2015. március 31., kedd

Körkörös romok

"Vogel elnézte a madarakat, és közben a családjára gondolt, akik a nappali perzsaszőnyegével és a kakukkos órával együtt felrobbantak. Vajon hol lehetnek most? Isaac Dresner a pince fapadlója alól Istenről beszélt, és Bonifaz Vogel nem értette, mi okból akarta Isten az ő unokatestvérét, Karlt Maga mellé. A kakukkos órát pedig még Isaac Dresner se tudta neki elmagyarázni. Ha bizonyos emberek én nem is tudom, hová mennek, akkor hová kerülnek a kakukkos órák?"

Afonso Cruz: Kokoschka babája

Nem szeretem - sőt, kifejezetten rühellem - ha ilyen sokáig elhúzódik egy beszámoló megírása, mert az emlékek, benyomások rohamosan fakulnak, egyre több részletet felejtek el és sok esetben csak néhány homályos érzés marad meg bennem egy-egy könyv kapcsán. Ilyen a Kokoschka babája is, pedig menőzni akartam, hogy milyen ügyes vagyok, amiért elolvastam ezt az okos könyvet.

Ha iskolai dolgozat tárgya lenne a könyv, azt írnám a címéről, hogy na, ez aztán nem témamegjelölő, inkább témafélrevezető! Kokoschka Alma Mahlerről mintázott, az utolsó ráncig élethű babájának gyakorlatilag semmi köze a történethez, inkább egy metafora - miszerint egy kitalált dolog, a képzelet teremtménye képes-e befolyásolni a valóságot. És vajon melyik szereplő Kokoschka babája? Mathias Popa, az író? A madárkereskedő Bonifaz Vogel a Duce nádfonatú székében üldögélve? Isaac Dresner, a vékony hangocska a pincéből? Afonso Cruz, aki valószínűleg szerepel a saját könyvében?
"Adele belépett egy művészeti galériába, Mosolyogva fogadta egy szakállas, kopasz férfi. Köszöntötték egymást, majd Adele elmagyarázta, miért jött. A szakállas, kopasz férfi azt mondta, a kiállítást végül nem rendezték meg."
A regény emellett a drezdai bombázásról is szól (hogy valami konkrétumot is írjak). Lehet, hogy ezt is ki lehet terjeszteni egy általánosabb dologra, a tragédiára mint jelenségre. Olyanok a bombázást átélt szereplők, mint a megakadt lemez; az életük előtte és utánra szakaszra tagolódik, de az "utána" folyton visszakanyarodik a mindent megváltoztató időszakhoz, és mindig felmerül a kérdés: miért?

Nagyon különleges ez a regény, olyan, mint egy cetlikkel teletömött, rajzokkal gazdagon illusztrált, viharvert notesz, amely a töredékessége ellenére egységes egészet alkot. Szerepelnek benne levelek, rajzok, egy regénybeli regény (borítóval együtt), játszódik a múltban és a jelenben, különböző betűtípusokkal szedve, de más-más szinteken mind összefonódik. Okos, agyalós könyv - ha nem is sikerült minden utalást megértenem, azt hiszem, az esszenciája átjött.

Ui.: Afonso Cruz, ha jól emlékszem, az idei Könyvfesztiválon személyesen is elérhető lesz.

Eredeti cím: A Boneca de Kokoschka
Sorozat: Typotex Világirodalom
Kiadó: Typotex
Kiadás éve: 2014
Ár: 2790 Ft

Kiírtam néhány idézetet, ha már itt vannak, ne menjenek szemétbe:

"Tudta, szeretett grófnőm, hogy az embert huszonkét betű alkotja? Egy ábécé, melyet az Örökkévaló olyanná tud formálni, amilyenek mi magunk vagyunk. Mi magunk az Ő számára csupán betűk és számok vagyunk. És Ő mindannyiunknak, legyen az kő, ember vagy babkonzerv, lediktál egy könyvet. Egy betűkombináció hozza létre azt a férget, amely mi magunk vagyunk, és amelyet az különböztet meg a kövektől, hogy mi tudjuk, mit jelent a kamatláb." (101. oldal)

"Ó, ha a tudomány olyan szemmel nézné Önt, ahogy azt én teszem, akkor nem használna teleszkópot a csillagok vizsgálatához!" (106. oldal)

"- Új könyvet írok.
 - Miről szól? - kérdezte Isaac Dresner.
 - Mit tudom én. Szerelemről vagy gyűlöletről, az ember mivoltáról, ilyesmiről. Miért, miről szólnak a könyvek?" (107.-108. oldal)

"- Maga Drezdában élt? A háború előtt?
- Előtte és alatta is. Láttam mindent összeomlani, ahogy tonnaszám öntötte magából a bombákat az ég. Úgy repkedtek az emberek, mint egy Chagall-képen. Nagyon művészi volt, de azért egy kicsit hátborzongató is." (108. oldal)


2015. március 30., hétfő

Angolkisasszony

Teát és kekszet veszek a boltban, jellemző.
[Valójában nem vettem teát, mert elfelejtettem, de tetszett az elképzelés, hogy a kettőt együtt veszem meg, mert... mert ez nekem vonzóbb, mint a ham and eggs vagy a fish and chips.]


2015. március 28., szombat

Könyvfesztes bevásárlólista

Tavaly jöttem rá, hogy a könyves eseményeken vásárolni tök jó érzés, mert ilyenkor mindenki - az is, aki egyébként szinte soha - könyvet vesz, és ebből kimaradni nagyon elidegenítő érzés volt. Úgy döntöttem, év közben mértéktartó leszek (már annyira jó vagyok, hogy erőlködnöm se kell), Könyvfeszten és Könyvhéten viszont elengedem magam egy kicsit.

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma - nagyon örülök, hogy a Maxim végre beszorított egy új Hoffmant a sok YA közé. Már elő is rendelhető 30%-os kedvezménnyel, akár könyvfesztes átvétellel is.

Robert Galbraith: A selyemhernyó - olyan sokat kellett rá várni, hogy ezt az egy hónapot játszva kibírom már.








Ruth Ozeki: Az idő partjain - ez egyelőre a "Nagyon érdekel"-listámon van, de ha a Könyvfesztig sikerül alaposabban megnézegetnem, akár ő is becsúszhat.

Hm, ez ciki, kemény két darab must-have könyvet tudok felmutatni. Azt hiszem, elmúlt a nagy lángolás időszaka, amikor úgy éreztem, megpusztulok, ha egy vágyott könyv nem lehet az enyém minél hamarabb. Ennek nagyobb részben örülök, kicsit viszont szomorú is vagyok miatta - jó volt egy viszonylag könnyen elérhető dolog után vágyakozni.
Van azonban néhány kötet, ami a kívánságlista elején trónol, náluk csak a megfelelő akcióra várok:

Jeanette Winterson: A szenvedély - a léhaság netovábbja; ezer éve megszereztem a régi kiadást, amit még mindig nem olvastam el, de ez olyan szép, hogy még nekem is kell.







Kőrösi Zoltán: Szívlekvár - teljesen beleszerettem a Milyen egy női mell?-be. Ha a Libri esetleg nem tenné be akcióba, megrohamozom a Könyvudvart, ahol Kőrösi korábbi kötetei elérhetők.







Naomi Wood: Mrs. Hemingway - ezt elszúrtam, mert már volt akciós, de biztosan nem utoljára. Nagyon szerettem Paula McLaintől A párizsi feleséget, és tudom, hogy nem kaphatom meg ugyanazt az élményt kétszer, kíváncsi vagyok erre a kötetre.






Jessie Burton: A babaház úrnője - szemet gyönyörködtető kiadás, de megvárok pár véleményt, nehogy bakot lőjek.

Ti milyen könyveket terveztek venni?


Napi hülyeség

Utálok fogyókúrás cikkeket olvasni, mert mindig azt a következtetést vonom le belőlük, hogy tulajdonképpen semmiből nem lehet jóízűen enni, mert sunyin van benne rejtett cukor vagy zsír.

Ui1.: Apám egyébként arra gyanakszik, hogy anorexiás vagyok, de minimum túl sovány. Ehhez képest tegnap este hétkor jóízűen befalatoztam a tejszínes sült tésztát, a gyümölcssalátát és a diós brownie-t vaníliafagyival.
(Nem, bulémiás nem lehetek. Utálok hányni, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor fordult elő életemben.)

Ui2.: Rám nem is az édesség, hanem a gyümölcs a legveszélyesebb, főleg az, amit csak be kell kapkodni, és nem kell megküzdeni vele (pl. vastag narancshéj, gránátalma vérengzése). A tavalyi nyaraláson fordult elő, hogy olvasás közben olyan ütemben hajigáltam a számba az áfonyát és a málnát, hogy a pasim megharagudott rám. Nem azért, mert neki nem hagytam, hanem mert túlzásba vittem. Erről jut eszembe, legyen már tisztességes eper! Enni is akarom meg lekvárt főzni belőle, mert már csak fél üveggel van. Micsoda frusztráció.




2015. március 25., szerda

Amitől eldurran az agyam

- Jó napot kívánok, ezüst ceruzát szeretnék.
Elé rakom a vaskosabb derekú Faber-Castellt és a karcsúbb Kohinoort. Azt hiszem, ezüst ceruzából bőven elég kettőt tartani egy kicsi és több profillal rendelkező üzletben.
Reakció: - Vékonyabb nincs?

Nagyon remélem, hogy ilyenkor nem jelennek meg a gondolataim a fejem fölött. De biztos nem, mert visszajött a Kohinoorért, sőt! Elvitte az aranyszínűt is, pedig az még drágább!

A másik:
- Olyan ceruzát szeretnék, aminek, ha elkopik a hegye, felülről kell betölteni az újat.
Szeretem az ilyen különleges kéréseket. Tudtam, miről van szó (mi a rendes neve ennek a cerkának egyébként?), de mire az agyamban összeállt a kép és előhívta a hőn óhajtott eszköz lakhelyét, beletelt egy kis időbe. Van olyan, hogy zöld, és nyomda van a tetején, meg tollal összesziámizva, kék és sárga színben.
Reakció: - Csajos nincs?
Az volt a szerencséje, hogy fogta a szuggerálásomat, miszerint a sárga elég csajos.

Mindenki szerint olyan fasza dolog, amit csinálok-csinálunk, és tényleg, de az egy hónapos idegbaj-és kétségbeesés-hullámvasút után szeretném, ha kicsit a bőrömbe bújna. Ma reggel majdnem elbőgtem magam, de mégse tarthattam nyilvános összeomlást a metrón, munkakezdés előtt egy fél órával. Még eláztak volna a színes papírok.

Egyébként a top keresések nálunk:
- mignonpapír (ezen az érdeklődőn felhúztam magam, mert közölte, hogy "Nincs itt semmi.")
- szívószál
- sörnyitós kulcstartó
- üvegtapéta
- aranyfüst
- szemüvegtok
- rózsaszín, tollpihés toll (Dr. Szöszi, bazmeg)
- telefonszerelés
- zenélős húsvéti képeslap (nyííííí), a hangsúly a "zenélős"-ön van
Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy szemét Mikulás. Nem, nincs, és nem is lesz. Ahogy a kolléganőm szokta mondani: "Szartól a repülőig minden, mi?" De az is tetszik, ami a kedves reakciója a hülyeségekre: "Hát a f**** nem kéne?"

A másik dolog, ami próbára teszi a kereskedő idegeit (főleg, ha sok áruja van kis helyen): hová a fenébe tűnt? Tegnap volt a kezemben egy rakat postairón, ma, amikor kellett volna, persze, hogy felszívódott. Szerencsére volt helyette másik fajta - vékony és vastagabb kivitelben.


2015. március 23., hétfő

Yorkshire és az állatok szerelmese


James Herriot: Ő is Isten állatkája

Ritkán fordul elő, hogy olvasás közben jegyzetelek, azonban ennél a könyvnél sikerült összehozni - egyrészt max. oldalszámokat tudtam volna felvésni, másrészt a fáradtság semmi ilyen természetű dolgot nem engedélyezett.
Emlékszem, gyerekkoromban állatorvos akartam lenni, anya pedig kijavított, hogy kisállatorvos, mert biztos inkább kutyákra és macskákra gondoltam, nem tehenekre és disznókra. Igaza volt. Már a világért se lennék állatgyógyász, se kicsi, se nagy, de Herriot kellően színesen bemutatta, hogy vidéki állatorvosnak lenni szívás kemény meló. És nemcsak azért, mert kiröhögnek, ha rövidnadrágban mész ki egy gazdasághoz vagy mert - teljesen feleslegesen - kiugrasztanak a vasárnapi ebéd mellől. Iszonyatos felelősséget jelent, hiszen a gazda megélhetését az állatai jelentik, és ha te mondjuk nem veszed észre idején a sertésvészt (aminél 80-100 százalékos az elhullási arány), akkor a gazdaság tönkre jutásában nagy szereped van.
Emellett elképesztő fizikai teherbírást igényel, ha mondjuk hónaljig egy tehén méhében kotorászol vagy néhányszor eltalálja a rekeszizmod egy bika, akinek le kell vágni a szarvát, vagy kasztrálni kell. Mindezt a hatvanas években, amikor a rendelkezésre álló eszközök és gyógyszerek száma igen csekély volt - Herriot a könyv vége felé kezd beszélni a penicillinről, amit éppen megkaparintanak az állatorvosok. Penicillin nélküli idők, úristen.
Herriot stílusán érződik, hogy nem vérbeli író, de a történetei elevenek és pontos jellemrajzot adnak róla; néha túlzottan is lelkiismeretes, jóindulatú ember, aki mindent megtesz a betegeiért. Sajnos elég ideges típus, sokat gyötrődik az esetei miatt, mégis imádja a munkáját. Bizonyos szempontból magamra emlékeztet, ezért pontosan átéltem minden feleslegesnek tűnő stresszelését - ő is túl sokat idegeskedik amiatt, hogy a másik ember mit gondol róla. Persze, az ő esetében jóval nagyobb tétje van más véleményének. A helyében tuti, hogy idő előtt szanatóriumba kerülnék.

Botor módon nem gondoltam arra, hogy - ahogy állatokkal kapcsolatos könyveknél lenni szokott - lesznek benne szomorú anekdoták, amik még a mostani, fáradtságtól katatón állapotomban is pityergést okoznak. Ráadásul az egyik macskás volt, bizonyos bekezdéseket átugrottam, hogy ne fájjon annyira. Tudom, hogy nem vagyok normális, megkönnyezek egy hatvanas években élt, angol macskát, amikor az utcára se kell kilépni, hogy arcul csapjon a jelen nyomora. Néha mélységes ember-és világundorom van.
Brr, beszéljünk inkább vidámabb dolgokról, úgyhogy a post végére ide biggyesztem, hogy melyek voltak a kedvenc Herriot-történeteim.
"... aggyunk egy leheccséget..." - Jack Scott a kedvenc yorkshire-i gazdám; annyira imádja az állatait, hogy nem munkaeszközként, hanem dédelgetett kedvencekként tekint rájuk.
Egy véres fejezet - az egész napos szarvcsonkolás végignézése után Herriot bankban dolgozó barátja úgy gondolja, mégse olyan pocsék a munkája, ablaktalan iroda és áporodott levegő ide vagy oda.
"Ölég nyizigének láccik ez a bika..." - a jó doktor mesterséges megtermékenyítéssel, pontosabban a kincset érő anyag megkaparintásával járó tortúráján hangosan röhögtem. Szó szerint a tökénél ragadta meg a bikát, a felbőszült állatot művaginával verte el, és élve megúszta.

Ui.: Összességében semmi problémám nincs a magyar kiadással, de pár szó elég furán nézett ki:
" Amikor az ökör megérezte csüdje körül a szalmát, egy pillanatra megroppant fejvesztett iramodásában..." - Gondolom, "megtorpant" akart lenni.
"Andy újabb cigarettára nyújtott..."
Azt is furcsállottam, hogy Herriot hajónaplójának fejezetei nem egymás után következnek, hanem szanaszét vannak szórva a könyvben, de lehet, hogy ez az eredeti kötetben is így szerepel.

Eredeti cím: The Lord God Made Them All
Kiadó: Ciceró
Kiadás éve: 2011
Fordította: Sárközy Elga
Ár: 2490 Ft


2015. március 22., vasárnap

A barackfa átka

"- Willa azt mondta, hogy a boldogság veszélyes üzem. És ha nem félsz, akkor sütheted.
 - Hát akkor nincs miért aggódnunk - nevette el magát a férfi, azzal előrehajolt, hogy megcsókolja a lányt. - Gyere, rettegjünk együtt!"

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Tudom, hogy a magyar kiadás címe végül "A barackfa titka" lett, de én inkább éreztem átoknak, mintsem titoknak.

Soha nem hittem volna, hogy utálni fogok egy SAA-regényt, de bekövetkezett a lehetetlen. Remélem, hogy csak egyszeri esetről van szó, és nem arról, hogy végzetesen kiöregedtem ebből a műfajból, ahogy a kedves felvetette. Arra tippelek, hogy az írónő egyik gyengébb regénye találkozott a kimerültségből fakadó türelmetlenségemmel és érzéketlenségemmel - igen, tényleg ezt írtam le. Az elmúlt egy hónap olyan volt, mintha üveglap mögül "figyeltem volna" az eseményeket, és ez sajnos az olvasott könyvekre is igaz volt. Nem jutott el hozzám a beléjük szőtt milliónyi érzés. Borzalmas volt. [Mellesleg az is borzalmas, hogy már megint letört két három körmöm, de ez egy másik fajta borzalom.]

A barackfa titkánál viszont jöttek érzések. Csőstül, csak éppen negatívak.
Nem hiszem el, hogy ezt a könyvet ugyanaz a nő írta, mint aki A csodálatos Waverley-kertet - utóbbi se a világirodalom remeke, de volt története, annak egy szerkezete, és ami a fő, hangulata, nevezetesen a háztáji mágia, az édes-varázsos-bús hangulat, a mágikus realizmus lektűr kistestvére, és ami engem olyan jól elringat. Ez egy az egyben kimaradt A barackfából, kb. két mondat erejéig idéződik fel. Mi van helyette? Mondvacsinált problémák tömkelege és párkapcsolati nyűglődés. Meg egy puha, szürke kanapé, a legmagasabb IQ-val és EQ-val bíró szereplő.
Nem kellene ennyire sárba tipornom ezt a szerencsétlen könyvet, de nem hiszem el, hogy a négy főbb szereplő azon picsog, hogy milyen skatulyába tartoztak a középiskolában, ami még mindig a lényük része, és ezt el is kell fogadni. Érett, harmincas felnőttek még mindig berezelnek, ha egy volt osztálytársuk a gúnynevükön szólítja őket? Továbbá a szülővárosunkban kell maradni, mert oda kötnek a gyökerek, de közben szenvedek a múltbéli problémáktól? El kell menni, szükségtelen 250 oldal keresztül nyavalyogni. Paxton (akiről a fülszöveg alapján azt hittem, hogy férfi) végképp kikészített az anyjától való rettegéssel és a szerelmi tragédiájával, ami hihetetlenül nevetségesen oldódik meg.
Tulajdonképpen ez a szembenézés és az elfogadás regénye, de olyan gagyi és összecsapott, hogy képtelen vagyok komolyan venni. A múltbéli szál valamennyire érdekes volt, de Allen pár sorra elintézte az egészet, mintha Colin jóképű arca fontosabb lett volna.

Zárásként néhány mondat, amitől bármilyen könyvben kibokrosodik a hátam:
"... továbbra is szomorúfűzként hajolt a lány fölé." - Sírok.
"Életében nem volt dolga ilyen magas férfival." - Fantasztikus, rém izgalmas részlet.

A magyar kiadás is tartogatott egy-két gyöngyszemet - ilyesmik bárhol előfordulhatnak, de ha már kijegyzeteltem, ide is leírom:
"Georgie Jackson a lénynek sem tudna ártani."
"Gondosan végigfutott magán."

Eredeti cím: The Peach Keeper
Sorozat: Arany Pöttyös Könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Fordította: Molnár Edit
Ár: 2700 Ft

2015. március 19., csütörtök

Baconmorzsák

Azért bacon, mert carbonara spagettit főztem - ami mellesleg nem spagetti, hanem maradék penne- és fusilli-keverék -, és még mindig szálldos az illata.
A világegyetemem már tágul, azaz nemcsak a minimális szükségletek és legfontosabb feladatok (és az ezekből következő szorongás) töltik ki; tegnap már belefért egy edzés, igaz, este negyed nyolctól és kínkeservesen, mert éhes voltam és fáradt. A karom nem fájt (a sok dobozemelgetés még javított is a helyzeten), de a lábaim a pokolban érezték magukat.
Kis csúsztatás, de olyan régen voltam konditeremben, hogy már új gépeket használnak.:)) Igazából múlt héten hozták őket, én pedig két hete nem voltam edzeni.

Az továbbra is malmozás alatt van, hogy könyvekről mikor fogok írni - az pedig, hogy hogyan, szintén egy jó kérdés. Könnyen lehet, hogy egy-két ömlesztett postban elintézek mindenkit, mert már annyi minden miatt ideges vagyok, hogy holmi megíratlan bejegyzések már nem férnek bele az énképembe.
Befejeztem A felolvasót (erről remélhetőleg lesz normális post) és elkezdtem őt, hogy könnyű legyen nekem:

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

"Mire végzek majd, kegyelmeteknek is muszáj lesz elismerniük: nem hord a föld a hátán olyan embert – sem férfit, sem nőt –, aki az öreg Pickleherringnél többet tudna a néhai Mr. Shakespeare-ről.

Egy londoni bordély manzárdszobájában egy öreg komédiás William Shakespeare első életrajzán dolgozik. Ki volna alkalmasabb erre a feladatra, mint ő, Robert Reynolds, alias Pickleherring, aki zsenge ifjúságától kezdve olyan fontos női szerepek első megformálója volt a Mester társulatában, mint Kleopátra, Júlia, Rosalinda vagy Lady Macbeth? És aki igen közel állt Shakespeare-hez, barátja, sőt tán szerelme volt?

Megtudhatjuk e könyvből, hogy milyen szerepet játszott Erzsébet királynő Shakespeare fogantatásában. Vagy hogy mivel foglalkozott Will, mielőtt drámaírásra adta volna a fejét. Avagy hogy kiről mintázta Falstaff alakját. És hogy ki(k) volt(ak) a szonettek titokzatos Fekete Hölgye(i). Meg hogy pontosan hogyan is halt meg Shakespeare, s melyek voltak az utolsó szavak, melyek elhagyták ajkát. Nem is beszélve egy teljes szonettről és elveszett drámarészletekről, melyek műveinek egyetlen kiadásában sem láttak még napvilágot. És sok-sok egyébről: mesékről, balladákról, dalokról, ízes káromkodásokról, mondókákról, szaftos pletykákról és bölcs elmélkedésekről."


2015. március 15., vasárnap

Blöeeee

Ez a jól megfontolt véleményem a világról (legalább emiatt megérte elolvasni A marsit). De lassan vége lesz ennek az egy hónapja tartó mókuskeréknek - a gyakorlatilag heti hét munkanappal és 10 órás munkával -, és, ami a fő, az idegeskedésnek, mert attól már ölni tudnék.

De egyelőre kikapom a húst a sütőből és megyek munkálkodni.

Ui.: elkezdtem A felolvasót.
Ui2.: a Maxim kiadja Alice Hoffmantól a The Museum of Extraordinary Thingst.
Ui3.: ez pediglen jó.
Ui4.: igen, ennyire kész vagyok.




2015. március 8., vasárnap

Elkezdtem

Nem mondhatni, hogy az idei tetszési index az egekben lenne, de talán ez a könyv most megfelelő lesz:

James Herriot: Ő is Isten állatkája
"James Herriot az egyik legnépszerűbb angol szerző, aki hosszú állatorvosi pályájának élményeiről több sikeres könyvet írt. Ezek jó része nálunk is megjelent. E műve a második világháború utáni évtizedekben, a hatvanas években „született” és yorkshire-i prakszisának humoros történetein kívül külföldi „kiküldetéseiről” is számot ad, ahol is mint állatszállítmányok gondos kisérőjeként szerzett élményeit osztja meg az olvasóval. A végtelenül ember- és állatszerető író visszaemlékszik a háborúban szerzett kivételesen kalandos élményeire is. A szerzőnek ez a könyve először olvasható magyar nyelven."

Azt viszont továbbra se értem, hogyan lehet szeretni az angol konyhát. Yorkshire-i puding, brrrr.


2015. március 1., vasárnap

Fecnipost 7.

Mivel igyekszem minden könyvről összeszedni egy bejegyzésnyi kerge gondolatot, itt most csak mesekönyvek fognak szerepelni, mégpedig a legutóbbi könyvtári látogatás zsákmányai.

Maros Krisztina: Az Illatok és Hangok Őrzője
Ezt olvastuk először Nokedlivel. Szép, pihe-puha, a szürke hétköznapokba varázst csempészni kívánó, kihajtható könyvecske. Néhány illusztráció - amelyek a szerző keze munkái - furcsa volt, de felnőttek lévén minket ez nem zavart.





Alexander Steffensmeier: Liza nyaral
Amíg Nokedli nővérem elém nem pakolta, fogalmam se volt, hogy ez sorozat. Szeretem a vicces, ötletes meséket, ez pedig pontosan ilyen, percekig lehet vihogva böködni a képekre. Talán még jobb is volt, mint az első rész, a Liza leselkedik. A tyúkok pedig királyok!





Bonny Becker: Medve látogatója
Amolyan egynek elmegy-típusú mese volt, valószínűleg a célcsoportot jobban elbűvöli. Az egérke vagány volt és aranyos.







Nicholas Oldland: A jámbor jávorszarvas
Egy félő jávorka robinzonádja, nagyon röhögtünk a párhuzamon.








Satoe Tone: Pipó utazása
Amíg császkáltunk, valahogy odakerült az egyik gyerekasztalra (pedig esküszöm, hogy első alkalommal még nem volt ott), nem lehetett kihagyni, ha már mindenki a szépségéről áradozik. Nos, tényleg szépek a képek, álomszerűek, légiesek, akár plakátként is el tudom őket képzelni, de a történet a nullához konvergál.




Michelle Knudsen: Oroszlán a könyvtárban
Ez is cuki volt, de különösebben nem fogott meg. Szeretnék olyan könyvtárba járni, ahol egy oroszlán hátának dőlve lehet olvasni.