincs más, csak a puha sötétség, a lassú ringatózás a puha öntudatlanságba, de elvarázsolt királykisasszonyok csak a mesében léteznek. Értünk nem jön el a herceg, se lóval, se anélkül, magunknak kell megtörnünk az átkot.
Sajnos a befejezés csalódást okozott, mint amikor egy finomnak tűnő süteményről kiderül, hogy fűrészporízű. A másik két novella még banálisabbra sikeredett, alig vártam, hogy a kötet végére érjek.

Újfent elfilozofálhatnék azon, hogy velem van-e baj, túl türelmetlen voltam-e, de ezúttal a kétely mákszemnyi szikráját sem érzem. Nekem ez kevés, túl sok (jobb és rosszabb) könyvet olvastam ahhoz, hogy az ilyesmi megérintsen.

Eredeti cím: 
Kiadó: Trivium
Kiadás éve: 2005
Fordította: Kóbor Márta
Ár: 1990 Ft

Az idő labirintusa

"Figyelj, Hosinókám, minden mozgásban van ezen a világon. A Föld, az idő, a fogalmak, a szerelem, a sors, a hit, az igazság és a hamisság is forgandó. Minden képlékeny, mint a folyékony halmazállapotú anyagok. Semmi sem marad meg a helyén, egy adott formában. Az univerzum is csak egy nagy szállítási vállalat, mint a Japánban oly népszerű Fekete Macska Expressz."

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton
Értékelés: 124356 postakürtszerenád az 5-ből
Kedvenc karakter: Ósima

Eláruljak neked valamit? A saját hülyeségeiddel kötöd gúzsba magadat, ahogy már nemegyszer megmondták - mondta nekem a könyv. A folyosón ülünk egymással szemben, dacosan nézek a vaskos kötetre. Ez persze nem igaz, mert soha nem ücsörögtem a folyosón, a Kafkával vitázva, de, mint tudjuk, a világon minden metafora, úgyhogy a diskurzus mindhárom eleme - én, a könyv, a közlekedő - is lehetünk metaforák.

Hosszú állóháború végére értünk, én és a Kafka. Húzta egymást a dacosságom, a könyv totemizáltsága, a kifogások és a számtalan rigolyám. Tudtam, hogy ennek oka van, és a regényt kinyitva a sejtésem beigazolódott; egy bizarr világban találtam magam, lekörözte Csodaországot, Tündérföldet, de attól tartottam, még Austeren is túltesz - szerintem ők ketten, meg talán Pelevin a közös levelezésükben megbeszélik, mi módon készítsék ki az olvasók idegeit -, és csak fent említett dacosságom tartott vissza, hogy az első százvalahány oldalon elhajítsam a könyvet. Konkrét kérdés fogalmazódott meg bennem:
mi a tököm ez?

Nos, ha ez mágikus realizmus, akkor elárulom, hogy a japánok teljesen máshogy csinálják, mint a dél-amerikaiak, nekik ez nagyon drámaian megy: szerelem, halál, féktelen dorbézolás, halálos indulatok, amelyek visszafordíthatatlan eseményeket indítanak el. A japánok valószínűleg kiröhögik őket, illetve finoman elmosolyodnak és megcsóválják a fejüket. Ó, kérem, csak semmi teatralitás, lehet ezt olyan leheletfinoman is csinálni, hogy senki nem pusztul bele, legalábbis nem operaénekesnő módjára. A tetteket, eseményeket az Űr, Ami Összeköt [kicsit agyamra ment az Endymion felemelkedése, de nagyon találó párhuzamnak érzem] láthatatlan áramlatai irányítják, amiket valaki valamikor megzavart és ezzel kicsorbította az eleve elrendeltség sarkát.

"A szavak az idő ölében alszanak."

Kb. százharminc oldal után feladtam a fogcsikorgató ellenállást, jól van, cseszd meg, szedd szét az agyam, és

azt vettem észre, hogy jól érzem magam Murakami fantazmagóriabirodalmában. Nem biztos, hogy értem, de legalább kezdem megszokni. És ha nekem valami tetszik, akkor kevésbé izgatom magam azon, hogy értem-e minden rezzenését. Ez nem japán mágikus realizmus, hanem murakamizmus! Itt még "az egyenes is görbének látszik", minden szó pontosan a helyére van téve és megvan a maga szerepel. Az egész könyv egy összefüggés-és metaforapalota, csak győzzünk benne barangolni.

Ui.: ja, amúgy tetszett. De azt a macskás részt nehezen fogom megbocsátani.

Eredeti cím: Umibe no Kafuka
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2008
Fordította: Erdős György
Eredeti ár: 2990 Ft

Rövidkék 2.

Update: ezt a postot még régebben kezdtem el írni, a zombiidőszak előtt, amikor rohamtempóban fogyasztottam a könyveket, ezért lehet néminemű ellentétet felfedezni a mostani nyafogás és az alant olvasható között.
Olvasok én, olvasok, csak az a baj, hogy becsúsznak olyanok is, amelyek kísértésbe vivően rövidek és nem tudok, nem akarok róluk hosszan írni. Igyekszem leállítani magam a habzsolásról - ezért hoztam most magammal vaskos könyveket, hehe -, mert annak nem látom értelmét, hogy gyorsan és sokat olvasok, de mindennemű maradandó élmény nélkül.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg
Értékelés: 4.99 gogol az 5-ből

Elég meglepő lehet ezt a könyvet fecnibejegyzésben látni, de korrektúrázás közben kevéssé tudtam a történetre figyelni, ráadásul a Kvantumtolvajt még nem is olvastam. A felületesebb figyelem ellenére is elbűvölt az intertext szöveg (szó szerint az első oldaltól), és leginkább az, hogy egy férfi, aki ráadásul fizikus, ilyen jó és lírai szavakkal vegyített regényt írjon.

Eredeti cím: The Fractal Prince
Sorozat: Jean le Flambeur 2.
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Juhász Viktor
Ár: 2990 Ft

Borbás Mária (szerk.): Így irtunk mi
Értékelés: 3 hablaty az 5-ből

A Könyvudvarban kavirnyáltunk a kedvessel, a kötetke az ő szerzeménye, és a délutáni szieszta előtt ez volt az egyik olvasmányunk. Szerintem ebből az ötletből egy jóval igényesebb könyvet össze lehetett volna hozni, nemcsak szarvashibák garmadáját egymásra hányva.
De ez felülmúlhatatlan: "Azt a három szót suttogta: »szeretlek.«"

Kiadó: Móra
Kiadás éve: 2010
Ár: 1990 Ft (a Könyvudvarban 390 Ft)

Boris Vallejo: Szuperhősök
Értékelés: 3 bigyó az 5-ből

A másik sziesztázós olvasmány. Azt a kemény ezer Ft-ot mindenképpen megérte, de a fordítás és a szerkesztés nemes egyszerűséggel pocsék. És tudom, hogy nagyon népszerűek ezek a rajzok, de én annyira röhögök ezeken a nőábrázolásokon.

Eredeti cím:
Kiadó: Totem Plusz
Kiadás éve: 2001
Fordította: Szabadi Adrienne
Ár: 1000 Ft volt a Sugár előtti olcsókönyvesnél 

Kosztolányi Dezső: Japán és kínai költők
Értékelés: 3 jáspis-tigris az 5-ből

Végérvényesen bebizonyosodott, hogy síkhülye vagyok a japán és a kínai művészethez (azaz a szépérzék és a költőiség halovány nyoma sincs meg bennem). Volt néhány alkotás, ami tetszett, de a többsége elborzasztott. Nem tudom, a fordítások és Kosztolányi mennyit ferdített rajtuk, de nem fogom erőltetni ezirányú ismereteim bővítését. Sokat elárul rólam, hogy az utószó jobban tetszett, mint a versek ("A haiku egy mozgó másodperc", Sárga Tavasznak nevezik a halált a kínaiak, az előkelőség színe, a vers mindennapi kenyerük, a piros az öröm színe, ezzel keretezik a papírokat [hehe, mégiscsak egyetértek velük valamiben]).
Most pedig megyek, és szórok egy adag hamut a fejemre.


Kiadó: Pantheon (Könyvesház Kft.)
Kiadás éve: 1995
Fordította: Kosztolányi Dezső:
Ár: passz


Példa egy jóra:

Li Taj-po: Háború a Góbi-sivatagban

A csillagok orcája csupa vér.

A Góbi-sivatag homokja vérveres.

Lágy gyékényen nem enyelg már a vezér;

sarlós fogatját húzza két deres.

Láng és parázs a hegy, az árok.

Lihegve futnak gyorsfutárok.

Zászlókba burkolóznak a romok,

sárgán fú a homok.

Lu-lan herceg feje - le kellett hullnia.

Sokat szemen lőtt a kánok kemény nyila.

Dértől fehér a katona-szakáll.

Velőt rág a sakál.

Karcsu ezüstmadárként, hirtelen,

eléri a Császárt a győzelem.

Jön vissza a sereg és dalol és örül

s - apró szobrocskák - kis nők térdelik körül.

És egy rosszra (pontosabban egy meg nem értettre, nem érzettre):

Yosa Buson: Próza

Fülemüle!

Itt kép pofára habzsol egy család,

hogy szétáll a füle.