2018. augusztus 29., szerda

Mit olvastam augusztusban?

A havi zárások a locsogást követően általában a beszerzésekkel kezdődnek, ám meglepődve konstatáltam, hogy ebben a hónapban egy könyvet sem vettem, legalábbis magamnak.

 Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Néma pokol Kathryn Stockett: A Segítség N. K. Jemisin: A megkövült égbolt Michael Chabon: Ragyog a hold Paavo Matsin: Gogoldiszkó
Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Azért érezhettem úgy, hogy vannak új könyveim, mert főleg frisseket, illetve nem saját példányokat olvastam; a Blacksad - Néma pokol képi világa áll hozzám a legközelebb, szokás szerint együtt olvastuk el a kedvessel. Ha már írtam az újraolvasásokról, hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam A Segítséget, hasonló élmény volt, mint hét évvel ezelőtt, csak a bántóan sok elgépelésre nem emlékeztem.
A megkövült égbolt a kedves lenyúlt névnapi könyve, ez az egyetlen e havi olvasmány, amiről már írtam. Ez és a Bejárónők kézikönyve a hónap legjobbjai, mivel ég és föld a kettő, nem rangsorolom őket. A Ragyog a holdat is nagyon élveztem olvasni, egyedül a könyvtárból kimart Gogoldiszkóért nem voltam odáig, komfortzóna-tágításnak szántam, de nem az én stílusom, majd megpróbálok pár sort írni róla. Meg a többiekről is, rettenetesen el vagyok maradva az értékelésekkel.

A többiek tükörtojást-csinálok-belőled-úgy-süt-a-nap augusztusa:
Nikkincs
Dóri
Heloise

2018. augusztus 21., kedd

Összetört szörnyetegek

N.K. Jemisin trilógiája, A megtört föld kompromisszumoktól mentes, formabontó, sokrétű, az SFF berkein belül is valóban újdonságot felmutató sorozat. Nem fél szokatlan elbeszélésmódhoz, tabutémákhoz nyúlni vagy kimondani az igazságot. Nem csomagolja be óvatosan a mondanivalóját. A dühét nem elfojtja, hanem hagyja szabadon áramolni, mint az elnyomás elleni tiltakozás eszközét.
Nora K. Jemisin nemcsak a regényírás, hanem a díjkiosztás történetében is kiemelkedővé vált: ő az egyetlen szerző, aki egymásután háromszor nyerte el a Hugo-díjat. Egy fekete nő - engem különösebben nem érdekel más bőrszíne vagy nemi hovatartozása, de sajnos ezek ezek a tulajdonságok tovább fokozzák a különlegességét. (És még macskája is van.)


 A hír hallatán olyan borzongás futott végig rajtam, amit mások a csapatuk góllövése esetén éreznek, vagy ha kihúzzák a számait a lottón. Nemrég jelent meg a harmadik rész, A megkövült égbolt és jóformán azonnal elolvastam - udvariatlan módon lenyúltam a kedves névnapi ajándékát -, és a nagy érzelmi felindulás okán ez a könyv lesz a soros bejegyzés tárgya...

... bár meggyőződésem, hogy az igazán jó könyvekről nehéz írni - főleg egy sorozat zárókötetéről spoilerezés nélkül, ezért olcsó megoldásként a trilógia egészéről próbálok mesélni valamit.

Sok olvasó értetlenül szemléli a Jemisin körül kialakult rajongást; a nagy része E/2-ben íródott, abszolút támpont nélküli, ismeretlen világot ábrázol és érezhetően kitakarja a horizont egy részét, kegyetlenül dobál időben és térben, kevés benne a párbeszéd, a narrátor személye ismeretlen, aki láthatóan mindent tud, de igen szűkmarkúan osztogatja az információkat stb. Nem való mindenkinek. Rétegkönyv, amire az ínyenc/bátor/hozzáértő olvasók képesek ráhangolódni. Teljes figyelmet követel és kíméletlen. Olyan kérdéseket tesz fel a történet metaforikus rétegében, amiket kevesen hagynak megfogalmazódni a fejükben. A szád íze megkeseredik, hirtelen elfogy a mellkasodból a levegő és kiver a jeges verejték. De képtelen vagy elszakadni tőle.
Csak a fájdalom az igazi.
(Ez) a világ nem egy barátságos hely. Az alapja a kizsákmányolás, a rabigában tartás, katalizátora az emberi gyűlölet. A félelem az ismeretlentől. 
Amit nem ismerek, az rossz.
Amit nem ismerek, ártani akar nekem.
Amit nem ismerek, el kell pusztítani - akkor is, ha az az ismeretlen a számomra legfontosabb a világon.
Vagy az egész világot, hogy véget érjen a szenvedés.
"Olyan sok minden tér vissza a múltadból, hogy tovább kísértsen. Soha nem feledkezhetsz meg arról, honnan jöttél, mert a múltad rozsdára nem fogja ezt hagyni. De talán Ykka mondta jól. Dönthetsz úgy, hogy nem foglalkozol a régi éned üledékes maradványaival, és úgy teszel, mintha semmi és senki sem számítana... vagy magadévá teszed ezeket a részeket. Visszaszerezheted őket, ha még érnek valamit, és velük egészet alkotva erősebb lehetsz."
Nagyon nehéz - szinte lehetetlen - kitörni az emberi viselkedés acéldrótjai közül, elengedni a génjeinkbe ivódott reakciókat, felülírni az automatikussá vált reakciókat. Kirekeszteni a fejünkből az aljas suttogást, ami úgy vibrál a koponyánkban, mint az őrzők acéltüskéje. Nem biztos, hogy a Földapa felszínén a céljuk felé botladozó Essunnak és a lányának, akitől rég elszakadt, sikerülni fog.
Sok sorozat második köteténél felvillant egy lehetséges utat a szerző - a középső részeknek mindig faramuci dolga van -, egy rendkívüli megoldást, ami megakasztja a lélegzetet. Nem volt kérdéses, hogy Jemisin végig mer menni ezen az úton. Az ég elsötétül, a hamu hullani kezd, lassan kialszik az élet. Évszak van. Kíméletlen a szereplőivel és az olvasóival, de saját magával szemben is.
Nem annyira elvarrja, mint inkább feltárja a számunkra addig ismeretlen szálakat, leveszi rólunk a kendőt, hogy teljes egészében láthassuk, ill. összerakhassuk a képet. Órákig lehetne elemezgetni, annyi szintje és értelmezése van, még ha a szerző azt is írja a köszönetnyilvánításban, hogy ha végignéz a könyvein, sok motívum világossá válik - hát, van, ami sosem válik elavulttá és soha nem lehet eleget beszélni róla. 
Persze, egy ennyire szétdarabolt olvasmányélménynél nem egyszerű minden apró mozzanatot felidézni, ezért rendkívül okosan írtam egy bővebb összefoglalást Az obeliszkkapu befejezése után, amit rendkívül okosan elkevertem valahova. Bizonyos dolgoknál erőlködnie kellett a memóriámnak, de a fősodor eléggé beleégett ahhoz, hogy képben legyek és semmi mást ne akarjak, csak ezt a könyvet olvasni. A buszon, ebéd közben, a kádban, alvás előtt. Egyszerre akartam felfalni és lassan haladni vele, hogy soha ne érjen véget, pedig annyi szenvedés van benne, amitől napokig lehetne jajgatni. Egy izgalmas, rémisztő mese, egy haragos segélykiáltás és egy kegyetlen tükör keveréke.

Máshogy nem érhetett volna véget a világ. Utoljára.

2018. augusztus 19., vasárnap

A köztünk lévő távolság

"Mikor hallgatag volt velem, a hallgatását súlyosnak és kellemetlennek éreztem. Szinte biztos vagyok benne, hogy azért hallgatott, mert félt megszólalni, félt, hogy azt gondolom, rossz, amit mond: pontatlan, vagy nem elég intelligens, vagy nem elég érdekes. Még ha nem akartam is undok lenni vele, undok voltam, és ettől félt megszólalni.
A hallgatása elrejtett mindenfélét, ahogy az arca is elrejtett mindenfélét, azt, hogy mi jár a gondolataiban, és mit érez, és arra kényszerített, hogy figyelmesebben nézzem, próbáljam kikutatni, mi van a hallgatása mögött. Soha nem adott magyarázatot, nem úgy, mint egy korábbi férfi, aki mindig olyan tökéletes magyarázatot adott, hogy sosem kellett találgatnom. Találgattam az indokait, találgattam a gondolatait, de mikor rákérdeztem, hogy jól találgatok-e, nem válaszolt, és tovább találgathattam, hogy jól gondoltam-e.
Emiatt folyton figyeltem rá, de néha elvesztettem a türelmem. Tudtam, hogy nem kellene türelmetlennek lennem a hallgatása miatt, vagy mert a dolgokat közvetett módon végzi, vagy lassabban végzi őket, mégis az voltam. Én mindent gyorsan akartam, többnyire, kivéve, mikor úgy döntöttem, hogy lassan. Egyszerűen mindent úgy akartam, ahogy nekem tetszik, akár gyorsan, akár lassan."

Lydia Davis: A történet vége

Erre nem számítottam.
Azt hittem, egy ismerősen fájdalmas, hamisítatlan érfelvágós női regényhez lesz szerencsém, külön gyűjtögettem hozzá az erőt. Nos, ez a vékony kis könyv teljesen más.
Egy szakítás története, de egyáltalán nem olyan, mint pl. Ferrante Amikor elhagytak c. delíriumos őrületbe ívelő kálváriája. A szöveg végtelenül lecsupaszított, ugyanakkor nagyon tudatos, mániákusan önreflexív és profin megírt; rengeteg olyan gondolatot, érzést foglal magába, ami egy kapcsolat elhúzódó agóniájánál felmerülhet az érintett felekben, kezdve a másikra aggatott, általunk elképzelt pozitív tulajdonságokkal (és a porrá válásukkal, amikor pofán csap a keserű valóság) addig a nyugtalanító felismerésig, amikor a találkozás lehetősége sokkal felcsigázóbb, mint maga a találkozás.

Ha megpróbálok ahhoz a konzervatív olvasói elképzeléshez ragaszkodni, miszerint ez tényleg egy történet, nem pedig egy szöveglabirintus, akkor a főszereplő egy végtelenül irritáló, idegesítő nő, aki leginkább... talán önmagába és egy elképzelt ideálba volt szerelmes, mintsem abba a csóró, még nagyon kölykös fiatalemberbe, akivel egy-másfél évig vergődött egy se veled, se nélküled-féle kapcsolatban. A szövege - a főszereplő elvileg fiktív regénye a kapcsolatukról és annak végéről, afféle terápiás írás, amelynek eredménye ez a regény - nagyon fárasztó, bizonytalan körvonalú, tényleg olyan, mintha egy, a kreatív íráshoz nem szokott ember próbálná formába önteni az elmosódó, megbízhatatlan emlékeit, miközben retteg a narratívától és az olvasók feltételezett reakcióitól. Magyarán: rendkívül fárasztó, nem az álmos, reggeli buszozásokhoz és a tikkasztó délutánokhoz illő olvasmány, hanem a magadra csukod az ajtót - típusú, szövegben búvárkodós-cincálgatós fajta
Ha a posztmodern szintjét nézem, akkor ez egy nagyon érdekes könyv arról, lehetséges-e pontosan visszaadni a valóságot, mennyire és hogyan változik meg azáltal, hogy írott formába próbáljuk önteni, lehetséges-e évek múltán rekonstruálni az eseményeket, az általunk ismert és ismeretlen részleteket is, hogyan kell összelegózni - mert a főszereplő gyakorlatilag ezt csinálja - egy regényt.

Megérdemelne egy második esélyt pihentebb állapotban, de erre nem egyhamar fog sor kerülni.

Ui.: Felcseréltem a két borítót, mert szerintem az eredeti sokkal kifejezőbb, mint a piros alapon tükrözött teásbögrék...

Eredeti cím: The End of the Story
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2017
Fordította: Mesterházi Mónika
Ár: 3500 Ft

Új Shirley Jackson magyarul!

Unalmas, ebéd közbeni telefonnyomkodás közben fedeztem fel a hírt, miszerint megjelenik magyarul az általam imádott Shirley Jackson formabontó kísértethistóriás-kísértetházas regénye, a The Haunting of Hill House. A fülszöveget olvasva eszembe jutott, hogy hosszú évekkel ezelőtt láttam a filmfeldolgozását, ne nézzétek meg, bűnrossz.
Örömömben majdnem felugrottam a székből és rögtön megsürgönyöztem Ilwerannak, mit várjon még ebben az évben.


Azon kívül, hogy a Gabónál jön és Bozai Ágota fordítja, még semmit nem tudok a magyar kiadásról, ha valakinek van róla információja, örülnék, ha megírná. Nem érdekel, mennyibe fog kerülni, nekem ez kell.

Ha valaki nem tudja, vagy ne adj' isten, elfelejtette volna: a 2016-os év egyik legjobb olvasmánya volt számomra a Sóbálvány. Ez a nő úgy ijesztget és vált ki az emberből szorongást, hogy semmi ócska, színpadias trükk nincs az eszköztárában, a legelemibb félelmeinkre tapint rá, amikről azt se tudtuk, hogy léteznek. Eddig. Nálunk sajnálatosan ismeretlen szerző, pedig nem jelentéktelen, a The Lottery című novelláját (a Sóbálványban is szerepel A sorsolás címmel) különféle írói kurzusokon oktatják, inspirálta többek között Neil Gaimant, Stephen Kinget, Joanne Harrist és Richard Mathesont is.


2018. augusztus 14., kedd

Az ifjúság elveszett illúziói

W.S. Somerset Maugham: Karácsony Párizsban

Jó régen olvastam Maugham-tól - olyan régen, hogy már azt is elfelejtettem, hogy nem A színes fátyol volt az egyetlenem tőle, ott volt még Az ördög sarkantyúja is 2013-ban, ami szintén Várólistacsökkentős volt, akárcsak a mostani kötet -, öt éve felé se néztem, pedig kellemesen kompatibilisek vagyunk egymással, amolyan jófajta pihentető-szusszanós szépirodalom-bástyát jelent nekem a szerző.
Sajnos a piros hátterű kiadással rendelkezem, ezt fontos megemlíteni. Vannak olyan vizuálisan környezetszennyező könyvborítók, amelyek szinte érezhetően csökkentik az olvasás élvezetét. Ez karcolgatja a tűrésküszöböm szélét, de azért a Szeress Mexikóban! és A vörös sátor cicis borítójához képest labdába se rúg.

Miről szól ez a könyv? A főszereplő Charley Mason egy jóllakott napközis kedélyállapotával és élettapasztalatával rendelkezik, olyan ocsmányul, gyomorforgatóan tökéletes családdal, hogy a cinikus dögök [én] csak azért rúgnának bele, hogy életében legalább egyszer fintor rántsa össze a joviális angol arcát. Komolyan, azt hittem, kifolyik a fülemen a negédes naivitás, kissé elnagyoltak a karakterek (vagy olyan maró szarkazmus rejlik a szavak mögött, hogy még én se vettem észre) a felsőközéposztálybeli, polgárian ízléses festményekkel dekorált lakásban.
Kicsit elkalandoztam. Szóval Charley szorgos munkájának és sikeres vizsgáinak jutalmául egy párizsi utazást kap a szüleitől, hogy mulasson egy jót (de ne kövessen el több gazemberséget, "mint amennyi múlhatatlanul szükséges"), magyarán férfiasan kirúgjon a hámból. Charleyt a megszállott természetű, kissé őrült és világuralmi terveket dédelgető legjobb barátja rendeltetésszerűen el is viszi egy kuplerájba, ahol azonnal megragadja a figyelmét Olga hercegnő - valójában Lydia, de a franciáknak minden orosz lány Olga - csupasz felsőteste. Nyílt, őszinte tekintete és az emberekbe vetett hite miatt a fiatalember azon kapja magát, hogy kávézókban, füstös pincében és a motelszobájában üldögélve megismeri Lydia tragikus életét.
Lydia karaktere is számtalan kliséből épül fel, ő a tipikus Orosz Nő, mégis jólesett olvasni ezt a könyvet, olyan volt, mint egy kellemesen langyos fürdő.:D Simon volt az egyetlen szereplő, aki
nyughatatlanságával és az elméjét szétfeszítő felforgató eszméktől lángolva színt vitt a történetbe, az ő és Lydia hatására valami végletesen megváltozik Charley-ban, soha többé nem tud úgy tekinteni a világra, mint egy nyugodt, napfényes, komfortosan kiszámítható helyre, ahol csak pozitív élmények várják. Hiába a kényelmes szobája, a családja védelmező pajzsa, tudatában van annak, hogy az ablakokon túl tátongó sötétség kész bármikor felfalni, és hogy igen vékony a fal, ami elválasztja az utcán tengődő nyomorultaktól.


Eredeti cím: Christmas Holiday
Kiadó: Fabula
Kiadás éve: 1992
Fordította: Gellért Endre
Ár: pár száz forinttól elérhető

2018. augusztus 8., szerda

Semmi kis életek

"Szépség vibrált abban az őszi levegőben, meg az izzadt, fiatal testekben, a sáros lábakban, szépek voltak az erős fiatalemberek, amikor előrevetették magukat, hogy nagyot csattanjon a labda a homlokukon; szép volt az üdvrivalgás, ha gólt lőttek, a térdre hulló kapus. Voltak napok - Olive erre tisztán emlékezett -, amikor Henry hazafelé menet fogta a kezét, középkorú emberek voltak, életük delén. Vajon volt annyi eszük, hogy az ilyen pillanatokat csendes örömmel fogadják? Aligha. Az emberek akkor és ott többnyire nincsenek eléggé tudatában annak, hogy most élik az életüket. Neki viszont megmaradt ez az emlékkép, valami egészséges, tiszta dolog képe. Talán ez a legtisztább emlék, amit őriz, a focipálya mellett töltött pillanatoké, mert vannak más emlékei is, amelyek nem ilyen tiszták."

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek

Úgy tartalékoltam ezt a könyvet a polcomon, mint mások a malacpersely tartalmát; tudtam, hogy nem szabad rögvest nekiesni és felfalni, hanem el kell tenni ínségesebb időkre [hogy még teljesebb legyen a képzavar], az utolsó Strout különleges figyelmet érdemel.

Ahhoz képest, hogy az írónő összes magyarul megjelent regényét olvastam - vagyis azt hittem, tudom, mire számíthatok -, a Kisvárosi életek tartogatott meglepetéseket.
Kiment a fejemből, hogy nem regényről, hanem egy laza szövésű novellafüzérről van szó, amelyeket az idős matektanárnő, Olive Kitteridge alakja kapcsol össze; vannak történetek, ahol főszereplő és az ő életét ismerjük meg, van, ahol csak cameózik és érintőlegesen esik róla szó. A műfaj nem vett el a kötet élvezeti értékéből, a legtöbb olvasóval ellentétben - illetve az olvasók általános fogyasztói elvárásával szemben - szeretek novellákat olvasni, csak egy kicsit meglepődtem.
Na, azon viszont nagyon, hogy mennyire depresszív a történetek hangulata, főleg azoké, amelyekben Olive a központi alak.
Olive Kitteridge nem egy kedves ember, sőt, piszkosul nehéz természete van. Kevésbé polkorrekt megfogalmazásban: egy elviselhetetlen banya. Most kicsit gonosz leszek hozzá, mert alaposan megrugdosott olvasás közben, valószínűleg nem véletlen, hogy pont matematikát tanított, ilyen rettegett tanárt - egy ponton a fia megemlíti, hogy ő volt a legfélelmetesebb az egész iskolában -mondjuk irodalom szakkal nehéz elképzelni. A novellák nagy része retrospektív, ezáltal a fiatal Mrs. Kitteridge-t is megismerjük, már akkor se volt kellemes természetű; házsártos, ingerlékeny, intoleráns, összeférhetetlen, nem-találom-a-helyem-utálok-mindenkit, a legtöbb ember halálosan idegesítette. A mindenki kedvence, közmegegyezéssel cukinak kikiáltott férje is - ezt a típust halálosan ingerlik a jó kedélyű, szelíd természetű emberek.
Rettenetesen keserű érzés volt Olive-ról olvasni, mert magamat láttam benne. Talán ezért nem volt nehéz a mérgezett tüskékből álló páncél mögé látnom; itt egy nő, aki korán ráébred, hogy nem azt az életet éli (vagy nem úgy éli az életét), ahogy szerette volna; a gyorsan pörgő hétköznapok észrevehetetlenül felmorzsolták az erejét, elrejtették az apró figyelmeztető jeleket és kialakult egy helyzet, amiből nincs visszaút maradandó károsodás nélkül. Óriási frusztrációt okoz benne a kényelmetlenség érzése, az, hogy tudja, mi a probléma, de nem tud (vagy már nem lehet) változtatni rajta. A frusztráció dühvé kristályosodik és kiutat keres magának, ezért Olive mindenkibe belemar maga körül - hogy képes-e felülkerekedni a keserűségen, az csak a kötet végére derül ki. 
A nem ilyen életet akartam érzése, az örökös visszakanyarodás a hol rontottam el kérdéshez szinte az összes novellára jellemző, állandóan ott lebeg a megbánás réme, amit nem lehet örökké az agyunk hátsó zugába szorítani. Mindenki azt hiszi, hogy neki majd sikerülni fog. Aztán mindenki elcseszi. Mindenki magányosan néz szembe a napok romjaival és kevesen hagynak valós nyomot a világban. Valójában minden csak illúzió.

Annak ellenére, hogy mennyire lehangoló volt - senki nem szereti, ha emlékeztetik jelentéktelen kis porszem mivoltára és az elcseszett életére -, szerettem olvasni ezt a könyvet, mert igazi. Igazi emberekről, a valós életről szól, a "kis durranásokról", mások számára jelentéktelen, nekünk viszont kulcsfontosságú eseményekről/jelenségekről, amelyek alapjában változtatják meg a "nagy durranásokhoz" (házasság, gyerekek, hivatás) való hozzáállásunkat.

Eredeti cím: Olive Kitteridge
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2010
Fordította: Szieberth Ádám
Eredeti ár: 2800 Ft (sajnos nem nagyon lehet már kapni, úgy vettem észre)

2018. augusztus 5., vasárnap

Tikkasztó július

A pokol modern reprezentációja: tömött 4-6 pótlóbusz a párák évszakában, döglött légkondival. Amikor pedig azt hinnéd, nem lehet rosszabb, felszáll egy hajléktalan. 

China Miéville: Konzulváros Elizabeth Strout: Kisvárosi életek John Updike: Az eastwicki boszorkányok Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj! Lydia Davis: A történet vége

Elég vegyes a felhozatal, továbbá az is látszik, hogy lassan ment az olvasás. Ha valaki tippelni szeretne, melyik könyv volt a hónap csúcspontja, bejönne a papírforma: persze, hogy Elizabeth Strout, teljesen rá vagyok zsibbadva a regényeire. A Kisvárosi életekről szégyenszemre még nem írtam, de előbb-utóbb fogok. A Konzulváros nem a legjobb választás volt nyaralásra - holott direkt volt, mondván, hogy lesz hozzá agykapacitásom -, A történet vége pedig nem a kómás reggeli buszozások elmaradhatatlan eszköze. Az eastwicki boszorkányok sem adta könnyen magát, de végül megszerettük egymást. Fred Vargas krimijéről már sikerült összehozni egy bejegyzést, ennyi nehézfiú között felüdülés volt olvasni, hiába nem tökéletes könyv.

Lucia Berlin: BejárónÅ‘k kézikönyve Elena Ferrante: NÅ‘ a sötétben Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról Margaret Atwood: Boszorkánymagzat Toni Morrison: Könyörület
Michael Cunningham: A hókirálynÅ‘ Jasper Fforde: Monokróm Delphine de Vigan: Igaz történet alapján Nathan Hill: Nix Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Néma pokol

Ami ártatlan, pasisétáltató nézegetésnek indult, dúvad vásárlásba csapott át. Néha kitör rajtam az elmebaj, elkap az ereszdelahajam meg ilyesmi. Idén még nem is csaptam impulzusvásárlást, kifejezetten nem kívántam könyveket venni, de olyan régóta érdekelt a Bejárónők kézikönyve, hogy a belső feszültség abban a kérdésben eszkalálódott, hogy miért ne? Akciós társai voltak a Nő a sötétben, amit még régen olvastam és hiányzott a Ferrante-gyűjteményből, és Mathias Énard-tól a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról - utóbbiba beleolvastam és nagyon megragadott az első mondat, olyan jó érzés magamtól felfedezni egy könyvet.
Az összes többi könyvet ajándékba kaptam, mindig megilletődöm, hogy mások pénzt adnak ki arra, hogy örömet szerezzenek nekem. Delphine de Vigantól már olvastam az Igaz történet alapjánt a könyvtárból és a Blacksad - Néma pokolt is megnézegettük már az ebéd utáni kábulatban, szóval a várólistám nem került olyan katasztrofális állapotba, de azért lesz mit olvasnom. Nem mintha eddig nem lett volna, de értitek, friss hús.

A többiek nyári pihegése:
Heloise