Lányregény

"Ha Armand-ra nézett, óhatatlanul eszébe jutott, hogy hátha mindjárt elfordul, elmegy, elhagyja, beléhasított a gondolat, hogy az a szilaj öröm, amit akkor él át, amikor a testében érzi a férfi testét, az az abszolút boldogság szükségképpen elmúlik, hiszen éppen a tünékenysége a lényege, de egyszermind azokban a röpke percekben rejlik az örökkévalóság, illetve hát ami egyáltalán felfogható belőle. Elég volt meglátnia Armand-t, és felébredt benne a birtoklási vágy, és azt is azonnal elfogadta, hogy a  férfi uralkodjon a kapcsolatukban.
- Azt hiszem, igazi kispolgár voltam akkoriban - nézett Percyre Lady L."

Romain Gary: Lady L.

A cím kissé megtévesztő; ugyan lányregényről van szó, egy ifjú hölggyé, majd büszke dámává korosodó kislány életéről, nyiladozó értelméről és a világról alkotott képéről, de nem pihe-puha, halványrózsaszín csipkék és puffos ujjak csomagolásában - ez a lány, bár roppant bájos és a csontjaiból sugárzik az elegancia (száz évben egyszer születik ilyen!), a mocsokban született, Párizs gyomrában, ami trágár vonásként örökre megőrződik benne, de cseppet sem a hátrányára; ez az éles kontraszt teszi ellenállhatatlan femme fatale-lá és segít megőrizni az életet cinikusan szemlélő, szája sarkában bujkáló mosoly-fintorát, amely nem hagyja, hogy beltenyészetes, angol-és rangkórságos, kipárnázott szemellenzőt növesszen rá.
Miután megalkottam az év(tized) leghosszabb és legrondább mondatát, megpróbálok értelmezhető tagolásban gagyogni a Lady L.-ről.
Gary számomra utolsó művét régóta tartogattam, ahogy a legfinomabb édességből tartalékolunk a válságos időkre; ott üldögélt a kedves könyvespolcán, én pedig állhatatosan szemmel tartottam, hogy majd egyszer eljön az ideje. A Park kiadó  - a legdöglöttebb csendben megjelenő - gyönyörűségének azonban nem bírtam ellenállni, ill. Nita nem bírt ellenállni, és megajándékozott vele karácsonyra.
A kacér könyvecske a brutális S. BKV-kompatibilis váltótársa volt; meg kell mondjam, az agyam (és a perifériás látásom) szörnyen megkönnyebbült az egyszerű, visszatekintő történettől és a szűziesen tisztán fehérlő lapszélektől.
Habár kemény három darab könyvet - nem tehetek róla, hogy csak ennyi jelent meg magyarul, na - olvastam a szerzőtől, ismét sikerült meglepnie. Ez a frivol, játékos, velejéig női hangvétel meglepett, elvarázsolt és alaposan elbódított. Gary valóban életre keltette a szereplőket, magát mint írót pedig eltüntette a háttérben. Üdítő, egyszerre ismerős és meglepő történet, szó szerint öröm volt olvasni.

Ui.: A kisregény nemcsak vizuális orgazmust okozó új köntöst, hanem friss fordítást is kapott, Bognár Róberttől, akibe A virradat ígérete óta plátóian szerelmes vagyok.
Ui2.: Szent meggyőződésem, hogy D'Annunzio említése és az angol öltönyök említése cinkos összekacsintás, ill. utalás A virradat ígéretével.

Eredeti cím: Lady L.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Bognár Róbert
Ár: 2900 Ft

Az élet rózsái

"– (…) És ha boldog az ember, de nemcsak úgy tessék-lássék, hanem igazából, akkor még jobban megijed és fél, mert nincs hozzászokva. Szerintem aki igazán fifikás, annak úgy kéne intéznie, hogy baromi szerencsétlen legyen, olyan, mint egy rakás érzéketlen kő, akkor nem félne a haláltól. Én aludni se bírok. Ilyen a lámpaláz. Na jó, boldogok vagyunk, de ez még nem ok, hogy elhagyjuk egymást, ugye?
– Kérsz egy nyugtatót?
– Nem fogok nyugtatót bevenni boldogság ellen, a kurva életbe. Gyere!
– Ne félj, nem fog megbüntetni az élet, csak mert boldog vagy.
– Nem tudom. Az élet egy jó nagy kukkoló. Kifigyeli, ha boldog valaki."

Émile Ajar: Salamon király szorong

Az év egyik legjobban várt könyve volt nálam Romuska "új" könyve - ami csak a magyar olvasóknak új, Franciaországban 1979-ben jelent meg. Tudom, hogy a köszöngetések unalmasak, de én nagyon, nagyon hálás vagyok a Park Kiadónak, amiért A virradat ígérete után folytatja az írói életmű kiadását. Bognár Róbertet meg csak úgy simán imádjuk a fordításokért.:)

Jean - akit az ábrázata alapján simán börtönbe csuknának vagy öt vére - két haverjával megosztva taxisofőrként dolgozik. Egy nap különös utasa lesz, Salomon Rubinstein esq. nadrágkirály, aki a konfekcióiparból visszavonulva telefonos lelkisegély-szolgálatot működtet a saját lakásában. A Salamon királyként emlegetett, az életre amúgy roppant dühös idős úr észreveszi Jean kollektív, mindenre kiterjedő érzékenységét és felfogadja személyes szolgálatra. Ettől kezdve Jean hol időseket látogat Salomon úr ajándékkosaraival, hol őt fuvarozza. Egyszer Cora Lamenaire volt sanzon énekesnőhöz küldik, aki úgy öregedett meg, hogy észre sem vette, és csak az emlékeinek él. Jean, az olajba ragadt sirályokhoz hasonlóan őt is megszánja, de meddig lehet elmenni általános szeretetből kiindulva? És mi történik, ha az ember nem lehet többé közhasznú, mert a semmi helyett immár lesz valamije?

"– Tudod, Jeannot nyuszi, régen Franciaországban még tudták, hol az arany középút.
– Na és hol van? A földrajz sosem volt erősségem.
– Arany középút. Egyenlő távolság a leszarom meg a beledöglök közt. Nem csukom magamra az ajtót, de nem is engedek be mindenkit. Nem hagyom, hogy a szívem megkérgesedjen, de nem is emésztem halálra magam. Nehéz megtalálni a középutat."

Fél órája kotlok ezen a bejegyzésen, most töröltem ki egy kövér bekezdést, mert szar volt és erőltetett. Az a nagy büdös helyzet, hogy képtelen vagyok róla olyan érzelmes-személyes postot írni, mint mondjuk az Átmeneti üresedésről, mert hiába ismerősek bizonyos elemei, a téma egésze távol áll tőlem. Ezzel együtt három könyvet olvastam Romain Garytól, de akárcsak az Előttem az életről, a Salamon királyról is csak kínnal tudok összekaparni valamit - mert nincs mit hozzátennem. Asszem, bármit is ír Romuska, rajongó lelkesedéssel olvasom, de a gyerekkortól távol és az öregségtől még messze vagyok - persze felháborít, hogy sokak szerint minek Salomon úrnak olyan öltöny, ami ötven év múlva is öltöny lesz, amikor már 85 éves, de (még) nincs meg a személyes érintettségem, ami szenvedélyes szónoklatot váltana ki belőlem. Képes voltam erre egy kövér bekezdést szánni, jézusom.

A másik fő motívum, az, hogy mindenki szorong, az már ismerős. Amikor az esőtől nem tudok elaludni, mert arra gondolok, hogy hányan vannak, akik nem tudnak meleg fedezékbe vonulni, amikor éjszaka olyan esetek jutnak eszembe, ahol nem tettem meg valamit. Nem csoda, hogy Salomon úr lelkisegély-szolgálatához éjjel fut be a legtöbb hívás. Éjszaka nincs hova bújni magunk elől. Az egész szorongás-pakk lidércként ül a mellkasunkon. 

Salomon úrét is nyomja a sajátja, talán azt akarja elleplezni a konfekció-gondviseléssel - de nem lehet örökké várni. Harmincöt-negyven évig igen. De örökké nem.:)

Annyira jólesett jót olvasni a The Restorer nyűglődései után, hogy két nap alatt befaltam az egész könyvet. Olyan az olvasmányaim listáján, mint egy csillogó zárvány - nem volt ideje kibontakozni, és akkor látszik a nagyszerűsége, ha mindenki saját magának megszemléli, azaz elolvassa.

Eredeti cím: L'angoisse du roi Salomon

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2014

Fordította: Bognár Róbert

Ár: 3500 Ft

Az élet szép

"- A kórházban erőnek erejével életben tartanak, Momo. Törvényeik vannak rá. Pont, mint a nürnbergi törvények. Azt te nem ismered, fiatal vagy hozzá.
 - Soha semmihez nem voltam fiatal, Rosa mama."

Émile Ajar: Előttem az élet
Értékelés: 5 emelet az 5-ből
Kedvenc karakter: Rosa mama


Történt egyszer [mert ezt a könyvet se a közelmúltban olvastam], hogy nagyon elegem lett a világból és magamból, ezért meglátogattam Romain Gary barátomat, azaz Romuskát, akivel A virradat ígérete óta nagy spanok vagyunk.
Elsoroltam a barátomnak, mi minden bántja az érzékeny kis lelkemet, miután vendégszertőn megpaskolta maga mellett a homokot a Big Sur-i tengerparton. Panaszáradatom végeztével együttérzőn, mégis csúfondárosan rám mosolygott, és azt mondta, ha nem bánom, elmesél egy történetet.

Így ismerkedtem meg Momóval, a Párizs nem fényes, nem színpompás külvárosi negyedében élő kiskamasszal, aki számos társával együtt Rosa mama kurvagyerekbömböldéjében nevelkedik, tekintélyét a napra pontosan érkező ötszáz frank biztosítja. De Momo egyébként is különleges; fiatal kora ellenére felnőtt, akinek hihetetlen éléslátását a gyermeki énje adja.
Engem az ragadott magával a legjobban ebben a könyvben, hogy micsoda feszültséggel teli ellentét van Momo helyzetében - ő teljes szívnyugalommal vesz tudomásul és nyugtáz olyan dolgokat, amik egy hétköznapi körülmények között élő embert elborzasztanak.

Lehetne még beszélni a felelősségről, a szeretetről, az etnikai és nyelvi kérdésekről a könyv kapcsán, de utóbbihoz nem értek, az előbbiekről pedig Momo sokkal nagyobb ékesszólással :) beszél, mint én. Olyan ez a kis regény, mint egy zárójelbe tett szívdobbanás.

További Momo-aranyköpések (kicsit sok, de így alaposan szelektáltam):

"Sosem szerettem fájdalmat okozni az embereknek, én filozófus vagyok."
"- Ez az én zsidó rejtekhelyem, Momo.
 -Ja, akkor jó.
- Érted?
- Nem, de nem számít, megszoktam.
- Oda bújok el, amikor félek.
- Amikor mitől fél, Rosa mama?
- A félelemhez nem kell ok, Momo."
"Én nem játszottam a többi kiskrapekkal, túl kicsik voltak hozzám, kivéve a ftyülő-összehasonlítósdit, és Rosa mama dühöngött, mert ki nem állhatta a fütyülőket, olyan sokat látott már életében."
"Ha az embernek senkije sincs, aki szeresse, akkor az hájjá változik."
"De én nem vagyok úgy oda a boldogságért, az élet még mindig jobb. A boldogság egy nagy rakás szar és szemétláda, móresre kéne tanítani."
"A vanília a legjobb dolog a világon."
"Az emberek félnek tőle, hogy gyereket találnak gázolni, és élvezet volt érezni, hogy nem voltam mindegy nekik."
"Hamil úr mondja, hogy szavakkal mindenre képes az ember, gyilkolni se kell, és majd ha lesz időm, akkor kipróbálom."
"Nagyon szép nő volt, ahhoz képest, hogy férfi..."
"Azt gondoltam magamban, hogy milyen jótét cselekedet volna, ha Hamil úr feleségül venné Rosa mamát, mivel mind a ketten benne vannak a korukban, és együtt mehetnének tönkre, ami mindig örömtelibb."
"Irtózott a kolerától, ami nem higiénikus, és a koszt szereti. Én nem ismerem a kolerát, de azt hiszem, mégse lehet olyan mocsadék, mint ahogy Lola asszony mondja, csak egy betegség, ami nem tehet róla. Sőt néha legszívesebben megvédtem volna a kolerát, mert ő legalább nem a saját hibájából olyan, amilyen, sose akart ő kolera lenni, csak így alakult."
"Én is mosolyogtam, de belül legszívesebben megdöglöttem volna." - Milyen ismerős ez az érzés...
"Az élet, az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."
"Rosa mama azt mondja, hogy az élet lehet nagyon szép, de azt még nem találták fel, és addig is élni kell."

Eredeti cím: La vie devant soi
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1980 Ft
Ár: pár száz forinttól

Tékozló szeretet

"Nyolcéves koromtól, kivált ha rosszul mentek a dolgok - márpedig nagyon gyorsan rosszra fordultak -, anyám leült velem szemben, rám függesztette karikás, fáradt szemét, és hosszasan nézett, büszkén és határtalan csodálattal, aztán felállt, két keze közé fogta az arcom, mintha minden vonásomat külön-külön szemügyre akarná venni, és azt mondta:
 - Francia nagykövet leszel, ezt én mondom neked, az anyád.
 Hanem azért valami mégsem hagy nyugodni. Ha lúd, legyen kövér: miért nem tett meg mindjárt köztársasági elnöknek? Talán, a látszat ellenére, mértékletesebb és józanabb volt, mint gondoltam volna. Vagy inkább az lebegett a szeme előtt, hogy Anna Karenina és a gárdatisztek világában egy köztársasági elnök »kilóg a sorból«, egy díszegyenruhás nagykövet disztingváltabb jelenség."

Romain Gary: A virradat ígérete
Értékelés: 5* érzemény az 5-ből

Fekszik egy ember a Big Sur partján. Látjátok? Őszes hajú, negyvenes férfi. Egy fiatal fóka közelít felé, majd mellé érve óvatosan szaglássza. A fekvő alak meg se rezzen, mozdulatlanul vár. Ekkor az állat bajszos pofáját a férfi arcához érinti, ő pedig lassan, boldogan elmosolyodik.

Az az igazság, hogy legszívesebben nem írnék erről a könyvről semmit. Ez az enyém, olyan élményt adott nekem, amelyet csak keveseknek adhat. Nem, dehogy: valójában úgy érzem, csak nekem képes ezt a katarzist nyújtani. Én és Romain Gary, cinkosok vagyunk, titkos pajtások.
Tisztában vagyok vele, hogy ez milyen rettenetesen hülyén hangzik, már csak azért is, mert hogy merek én ennyire kisajátítani egy könyvet, és még inkább: miért veszem közös nevező alá az irodalom géniuszát, aki mellesleg háborús hős, Franciaország főkonzulja, és magamat, egy nevenincs fiatal nőt, aki részben még gyerek, és semmit nem tett le az asztalra, és valószínűleg nem is fog? Legalábbis nem olyan nagyságrendben, ahogy RG tette. [De azt legalább elmondhatom, hogy nem vagyok akkora "matematikai antitalentum", mint ő:)) Csak majdnem.] Nem fogom elmagyarázni, nem is akarom. Ez a mi titkunk. Olyan közösséget érzek ezzel az emberrel, aki a születésem előtt nyolc évvel meghalt, mint senki mással. Hiába választ el minket ég és föld, meg ezernyi más dolog, úgy éreztem magam olvasás közben, mintha nekem mesélne, enyhített azon az irdatlan magányon, amely körülvesz, vállára vette az engem terhelő súly egy részét.
Az lepett meg a legjobban ebben a könyvben, hogy nincs harag ebben az emberben, nem emészti olyan mérgező düh, amelyet én most tanulok elengedni. Mert ezt kell tenni, különben saját magunkat végezzük ki.

Na, jó, befejezem a süketelést és megpróbálok valami értelmeset írni erről a könyvről. Ne higgyétek ám, hogy ez csak az anyjával való kapcsolatáról szól. Vagy azt, hogy kegyetlenül fájdalmas, falhozvágós fajta, ahogy én hittem kezdetben. Éppen ellenkezőleg, nagyon jó humora van, ahogy a fenti idézet is illusztrálja,  valami nosztalgikus hangulatú kedély lengi be, a tragikus és szívfacsaró részek ellenére. Az életét meséli el - jelzem, nem tudom, mennyi benne a lódítás és a színes fantázia szüleménye - a háborúból való visszatéréséig, de sok minden más is szóba kerül, Romain Gary inkább mesél; mákos süteményről, különféle emberekről, az emberiségről magáról, repülőkről, nőkről, szerelemről, táncórákról,  sós uborkáról, csalódásokról, állatokról, az óceánról, mindezt olyan stílusban, ami eléri, hogy az ember (szerény személyem) majdnem elfelejtsen leszállni a vonatról (oké, túlzás, de Cegléd tényleg kimaradt). Ó, és a nagy orosz haza, meg a gyönyörű Franciaország meséje! Nagyon szerettem volna hallgatni édesanyja elbeszélését, úgy ittam volna a szavait, mint a nektárt, hiszen eleve egy romantikus ábrándképem él erről a két országról, és azon olvasók közé tartozom, akiket Anna Karenina nem idegbajba sodort, hanem elbűvölt. (És még Marie Antoinette is szóba kerül, teljes győzelem!) Ahogy gondolkozom erről a kötetről, egyre több azonosságot fedezek fel, ami egyszerre tölt el határtalan örömmel és szomorúsággal.
Mi ez a könyv? Küzdelem. Küzdelem a világ és a gonosz istenek ellen, akik sárba akarnak tiporni, és jó néhányszor meg is teszik. Ő mégsem adja fel, mert ez az elképesztő remény, hit és élni akarás, amelyet a vasakaratú és hajlíthatatlan asszony a fiába öntött, mesével, mézzel és keserűséggel, olyan életerőt adott neki, amely nem sokaknak jut útravalóul.
De, ahogy mindennek, ennek is két oldala van. Én viszont árnyékban hagyom a másik felét.

"A reményvesztésre való atavisztikus alkalmatlanságom, ez a gyógyíthatatlan fogyatékosság, hovatovább átcsapott szerencsés lefolyású hülyeséggé, ahhoz hasonlatossá, amelyik arra késztette a tüdőtlen hüllőket, hogy kimásszanak az ősóceánból, minek következtében elkezdtek lélegezni, és lassan-lassan kifejlődött belőlük a mára közönségesnek tekinthető emberi faj. Ostoba voltam, és ostoba is maradtam, kötözni való bolond, bolondja életnek, halálnak, reménynek, győzelemnek."

A végén ismét érzem a fájdalmat, úgy marja a szívemet, mint a sav. Néma könnyeket hullatok ezért az emberért, mert fáj, hogy már nincs, fáj nekem, amiket átélt. Most fogom a kockásfülű nyulamat, bekucorodom a kanapéra és sírni fogok Romain Garyért, úgy, ahogy magamért és másokért szoktam.

Nem tudom, hol vagy most, de remélem, jól érzed magad (azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy már nem létezik). Igyekeztem visszaadni mindazt, amit jelentettél nekem, szerintem giccses lett és idióta, de beleszőttem a lelkem egy részét, ahogy a fontos könyveknél mindig teszem, és tudom, hogy te a giccses és idióta volta ellenére örülni fogsz neki, mert kevés olyan ember létezik a világon, mint amilyen te voltál.

Nagyon köszönöm ezt a gyönyörű könyvet a Park Kiadónak és főleg Harmat Eszternek, aki felhívta rá a figyelmem.

Ui.: nagyon igényes kiadás, a fordítás tökéletes és a külseje is tetszetős, főleg a kemény fedélen lévő levélrészlet tetszik.

Ui2.: adják ki az összes könyvét! Most! Én pedig szépen eloldalgok Lady L. és az Előttem az élet iránt.

Eredeti cím: La promesse de l'aube
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bognár Róbert
Ár: 3500 Ft
Az író a Wikin
Big Sur