Bruno Schulz & Dolly Alderton

(Tudok ám párosítani, de ezekről volt kedvem írni.) 

Bruno Schulz: Fahajas boltok

Nem sokat (vagy inkább semmit se) tudtam Bruno Schulzról, mielőtt levettem a könyvtári polcról ezt a könyvet, csak annyit, hogy pár ember, akinek megbízom az ízlésében, elismerően nyilatkozott róla, és merem állítani, hogy most se tudok róla sokkal többet, ami a tényeket illeti. A belső világáról már annál inkább.

Olyan ez a szöveg, mint egy... folyó. Vagy inkább labirintus, rengeteg átjáróval, tükörteremmel, a semmibe nyíló ajtókkal, a kinézetüket állandóan változtató szobákkal. Felesleges ellene küzdeni, a koherens cselekmény korhadt csontváza után kapirgálni benne, mert nincs ilyenje. Olyan, mint egy álom, ahol egyik snittből a másikba lebegünk, tehetetlenül sodródunk és csak reménykedhetünk, hogy a piskáló figyelem lángját nem veszítjük el. Egyszerre a mágikusan ősi és a gyermeki fantázia végletekbe tartó szintézise. Egyben fogyasztva rettenetesen fárasztó ezeket a burjánzó mondatborostyánokat olvasni, szemenként kell morzsolgatni őket, ha nem akarunk visszapattanni róluk és mérgesen a kapun kívül toporogni.

Nagyon régen olvastam ilyen magával ragadó mondatáradatot, amíg nem került a szemem elé, el is felejtettem, mennyire hiányzik. Gyönyörűség volt elmerülni benne, erőlködni se kell a megértéséhez, annyira magába tud rántani, csak néha szusszanni kell egyet, mert több mint 500 oldal még a legjobbakkból is sok tud lenni.

Eredeti cím: Sklepy cynamonowe

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2016

Fordította: Galambos Csaba, Kerényi Grácia, Körner Gábor, Körtvélyessy Klára, Reiman Judit

Ár: most 690 Ft a Könyvudvarban! (Eredetileg 4000 Ft)

Dolly Alderton: Minden, amit tudok a szerelemről

Van, amikor egy könnyed, szórakoztató élményre vágyunk, amelyen nem kell különösebben gondolkodni, csak élvezni, ez pedig tipikusan ilyen könyvnek tűnt.

Igen, annak tűnt. Általában nem szokott zavarni, ha egy szereplő gyökeresen más világnézettel bír, mint én, de Dollyéval nagyon nem tudtam mit kezdeni. Mindig emlékeztetni kellett magamat, hogy egy fiatal lányról olvasok, akinek kevés dolgot lehet a javára írni, de azt igen, hogy rendkívül bátor, amiért ezeket a gondolatokat, érzéseket és rosszabbnál rosszabb döntéseket arccal és névvel ország-világ elé merte tárni. Sose írnám le, hogy egyik este annyira részeg voltam, hogy leestem a buszról és ez kb. megszokott történés az esetemben (józanon előfordulhat, a botrányos mozgáskoordinációmat ismerve), vagy azt, hogy milyen önértékelési zavart és iszonyú féltékenységet okozott az, hogy a legjobb barátnőm szerelmes lett és összeköltözött a pasijával.

Persze nincs igazi nőimagazinos szentencia fejlődéstörténet nélkül; Dolly nagyon nehezen, nagyon apránként eljut az önismeret egy szintjére és ekkor válhatott volna izgalmassá a történet, de sajnos nem derül ki, hogy mi volt ennek az egésznek az eredője, hogyan lett egy átlagos angol középosztálybeli lány ilyen féktelen, alkoholmámoros, pletykafészek partiállat, aki a számtalan randiappja segítségével csak egyéjszakás kalandokat tud elképzelni.

Azt se igazán értem, miért könyvformátumban kellett ezt megjelentetni, a stílusa, a felmerülő témákból adódó töredezettsége folytán egy személyes hangvételű életmód-önismeretrovathoz jobban illett volna. Számomra ez egy borzasztó töltelékkönyv.

Eredeti cím: EveryThing I Know About Love

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2021

Fordította: Palásthy Ágnes

Ár: 3500 Ft

Leporolt, kallódó rövidkék

 

Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

A szépiaszín borító, a csábító cím és fülszöveg, és persz a családregény műfaja elegendő volt, hogy értékelések nélkül bizalmat szavazzak ennek a könyvnek. Lelövöm a poént: nem kellett volna.

A bukott angyalok háza az a könyv, ami (nekem) annyira jellegtelen, hogy ha kimarad az életemből, nem veszítek semmit. Az egész történet nagyon haloványka volt, a témák - a mexikóiak integrálódása és helyzete az USÁban, az értékrendjük megőrzése, a generációk és a családtagok közötti konfliktusok, a tragédiák lassú megismerése - hidegen hagytak, pedig nálam ezek elég tekintélyes hívószavak az olvasásra. Mintha Urrea elolvasott volna egy tucat hasonló könyvet - amelyek között jelentősen kidomborodik a Száz év magány - és megpróbálta volna az általános panelekre ráhúzni a saját családja történetét, csak elfeledkezett a tényről, hogy nem tudja mágiával feltölteni a sorokat, amelyek odaszögezik az olvasót a fotelhez. Ha ki kell jelentened magadról, hogy te vagy a pátriárka, akkor az a pátriárkaság annyit ér, mint halottnak a csók.

Borzasztóan érződik, melyik az az anekdota, amelyiknek van igazságtartalma - hiába, sokkal könnyebb valós alapokról építkezni, mint képzeletből -, mert itt megcsillant valami szikra; a papagáj importálása Mexikóból az USÁba és El Yndio fellépése az a két momentum, ami megmutatta, milyennek kellett volna lennie ennek a regénynek, és amilyen őszinte sajnálatomra nem lett.

Gail Carriger: Időtlen

Anno nagyon szerettem olvasni a Napernyő Protektorátus első részét, a Soulless-Lélektelent, ami - már amennyire az emlékezet morzsái engedik felderengeni a folytatások eseményeit és színvonalát - érzésem szerint a sorozat legjobb darabja. A hosszú évekig elhúzódó magyar kiadás nem tett jót a kapcsolatunknak, ami odáig fajult, hogy az utolsó epizódot az érdeklődés leghalványabb jele nélkül nyammogtam végig, sőt, félbeszakítottam Az Aranypinttyel, ami szintén nem tett jót szerencsétlen könyvnek. Igazság szerint úgy jártam volna el tisztességesen, ha az elejétől újraolvasom a sorozatot, de ezt akkor sem tettem volna meg, ha a birtokomban vannak. Elszállt felettünk az idő, kedvesem.

Ali Smith: Ősz

Már nem is tudom, milyen indíttatásból vásároltam meg ezt a könyvet, valószínűleg csak meg akartam ismerkedni a szerzővel, tetszett a fülszövege, izé, miért is ne?

Nem igazán tudom hovatenni ezt a kisregényt, ha nem a két ünnep között olvasom, hanem égő szemmel, kifacsart aggyal, ahogy hétköznaponként szoktam, biztosan kedvezőtlenebb véleménnyel lennék róla és aligha szeretném elolvasni az Évszak-kvartett következő részét, a Telet.

Kicsinysége ellenére sok témát felvillant a könyv, még azt se mondanám, hogy hanyagul, zagyván, mert mindent egy érdekes kompozícióba gyúr össze; Brexit-helyzet azon melegében, elmúlás, útkeresés az út közepén és végén, anya-lánya kapcsolat, a nők és a művészet egymáshoz való viszonya. Kétségkívül Daniel és Elisabeth beszélgetései voltak (számomra) a történet csúcspontjai, de nem tudtam megszeretni.

Friss, ropogós rövidkék

 Hogy őszinte legyek, nincs már kedvem minden egyes elolvasott könyvről önálló bejegyzést kiizzadni magamból; ez nem újdonság, jó ideje nincs hozzá kedvem. Meg agyam. Energiám. Régen rengeteget jegyzeteltem az aktuális olvasmányomról, egy A5-ös, összehajtott vonalas papírlap volt a könyvbe dugva, rajta a cím, az olvasás kezdete és a mondókám kulcsszavai. Emlékszem, anno csodálkozva néztem a kedvest, aki soha egy szót sem jegyzetelt, mégis méterhosszú, analitikus értékeléseket írt, nem is értettem, hogy csinálja, aztán most már sejtem, bár az én stílusom teljesen más jellegű.

Persze az olvasáshoz való hozzáállásom is megváltozott, sokkal kevesebbet olvasok, mint régen, de ezzel legalább valamennyire sikerült egyenesbe jönnöm, még a boldog, önfeledt, kanapén fetrengős, mindent kizárós olvasás élményét is sikerült felidéznem.

Ennek örömére összeszedtem pár könyvet, amelyeket felszipkáztam, de nem váltottak ki rajongást.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor

Az a jó a könyvtárban - és ezt csak egy ideje tudom igazán értékelni, amikor is úgy érzem, hogy a kíváncsiságom nő, viszont már csak azokat a könyveket akarom megvenni, amelyek fontosnak bizonyulnak számomra -, hogy kockázat nélkül kikapkodhatok mindenfélét, a veszteségem mindössze max. pár óra bosszúság és a kísérleti alany el-, majd visszaszállítása. Catherine Millet lilásrózsaszín kis kötete is ennek a példája. Nem olvastam a Catherine M. szexuális életét. Nem is akarom, egyelőre nem vagyok rá kíváncsi - nem mondom, hogy egyszer nem kölcsönzöm ki, mert sokszor azt se tudom, mit akarok olvasni; olyan vagyok, mint a válogatós macska, akinek vesznek 25 darab halas konzervet, mert csak azt hajlandó enni egy hete, aztán őszeszélyessége rá se néz.

Hálás vagyok a villamosnak, mert, ha nem utazás közben kezdem el olvasni, biztos, hogy két oldal után félrehajítom, az implicit gyermeki észlelések absztrahálása kicsit sok volt nekem korán reggel, aztán átléptünk egy még mindig kicsit elvont, de értelmezhető síkra és a könyv megmenekült a reptetéstől. Mindig érdekeltek az eredettörténetek, mert gyerekkorunkban szerezzük a legmeghatározóbb élményeket; Catherine Millet számos kisebb-nagyobb benyomást az olvasó elé tár, jelentéktelennek tűnő, ám nagy lelki "visszhangot" vető élményektől a kívülről is nagy horderejűnek látszókig, amelyből kibontakozik egy érzelmileg nagyon küzdelmes gyerekkor; kemény munka lehetett megemészteni már a családtagok egymáshoz való viszonyát, hát még a verekedő szülőket és a kényszeres lakásátrendezéssel pótcselekvő, labilis anyát, és akkor még csak szemezgettem.

Igazából átfolyt rajtam ez az érzelemcsokor, Catherine Millet kissé töredezett, érzelmileg távolságtartó prózája nem vágott a földhöz (amit egyáltalán nem bántam), valószínűleg nem lesz róla maradandó emlékem, de nem bánom, hogy elolvastam.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Úgy gondoltam, ha valaminek, az Októberi vidéknek utat kell találnia a szívemhez; ha általa nem találok kulcsot Bradbury lényéhez, akkor megette a fene az egészet, nem próbálkozom vele tovább.

Sajnos nem működött köztünk a kémia, ami azért is dühítő, mert úgy éreztem, olyan párhuzamosak vagyunk, amelyek majdnem találkoznak. A témák tetszettek, de mindegyik novellában volt valami, ami egy kicsit más irányba tolta a fókuszt. Majdnem jó, majdnem elkaptam, igen, aztán az érzet elröppent, én pedig ott maradtam a földön.

Alice Munro: A Jupiter holdjai

Ezer éve nem olvastam Munrótól, akkor is csak egy kötetet, a Csend, vétkek, szenvedélyt. Ezt talán a szép címe miatt választottam.

Néha efféle tartalmas, de gyengéd női történetekre vágyom, ha fáj a világ vagy nyűgös vagyok, ez is kellemesen átmasszírozta a lelkivilágom. Emlékeim szerint az első történet tetszett a legjobban.

Fogok még Munrótól olvasni, megérdemli a figyelmet, csak most elég kisimult vagyok hozzá, meg kell várni, míg újra zilált idegzetű leszek.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Erre az élményemre, akárcsak a Bradburyre, nem vagyok büszke.

Nem az a fajta krimiolvasó vagyok, aki zsenge korában végigdarálta Agatha Christie és a többi klasszikus szerző életművét, a nagyasszonytól is csak a Gyilkosság az Orient Expresszt olvastam (mondjuk, az legalább tetszett). Valamiért bekattant, hogy most már ezt is szeretném elolvasni, talán illene is.

Híres, sokak által körberajongott regények esetében veszélyesek tudnak lenni a feltupírozott elvárások, sajnos a józan eszem ellenére ezek működésbe léptek. A félelmetessége átjött, ahogy viszonylag gyors ütemben haláloztak el az emberek, de a megoldás nekem egy kicsit sántít és az egész erőltetett. Ezt a fajta zsenialitást Conan Doyle le tudta nyomni a torkomon, talán azért, mert fiatalabb voltam és magukkal ragadtak a történetek, de ez most sajnos nem működött. A döcögő fordítás se tett jót a véleményemnek.

Douglas Coupland: Minden család pszichotikus

Jujjujuujj, de abszurd, de kifordított, de szarkasztikus! A fülszöveg alapján nem számítottam ennyire földtől elrugaszkodott történetre, ha úgy tetszik, az általam imádott societypunk karikatúrája. Igyekeztem elengedni magam és csak élvezni a szerző parádézását, de a habitusomnak sok volt. Nem mondom, hogy soha többé nem fogok Couplandet olvasni, de ennek ki kell tisztulnia a testemből.

Trója

"- De én nem félek a haláltól!

 - Nem - hagyta rá Patroklosz. - De az anyádtól félsz.

 Akhilleusz elvigyorodott, és barátságosan belebokszolt barátja karjába.

- Messze nem annyira, mint te."

Stephen Fry: Trója 

Részben azért olvasok újra rogyásig ismert történeteket - mint amilyen Marie Antoinette élete, Romeo és Júlia szerelme, vagy a trójai háború -, mert a lényem egy része mindig reménykedik, hogy ezúttal máshogy fog történni. Ezúttal máshogy végződik, senki nem hal meg valamilyen ostoba hiba, az emberi büszkeség, a kapzsiság vagy valamilyen fatális véletlen miatt. Ilyenkor imádom a pasiknak azt a vonását, hogy szeretik kikorrigálni az életben bekövetkező hibákat és az általuk megálmodott feldolgozásban minden úgy történik, ahogy az ember igazságszeretete, vagy inkább vágyálma diktálja azon mesei szentencia alapján, amit szinte az anyatejjel szívunk magunkba; a jótett elnyeri jutalmát, a gonosz a méltó büntetését, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezt az elégtételt adta meg nekem Dan Simmons az Ílionban (és Quentin Tarantino a lángszóróval).

Stephen Frynál (sajnos) ez nem történik meg, csupán újrameséli az ezerszer hallott történetet a maga barátságos, közvetlen stílusában, tudva, hogy az olvasónak hamar keresztbe áll a szeme a szövevényes antik családfáktól és kedvesen biztat, hogy csak még egy kicsit tartsunk ki. Nyugodtan képzeljünk eme történetmesélés mellé néhány csésze teát és uborkás szendvicset, akár a kényelmes fotelt is magunk alá vizionálhatjuk.

Hogy őszinte legyek, nekem az angol humor vajmi kevéssé jött át, szerintem kulturális beágyazottsága miatt nem is nagyon értelmezhető jelen kontextusban, bár kellemetes elképzelni, hogy Akhilleusz ropogós keksszel a szájában fényesítette csodás vértjét. (Earl Grey teát aligha fogyasztott, bár jót tett volna a természetének.) Simmons és Gemmell ügyesebben interpretálta a humort a történetbe - már amennyire lehetett -, egyébként az ő feldolgozásaik állnak hozzám a legközelebb.

Ennek ellenére egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam Fryét, sőt, jólesett találkozni az ismerős részletekkel, feleleveníteni az ismereteket és magamba szívni az újdonságokat, mert a szerző ezzel is tudott szolgálni; látszik, hogy nemcsak lerittyentett valamit egy Word fájlba, hanem alapos kutatómunka előzte meg az írását, hiába egy unásig ismételt sztoriról van szó. Az emberi részletekre is kitér, hogy közelebb hozza hozzánk ezeket a rég (vagy egyáltalán nem) élt embereket, akik annyira más kultúrával és gondolkodásmóddal bírtak, hogy akár a Marsról is jöhettek volna, bár kíváncsi lennék, hogy ha bedobnának pár száz 21. századi embert egy hasonló szituációba, vajon mi kerekedne ki belőle (gondoljunk A Legyek Urára). Lehet, hogy ugyanez, csak nem olyan hévvel dobálnák a dárdákat.

Habár szeretek Trójáról olvasni, mindig mérhetetlenül elcsigáz a pusztítás és a vad, őrjöngő erőszak, ami porig rombolta ezt a páratlan várost és ami annyi életet elpusztított és tett tönkre; és nem feledhetjük, hogy ez nem egyedülálló eset. Ugyanakkor lenyűgöző, hogy a 21. században még mindig foglalkoztat minket ez a történet; ezek az emberek tényleg halhatatlanok lettek.

Eredeti cím: Troy

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2021

Fordította: Kisantal Tamás

Ár: úgy látom, ennek már árfolyama van, 5-6 ezer között mozog az eredeti ára

Szenvedély és szenvedés nagyon sokáig

"-... én elvárom a férjemtől, hogy más öröme ne legyen, csak amit velem is megoszt; ha pedig nem az a legnagyobb öröme, hogy a társaságomat élvezheti, hát akkor... hát akkor csúnyán megbánja, bizony.

 - Nos, Esther, ha ezt várod a házasságtól, ugyancsak jól nézd meg, kihez mégy feleségül, vagy jobb, ha nem is mégy senkihez." 

Anne Brontë: Wildfell asszonya

1827 október:

- Helen, én, én...

- Igen, Gilbert? Mondjam, kérem!

- Jaj, nem is tudom.

- De mégis, ne tegyen tönkre!

- Félek, hogy megsértem az érzéseit. Vagy az anyámét. Vagy az ön nagynénjéét. Végtére is, ez igazán ill..

- Gilbert, maga csak játszik az érzelmeimmel. Második napja látogat, látott minket a gyermekem dajkája és az egyik béres a kapunál. Rettegek, hogy az emberek máris a szájukra vettek.

- Attól tartok, Helen, ki kell fejeznem mélysé...

Én, 2022 telén, gondolatban:

AZ ISTEN SZERELMÉRE, EMBEREK, NE KÍNLÓDJATOK MÁR! CSÓKOLD MÁR MEG, TE SZERENCSÉTLEN, HÁZASODJATOK ÖSSZE ÉS TEGYETEK MÁR RÁ MAGASRÓL, MINT GONDOL KÉT ÖREGASSZONY!

Sokat megélt veterán volt a várólistámon a legkisebb Brontë-lány klasszikus regénye, nem is tudom, mi ütött belém, hogy ezt kaptam le a polcról; ahogy az sejteni lehetett, derekasan megküzdöttünk egymással, ha nincs két hosszú vonatút, lehet, hogy a Könyv győz, nem én, de háromszáz oldalnyi vergődés után csak nem adtam meg magam, túl sok drága időt fektettem bele.

Olvasás közben többször eszembe jutott - a gondolatot mindig kísérte egy adag bűntudat -, hogy Anne mindkét nővérétől tanulhatott volna a regényírás csínjáról-bínjáról; Emilytől azt, hogyan kell egy cselekményt kívánatos hosszúságúra szabni és úgy felfokozni az érzelmeket, hogy örökké megbolygassa az olvasók lelkivilágát, Charlotte-tól pedig az izgalmas, fordulatos történetvezetést. Habár Helen alakjában érezni a Brontëk haladó szellemét, sajnos maga az eseménytelen, ma már rétestésztaszerűen elnyújtottnak tűnő történet agyoncsapja az egészet és a végére már a főszereplő se bír a társadalmi béklyókkal. A maga korában roppant dekandensnek számíthatott, amelyet szoknya korcában rejtegethettek; illetlenül, a maga pőre valóságában bemutatja az előnytelen házasság minden hátulütőjét, ami a buzgó hormonok és rózsás, piruló érzelmek miatt halálos veszedelemként leselkedett a fájóan tapasztalatlan, ájtatos vallásosság tejüveg búrája alatt nevelt fiatal lányokra, akiknek pihegő szívét szó szerint egyetlen mosoly elrabolta és tönkretette életét, hiszen az eskü - ami még tartalmazta a bájos "mindenben engedelmeskedem neki" kitételt és minden vagyonától megfosztotta az arát - akkor szó szerinti volt: amíg a halál el nem választ.

Sokszor eszembe jutott már, hogy rossz korba születttem, de ha választanom kellene a 19. század és a 21. közöttt, habozás nélkül az utóbbira voksolnék. Fogalmam sincs, hogy csinálták, de a másik két nővér képes volt úgy papírra vetni az ötletét, hogy örök érvényű legyen és a kor patinája - mert jól tudták, hogy a világ változni fog - ne feketítse be annyira, hogy élvezhetetlenné váljon. Anne esetében ez sajnos majdnem sikerült; jóval szűkebb perspektívája az átlagos vidéki angol nemesség viszontagságait örökíti meg tintába foglyul ejtve; sajnos vagy sem, közel sem olyan grandiózus, mint az Üvöltő szelek vagy a Jane Eyre, de hősnője szintén kitűnik a kor átlagából; Helent erős tartása, józan esze, független természete Jane méltó társává teszi, tette olyan önállóságról és bátorságról tanúskodik, hogy nemcsak a maga korában tekintenék botrányosnak, hanem jóval később is, a 21. századi nő előfutára.

Borzasztó keserűséggel átitatott könyv a Wildfell asszonya, de ezt a keserűséget nem lehet felróni neki, mert csak az őszinteség bűnébe esik. Erősen gyújtogatta az érzelmeimet, de közben el is emésztette őket; egy ilyen történet olvasása közben az embernek óhatatlanul eszébe jutnak a saját csalódásai és elönti az epe, hogy bizonyos dolgok mennyire nem változnak.

Nem bánom, hogy elolvastam, de ebben az érzésben vaskosan közrejátszik a megkönnyebbülés, hogy végre kipucoltam a várólistámról.:) 

Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1985

Fordította: Borbás Mária, Kiss Zsuzsa

Ár: pár száz forinttól elérhető

Sakkjátszma színesben

 

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Óriási újraolvasás-láz tört ki rajtam az év vége felé, közeledett a szeretet ünnepe is, vágytam az ismerős, bekuckózós történetekre.

Aki ismeri a regényt, tudja, hogy az előbbi mondatból sugárban dől a szarkazmus.

A Kékszeműfiú minden, csak nem kedves komfortkönyv. Ez nem a Csokoládé világa, amiben megmutatkozik Harris lélektani analizáló képessége, de csak a felszínt kapirgálja az emberi aljasságok tekintetében; a Kékszeműfiúban alámerül az őrültségek és aberráció világába, olyan kifimonult formában, hogy kilenc évvel az első találkozásunk után is megtévesztett, pedig egy kivételével az összes csavarra emlékeztem. Olyan elegánsan és hideg intelligenciával vezeti tévútra az olvasót - pontosabban hagyja, hogy lépre menjen a szeme előtt meglengetett csali miatt -, hogy legszívesebben tapsolnék neki. Ez Harris sötét oldala (régebben dark Harrisnek hívtam) és nekem fényévekkel jobban tetszik, mint a fogyasztóbarátabb könyveiben megvillantott stílusa.

A család öl, butít és nyomorba dönt. A szerző valamennyi regényében szerepet kap a család elidegenítő, traumatizáló szerepe, de ebben csúcsosodik ki a legjobban, mennyire megnyomorítja az embert a mérgező családi légkör és józan ésszel milyen felfoghatatlan állapotokat teremt, amely általában külső segítséggel vagy az egyik családtag halálával bomlik fel, ezáltal átrendeződnek az erőviszonyok és jó esetben új életet kezdhetnek a túlélők.

Ebben reménykedik BB is, a történet fő narrátora, akinek a kezében összefutnak a szálak - vagy legalábbis úgy tűnik. Csendesen hintázik a pók a hálójában, kifejezéstelen tekintettel figyelve áldozatai vergődését, mi pedig halálos tét nélküli voyeurokként, gúvadt szemmel lessük, hogy mi történik - mert, ne áltassuk magunkat, valójában fogalmunk sincs, hogy mi zajlik Malbry városkájában (Harris Derryjében), ahol a jelen és a múlt, a valóság és a fikció egymásba mosódik és ahol a történeteknek soha nincs vége.

Nehéz erről a könyvről hosszan írni, mert annyira kerek egészet alkot és bűn bármit elárulni róla. Nagyon sok regényt elolvastam az elmúlt kilenc évben, amióta először vettem a kezembe, de még mindig eredetinek és zseniálisnak tartom - az olvasmányélmény nem lenne teljes Szűr-Szabó Katalin kiváló fordítása nélkül -, a maga nemében egyedülálló.

Eredeti cím: blueeyedboy

Kiadó: Ulpius-ház

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Eredeti ár: 4000 Ft

Gustav-szonáta

 

Rose Tremain: Gustav-szonáta

Azt hiszem, Rose Tremainre lehet azt mondani, hogy szépen ír. Nem tudom pontosan meghatározni, miből ered ez a benyomásom, de úgy képes megjeleníteni a nyomorúságos, a történelem csapásait elszenvedő emberek hányatott sorsát, hogy pár aprósággal felvillantja az élet szépségét, mint amikor a töredezett beton csúf résein vadvirágok nyújtozkodnak a nap felé.

Akárcsak a Színaranynak, a Gustav-szonátának is nehezen álltam neki, mert tudtam, hogy szépség ide vagy oda, ez bizony fájni fog, és nem a nyers brutalitás útján, hanem a csendes, apró szilánkként lüktető fájdalommal, amint az ember egész életében a lelkében hordoz - a végtelen perverzióm bizonyítéka, hogy megnyugvással tölt el, más ember is cipeli magával a maga fájdalomszilánkjait; egy ki nem mondott szó, egy elszalasztott lehetőség, egy érintés, amiben akkor úgy tűnik, az egész élet értelmet nyer.

Mennyi fájdalom a hiábavalóságért.

Gustav Perle tényleg olyan, mint egy kókusz (vagy mint egy gyöngykagyló, ha az úr nevéből akarunk kiindulni) - a jelentéktelen, kemény külső izgalmas belsőt takar. Döbbenetes méltósággal viseli az őt ért fájdalmakat és szinte félelemkeltő az a humánus szeretet, amit az erre képtelen anyja, Emilie iránt érez.

Persze szegény Emilie sem véletlenül olyan, amilyen. Bármennyire is csábító mindenért őt hibáztatni, a valóság sosem olyen egyszerű és mindenki tudja, hogy balgaság minden rosszért egyvalakit bűnbaknak kikiáltani. Emilie egyszerű lénye, amikor még fiatal volt és ártatlan, még nem mérgezte meg a csalódás toxikus fullánkja, csak a jó életre vágyott, amit számára a magazinok fényes, zizegő oldalán olvasott sztárhírek testesítettek meg. Vajon mi dönti el, ki milyen ember lesz - az Emilie bevallása szerint is borzalmas anyja vajon benne miért nem úgy hagyott nyomot, hogy ne az élet felszínén, hanem a mélyben kutasson? Lehet-e hibáztatni Emilie-t, amiért csak a saját gyarló kis szükségletei érdeklik, a muskátlik az erkélyen, a szép ruhák? Nekem nem megy, mert Emilie tudja, hogy sekélyes, hogy rajta kívül egy nagy világ létezik, aminek ő igen kevéssé a része és szenved ettől az állapottól, de nincs annyi ereje, hogy változtatni tudjon rajta - később pedig ennek a csírája is elvész.

Vele szemben a fia, Gustav egészen másképp formálódik az őt ért szenvedésekre; az irigység nem érinti, a keserűség nem emészti - lenyűgöz az a csendes erő, ami a lényéből árad, ahogy önsajnálat nélkül minden reggel felkel és teszi a dolgát, azaz gondoskodik mindenkiről. Milyen fájdalmas, küzdelmes az élete, mégis, az embert elönti valamiféle rejtett gyönyörűség, ahogy az utolsó oldalakat olvassa.

Hogy valami tárgyilagosat is írjak a könyvről: Svájcban játszódik, ahol - a hihetetlen nehézségek ellenére megőrzött politikai semlegesség ellenére - a második világháború megkövetelte a maga áldozatait és nemcsak dúsan zöldellő fű, bájosan bodorodó bárányfelhők léteznek, hanem lehangoló bérházak, nyomor, mindent felörlő üzemi munka, mint a világ bármely más országában. Mondhatni, a könyv egy olyan Svájcot mutat meg, amit kevesen ismernek, ami túlmutat a széles körben elterjedt sztereotípiákon - de a regény igazi erőssége a szereplők ábrázolása marad, valósággal tapicskoltam ezekben a precíz, színes, élő-lélegző jellemrajzokban.

Nem tudok róla többet írni, olvassa, akinek hajlama van rá.

Köszönet Szűr-Szabó Katalinnak a fordításért és a 21. Század Kiadónak az igényes kiadványért.

Eredeti cím: The Gustav Sonata

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadás éve: 2017

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: 3990 Ft

Csokoládé 2. kör

"Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpen pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé." 

Joanne Harris: Csokoládé

Sokan ismerjük azt az érzést, hogy amikor már kora reggel 25 fok van, locsolják a villamossíneket és nincs olyan lenge ruha, ami megóvna a patakokban folyó izzadtságtól, hogy bizonyos könyvek nem csúsznak, vagy maga az olvasás se megy. Amint beköszönt a kánikula, megjelenik a könnyedség iránti vágy. Mi menti meg a hőségtől és a munkától [továbbra is igazságtalanságnak tartom, hogy a felnőtteknek nem jár nyári szünet] elcsigázott elmét? Az enyémet nem Ben Lerner és nem Toni Morrison. Ide valami ismerős kell, valami nem túl megerőltető, nem lelki mélységeket és poklot szántó, briliáns írás, azt hagyjuk meg a hosszú téli estékre.

Ide a játékos, de felkavaró-nyugtalanító szél kellett, az apró francia falucska a fehéren világító templomtornyával és az örömtelenségnek fityiszt mutató csokoládébolt a bűnös élvezetekre csábító, csillogó kirakatával és a mindent átjáró fahéj-szegfűszeg-és marcipánillatával.

Természetesen teljesen más volt most olvasni a könyvet, mintt 2009-ben (úristen), sokkal kevésbé kerültem a hatása alá és bizonyos momentumai inkább megmosolyogtattak, mintsem elbűvöltek. Mai mizantróp énemnek hihetetlennek tűnik, hogy léteznek olyan emberek, akik ennyire adni akarnak másoknak, ennyire bírnak adni és nem émelyíti el őket a hétköznapi nyomorúságok végtelen sora.

Persze, Vianne-nak is vannak sötét gondolatai és az élete minden, csak nem fenékig tejfel, hiszen egyedülálló anya, nem Madame, hanem Mademoiselle Rocher, nem jár templomba, színes ruhákat hord és a nagyböjt idején csokoládéboltot nyit - ezek közül egy is bőven elég lenne ahhoz, hogy kivívja egy apró, konzervatív közösség ellenszenvét, hát még amikor elkezdi maga köré gyűjteni eme alattomos nyáj számkivetettjeit és nem átall arra törekedni, hogy a földi boldogság felé terelje őket a mennyek üdvözlete helyett.

Minden ember rengeteg traumát hordoz magában, még Vianne Fekete Embere, Reynaud atya, akit a gondolatai alapján inkább szánni lehet, mintsem gyűlölni, bár azt az első olvasás óta sem bocsátottam meg neki, hogy szerinte egy állatnak nincs lelke.

A további kötetek ismeretében érdekes megfigyelni, hogyan változik Harris stílusa; emlékeim szerint a Csokoládécipő sokkal sötétebb hangulatú és annakidején az volt a kedvencem, a Csokoládés barack eléggé vízízű volt, Az epertolvaj - ezt 2019-ben olvastam, tehát sajnos friss az élmény - meg egyenesen csalódottá tett: meglepett a Vianne-t uraló (szándékos vagy akarattalan írói szándékból fakadó) keserűség, az ellenfél pedig fájóan sematikus, minden harrisi varázslat hiányzott belőle és csak az ordító manírok maradtak helyette. Persze 20 év még regényidőt tekintve is sok és még a regényszereplők is megöregednek, de minden józan észérvem dacára úgy éreztem, ez a történet már nagyon kifáradt a negyedik kötetre és Harris nem az a szerző, aki egy ötletéből él meg - itt muszáj megjegyeznem, hogy aligha van még egy olyan adaptáció, ami annyire beskatulyázta volna az írót, mint a Csokoládé c. film -, hiszen minden könyve más és eddig minden alkalommal meglepett.

Minden változás dacára jólesett újra elmerülni a Csokoládé világában. A fókusz a mágikus realista elemekről áttevődött a földhözragadtabb témákra, de a szkepticizmusom ellenére hagytam (és örültem neki), hogy Harris elvarázsoljon és a hűvös lakásban jólesően elnyúlva élvezettel nyammogtam a sorokon. Hogy folytatom-e az újraolvasást? A második kötet erejéig valószínűleg igen, amikor nagyon elegem lesz mindenről és érezni akarom a szél hívó szavát.

Ui.: Igen, nekem a Csokoládé tipikusan kabátkönyv.

Eredeti cím: Chocolat

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2007

Fordította: Szántó Judit

Eredeti ár: 3000 Ft

Farkasbőrben

"Végül is a dologból nem lett semmi. Mary talán tévesen hitte magát várandósnak, vagy csupán rosszmájú pletyka volt az egész; a Boleynek kétségkívül kihívták maguk ellen az emberek rosszindulatát. Vagy csakugyan gyermeket várt, de elveszítette. A történet végkifejlet nélkül marad, lassan el is felejtődik. Nincs gyerek. Mint a bíboros tündérmeséiben, ahol a természet törvényei eltorzulnak, és a nők kígyó alakjában tűnnek fel és el, tetszésük szerint.

Katalin királynénak is volt egy gyereke, aki eltűnt. Az esküvőjük utáni évben egyszer elvetélt, az orvosok azt mondták, ikreket hord a szíve alatt, és a bíboros még emlékszik rá, hogy meglazított fűzővel, rejtélyes mosollyal járt-kelt az udvarban. Végül visszavonult a szüléshez; egy idő után újra megjelent, szoros fűzőben, lelappadt hassal, gyermek nélkül.

Afféle Tudor sajátosság ez, úgy látszik.

Később megtudja, hogy Anna gyámságot vállal az unokaöccse, Henry Carey fölött. Vajon mi a szándéka vele? Megmérgezi? Vagy csak megeszi?" 

Hilary Mantel: Farkasbőrben

Eredetileg nem állt szándékomban elolvasni ezt a regényt; amikor a könyv-és filmvilágon végigsöpört a Tudor-láz, igen hamar elértem a csömör legmagasabb fokát és rá se bírtam nézni semmilyen könyvre vagy sorozatra, ami a témával foglalkozott. Nemrég azonban cikkeket olvasgattam a szerzőről - akitől már olvastam a Margaret Thatcher meggyilkolása című kis könyvecskét - és annyira felcsigáztak az olvasottak, hogy beleugrottam ebbe a közel hatszáz oldalas monstrumba.

Ami meglepően szórakoztatónak bizonyult.

A témával szembeni undorom leküzdésében sokat segített, hogy nem az a szerencsétlen Henrik és a feleségei a főszereplők, hanem egy olyan ember, aki kívülállónak született és hiába kerül egyre közelebb a hatalom szívéhez, sose lesz ennek a viperafészeknek (az angol királyi udvarnak) igazán a része; Thomas Cromwell egy erőszakos patkolókovács fia - aki úgy veri a gyerekeit, mint a formálódó vasat -, nincs nemesi címe, és, habár ezt naponta a szemére vetik, valójában az előnyére szolgál. Hiányzik belőle egy főúr öntudatlan gőgje, aki azt hiszi, felette áll a mindennapok megpróbáltatásain, a mocskon, a betegségeken, az adókon és a halálon is. Cromwellt nem táplálja az érinthetetlenség illúziója; nagyon mélyről küzdötte fel magát és anyagi háttér, kapcsolatok és cím híján csupán az eszére és a könyörtelenségére támaszkodhatott.

Ezen a ponton Cromwell minket is megpróbál becsapni; a családtagjai és az általa támogatott emberek körében ő egy ravasz, ám tisztességes ember, aki gyengéden bánik a nőkkel és a gyerekekkel - abban a korban, amikor teljesen normálisnak számít egy gyereket megkorbácsolni, a nők pedig csak arra valók, hogy széttegyék a lábukat. A rosszakarói és a riválisai persze gyűlölik az egykori katonát és gyapjúkereskedőt és van, aki az ördög megtestesülésének tartja, más szentül hiszi, hogy Cromwell még az élve kizsigereléstől sem riadt vissza, mielőtt a titkos tanács tagja lett. Ezek közül az első biztosan nem, a második valószínűleg nem igaz, de, miközben elméjének labirintusában bolyongunk, nem szabad elfelejteni, hogy egy hétpróbás manipulátor - ő a bábmester, aki az árnyékba húzódva mozgatja a szálakat, hogy nagyszabású tervei megvalósuljanak. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz, a keserű pirulát cukorral édesíti meg, hogy a kiszemeltje ne erőszakkal, hanem szabad akaratából legyen a lekötelezettje.

Valójában nem összefüggő történetet, hanem töredékeket olvashatunk, gondosan elhelyezett és feldátumozott mozzanatokat, szilánkokat Cromwell és környezete életéről, amelyet egyre jobban elural Henricus Rex - kérdés, hogy Cromwell képes-e ezt az utolsó, legnagyobb figurát is a bábszínházába helyezni, képes-e a saját és mindenki érdekében megakadályozni, hogy Anglia oroszlánja megismerje a saját hatalmát.

Nem bölcs dolog minden lapot egy törékeny női testre feltenni.

Kellemesen meglepett, hogy a száraz, szikár hangnemet nem is ritkán humor pettyezi, ill. hogy Mantel hihetetlen módon fantasztikus (vagy inkább rémmesei) elemeket (!) is beleszőtt a szépirodalmi regényébe. Továbbá rengetegszer szóba kerül a könyvelés, ami minden lényeges dolog mozgatórugója és ezt Cromwell is tudja.

Ezek után nem kérdés, hogy a folytatás, a Holtaknak menete és a mindent lezáró, október 5-én megjelenő Tükör és fény is sorra fog kerülni.

Eredeti cím: Wolf Hall

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás éve: 2010

Fordította: Megyeri Andrea

Eredeti ár: 3490 Ft

Ki öli meg Evelyn Hardcastle-t?

 Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Ha létezik időutazó sorozatgyilkos, lennie kell testrabló nyomozónak is.

Az utóbbi egy-két évben alkalomadtán és rendkívül szeszélyesen vásárolok könyveket. Ezek évi pár alkalmat tesznek ki, de akkor nagy tételben vadászok és olyan könyveket is bedobálok a virtuális kosárba, amik túlmutatnak az olvasási komfortzónámon (amúgy a komfortzóna jó dolog is tud lenni). Az Evelyn Hardcastle 7 halála is egy ilyen hirtelen felindulás eredménye; a Maxim kínálatát nem érzem közel magamhoz, a magyar borító se ébresztett bennem bizodalmat, egyedül a fülszövegre támaszkodtam, amikor megrendeltem a könyvet.

Imádom a kellemes csalódásokat. Ritka élmény, de amikor bejön, annál emlékezetesebb. Stuart Turton könyve is ilyen volt.

Olyan az egész, mint egy nyomozós, egyszerre kooperatív és szemétkedő társasjáték regény formában; adott a főszereplőnk, akinek meg kell oldania egy gyilkosságot - úgy, hogy mindennap másik testben ébred; akad köztük rokkant főkomornyik, drogüzér orvos és túlsúlyos, éleseszű bankár is, ráadásul a gazdatestek szellemi és fizikai tulajdonságai hatással vannak csóró főszereplőnkre. Nem lenne társasjáték színezete a történetnek, ha a főszereplőnek nem volna egy kedves segítőtársa, a cselédlány Anna, akinek szintén megvannak a maga titkai, és ellensége, a titokzatos inas, aki a gazdatesteket akarja likvidálni. A játékmester egy pestisdoktor jelmezt viselő férfi, aki látszólag véletlenszerű, de mégis fontos pillanatokban jelenik meg és instrukciókkal próbálja ellátni a főszereplőt, de többnyire csak tovább frusztrálja. Emellett a többi szereplő is űzi a maga kis játszmáit, amelyek mintha mind egy-egy dominó lennének abban a sorban, amelynek az eldőlése minden este Evelyn halálához vezetne.

Az események az elhanyagolt, félig romos Blackheath-házban és a környező erdőben zajlanak [igen, engem már a helyszín megvett magának], a birtokot nehéz megközelíteni, mindentől távol esik. A Hardcastle család álarcosbált szervez, amely kezdettől fogva katasztrófára van ítélve - már csak azért is, mert az összejövetel napján van Thomas Hardcastle halálának 19. évfordulója, akit gyerekkorában kegyetlenül meggyilkoltak.

Blackheath olyan, mintha a régmúlt tragédia elátkozta volna és a falai között a legsötétebb emberi indulatok szabadulnak el - kapzsiság, gyűlölet, irigység, féltékenység -, és nem Evelyn az egyetlen, akinek féltenie kell az életét. Blackheath mérgező levegője/atmoszférája Aidenre is hatással van, és ahogy haladunk előre a történetben, az író egyre több kártyáját fedi fel és kiderül, hogy az akkori bűntény szálai mennyire messze ágaznak szét és milyen sok életet képes tönkretenni.

Tulajdonképpen nem egyszerű olvasmány, az elején kicsit lassan indul be, aztán elképesztően szövevényessé válik, ami miatt túlmutat a délutáni nyammogós olvasmányokon, de szerintem lehet úgy is olvasni, hogy az ember hagyja, hadd sodorja magával a történet, hiszen minket nem akar az inas felkoncolni. Habár egyre nehezebb engem lenyűgözni, szeretem hagyni, hogy megvezessenek - ha az író képes rá. Stuart Turton esetében már az elején a lovak közé dobtam a gyeplőt és szimplán csak élveztem ezt a halálos, bonyolult dans macabre-t, amit a szereplők járnak.

Eredeti cím: The ​7½ Deaths of Evelyn Hardcastle

Kiadó: Maxim

Kiadás éve: 2020

Fordította: Őri Péter

Ár: 3800 Ft

 

A tizenharmadik történet

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Vannak olyan történetek, amelyek delejes erővel bírnak; kiállják az idő, a fáradtság, a teljes szétesettség próbáját is; képesek elérni, hogy a maradék három agysejtünket megerőltetve rájuk figyeljünk, és a jutalom nem marad el: némi törődésért cserébe olyan varázslatos világba kalauzolnak el minket, amelyről azt hittük, már elfelejtettük 13-14 éves korunk környékén, amikor még (a felnőttkorral ellentétben) képesek voltunk órákig belemélyedni egy regénybe, elfeledkezve a világról és benne minden sürgető tennivalóról.

Ezek a könyvek visszaadják nekünk a fiatalság, a rácsodálkozás élményét, hogy a világ egy kalandokkal teli, csodálatos hely és minden felfedeznivalója ránk vár. Sérülékeny, meggyötört elménket beburkolják, amikor felfoghatatlan veszteség ér minket, lüktető sebeinket hűs gyógyírrel látják el - senki ne mondja, hogy az olvasásnak nincs gyógyító hatása.

Egy másik világba menekülhetünk a sajátunk elől, anélkül, hogy titkos ajtót, aranykulcsot kellene keresnünk és az sem baj, ha már elmúltunk tízévesek - a könyvek nem válogatnak, világuk bárkinek feltárulkozik, aki hajlandó figyelmet szentelni nekik.

Számtalanszor említettem már - és az olvasott könyvek is megmutatták - mennyire rajongok a gótikus, viktoriánus kísértettörténetekért, régi családok régi titkaival megspékelve. Viszonylag könnyű a gyermeki énemet efféle stílusjegyekkel és tartalmi elemekkel lenyűgözni, de A tizenharmadik történet egyértelműen kiemelkedik közülük; tizenkét évvel (!) ezelőtt olvastam először és már csak homályos emlékeim voltak a tartalmáról - olyannyira, hogy a fő csavart is elfelejtettem már -, inkább csak a hangulatának halovány árnyéka maradt meg bennem.

Tipikusan őszi-téli könyv, amikor az ember Margarethez hasonlóan bekucorodik a kedvenc helyére egy könyvvel meg egy takaróval és a sötétség mogorva pillantásaitól kísérve bevackolódik valami történetbe.

Igazából semmi különös nincs ebben a könyvben; az ingerszegény, elzárt életet élő könyvesboltos-életrajzíró Margaret Lea, aki édesapja boltjában rég halott írók műveinek szenteli az életét, meghívást kap a titokzatos, ünnepelt kortárs szerző Vida Wintertől, hogy írja meg az életrajzát. Margaret habozik, mert a 19. századi elbeszélők állnak az érdeklődése középpontjában, a híres Vida Wintertől egyetlen könyvet sem olvasott és nem is érdekelte a megkereséséig.

Vida Winter azonban birtokában van az igazán jó írók varázserejének; Margaretnek nem hízeleg, hogy az újságírók hadait kitalált történetekkel traktáló Miss Winter őt kéri fel életrajzírójának, de a neki írt levél szavai beveszik magukat a gondolatai közé (elmondom magának az igazat) és addig piszkálják, amíg zsinórban el nem olvassa az összes megjelent könyvét és immár frissen megtért VW-függőként készen áll, hogy elinduljon a titkok ösvényén. Vida Winter ravasz nő; pontosan tudja, hogy mivel akaszthat horgonyt az ismeretlen nő lelkébe, amivel magához húzhatja és a bűvkörébe vonhatja.

Mert persze nem egy egyszerű élettörténetről van szó; az élet a fantáziadúsabb íróknál is csavarosabb, keserédesebb történeteket alakít ki, és mindenkinek megvan a sajátja, amit magával cipel.

Nagyon profán hasonlat, de olyan érzés volt ismét elmélyedni ebben a regényben, mint belemerülni egy kád meleg vízbe egy átfagyoskodott nap után, és nagyon örültem neki, hogy ennyi idő elteltével ugyanúgy magába tudott szippantani.

A regény nem fejthette volna ki a hatását Szaffkó Péter fordítása nélkül.

Eredeti cím: The Thirteenth Tale

Kiadó: Partvonal

Kiadás éve: 2006

Eredeti ár: 3500 Ft

Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons: Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons egyike azoknak az autodidakta bőrápolási tanácsadóknak-szakembereknek, akik - sok más sorstársukhoz hasonlóan -, miután mindent kipróbáltak a hideg vizes arcmosástól a helyi kozmetikus kezeléséig - maguk láttak neki a problémák felderítéséhez és mélyen beleásták magukat az iparág különféle bugyraiba. Ezen gyakorlatilag mindenki átesik, aki meg van átkozva valamilyen bőrproblémával, de néhányan, akárcsak CH, továbbmentek, képezték magukat és tapasztalataikat összegyűjtötték-megosztották az interneten, hátha másoknak is segítségükre lesznek.

Caroline, akinek már a nagymamája és az édesanyja is a kozmetikai iparban dolgozott, az évek során skincare bloggerből bőrápolási guruvá vált, és a tárgyi tudásom ezzel kapcsolatban véget is ér; fogalmam sincs, hogy a tudatos bőrápolók szektája egyedileg mit köszönhet neki, mert mire nálam elkezdődött ez a mánia, ő, Paula Begoun és a többiek szakértelme már olyan alapvető tudásbázis részét képezte, mint Helena Rubinstein bőrtípus (zsíros, száraz, kombinált) meghatározása.

Felmerül a kérdés, hogy ennek fényében miért is rendeltem meg ezt a könyvet; részben azért, mert megörültem neki, jólesett a papírt és nem a kijelzőt nézegetni, plusz az is eszemben volt, hogy hátha megtudok valami újat, ami hozzátesz a saját rutinomhoz, minél több szempont, annál jobb.

Caroline az alapoktól indul, és, mint mindenkinek, neki is megvannak a fixa ideái, amelynek a legtöbbjét osztom; a sminklemosó kendőkkel és a fátyolmaszkokkal ki lehet kergetni a világból - bár engem a vattakoronggal is -, a szemcsés bőrradír heveny belső sikoltozást vált ki és nincs az az isten, hogy itthon nekiálljak arckrémet kotyvasztani. A legtöbb tudatos hasonlóan vélekedik bizonyos dolgokról, de aki most ássa bele magát a témába, annak újdonság lehet pl. az is, hogy nem ajánlott szappannal arcot mosni.

A könyvben rengeteg az ismétlés, ami nem gond, mert rengeteg információ zúdul a gyanútlan olvasóra, de a kötet felépítése kissé kusza. Amikor Caroline egy új fejezetben azzal indít, hogy "Most már tudod..." - nem, nem tudom, mert ez a szöveg csak egy összefoglalása egy jóval nagyobb tudásnak, és önmagában nem elegendő egy rutin felépítéséhez, csupán iránymutatást ad. Ha giccsesen akarnék fogalmazni: megmutat egy ösvényt, amin érdemes elindulni, de helyettünk nem járja végig és előfordulhatnak taposóaknák. Pl. hiába jó a B3 vitamin (niacinamid) a zsíros bőrre, ha valakit kiver tőle a ragya, vagy hiába lehet a pórusokat kipucolni a BHA-val, ha valaki allergiás a szalicilsavra.

Kicsit kötekedős kedvemben vagyok, de a szerző javára kell írnom, hogy azért (egyvalami kivételével) igyekezett mindent belecsempészni ebbe az útmutatóba. Szerteágazó, állandóan változó iparágról beszélünk, ahol még mindig fellángolnak az ásványi olajjal kapcsolatos kérdések, az állatkísérletek sajnos továbbra is rendszeres téma és mindig jön valami új őrület, a csillámos maszktól az új, halottat is feltámasztó összetevőig és minden hónapban mind meghalunk valamitől, ha nem az alumíniumsótól, akkor az octrocrylene-től biztosan és mindenki rohan olyan fényvédőt venni, amiben nincs octocrylene.:D

Caroline kitér ennek a hobbinak a lelki vonatkozásaira is: ne rettegj, hogy végzetes hibát követsz el, ha rákensz valamit az arcodra. Ne dőlj be a marketingesek agyonpuffogtatott szövegének. Vigyázz a bőrödre, de ne őrülj bele. A bőr alapvetően fényes, nem csontmatt, vannak rajta pórusok, de nem, nem látja mindenki 200 méterről őket, ahogy néha mi hisszük.

A könyv tippeket ad pár termék kipróbálására és ezzel mindjárt elérkezünk a (szerintem) nagy hiányosságához; igen, gyógyszertári, széles körben elérhető krémeket is ajánl, de tudjuk, hogy a patikai termékek igen nagy százalékban nem válnak be - komolyan nem értem, miért kell egy ekcémásoknak szóló krémet parfümmel telenyomni -, de ami a fő, hogy megnézném azt a frissen megtért embert, aki nem sápad el egy Tata Harper szérum vagy egy Kate Somerville arckrém ára láttán és nem rohan vissza a drogéria megnyugtatóan olcsó arcápolási részlegébe. Nem arról beszélek, hogy ezt a könyvet alapvetően az angolszász piacnak szánták, hanem arról, hogy őrültség 100 fontot (kb. 40ezer forint) szánni egyetlen bőrápolási készítményre, ami egyáltalán nem biztos, hogy működni fog. Vagy 30-50 fontot egy arclemosóra, meglepődésemben majdnem ráköptem a diós kosárkát az oldalra.

Ha már említettem a drogériát: szerencsére egyre több valóban jó, működőképes terméket lehet találni a polcaikon (szérumokat is!), amik nem kerülnek egy vagyonba, de ami még mindig a bőrápolás alfája és omegája, ami mindig innovatív, érdekes, zsizsegős, hatalmas kínálattal és nagyrészt megfizethető áron... az a koreai bőrápolás. Nekem meg ez a fixa ideám, de igyekszem visszafogni magam, mert csak egy mezei függő vagyok. A k-beautyt (és Japánt is) Caroline teljesen kihagyja, csak a szószedetben szerepelnek. Szó van a clean beautyról, a natúrhívőkről, a parabénekkel kapcsolatos tévhitekről, az alkoholról, a fényvédelemről, a jáde rollerről, de Korea, ahonnan a Nyugat fél szemmel hunyorogva állandóan ihletet merít, kimarad és ez nálam egy csillag mínuszt érdemel.

Egyébként koreai termékeket már lehet kapni a kétbetűs drogériában és magyar webshopokban is, csak kb. az eredeti ár duplájáért, úgyhogy még mindig jobban megéri külföldről rendelni.

Maga a kötet nagyon igényes, látszik, hogy odafigyeltek a magyar kiadásra, ahol volt valaminek magyar vonatkozása vagy megfelelője, megemlítették. A fordításnál nem erőltették, hogy az általunk is angolul használt szavakat, kifejezéseket lefordítsák és nagyon megmelengette a szívemet, hogy feltüntették a magyar webshopokat, üzleteket is a márkák és termékek listájában.

Eredeti cím: Skincare

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Benedek Leila

Ár: 5990 Ft

Monokróm

"A spektrum láthatatlan részének lenni egyenlő a magánnyal, de közben az ember értesül a legszaftosabb pletykákról. Oké, íme a tanítás. Először is, a felderítésre fordított idő sohasem hiábavaló. Másodszor, szalonna hozzáadásával szinte minden feljavítható. És végül, nincs olyan probléma a Földön, amin egy forró fürdővel és egy csésze teával ne lehetne enyhíteni." 

Jasper Fforde: Monokróm

Rettenetesen régóta halogattam ennek a könyvnek az elolvasását. Hiába szeretem Fforde a valóságtól minden értelemben elrugaszkodott képzeletét az általam olvasott két könyv alapján, a fanyalgó vélemények erősen elvették a kedvem a Monokrómtól. Eddig.

Igen, töredelmesen bevallom, nekem ez a könyv tetszik. Igen, totálisan őrült, logikáltlan, nem normális, parodisztikus. Ha összeszorozzuk az Alice Csodaországbant és Valente stílusát, majd az eredményt a harmadik hatványra emeljük, megközelítőleg eljutunk a Monokróm (eredeti címén Shades of Gray) világához. Ja, és képzeljünk hozzá egy kis Amatkát.

Fforde nagyon nem felhasználóbarát író; beledob minket egy őrülten ringlispílező kaleidoszkóp közepébe, ahol még az sem biztos, hogy az ég kék - és ezt halálosan komolyan kell venni, ugyanis ebben a világban (ismeretlen oknál fogva) az emberek csak egy bizonyos színt látnak és azokat sem teljes mélységükben. Ez határozza meg a társadalom, vagy inkább a kasztrendszer minden szegmensét; az embereket szín szerinti kasztokba sorolják (a rabszolgamunkát végző Szürkéktől a pöffeszkedő Bíborokig), a színeket bányásszák és mindenféle csövek segítségével juttatják el a településekre, hogy a lakóik kiszínezhessék a környezetüket. A betegségeket színekkel gyógyítják, a hasmenéstől a vérzéscsillapításig és bizonyos árnyalatok erősen narkotikus hatásúak. Az érdekházasság teljesen hétköznapi, a cél az utódok szín százalék arányának javítása. A színek egyfajta rangot is jelentenek, a Szürkéket pl. egyfajta társadalmon kívülinek, nem kromatikusnak tekintik.

De Fforde itt nem áll meg, mindenféle, csupán az olvasó heccelésére való elemet épített be a regénybe, ld. a kanalak fontossága. A másik két evőeszköz korlátlan mennyiségben áll az emberek rendelkezésére, de valami rejtélyes okból kifolyólag (mert Fforde nem normális) kanálból kevés van és komoly személyes vagyontárgynak számít.

Főhősünk Eddie Russett, akit egy csínytevés miatt száműznek a peremvidéknek számító Kelet-Kárminba a nagyváros Jade-under-Lime-ból. Édesanyját a gyógyíthatlan, nagyon ronda betegségnek számító penész vitte el, édesapja mintás, ami az orvos kromatikus megfelelője. Eddie Kelet-Kárminban is mindenféle kalamajkába belekeveredik; pengeélen táncol, hogy kivívja a helyi vagány csávók érdeklődését, de ne annyira, hogy vetélytársnak tekintsék; akarata ellenére megsérti a Sárga Prefektust, szinte bizalmas viszonyba kerül a színfelügyelővel, beleszeret a település helyi rendbontó szépségébe, akinek a legédesebb pisze orra van a világon és veszélyesebb a hattyúknál is; gömbvillámvadászatra megy, majdnem Éjveszett lesz és a piszeorró szépség otromba leckéi folytán kinyílik a szeme; észreveszi a rendszer vissszáságait, az önálló gondolkodás elfojtását, az egyenlőtlen bánásmódot, a tudás elpusztítását, a társadalom tagjainak folyamatos tudatlanságban tartását. 

Persze a tudás veszélyes és Eddie élete sem lesz kifejezetten kényelmes, amikor a gondolatok elkezdenek zsongani a fejében. Habár Fforde disztópiát írt, amelynek egy tinédzser a főszereplője, a tucat YA-kkal való hasonlóság itt véget is ér, ez nem egy kamaszkori szerelem agyonkoptatott története némi jajderossztársadalombanélünk-díszlet előtt, ahhoz túl színes és szórakoztató az összkép. Eddie-nek (minden kezdeti tudatlansága ellenére) megvan a magához való esze, ami ahhoz szükséges, hogy valaki ebben a világban életben maradjon és élvezetes olvasni, ahogy intrikál(ni próbál).

Igazából ez a társadalmi berendezkedés sem különb, mint sok más a történelem folyamán; szörnyű látni, ahogy évszázadok alatt értelmetlen intézkedések válnak megcsontosodott hagyománnyá és elfogadott társadalmi normává, az ember hatalom iránti vágya viszont egy örök állandót képvisel. Hogy minden vezető réteg kitermeli a maga zsarnokait és azok nagyszámú követőjét, akik attól érzik magukat értékesnek, hogy másokat lenézhetnek és élvezettel kéjelegnek a szenvedésük fölött, mondván, megérdemlik. Hogy mindig lesznek számkivetettek, akik több emberséget tanúsítanak egymás iránt, mint a tisztességes polgárok egy része.

Nekem egy nagyon őrült, kellemes meglepetés volt ez a könyv, hálás vagyok a Várólistacsökkentésnek (és Lobónak), hogy végre ezt is sorra kerítettem. Kicsit tartottam a fordítástól és a magyar kiadó hírhedt szöveggondozásától, de hála az égnek nem volt annyira rossz a helyzet, mint amire számítottam; itt-ott megbicsaklott a fordítás, néha eltűntek a ködben a mondatzáró írásjelek, de a trehányság nem ment számottevően az olvashatóság rovására.

Amúgy egy sorozat első részéről beszélünk, aminek sajnos még nem készültek el a folytatásai, szóval, mire esetleg Fforde megírja őket és mire esetleg  megjelennek magyarul (és közben még a világnak sem lesz vége), mindent tökéletesen el fogok felejteni az első részből.

Eredeti cím: Shades of Grey (sajnálom, hogy a kiadó nem tartotta meg)

Sorozat: Shades of Grey 1.

Kiadó: Metropolis Media

Kiadás éve:

Fordította: F. Nagy Piroska

Ár: 4190 Ft

A kis idegen

"... a tudatalattinak sok sötét, boldogtalan zugolya van. Képzelje el, hogy az egyik zugolyból leválik valami. Nevezzük csírának. És tegyük fel, a körülmények kedveznek, hogy ez a csíra kifejlődhessen, hogy megnőhessen, mint a magzat a méhben. Mivé növi ki magát ez a kis idegen? Talán egyfajta árnyék-énné: Calibanná, Mr. Hyde-dá. Ezt a teremtményt azok a ronda ösztönök és étvágyak mozgatják, amelyeket a tudatos elme elrejteni remélt, mint például irigység, rosszindulat és tehetetlen düh..."

Sarah Waters: A kis idegen

Az írónő előző regénye, A szobalány nagy hatást tett rám anno; fordulatos volt, izgalmas, tele meglepő (a vége felé már túl sok meglepő) csavarral, az az igazi szórakoztató ponyva regény, amely ügyesen egyensúlyoz az igényes elvárások és a könnyed kikapcsolódás iránti vágy tengelye között.

A kis idegen jóval lassabb folyású, nélkülözi a hatásvadász fordulatokat. A vidéki körorvos, az agglegény dr. Faraday elbeszélésében ismerjük meg az eseményeket. Faraday egy kis angol faluban nőtt fel, ahol a környék meghatározó uradalmi központja a fényes Hundreds Hall volt, egy vérbeli angol földbirtokos családdal. A második világháború azonban a merev hagyományokra épülő társadalmi rendszert is szétzilálta; a család elvesztette a vagyonát, nem tud megfelelő számban személyzetet fenntartani és Hundreds is már csak árnyéka önmagának, az egykor impozáns kúria lassan az enyészeté lesz.

Egyszer Faraday helyettesíti a család orvosát, így kerül kapcsolatba Ayresékkel; az anyával, a még mindig bájos, de már öregedő szépasszonnyal, a slampos lányával, Caroline-nal és a háborús traumáktól testileg-lelkileg meggyötört fiúval, Roderickkel, akinek az idegeit lassan felőrli a birtok fenntartása és az egyre apadó pénzzel való zsonglőrködés. A doktor gyorsan a család bizalmasává válik, megosztják vele szép emlékeiket, a problémáikat, és a házban zajló titokzatos eseményekről is beszámolnak neki, amelyek egy gonosz entitás jelenlétére utalnak.

Lassan, fokozatosan épül fel a cselekmény, nem egy ijesztgetős horrort kapunk, inkább a család megismerésére fókuszál a történet. Megtudjuk, amit a hasonló tematikával bíró könyvekből nem igazán: a romantikus, régmúltú udvarházak fenntartása közel sem olyan romantikus, inkább valóságos pénznyelő szörny; rengeteg költséggel jár és  számos ember foglalkoztatását, odafigyelését igényli. Habár olthatatlan szenvedélyt érzek a régi házak iránt, a felfűthetetlen, hat méteres belmagasságú szobák és a villanyvezeték hiánya hamar átrendezi bennem a prioritásokat és a kéménykürtő tisztításában sem szeretnék jártasságra tenni, ahogy Caroline.

A regény vége felé már nagyobb teret kapnak a megmagyarázhatatlan események; akik hiányolták a Hill House szelleméből a tisztességesen hátborzongató részeket, itt kapnak egy olyan remekbe szabott jelenetet, hogy azt fogják kívánni, bár a napsütéses órákra hagyták volna az elolvasását (mint én).

Szóba kerül a háború pusztítása, a harctéren átélt borzalmak utólagos lelki tünetei, egy anya csalódása, egy gyerek dühvé váló fájdalma a szülei iránt, egy munkásosztályból felkapaszkodó orvos fellobbanó ingerültsége a nemesek iránt, akik a múltban élve még mindig úgy gondolják, hogy egy világ választja el őket a közönséges emberek kisded problémáitól. Dr. Faraday dühe, undorral vegyes vágyakozása Caroline iránt: a benne élő gyermek csodálatát, a ház és előkelő lakói iránt, bemocskolja Caroline slampos stílusa és cselédhez illő robotolása. Illúzióromboló és rútul emlékeztet arra, hogy a helyi nobilitások is végső soron ugyanúgy emberek - mennyire fonák elvárások dolgoznak az emberekben -, mint a náluk dolgozó parasztok, és a nemesi bőr sem taszítja a koszt.

A két elolvasott könyv alapján azt mondom, bírom Sarah Waters stílusát, remélem, előbb-utóbb a többi könyvét is kiadják (az Affinityre különösen kíváncsi lennék). 

Némileg levont az olvasás élvezeti értékéből Sóvágó Katalin fordítása, itt-ott megbicsaklott a magyar szöveg, egy plusz olvasószerkesztői kör még nem ártott volna ezek kigyomlálásra. Ezt leszámítva egy abszolút nekem való, ízig-vérig szórakoztató regényt olvashattam; amiben ódon ház van, annak a könyvnek nálam már félig nyert ügye van.:) Nagyon bírtam az emberek közötti kapcsolatok dinamikájának az elemezgetését, ennek a több szempontból kifáradt családnak a bemutatását, kinek a reakciói mire utalnak és összefüggésben lehetnek-e a házban észlelt eseményekkel. Nem is értem, miért aszaltam idáig a polcon...

Eredeti cím: The Little Stranger

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Sóvágó Katalin

Ár: 3991 Ft

A szél gyermekei

Joanne Harris: Az epertolvaj

Vianne Rocher immár negyedjére tér vissza, hogy elvarázsolja az embereket a csokoládé kesernyés, füstös aromájával, ami utat talál a súlyos titkokat hordozó emberek szívéhez.

Tizenpár év telt el, hogy a hatéves lányával, Anoukkal megérkezett a bigottan vallásos közösséggel bíró dél-franciaországi falucskába, Lansquenet-sous-Tannes-ba, hogy fiatalos, harcias hite szerint megadja az embereknek azt, amire szükségük van. Azóta nagyon sok csokoládé készült el és folyt le az emberek torkán, Vianne továbbra is vezeti a chocolatérie-t, Anouk elmúlt húsz éves, bizánci haját lilára festette és Párizsban él a szerelmével, a második részben megismert-megszületett Rosette immár szeleburdi tizenhat éves, rajzolva-jelelvekommunikál - és hallgatja a szél hívását, amit Vianne tudatosan igyekezett elhallgattatni, hogy megóvja a lányait és mindazt, ami az övé - de a szíve mélyén tudja, hogy minden csak kölcsönben van és ha nem adja vissza a szélnek, ami az övé, akkor nagy árat kell fizetnie.

A St. Oswald fiúiskolában, az Urak és játékosok folytatásában is éreztem azt a keserű nosztalgiát, amit itt, Az epertolvajban, amikor is a szereplők a jelen helyett hajlamosak a múlt kísértetei között bolyongani, ami, ha belegondolunk, teljesen normális és leköveti az élet fordulatait; Vianne is öregszik, rengeteg veszteség, fájdalom érte, már nem az a tűzrőlpattant, eleven habitusú nő, aki színes ruháiban kész felforgatni a világot. A lányai - akik szintén képességekkel bírnak - felnőttek és incselkednek a világ kihívásaival, szólongatja őket a szél. Vianne úgy érzi, Anoukot már elveszítette, de itt van neki a különleges Rosette, aki miatt a falu képmutató perszónái - ők bezzeg nem változnak a kor előrehaladtával - negédes hangon lesajnálják, míg a kamaszfiút nevelő Joséphine - aki alkoholista, erőszakos férje halála után kialakított magának egy teljes életet - bevallottan irigyli. Rosette mindig ott lesz Vianne-nak.

Ezzel elérkeztünk a regény központi témájához, amihez minden boszorkányos bűbáj és mágikus tanmese csak körítés: a lassan kirepülő fiatalabb generáció és a szülők bonyolult kapcsolatához, a kimondatlan, de a levegőt súlyosan megülő elvárásokhoz, a vélt vagy valós bűntudathoz, a magányhoz, amit semmilyen varázslattal nem lehet elűzni, ami minden ember életében türelmesen várakozik a háttérben, hogy előléphessen - kinél hamarabb, kinél később.

Az epertolvaj inkább a második részhez, a Csokoládécipőhöz kapcsolódik, mintsem a sorban harmadik Csokoládés barackhoz; többször felbukkan Zozie de l'Alba kísértete (vagy nemcsak az), a szerkezetei is hasonló: egy, a fiatal Vianne-t idéző, veszélyes ellenfél, aki ezúttal a téli gyermek, Rosette fejét csavarja el és kész felfalni Vianne egész életét.

Elég régen olvastam a Csokoládécipőt (hát még magát a Csokoládét...), de emlékeim szerint nagyon tetszett a sötét, egzotikus hangulata. Az epertolvaj hangulatát sokkal hétköznapibbnak éreztem, de nálam is telik az idő, kilenc évvel és sok könyvvel a hátam mögött már nehezebb elkápráztatni.

Ez a könyv Vianne Rocher önmagával, a saját kísérteteivel vívott harcáról szól, az ellenség csupán allegória. Mindenki küzd a saját ellenfeleivel, a többi fiatal a saját szüleivel, ahol az ellenállásban kapóra jön az új idegen Lansquenet-ben. Francis Reynaud-t, Vianne régi ellenségét (most már inkább barátját) a lelkiismerete kínozza, a nyughatatlan Rosette pedig a helyét keresi, miközben körülötte mindenki felnő, ő meg kislány marad.

Ui.: Hálás vagyok a kiadónak, amiért továbbra is Szűr-Szabó Katalin fordítja Harris könyveit, nekem már ő a "magyar hangja".

Eredeti cím: The Strawberry Thief

Sorozat: Csokoládé 4.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2019

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: 4000 Ft

A pokolból

"A törvények olyanok, mint a pókháló, mert ha valami jelentéktelen és gyenge esik beléjük, azt megfogják, ám ha valami nagy és erős esik beléjük, az széttépi a hálót, és megszökik."

(Anakharszisz)

Alan Moore - Eddie Campbell: From Hell - A pokolból

Sir William Withey Gull.

Walter Sickert.

Montague Druitt.

Albert Viktor Edward herceg.

Aleister Crowley.

Nicholas Hawksmoor.

Sir Arthur Conan Doyle.

Adolf Hitler.

Oscar Wilde.

William Butler Yeats.

Robert Louis Stevenson.

William Blake.

Viktória királynő.

Raszputyin.

Olga Tchkersoffal.

Az Arany Hajnal.

A szabadkőművesek.

Kleopátra tűje.

Az Ohrana.

Az illuminátusok.

Egy orvos.

Egy festő.

Egy hentes.

Egy bába.

A zsidók.

Juwes.

Hasfelmetsző Jack két évszázad rejtélye és botránya, és mindenki benne akar lenni/benne volt, mint egy hollywoodi szuperprodukcióban. Viktória királynő elhunyt férjén, Albert hercegen kívül szinte mindenkit meggyanúsítottak azzal, hogy ő volt a Hasfelmetsző, akit pedig nem, önként jelentkezett. Na, jó, Aleister Crowley-t nem, mert a gyilkosságok idején még csak tizenhárom éves volt.

Már említettem, hogy nem vagyok képregényrajongó, de mostanában sorra jelennek meg az izgalmasabbnál izgalmasabb kötetek, amelyek túlmutatnak a rikítóan ripacs rajzokkal túlzsúfolt kis füzeteken (amelyeknek szintén megvan a maga értéke, és nem csak az, hogy istenien büdösek). Meggyőződésem, hogy az általam körülrajongott darabok a hozzám hasonló ingatag szkeptikusokat is elbűvölnék, A pokolból pedig különösen.

Forrás

Ez a könyv túlmutat a (közértelemben vett) képregényzsáner keretein és a szerzők elkövették azt a briliáns trükköt, hogy a szövegfanatikus regényimádók imádott darabja, a féltégla, csupa betű könyv korlátait is szétrúgja. Nem az elhagyott, égett füvű határmezsgyén áll, hanem a művészi alkotókemencében egyesült a művészi erejű képek és a látnoki szöveg démonikus ereje, kettejük szintézise pedig egy műfajt hozott létre - nekem legalábbis mindenképpen újat.

Vájtfülű, harcedzett könyvmolyoknak (és itt ki nem az?) talán nem kell mondanom, hogy ez a történet jóval többről szól, mint amit az abszintbódulatban fetrengő Johnny Depp és a szendén pislogó Heather Graham nyújtani tud. Harmincnyolc oldalnyi függelék (Alan Moore, aki többször megcsillogtatja humorát, attól félt, hogy hosszabb lesz, mint maga a képregény) fűz magyarázatot és ad forrásmegjelölést a fejezetekhez, bár többször olvashatjuk azt, hogy az adott elemet fogalma sincs, hol olvasta, de valahol ott van a körülötte lévő omladozó könyvkupacokban (így hangzik minden filológus rémálma). A hézagok kitöltésére alkalmazott kohéziós elemek persze fiktívek, ekkora időtávból lehetetlen rekonstruálni az események pontos sorrendjét, ráadásul úgy, hogy rengeteg a

Nicholas Hawksmoor spitalfieldsi temploma
Forrás

kérdőjel, a "ripperológusok"nézőpontjai több ponton eltérnek és a lakosság sem könnyítette meg a nyomozás munkáját, amely több szinten akadályoztatva volt. A Függelékben kimerítő alapossággal olvashatunk a forrásokban szereplő véleményekről, az ügy melyik szereplője mit mondott, ott volt-e (vagy lehetett-e) valamelyik tetthelyen vagy boncoláson, látták-e az egyik áldozaton új fekete főkötőt stb., és a szerzők azévi vagy egy-két évvel későbbi térképek alapján dolgoztak. Ezt a korhű vázt egészítik ki a művészi fantázia elemei, egy folyó falán lévő gyomorforgató rézkarc, egy látszólag különálló felső-ausztriai jelenet, különféle metafizikus eszmefuttatások és jelenségek, amelyek szédületesen túlmutatnak egy gyilkossági nyomozáson és az ember feje zsongani kezd a lehetséges összefüggésektől, talánoktól és miértektől.

Ki volt Hasfelmetsző Jack? Nem tudjuk, valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni. Rossz hír, hogy Alan Moore se tudja, csupán felvázolja a saját hipotézisét, amelyet nem véletlenül nevez "trükkös áltörténelemnek".

De talán érdemes az ő megközelítéséről szemlélni ezt az ügyet:

"A gyilkosság, ez a térben és időben történő emberi esemény egy képzeletbeli mezőt képez, amelyet sem egyik, sem másik nem korlátoz. Értelme és formája van, megoldása nincs. A kvantumbizonytalanság, amely képtelen meghatározni egy részecske helyét és természetét, megköveteli, hogy a részecske minden lehetséges állapotát, vagyis szuperpozícióját feltérképezzük.... Jack egy szuperpozíció."

Eredeti cím: From Hell

Kiadó: Vad Virágok Könyvműhely

Kiadás éve: 2019

Fordította: Bayer Antal

Ár: 7990 Ft