A következő címkéjű bejegyzések mutatása: német. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: német. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. május 12., szombat

Bőrügyek

"A szúnyogok egyébként pontosan tudják, kinek a vérére ácsingóznak... A tejsav, ammónia, húgysav és zsírsavak bizonyos arányú keverékétől a szúnyognak valósággal elered a nyála. A lábszagnál meg végképp nem ismernek vonzóbbat... Ezért Tanzániában az ajtó és ablak elé kihelyezett büdös zoknival próbálják megtéveszteni a szúnyogokat.
(...)
A szúnyogok kedvenc kajája tehát egy borotvavíz illatú, erősen verejtékező és vadul lihegő, 0-s vércsoportú sportoló sajtszagú lábbal. Az ínyenc szúnyogok paradicsomában ezt már csak egy sportos kismama übereli, akinek magasabb a testhőmérséklete és több szén-dioxidot lélegez ki."

Bő rügyek, bőrrügyek... jajj.

dr. Yael Adler: Bőrügyek

Nagyon érdekes a Park kiadó emberi testtel foglalkozó ismeretterjesztő sorozata. Az első részt, a Bélügyeket elkönyveltem a "majd egyszer" képzeletbeli listájára, de amikor megláttam, hogy lesz bőrrel foglalkozó kötet, tudtam, hogy ezt minél hamarabb szeretném elolvasni.

Most teszem ki a figyelmeztető táblát: néhány éve beszippantott a tudatos bőrápolás világa - @vicomte sokat tudna mesélni, de én, mint cseles nő, csak a jéghegy csúcsát engedem láttatni. Avatatlan férfiszemének valószínűleg fel sem tűnik plusz egy flakon a Szent Fürdőszobaszekrényben - és, mint minden jó szektás, kissé más perspektívából tekintek a témára, mint egy normál földi halandó. 
Azt is leírom, hogy felőlem mindenki azt csinál a bőrével, amit akar, semmi közöm hozzá és nem is érdekel.

(Magyarán, ez a post is velem fog kezdődni és rohadt hosszú lesz.)

A bőröm olyan, mint egy stigma. Magán viseli az összes megpróbáltatás és genetikai defektus nyomát, mintha a ragyogó személyiségemért cserébe kétszer álltam volna sorba a bőrnyavalyák osztályán, és nem mondhatnám, hogy szakértő kezekbe kerültem volna. Magad uram, ha szolgád nincsen alapon - sok sorstársamhoz hasonlóan - persze, hogy önszorgalomból elkezdtem kutatni és olvasgatni; a Bőrügyeket amolyan alapozó képzésnek szántam, és pár tikket okozó dolgot leszámítva dr. Adler sikeresen átadta a szükséges tudást.
A kötet nagyon informatív, sőt, túl is mutat a témáján, tulajdonképpen az emberi test egészével foglalkozik; hiszen mindenütt bőr (vagy nyálkahártya) borít minket, és kb. minden részünkkel-szervünkkel összefügg. A szerző megismertet minket a bőr rétegeivel, az ott zajló folyamatokkal, a hormonok hatásával, a veszélyt jelentő anyagokkal, a különféle jelenségek eredetével, a bőrbetegségekkel, mindenféle váladékokkal (érzékeny gyomrúak ne ebédszünetben olvassák ezt a részt), a táplálkozás bőrre gyakorolt hatásával és röpke kitérőt tesz a lelki összefüggésekkel is - és még csak mazsoláztam a tartalomjegyzékből. Örülök, hogy elolvastam és teljes mértékben megnyugodtam a cellulitiszt illetően.

Most jön az a bizonyos "de". Tudom, hogy az orvosok és a többi szakember sok dologban ellentétes nézeteket vallanak, én meg csak egy laikus vagyok, de... gyarló ember vagyok és kicsit kötekedni fogok. Ezt enyhítendő besuvasztottam az alábbi pontok közé pár helyeslést is, bár igen, főleg azért, mert rímelnek az én kis fixa ideáimra.

1. Nem szerettem a szerző stílusát; nem tudom, hogy előirányozták neki a jópofizást és a gügye metaforákat, vagy dr. Adler imidzsének a része, de engem irritált, mintha kisgyerekeknek készülő ismeretterjesztő kötetecskék hangvételét vette volna alapul.

2. Onnan ismerszik meg a normális bőrgyógyász, hogy ádáz ellensége a szoláriumnak és a (túlzásba vitt) napozásnak. Az orvos, akinél néha megfordultam, felírt egy hasznavehetetlen krémet és napozásra biztatott - a napallergiás, extra fehér és extra érzékeny bőrömmel. Akár tetszik, akár nem, a napozás egészségtelen. Mindenki számára. Az UV-sugárzás ráncokat, pigmentfoltokat okoz, gyengül az immunrendszer és NEM tesz jót a pattanásokat, mitesszereknek. A barnulás is védekezési reakció a bőr részéről, nem az egészség fokmérője. Sok témában születnek egymásnak ellentmondó vélemények, de ebben a bőrgyógyászok és a tudatos bőrápoló szektatagok egyetértenek. Ja, és persze a bőrrák. A figyelmet ellopja előle a tüdő-mell-prosztata-máj-és egyéb rákfajták, de nem azért, mert nem hal bele senki.

3. Ha már a ráknál járunk: MINDEN rákot okoz (a HD-tévé meg periorális dermatitiszt). Igen, tudom, tényleg és szörnyű kínok között fogunk meghalni, de szerintem nem jó taktika egy orvos részéről, ha állandó félelmet próbál plántálni a pácienseibe. Bármilyen szörnyű képet nyomtatnak a cigisdobozokra, aki nem akar leszokni, ezek nem fogják elrettenteni, mások viszont félni fognak a saját testüktől az állandó ijesztgetés miatt. A rossz hír az, hogy még mindig nem jött el a szingularitás (és a piskóta továbbra is összeesik, a vonatok meg késnek) és nem tudjuk feltölteni a tudatunkat.

4. Ehhez kapcsolódik az egészséges életmód - ahogy az orvosok elképzelik. Fogyassz halat, de kizárólag nagyon biót, mert a többi hal húsa szennyezett és rákot okoznak. Ugyanez a többi élelmiszerrel.

4. A bio nem egyenlő az egészségessel, örülök, hogy a szerző érintette ezt a témát. A natúrbuzik natúrhívők rettegnek a kemikáliáktól, a szintetikus anyagoktól, miközben a testápolójuk összetevőlistájának elején ott virít az alkohol [minden skincare addictnek megvan a maga vesszőparipája. Az enyém az alkohol.  Úgy általában: az ég mentsen meg attól, hogy rákérdezz az ásványi olaj kényes témájára.] és tele van illóolajjal, ami szép allergiás reakciókat képes kiváltani.

5. Dr. Adlernek meg az a vesszőparipája, hogy a bőrünk még a kőkorszaki körülményekre van berendezkedve, mert evolúciós szempontból nem történt változás. Magyarán: heti egy fürdés hideg vízzel, no testápoló, no fincsi szérumok, no bőrradír, borotva, dezodor, parfüm stb. Igaz, hogy az ősember nem mosott fogat minden étkezés után és 50 faktoros naptejet sem használt, de mindegy. Az pedig holtbiztos, hogy nem utazott a reggeli csúcsban a 4-6-villamoson. A hajamat téptem ettől a hozzáállástól. A kőkorszak óta eltelt némi idő, könyörgöm.

6. A szappan. Igen, tényleg nem jó, túl lúgos, letépi a természetes savköpenyt, stb., de dr. Adler legalább annyira rá van kattanva, mint az ősemberre, pedig az emberek többsége már pusztán kényelmi okokból is tusfürdőt használ. Meg is állapítja, hogy sokkal jobb termék. Köszi.

7. A bőrradírt is megveszekedetten utálja (mert a kőkorszakban se használtak ilyet), de a botox mértékkel alkalmazva teljesen rendben van, sőt, csodákra képes. Látszik, hogy német magándokiról van szó.

8. Mivel a faggyúmirigyek túl mélyen helyezkednek el a bőrben, az erre kifejlesztett termékek hatástalanok a faggyútermelésre. A cellulitisznek genetikai okai vannak, nem lehet teljesen eltüntetni, az NMF-et nem lehet leutánozni (Brandon Truaxe-ék azért nem végeztek rossz munkát), de a gonosz kozmetikai ipar megpróbálja velünk elhitetni, hogy léteznek hatásos készítmények. Oké, akkor ne csináljunk semmit? Kedves doktornő, ugye nem gondolja azt, hogy a nők majd csak ülnek ölbe tett kézzel, a cellulitiszes lábukat lóbálva? Azért létezik kémiai hámlasztó, szkvalán és még pár dolog, ami képes segíteni, anélkül, hogy szárítaná a bőrt (az alkoholos tonikokkal ellentétben).

9. "... aki reggel magára ken egy nappali krémet, később még rákeni a napvédő krémet is, hamar túlterheli a bőrét. Jobban tenné, ha kombinált készítményt vásárolna, amely egyszerre nyújt védelmet a naptól, ápol és sminkel (ügyeljünk az UV-B és az UV-A védelemre!). Ilyen kombinált készítmények krém formában vagy kompakt arcfestékként kaphatók a patikában."
És még ki is tereget helyettem. Komolyan, ilyen csodakészítményt még nem találtam. Mindenki a Tökéletes Krémet hajkurássza, de az egyiknek nem jó a fedése, a másik átfénylik, a harmadik túl sárgás, a negyedik csak 15 faktoros, az ötödik több mint tízezer forint és 30 ml, és így tovább. Én nem vagyok rest a világ másik feléről rendelgetni és lelkiismeretesen próbálkozom, de na.

10. Elég sima csapvízzel arcot mosni és a törölköző elegendő a smink maradványainak eltávolításához - ha mégsem, kevésbé árt így aludni, mint alkoholtartalmú/habzó/szappanos lemosóval arcot mosni. Lehet, hogy így van, de aki egy kicsit is odafigyel a bőrére, az elsők között fog azzal az intelemmel találkozni, hogy ilyen készítményeket ne használjon. Rengeteg gyengéd, gyönyörű INCI-vel bíró lemosó létezik (nem horribilis áron), az olajos lemosókról és a double cleansing csodájáról nem is beszélve. Sminkben meg nem fekszünk le aludni, akkor se, ha kitör a zombiapokalipszis.

11. Az aknével küzdő emberek fogyasszanak sok mogyorófélét...

Tudom, milyennek tűnik a könyv, pontosabban a véleményem a kis listám tükrében, de az, akinek a bőrápolás sarkalatos pont, kritikusabban viszonyul bármelyik témába vágó kiadványhoz. Azoknak viszont, akik nincsenek ennyire ráfüggve, valószínűleg sokkal jobb élmény lesz. 

Ui.: Abigail James, az angol bőrápolási guru könyvére nagyon kíváncsi vagyok, ő valószínűleg jobban passzol majd az ízlésemhez.

Eredeti cím: Haut nah. Alles über unser grösstes Organ.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2017
Fordította: Fodor Zsuzsa
Ár: 3450 Ft


2016. március 30., szerda

Kasszandra


Christa Wolf: Kasszandra

Minden bizonnyal a témája miatt vettem meg valamikor a pici NDK-s olvasmányt, valamelyik trójás korszakomat élhettem - vicces, hogy ez már elmúlt, ehhez képest idén ez a második, témával kapcsolatos könyvem, és lesz egy harmadik is, mert szeretném David Gemmell olvasatában is megismerni, meg magát Gemmellt is végre. Egyébként azért esett a Kasszandrára a választásom, mert úgy emlékeztem, beleraktam a Várólistacsökkentésbe - hát a nagy lópikulát, bizonyára csak akartam, vagy valamelyik szűkített listán szerepelt, hogy aztán kiszórjam. Persze, tragédia nem történt, de alig bírtam rávenni magam, hogy VCs-s könyv közelébe menjek, mire jól pofán csapott a saját lustaságom.

A trójai háborúnak vége, a csodás várost elpusztították, lakóit, harcosait rabszolgasorba kényszerítették vagy megölték (a néhány túlélő pedig elmenekült Aineiász vezetésével). Kasszandra többedmagával Mükénébe hajózik, a kíváncsi tömeg sorfalai között szekéren viszik a hírhedt jósnőt az oroszlános kapu felé. Tudja, hogy nemsokára meg fog halni. Ő, és a gyerekei is. Ebben a rövid szakaszban ismerjük meg a történetét, ill. kusza visszaemlékezését az életére.
Felmerült bennem a kérdés, hogy az ide-oda kapkodó stílus vajon az írónő sajátja, vagy csak a jelenlegi főhős miatt alkalmazza, akit ködösen körülírt különféle rohamok, eszméletvesztések (látomások?) gyötörnek. Egyfajta homályos tudatfolyam-technikát alkalmaz, amit nem egyszerű követni, és megkönnyíti az olvasó életét, ha a trójai háború eseményeivel és szereplőivel tisztában van. Gonoszul hangzik, de Kasszandra monológja meglehetősen... öregasszonyos volt, az pedig halálra idegesített, hogy a kérdőmondatok, felkiáltások ponttal vannak lezárva, nagyon monotonná tette a szöveget.
Ha nem lett volna ilyen rövid, biztos, hogy nem olvasom végig, rettenetesen untatott a főhős/az írónő összefüggéstelen karattyolása gondolatmenete. Egyetlen érdekes momentum volt benne, de spoiler, úgyhogy kisatírozom fehérrel: Helenét Egyiptomban elragadják a mamlasz Párisztól, Trójában egy fantom Szépségért küzdenek - amit valószínűleg a görögök is tudnak... Fene a nagy büszkeségbe. Az, hogy ebben a változatban Kasszandrának a trójai férjétől (bár úgy emlékszem, eredetileg végig hajadon marad) születnek gyerekei, nem Agamemnóntól.

Ui.: Elég nagy baki, hogy egy ókori görög időben és környezetben játszódó történet akkor élet szereplője azt mondja, hogy leszedték róla a keresztvizet. Kasszandra tényleg nagy jós volt.

Eredeti cím: Kassandra
Sorozat: Világkönyvtár
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1986
Fordította: Gergely Erzsébet
Ár: Antikváriumokban olcsón elérhető

2016. március 2., szerda

Három könyvről röviden

Az egyikük nagyon régi olvasmány, a másik rossz volt, a harmadik elment vadászni jó, de rövid...

Tan Twan Eng: Az esti ködök kertje
Ezt jól elmismásoltam, még tavaly olvastam, de a nagy költözéses-karácsonyos-vendéglátós hajtásban nem volt ihletem meg időm írni róla. Eléggé megfakult az emléke, leginkább a rácsodálkozás maradt meg belőle, ahogy a szerző összeszőtte a szálakat. Meg hogy elfogyott a nagy becsben tartott tea, és soha többé nem lesz ilyen. Borzalom.
Jaj, és Aritomo történetének vége! Tetszik, ha egy szerző nyitva hagy bizonyos kérdéseket, mi pedig rágódhatunk rajta, vajon mi történt, és miért ez lett a következménye.
A keserűséget, a haragot tényleg el kell engedni, mert felzabál és végtelenül magányossá tesz. Szép, szomorú könyv, még az én túlontúl európai beállítottságomnak se volt elérhetetlenül keleties.

Svenja Leiber: Sipino
Nagyon rövid olvasmány, gyakorlatilag egy délután alatt el lehet olvasni, de ha megveszek, se tudom megmondani, miről szólt. A cselekmény, a mondanivaló úgy lóg a semmiben, mint a szereplői, akik kiléptek az életükből, hogy az átmeneti pihenőhelyen, Sipinóban ragadjanak örökre. Annak ellenére, hogy orosz környezetben játszódik, nem hittem volna, hogy ennyire depresszív lesz, az elején majdnem visszatettem a polcra, de várólistacsökkentős, úgyhogy végigküzdöttem magam rajta. A hangulata nagyon erős, rengeteg teát  (meg töményt) isznak, de a céltalan fájdalomkeltésnek nem vagyok a híve.

Fehér Béla: Tengeralattjáró Révfülöpön
Cuki a címe, a külseje, és láthatólag nekem rakták ki a könyvtári Újdonságok állványára. Egy nap alatt végig lehet benne szaladni, voltak tetszetős és kevésbé szimpatikus írásai. Nem filóztam rajtuk sokat, lapoztam a következőre - eszméletlen sok magyaros kaját zabálnak benne -, amolyan instant élvezetként szolgáltak.
A kedvencem talán ez volt:
Lila ruhás boszorkány, varázsszőnyegen 
Tudom, hogy az úgynevezett felvilágosult emberek célpontja leszek, kiröhögnek, nekem ront a tévé, a sajtó, de állok elébe. Akkor is az a véleményem, hogy a középkor sokkal őszintébb volt, mint ez a sötét, pénzéhes 21. század. A középkorban kertelés nélkül beismerték, hogy boszorkányok pedig vannak. Ez rendben. De ha akkor voltak, mára hová lettek? Megszűntek, mint a mandulagyulladás? Vagy jó útra tértek? Dehogy szűntek, dehogy tértek. Most is itt élnek közöttünk. Bizonyíték rá a szomszédasszonyom, az elvirágzott, cipócsöcsű Vikszléder Bözsi. Képes ráhasalni egy szelet rántott húsra, repked rajta a ház felett, mint egy varázsszőnyegen. Ma reggel is láttam, kérem! Lágy esésű lila ruhát viselt, fogta a szalagos fehér kalapját, hogy le ne repüljön a szélben. Integetett, aztán huss!

2015. április 8., szerda

Én vétkem

"Nem tudom, miért tettem."

"Hanna bűnét egyszerre akartam megérteni és elítélni. Ehhez azonban túlságosan is borzasztó volt az ő vétke. Ha megpróbáltam megérteni, az volt az érzésem, nem ítélhető el olyan mértékben, amennyire voltaképpen el kellene ítélnem. Ha úgy ítéltem el, ahogy megérdemli, nem maradt tere a megértésnek. Mindazonáltal én meg akartam érteni Hannát; ha nem értem meg, valójában újra elárulom. Ezzel a dologgal képtelen voltam zöld ágra vergődni. Mindkettővel meg akartam birkózni: meg is akartam érteni, és el is akartam ítélni. A kettő azonban egyszerre nem ment." 

Bernhard Schlink: A felolvasó

(Próbáljunk meg összehozni valamit túlevéstől megzápult aggyal, aha.)

A könyv kicsi, de annál súlyosabb - olyan sok kérdést vet fel, hogy nem győzném felsorolni, és naná, hogy a válaszok már nem fértek bele. És van olyan kérdés, amire nem létezik válasz.
Nyugtalanító élmény volt olvasni A felolvasót; az író annyira beenged minket Michael Berg, a főszereplő fejébe, hogy a gondolatai a mi gondolataink lesznek, zaklatottsága átragad ránk és a gondok, titkok mázsás súlyként nehezednek ránk. Vele együtt leszünk megközelíthetetlenek, bizalmatlanok és rettentően magányosak. A végén pedig nincs katarzis, megoldás, csak egy kérdés: Miért?
Igen, ez egy olyan kérdés, amire nem létezik válasz.

Hosszú oldalakat lehetne írni a történetről, arról, hogy valószínűleg mindenki számára más a mondanivalója. Minek a regénye ez? Egy kamasz fiú bizonytalan léptű útkeresése? Egy megfejthetetlen nő kálváriája, önbüntetése? Egy kapcsolaté? A náci Németországé, a koncentrációs táboroké, a holokauszt, a német örökség regénye? Az ítélkezésé? A megbocsátásé vagy a feloldozás képtelenségéé?
Bernard Schlink (is) azt mutatja meg, hogy nincs fekete és fehér. Elítéled a háborús bűnösöket? Haha, te is az vagy - vagy az lehetnél. Mit tennél, ha egy kilátástalan helyzetben belebotlanál egy lehetőségbe, ami kiutat jelent? Mit tennél egy foglyokat őrző felügyelő helyében?
Nagyon kíváncsi lettem volna egy tükörregényre, Hanna nézőpontjára. Az elbeszélés alatt végig megfejthetetlen, titokzatos marad, Michael is a sötétben tapogatózik, amikor a nő motivációit próbálja kitalálni, a tetteit magyarázattal ellátni.
"Ugyanakkor megkérdem, és már akkor megkérdeztem magamtól: tulajdonképpen az én későbbi nemzedékemnek mit kellene vagy kell kezdenie a zsidók megsemmisítésének rémségeiről szóló információkkal? Nem hihetjük, hogy felfogható a felfoghatatlan, nem hasonlíthatjuk össze, ami összehasonlíthatatlan, nem szabad kérdezősködnünk, mert a kérdezősködő, még ha nem is kérdőjelezi meg a szörnyűségeket, mégis a beszélgetés tárgyává teszi, és nem olyan valaminek  fogja fel őket, amelyektől csak elborzadva, szégyenkezve és bűntudatosan érezve elnémulhat."
Habár a regény nagyon fontos történelmi kérdéseket boncolgat és merész kérdéseket tesz fel, engem jobban megfogtak a szereplők egyéni drámái, a részletek, gondolatok aprólékossága. A szenvtelen, tárgyilagos hangvétel ellenére nagyon megkapó, ahogy Michael Hanna mozdulatairól, a testéről beszél - még a történtek után sok évvel is süt belőle a szenvedély, az intimitás. Olyan, mint egy lehajtott fejjel, monoton hangon elsuttogott vallomás, amit valaki azért akar elmondani, mert nem bírja tovább cipelni.

(Mivel negyedórája elrévedő tekintettel és a hajamat csavargatva bámulom a képernyőt, inkább befejezem az erőlködést.) Megrázó, elgondolkodtató regény, olyan, amitől a belsőm összezsugorodik és átjár a tehetetlenség érzése.

Eredeti cím: Der Vorleser
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009
Fordította: Rátkai Ferenc
Ár: 3000 Ft


2014. május 17., szombat

Hajszőnyegszövők


Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők

Nagyon jó, egy másik könyvben felejtettem a jegyzetlapot, úgyhogy minden fejből fog menni, és az sem lesz túl sok.

Nagy elvárással kezdtem neki a könyvnek, bár emlékeztem arra, hogy a reputációja nem hibátlan, sok az elmarasztaló, fitymáló vélemény. Igazából csartak értékelése tartotta bennem a lelket, reméltem, hogy ha neki tetszett a kötet, nekem is bejön. Sajnos tévedtem.
Az egzotikus téma vonzott magához; egy bolygón hajszőnyegszövők élnek, akik feleségeik és lányaik hajából gyönyörű szőnyegeket készítenek, hogy azok mindenható uruk, a fényességes császár palotáját díszítsék. Sajnos (másodjára írom le ezt a szót, és sajnos valószínűleg nem utoljára) maguk a hajszőnyegszövők és kasztjuk, kultúrájuk háttérben marad, gondolom, az írói szándék és a szerkezet miatt. Minden novellának más a főszereplője, de a történet láncra fűzi őket, mert egy folyamatot mutatnak be, más aspektusból. Olyan, mint egy mozaik, a kis, apró darabkákból rajzolódik ki egyetlen kép - ami nagyon jól hangzik, de ez egy elnagyolt, randa mozaik, gyakorlatlan készítővel.
Szent meggyőződésem, hogy egy harcedzettebb, gyakorlottabb író sokkal jobban írta volna meg ezt az ötletet. Nem olvastam Eschbach-tól mást, és nem ismerem munkásságát, de ha nem néztem volna utána, hogy tíz díjat nyert, azt írtam volna, hogy nem igazán van otthon a sci-fiben, úgy éreztem, hogy csak dobálózik a szavakkal, itt egy űrhajó, ott egy galaxis, de csak dísznek, igazából ha kihagyta volna a sci-fi vonatkozást, amiből egyébként is kevés van, számomra sokkal elfogadhatóbb lett volna.
Ám nemcsak azt éreztem, hogy Eschbach gyenge sci-fi író, hanem azt is, hogy gyenge író. Olyan semmilyen ez a könyv, vagy két hete olvastam, de alig emlékszem rá, csak a rosszallás meg a képzeletbeli fejcsóválás maradt meg belőle. A szereplők egydimenziósak, az indítékok, konfliktusok elnagyoltak és rengeteg a
felesleges jelenet, pl. minek kellett az a szerelmi szál a végére, ami ráadásul homlokegyenest ellentmond egy korábbi novellának? A Keserű viszontlátás volt a mélypont, semmi köze az eseményekhez és iszonyat kiábrándító a befejezése. Jaj, és a nevek, elég idétlennek találtam őket.

Volt egy, egyetlen egy momentum, érzelem vagy mi a fene, aminél azt éreztem, igen, ezzel lehetett volna valamit kezdeni: a dráma. A tönkretett emberi életek, a borzalmas, hiábavaló áldozatok - és mindezt miért?... Néha úgy érzem, a legszörnyűbb események mind a végtelen emberi kicsinyességből születnek, és pusztítás és fájdalom jár a nyomukban. Ezt pendítette meg bennem az első és az utolsó novella, amelyek ügyesen keretbe foglalják a történetet - tessék, írtam egy pozitív dolgot is a könyvről. Sajnos csak ennyit adott nekem.

Ui.: a szöveggondozás a megszokott Galaktika-minőség, könnyen lehet, hogy ez is hozzájárult a rossz olvasmányélményemhez.

Eredeti cím: Die Haarteppichknüpfer
Kiadó: Metropolis Media
Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordította: Varga Csaba
Ár: 2670 Ft


2013. október 24., csütörtök

Nézd, ki van itt!

"Valódi függetlenségről saját rakéták nélkül természetesen nem lehet szó."

Timur Vermes: Nézd, ki van itt
Értékelés: 4.7 idomtalan, tésztaképű szellemi mikroba az 5-ből


Nézd, ki van itt. Tök jó cím. Kicsit félelmetes, meglepetést okozó, mint amikor a kisgyereknek egy ajtó mögött rejtőző, régen látott rokont próbálnak felkonferálni.
Tulajdonképpen ez történik. Nézd csak, ki van itt – Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom vezetője, a náci Németország Führere, hatmillió zsidó gyilkosa, a második világháború (egyik) kulcsfigurája az Úr 2011. évében, Berlinben ébred.
Képzeljük el ezt a szituációt.

Ott egy bajuszos, egyenruhás, ötvenes férfi, egy füves tér közepén fekszik. Figyeli a felette elterülő eget, a felhők mozgását, majd óvatosan feláll. Megállapítja, hogy nem tört csontja, a közérzete és az egészsége – bár kissé zavarodott a szokatlan körülmények miatt –, kielégítő, majd nekilát, hogy feltérképezze a környezetét.
Vajon mit tenne ebben a szituációban Adolf Hitler?
Timur Vermes nem volt rest feltenni ezt a kérdést, és szorgosan meg is válaszolta a regényében. Nem mondom, hogy nem tartottam az eredménytől, hogy képes-e jól abszolválni ezt az enyhén bizarr feladatot, de nekem kedvemre való volt a végeredmény.

Az író érdekes, kettős hatást eredményező képet alakít ki Hitlerről – egyszerre ijesztő, és… alig merem leírni: rokonszenves. Tetszett, ahogy erre a képtelen helyzetre reagál; nem esik pánikba, hanem ”jéghideg logikával megpróbálja összefoglalni a tényállást”, és következtetéseket von le.
Németország egykori kancellárja a sors kezét látja az időutazásban; a jó német népnek ismét szüksége van rá, mivel az ország nem termelt ki új, épkézláb vezetőt. És mi az újjáépítéshez vezető leggyorsabb út? A szórakoztatóipar!
Hitler új főhadiszállása egy újságosbódé, híveinek száma elvileg és gyakorlatilag is nulla, mindenki álruhás bohócnak (legjobb esetben művésznek) nézi, de a Führer nem csügged, masszív eltökéltséggel veti bele magát a feladatába.
Előrenyomulásában – és egykori sikereiben – nagy szerepe van kiváló emberismeretének és stratégiai érzékének, egyből felméri, ki az, akire számíthat, melyek a kiaknázható lehetőségek. Hátborzongató, hogy néhány fennakadás ellenére milyen könnyedén gördül előre a szekere, például merő viccből karlendítéssel köszöntik és mein Führernek szólítják – de csak egy nagyon pici mozdulat kell, hogy a vicc komollyá váljék.

Nagyon kíváncsi voltam, Vermes hogyan nyúl a zsidókérdéshez, érzékeny, fájdalmas téma, amelyet nem lehet humorosan ábrázolni. Carmen Bellini, a Flaslight csatorna egyik vezetője és Hitler egyetértenek abban, hogy ez a kérdés nem vicces, igaz, más-más okból. Itt csúcsosodik ki a főszereplő ellentétes hatása; eddig nevettünk rajta – de most undorodunk. És elgondolkodunk, ugyanis felvetődik egy kérdés (a történelem során nem először), az, hogy Hitler a hibás egy személyben, vagy az egész nép, aki megválasztotta – köztük a zsidók is? Ráadásul van egy másik jelenet, amely során Hitler inog meg egy pillanatra.

Persze az új világ felfedezése közben akadnak mulatságos epizódok is: az újságosbódéban lévő egyes kiadványok alapján azt süti ki, hogy a törökök bevonultak Németországba, a Siemens mobiltelefonok miatt azt hiszi, ezt a nagyszerű szerkentyűt a németek találták fel, a Wikipédia pedig germán enciklopédia. Az abszurd intermezzók mellett is nem kevés humort tartalmaz a könyv, a koránkeléssel szembeni nézet késztetett a legnagyobb vigyorgásra:
„Pontosabban, csak szerettem volna tizenegykor kelni. Ugyanis az első hajnalon, úgy kilenc tájban megcsörrent a telefon, és valami kimondhatatlan szláv nevű hölgy jelentkezett. Jodl biztosan nem kapcsolta volna, de hát azóta Jodl is nyilvánvalóan a német történelem részévé vált. Álomittasan tapogattam a telefonkagyló után.- Hrmf?- Jó napot, itt Krwtsczyk – ujjongott bele a telefonba egy kíméletlenül derűs hang. – A Flashlighttól!Ez irritál engem a legjobban a korán kelő emberekben: ez a förtelmes jókedv, mintha még reggeli előtt lerohanták volna Franciaországot. Holott többségük semmiféle tett végrehajtására nem képes, leszámítva ezt a visszataszító korán kelést. (…) Én a magam részéről azt a nézetet osztom, hogy a pékeken kívül senkinek semmi oka a korán kelésre.Ja, és a Gestapón kívül, természetesen, ez magától értetődik. Hogy eltakarítsák a bolsevista csőcseléket. Ha bolsevista pékekről van szó, akkor még korábban kell felkelni, és így tovább.”

Ezt szerettem a legjobban a regényben: kellően vicces, de közben megmutatja a kérdés komoly oldalát is. Nevetünk, mert Hitler mérgelődik, amiért lefoglalták a nevét és így nem tud személyre szabott e-mail címet készíteni, de történet eseményeinek fényében nagyon elgondolkodtató, amit a titkárnő, Krömeier kisasszony nagymamája mondott: akkor is nevettek Hitleren, és most is nevetnek. És mi is nevetünk.

A post végén muszáj kiemelnem a szöveggondozást (ez a gyengém), egy-két pici hibán kívül kifogástalannak láttam a szerkesztést és a korrektúrát, ez sokkal jobban elragadtatott, mint az ötletes (ám roppant sérülékeny!) borító.

Eredeti cím: Er ist wieder da
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2013
Fordította: Nádori Lídia
Ár: 3990 Ft

2013. október 8., kedd

Figyelj rám!

"Zakóra elővigyázatosan igyekszem nem gondolni. Beraktam őt az elintézetlen dolgok fiókjába, aztán betoltam a fiókot, és jól lezártam. Ott csücsül már nagyapa is. Tudom, hogy ez nem fair, de nincs végtelenül sok fiók a szívemben, Zakónak és nagyapának meg kell próbálnia kijönni egymással. Bár elég zajosak így együtt. Különösen nagyapa dörömböl, mintha közvetlenül az agyam mögött lenne az a fiók. Folyton hallom a dörömbölését, napközben halkabban, de éjszaka már olyan hangos, hogy nem tudok aludni tőle, felébreszt a hangja és az ökleinek a csapódása. Olyankor sajnálom Zakót. Biztosan le sem tudja hunyni a szemét ebben a lármában."

Beate Teresa Hanika: Soha senkinek
Értékelés: 4.3 ebéd az 5-ből
Kedvenc karakter: Bitschek néni

Malvina tizenhárom éves kamaszlány. Zongoraóra után a nagyapjánál várja az édesapja, hogy hazavigye. Egy nap azonban nagyapa megcsókolja Malvinát. A kislány senkire nem számíthat; édesanyja állandó migrénrohamokkal küszködik, apja nem figyel rá, nővére, Anne saját magával és a fiúkkal van elfoglalva, Paul pedig, a bátyja - akit Malvina eddig mindenkinél jobban szeretett - eltávolodott tőle. A legjobb barátnője, Lizzy szünidő révén elutazott anyukájával. Segítség és támogatás híján Malvinának egyedül kell szembenéznie a nagyapjával, aki teljesen az uralma alá akarja vonni unokáját.

Kényes témához nyúlt az első könyves írónő, de véleményem szerint sikeresen teljesítette a feladatot – főleg ahhoz képest, hogy korábban az írástól meglehetősen távol álló területeken, modellként, majd fényképészként dolgozott.

Családon belüli erőszak, pedofília. Nem könnyű az ilyen témájú regényekkel kapcsolatban véleményt alkotni. Mikor számít egy regény „jó”-nak? Sokan úgy gondolják, akkor, ha kellően szókimondó és hiteles – az utóbbiról nem tudok véleményt alkotni, csak irodalmi szövegként értékelhetem a történetet, mert nem vagyok szakértő. Kíváncsi lennék például egy pszichológus véleményére, ugyanis az egyik ismerősöm furcsállotta, hogy az abúzus ellenére Malvinát mennyire foglalkoztatja az általa Zakónak nevezett fiú.
A regény szóhasználata meglehetősen egyszerű – véletlenül sem rónám fel hibának, elbeszélője egy tizenhárom éves gyerek –, de szavainak olyan súlya van, hogy kövekként nehezednek az olvasó lelkére. A kimondott, átlagos mondatok mögött további, ki nem mondott szavak rejtőznek, amelyek előbb-utóbb megmérgezik Malvina lelkét, ha nem mondja el őket valakinek. A történet ugyanis az alapszituáción kívül magában rejt még valamit, valamit, amit Malvina olyan mélyen eltemetett magában, hogy hosszas munkára van szükség a felidézéséhez, hogy tartalommal töltse meg emlékezete fehér lapjait.

Bár az ismerősei nincsenek jelen, hogy segítsenek neki, mégis akadnak kapaszkodói, méghozzá ketten is: egyikük a már említett Zakó, a megbízhatatlan lakótelepi srácok egyike. A lány súlyos problémája ellenére teljesen átlagos kamaszszerelem bontakozik ki közöttük – kezdetben ellenségeknek tekintik egymást, Malvina ráadásul eltöri a fiú orrát az omladozó, használaton kívüli villa birtoklásáért folytatott ostrom során. Mégis ő lesz az, aki kibillenti a főhőst az eddigi bezárkózott, néma lelkiállapotából, akinek hatására megtalálja a hangját.
A másik mankója Bitschek néni, a nagyapja lengyel származású szomszédja, akinek egész nap a lépcsőházban randalíroznak a gyerekei, van egy kövér, vörös kandúrja, délután palacsintát süt hajcsavarókkal a fején és felfújja a pöttyös szoknyáját a szél. Azt hiszem, az állandó gyerekzsivaj ellenére mindenki szeretne egy olyan szomszédot, mint Bitschek néni: elképesztő, hogy ez az idegen asszony, aki erős akcentussal beszéli a németet, eléggé babonás és mélyen hívő, ismeri fel egyedül – vagy inkább nem fél felismerni –, hogy milyen borzalmas dolog történik szegény Malvinával. Rajta keresztül lép be a történetbe egy nagyon, nagyon halvány misztikus vonal, néhány mondatot leszámítva nem is létezik, inkább színesíti, mintsem megtöri a regény szerkezetét.

Azt hiszem, azért igazán megrázó ez a történet, mert azok hagyják cserben Malvinát, akiknek ő (lenne) a legfontosabb: a családja, akárcsak a Hadd mondjam el... főhősét, Melindát. Sőt, felmerül az a szörnyű gyanú is az olvasóban, hogy hogy az édesapja, Paul, és az édesanyja agyuk egyik hátsó, homályos zugában sejtik - ha ugyan nem tudják -, hogy mit művel a nagyapa a kislánnyal. És ez az, amit képtelenség szavakkal kifejezni.

Eredeti cím: Rotkäppchen muss weinen
Sorozat: Tabu Könyvek
Kiadó: Móra Könyvkiadó
Kiadás éve: 2011
Fordította: Győri Hanna
Ár: 2190 Ft



2013. július 14., vasárnap

Adam és Evelyn

Igen, szeret, szeret és gyűlöl. Amióta szeret, azóta gyűlöl is. Mert különben nem volna itt.

Ingo Schulze: Adam és Evelyn
Értékelés: 3.8 pettyes szoknya az 5-ből
Kedvenc karakter: Adam


Ez a könyv is azok közé tartozik, amelyek nagyon, nagyon régóta várnak a sorukra, azt se tudom, melyik Európa akcióban vettem [ha már akció, tudjátok, hogy holnap kezdődik a Szandi Nagy Nyári Akciója?]. Az ilyen könyvek elővételére jó nekem a Várólistacsökkentős játék, és annyira megkönnyebbült a kis lelkiismeretes lelkem, hogy végre elolvastam ezt a könyvet, ennél már csak az lesz jobb, ha egyszer végére érek ennek a postnak meg a másik nyolcnak, ami még hátra van.

Felemás olvasmányélményt jelentett nekem a német szerző regénye. A kezdésnek bemutatott szituáció - Adam, a foglalkozása ellenére karizmatikus férfi a felforrósodott padlásszobában berendezett műhelyében kosztümkabátot igazít az egyik kuncsaftjára 1989 júliusában. Vagy augusztusában, tökmindegy, én július végére emlékszem. Adam női szabó. Elnevezi az ügyfeleit, a múzsáit és más módon teszi nekik a szépet. Ezen a napon, a dögmelegben hiába bújik a szekrény mögé, Evelyn, a fiatal párja, tulajdonképpen a felesége, észreveszi azt, amit nem akart észrevenni, amire nem volt kíváncsi. Evelyn nyaralni is szeretne végre, az új Ladával, de Adam még nem intézett semmit, és nem úgy néz ki, mint aki szeretne elutazni a Magyar Népköztársaságba, a Balaton partjára. Élete dühösebbik fele kocsiba vágja magát a barátnőjével és annak paprikajancsi unokatestvérével, és útnak indulnak. Adam szereti Evelynt, ezért beül Heinrich-be, a nagy becsben tartott 61-es Wartburgba, és nekivág az útnak Elfivel, a teknőssel és két kanna benzinnel felszerelkezve.

A Balatonig tartó NDK-s road movie hangulat nagyon tetszett, a különféle, a korszakra jellemző kalandok - kicsit sajnáltam Michaelt, de nagyon nevettem rajta, amikor nem jutott át a határon és az angyalkinézetű határnénik kegyetlenül átvizsgálták - és a régi, jó, jellegzetes balatoni hangulat (avagy hogyan hintsünk sót a sebbe). Ám amikor a regény kezdett átfordulni egy depresszív, kilátástalan hangulatú kísértésbe, kiestem aAdam és Evelyn ilyennek tűnt. Nem tudom, mi volt a váltás oka, szándékosan változott-e meg a könyv stílusa vagy csak szimplán így alakult, de a 89-es határnyitás és a páneurópai piknik nem csigázott fel, amelyen nem segített a szinte csak párbeszédből álló, néhol kifejezetten töredékes elbeszélésmód.
ritmusából. A történelemnek olyan időszaka ez, amivel csak könnyed hangulatú könyvek révén tudnék megismerkedni (mert komolyabban nem érdekel), és az

A változás ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, a kb. félig kitartó kedélyes szufla nekem elegendő, hogy pozitív élményként maradjon meg az emlékezetemben Ingo Schulze regénye.


Eredeti cím: Adam und Evelyn
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2009
Fordította: Nádori Lídia
Ár: 3400 Ft 


2013. június 22., szombat

A második ízlelés után


Régen gyakori volt, hogy a könyveket újraolvastam (a Bridget Jones naplóját vagy háromszor-négyszer). Később, ahogy az érdeklődési köröm egyre bővült, eltűnt ez a szokásom, ha úgy vesszük, kifejezetten káros a végtelen várólisták szerencsés tulajdonosai számára.
Ám itthon, a régi házban erőt vett rajtam az érzés, hogy újraolvassam Az almamag ízét. A regény jelen idejű eseményei nyáron történnek, én pedig tavaly és idén is nagy melegben olvastam ezt a könyvet, vagyis nyári olvasmány marad számomra - majd kiderül, jövőre is így lesz-e.
A hűvös szoba zöldes fényében ismét elmerültem a Deelwater-Lünschen család nőtagjainak életében, és persze én is ott voltam a bootshaveni házban, ahol a könyvek önkényesen változtatják helyüket a könyvszekrényben, a lányok aranyozott vagy kék tüllruhát viselnek, és azóta nem terem piros ribizli a kertben, amióta Bertha nővére, Anna tüdőgyulladásban meghalt. Éreztem a menta és a citromfű illatát, a télikert hűvösét (igen hasznos volt, miután a mi házunk átmelegedett), láttam a terhes Harrietet éjszaka a házban bolyongani és Rosmarie ezüstös szemét.

Jó volt, finom volt. Kicsit elbódultam a végére, úgyhogy most valami férfias, realistább olvasmány fog következni - a 100 történelmi tévhit mellett -, még nem tudom, mi lesz az, de ezt a két olvasmány közötti küszöbállapotot mindig élveztem az olvasásban. Hogy nem tudom, mi fog következni.

Ui.: tök jó dolog amúgy az újraolvasás, csak szívtam magamba az élményeket, nem kattogott az agyam, nem írtam fel szép idézeteket, egy sort sem jegyzeteltem - ezt is szeretem, de néha jólesik szimplán csak olvasni.

Ui2.: másodjára sajnos még inkább feltűnt, mennyire kellett volna ennek a könyvnek egy jó szerkesztő.


2013. április 23., kedd

Puncsmámor és macskadémon

"- Minden tag nyújt valamit a Társaságnak, amitől erősebé válik a szervezet - folytatta Mr. George, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. - És Mr. Giordano képességei rendkívül sokszínűek.
 - Kétségtelenül - mondtam. - Hol találhatnánk még egy férfit, aki önállóan fel tud ragasztani a körmére egy strassz kövecskét?"


Kerstin Gier: Zafírkék
Értékelés: 4.2 kecskerím az 5-ből
Kedvenc karakter: Leslie

Azért is utálom a sorozatokat, mert mire eljutok a következő részig, az első könyv finom momentumai finoman törlődnek a memóriámból, még ezen egyszerű történetnél is jelentékeny fehér foltok jelentkeztek. Ez történt (többek között) az Időtlen szerelem sorozattal is, amelyet magamban csak Idétlen szerelemnek hívok, és hát tényleg az, na.
A helyzetet nehezíti, hogy többnyire nagyon fáradt voltam, amikor a regényt olvastam - azaz este tízkor már olyan álmos voltam, hogy majd' eldőltem, ami szerintem utoljára hatévesen fordult velem elő, és annyira vacogott a fogam, hogy csak betakarózva tudtam olvasni, vagy inkább az olvasást mímelni. Elolvastam a sorokat, az értelmüket felfogtam, de másnap nem emlékeztem semmire, szegény Zafírkék így nem hagyott bennem mély nyomot. De ennél alkalmasabb olvasmányt aligha találtam volna erre a zombiidőszakra, szórakoztatott Gwen esetlensége és állandó hisztizése - mint mondtam, nagyon fáradt voltam, sőt vagyok -, Gideon arroganciája, Charlotte és Glenda néni ostoba gőgje. Bírom a Montrose családot a régi házában, a komornyikjával, a bolondos Maddy nénivel, a kekszekkel, a kandallókkal, és Madame Rossinit a csodás ruháival. Tehát hozta a várt hangulatot, és ennél több elvárásom nem is volt.

Xemerius viszont néha sok volt nekem, azt pedig nem hiszem el, hogy Gwen nem ismeri a "retikül" szót, ellenben a spinéttel. Ja, és nem szeretnék ekkora szünetet hagyni a Smaragdzöld előtt.

Ui.. mint sok más YA-ból, ebből is lesz film, ami meredeken nem érdekel.


Eredeti cím: Saphirblau
Sorozat: Időtlen szerelem 2., Vörös Pöttyös Könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Fordította: Szakál Gertrúd
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja


2012. július 28., szombat

A feledés kertje

"Akkoriban kezdődött, hogy a fenti könyvszekrények könyvei kezdtek átrendeződni. Ez néhány havonta előfordult.  A könyvek egyszerre csak máshol álltak, mint előtte, és minden alkalommal úgy tűnt, hogy nem önkényesen történik a dolog, hanem meghatározott minta szerint. Olykor úgy tűnt, hogy a könyvek formája vagy a könyvborítók voltak az elrendezés kiindulópontjai, máskor azt láttuk, hogy azoknak a szerzőknek, akik egymás mellé kerültek, mondanivalójuk volt egymás számára, megint máskor pedig éppen azok a szerzők álltak egymás mellett, akik gyűlölték és megvetették egymást."


Katharina Hagena: Az almamag íze
Értékelés: 4.5 fanimfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Harriet


Minden ezzel a néhány mondattal kezdődött: "Anna nagynéném tizenhat évesen halt meg tüdőgyulladásban, melyből a megszakadt szíve miatt, és mert a penicillint még nem fedezték fel, nem tudták meggyógyítani. Egy júliusi késő délutánon hunyt el. Amikor aztán Anna húga, Bertha sírva kirohant a kertbe, látta, hogy Anna utolsó hörgő lélegzetvételével valamennyi vörös ribiszke fehérré változott."
Az ilyen mondatok azok, amelyek olvastán felüvölt az agyamban az a bizonyos sziréna, miszerint sikerült jó könyvet kifognom. Korábban jónéhány postban idéztem ebből a regényből, szépséges képekkel illusztrálva, úgyhogy nemigen okozok meglepetést a tetszési indexszel, de rend a lelke mindennek, és ez a történet megérdemli az önálló bejegyzést.
A regény középpontjában a Lünschen-Deelwater család és a nagyszülők bootshaveni háza áll, amely az események fő színtere,  a múlt emlékei beépülnek a fekete-fehér padlócsempébe, az üvegház helyébe, a régi kelengyésládákba, a báli ruhákba, amelyekben Irisék játszottak a ház kertjében – tehát, aki szereti az ódon házakat szerepeltető regényeket, valószínűleg kedvtelve fogja ízlelgetni a regény leírásait, ezt azért hangsúlyozom, mert a fülszöveg  semmit nem sejtet ebből az általam csak "házi mágiá"-nak vagy "konyhakerti boszorkányság"-nak nevezett jellegzetességből – mágikus realizmusnak szerintem túlzás nevezni –, csupán egy családi titok-felderítős könyvnek tűnik, ahol a legfiatalabb leszármazott rányitja az ajtót a szekrényben rejtőző csontvázakra, vagyis abban a hitben éltem, hogy Katherine Webb: Örökség c. művének kistestvére került a kezembe.
A házi mágia mellett a regény meghatározó motívuma a gyermekkori bűnök, mélyre ásott titkok jelenléte – amelyeket a szereplők igyekeznek kitörölni emlékezetükből, de szellemeik ott motoszkálnak a szemük mögött, az agyuk hátsó részében, tulajdonképpen ezek határozzák meg egész életüket. Az írónő inkább a regény vége felé helyezi erre a súlypontot, elég lassú a felvezetése, sok mindent helyez a történetbe, a múlt történései során ismerjük meg a családot, a nagyszülőktől kezdve.
Itt van Hinnerk, akiben a ridegség jól megfér a versköltéssel és unokái viszonylagos szeretetével; felesége, Bertha szerintem nagyon magányos asszony, akinek kevés jutott az élet öröméből, nála jelenik meg a felejtés motívuma, amely „az emlékezés egyik formája”. A három lányukról szóló részeket kedveltem a legjobban; Christának, a korcsolyázónőnek – akinek a neve úgy hangzik, mint „a korcsolyatalp csikorgása a jégen” – sikerült a leginkább mintaszerű életet kialakítania egy férjjel és gyerekkel, Irisszel, aki a történet narrátora.
Meglepő módon Harriet volt közülük a kedvencem, olyan lány, nő ő, aki bizonyos élethelyzetekben behunyja a szemét és „elrepül”, nem akar szembenézni a problémákkal; így születik meg egy meggondolatlan kapcsolat eredményeként Rosmarie. Inga a legtitokzatosabb a három nővér közül, szépsége valamennyi férfi fejét elcsavarja, ennek ellenére nincs családja – ugyanis szikrák pattannak ki az ujjaiból, aki hozzáér, kisebb áramütést szenved.
A harmadik generációról is részletes tablót kapunk, kivéve Irist, akinek nem túl pozitív az énképe: szavaiból kiderül a két idősebb lány szövetsége iránti féltékenység – ám, ahogy lenni szokott, kisebb hatalmi harcok dúlnak ebben a barátságban is –, és a Rosmarie halála miatti bűntudat. Unokatestvére, a rézvörös hajú, sellőszemű lány már tinédzserkorában impulzív személyiség, nem kevés feszültséget generál maga körül. Barátnőjével, Mirával, a furcsa fekete-fehér lánnyal – aki kizárólag fekete ruhát hord, fekete ételeket eszik, fekete zenét hallgat és fekete a rúzsa is – való kapcsolata a külső szemlélő számára végig rejtély marad, a miértek és hogyanok nagyrészt a múlt homályába vésznek.
Van azonban egy nagy problémája ennek a misztikus hangulatú családregénynek: sok helyütt úgymond töredezettek a mondatok, főleg a könyv elején, nem alkotnak kerek, egész szöveget, ezáltal a történet is döcögőssé válik, az első oldalon pedig, ahol az ominózus, magával ragadó két mondat szerepel, kilencszer fordul elő a „ribiszke” szó. Annyira zavartak ezek a kezdeti hibák, hogy azon tűnődtem, miképp fogom végigrágni ezt a könyvet. Szerencsére ez a probléma később erősen csökken, de a jelen eseményeit követő szálban rendre előkerül, de ez a probléma senkit ne tántorítson el a regénytől, megértettük egymást?
Ettől eltekintve nagyon a szívemhez nőtt a történet, még másnaposságot is okozott – azaz hiába kezdtem bele egy új kötetbe, még jó ideig Bertháék házában bolyongtam. 
Ja, és sokkal szebb borítót érdemelt volna, nem ezt a naftalinszagú nagymamásat.

Ui.: ide tűzöm az idézetes-képes postok linkjeit.
A kert télen

Eredeti cím: Der Geschmack von Apfelkernen
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: B. Szabó Károly, versek: Tótfalusi István
Ár: 2300 Ft