2013. november 28., csütörtök

A cukorkirálynő

"Az erős sírás képes elmozdítani a falakat, meghajlítani a fémet és hosszú szalaggá változtatni a teliholdat."

Sarah Addison Allen: The Sugar Queen - Édes élet

Josey Cirrini az észak-karolinai Bald Slope-ban él, huszonhét éves, és életfeladata, hogy idős édesanyját gondozza, illetve, hogy odaadóan gyötörjék egymást. Gyerekkorában iszonyú hisztirohamai voltak, édességet lopott a boltból, sípcsonton rúgta Jake Yardley édesanyját - Jake csokitortáját pedig ellopta -, és ennyi elég is, hogy egész életében e szerint ítéljék meg.

Őszintén, Josey helyében kinek ne lenne kedve néha bebújni a szekrénybe, édességet zabálni és romantikus regényeket olvasni? Na, jó, utóbbi tetszés szerint behelyettesíthető képregénnyel, Hitler életrajzával, a tengerimalacok nagykönyvével vagy bármilyen kiadvánnyal. De volt jó néhány alkalom, amikor pusztán a saját életem elég lett volna ahhoz, hogy nekifutásból bevágódjak a titkos búvóhelyre.
Az Endymion felemelkedése után szükségem volt valami laza, tinglitangli, simogatós könyvre, és, ahogy sejteni lehet, A The Sugar Queen erre tökéletesen megfelelt. Annakidején nagyon szerettem A csodálatos Waverley-kertet, ez egy fokkal kevésbé jött be, sokkal... egyszerűbbnek éreztem - bár kicsit röhejes ilyen hiperkönnyű regények esetében egyszerűségről beszélni -, de ez annak is betudható, hogy nagyon hamar elolvastam, vagyis magamhoz képest gyorsan.

Ui.: diéta mellé nem ajánlott, minden fejezetcím egy édesség, és persze elég sűrűn kerülnek elő különféle nyalánkságok.

Eredeti cím: The Sugar Queen
Sorozat: Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Szakál Gertrúd
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Kuckós képek







Ilye fülit akarooook!





Személyes ellenségemnek tekintem a genetikát, amiért ez a hanyagul művészies konty nem áll jól


2013. november 27., szerda

Napi észlény

Amikor reggel kattan egyet az ágyam fölött a termosztát - csókoltatom azt az állatot, aki odarakta -, mindig ugrik egyet a szívem, mert azt hiszem, az ébresztőóra az, és mindjárt menni kell iskolába.

Néhány napja meg megdicsértek a villamoson, hogy én vagyok a legnormálisabb utas. Cöh.




Tűz

A tűz, kérem, nagyon fontos. Legalább annyira, mint a szépség. Szépség nélkül gyakorlatilag nem lehet élni, tűz nélkül egyenesen lehetetlen. Már csak azért is jó, mert távol tartja a démonokat.
Tüzet rakok a szobában lévő cserépkályhában. Korábban ezt mindig anya csinálta. Imádta a tüzet, puszta kézzel nyúlkált a lángok közé. Én csak nézni szeretem és hallgatni a ropogását, ellenben félek tőle, mint a... mint a tűztől. Oroszlán létemre vizes vagyok, egy tó vagy egy folyó sokkal jobban lenyűgöz.
Sutaságom ellenére már egész jól tudok tüzet rakni. Két nagyobb, egymással párhuzamos fahasáb, rájuk keresztbe kis vékonyak, annak a tetejére némi fatörmelék - ez utóbbi nekem kulcsfontosságú, csak így gyullad meg elsőre a tüzem, máskülönben kezdhetem elölről. Elhelyezek egy meggyújtott újságpapírt a rakás alatt, és várom a csodát. Kivételesen nem kéreti magát, az apró szikrák tündérekként röppennek át a vékony darabokra és némi ropogás kíséretében mohón enni kezdik a fát. Magára hagyom az éledező lényt, ráhajtom a kályhaajtót, és hallom, hogy mögötte lángok nyújtóztatják a hátukat.
Amikor legközelebb ránézek, a pici tündérek helyét egy haragos sárkány vette át. Újabb hasábokat helyezek hatalmas állkapcsába, a hő kicsap a kályhából, és csak akkor hiszem el, hogy nem pörkölte le a szemöldököm, amikor megtapogatom. Az elsőként behelyezett fadarabok már narancssárgán és ezüstszürkén izzanak, a frisseket aranyszín, kék és majdnem vörös lángok nyaldossák. Délután a jeges széltől zsibbadt el az arcom, mint a forróságtól. Maga a pokol van odabent, gyorsan ráhajtom a kapuját, mielőtt a csontomig elemészt.

A tűz finnül tuli (imádom a finn nyelvet, majd' az összes szava ilyen aranyos). Olyan, mintha a lángok ezt dalolnák. Tuli, tuli, tuli. Szeretnék egyszer egy kis házat, cserépkályhával, doromboló macskával, a kedvessel és az összes könyvünkkel (na, ez már tiszta nyál).


2013. november 26., kedd

A szépségről

Kezdhetném azzal, hogy a szépség fontos szerepet játszik az életünkben, hosszan elmélkedhetnék arról, hogy mit is jelent a kérdés, de inkább leírom két, a szépséggel kapcsolatos élményemet.

Az egyik évekkel ezelőtt történt. Az állatorvosnál voltunk, fogalmam sincs, melyik jószággal és mi baja volt. Jöttek-mentek az emberek, orvosok, ápolók, állattulajdonosok. Jött egy házaspár, találtak egy őzet, a Kartács utcán kódorgott és jobb ötlet híján elhozták a rendelőbe. Kinyitották az ajtót és a várótermi szőnyeg közepén ott feküdt egy őzgida. Leírhatatlanul gyönyörű látvány volt, olyan törékeny szépség, hogy szinte fájt rá néznem. Az állatkertben láttam utoljára őzet, elfelejtettem, milyen vékony a lábuk, mint egy vastagabb ceruza, amit egy mozdulattal ketté lehetne törni. Olyan tipikus őzikés helyzetben ült, hátsó lábait maga alá húzta, a mellsők a teste előtt feküdtek, a fejét pedig rájuk hajtotta. Fehér pöttyei szinte világítottak. A lábaim automatikusan megindultak, hogy megsimogassam, megvédjem, mert az emberek csúfak és el akarják pusztítani a szépséget. Ketten rántottak vissza és olyan rémülettel meredtek a szegény kis állatra, mintha egy boa tekeregne a szőnyegen. Ja, lehet, hogy veszett. Végül az egyik orvos felnyalábolta és valamelyik hátsó szobába vitte, az állat tűrte, nem csinált semmit.
Remélem, jól van. Annyira meghökkentő és spontán volt a szépsége abban a rideg, jellegtelen várószobában, mintha egy darabka mennyet pottyantottak volna a földre

A másik élmény jóval későbbi, a becsüs tanfolyam alatt esett meg. Bevallom nektek, hogy soha nem voltam lenyűgözve a gyémánttól. Mindenki ezt a rideg, szívtelen követ favorizálja - miért? Jaj, mert ez a legkeményebb, olyan tökéletes és szép. Pedig szemre nem nagyon lehet megkülönböztetni a cirkóniától vagy a moissanite-tól, más átlátszó kövekről nem is beszélve. Legtöbbször azért szeretik az emberek, mert ő a csúcs. Nekem jobban tetszenek a színes kövek, zsenge éveimben az akvamarin volt a kedvencem, lúdbőröztem a hűvös kékségétől. Egyébként a tanfolyam alatt a turmalinokkal szerettem a legjobban játszani, még a nevét is gyönyörűség kimondani. És olyan csalafinta, mint egy tehetséges színét, mindig másvalakinek látszik, ha más ruhát ölt.
Közönyösen nézegettem a nappali fényű lámpa alatt a gyémánt gyűrűket - és azok az egyszerű gyűrűk és foglalatok, jaj, istenem, olyan unalmas -, nem az volt a kedvenc tevékenységem, hogy megsaccoljam a tisztaságát vagy a színét. A rosszabb minősítésű, feltűnő hibájú gyémántokat jobban szerettem, úgy éreztem, szomorúak a hibáik miatt és elbujdosnak tökéletesebb testvéreik mellett. Én inkább egyedibbnek láttam azokat, amelyeknek a tábla alatt volt a hibájuk vagy elcsúsztak a fazettaéleik. Egyszóval, tökéletesen egyetértettem Anne Shirley-vel, aki majdnem sírva fakadt, amikor életében először látott gyémántot, ellenben a mezei ametiszttől (amit én is nagyon szeretek) el volt ragadtatva.
Azt hiszem, akkor értettem meg a gyémánt fenséges természetét, amikor a kezembe került a margarétás fülbevalópár.
Lenyűgözött ez a jelenés. Nem a legtökéletesebb gyémántok voltak, de együtt olyan szépek voltak, tüzesen szikráztak, szinte kacérkodtak a rajtuk áthaladó fénnyel. Úgy ültek a tenyeremen, mint két kis királynő, középen egy nagyobb kő, körülöttük néhány kisebb, virágmintát alkotva, ezért hívtuk margarétás fülbevalónak. Ha lett volna annyi pénzem, esküszöm, megveszem. Megbűvölten forgattam őket, a szívem belesajdult a káprázatba. Nézz, nézz minket, susogták. A gyémánt ragyogó fénye részben a csodálóik visszatükrözéséből jön létre.
Azóta több hónap telt el, jó néhány ékszert, gyémántot megvizsgáltunk a tanfolyam alatt, de azóta se felejtettem el a margarétás fülbevalót. Valószínűleg soha nem is fogom. Az egyik tanárunk (szerintem túl van a nyolcvanon) mesélte, hogy még fiatal korában látott egy gyémántos rezgőtűt - olyan hajtű, ami a viselő lépéseire megmozdul, ha jól emlékszem -, és képzelhetjük, milyen gyönyörű volt, ha még mindig emlékszik rá. Nekem hasonló élmény volt a fülbevaló.


Kedvelt YA-k

Katacita írt egy postot a témáról, én pedig szemtelenül kölcsönvettem.
Habár jóval kevesebb young adult könyvet olvasok, mint korábban - sőt, azt is mondhatjuk, hogy erős fenntartásokkal kezelem a műfajt; aminek már a fülszövegétől tépem a hajam, lásd hihetetlen, életre szóló szerelem a meghatározott szemszínű lénnyel és egyéb gagyi dolgok -, de amikor behatóan ismerkedtem a műfajjal, sikerült jó néhány olyan regényt találnom, amelyek a szívemhez nőttek. Csak azokat sorolom fel, amiket én YA-nak tekintek - katacitának az A citromtorta különös szomorúsága, sokaknak A könyvtolvaj, nekem nem. Tudom, hogy a "young adult" kifejezés magyarul az ifjúságinak felel meg, de szerintem is érdemes elkülöníteni a kettőt, nagyon más az Abigél és pl. a Csontváros.:D

Richelle Mead: Vámpírakadémia (+ Vérvonalak)
Fennkölten papolok a gagyi dolgokról, erre nesze, ezzel a teljesen kommersz sorozattal kezdek.:D Igen. Sokat változott-változik az ízlésem, de sose fogom letagadni, hogy mennyire szerettem az Anita Blake sorozat első nyolc részét, vagy a VA-t. A sorozat számtalan klisével zsonglőrködik, emellett magáénak tudhatja a két legidegesítőbb főhősnőt, Lissát és Rose-t, de mind a hat részben lekötött a történet, és sok szériával ellentétben nem éreztem úgy, hogy felesleges a folytatás.
Nagyon sajnálom, hogy az Agave egy rész után abbahagyta a Vérvonalak kiadását, még jobban is szerettem, mint a VA-t. Mindenképpen szeretném folytatni, csak ahhoz még sokat szeretnék angolozni, hogy teljes mértékben örülhessek a folytatásnak.
Részek: Vámpírakadémia; Dermesztő ölelés; A halál csókja; Véreskü; Örök kötelék; A végső áldozat
Kiadó: Agave

Alex Flynn: Beastly - A szörnyszívű
Hiperkönnyű, gyorsan olvasható kis meseparafrázis, instant élvezet két nehezebb könyv között, vagy babusgató könyv, amikor fáj a világ.

Celia Rees: Bűbájos Mary + Farkasszem
Ez inkább ifjúsági, mint YA, de úgy érzem, helye van a postban. Régen olvastam, csak annyira emlékszem belőle, hogy szerettem. Egy fiatal lány életét és viszontagságait követhetjük nyomon, és igazán feldühíthetjük magunkat az emberi ostobaságon.
Részek: Bűbájos Mary, Farkasszem
Kiadó: Orlando

Kerstin Gier: Rubinvörös
Hát ez valami hihetetlenül bájos, Anne Shirley, Judy Abbott modern kori utódának érzem, bár nincsenek benne árva lányok - de puffos ujjú ruhák előfordulhatnak! Továbbá egy bolondos család, egy vízköpő, csetlő-botló, de aranyos hőslány. Olvasni nem szerető lánykáknak mindig ezt ajánlanám.
Részek: Rubinvörös; Zafírkék; Smaragdvörös
Kiadó: Könyvmolyképző

Kevin Brooks: Lucas
Ez is kicsit kilóg a sorból. Azt hiszem, Nancy blogján olvastam erről a könyvről, aztán boldogan fedeztem fel, hogy magyarul is létezik. Rögtön rohantam a boltba és rávetettem magam. Fájdalmas, megrázó történet.
Kiadó: Könyvmolyképző

Lauren Oliver: Delírium
Vagy három-négy YA disztópiát olvastam, de ez tetszett közülük a legjobban. Egy fia újdonság nincs benne, de hangulata, az van. Illene folytatni.
Részek: Delírium; Káosz; Rekviem
Kiadó: Ciceró

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el... + Jégviráglányok
Durva YA-k. Andersont több támadás érte, amiért esetenként sokkoló témákkal foglalkozik, nemi erőszak, anorexia, gyász. Szerintem nem szabad a tinédzsereket vattagubóban tartani, inkább így szembesüljenek azzal, hogy a világ egy emberekre közös, tőlük független hely, az élet nagyon sokszor igazságtalan, az emberek pedig a legnagyobb állatok.
Kiadó: Ciceró

Libba Bray: Rettentő gyönyörűség
Ezt a sorozatot sokan nem szeretik, én igen. Ódon leányiskola, szellemvilág, fűzős ruhák, baljós hangulat, jessz.
Részek: Rettentő gyönyörűség; Lázadó angyalok; Az az édes, távoli harang
Kiadó: Könyvmolyképző

Maggie Stiefvater: Mercy Fall farkasai trilógia (Shiver, Linger, Forever)
Imádom a hangulatát és Sam Roth óta láthatatlan követelményem a pasikkal szemben, hogy vigyenek könyves-és édességboltba. Nem szükséges azt mondani, hogy "Bármit megveszek neked", mert a vérfeminista énem elkezd mocorogni (nem vagyok egy könnyű eset), de ennél jobb helyeket nekem nem lehetne kitalálni.
[Sokat elárul a jelenlegi kapcsolatomról, hogy először abban az antikváriumban randiztunk, ahová tipegős korom óta járok (ill. akkor még vittek) és bicifutás alkalmával a Szamóca cukrászda a végállomásunk.]
Részek: Shiver - Borzongás; Linger - Várunk; Forever - Örökké
                             Kiadó: Könyvmolyképző

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox
Nagyon egyszerű, mégis furcsa könyv ez. A témája miatt különösen hatott rám.
Részek: Az imádott Jenna Fox; The Fox Inheritance; Fox Forever
Kiadó: Ciceró

Maryrose Wood: Méregnaplók
Ezt a sorozatot tényleg mindenki utálja.:D De én szeretem a sötét, enyhén beteges hangulatát, azt, hogy MW végre el mert kanyarodni abba az irányba, ahová a többi YA szerző nem (pl. Richelle Mead nagy csalódást okozott nekem ezzel). Vérzik a szívem, hogy a harmadik rész még angolul se jelent meg, sőt, a magyar fordító meghökkentő dolgot mesélt róla.
Részek: Méregnaplók; Éjmély
Kiadó: Főnix Könyvműhely

Pat Walsh: Crowfield apátság sorozat
Nem tudom, van-e több része, nálunk kettő jelent meg. Az árva fiú, aki egy kolostorban lakik, és igen különös dolgok esnek meg vele. Tkp. ez kiskamaszoknak íródott, de engem remekül elszórakoztatott.
Részek: Crowfield átka; Crowfield démona
Kiadó: Főnix Könyvműhely

Peter S. Beagle: Tamsin története
Szintén nem a tipikus YA. Baromi régen olvastam, de Az utolsó egyszarvú mellett ez a kedvencem a szerzőtől, kalandos, vérbeli ifjúsági regény egy idegen földre vetődött lányról.
Kiadó: Delta Vision




Rachel Caine: A morganville-i vámpírok
Tisztában vagyok vele, hogy ez a történet gagyi, de zombiállapotra tökéletes volt. Texasi kisváros, nemmegyünkkiaházból, mert megesznek a vámpírok. Sok benne az ócskaság, de elnyammogtam rajta.
Ez a sorozat is félbemaradt, az angol gyakorlására tökéletes lesz.
Részek: Az üvegház; Élőhalottak bálja; Midnight Alley; Feast of Fools; Lord of Misrule; Carpe Corpus; Fade Out; Kiss of Death; Ghosttown; Bite Club; Last Breath; Black Dawn; Bitte Blood; Fall of Night; Daylighters
Kiadó: Agave
Ennek tényleg ilyen átkozottul sok része van?!

Virginia C. Andrews: Melody
Na, ezt tényleg régen olvastam, az első olvasott könyveim között volt. Melody édesapja meghal, könnyelmű apja lelép az undorító pasijával, hogy színésznő legyen, a lány pedig az unokatestvéreihez kerül. A tengerparti kisvárosban, Cape Codban Melody számos nehézségbe ütközik, a családi titkok és sérelmek szinte falat emelnek köré - ezeket akarja a lány megfejteni, miközben számos dolog történik vele.
Részek: Melody; A szív dala; Befejezetlen szimfónia; Éji zene
Kiadó: I.P.C.


És van néhány szerző meg könyv, akivel-amivel szeretnék megismerkedni: Ellen Hopkins; The Drowning Girl; The Unbecoming of Mara Dyer; Once a Witch; A Long, Long Sleep, stb.

A többiek:
katacita
PuPilla
Pöfivonat
Catriana
zakkant

Akció


A Szandinál 40% kedvesség van az Európa köteteire,
péntekkel bezárólag.

Most mindenkinek kimered a szeme: nem veszek semmit.:) Végig se néztem a listát.




2013. november 25., hétfő

Cuki kép

Nem azért, mert lusta vagyok (ill. az vagyok, de az kivételesen nem tartozik ide), hanem a képnézegetős zombiállapotomban vagyok.




2013. november 24., vasárnap

Az idő árvája

Azoknak, akik nem olvasták az Endymiont, a bejegyzés SPOILERES!

"- Úgy érezzük, egyedül a Szent Hivatal eléggé képzett, felszerelt és felkészült... mind lelkileg, mind eszközeiben... hogy alaposan kivizsgálja a Shrike felbukkanását... és megmentse a gyámoltalan marsi férfiak, nők és gyerekek életét.
Bassza meg a kurva isten, gondolta John Domenico Musztafa bíboros, a Hittani Szent Kongregáció, másnéven az Eretnekség Elleni Inkvizíció Szent Kongregációja prefektusa és főinkvizítora. Magában automatikusan bűnbánati  imát mormolt a szentségelésért."

Dan Simmons: Endymion felemelkedése

Hát... vége van. Elérkeztünk a Hyperioni énekek utolsó részéhez. Igazából fura érzés, hogy a következő ősszel nem várom majd az aktuális részt - bár előfordulhat, hogy Dan Simmons más művét igen. Úgy legyen, még ha mind 830 oldalas is lesz, mint ez a roppant szörnyeteg.
Úgy vagyok a vaskos könyvekkel, mint ez emelkedőkkel: ugorjunk neki, mert nem szeretek hosszasan felfelé mászni és átkozódni. Az elején a történet is nehezen ment - akárcsak az a harmincvalahány fokos emelkedő, ami rögtön a néhány héttel ezelőtti nagy-kevélyes túránkon várt -, de később már nem az oldalszámokat figyeltem, hanem azt, milyen cselszövés készülődik a Vatikánban, Raul milyen vad bolygón kötött ki odüsszeiája során és Aeneának hogy sikerül ismét elmenekülnie a Pax karmai közül.
Férfias határozottsággal bevallom, hogy nem értettem a történet minden aspektusát, ráadásul egy ilyen összetett, okos regényfolyamnál egy év hosszú idő, úgyhogy határozottan örültem a visszautalásoknak és Aenea tanításokba foglalt magyarázatainak - végre tudom, mi is pontosan az Űr, ami Összeköt, hogyan jött létre az InforMag, stb.
"- Ne feledjétek - szólal meg Rachel -, holnap délben lefektetjük az utolsó követ a sétányon. Ünnepséget rendezünk a felső meditációs platformon! Üdítőről mindenki maga gondoskodjon!Ezzel véget ért az este. Mámorosan, várakozásteljesen, sajnálkozva, szégyenkezve, izgatottan és lüktető fejfájással mászom fel közös alvóhelyünkre. Beismerem, a felét sem értettem annak, amit Aenea magyarázott, mégis csalódottan, rossz szájízzel távozom... Abban például egész biztos vagyok, hogy Jézus az utolsó vacsora végén nem rikkantotta el magát emlékeztetőül, hogy másnap buli van az emeleten."
Aki idáig eljutott a postban, reszketegen felsóhajthat, mert ebben a részben nem csupán epikus utazás szerepel, mint az Endymionban - amivel eléggé megszenvedtem -, itt van minden: eseménydús akciók, űrcsaták, fegyver -és világleírások, keleti filozófia, keresztény allegória, meg egy sereg olyan dolog, amit fel se ismertem.

A harmadik és a negyedik rész az én fejemben egy kötet, és kicsit külön áll az első kettőtől. Az elbeszélés fonalát itt is Raul Endymion veszi fel, az egykori hyperioni pásztor, aki igyekszik Aeneát, a kibrid John Keats és a hyperioni zarándok, a lususi nyomozó Brawne Lamia lányát életben tartani. A jövendőbeli messiás és barátai útra kelnek a Régi Földről, jelenlegi búvóhelyükről, és a Pax rögtön üldözőbe veszi őket. A Vatikánban és a Magban forr az összeesküvés üstje, Federico de Soya atyát visszaparancsolják isten háta mögötti bolygójáról, hogy újra szolgálatba álljon, az egyház megindítja népirtó offenzíváját a Számkivetettek ellen, a Shrike pedig bulizik egyet a Marson. És ez még nem minden.
Ebben a részben Dan Simmons elvarrja, ill. visszakanyarítja és egymásba ölti a szálakat, hihetetlen, mi mindent sikerült ebbe a történetbe belezsúfolnia. Úgy lenne az igazi, ha egyben elolvasnám az egész sorozatot - amitől valószínűleg kisülne az agyam -, de, azt hiszem, az egy éves időcsúszásokkal is kellően tudom értékelni ezt az eposzi léptékű, több évszázadot felölelő űroperát.

Ui.: csak egy aprócska piszkálódás. Nem bírom ezt a Raul gyereket.

Eredeti cím: The Rise of Endymion
Sorozat: Hyperioni énekek 4.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Huszár András
Ár: 4480 Ft
Az író honlapja


2013. november 23., szombat

Fecnipost 3.

Ray Kurzweil: A szingularitás küszöbén
Ez a molyos értékelésem, hihetetlen, hogy már 37-en kedvencelték ezt az ordenáréságot, de hát a hülyeség mindig népszerű volt, mint tudjuk.
"Ez az a könyv, amelyet nem tudok objektíven értékelni (a többit se, de ez most lényegtelen). Vagyis anélkül, hogy ne jutna eszembe a hisztériával határos állapotot előidéző (ez csak rám vonatkozik) korrektúrázás és tárgymutatózás. Véres verejték itatja át a lapokat.
Amúgy majdnem teljesen síkhülye vagyok a könyvhöz, de ettől függetlenül nagyon röhögtem Kurzweilen. Ez az ember fél a haláltól – amivel semmi baj, mindenki fél tőle – de ő annyira, hogy képes lenne megváltoztatni az egész világegyetemet, csak ne öregedjen és ne haljon meg – addig, amíg el nem jő a Szingularitás, mert az maga lesz a földi Paradicsom. Még hogy az embernek kisujjában lesz a világegyetem…
Továbbra is fenntartom a véleményem, hogy amíg késnek a vonatok, vannak felfutó szemű harisnyák és összeeső piskóta, addig nem lesz szingularitás."
Látszik, hogy mennyire elegem volt a könyvből, miközben küzdöttünk vele, még idézgettem is belőle. Kínomban.

Marina Cvetajeva: Marina Cvetajeva versei
Khmm. Erről tényleg nem tudok mit mondani, részben azért, mert nincs nálam a jegyzetem, de majd rakok ki néhány verset. Vannak köztük gyönyörűek, szépek, szomorúak, és volt, amit nem értettem.
Emiatt kezdett Cvetajeva érdekelni, talán ez a legkedvencebb versem. Annyira gyönyörű, hogy az már fáj. Amúgy éppen most (ill. hosszú megszakításokkal) olvasom Blok verseit, remélem, még az idén befejezem. És hogy jövőre több verset fogok olvasni, és talán írni is tudok róluk.

Máté Angi: Kapitány és Narancshal
Heloise-tól kaptam szülinapra ezt a cukiságot, köszönöm neki!:) Bájos kis meseszerűség, Az emlékfoltozókat jobban szerettem (amit szintén tőle kaptam:), de olyan jól elolvasgattuk a strandon...






Világszép Vaszilisza
Az elfeledett mesekönyv, ami a Marija Morevna és a Halhatatlannak köszönheti az újdonat érdeklődését. Legalábbis nálam. Meg a gyönyörű rajzainak.
sztimi53 kölcsönpéldányát olvastuk a kedvessel ebéd után (köszönjük neki:), aztán néhány nappal később szólt az antikvarium.hu, hogy van belőle egy példány, talán 2300 Ft volt egy pici hibával, de nagyon megérte.
Tudjátok, mi a vicc? Hogy alig lehet kapni.



Lauren Oliver: Hana
Igen, bűnös vagyok, instant sikerélményt akartam és gyorsan elolvastam. Elképesztő, mennyire nem emlékszem a Delíriumra - a sorozatnak a harmadik része is megjelent már, illene befejezni, mert ezt a YA-t még szerettem -, jobb lett volna belekukkantani, de a hangulata így is átjött.
Imádom én ezt a Laurent, van egy olyan kötet, ami a sorozathoz írt miniregényeket tartalmazza, a Delirium Stories - Hana, Annabel and Raven. Kurvára nem emlékszem rá, hogy kicsoda Annabel... ja, megvan. De hogy Raven? Ááá.

Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny
Ezt a könyvet fezertől kaptam kölcsön, köszönöm neki. Többen mondták, hogy elpityeredtek rajta, és egyfajta perverz kíváncsiság vezérelt, hogy kiderítsem, milyen hatással lesz rám a történet. Hmmm, nem sírtam rajta, de jó könyvnek tartom - és hasznosnak. Nem akarom magam mentegetni (mindig tudtuk, bizonyos értelemben milyen érzéketlen vagyok), se melodrámát előadni, de annyiszor végigjártam azt, ami a negyedik történetben szerepel, hogy már nem fáj. Megszoktam. Olyan, mint egy seb, ami belül gyulladt, de a teteje kérges és összehegesedett. Borzalmas teher, amit Conornak cipelnie kell - mert ez teher marad, amíg él -, de az én puttonyomban annyi minden van... az én rémálmom tényleg létezik. És igazi.

Ui.: Nem tudom, mi baja a blogspotnak a címkékkel, de ennyivel nem hajlandó megjeleníteni a postot, úgyhogy ide bevésem őket:
-Könyv, illusztrált, miniregény, Ray Kurzweil, Ismeretterjesztő, Ad Astra, amerikai, vers, Marina Cvetajeva, Európa, mese, Magvető, Máté Angi, magyar, orosz, Móra, Lauren Oliver, disztópia, ír, angol, Vivandra, Patrick Ness, Siobhan Dowd, fecni

2013. november 22., péntek

Az áruló holdja (Angol part 3.)

"I had Yvonne, I had Niki. I had this Raphael sky. I had five hundred dollars and an aquamarine from a dead woman and a future in salvage. What more could a girl want."

Janet Fitch: White Oleander

Évekkel ezelőtt láttam a Fehér leander című filmet, és tudom, hogy klisé, de nagy hatással volt rám. Bármennyire elkoptatott szófordulat, máshogy nem tudom jellemezni a hozzá való viszonyomat (vagy csak lusta vagyok hozzá). Annakidején nem tűnt fel, hogy a film Janet Fitch azonos című regénye alapján készült, de amint eljutott a tudatomig, rögtön el akartam olvasni.
Éreztem, hogy az Oxford Bookwormok és és a tinglitangli Revolution után nagy falat lesz ez a könyv, de nem bírtam magammal és belekezdtem. A helyzetet nem könnyítette meg, hogy nem egy rövid történetről van szó, 486 oldal pontosan, de tegnap éjszaka, egy hónappal a megkezdése után sikerült befejeznem és mérhetetlenül örülök neki. Mellékes, de az egy hónap nem folyamatos olvasással jött össze, általában mindennap olvastam belőle legalább pár oldalt (persze volt, amikor bele se szagoltam, mert túl fáradt voltam), tehát "mellékolvasmány" volt egy másik regény mellett. Egyszer jó lenne nonstop angol nyelvű könyvet olvasni, de közel nem bírom annyi ideig neki szentelni a figyelmem, mint egy magyar nyelvű társának. Sebaj, majd kialakul.

A nyelvi botladozás után lássuk magát a történetet. A film alaposan rányomta a bélyegét a történethez való viszonyomra, gyakorlatilag összeolvadt a két élmény, azért is, mert a filmnek sikerült átadnia a könyv "esszenciáját". Igaz, kihagytak belőle ezt-azt vagy máshogy oldották meg - hiszen két teljesen más műfajról van szó -, kivéve a befejezést, kíváncsi vagyok, mi lehetett az oka.
Jelenet a filmből (Astrid: Alison Lohman)
A történet (számomra) központi témája a nem mindennapi anya-lánya kapcsolat. Ingrid tehetséges művész, de olyan, mint egy higgadt, veszélyes ragadozó, a normálistól való eltérése már a klinikai eset kategóriájába sorolja. Ellentétesen viszonyul a lányához, egyszerre érzi koloncnak, ami a földhöz láncolja, és a saját meghosszabbításának, vagy inkább teremtményének. Kapcsolatuk bizonyos elemei egy az egyben jellemezték a saját anyámmal való viszonyomat, ezért éreztem azt, hogy ez a film/könyv nekem szól.
"But really, you cannot think you will cut yourself free of me so easily. I live in you, in your bones, the delicate coils of your mind. I made you. I formed the thoughts you find, the moods you carry. Your blood whispers my name. Even it rebellion, you are mine."
Ingrid megöli a volt szeretőjét, ezért börtönbe kerül, Astrid pedig megkezdi személyre szabott pokoljárását a nevelőszülők és gyermekotthonok körgyűrűjében. Ahogy egyik családtól a másikig, egyik iskolából a másikba kerül, úgy változik (vagy változtatják) Astrid világnézeté(t), személyiségé(t). Olyan, mintha mindenki üres lapnak tekintené, amit tetszés szerint összefirkálhatnak. Érzések, benyomások, vallások, ruhák, axiómák, életfilozófiák. Astrid életében nincs fix pont, hiába küldözget az anyja leveleket neki a börtönből, hogy miket olvasson, mit gondoljon, ezek nem érnek fel a személyes jelenléttel. Kicsoda Astrid Magnussen és mi dolga a világban? Senkit nem érdekel.
Kivéve egyvalakit. Egyvalakit, aki féltékenységet ébreszt az anyjában, aki helyrehozhatatlan kárt okoz - és ezzel sikerül elintéznie, hogy a lánya nekilásson elnyiszálni az őket összekötő fonalat, hogy megszülessen az igazi Astrid, aki nem csupán egy csendes árny a sarokban, az anyja formáját felvéve. Ingrid a saját teremtményének tekinti Astridot - és ha a teremtmény nem engedelmeskedik a gazdájának, inkább megpróbálja elpusztítani, minthogy lemondjon róla. Elengedi-e Ingrid a lányát, hogy önmaga lehessen? Elég erős-e Astrid ehhez a változáshoz, akinek iszonyú megpróbáltatásokon kell keresztülmennie, miközben mindenki csak ideiglenesen van jelen az életében?

Iszonyú érzelmi töltete volt számomra ennek a regénynek, amelyet a film még jobban összesűrített. Szép, igényes, brutális történet. Olyan, amit mindig magamban fogok hordozni.

Kiadó: Little, Brown and Company
Sorozat: Oprah's Book Club
Kiadás éve: 1999
Ár: €9.68 a Bookdepón
Egy interjú a szerzővel

2013. november 21., csütörtök

Az olvasásról (rövid szösz)

Annak, hogy kinek mit jelent az olvasás, számos aspektusa van. Élvezetet, tájékozódást, művelődést, a komfortzóna tágítását, izgalmat, rácsodálkozást, felismerést. Nekem leginkább ezt:

Ha a szavak az idő ölében alszanak, ahogy Murakami írja a Kafkában (lásd az eggyel előbbi postot), akkor én a szavak ölében alszom. Bizonyos értelemben véve minden könyv kabátkönyv számomra. Szűkölve bújok beléjük, amikor a belső szörnyem [utalás a Szólít a szörnyre, amit tegnap éjszaka olvastam el, fezernek köszönhetően, majd ezt is megmagyarázom] a bordáimba kapaszkodik és a szívemet tépkedi. Elszántan szorongatom a könyveket. Olyanok nekem a lapokon sorakozó apró fekete katonák, mint egy utolsó mentsvár. Iszom magamba a szavakat, hogy elsüketítsék az odabent tomboló gondolatokat. Mindegy, hogy az Antarktiszon kell fázni és pingvinfiókákat lesni, vagy egy felhőbolygó gömbvillámai között rázkódni, csak hadd lépjek ki egy kicsit a saját életemből, hogy húsz vagy ötven vagy nyolcvan oldallal később folytatni tudjam.
Vannak olyan történetek, amelyek a részemmé válnak.Vagy talán mindegyik. Illesztékeket alakítanak ki, függőhidakat képeznek, beépülnek a gondolatvilágomba, finomítják az érzéseimet. Más lesz tőlük a világ.
Hordozom őket magamban, mint az emlékeket.

Ui.: shizoo verse a témáról, elképesztően jó.




Siófok félmaraton, különben nem zöldítenek

Mit meg nem teszek a szerelemért, mondhatnám, de a kedves írás nélkül nem jelöli teljesítettnek a kihívást, pedig a famulusi részvételem bőven elegendő ehhez. Na, mindegy, ez a futóverseny volt olyan emlékezetes, hogy írjak róla valamit.
Ahhoz, hogy a futóbolond és a futóbolond szerelme leutazhasson Siófokra, a tizenegykor kezdődő versenyre, korán kell kelni. Már hallom, hogy egyesek röhögnek, de nem, minden siránkozás ellenére képes voltam négy óra alvás után felkelni, és ami a fő, fel is ébredtem.
Előző este a cucc nagy részét összepakoltuk, megcsináltuk a kaját - mondtam már, mennyire imádom ebben a pasiban, nem "kész picsa, meleg málé"-típus, azaz nem várja el, hogy kiszolgálják? - aztán jött a reggel. Minden időzítés ellenére késésben voltunk, amitől én halál ideges lettem. Ha lekéssük a 7:20-as vonatot, nyolcig kell várnunk, és még a rajtszámot is fel kell venni - ráadásul hétvégén nem jár a piros metró, azaz végig kell csalinkázni a városon.
Sikerült három perc alatt elindulni, már majdnem félúton voltunk a buszmegálló felé, amikor vicomte megtorpant, rám nézett és felkiáltott: - Bazmeg, a cipő!
- Bazmeg! - sikítottam. - Szaladj vissza!

Tavaly sikerült a kukába hajítani a maraton rajtszámát, idén majdnem itthon hagytuk a futócipőt. Külön vicces, hogy este arról beszéltünk, hogy nem lenne jó félcipőben futni. De annyi eszünk nem volt, hogy a cipőt odarakjuk, úgyhogy a kedvesnek megvolt a hajnali edzése. Végig rángatóztak az idegeim, hogy elkésünk, de időben odaértünk és helyet foglaltunk a roppant exkluzív gyorsvonaton - kis kitérő: nyáron, a negyven fokos hőségben halálos volt -, és aludtunk egy jó nagyot. Legalábbis én. Ölemben a kinyitott Endymion felemelkedésével - mert könyvet, azt vittünk -, mutatóujjammal szorosan a könyv szélébe kapaszkodva.
A tájban sajnos nem nyílt esélyünk gyönyörködni, pedig a kétórás zötykölődés alatt az tartotta bennem a lelket, hogy nézhetem a Balatont, de olyan baszott nagyon köd volt, hogy a part sem látszott, nemhogy a víz. Ködben nem jó futni. Szívesen mondanám, hogy időjárásboszorkány vagyok és elfújtam a roppant ködöt a város felől, de az volt a helyzet, hogy Siófokon minimális volt, őrült nagy mázli. Felvettük a rajtszámot, a kedves átöltözött - hevesen tiltakoztam, hogy a pasiknak egy vacak sátor jutott a tíz fokban, én az egyenlőség híve vagyok, kérem -, megbeszéltük a találkozási pontokat. vicomte-nak egy félmaraton alatt nincs szüksége váltott pólóra, külön frissítésre, így csak fotókat kellett készítenem és szerény személyiségemmel bátorítani. Azt hiszem, a hosszú, piros szövetkabátnál és a tulipiros sapkánál [nem, nem direkt hangoltam össze őket] jobb jelzést nem is választhattam volna, messzire kiríttam a tömegből.
Futnak
A start után rögtön elbaktattam az első pontra és lecövekeltem a stoptábla alá, ahogy megbeszéltük. Addigra elmúlt az idegességem - vicomte mindig kinevet, hogy én jobban izgulok, mint ő, mire felcsattantam, hogy nem izgulok, hanem ideges vagyok. Vicces volt, ahogy ugratott a hátizsákkal, mert nem akartam neki átadni, mire megjegyezte, hogy csak azért akarta átvenni, hogy melegítse a hátát, persze csak tréfált, ugyanis neki is le kell valahogy vezetnie a feszültséget -, néztem az órát és vártam. Az első futók nemsokára elszáguldottak mellettem (és ezt a tempót tartják végig, hihetetlen), húsz perc múlva lekaptam a kedvest, vigyorogva intett, én meg visszabandukoltam a starthoz, hogy tíz és fél kilométernél is gyönyörködhessen piroskabátos fenségességemben. Ott már nem volt olyan könnyű fotózni, az állandóan belógó fejek láttán kezdett előjönni a mizantrópiám, a szpíker is idegesített, ahogy szokta. Ráadásul kezdett egyre hidegebb lenni. Elgémberedő ujjakkal - a sapkás kesztyű a világ legjobb találmánya a szeletelt kenyér és az internet mellett - markoltam a fényképezőgépet. Holvanmárholvanmár, idefagyokjesszusomdefázikalábam. Reméltem, hogy ő nem fázik. Picsába, hogy ennyien vannak talpig feketében és fehér sapkában, esküszöm, jövőre veszek neki valami kanárisárga vagy hupilila cuccot, még ha az élet rövid is, ezt a stresszt nem lehet kibírni.
Vá, megvan, és még a fotón is látszik valami, menjünk a partra.

A víz szintje most sem valami magas, de fenséges látványt nyújt. Tudom, hogy mennyien utálják a Balatont, és tényleg nem olyan nagy szám, pláne más üdülőhelyekkel összehasonlítva, de engem mindig lenyűgözött és az év tizenegy hónapjában és három hetében honvágy gyötört. Most is gyönyörűnek látom, köd fodrozódik a palaszürke víz felszínén, sirályok siklanak felette. Úristen, hattyúk! Kacsák! Meg vagyok veszve a kacsákért, legszívesebben mindet összepuszilgatnám, de ezért még a macskák se rajonganak, hát még a tőkésrécék. Egy hattyú iszapbuckán áll, közvetlenül mellette emberek. Mindig nevetek, hogy ennek az elegáns madárnak milyen otromba lába van, mintha egy selyemruhás hercegasszonynak sáros gumicsizma lenne a lábán. Imádom a mólón vagy a hídon lógázni a lábam és közben kenyérrel etetni a hattyúkat. Az enyhe szél halkan motoz a nádasban, az orromban érzem a víz illatát és majdnem elbőgöm magam. Istenem, itthon vagyok. Az ábrándozásból lábdobogás riaszt fel, jönnek a futók. Megrázom magam, előveszem a gépet, kesztyű kupakja le, a kabát zsebéből kikandikál a kék Powerade (a kéknek van a legjobb íze, olyan, mint a folyékony gumicukor), mintha egy különös iszákos lennék.
Én, a hattyúmániás
Áhá, ott jön, ni! Praktikus volt úgy beállni, hogy ráláttam a kanyarra, nem kell sebtében nyomnom a gombot. Jézusom, nem érzem az orrom. A kedvesen megfordítva a sapka, látom, hogy kezd fáradni. Lövök néhány képet a partról, a futókról, róla, és irány a cél, hogy jó helyem legyen.
Siófok a kedvenc helyszínem, nem kell könyökharcot vívni az előnyös helyért, könnyű közlekedni és nem olyan dögfárasztó, mint a maraton (tudom, fogjam be a szám, mert én csak sétálok fel-alá, de ki mondta, hogy magamról beszélek?). Persze a célnál mindenki felsorakozik, három gyerek lóg be a képbe, szólnak a kereplők - utálom ezt a szart, de most legalább nem a fülem mellett nyüstölik - és kezd kurva hideg lenni. Ami a legrosszabb, hogy a futók is fáznak, aki befut, megkapja a csomagot és száguld az öltözőbe. vicomte is befut, nagyon szép eredménnyel (01:55:10), szipogok kettőt, elköszönök a lila kabátos kislánytól, akit láthatóan teljesen rabul ejtett a kabátom (sajnos nincs nálam szaloncukor) és leragasztom magam a négy évszakos érmeosztó kaszni mellé. A félmaratonos érme jó ronda, ráadásul se pólót, se sálat nem adnak, smucig banda. De a négy évszakos érme nagyon szép:

Az öltözőben állati sokan vannak, már nekem is minden bajom van, mire visszamegyünk az állomásra, ami mintha messzebb lenne, mint korábban. Mindig sejtettem, hogy az idő és a tér hajlamos a pajkos átrendeződésre (amióta pedig olvastam a Krakent, szent meggyőződésem). Igen, még mindig hideg van. A kedvesen kiütközik a kevés alvás és a fáradtság, amint felszállunk a vonatra (és sikerül helyet találni, szerencsére), rögtön elalszik. Igen, én is követem, az Endymion hűségesen pihen az ölemben, a jobb kezemben v. telefonját szorongatom, mert bármilyen buta, nem kellene, hogy meglovasítsák.

Jön a nap kényeztető pontja: irány a Guru! Imádom ezt a helyet, majd írok róla a Babosban. A kedves seperc alatt bekebelezi az óriási őszibaracnos-fahéjas-juharszirupos palacsintát, én boldogan bazsalygok a meleg teakoktélom felett és tornáztatom a kopogósra fagyott lábujjaim.

A bágyadtságunkat mutatja, hogy majdnem elfelejtettünk leszállni a villamosról - de legalább a cipő megvolt - és első nekifutásra nem találtuk a kulcsot, de épségben megérkeztünk.

A kedves beszámolóját itt olvashatjátok.

2013. november 20., szerda

Az idő labirintusa

"Figyelj, Hosinókám, minden mozgásban van ezen a világon. A Föld, az idő, a fogalmak, a szerelem, a sors, a hit, az igazság és a hamisság is forgandó. Minden képlékeny, mint a folyékony halmazállapotú anyagok. Semmi sem marad meg a helyén, egy adott formában. Az univerzum is csak egy nagy szállítási vállalat, mint a Japánban oly népszerű Fekete Macska Expressz."

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton
Értékelés: 124356 postakürtszerenád az 5-ből
Kedvenc karakter: Ósima

Eláruljak neked valamit? A saját hülyeségeiddel kötöd gúzsba magadat, ahogy már nemegyszer megmondták - mondta nekem a könyv. A folyosón ülünk egymással szemben, dacosan nézek a vaskos kötetre. Ez persze nem igaz, mert soha nem ücsörögtem a folyosón, a Kafkával vitázva, de, mint tudjuk, a világon minden metafora, úgyhogy a diskurzus mindhárom eleme - én, a könyv, a közlekedő - is lehetünk metaforák.

Hosszú állóháború végére értünk, én és a Kafka. Húzta egymást a dacosságom, a könyv totemizáltsága, a kifogások és a számtalan rigolyám. Tudtam, hogy ennek oka van, és a regényt kinyitva a sejtésem beigazolódott; egy bizarr világban találtam magam, lekörözte Csodaországot, Tündérföldet, de attól tartottam, még Austeren is túltesz - szerintem ők ketten, meg talán Pelevin a közös levelezésükben megbeszélik, mi módon készítsék ki az olvasók idegeit -, és csak fent említett dacosságom tartott vissza, hogy az első százvalahány oldalon elhajítsam a könyvet. Konkrét kérdés fogalmazódott meg bennem:
mi a tököm ez?

Nos, ha ez mágikus realizmus, akkor elárulom, hogy a japánok teljesen máshogy csinálják, mint a dél-amerikaiak, nekik ez nagyon drámaian megy: szerelem, halál, féktelen dorbézolás, halálos indulatok, amelyek visszafordíthatatlan eseményeket indítanak el. A japánok valószínűleg kiröhögik őket, illetve finoman elmosolyodnak és megcsóválják a fejüket. Ó, kérem, csak semmi teatralitás, lehet ezt olyan leheletfinoman is csinálni, hogy senki nem pusztul bele, legalábbis nem operaénekesnő módjára. A tetteket, eseményeket az Űr, Ami Összeköt [kicsit agyamra ment az Endymion felemelkedése, de nagyon találó párhuzamnak érzem] láthatatlan áramlatai irányítják, amiket valaki valamikor megzavart és ezzel kicsorbította az eleve elrendeltség sarkát.
"A szavak az idő ölében alszanak."
Kb. százharminc oldal után feladtam a fogcsikorgató ellenállást, jól van, cseszd meg, szedd szét az agyam, és
azt vettem észre, hogy jól érzem magam Murakami fantazmagóriabirodalmában. Nem biztos, hogy értem, de legalább kezdem megszokni. És ha nekem valami tetszik, akkor kevésbé izgatom magam azon, hogy értem-e minden rezzenését. Ez nem japán mágikus realizmus, hanem murakamizmus! Itt még "az egyenes is görbének látszik", minden szó pontosan a helyére van téve és megvan a maga szerepel. Az egész könyv egy összefüggés-és metaforapalota, csak győzzünk benne barangolni.

Ui.: ja, amúgy tetszett. De azt a macskás részt nehezen fogom megbocsátani.

Eredeti cím: Umibe no Kafuka
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2008
Fordította: Erdős György
Eredeti ár: 2990 Ft

2013. november 15., péntek

Az imádnivaló és lehetetlenül szórakoztató Bernadette Fox


Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?
[Értékelés: 5 himbálódzó üvegszörny az 5-ből]
Kedvenc karakter: a fent megnevezett becses személy

Nem, nincs idézet, és a jegyzetlapon az üvegszörnyön kívül kétfajta pingvin neve és egy másik szó szerepel. Nem írtam semmit és nem gondoltam semmire, csak olvastam, magamba szívtam a betűket, a seattle-i esőt (meg a szúnyogok hülyeségét, elfér a többi mellett), a Déli-sark, bocsánat, az Antarktisz hidegét. Instant gyógytapasz volt nekem ez a regény, belebújtam két napra és nem voltam hajlandó mással törődni.
Senki nem mondta nekem, hogy ez tulajdonképpen levél és/vagy e-mail regény, imádom az ilyeneket. Meg imádom Bernadette-et, akinek legalább annyi hibája van, mint jó tulajdonsága, szép sállal fogja hátra a haját, és ötven éves, nem huszonöt, harminckettő, hanem ötven. Több ötvenes nőt akarok főszereplőként látni.

A fülszöveg alapján azt hittem, ez egy vidám könyv lesz. Hát, nem az. Illetve, a hangulata nekem végig az volt, pedig csak úgy sorakoznak benne a szomorú jelenségek. Itt van mindjárt Bernadette, aki imádja a lányát, Bee-t, de olyan terhet cipel magával, amit egyedül nem tud feldolgozni. Következik Audrey Griffin, akit csak utálni lehet a sznobériája, szűklátókörűsége és az akut hülyesége miatt. Bernadette férje nem véletlenül temetkezik a munkába, de nem analizálgatom az egész bandát, mert nektek - ha el szeretnétek olvasni a könyvet - nem marad semmi felfedeznivaló.
Ó, a Kis-Trianon, azt mennyire imádtam. Nekem is kell egy, bár nem szükséges lakókocsinak lennie. Le merem fogadni, hogy ennek az említésénél katacita is vigyorgott.:)

Hm, mit írjak még... hm, nem tudok mit. Igen, ez egy szar post, de nem akartam egy szó nélkül elmenni emellett a szórakoztató könyv mellett. Annyira jólesett a Kafka a tengerparton után! Tipikus lazító, csajos könyv; amikor átkozottul eleged van a világból és eresztesz egy kád forró vizet magad mellé készítesz egy adag fagyit, vidd magaddal ezt a regényt. Legalább olyan jól fog esni, mint a fürdő.

Eredeti cím: Where'd You Go, Bernadette?
Kiadó: Maxim 
Kiadás éve: 2013
Fordította: Lázár Júlia
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

2013. november 14., csütörtök

A hollók és a nővérek - Audrey Niffenegger

Kis híján sikítófrászt kaptam a gyönyörtől, amikor Nita (azt hiszem, ő volt) kikürtölte, hogy az Athenaeumnál megjelenik a Raven Girl, magyarul Hollókisasszony. Imádom ezt a nőt - mármint Niffeneggert, igaz, Pillát is -, nem volt kérdés, hogy nekem kell ez a könyv. Nem sokkal később úgy adódott, hogy a Bookdepository oldalán csüggtem, és szembejött velem a szerző másik illusztrált kötete, a The Three Incestuous Sisters, és az egész éves jó magaviseletem jutalmaként megrendeltem. Igaz, mindkettőt azon nyomban olvastam, ugyanis az olvasásuk kb. húsz percet vesz igénybe.
(Éppen ezért vért fogok izzadni, hogy egy normális méretű postot kipréseljek magamból.)

Egészen más az a világ, amit AN az általa "visual novels"-nek nevezett műveiben megismerhetünk, mint Az időutazó felesége vagy A Highgate temető ikrei. Sötét. Bizarr. Baljós. Szokatlan, fura asszociációk, mintha az emberi elme mélyről előásott rémálmok töredékei lennének.

A Hollókisasszony egy táncjátékhoz (!) készült történet, Wayne McGregor, a Londoni Királyi Balett koreográfusa kérte meg Audrey Niffeneggert, hogy írjon egy tündérmesét, amelyhez táncot koreografál. Számomra meglepő volt egy kicsit, hogy mennyire tartotta magát a műfaj kereteihez, holott a regényeiben pont a formabontó ötletei, a frissessége tetszett igazán.
"A holló szerette a postás fülig érő mosolyát és a vörös haját. Legszívesebben a vállán üldögélt és belebeszélt a fülébe. A postás kedves ember volt, és a holló beleszeretett a csendes tevés-vevésébe, meg a csodálatos kezébe, amellyel konzerveket és ajtókat tudott kinyitni, és a holló fejét és fekete tollát simogatta."
A történet középpontjában egy fiatal lány áll, aki egy holló és egy postás szerelméből született - egy embertestbe zárt holló. A lány börtönnek érzi a testét, mindenáron szárnyalni szeretne, és döntő lépésre szánja el magát - kérdés, hogy a vágya valóra válik vagy a csalódás örökre a földhöz láncolja?
Tényleg egy mesét olvasunk, a röpke olvasás közben úgy éreztem, visszamentem az időben jó néhány évet, nem akadtam fenn bizonyos logikai képtelenségeken, hiszen ez egy mese, az irracionális dolgok hozzátartoznak a műfajhoz, egy madár és egy ember igenis egymásba szerethet.:)
A hangulatáról a Marija Morevna és a Halhatatlan jutott eszembe, Valentének is különleges fantáziavilága van.
Sötét, gótikus hangulatú tündérmeséről van szó. Azért a felnőttebb énem kicsit sajnálja, hogy Niffenegger nem írta meg regényben is.:)

Eredeti cím: Raven Girl
Illusztrálta: Audrey Niffenegger
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szabó T. Anna
Ár: 4490 Ft
Az írónő honlapja

A három vérfertőző nővér, bár baljós hangulatában hasonlít a Hollókisasszonyra, és szintén mesének tekinthető, egészen más.
A tengernél, egy világítótoronyhoz közel él három nővér, Bettine, Clotilde és Ophile - ironikus, Audrey Niffeneggernek két nővére van - a legközelebbi város mérföldekre van. A történet egy hatalmas viharral veszi kezdetét; a világítótorony őrét agyoncsapja egy villám, a nővérek értesítik a fiát, Parist, és itt kezdődnek a bonyodalmak.

"The flying lesson:When you are older, you will fly like a bird,over the heads of all the people, above the treesand houses, and people will think you arean angel, or a devil; they will be afraidof you and call you names, but your real name isThe Saint, because you are perfect, and beloved."

Most újra átlapoztam a kötetet, hogy valamit képes legyek róla írni... huh. Első alkalommal a mohóság vezetett, most tűnődve lapozgattam és nézegettem a képeket. Igen, megint átmentem gyerekbe. De ezt kisdedeknek inkább nem mutogatnám. A rajzok sokkal bizarrabbak, némelyik egyenesen rémisztő, irracionális félelmek, vágyak, gondolatok elevenednek rajtuk, babonák, mesei elemek, mitológia tűnik fel a történetben, pár rajz pedig festményekre asszociál (pl. Klimt-től A csók, Munch: A sikoly).
Frászt kapok ettől a képtől.
Forrás
Kíváncsi vagyok, hogyan elemezné egy pszichológus, biztosan tele van olyan jelképekkel, szimbólumokkal, amelyek rejtve maradtak előttem. De az írónő magyarázata nagyon szimpatikus (és nem kicsit megnyugtató):
"When I try explain The Threee Incestuous Sisters to someone who hasn't seen it, I tell them to imagine a silent film made from Japenese prints, a melodrama of sibling rivalry, a silent opera that features women with very long hair and a flying green boy. I never try to explain what it means; you can find that out for yourself. I'm glad that it has finally completed its long journey from may mind to yours. Enjoy."

Nem tudom, ez megjelenik-e valaha magyarul, én ettől függetlenül tapsolok egyet az Athenaeumnak, amiért ki merte adni a Hollókisasszonyt - és itt nem a történetre, hanem a kiadás költségeire gondolok.

Kiadó: Jonathan Cape
Illusztrálta: Audrey Niffenegger
Kiadás éve: 2005
Ár: €18.65 a Bookdepón
Az írónő honlapja