2020. július 26., vasárnap

Rövidkék

"Tudom, hogy a férfiak gyerekek, akik kétségbeesésüket, a szerelemtől való félelmüket a haragjukkal palástolják, lelkük ürességét leplezendő pedig kastélyokat és templomokat építenek. Történetekbe kapaszkodnak, zászlóként lengetik őket maguk előtt; mindegyikük azonosul egy történettel, hogy kötődhessen ahhoz a tömeghez, amelyik azt szintén a sajátjának érzi. Azzal hódítják meg őket, hogy csatákról, királyokról, elefántokról és csodálatos teremtményekről mesélnek nekik; hogy a haláluk után rájuk váró boldogságról beszélnek nekik, meg a születésüket megelőző nagy fényességről, a körülöttük sürgő-forgó angyalokról, az őket fenyegető démonokról és a szerelemről, a feledés és a kielégültség ígéretét magában hordozó szerelemről. Mesélj nekik mindezekről, és szeretni fognak; úgy tisztelnek majd, mint egy istent."

Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyok, elefántokról
Olvasás közben többször eszembe jutott már, hogy Baricco szemérmetlenül hülyére veszi az olvasóit és a tetszetősen egymásra hány mondatok mögött nincs mélység, nincs mondanivaló.
Nos, ha gyönyörű mondatokat szeretnénk olvasni, amelyeknek még értelme is van, érdemes elolvasni Mathias Énard kisregényét, amelyben Michelangelo, a mosdatlan, hirtelen haragú lángész, akinek Itáliában forró lesz a talpa alatt a talaj, Konstantinápolyba utazik, hogy megtervezze az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat, amelybe Leonardónak - akit Michelangelo megveszekedetten gyűlöl - is beletört a bicskája.
Kelet és Nyugat találkozik ebben a 150 oldalas kis kötetben és Michelangelo lelkében is, aki egy gyermek ámulatával, egy művész szemével és egy keresztény lelkével figyeli a pogány csodákat; ugyan nem biztos, hogy Michelangelo tényleg vendégeskedett Konstantinápolyban, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy átadjuk magunkat a gondtalan képzelet gyönyörűségeinek - Énard a kötetvégi jegyzetben felsorolja a tényeket, és nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy "a többiről nem tudunk semmit" -, és abban, hogy kövessük a firenzeit a különféle italmérésekbe, a kovácsműhelybe vagy kis szobájába, ahol rendületlenül rajzol (bár jobbára embereket és lovakat).
Miről szól? Művészetről, szenvedélyről, ármányról, hiúságról, sértettségről, halhatatlanságról, amit nem lehet megvásárolni, és tényleg van benne elefánt, sőt, egy majom is, aki fontosabb szerepet kap. Lehet vele gyorsan is haladni, de érdemes finoman ízlelgetni a szavait, amelyek Takács M. József gyönyörű fordításában olvashatóak magyarul, nélküle, más fordítóval nem lenne teljes az élmény.


Eredeti cím: Parle-leur de batailles, de rois et d'éléphants
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Fordította: Takács M. József
Ár: 3000 Ft


Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

Nem tartom magam Shakespeare-rajongónak, a Kossuth Shakespeare újra sorozata sem vonzott különösebben - a vegyes értékeléseket olvasva főleg nem -, de Atwood az Atwood, tőle minden kell, felőlem viking sagákat is újragondolhatna, arra is kíváncsi lennék.
A Boszorkánymagzat egy idős, extravagáns színházigazgató Prosperóvá alakulása; Felixet - aki a felesége és a lánya halála után a munkájába menekül - intrikus módon kipenderítik az állásából és egy isten háta mögötti hobbitlakba vonul vissza a sebeit nyalogatni és a lánya szellemével beszélgetni. Hogy maradjon némi kapcsolata a valósággal, néhány havonta előadást rendez Shakespeare-darabokból egy művészeti terápiás kurzus keretében - egy börtön fogvatartottjai segítségével és szerepeltetésével. Telnek az évek, Felix viszont nem felejt, dédelgeti a bosszúját és megszállottan követi rosszakarói életét; egyszer csak házhoz jön a megfelelő alkalom, ugyanis az érintettek ellátogatnak a Fletcher Járási Büntetés-végrehajtási Intézmény soron következő előadására. Felix számára itt a vissza nem térő alkalom, hogy megleckéztesse őket, ugyanakkor nemcsak a saját, hanem a csoport érdekeit is szem előtt kell tartania, mert a terápiás kurzust meg akarják szüntetni.

Akárhogy fogalmazgatom a mondanivalómat, a lényege ugyanaz; nem volt ez rossz könyv, sőt, jó, de hiányzott az a bizonyos plusz, ami felejthetetlenné teszi Atwood írásait. Hozzá képest szinte iskolásan egyszerű, egy precízen-pedánsan megoldott feladat, amiből hiányzik (bármilyen hülyén hangzik is) a drámai mélység. Azt vártam, hogy bensőséges kapcsolatot alakítok ki a fallal: kaparni fogom a lelki kínoktól, amiket Atwood hoz bennem felszínre, bámulni fogom, miközben azt ismételgetem, hogy "eztnemhiszemeleztnemhiszemel", esetleg gyengéden hozzáütögetem a fejem. Ehelyett nyugodtan heverésztem az ágyban és békésen nyámmogtam a történet gondosan lekerekített élein. Bólogattam afelett, hogy több szinten egybefonja az általa kigondolt kerettörténetet és a drámát, ó, ez milyen ügyes, de a katarzis elmaradt, mintha Atwood csupán udvariasságból eleget tett volna egy kérésnek, de nem kívánt volna jelentékeny energiát belefektetni.

Eredeti cím: Hag-Seed
Sorozat: Shakespeare újra
Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2017
Fordította: Varga Zsuzsanna
Ár: 3200 Ft

2020. július 5., vasárnap

Amit szerettem

Siri Hustvedt: Amit szerettem

Nincs könnyű dolga a híres írók házastársának, ha könyvírásra adják a fejüket, hát még ha azt a házastársat Paul Austernek hívják... pedig Siri Hustvedtnek nincs oka a tartózkodásra, hét regényt, két kötetnyi esszét, egy verseskötetet publikált.
Az Amit szerettem az első magyarul megjelent regénye, és végtelenül hálás vagyok a Parknak, amiért nem csaptak szenzációhajhász plecsnit a borítóra, hogy "Paul Auster felesége!", mint anno egy másik kiadó Tabitha King esetében.

Amúgy a Holdpalota után kezdtem el ezt a könyvet olvasni, nem holmi előítélet, hanem csak egy csintalan molyvicc okán, gondoltam, jól mutatna az olvasmánylistámon egymás mellett a házaspár egy-egy könyve.
"A SoHo kifinomult művészvilágának galériáiban és a művészeti egyetemeken mozgolódó Hustvedt-hősök olyannyira el vannak foglalva azzal, hogyan tegyék láthatóvá önmagukat a külvilág számára, hogyan váljanak ők maguk is műalkotássá, hogy saját életük megélésére nemigen marad idejük."
Van egy olyan érzésem, hogy aki ezt a szöveget írta, nagyon utálta a könyvet; a fülszöveg alapján fekete kanapékon másnaposan jajongó, fiatal művészek és életunt sznobok jutottak eszembe, akik állandóan le vannak égve és azon nyavalyognak, miért nem érti meg őket senki, úgyhogy kicsit feszengtem, amikor kinyitottam a könyvet.

Ehhez képest teljesen hétköznapi emberekről szól, akik reflektálnak a körülöttük lévő világra, é s élik a szokványos életüket, micsoda szörnyűség. Hárman könyveket írnak (ketten tanítanak is) és csak egyikük képzőművész, de egész biztos, hogy Bill Wechsler, az önmarcangoló, befelé forduló festő nem akart műalkotássá válni. Az meg, hogy volt a lényének egy elidegeníthetetlen, magányos része, amihez senki nem fért hozzá, aligha feleltethető meg annak, hogy a saját életére nem maradt ideje.

Elbeszélőnk a művészettörténész és egyetemi tanár Leo Hertzberg, akinek az élete szorosan összefonódik az említett Bill Wechslerével. Ahogy a festményeket nézi, úgy szemléli az életet, köztük a sajátját is; analitikusan regisztrálja magában a körülötte élők reakcióit és a saját érzéseit is. Habár az ő nézőpontjából ismerjük meg az eseményeket, nem ő, hanem Bill a regény központi figurája, a Nap, ami körül a többi ember rója a pályáját, a nézőközönség, a kritikusok, a műgyűjtők, a felesége, Lucille, a modellje, Violet és Leo a feleségével, Ericával.

Visszafogott, pontos, mégis érzékeny Leo (Hustvedt) stílusa, folyamatosan újraértelmezi a reakciókat, az eseményeket és egy implicit, elvont síkra viszi, mintegy újraalkotja az adott jelenséget. Érdekes volt megfigyelni, hogy egy téma milyen hatással van az egyik szereplő látásmódjára és ez hogyan "fertőzi" tovább a másik munkáját. Violet hisztériával, étkezési rendellenességekkel kapcsolatos fejtegetéseit nagyon élveztem.

Olyan volt ez a könyvet olvasni, mint Bill egyik mesés dobozába bekukucskálni és egyre több részletet felfedezni. Ha munka közben eszembe jutott, hogy hazamegyek és olvasni fogom, elöntött az öröm, ami elég jól körülírja, mennyire lubickoltam benne, annak ellenére, hogy sikeresen pofán csapott és valósággal dühöngtem a Mark-szál miatt. Elhiszem, hogy sokaknak idegesítő lehet a sok apró részlet leírása, de én megőrülök ezekért, mert szeretek mások életébe bepillantást nyerni (és cseppet sem zavar, hogy fiktív életekről van szó).

Ui.: Egyébként nem olyan egyszerű az emberek apró-cseprő dolgairól, feltörő emlékeiről írni, amelyek élővé tesznek egy szereplőt. A most olvasott A bukott angyalok háza írójának, Luis Alberto Urreának például nagyon nem megy.

Eredeti cím: What I Loved
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2018
Fordította: Farkas Krisztina
Ár: 3950