2017. augusztus 15., kedd

Nem tudom, mit akarok

Jól bepaliztalak titeket, ugye? Magánéleti nyavalygásra számítottatok - mert más kínlódásáról mindig jó olvasni -, erre egy uncsi könyvvel találjátok szembe magatokat.
Igen, kicsit morcos vagyok, mert tegnap futás közben egy bringás heccből el akart gázolni és két tinilány vihogva fotózott le egy halott kacsát.

Nézzük inkább a könyvet.

Zadie Smith: NW

A bejegyzés címe egy találó válasz része, amelyet az egyik szereplő kislánya ad az anyja kérdésére:
"- Minek kellett a roller, ha tudod, hogy úgyse akarod használni? A gyerek nedves ajka anyja fülét súrolta: - Nem tudom, hogy mit akarok, amíg nem akarom."

Valamiért úgy éreztem, ez a mondat akár a regény tézise (mottója) is lehetne: a felnőttek ugyanígy nem tudják, akarnak-e rollerezni. Akarok magasabb szintre lépni? Mit jelent ez nekem? Akarok én családot, nagy házat, olyan karriert, amire azt mondják, "sokra vitte"? Amit akarok - vagy amit akarni vélek a társadalom általános vélekedése alapján - boldoggá tesz engem? Mi a fene az a boldogság?
(A kínai bölcsek szerint boldogság nem létezik, a megelégedettség az érzelmek abszolút pozitív csúcspontja. Tetszik.)
Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg - hol homályosan, hol tűéles pontossággal - a szereplőkben, akik, bár nagyon különböznek egymástól, két dolog közös bennük: az elvárások az összeroppanással határos módon nyomasztják őket és London északnyugati, szimplán NW-nek nevezett részén élnek. Nekem semmit nem mond (pontosabban: nem érint meg zsigerből) egy angol városrész társadalmi-etnikai összetétele és szociológiai bemutatása, de hallatlanul élvezem Zadie Smith olvasását. Olyan mozzanatokat ragad ki az emberek életéből, amelyek bántóan védtelenül mutatják meg, milyenek vagyunk, mi, emberek - mert bizonyos dolgok nyelvtől, földrésztől és társadalmi [agyonütöm magam, ha még egyszer leírom azt a szót, hogy "társadalmi"] összetételtől függetlenek.

Ami meghökkentett és kicsit elvett a regény élvezeti értékéből, az az írótól megszokott (nagyot mondok, mert ezt leszámítva csak A szépségről címűt olvastam tőle) hagyományos próza elhagyása; tulajdonképpen csak egy fejezet más - rövid, számozott töredékekből áll -, de a regény egészére jellemző az elhallgatás, a ki nem mondott dolgok jelentősége, a később értelmet nyerő félmondatok, amely emlékeim szerint A szépségről-re (jaj) nem lehet mondani, vagy kevésbé igaz rá. Nem rovom fel hibának a szerkesztési bravúrokat, csak hömpölygő szövegre készültem és a negyven fokban... nos, nem esett jól Zadie textuális szaltózását dekódolni. Ha eltekintek a nyűgösségemtől, akkor ez a regény egy sokszínű, biztos kezű, profi és élettel teli író könyve.


Eredeti cím: NW
Kiadó: Európa (nagyon szeretjük az Európát)
Kiadás éve: 2017
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 3990 Ft





Ui.: A bejegyzéseim (értékeléseim? Elemzés és recenzió biztosan nem) abszolút nem szabályosak. Nem tartalmaznak világbemutatást, karakterelemzést, fülszöveget, nem térek ki a szerkesztőre, nem szellősek, nincs bennük sok kép és vásárlásra buzdító link. Cserébe nem unom el az életem írás közben. Írom, ahogy jön és ami jólesik; fülszöveget mindenki tud olvasni és úgy vélem, a szösszeneteim olvasóinak (az olvasó olvassa a könyvet bemutató olvasót!) hagyni kell felfedeznivalót, én inkább csak a kedvüket akarom felpiszkálni, tájékozatlan-gyámoltalan, kezdő olvasókkal meg nem foglalkozom, mert, ha mást nem, a józan eszét és a billentyűzetet mindenki tudja használni, és ők más megközelítést igényelnek. (Rohadt hosszú mondatokat is írok.)
Másrészt ez az irkálás legalább annyira szól a bejegyzés/értékelés szerzőjéről és annak olvasójáról, mint a bemutatott könyvről; bevallom, sok esetben nem a kötet érdekel, hanem a blogger/értékelő szabad eszmefuttatása és stílusa. A publikált, nyomtatásban megjelent író elmarad az arctalan-névtelen szerző mögött, akinek művei az illékony, virtuális hasábokon öltenek testet. Így megy ez.

Akarok én erről diskurzust kezdeményezni?



2017. augusztus 12., szombat

Punk, csajok, satöbbi


Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Milyen aranyos gyerekek! - gondoltam olvasás közben. Aztán felszínre kerültek bizonyos dolgok, amelyek beárnyékolták a csetlő-botló kibontakozó Első Szerelmet, én pedig bólogattam, hogy ezekkel együtt teljes a kép, mert a való élet ritkán bizonyul olyan cukorhányással leöntött szivárványfelhőnek, mint ahogy sokan szeretik ábrázolni (és szívből remélem, hogy azok olvasói képesek a realitás talaján maradni).
Lehet, hogy az utóbbi pár év felhozatalát tekintve kicsit szokatlannak tűnik egy YA felbukkanása, de sokszor néha van igényem olyan regényekre, amelyek nem követelnek nagy figyelmet vagy különösebb erőfeszítést, mégis képesek bevonni a világukba - vagyis nem a gagyikra vágyom (azokból is sokat olvastam), hanem a könnyű-de-tartalmas - kötetekre (lehet ajánlani, ha tudtok ilyenekről). Bezzeg gagyiból annyi van, hogy kiömlik a könyvesboltokból, kíván... áh, inkább hagyjuk. Emellett az Eleanor és Park nem az a fajta YA, hanem hamisítatlan ifjúsági - a magyar olvasóközönség hajlamos kettéválasztani ezt a kategóriát -, amely nyomokban életet és komolyságot is tartalmaz, ráadásul a nyolcvanas években játszódik, amikor ceruzaelemet kérnek karácsonyra, milyen cuki már! És milyen jólesik nekem erről a korszakról olvasni, miközben egyre jobban bekebelez a "felnőttkor" rémisztő szörnye.

Olvasás előtt nem sokat tudtam a könyvről, csupán annyit, hogy a címben nevezettek szerelméről szól (éljen a kifejező borító), és hogy Eleanor rossz körülmények között él. Nehéz lenne tagadni, hogy engem az utóbbi fogott meg; Rainbow Rowell érzékletesen ábrázolja a konfliktusokat, az emiatt kialakuló érzéseket, azokat a folyamatos patthelyzeteket, amikor a hátrányos fél (jelen esetben Eleanor) próbál repedés lenni a falon és lélegzet-visszafojtva élni. De nem elég az agresszív, bántalmazó mostohaapa, Eleanor az iskolában is kitaszított - ő az osztály kövére, annak ellenére, hogy vannak nála nagyobb darab lányok. Az ilyen esetekben talán nem is a testsúly a lényeg, hanem az a meghatározhatatlan valami, amit a Tina-féle hiénák megéreznek és örömmel próbálják pokollá tenni az életedet. Sebezhetőség, sérültség, a biztos hátország hiánya? Az az érzés, hogy a lelked egy felégetett pusztaság?
Park családi élete az ő ellentétpárja; a környéken - ahol a diszfunkcionális családok, problémás gyerekek, alkoholista apák és kegyetlenkedő mostohák a szegénységgel karöltve általánosnak számítanak - Sheridanék állnak a legközelebb a "normális család" eszményi képéhez. Szép ház, harmonikus kapcsolatban álló szülők és gyerekek, akik szeretik egymást, de itt is akad némi konfliktusforrás; az apa a tipikus amerikai férfiideált testesíti meg, akit mélységesen zavar (reakciója szerint: feldühít) a nagyobbik fia, Park érzékeny, szerinte nőiesen feminim jelleme. Park rendes gyerek módjára permanens bűntudatot érez, amiért csalódást okoz az apjának és úgy érzi, valami baj van vele, ugyanakkor haragszik az apjára, amiért nem fogadja el, és így tovább. Mindig mondják, hogy nőnek lenni szar, de szerintem a pasiknak se jobb a helyzete.

Nagyon sokat és hosszan lehetne még erről a könyvről beszélni. Arról, amikor túl fura vagy a saját családodnak és nem tudnak veled mit kezdeni; amikor a szerelmedet találják furcsának és neked annyira kínos a szituáció, miközben semmi mást nem szeretnél, csak együtt lenni vele; amikor azt akarják, szakíts vele, mert nem illik bele abba a kényelmes dobozba, amiben elképzelik a te életed; amikor ez a kapcsolat az egyetlen, ami a felszínen tart és félsz, hogy beszennyezik. Amikor a tornaterem a pokol kiterjesztése.
Hogy milyen benne a szerelem? Fokozatos. Cuki. Vicces ("Úristen, meg lehet valakinek erőszakolni a kezét?":DD). Csetlő-botló, bizonytalan, magadban feszkózós. Aztán halálos, soha-többé-nem-kell-más, ami kezdte bökögetni a biztosítót, de, mivel a történet vége felé jártam, nem vágta ki és csapta agyon az egész élményt. Ugyancsak a végén éreztem, hogy Park túl tökéletesre sikeredett - vagy csak a regény elvégezte a dolgát és helyrerázta a lelkivilágom, készen a megszokott könyvek befogadására -, kb. mindenki ilyen srácot szeretne első pasinak. De elnézem ezt a hibát, mégiscsak majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint a főszereplők és ennyi guilty pleasure belefér az egyébként tökéletes képbe. 
Az tetszett annyira ebben a regényben, hogy valódiak az érzések és rengeteget lehet rajta töprengeni - sok felfedeznivalót kihagytam, szóval, ne higgyétek, hogy csak ennyiből áll a történet -, mégis könnyű marad. Persze, lehet, hogy egy 15-16 éves máshogy értékelné, de én rohadtul örülök, hogy magam mögött hagytam a tesiórás poklot, és istenem, milyen jó, hogy Magyarországon nem általános az iskolabusz és a szekrényrendszer!

Eredeti cím: Eleanor & Park
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2014
Fordította: Simonyi Ágnes
Ár: 3250 Ft (de ki lehet fogni akciósan)

2017. augusztus 7., hétfő

Mágikus gondolatok

Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

Nem tudom.
Nem tudom, tetszett-e nekem ez a kötet. Jelenleg úgy gondolom, hogy elsiklott mellettem; hiába a gyászról, az emberfeletti lelki megpróbáltatásról szól, nem tudott hozzám közel kerülni. Amíg nem fedeztem fel az Európa előrendelhető könyvei között A mágikus gondolatokat, nem is hallottam Joan Didionról, és a könyv befejezése, valamint némi utána olvasás után sem kerültünk bensőséges viszonyba - nekem csak egy amerikai író-újságíró maradt, aki nagyon, nagyon intellektuális alapon létezik.

Joan Didion férje, akinek egész életében szívproblémái voltak, 2003 december végén váratlanul meghal a vacsoraasztalnál. A gyerekük, Quintana tüdőgyulladással kórházban fekszik és kómában van.
Hogy lehet ezt kezelni vagy  tovább lépni? Hogyan lehet ezt túlélni? Egyikünk se akar belemélyedni, de még rágondolni se, mert már a gondolat is ragályos, ami bevonzza a betegséget és a tragédiát [leheletnyi irónia]. Joan Didion kénytelen volt vele foglalkozni, mert erre a pályára állították.
Ha eltekintünk a szenvedéstől és attól, hogy egy embernek darabokra hullik az élete (nem lehet), tulajdonképpen érdekes gondolatkísérlet ez a könyv; túl lehet-e ezt élni az analitikus gondolkodással, fel lehet-e dolgozni a társunk halálát az intellektus erejével? Segít-e, ha újra és újra végigmegyünk az eseményeken, mint egy nyomozó a bűntény felderítésénél? Ha könyveket olvasunk a gyászfolyamatról? Ha elolvassuk az Intenzív ellátást és megnézzük, miért olyan súlyos dolog a fixált pupilla?
Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.
Egy pillanat alatt megváltozik az élet.
Egy szokványos pillanat.
Ezt a legnehezebb feldolgozni.
Az elme újra és újra visszatér a kezdő mozzanathoz - mert új időszámítás kezdődik: van előtte és van utána; elcsépelt, de igaz -, és próbál valami átmenetet keresni, egy aprócska folyamatot, ami megmutatja, hogy az egész valójában fokozatosan ment végre, nem pedig egyik pillanatról a másikra, ahogy ő érzékeli. Nincs hangos sziréna, nem jelennek meg hirtelen sötét fellegek az égen és nem kezd el rengeni a föld. A világ, amin kívül kerültünk, ijesztően megy tovább, mintha nem történt volna semmi. Didion is ezen megy keresztül. Belül össze van törve, és csak úgy képes a szakadék szélén egyensúlyozni, ha mágikus gondolataival eltereli a figyelmét a férjéről és a lányáról; végigfutnak rajta a közös életük emlékei, elemzések különféle könyvekről, versekről, amelyek jól kifejezik mostani helyzetét, az orvosokkal folytatott küzdelem (Amerikában sem ismeretlen a tehetetlenség érzése). Bumerángként térnek vissza bizonyos észrevételek, mondatok. Ez a könyv nem memoár, nem életrajz, hanem gyásznapló, egész pontosan gondolatlenyomatok gyűjteménye a gyász kezdeti időszakából.
Didion gondolatai nagyon sok személyes emléket előhívtak, de ő maga nem vált ismeretlenből rokonszenves emberré; nagyon sajnáltam, de ez az a fajta szánalom, amely bármelyik, szenvedő ember iránt érzek. Számomra teljesen ismeretlen, ám érzésre híres, jelentékeny személyekről mesél (ő maga is az) és egy olyan életformáról, amely nagyon távol áll tőlem. A gyász mindig személyes élmény, tele olyan fájdalmas dolgokkal, amelyek mások számára érthetetlenek (pl. megérzel egy illatot és kitör belőled a sírás), de Szabó Magda Liber Mortisát sokkal jobban át tudtam érezni, mint  Didion írását.

Eredeti cím: The Year of Magical Thinking
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2017
Fordította: Varga Krisztina
Ár: 2990 Ft


2017. augusztus 3., csütörtök

Furcsa és bájos - Brautigan amerikai gótikája

A Sóbálvány elolvasása több szempontból is kisebb fordulópontot jelentett; amellett, hogy érdemes sokak által közepesnek minősített könyvekbe is beleolvasni, arra is rádöbbentett (nem először), hogy tényleg érdemes végigtúrni az antikváriumok polcait, és nem csak az új kötetek fényes gerincét keresve végigsvenkelni rajta. Meg arra, hogy a hangulatot meglovagolva néha megéri spontánnak lenni, mert nem biztos, hogy évekig tartó halogatás lesz a vége, hanem egy új kedvenc szerző, a felfedezés büszkeségével párosulva. Ennek örömére az átlagosnál kissé nagyobb figyelemmel (de nem mániákusan) mentegetem el a Modern Könyvtár érdekesnek tűnő címeit.
Lehetne azt mondani, hogy ezek mennyire egyértelmű dolgok, de a rengeteg figyelemfelhívó újdonság és a tengernyi vélemény között könnyű megfeledkezni ezekről, plusz mindenki szelektál valamilyen szempontrendszer alapján - valljuk be, képtelenség minden könyvnek megadni ugyanazt a figyelmet. 

Ezen gondolatok vezérfonalán haladva találtam rá Richard Brautigan elnyűtt kis könyvére, melynek szépséges, ragozhatatlan címe: Hogy el ne fújja mind a szél. Igen, részben emiatt vettem meg.
(Aztán kiderült, hogy a pasimnak megvan. Bah, mennyire mindenre kellene egy könyvmolynak figyelni.)
Szeretem az olyan könyveket, amelyek több mint 1300 olvasás után is képesek meglepni. Nehéz megfogalmazni, mitől olyan egyedi és érdekes ez a könyvecske... még csak regénynek sem nevezném - de nemcsak engem, hanem a kritikusokat magába foglaló olvasó közönséget is annyira zavarba ejtette ez a posztmodern hippi szerző, hogy zavarukban a szerző prózai műveit elnevezték brautiganeknek. 
Tehát, mi ez a brautigan? Egy bájosan zűrzavaros tákolmány, ami emlék-és gondolatfoszlányokból épül fel és a cselekménynek csupán halovány árnyékát mutatja. Szilánkok egy gyerekkorról, annak tragikus és brutális végéről, Amerikáról. Nem tudom, tulajdonképpen miről szól, de talán ő maga se. A narrátor maga az író, aki tizenkét éves kori énjére tekint vissza. Szavai nyomán egy különös gyerek alakja rajzolódik ki, aki szeret temetéseket nézni, pókhálókat tanulmányozni és az öregeket hallgatni. Az anyja szívfájdítóan elhanyagolja - nem ez a szívfájdító, hanem az, hogy milyen észrevételek alapján állapítja meg ezt a gyerek, pl. ahogy egy normális szülő beszél a gyerekével, meg hogy az anyja rövid szeretetrohamaitól ideges lesz, és fellélegzik, amikor ismét nem vesz róla tudomást -, ő pedig mindenféle fura szerzettel megismerkedik, akikkel összefut, miközben egy kiszuperált babakocsival betétdíjas sörösüvegekre vadászik időben és térben; a vén halásszal, akinek késén állítólag ezer gyerek vére szárad, vagy a nagydarab házaspárral, akik minden este elszállítják és kipakolják a nappalijuk berendezését a horgásztóhoz, majd kedélyesen megvacsoráznak.

Szóval, Brautigan amolyan beszédes semmiségekről mesél. Nem kell tőle logikát vagy következetességet várni, csak merüljünk el benne és  hagyjuk, hogy vigyen magával a keserédes nosztalgia az amerikai gótikáról. Hogy el ne fújja mind a szél.
[Ócska volt, bocsi.]

Eredeti cím: So The Wind Won't Blow It All Away
Sorozat: Modern Könyvtár
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1986
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: kb. 500 Ft-tól elérhető

2017. augusztus 1., kedd

A júliusi dolgok

Miután túl vagyunk a nyaraláson, szülinapja volt a blognak (a tizenegyedik) és nekem (sokkal többedik), és ennek örömére futottunk egy órát 32 fokban, nézzük, mi történt könyves fronton.

Katherine Mansfield: Elbeszélések Katherine Mansfield: Naplók, levelek Elizabeth Strout: Maradj velem

Júliusban nem akartam könyvet venni. Úgy éreztem, kicsit elszaladt velem a ló, na meg a könyvtárba is visszairatkoztam, de almamag felhívta rá a figyelmem, hogy a Vaterán lehet kapni Katherine Mansfield egyik kötetét, méghozzá reális összegért. Nem használom ezt az oldalt, mindig bonyolultnak találtam, de ez a vétel olyan volt, mint egy szimpla netes rendelés; be a kosárba, átvétel módja, e-mail a tulajnak, kész, ment minden, mint a karikacsapás. Ezen felbuzdulva a Naplók, levelek is beszerzésre került.
A stroutizmusommal már Dórit is megfertőztem, rajtam meg annyira eluralkodott a kórság, hogy az újságosnál immár a harmadik kötetet szereztem be 790 Ft-os áron; az Amy és Isabelle és A Burgess fiúk után a Maradj velem került sorra.

Jé, egész sokat olvastam, hét könyvet! Idén nagyon visszaestek az olvasások, szerintem nyolcvan darab se jön össze év végére. Nem a számok érdekelnek, hanem az a félelmem, hogy megunom az olvasást és kikopik az életemből. Remélem, nem így lesz.

Kate Chopin: Ébredés France Prešeren: France Prešeren versei Lente Gábor: Vízilónaptej és más történetek kémiából Herman Koch: Nyaraló úszómedencével Afonso Cruz: Virágok

Joan Didion: A mágikus gondolatok éve Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Az Ébredés eléggé megosztja az olvasókat, vagy utálják, vagy szeretik, szerencsére én az utóbbi csoportba tartozom. A szlovén költő versei - néhány kivételtől eltekintve - sajnos nem nyertek meg maguknak. A Vízilónaptej és más történetek kémiából afféle hirtelen felindulásból elkövetett kikölcsönzés volt. Nem tervezek külön postot írni róla, többségében érdekes és informatív volt, de, bevallom, a napvitorlázás fejezetét nagyrészt átlapoztam. A Nyaraló úszómedencével a hónap legjobb olvasmánya volt, köszönöm Ilwerannak, hogy kölcsönadta. A Virágok nagyon szorosan követi Az úszómedencét:D a hónap könyve versenyben, kivételesen már írni is sikerült róla. A mágikus gondolatok évét nem nagyon tudom hova tenni, majd postban megpróbálom összekaparni a gondolataimat róla.
A Családom és egyéb állatfajták újraolvasás volt; elgyöngültem, amikor a nyaralás előtt válogattam a könyvek között - hiába olvastam már kétszer a sorozatot, nem tudtam ellenállni egy újabb kalandnak. Nekem Durrellék Korfuja az abszolút nyár. Idilli béke, ahol a testmeleg, áttetsző vízben való pacskolást nem szakítja félbe 17 fokos lehűlés és Gerry olyan szeretetteljes gyönyörűséggel mutatja be a szigetet és az undorító bogarakat, hogy jobban ellazít, mint a délutáni alvás.


A többiek:
Heloise - aki szintén hármat szerzett be és kifosztott egy könyvtárat!
Dóri - aki 11 könyvet olvasott el júliusban...
Nikkincs - akivel osztozunk a Koch-imádatban
PuPilla - aki nullás hónapot zárt
Nita - akivel 5 nap különbséggel születtünk

Meg ne kérdezzétek, hogy jól éreztük-e magunkat!

Pár pontban mesélek a nyaralásról.

Nem hittem volna, hogy egyszer ennyire vágyom majd az alábbi dolgokra:
- tíz pár tiszta zokni;
- egy normális párna;
- két kényelmes nadrág és pulóver;
- MOSÓGÉP;
- a saját ágyam (ami valóban franciaágy, nem két összetolt egyszemélyes);
- a hét decis teásbögrém és a napi egy liter tea.

Nem hittem volna, hogy a legnagyobb örömet egy kínai ruhabolt fogja okozni, ahol szezontól függetlenül lehet télikabátot, sortot, pulóvert és kirándulós nadrágot is kapni.
Nem hittem volna, hogy a beach holiday idén azt fogja jelenteni, hogy túrázunk kb. 55 km-t és sétálunk majdnem ugyanennyit. Vagy hogy sikerül elmenni futni (kétszer)!
Nem hittem volna, hogy a leginkább forgalomban lévő cuccom a futócipőm lesz, és nem a két fürdőruhám és a négy fényvédőm.
Nem hittem volna, hogy sikerül kifogni a világ legrosszabb túraútvonalát, amely felváltva vitt minket a lezárt erdő (vaddisznókert és fertőzésveszély) melletti gazdasági úton, sárban, a tűző napon (mert túlmozgásos napokon persze, hogy nem 17 fok volt), egy betonteknőben és egy forgalmas úton. Azt se, hogy megtapasztalom, milyen pokol lehet a négylábú kérődzők élete nyáron (legyek) és hogy toporzékolva fogok hisztizni.
Nem hittem volna, hogy Somogyban fogom látni a legocsmányabb kerti díszhülyeségeket (a kőkerítés tetején viháncoló kőkiskutyák és a pipázó bulldog volt talán a legrosszabb).

Nem hittem volna, hogy kb. 20 fokot téved az előrejelzés, két nappal indulás előtt.

Ezt fejeltem meg egy hólyaghuruttal és egy kimosott fényképezőgéppel.

Természetesen voltak jó dolgok is (meg további rosszak, de azokat szeretném minél hamarabb elfelejteni), a második állomásunk, Keszthely szuper hely, ahol megnéztük többek között a Festetics-kastélyt, a modellvasút-kiállítást, a hintó-és a giccsmúzeumot és megsimogattam minden utamba kerülő macskát (roppant készséges jószágok voltak). A szállásunk reggeli tekintetében lepipálta a négy csillagos hoteleket, és gyönyörű kertje van.
Bocs a képek minőségéért, telefonnal készültek és elég gyorsan, mert az emberek ritkán várják meg, hogy kattints egyet.

Ez egy főúri halottas hintó ám

A vonatka azért elmosódott, mert száguld
Kulcstartó a szálláson

Itt reggeliztünk

Ezekkel
A szobánk melletti kupac

Pajzán hibiszkusz
  
Az hiszem, Lindának hívják