2017. augusztus 30., szerda

Valóban új Joanne Harris

Régen rendeltem elő könyvet, főleg azonnal, gondolkodás nélkül. Ez ilyen volt.


Szeptember 20-án jelenik meg.
(Jííííííí!)


Reped a cukormáz

"Egyfolytában a házon járt az esze, azon, hogy kívülről mennyire hasonlít a telep többi házára. Behunyt szemmel is eltalált volna az alagsori olajkályhához. Eltűnődött, vajon az elmúlt hat évben nyitva volt-e a szeme, amikor ezeket a házakat nézte. Émelygett. Akárha ő bántalmazta volna azt a nőt, hiszen tudomása van róla, hogy bántalmazták, s ő feljelentés híján dolgavégezetlenül távozott. A legrosszabb mégis az volt, hogy meg is könnyebbült, és ezért ácsorgott  egy hét múltán a kocsifelhajtón hajnalban, és nézte a tejeskocsit."

Alice Hoffman: Hetedik mennyország

Kilenc éve olvastam ezt a könyvet, ennyi ideje is írtam róla, még a Freeblogon [tehát a blogom tényleg van 10-11 éves - Nimához hasonlóan én se vagyok biztos benne, mikor kezdtem el]. A post címe ugyanaz (mondtam már, hogy a kvázi lényegtelen dolgok mennyire megragadnak bennem?), mert még mindig találónak érzem.

Gyakran elhangzik, hogy az ilyen régi kedvenceket kockázatos újraolvasni, de tudtam, hogy a Hetedik mennyország nem kerül át a "maradjon meg szép emléknek"-pikszisbe. Meglepően sok mindenre emlékeztem belőle - a színekre, egy kibontott vörös hajkoronára, egy kölcsönadott fűrészre, a semmibe elsétáló cipőkre, az akkor érzéseimre -, ezekre hagyatkozva mertem levenni a polcról.

Nyilván nem tetszett annyira, mint régen, pontosabban nem varázsolt el a bokámig; akkoriban még nem olvastam a társadalmi problémákat boncolgató regényeket [de, ahogy nézem, sok fontos könyvvel ismerkedtem meg akkoriban - ott van A szél árnyéka, A tizenharmadik történet, A szolgálólány meséje, az első Ulickaja és Joanne Harris - hú, írni kellene ezekről is egy bejegyzést!], talán ez volt az első, ezzel kapcsolatos olvasmányom.
Nem tetszett annyira - de azért eléggé. Még mindig nagyon szeretem. (A korai jó élmények jobban bevésődnek?) Ismerősen melengető érzés volt visszatérni a történet szereplőihez, és, dacára az eltelt időnek, nem látom máshogy az egészet, mint mondjuk A szél árnyéka esetében, csak, ahogy fentebb említettem.
Mielőtt folytatnám az áradozást, muszáj tennem egy önvédelmi záradékot: ha valaki nagyon fellelkesülne a véleményemtől és rohanna megszerezni a könyvet, ne várja el, hogy átéli azt az olvasói kataklizmát, amitől egy ínyenc olvasó eldobja az agyát, mert könnyen csalódás lehet a vége. Én szeretem Alice Hoffmant, kompatibilis vagyok a regényeiben megmutatkozó életszemléletével, és szeretem őket annyira, hogy ne zavarjanak a hibáik (amiket általában nem is látok, és nem is akarok látni), de talán 2-3 embert tudnék magamon kívül felsorolni, aki hasonlóan viszonyul hozzá. Szóval csak óvatosan.

Hoffman a társadalmat nagyon finoman, a felszínen mozogva boncolgatja, vagyis inkább a rá jellemző finomsággal nézegeti és mikroszinten felhívja a figyelmünket pár apróságra; egy fiatal (hat éves) amerikai lakóközösségről veszünk látleletet az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején. A könyvben lakótelepként emlegetik a Bürök utcát, de ez nem 4-8 emeletes panelházakat, hanem síkegyforma (ebben legalább egyeznek) kertes házakat jelent, ahol a beköltözők hasonló társadalmi státuszban és anyagi körülmények élnek-mozognak - és az emberek elvárják egymástól, hogy ennek megfelelően viselkedjenek, azaz: ne üssék avatkozzanak bele a más dolgába és gondozd a pázsitot. Ha ragyognak az ablakaid és a szabványos kettő darab gyereked tiszta ruhában van, rendes ember vagy.
De tudjuk, hogy senki nem tökéletes a tökéletesen egyforma ajtók mögött.
A visszafojtott feszültség, a látszat fenntartására törekvő igyekezet úgy üli meg az emberek életét, mint a vihar előtti fülledtség a levegőt, és a Bürök utcaiak soha nem jutnak friss lélegzethez. Ugyanúgy hat a szülők hagyománytisztelő generációjára, mint a kisebb-nagyobb kihágásokat végző tizenévesekre. Igazából az előbbiekre veszélyesebben hat a légkör; az utolsó pillanatig előírásosan viselkednek, de, amikor betelik a pohár, minden figyelmeztetés nélkül szétrobbannak - például egy családanya elmegy sétálni és többé nem tér vissza. Örökké tartónak hitt dolgok semmisülnek meg, a fiatalok nem a gimis szerelmüket veszik el és nem a családi vállalkozásba állnak be dolgozni, hanem beülnek a kocsiba és maguk mögött hagyják mindazt, amit ismertek, hogy örökre megszabaduljanak tőle.
Van ennek a viselkedési normának ellenpontja is, a nagyjából elátkozott-szinten számon tartott Olivera-ház új lakója, Nora Silk és két fia. A nő már első ránézésre is egy métely, akinek elsődleges célja a tisztes amerikai állampolgárok megrontása:
- Sminkeli magát, magas sarkú cipőt, testhez álló ruhát hord és lakkozza a körmét;
- Magyarán nem úgy néz ki, mint a normális anyák;
- De még csak nem is háztartásbeli;
- A kisebbik fiát egyszer lyukas dzsekiben látták;
- Egyáltalán nincs tisztában azzal, miről lehet beszélni (a vacsoráról és az időjárásról) és miről nem (a fáradtságról, a kurvára-elegem-van-mindenből - érzésről, meg úgy általában semmiről);
- Nincs férje (és nem özvegy!) - talán mind közül ez a legnagyobb bűne.

Nagyon sokáig lehetne taglalni a felmerülő témákat; a generációs problémákat, a generációk és az emberek közötti meg nem értettséget, hogy mit értünk barátságon, miért önti el a pánik a tulajdon gyerekünket a mi életünktől és miért művel esztelen dolgokat, miért a látszatnak hiszünk és kapaszkodunk bele görcsösen, miért félünk az élettől, miért viselkednek úgy az emberek, mint a sánta társukat halálra csipkedő csirkék és a többi. Talán az a legjobb ebben a kis regényben, hogy okosan mutatja meg ezeket - élesen, tisztán, de nem fájón. Nem akarsz tőle zokogva bebújni az ágy alá azzal az érzéssel, hogy az emberiség milyen borzalmas és fikusz akarsz lenni.
Jaj, a mágia, majdnem kihagytam. Nagyon kevés, leheletnyi van benne jelen, inkább csak a regény hangulatán érződik a mágikusság, mintha a levegőben úszna. Várod, hogy történjen valami, de általában nincs ott semmi, csak ritkán és az erre érzékenyek előtt csillan meg valami, a többieknek a sejtelem marad. (Magyarán a realista olvasóknak nem áll tőle égnek a haja.)

Nyüm-nyüm, szeretem, na.

Ui.: A magyar borító senkit ne tántorítson el (csak egy egészséges elborzadást engedélyezzen nekik a jó ízlésük), mert semmi, de tényleg semmi köze a filmhez.

Eredeti cím: Seventh Heaven
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1998
Fordította: Nagy Nóra
Ár: Azt se tudom, lehet-e még kapni

2017. augusztus 24., csütörtök

Akarsz spártai démonokról olvasni?

"- A királyoknak nincsenek barátaik, úrnőm, csak hűséges szolgáik és elkeseredett ellenségeik."

Meg se merem nézni, mikor olvastam ezt a sorozatot, inkább essünk túl rajta.

David Gemmell: Makedónia oroszlánja + A sötét herceg

A Trója előtt egyetlen írónak sem sikerült - leszámítva a kezdeti, összeolvasok-mindenfélét könyvmoly-időszakot - elérnie, hogy zsinórban olvassam el egy sorozat köteteit. Emellett a Trója olyan magasra tette a lécet, hogy nem hittem, sikerülhet bármely másik Gemmell-regénynek megugrania.
A Makedónia-sorozatnak nem jött össze, de ez nem azt jelenti, hogy rossz könyvekről lenne szó, csak nehéz a kiváló után egy két olyan regényt elfogulatlanul megítélni, ami "csupán" jó élmény volt, kisebb megbicsaklásokkal.
A Trója monumentalitása - sajnos az összehasonlítgatást nem fogom tudni elhagyni - ezekre a regényekre nem jellemző; habár a Makedóniában is városok, birodalmak sorsáról van szó, valamiért kisebb léptékűnek éreztem. Talán azért, mert a több (mondhatjuk azt, hogy sok) szereplő ellenére egyértelműen kirajzolódik, ki ennek a sorozatnak a központi alakja; nem, nem Nagy Sándor és nem is az apja, II. Philipposz, hanem az ókor egyik titokzatos, elfeledett alakja, Parmenión, akit Gemmell a fantáziája révén epikus, természetfeletti erők csatájába léptet.  
Ebben a sorozatban (hányszor fogom még leírni ezt a szót...) a misztikus jelleg sokkal erőteljesebb, mint a Trójában, amit többen hibának róttak fel. Természetesen a Jó és a Rossz örök csatájáról van szó, amely Gemmellnél a Forrás és a Káoszszellem nevet kapta, értük, az ő nevükben küzdenek mágusok, varázslónők és démonok, jelen esetben a Sötét Isten - aki pusztulást hozna a világra - megszületését próbálják megakadályozni, illetve megvalósítani, ennek az eszköze a spártai-makedón Parmenión. Nekem ezzel nem volt problémám - annyi elvárásom volt, hogy a Gemmell-mágia hatására csillogó szemű, mesét hallgató kisgyerekké változzam, de közben ne nézzenek hülyének, és ezt az élményt meg is kaptam. Egyedül az akadályozta meg a trójai piedesztálra kerülést, hogy a második kötetben a cselekmény nagyon elkanyarodott a fantasy irányába, ami nem igazán passzolt a történet egészéhez, felborult a valóság-fikció egyensúly. Nekem kicsit erőltetett és didaktikus volt, a gyermeki örömöt elkezdte csiklandozni a felnőtt szarkazmusa.

Amennyire az emlékeim engedik felidézni, Parmenión összetett és részletesen ábrázolt karakter, sokkal jobban megismerjük az életét, a személyiségét, mint a Trója szereplőiét. Ha kivesszük az egyenletből a misztikus vonatkozást, akkor is kemény, rideg élete van (mi más lehetne Spártában, mondhatnánk, de a vele történtekre még a nagy Leonidász is azt mondaná, ez már túlzás) gyermekkorától kezdve. Nagyon nevettem, amikor az oldschool, vén spártaiak azon borongtak, hogy a mai fiatalok nem maradnának életben két tányér levesen és egy szelet kenyéren - a katonás életmódhoz kissé keveslem az étel tápanyagtartalmát, de mindegy, ők tudják.:)
Amiatt, hogy a Hős mellett több idő-hely marad az Ember bemutatására, a lelki folyamatokat, a szereplők egymáshoz való viszonyát is jobban megismerjük. Valószínűleg a legtartósabb emlékem lesz a könyvekről, hogy milyen árnyaltan mutatja be a generációk, apák és fiúk közötti konfliktusokat - hogy hiába jó ember és/vagy kiváló vezető valaki, ez nem elég ahhoz (vagy pont hátrány), hogy boldog, lelki sebektől mentes családi kapcsolatot alakítson ki.

Ui.. Bosszantóan sok hiba volt a magyar kiadásban, akadt értelmetlen mondat is (ugyanaz máshogy megfogalmazva egy mondat elején és végén), látszott, hogy nagyon kapkodtak a szöveggondozás során.

Eredeti cím: Lion of Macedon, Dark Prince
Sorozat: Makedónia 1-2
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2013; 2014 
Fordította: Sziklai István
Ár. 3490 Ft mindkettő, de akcióban akár féláron is hozzá lehet jutni


2017. augusztus 15., kedd

Nem tudom, mit akarok

Jól bepaliztalak titeket, ugye? Magánéleti nyavalygásra számítottatok - mert más kínlódásáról mindig jó olvasni -, erre egy uncsi könyvvel találjátok szembe magatokat.
Igen, kicsit morcos vagyok, mert tegnap futás közben egy bringás heccből el akart gázolni és két tinilány vihogva fotózott le egy halott kacsát.

Nézzük inkább a könyvet.

Zadie Smith: NW

A bejegyzés címe egy találó válasz része, amelyet az egyik szereplő kislánya ad az anyja kérdésére:
"- Minek kellett a roller, ha tudod, hogy úgyse akarod használni? A gyerek nedves ajka anyja fülét súrolta: - Nem tudom, hogy mit akarok, amíg nem akarom."

Valamiért úgy éreztem, ez a mondat akár a regény tézise (mottója) is lehetne: a felnőttek ugyanígy nem tudják, akarnak-e rollerezni. Akarok magasabb szintre lépni? Mit jelent ez nekem? Akarok én családot, nagy házat, olyan karriert, amire azt mondják, "sokra vitte"? Amit akarok - vagy amit akarni vélek a társadalom általános vélekedése alapján - boldoggá tesz engem? Mi a fene az a boldogság?
(A kínai bölcsek szerint boldogság nem létezik, a megelégedettség az érzelmek abszolút pozitív csúcspontja. Tetszik.)
Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg - hol homályosan, hol tűéles pontossággal - a szereplőkben, akik, bár nagyon különböznek egymástól, két dolog közös bennük: az elvárások az összeroppanással határos módon nyomasztják őket és London északnyugati, szimplán NW-nek nevezett részén élnek. Nekem semmit nem mond (pontosabban: nem érint meg zsigerből) egy angol városrész társadalmi-etnikai összetétele és szociológiai bemutatása, de hallatlanul élvezem Zadie Smith olvasását. Olyan mozzanatokat ragad ki az emberek életéből, amelyek bántóan védtelenül mutatják meg, milyenek vagyunk, mi, emberek - mert bizonyos dolgok nyelvtől, földrésztől és társadalmi [agyonütöm magam, ha még egyszer leírom azt a szót, hogy "társadalmi"] összetételtől függetlenek.

Ami meghökkentett és kicsit elvett a regény élvezeti értékéből, az az írótól megszokott (nagyot mondok, mert ezt leszámítva csak A szépségről címűt olvastam tőle) hagyományos próza elhagyása; tulajdonképpen csak egy fejezet más - rövid, számozott töredékekből áll -, de a regény egészére jellemző az elhallgatás, a ki nem mondott dolgok jelentősége, a később értelmet nyerő félmondatok, amely emlékeim szerint A szépségről-re (jaj) nem lehet mondani, vagy kevésbé igaz rá. Nem rovom fel hibának a szerkesztési bravúrokat, csak hömpölygő szövegre készültem és a negyven fokban... nos, nem esett jól Zadie textuális szaltózását dekódolni. Ha eltekintek a nyűgösségemtől, akkor ez a regény egy sokszínű, biztos kezű, profi és élettel teli író könyve.


Eredeti cím: NW
Kiadó: Európa (nagyon szeretjük az Európát)
Kiadás éve: 2017
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 3990 Ft





Ui.: A bejegyzéseim (értékeléseim? Elemzés és recenzió biztosan nem) abszolút nem szabályosak. Nem tartalmaznak világbemutatást, karakterelemzést, fülszöveget, nem térek ki a szerkesztőre, nem szellősek, nincs bennük sok kép és vásárlásra buzdító link. Cserébe nem unom el az életem írás közben. Írom, ahogy jön és ami jólesik; fülszöveget mindenki tud olvasni és úgy vélem, a szösszeneteim olvasóinak (az olvasó olvassa a könyvet bemutató olvasót!) hagyni kell felfedeznivalót, én inkább csak a kedvüket akarom felpiszkálni, tájékozatlan-gyámoltalan, kezdő olvasókkal meg nem foglalkozom, mert, ha mást nem, a józan eszét és a billentyűzetet mindenki tudja használni, és ők más megközelítést igényelnek. (Rohadt hosszú mondatokat is írok.)
Másrészt ez az irkálás legalább annyira szól a bejegyzés/értékelés szerzőjéről és annak olvasójáról, mint a bemutatott könyvről; bevallom, sok esetben nem a kötet érdekel, hanem a blogger/értékelő szabad eszmefuttatása és stílusa. A publikált, nyomtatásban megjelent író elmarad az arctalan-névtelen szerző mögött, akinek művei az illékony, virtuális hasábokon öltenek testet. Így megy ez.

Akarok én erről diskurzust kezdeményezni?



2017. augusztus 12., szombat

Punk, csajok, satöbbi


Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Milyen aranyos gyerekek! - gondoltam olvasás közben. Aztán felszínre kerültek bizonyos dolgok, amelyek beárnyékolták a csetlő-botló kibontakozó Első Szerelmet, én pedig bólogattam, hogy ezekkel együtt teljes a kép, mert a való élet ritkán bizonyul olyan cukorhányással leöntött szivárványfelhőnek, mint ahogy sokan szeretik ábrázolni (és szívből remélem, hogy azok olvasói képesek a realitás talaján maradni).
Lehet, hogy az utóbbi pár év felhozatalát tekintve kicsit szokatlannak tűnik egy YA felbukkanása, de sokszor néha van igényem olyan regényekre, amelyek nem követelnek nagy figyelmet vagy különösebb erőfeszítést, mégis képesek bevonni a világukba - vagyis nem a gagyikra vágyom (azokból is sokat olvastam), hanem a könnyű-de-tartalmas - kötetekre (lehet ajánlani, ha tudtok ilyenekről). Bezzeg gagyiból annyi van, hogy kiömlik a könyvesboltokból, kíván... áh, inkább hagyjuk. Emellett az Eleanor és Park nem az a fajta YA, hanem hamisítatlan ifjúsági - a magyar olvasóközönség hajlamos kettéválasztani ezt a kategóriát -, amely nyomokban életet és komolyságot is tartalmaz, ráadásul a nyolcvanas években játszódik, amikor ceruzaelemet kérnek karácsonyra, milyen cuki már! És milyen jólesik nekem erről a korszakról olvasni, miközben egyre jobban bekebelez a "felnőttkor" rémisztő szörnye.

Olvasás előtt nem sokat tudtam a könyvről, csupán annyit, hogy a címben nevezettek szerelméről szól (éljen a kifejező borító), és hogy Eleanor rossz körülmények között él. Nehéz lenne tagadni, hogy engem az utóbbi fogott meg; Rainbow Rowell érzékletesen ábrázolja a konfliktusokat, az emiatt kialakuló érzéseket, azokat a folyamatos patthelyzeteket, amikor a hátrányos fél (jelen esetben Eleanor) próbál repedés lenni a falon és lélegzet-visszafojtva élni. De nem elég az agresszív, bántalmazó mostohaapa, Eleanor az iskolában is kitaszított - ő az osztály kövére, annak ellenére, hogy vannak nála nagyobb darab lányok. Az ilyen esetekben talán nem is a testsúly a lényeg, hanem az a meghatározhatatlan valami, amit a Tina-féle hiénák megéreznek és örömmel próbálják pokollá tenni az életedet. Sebezhetőség, sérültség, a biztos hátország hiánya? Az az érzés, hogy a lelked egy felégetett pusztaság?
Park családi élete az ő ellentétpárja; a környéken - ahol a diszfunkcionális családok, problémás gyerekek, alkoholista apák és kegyetlenkedő mostohák a szegénységgel karöltve általánosnak számítanak - Sheridanék állnak a legközelebb a "normális család" eszményi képéhez. Szép ház, harmonikus kapcsolatban álló szülők és gyerekek, akik szeretik egymást, de itt is akad némi konfliktusforrás; az apa a tipikus amerikai férfiideált testesíti meg, akit mélységesen zavar (reakciója szerint: feldühít) a nagyobbik fia, Park érzékeny, szerinte nőiesen feminim jelleme. Park rendes gyerek módjára permanens bűntudatot érez, amiért csalódást okoz az apjának és úgy érzi, valami baj van vele, ugyanakkor haragszik az apjára, amiért nem fogadja el, és így tovább. Mindig mondják, hogy nőnek lenni szar, de szerintem a pasiknak se jobb a helyzete.

Nagyon sokat és hosszan lehetne még erről a könyvről beszélni. Arról, amikor túl fura vagy a saját családodnak és nem tudnak veled mit kezdeni; amikor a szerelmedet találják furcsának és neked annyira kínos a szituáció, miközben semmi mást nem szeretnél, csak együtt lenni vele; amikor azt akarják, szakíts vele, mert nem illik bele abba a kényelmes dobozba, amiben elképzelik a te életed; amikor ez a kapcsolat az egyetlen, ami a felszínen tart és félsz, hogy beszennyezik. Amikor a tornaterem a pokol kiterjesztése.
Hogy milyen benne a szerelem? Fokozatos. Cuki. Vicces ("Úristen, meg lehet valakinek erőszakolni a kezét?":DD). Csetlő-botló, bizonytalan, magadban feszkózós. Aztán halálos, soha-többé-nem-kell-más, ami kezdte bökögetni a biztosítót, de, mivel a történet vége felé jártam, nem vágta ki és csapta agyon az egész élményt. Ugyancsak a végén éreztem, hogy Park túl tökéletesre sikeredett - vagy csak a regény elvégezte a dolgát és helyrerázta a lelkivilágom, készen a megszokott könyvek befogadására -, kb. mindenki ilyen srácot szeretne első pasinak. De elnézem ezt a hibát, mégiscsak majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint a főszereplők és ennyi guilty pleasure belefér az egyébként tökéletes képbe. 
Az tetszett annyira ebben a regényben, hogy valódiak az érzések és rengeteget lehet rajta töprengeni - sok felfedeznivalót kihagytam, szóval, ne higgyétek, hogy csak ennyiből áll a történet -, mégis könnyű marad. Persze, lehet, hogy egy 15-16 éves máshogy értékelné, de én rohadtul örülök, hogy magam mögött hagytam a tesiórás poklot, és istenem, milyen jó, hogy Magyarországon nem általános az iskolabusz és a szekrényrendszer!

Eredeti cím: Eleanor & Park
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2014
Fordította: Simonyi Ágnes
Ár: 3250 Ft (de ki lehet fogni akciósan)

2017. augusztus 7., hétfő

Mágikus gondolatok

Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

Nem tudom.
Nem tudom, tetszett-e nekem ez a kötet. Jelenleg úgy gondolom, hogy elsiklott mellettem; hiába a gyászról, az emberfeletti lelki megpróbáltatásról szól, nem tudott hozzám közel kerülni. Amíg nem fedeztem fel az Európa előrendelhető könyvei között A mágikus gondolatokat, nem is hallottam Joan Didionról, és a könyv befejezése, valamint némi utána olvasás után sem kerültünk bensőséges viszonyba - nekem csak egy amerikai író-újságíró maradt, aki nagyon, nagyon intellektuális alapon létezik.

Joan Didion férje, akinek egész életében szívproblémái voltak, 2003 december végén váratlanul meghal a vacsoraasztalnál. A gyerekük, Quintana tüdőgyulladással kórházban fekszik és kómában van.
Hogy lehet ezt kezelni vagy  tovább lépni? Hogyan lehet ezt túlélni? Egyikünk se akar belemélyedni, de még rágondolni se, mert már a gondolat is ragályos, ami bevonzza a betegséget és a tragédiát [leheletnyi irónia]. Joan Didion kénytelen volt vele foglalkozni, mert erre a pályára állították.
Ha eltekintünk a szenvedéstől és attól, hogy egy embernek darabokra hullik az élete (nem lehet), tulajdonképpen érdekes gondolatkísérlet ez a könyv; túl lehet-e ezt élni az analitikus gondolkodással, fel lehet-e dolgozni a társunk halálát az intellektus erejével? Segít-e, ha újra és újra végigmegyünk az eseményeken, mint egy nyomozó a bűntény felderítésénél? Ha könyveket olvasunk a gyászfolyamatról? Ha elolvassuk az Intenzív ellátást és megnézzük, miért olyan súlyos dolog a fixált pupilla?
Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.
Egy pillanat alatt megváltozik az élet.
Egy szokványos pillanat.
Ezt a legnehezebb feldolgozni.
Az elme újra és újra visszatér a kezdő mozzanathoz - mert új időszámítás kezdődik: van előtte és van utána; elcsépelt, de igaz -, és próbál valami átmenetet keresni, egy aprócska folyamatot, ami megmutatja, hogy az egész valójában fokozatosan ment végre, nem pedig egyik pillanatról a másikra, ahogy ő érzékeli. Nincs hangos sziréna, nem jelennek meg hirtelen sötét fellegek az égen és nem kezd el rengeni a föld. A világ, amin kívül kerültünk, ijesztően megy tovább, mintha nem történt volna semmi. Didion is ezen megy keresztül. Belül össze van törve, és csak úgy képes a szakadék szélén egyensúlyozni, ha mágikus gondolataival eltereli a figyelmét a férjéről és a lányáról; végigfutnak rajta a közös életük emlékei, elemzések különféle könyvekről, versekről, amelyek jól kifejezik mostani helyzetét, az orvosokkal folytatott küzdelem (Amerikában sem ismeretlen a tehetetlenség érzése). Bumerángként térnek vissza bizonyos észrevételek, mondatok. Ez a könyv nem memoár, nem életrajz, hanem gyásznapló, egész pontosan gondolatlenyomatok gyűjteménye a gyász kezdeti időszakából.
Didion gondolatai nagyon sok személyes emléket előhívtak, de ő maga nem vált ismeretlenből rokonszenves emberré; nagyon sajnáltam, de ez az a fajta szánalom, amely bármelyik, szenvedő ember iránt érzek. Számomra teljesen ismeretlen, ám érzésre híres, jelentékeny személyekről mesél (ő maga is az) és egy olyan életformáról, amely nagyon távol áll tőlem. A gyász mindig személyes élmény, tele olyan fájdalmas dolgokkal, amelyek mások számára érthetetlenek (pl. megérzel egy illatot és kitör belőled a sírás), de Szabó Magda Liber Mortisát sokkal jobban át tudtam érezni, mint  Didion írását.

Eredeti cím: The Year of Magical Thinking
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2017
Fordította: Varga Krisztina
Ár: 2990 Ft


2017. augusztus 3., csütörtök

Furcsa és bájos - Brautigan amerikai gótikája

A Sóbálvány elolvasása több szempontból is kisebb fordulópontot jelentett; amellett, hogy érdemes sokak által közepesnek minősített könyvekbe is beleolvasni, arra is rádöbbentett (nem először), hogy tényleg érdemes végigtúrni az antikváriumok polcait, és nem csak az új kötetek fényes gerincét keresve végigsvenkelni rajta. Meg arra, hogy a hangulatot meglovagolva néha megéri spontánnak lenni, mert nem biztos, hogy évekig tartó halogatás lesz a vége, hanem egy új kedvenc szerző, a felfedezés büszkeségével párosulva. Ennek örömére az átlagosnál kissé nagyobb figyelemmel (de nem mániákusan) mentegetem el a Modern Könyvtár érdekesnek tűnő címeit.
Lehetne azt mondani, hogy ezek mennyire egyértelmű dolgok, de a rengeteg figyelemfelhívó újdonság és a tengernyi vélemény között könnyű megfeledkezni ezekről, plusz mindenki szelektál valamilyen szempontrendszer alapján - valljuk be, képtelenség minden könyvnek megadni ugyanazt a figyelmet. 

Ezen gondolatok vezérfonalán haladva találtam rá Richard Brautigan elnyűtt kis könyvére, melynek szépséges, ragozhatatlan címe: Hogy el ne fújja mind a szél. Igen, részben emiatt vettem meg.
(Aztán kiderült, hogy a pasimnak megvan. Bah, mennyire mindenre kellene egy könyvmolynak figyelni.)
Szeretem az olyan könyveket, amelyek több mint 1300 olvasás után is képesek meglepni. Nehéz megfogalmazni, mitől olyan egyedi és érdekes ez a könyvecske... még csak regénynek sem nevezném - de nemcsak engem, hanem a kritikusokat magába foglaló olvasó közönséget is annyira zavarba ejtette ez a posztmodern hippi szerző, hogy zavarukban a szerző prózai műveit elnevezték brautiganeknek. 
Tehát, mi ez a brautigan? Egy bájosan zűrzavaros tákolmány, ami emlék-és gondolatfoszlányokból épül fel és a cselekménynek csupán halovány árnyékát mutatja. Szilánkok egy gyerekkorról, annak tragikus és brutális végéről, Amerikáról. Nem tudom, tulajdonképpen miről szól, de talán ő maga se. A narrátor maga az író, aki tizenkét éves kori énjére tekint vissza. Szavai nyomán egy különös gyerek alakja rajzolódik ki, aki szeret temetéseket nézni, pókhálókat tanulmányozni és az öregeket hallgatni. Az anyja szívfájdítóan elhanyagolja - nem ez a szívfájdító, hanem az, hogy milyen észrevételek alapján állapítja meg ezt a gyerek, pl. ahogy egy normális szülő beszél a gyerekével, meg hogy az anyja rövid szeretetrohamaitól ideges lesz, és fellélegzik, amikor ismét nem vesz róla tudomást -, ő pedig mindenféle fura szerzettel megismerkedik, akikkel összefut, miközben egy kiszuperált babakocsival betétdíjas sörösüvegekre vadászik időben és térben; a vén halásszal, akinek késén állítólag ezer gyerek vére szárad, vagy a nagydarab házaspárral, akik minden este elszállítják és kipakolják a nappalijuk berendezését a horgásztóhoz, majd kedélyesen megvacsoráznak.

Szóval, Brautigan amolyan beszédes semmiségekről mesél. Nem kell tőle logikát vagy következetességet várni, csak merüljünk el benne és  hagyjuk, hogy vigyen magával a keserédes nosztalgia az amerikai gótikáról. Hogy el ne fújja mind a szél.
[Ócska volt, bocsi.]

Eredeti cím: So The Wind Won't Blow It All Away
Sorozat: Modern Könyvtár
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1986
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: kb. 500 Ft-tól elérhető

2017. augusztus 1., kedd

A júliusi dolgok

Miután túl vagyunk a nyaraláson, szülinapja volt a blognak (a tizenegyedik) és nekem (sokkal többedik), és ennek örömére futottunk egy órát 32 fokban, nézzük, mi történt könyves fronton.

Katherine Mansfield: Elbeszélések Katherine Mansfield: Naplók, levelek Elizabeth Strout: Maradj velem

Júliusban nem akartam könyvet venni. Úgy éreztem, kicsit elszaladt velem a ló, na meg a könyvtárba is visszairatkoztam, de almamag felhívta rá a figyelmem, hogy a Vaterán lehet kapni Katherine Mansfield egyik kötetét, méghozzá reális összegért. Nem használom ezt az oldalt, mindig bonyolultnak találtam, de ez a vétel olyan volt, mint egy szimpla netes rendelés; be a kosárba, átvétel módja, e-mail a tulajnak, kész, ment minden, mint a karikacsapás. Ezen felbuzdulva a Naplók, levelek is beszerzésre került.
A stroutizmusommal már Dórit is megfertőztem, rajtam meg annyira eluralkodott a kórság, hogy az újságosnál immár a harmadik kötetet szereztem be 790 Ft-os áron; az Amy és Isabelle és A Burgess fiúk után a Maradj velem került sorra.

Jé, egész sokat olvastam, hét könyvet! Idén nagyon visszaestek az olvasások, szerintem nyolcvan darab se jön össze év végére. Nem a számok érdekelnek, hanem az a félelmem, hogy megunom az olvasást és kikopik az életemből. Remélem, nem így lesz.

Kate Chopin: Ébredés France Prešeren: France Prešeren versei Lente Gábor: Vízilónaptej és más történetek kémiából Herman Koch: Nyaraló úszómedencével Afonso Cruz: Virágok

Joan Didion: A mágikus gondolatok éve Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Az Ébredés eléggé megosztja az olvasókat, vagy utálják, vagy szeretik, szerencsére én az utóbbi csoportba tartozom. A szlovén költő versei - néhány kivételtől eltekintve - sajnos nem nyertek meg maguknak. A Vízilónaptej és más történetek kémiából afféle hirtelen felindulásból elkövetett kikölcsönzés volt. Nem tervezek külön postot írni róla, többségében érdekes és informatív volt, de, bevallom, a napvitorlázás fejezetét nagyrészt átlapoztam. A Nyaraló úszómedencével a hónap legjobb olvasmánya volt, köszönöm Ilwerannak, hogy kölcsönadta. A Virágok nagyon szorosan követi Az úszómedencét:D a hónap könyve versenyben, kivételesen már írni is sikerült róla. A mágikus gondolatok évét nem nagyon tudom hova tenni, majd postban megpróbálom összekaparni a gondolataimat róla.
A Családom és egyéb állatfajták újraolvasás volt; elgyöngültem, amikor a nyaralás előtt válogattam a könyvek között - hiába olvastam már kétszer a sorozatot, nem tudtam ellenállni egy újabb kalandnak. Nekem Durrellék Korfuja az abszolút nyár. Idilli béke, ahol a testmeleg, áttetsző vízben való pacskolást nem szakítja félbe 17 fokos lehűlés és Gerry olyan szeretetteljes gyönyörűséggel mutatja be a szigetet és az undorító bogarakat, hogy jobban ellazít, mint a délutáni alvás.


A többiek:
Heloise - aki szintén hármat szerzett be és kifosztott egy könyvtárat!
Dóri - aki 11 könyvet olvasott el júliusban...
Nikkincs - akivel osztozunk a Koch-imádatban
PuPilla - aki nullás hónapot zárt
Nita - akivel 5 nap különbséggel születtünk

Meg ne kérdezzétek, hogy jól éreztük-e magunkat!

Pár pontban mesélek a nyaralásról.

Nem hittem volna, hogy egyszer ennyire vágyom majd az alábbi dolgokra:
- tíz pár tiszta zokni;
- egy normális párna;
- két kényelmes nadrág és pulóver;
- MOSÓGÉP;
- a saját ágyam (ami valóban franciaágy, nem két összetolt egyszemélyes);
- a hét decis teásbögrém és a napi egy liter tea.

Nem hittem volna, hogy a legnagyobb örömet egy kínai ruhabolt fogja okozni, ahol szezontól függetlenül lehet télikabátot, sortot, pulóvert és kirándulós nadrágot is kapni.
Nem hittem volna, hogy a beach holiday idén azt fogja jelenteni, hogy túrázunk kb. 55 km-t és sétálunk majdnem ugyanennyit. Vagy hogy sikerül elmenni futni (kétszer)!
Nem hittem volna, hogy a leginkább forgalomban lévő cuccom a futócipőm lesz, és nem a két fürdőruhám és a négy fényvédőm.
Nem hittem volna, hogy sikerül kifogni a világ legrosszabb túraútvonalát, amely felváltva vitt minket a lezárt erdő (vaddisznókert és fertőzésveszély) melletti gazdasági úton, sárban, a tűző napon (mert túlmozgásos napokon persze, hogy nem 17 fok volt), egy betonteknőben és egy forgalmas úton. Azt se, hogy megtapasztalom, milyen pokol lehet a négylábú kérődzők élete nyáron (legyek) és hogy toporzékolva fogok hisztizni.
Nem hittem volna, hogy Somogyban fogom látni a legocsmányabb kerti díszhülyeségeket (a kőkerítés tetején viháncoló kőkiskutyák és a pipázó bulldog volt talán a legrosszabb).

Nem hittem volna, hogy kb. 20 fokot téved az előrejelzés, két nappal indulás előtt.

Ezt fejeltem meg egy hólyaghuruttal és egy kimosott fényképezőgéppel.

Természetesen voltak jó dolgok is (meg további rosszak, de azokat szeretném minél hamarabb elfelejteni), a második állomásunk, Keszthely szuper hely, ahol megnéztük többek között a Festetics-kastélyt, a modellvasút-kiállítást, a hintó-és a giccsmúzeumot és megsimogattam minden utamba kerülő macskát (roppant készséges jószágok voltak). A szállásunk reggeli tekintetében lepipálta a négy csillagos hoteleket, és gyönyörű kertje van.
Bocs a képek minőségéért, telefonnal készültek és elég gyorsan, mert az emberek ritkán várják meg, hogy kattints egyet.

Ez egy főúri halottas hintó ám

A vonatka azért elmosódott, mert száguld
Kulcstartó a szálláson

Itt reggeliztünk

Ezekkel
A szobánk melletti kupac

Pajzán hibiszkusz
  
Az hiszem, Lindának hívják