2020. december 31., csütörtök

Decemberi zárás

 A december - a novemberhez hasonlóan - pokoli volt, nagyon hálás vagyok a naptárnak és a munkahelynek, hogy ilyen hosszú szünet jött össze év végére, mert 28-a környékén tértem egyáltalán magamhoz.


Az egész évi mértékkel űzött vásárlást ebben a hónapban is tartottam. Caroline Hirons tudatos bőrápolásról szóló könyvét előrendeltem, elolvastam és már írtam is róla. Az Amit sohase mondtam el akciós vásárlás volt, a Hol vagy, Madison Culver?-t pedig karácsonyi ajándékként kaptam. Az a Rene Denfeld az írója, aki a kultikus, bár kevesek körében ismert Az elvarázsoltakat írta.


Nagyon sok erős könyvet olvastam, egymás után vágott a földhöz és a falhoz a Girl in Pieces - Lány darabokban, a Harleen, A lélek testéről és a Felix Austria is, csupa női témát feldolgozó kötet. Igen, az új Strahant is elolvastam, ahogy várni lehetett és itt van a már említett Caroline Hirons-féle Skincare - Tudatos bőrápolás is.

A többiek decembere:

Nita - aki kihozta a hónapból, amit lehetett

PuPilla - aki 15 bejegyzést írt

Dóri - aki ismét nagyon változatosan olvasott

2020. december 30., szerda

Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons: Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons egyike azoknak az autodidakta bőrápolási tanácsadóknak-szakembereknek, akik - sok más sorstársukhoz hasonlóan -, miután mindent kipróbáltak a hideg vizes arcmosástól a helyi kozmetikus kezeléséig - maguk láttak neki a problémák felderítéséhez és mélyen beleásták magukat az iparág különféle bugyraiba. Ezen gyakorlatilag mindenki átesik, aki meg van átkozva valamilyen bőrproblémával, de néhányan, akárcsak CH, továbbmentek, képezték magukat és tapasztalataikat összegyűjtötték-megosztották az interneten, hátha másoknak is segítségükre lesznek.

Caroline, akinek már a nagymamája és az édesanyja is a kozmetikai iparban dolgozott, az évek során skincare bloggerből bőrápolási guruvá vált, és a tárgyi tudásom ezzel kapcsolatban véget is ér; fogalmam sincs, hogy a tudatos bőrápolók szektája egyedileg mit köszönhet neki, mert mire nálam elkezdődött ez a mánia, ő, Paula Begoun és a többiek szakértelme már olyan alapvető tudásbázis részét képezte, mint Helena Rubinstein bőrtípus (zsíros, száraz, kombinált) meghatározása.

Felmerül a kérdés, hogy ennek fényében miért is rendeltem meg ezt a könyvet; részben azért, mert megörültem neki, jólesett a papírt és nem a kijelzőt nézegetni, plusz az is eszemben volt, hogy hátha megtudok valami újat, ami hozzátesz a saját rutinomhoz, minél több szempont, annál jobb.

Caroline az alapoktól indul, és, mint mindenkinek, neki is megvannak a fixa ideái, amelynek a legtöbbjét osztom; a sminklemosó kendőkkel és a fátyolmaszkokkal ki lehet kergetni a világból - bár engem a vattakoronggal is -, a szemcsés bőrradír heveny belső sikoltozást vált ki és nincs az az isten, hogy itthon nekiálljak arckrémet kotyvasztani. A legtöbb tudatos hasonlóan vélekedik bizonyos dolgokról, de aki most ássa bele magát a témába, annak újdonság lehet pl. az is, hogy nem ajánlott szappannal arcot mosni.

A könyvben rengeteg az ismétlés, ami nem gond, mert rengeteg információ zúdul a gyanútlan olvasóra, de a kötet felépítése kissé kusza. Amikor Caroline egy új fejezetben azzal indít, hogy "Most már tudod..." - nem, nem tudom, mert ez a szöveg csak egy összefoglalása egy jóval nagyobb tudásnak, és önmagában nem elegendő egy rutin felépítéséhez, csupán iránymutatást ad. Ha giccsesen akarnék fogalmazni: megmutat egy ösvényt, amin érdemes elindulni, de helyettünk nem járja végig és előfordulhatnak taposóaknák. Pl. hiába jó a B3 vitamin (niacinamid) a zsíros bőrre, ha valakit kiver tőle a ragya, vagy hiába lehet a pórusokat kipucolni a BHA-val, ha valaki allergiás a szalicilsavra.

Kicsit kötekedős kedvemben vagyok, de a szerző javára kell írnom, hogy azért (egyvalami kivételével) igyekezett mindent belecsempészni ebbe az útmutatóba. Szerteágazó, állandóan változó iparágról beszélünk, ahol még mindig fellángolnak az ásványi olajjal kapcsolatos kérdések, az állatkísérletek sajnos továbbra is rendszeres téma és mindig jön valami új őrület, a csillámos maszktól az új, halottat is feltámasztó összetevőig és minden hónapban mind meghalunk valamitől, ha nem az alumíniumsótól, akkor az octrocrylene-től biztosan és mindenki rohan olyan fényvédőt venni, amiben nincs octocrylene.:D

Caroline kitér ennek a hobbinak a lelki vonatkozásaira is: ne rettegj, hogy végzetes hibát követsz el, ha rákensz valamit az arcodra. Ne dőlj be a marketingesek agyonpuffogtatott szövegének. Vigyázz a bőrödre, de ne őrülj bele. A bőr alapvetően fényes, nem csontmatt, vannak rajta pórusok, de nem, nem látja mindenki 200 méterről őket, ahogy néha mi hisszük.

A könyv tippeket ad pár termék kipróbálására és ezzel mindjárt elérkezünk a (szerintem) nagy hiányosságához; igen, gyógyszertári, széles körben elérhető krémeket is ajánl, de tudjuk, hogy a patikai termékek igen nagy százalékban nem válnak be - komolyan nem értem, miért kell egy ekcémásoknak szóló krémet parfümmel telenyomni -, de ami a fő, hogy megnézném azt a frissen megtért embert, aki nem sápad el egy Tata Harper szérum vagy egy Kate Somerville arckrém ára láttán és nem rohan vissza a drogéria megnyugtatóan olcsó arcápolási részlegébe. Nem arról beszélek, hogy ezt a könyvet alapvetően az angolszász piacnak szánták, hanem arról, hogy őrültség 100 fontot (kb. 40ezer forint) szánni egyetlen bőrápolási készítményre, ami egyáltalán nem biztos, hogy működni fog. Vagy 30-50 fontot egy arclemosóra, meglepődésemben majdnem ráköptem a diós kosárkát az oldalra.

Ha már említettem a drogériát: szerencsére egyre több valóban jó, működőképes terméket lehet találni a polcaikon (szérumokat is!), amik nem kerülnek egy vagyonba, de ami még mindig a bőrápolás alfája és omegája, ami mindig innovatív, érdekes, zsizsegős, hatalmas kínálattal és nagyrészt megfizethető áron... az a koreai bőrápolás. Nekem meg ez a fixa ideám, de igyekszem visszafogni magam, mert csak egy mezei függő vagyok. A k-beautyt (és Japánt is) Caroline teljesen kihagyja, csak a szószedetben szerepelnek. Szó van a clean beautyról, a natúrhívőkről, a parabénekkel kapcsolatos tévhitekről, az alkoholról, a fényvédelemről, a jáde rollerről, de Korea, ahonnan a Nyugat fél szemmel hunyorogva állandóan ihletet merít, kimarad és ez nálam egy csillag mínuszt érdemel.

Egyébként koreai termékeket már lehet kapni a kétbetűs drogériában és magyar webshopokban is, csak kb. az eredeti ár duplájáért, úgyhogy még mindig jobban megéri külföldről rendelni.

Maga a kötet nagyon igényes, látszik, hogy odafigyeltek a magyar kiadásra, ahol volt valaminek magyar vonatkozása vagy megfelelője, megemlítették. A fordításnál nem erőltették, hogy az általunk is angolul használt szavakat, kifejezéseket lefordítsák és nagyon megmelengette a szívemet, hogy feltüntették a magyar webshopokat, üzleteket is a márkák és termékek listájában.

Eredeti cím: Skincare

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Benedek Leila

Ár: 5990 Ft


2020. december 6., vasárnap

November Albionban

Mindig roppant festőinek találtam, sőt, irigyeltem Anglia és Skócia ködbe burkolózó tájait. Sajnos az egykori autókereskedés prózai drótkerítéssel határolt, elhagyatott területe, amelyet minden reggel megtekinthetek, közel sem áraszt ilyesféle fennkölt hangulatot, de hát erről az időjárás nem tehet, ő mindent megtett, hogy a kedvemre tegyen.

A Macskaszem előrendelés volt, imádom a Jelenkor Atwood-borítóit, meg magát a Jelenkort is, hogy belekezdett az életműbe és rettenthetetlen kitartással folytatják is a kiadását.
A Vagyok, vagyok, vagyok akciós beszerzés volt, mert Maggie O'Farrell számomra kedves agykikapcsoló szerző, a regényeinek van mondanivalója, de nem megy annyira mélyre, hogy bele kelljen halni, jó az ilyen könyveket összevadászni és tartalékolni őket ínségesebb időkre.
Később jöttem rá, hogy Jonathan Strahan 2020-as novellaválogatás lieblingjét kifelejtettem, de ő is novemberi beszerzés, a Macskaszemmel együtt rendeltem elő.


Novemberben ennyi olvasást sikerült összeszenvednem, a jó hír, hogy kettőről már önálló bejegyzést is sikerült írnom. Az Akhilleusz daláról sajnos még nem, de ami késik, nem múlik. A Bérgyilkos célkeresztben a Várólistacsökkentésben játszik. Keller a legkevésbé népszerű Block-karakter nálam, de ezen a köteten jól szórakoztam, a bérgyilkos asztrológushoz jár és a horoszkópja alapján dönti el, elrepül-e megölni valakit, ki más merne ilyenről írni?
Az Árnyjáték kellemesen elszórakoztatott, A 015-ös villamos sajnos nem, ő vihetné a hónap citromdíját, ha osztogatnék ilyeneket.

A többiek novembere (ez a hónap valahogy senkinek sem úgy jött össze):
Nita - aki guszta mézeskalácsokat készített
PuPilla - akinek inkább a sorozatnézésről szólt a hónap (van ilyen)
Dóri - nagyon úgy néz ki, hogy a novembert ő mentette meg:D
Heloise - aki újra feltűnt!

2020. december 2., szerda

Árnyékország

"A kétkedő kérdések. Hajnali rossz gondolatok. Úgy ketyegnek az agyban, mint az óra. Már reggel négy van, de az ember még minidg csak bámul kifelé az ablakon. Mi lett volna, ha azzal a másikkal házasodom össze? Vagy ha házasulatlan maradtam volna? Mi lett volna, ha elfogadom azt az állást, ha kivándorlok, vagy ha maradok, vagy másképp éltem volna az életem, talán hűbben magamhoz, ha nem féltem volna, mit mondanak vagy gondolnak az emberek?

No látja, az a másik lényünk pont ezeket teszi meg. Elképzelni annyi, mint megtenni. (...)

És akkor kitör az ádáz düh. De már túl későn.

Erre az egyre jön rá végül az ember: hogy árnyékországban élünk." 


Joseph O'Connor: Árnyjáték

Oké, bevallom, a szép borító vonzotta magára a figyelmem, amit a fülszöveg se lombozott le; magáról a szerzőről nem sokat tudtam, de amiben Bram Stoker, Hasfelmetsző Jack, Oscar Wilde és egyéb híres történelmi alakok nyüzsögnek, azt nekem el kell olvasni. A regényes történelem mindig a gyengém volt, az efféle könyvek révén mindig könnyebben tágítottam a tudáshorizontom, mint csupán a tények által, amik önmagukban sokkal könnyebben felejtek el, mint amikor izgalmas környezetbe ágyazva ismerem meg őket.

A regény a viktoriánus Londonban játszódik, főszereplője az ír kishivatalnokból színházigazgatóvá lett Bram Stoker, aki a hirtelen szerepkörváltástól megzavarodva igyekszik megfelelni a szeszélyes Főnöknek, az extravagáns különcnek, Henry Irvingnek, kora legkiválóbb színészének. A harmadik jelentékeny szereplő az ünnepelt színésznő, Ellen Terry, akit Irving szerződtet a Lyceum színházba. Hármuk közös éveiről és viharos kapcsolatáról szól a regény, a korabeli milőt is bemutatva.

O'Connor bevallottan nagyon szabadon kezelte a tényeket, még Stoker regényeinek megjelenési idejét is megváltoztatta. Kissé zavarban vagyok, mert az internet bugyraiban kutatva kiderül, hogy ez a könyv tényleg fikció, még a halál sem biztos; a regényben Stoker agyvérzésben hal meg, a Wikipédia szerint szifiliszben, esetleg a munka okozta túlhajszoltságban. 

O'Connor Stokere gátlásos, az érzéseit magába fojtó, magányos férfi. Hiába várja otthon a felesége - akivel kezdetben boldog a házassága - az új munkája teljesen felemészti és elidegeníti a családjától. Habár a valóságban a Drakula már a megjelenésekor sikeres, ebben a történetben Stokernek az írás inkább átok, mint áldás; az általa írt kísértettörténeteket bizarrnak találják, kigúnyolják, a regényei kis példányszámban jelennek meg és hamar eltűnnek a boltok polcairól. Az írót emészti a kudarc, főleg, hogy szikrázó tehetségek veszik körül a színházban, de ismerte Oscar Wilde-ot, találkozott Mark Twainnel, Arthur Conan Doyle-lal és példaképével, Walt Whitmannel is.

Ellen Terry Lady Macbeth-ként.
John Singer Sargent festménye

Henry Irving ünnepelt, bár ripacskodásra hajlamos színész, akinek beteges megalomániája sokakat elmar mellőle, kegyetlen fricskái olajat öntenek a tűzre Stoker lelkében, a férfi mégis kitart mellette, ellensúlyozza Irving ingatag természetét, ő a horgony, ami a színészt a realitás talajához köti. Ellen Terry Svájcot alakítja kettejük között, igaz barátjának tartja Stokert és mindig bátorítja az írásban, akire persze - akárcsak a rajongók hadára - hatással van a színésznő természetes bája, aki mai szemmel nézve is nagyon szép hölgy volt.

Habár a fülszöveg szerelmi drámára utal, ez a szál nem jelentős a regényben, inkább a keserédes nosztalgia jellemzi; nagyon jól átjön a könyvben az "azok a régi szép napok" és a "micsoda idők voltak" hangulat, a zanzásított visszatekintés az amerikai turnéra, a közös kirándulások a három főszereplő gyerekeivel, az előadást követő dorbézolás utáni közös belealvós esték a lószőr takarók alatt, a tűz pattogása mellett.

P. Djèlí Clarkkal ellentétben - tudom, igazságtalan összehasonlítani egy fantasztikus kisregényt egy történelmi fikcióval - O'Connor ügyesen vázolja fel a viktoriánus Londont a szereplők köré, minden nagyon kiegyensúlyozott a regényben és minden egyéb szereplő (és maga a város is) pont akkora szerepet kap, hogy úgy érezzük, olvasás közben mi is A velencei kalmár próbáján ülünk és együtt rójuk a mérgező ködben a várost a nyughatatlan Stokerrel, miközben az utcákon a Hasfelmetsző réme kísért.

Borzasztóan fiktív, de nagyon érdekes korrajz, fantasztikusan illik az időjáráshoz és igazi sztahanovista testvériséget éreztem Bram Stoker őnéniségével olvasás közben. Ő biztosan megbocsátja, hogy a cselekmény néhány részlete a fáradtságból adódóan kiesett az emlékezetemből...

Eredet cím: Shadowplay

Kiadó: Helikon

Kiadás éve: 2020

Fordította: Falcsik Mari

Ár: 4500 Ft

2020. november 29., vasárnap

Kísértet Kairóban

 

P. Djèlí Clark: A 015-ös villamos kísértete

Eléggé bezsongtam, amikor felfedeztem, hogy megjelenik egy kisregénye annak a pasasnak, aki a George Washington kilenc néger fogának történetét írta, ez volt az egyik kedvenc novellám Strahan 2019-es SFF válogatásából.

A sztori nagyon ígéretesnek tűnik; a dzsinnektől nyüzsgő, technológiai fejlődésben és mágiában tobzódó metropoliszban, Kairóban járunk, ami mindenféle vallási felekezethez, népcsoporthoz, politikai párthoz tartozó ember olvasztótégelye. Az Alkímia, Bűbáj és Természetfeletti Valóság Minisztériumának két ügynökét különös esethez hívják ki; úgy tűnik, a levegőben kifeszített függőpályákon sikló villamosok egyikét megszállta egy kísértet. Amikor Hamed és Onsi szembe találja magát a szellemmel, rájönnek, hogy nem egy szokványos esettel van dolguk, ezért nyomozni kezdenek, hogyan tudnák kiűzni a lényt anélkül, hogy ártatlan életeket veszélyeztetnének vele.

Sajnos elég sok problémám volt ezzel a picike történettel; a két főszereplő rettenetesen sablonos, olyan, mintha egy 16 éves SFF-rajongó vetette volna őket papírra, az érdekesebb karakterek bezzeg a háttérben maradnak. A bemutatott alternatív világ nagyon érdekes, de a történet adta terjedelem nem elég egy tisztességes bemutatásra, olyan, mintha végigrángattak volna egy keleti bazáron és csak pár részletet tudtam megfigyelni egy komótos, mindent megfigyelő séta helyett. Az adott szellemmel kapcsolatos mendemondákat jó volt részletesebben megismerni, legalább ez a szál tisztességesen ki van dolgozva.

Clark belegyúrt még némi társadalmi problémát is, nevezetesen azt, hogy a nők kaphatnak-e szavazati jogot (1912-t írunk), de ez a téma már egy komplett regényt igényelt volna, nem pár mondatot, hát még az öntudatra ébredt bádogrobotok! Igazából az egész ötlet megérdemelt volna egy nettó 300 oldalas terjedelmet és akkor nyugodtan lehetett volna mindenféle mellékszálak felé kalandozni és alámerülni az arab mágikus hiedelmek világába. Én vevő lennék rá.

A stílussal is akadtak problémáim - nem vagyok benne biztos, hogy a fordítás nem játszik közre ebben az érzésben -, itt is éreztem azt a gyakorlatlanságot, mint a karakterábrázolásnál. Szájbarágós, lapos, nem is emlékeztetett a George Washingtonra, mintha A 015-ös villamos a szerző korai zsengéje lenne, pedig később íródott.

Eredeti cím: The Haunting of Tram Car 015

Kiadó: Főnix Astra

Kiadás éve: 2019

Fordította: Hornyák Tímea

Ár: 2280 Ft

2020. november 22., vasárnap

Amit nem érint a Halál

"Itt nem a külsőségekről van szó, hanem a belső tartalmakről. A világban való, de nem a világból való nagyságról, olyan nagyságról, melyet a világ nem ért. Annak a tiszta másságnak a megpillantásáról, amelynek jelenvalóságában egyre jobban kivirulsz.

Az én, amelyet nem akarsz. A szív, amelyről nem tehetsz." 

Donna Tartt: Az Aranypinty

Igazából nem tudom, Donna Tartt hogy csinálja. Írja ezeket a nagy böszme könyveket, amelyekben olyan érzelmi galaxist épít ki, hogy csak ámulok, mintha magamban nem napi 24 órában elemezném az emberek egymásra reakcióit.

Igazából a helyszíntől ódzkodtam, nem bírtam belelátni a fantáziát és az izgalmat Las Vegas villogó fényeibe a semmi közepén, de Tarttnak persze ezt is sikerült ikonikussá varázsolnia és élettel megtöltenie. A sivatagi városról most már mindig a végtelen, elvadult magány fog eszembe jutni.

Tartt könyveiben mindig jelen van valami rothadó dekadencia, egy sötét árnyék, ami állandóan a pusztulás szent őrjöngésével kísérti a szereplőket, és Theo Decker teljes mellszélességgel veti bele magát; tizenhárom évesen elveszíti imádott édesanyját és innentől teljesen kisiklik az élete, amiben egy kicsi, de annál jelentőségteljesebb festménynek, Az Aranypintynek is kulcsszerepe van. Theót ellenállhatatlanul vonzza a hazugság, a hamisság talmi csillogása, ami akkor sem hagyja el, amikor már egyenesbe jön az élete és egy, a múlt aranyfüstjével telehintett házban él, ahol a zöldes, megnyugtató félhomályban régi órák tiktakolnak, rég halott emberek bámulnak le a falakról és a fényben porszemek táncolnak (csak megkaptam a rothadó dekadenciámat).

A festmény. Szerencsés esetben mindannyian találkoztunk már olyan műalkotással vagy jelenséggel, aminek a megpillantása - giccsesen mondva - megragadott valamit a bensőnkben, összeszorította a szívünket és olyan sóvárgó vágyódással töltött el, mint korábban semmi - amiről nem is tudtunk, hogy bennünk van. A korok, az elvárások, a hírnév, a műkincs-titulus, a művészettörténészeti magyarázatok vastag rétege alatt felragyog az alkotás igaz valója, ami közvetlenül nekünk szól. Ezt nekünk írták, nekünk festették, nekünk vésték ki nyers kőből, márványból, ez a mi hiányzó részünk. Talán ez az, ami a művészt teremtésre indikálja és így válik valaki halhatatlanná.

Theo az átélt katasztrófától és egy haldokó összefüggéstelen monológjától megzavarodva, teljes sokkban megragadja a saját ragyogását és ugyan vissza akarja adni, valahogy soha nem jön el az erre alkalmas pillanat. Mert mit is mondhatna, miért vitt magával egy történelmi jelentőségű festményt? Így válik a felszabadító érzéssel eltöltő műalkotás gúzsba kötött démonná; a kis pinty vaslánca egyben Theo horgonya is, minden szépség jelzőfáklyája és egyben a kimondhatatlan fájdalom összesűrősödött esszenciája, az imposztor szindróma alapköve. Rettenetes titok, minden cselekedet mögötti mozgatórugó, ami még mélyebbre löki Theót a slamasztikában, olyan szituációkat teremtve, amikért Guy Ritchie megnyalná a tíz ujját.

Én a magam részéről belebetegszem ennek a pintynek a látványába, abba a rettenetesen rövid láncba, a kis fekete gombszemekben rejlő reménykedésben: elengedsz végre? Szabad lehetek?

Donna Tartt a szokásos nyalánkságaimat is kilószámra szállította: a régmúlt korok emlékét őrző tárgyakkal telezsúfolt ház aprólékos bemutatása, olyan élethű szereplők, hogy szinte érezni az anya parfümjének illatát; olyan mélyre vezet minket Theo lelkében, hogy semmi erkölcsi alapunk nem marad a megvetésre, amiért notórikusan lerombol maga körül mindent.

Ui.: órákig lehetne afelett merengeni, hogy miért olyan nehéz fantasztikus könyvekről a lényeget átadó értékelést írni.

Eredeti cím: The Goldfinch

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2016

Fordító: Kada Júlia

Ár: 5990 Ft

2020. november 16., hétfő

Monokróm

"A spektrum láthatatlan részének lenni egyenlő a magánnyal, de közben az ember értesül a legszaftosabb pletykákról. Oké, íme a tanítás. Először is, a felderítésre fordított idő sohasem hiábavaló. Másodszor, szalonna hozzáadásával szinte minden feljavítható. És végül, nincs olyan probléma a Földön, amin egy forró fürdővel és egy csésze teával ne lehetne enyhíteni." 

Jasper Fforde: Monokróm

Rettenetesen régóta halogattam ennek a könyvnek az elolvasását. Hiába szeretem Fforde a valóságtól minden értelemben elrugaszkodott képzeletét az általam olvasott két könyv alapján, a fanyalgó vélemények erősen elvették a kedvem a Monokrómtól. Eddig.

Igen, töredelmesen bevallom, nekem ez a könyv tetszik. Igen, totálisan őrült, logikáltlan, nem normális, parodisztikus. Ha összeszorozzuk az Alice Csodaországbant és Valente stílusát, majd az eredményt a harmadik hatványra emeljük, megközelítőleg eljutunk a Monokróm (eredeti címén Shades of Gray) világához. Ja, és képzeljünk hozzá egy kis Amatkát.

Fforde nagyon nem felhasználóbarát író; beledob minket egy őrülten ringlispílező kaleidoszkóp közepébe, ahol még az sem biztos, hogy az ég kék - és ezt halálosan komolyan kell venni, ugyanis ebben a világban (ismeretlen oknál fogva) az emberek csak egy bizonyos színt látnak és azokat sem teljes mélységükben. Ez határozza meg a társadalom, vagy inkább a kasztrendszer minden szegmensét; az embereket szín szerinti kasztokba sorolják (a rabszolgamunkát végző Szürkéktől a pöffeszkedő Bíborokig), a színeket bányásszák és mindenféle csövek segítségével juttatják el a településekre, hogy a lakóik kiszínezhessék a környezetüket. A betegségeket színekkel gyógyítják, a hasmenéstől a vérzéscsillapításig és bizonyos árnyalatok erősen narkotikus hatásúak. Az érdekházasság teljesen hétköznapi, a cél az utódok szín százalék arányának javítása. A színek egyfajta rangot is jelentenek, a Szürkéket pl. egyfajta társadalmon kívülinek, nem kromatikusnak tekintik.

De Fforde itt nem áll meg, mindenféle, csupán az olvasó heccelésére való elemet épített be a regénybe, ld. a kanalak fontossága. A másik két evőeszköz korlátlan mennyiségben áll az emberek rendelkezésére, de valami rejtélyes okból kifolyólag (mert Fforde nem normális) kanálból kevés van és komoly személyes vagyontárgynak számít.

Főhősünk Eddie Russett, akit egy csínytevés miatt száműznek a peremvidéknek számító Kelet-Kárminba a nagyváros Jade-under-Lime-ból. Édesanyját a gyógyíthatlan, nagyon ronda betegségnek számító penész vitte el, édesapja mintás, ami az orvos kromatikus megfelelője. Eddie Kelet-Kárminban is mindenféle kalamajkába belekeveredik; pengeélen táncol, hogy kivívja a helyi vagány csávók érdeklődését, de ne annyira, hogy vetélytársnak tekintsék; akarata ellenére megsérti a Sárga Prefektust, szinte bizalmas viszonyba kerül a színfelügyelővel, beleszeret a település helyi rendbontó szépségébe, akinek a legédesebb pisze orra van a világon és veszélyesebb a hattyúknál is; gömbvillámvadászatra megy, majdnem Éjveszett lesz és a piszeorró szépség otromba leckéi folytán kinyílik a szeme; észreveszi a rendszer vissszáságait, az önálló gondolkodás elfojtását, az egyenlőtlen bánásmódot, a tudás elpusztítását, a társadalom tagjainak folyamatos tudatlanságban tartását. 

Persze a tudás veszélyes és Eddie élete sem lesz kifejezetten kényelmes, amikor a gondolatok elkezdenek zsongani a fejében. Habár Fforde disztópiát írt, amelynek egy tinédzser a főszereplője, a tucat YA-kkal való hasonlóság itt véget is ér, ez nem egy kamaszkori szerelem agyonkoptatott története némi jajderossztársadalombanélünk-díszlet előtt, ahhoz túl színes és szórakoztató az összkép. Eddie-nek (minden kezdeti tudatlansága ellenére) megvan a magához való esze, ami ahhoz szükséges, hogy valaki ebben a világban életben maradjon és élvezetes olvasni, ahogy intrikál(ni próbál).

Igazából ez a társadalmi berendezkedés sem különb, mint sok más a történelem folyamán; szörnyű látni, ahogy évszázadok alatt értelmetlen intézkedések válnak megcsontosodott hagyománnyá és elfogadott társadalmi normává, az ember hatalom iránti vágya viszont egy örök állandót képvisel. Hogy minden vezető réteg kitermeli a maga zsarnokait és azok nagyszámú követőjét, akik attól érzik magukat értékesnek, hogy másokat lenézhetnek és élvezettel kéjelegnek a szenvedésük fölött, mondván, megérdemlik. Hogy mindig lesznek számkivetettek, akik több emberséget tanúsítanak egymás iránt, mint a tisztességes polgárok egy része.

Nekem egy nagyon őrült, kellemes meglepetés volt ez a könyv, hálás vagyok a Várólistacsökkentésnek (és Lobónak), hogy végre ezt is sorra kerítettem. Kicsit tartottam a fordítástól és a magyar kiadó hírhedt szöveggondozásától, de hála az égnek nem volt annyira rossz a helyzet, mint amire számítottam; itt-ott megbicsaklott a fordítás, néha eltűntek a ködben a mondatzáró írásjelek, de a trehányság nem ment számottevően az olvashatóság rovására.

Amúgy egy sorozat első részéről beszélünk, aminek sajnos még nem készültek el a folytatásai, szóval, mire esetleg Fforde megírja őket és mire esetleg  megjelennek magyarul (és közben még a világnak sem lesz vége), mindent tökéletesen el fogok felejteni az első részből.


Eredeti cím: Shades of Grey (sajnálom, hogy a kiadó nem tartotta meg)

Sorozat: Shades of Grey 1.

Kiadó: Metropolis Media

Kiadás éve:

Fordította: F. Nagy Piroska

Ár: 4190 Ft

2020. november 15., vasárnap

A megkésett október

 Októberben belecsaptam a lecsóba, mondhatni egy egész éves feszültség manifesztálódott a beszerzéseimben:




Valamiért az új blogszerkesztő nem engedi szép kényelmes módon egymás mellé bemásolgatni a borítóképeket, úgyhogy nyomi módon a screenshotokat pakolgattam be egymás alá.
Meglepő mennyiség tőlem, ráadásul mind egyszerre rendeltem. A casus belli az új Lucia Berlin volt, és idegességemben, amiért én erről a megjelenésről későn értesültem, rendeltem egy rakás másik könyvet is. A két novemberi előrendelésemmel együtt még így is huszonhat idei beszerzésnél járok, ami több mint kielégítő eredmény.


Magamhoz képest egész jól teljesítettem, a böhöm nagy India, India mellett még négy könyvet elolvastam - oké, az egyik, a Smaragdzöld tanulmány képregény, de akkor is. Múlt hónapban nagyon mély lelki bugyrokat jártam meg, aminek örök tanújele marad az Anita Blake-sorozat első két részének újraolvasása. Egy várólistacsökkentő darabot, a Monokrómot is sikerült elolvasnom, ami az előzetes várakozásokkal szemben még tetszett is.

A többiek booktobere:
Dóri - aki szintén beszerezte az új Lucia Berlint
PuPilla - aki szintén öt könyvet olvasott el
Nita - aki viszont nyolcat 

2020. október 28., szerda

Anita Blake újraolvasás

 

Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak, A nevető holttest

Vigyázat, fanyalgó nosztalgiatrip következik!

Bizony ám, több mint tíz év elteltével Anita ismét a porondra lépett nálam. Olyan volt, mint egy régi ismerőssel találkozni, aki nem öregszik változik - ellentétben velem.

Igen, tudom. Tipikus vágybeteljesítő lányregény, ahol mindenki dugni akar mindenkivel és mindenki fel akar falni mindenkit (nem feltétlenül ebben a sorrendben), némi urban fantasy körítéssel. 

Nem erre az olvasásomra leszek a legbüszkébb ebben az évben, de az elmémet masszívan képes legyalulni a heti hat napos (10 órás) munka, mindenféle egyéb muszáj-teendővel megtűzdelve, amikor a világ a teendőlista következő pontjának kipipálására zsugorodik. Mindannyiunk életében vannak olyan időszakok, amikor le kell nyúlni a... hm... szóval arra a szintre. Emlékszem egy megerőltető vizsgaidőszakra, amikor némi bűntudatos szemezést követően elolvastam az Alkonyatot. Másodjára. Szerencsére ő az ország másik végében van, különben ki tudja, mi történt volna velem.

Szóval, mindenkinek szüksége van néha (néha, hát persze) olyan olvasnivalóra vagy olyan tevékenységre, ami nem igényel különösebb odafigyelést vagy gondolkodást. Ami lezsibbaszt. Amúgy ez egy nagyon érdekes jelenség, valószínűleg ezért él meg az összes párkeresős, hülye kihívásos tévéműsoros hülyeség, amik nyolc óra alvás után még egy fikusznak is fizikai fájdalmat okoznak, hát még szerény személyemnek szombat reggel kilenckor, a gyerekkori macis hálóingemben.

Három vargabetű után csak eljutok Anitához. Hát, húú meg hűű. Amikor a tinédzserkori emlékillúziók találkoznak a felnőttkori rögvalósággal, az mindig kemény menet.

Emlékszem, amikor anno (tizenöt évesen) nagyanyám heverőjén hasalva elkezdtem olvasni a Bűnös vágyakat, megütköztem, hogy a kemény vámpírvadász csaj csinos kordkabátkáról mesél. Most már nemcsak ennyi bajom volt, bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, nem emlékszem rá jobban az újraolvasás után....

Igazából lehetett sejteni, hogy Hamilton az idő előrehaladtával mennyire elkurvul majd - a folyamat már az első kötetben elkezdődik, amin szörnyen látszik, hogy egy író korai zsengéje; szép részletesen le van írva, kinek milyen színű a szeme, a haja és Jean-Claude-nak, az éjfélkék szemű (sírok, baszki), göndör fekete hajú vámpírnak az a legnagyobb szerepe, hogy Anitát körbeudvarolja, ez a helyzet a második részben sem változik. Ha ezen túllépünk, lehet foglalkozni a könyvek érdemi részével, a természetfeletti lényekkel meg a gyilkosok utáni nyomozással, amelyek, ezt töredelmesen bevallom, még mindig lekötöttek annyira, hogy az első rész után rögtön nekikezdjek a másodiknak.

Anita egyértelműen Hamilton felturbózott és idealizált képmása, amivel még nem is lenne akkora gond, ha következetesen építette volna fel a karaktert. Anita Blake huszonnégy éves, aki egyedülálló módon már kinyírt tizennyolc vámpírt és ezzel kiérdemelte a Hóhér becenevet, több (és rondább) sebhelye van, mint Rambónak, és a 160 centijével és 48 kilójával (mert ezt is megtudjuk) bármilyen szorult helyzetből kivágja magát, torkokat metsz el, szemeket tol ki, és halottkeltő lévén napi szinten támaszt fel oszló hullákat. Oké, lehet mondani, hogy 20 évesen állt munkába és ilyen fiatalon könnyen elhajlik az ember erkölcsi érzéke, de ilyen tapasztalattal kb. 38-40 évesnek kellene lennie - főleg, ha figyelembe vesszük, hogy amikor Anita éppen nem valakinek a beleiben turkál (ami egyáltalán nem zavarja), pont olyan, mint egy huszonnégy éves fiatal lány, aki nagyon szeretné, hogy keménynek és cinikusnak tűnjön. Stephanie Plum vámpírvadász kiadásban.

Még nem tudom, hogy végig... nem, biztosan nem olvasom végig a sorozatot, mert csak az első nyolc részt tartottam meg, utána Hamilton mérhetetlenül leírta magát nálam és ahogy az értékeléseket olvasom, még mindig vidoran gyártja a pornót és annyira fáradt nem lehetek, hogy az új részeken végig vergődjek, ahhoz túl rövid az élet.

Eredeti cím: Guilty Pleasures; The Laughing Corpse

Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász 1-2.

Kiadó: Agave Könyvek

Fordította: Jellinek Gyöngyvér; Jellinek Gyöngyvér és Arnold Éva

Eredeti ár: 1580 Ft (hooolvanazmár)

2020. október 23., péntek

Kényes egyensúly

 "Mennyire megbízhatatlan dolog az idő... ha azt akarom, hogy repüljön, úgy ragad hozzám, mint az enyv. És milyen szeszélyes. Az idő a madzag, amivel életünk dobozait, amelyekben évek és hónapok vannak, összekötjük. Vagy gumiszalag, amit tetszés szerint lehet nyújtani. Az idő lehet csinos szalag egy leányka hajában. Vagy ránc az arcodon, ami ellopja ifjúságod pírját és a hajad színét... Aztán a végén az idő lassan szoruló hurok lesz a nyakadon."

Rohinton Mistry: India, India

Ha nincs Ilweran bejegyzése, valószínűleg én is megmaradok a botrányos kiadói marketing áldozatának. Úgy, ahogy a külsejük alapján akaratlanul kialakul egy kép bennünk az emberekről, a borító és a cím révén rögtön elhelyezzük a könyveket is egy láthatatlan skatulyarendszerben - igen, még akkor is, ha sokat látott, harcedzett könyvmolyok vagyunk. Az előítéletek segítenek szelektálni, a vélemények pedig az első benyomásokat átértékelni.

Miről szól Rohinton Mistry leples romantikát sejtető monstrum nagyregénye? A szenvedésről. A semmi kis életekről, amik porban tekergőző féregként próbálnak életben maradni, és, akárcsak a férgek láttán, a könyv olvasása közben is feltesszük a kérdést: minek? Miért nem fogja el ezeket a végletekig kiszolgáltatott, iszonyatos hányattatásoknak kitett szereplőket a a halálvágy? Mert ilyen az életben maradás ösztöne; ha lehántunk egy emberi életről minden kényelmi elemet, amivel kipárnázzuk ezt a rettenetes világot, hogy szépnek és néha élvezhetőnek lássuk, az ösztönök akkor is dolgoznak bennünk. Tudjuk, hogy milyen vékony és törékeny a máz, ami az ún. civilizált, emberhez méltó életet tartja fenn, milyen kényes az egyensúly, ami amiatt az emberek többségének az a legnagyobb gondja, hogy hétköznap korán fel kell kelni (nem kell ehhez zombi apokalipszis [bár rohadtul közel állunk ahhoz, hogy megéljünk egyet] vagy polgárháború. Elég egy betegség és minden reggel arra a gondolatra eszmélsz, hogy de jó, hogy megérted ezt a reggelt is). És, ha nyomorba születsz és abban élsz, ahogy körülötted több ezren - hála egy kíméletlen rendszernek és a fejekben elpusztíthatatlan társadalmi normáknak -, az értékrendben egészen máshol helyezkedik el a normalitás illúziója. 

És mert mindig lehet rosszabb, ahogy ebben a regényben is. A nyomor, a szenvedés korrajza ez, aminek a középpontjában a társadalom nagyon szegény rétege áll, akik nagy nehézségek árán tudják fenntartani magukat - gyakorlatilag árral szemben, mert mind a társadalom, mind a kasztrendszer a kizsákmányolásukra és az elpusztításukra törekszik. Ha lehet mondani egy társadalmi berendezkedésre, hogy a velejéig rothadt, akkor a Mistry regényében bemutatott az. A kafkai rémálom egzotikus kiadása bontakozik ki a szemünk előtt, ahol fennen hangoztatják az igazságot, a méltányosságot, de külön szakma alakult ki a bírósági ügyek előmozdítására, védelmi pénzt kell fizetni egy nagyhatalmú bűnözőnek, hogy a háziúr verőlegényei a lakbérfizetés ellenére ne késeljenek meg és dobjanak ki az utcára, és a városszépítési program keretében lerombolják az illegális viskóvárosokat (gumibotokkal és fegyverekkel távol tartva a lakókat), amiből (és leginkább az ott élőkből) az önkormányzat, a hely építője és legalább egy tucat másik ember húzott hasznot.

Ebben a könyvben nincs feloldozás, nincsenek minden bút-bajt elsöprő fordulatok, nincs happy end. 956 oldalnyi, masszív alámerülés az indiai kasztrendszer pöcegödrébe, amíg úgy nem érzed, hogy a kilátástalanság, az émelyítő kapzsiság és kegyetlenség a torkodra fonódik és megfojt álmodban, hogy soha ne ébredhess fel ebből a rémálomból.

Nem szerettem olvasni, de kellenek az ilyen kegyetlen pofonok - még akkor is, ha tudom, hogy nemhogy a boldogság, hanem a pillanatnyi jól-lét is csupán illúzió -, gondolatban a Csernobili ima és az Aki lezárt a történelmet: Dokumentumfilm Ken Liu-novella mellé kerül.


Eredeti cím: A Fine Balance

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2007

Fordította: Csikós András

Eredeti ár: 5000 Ft (kb. lehetetlen beszerezni)

2020. október 4., vasárnap

Szeptemberi zárás

 A múlt hónapban nem vettem egy könyvet se. Igazából az egész hónapról nem tudom, hová tűnt, ill. csak a mindenkori mókuskereket érzékeltem belőle...

Nem nagyon haladtam az olvasással, de legalább "hivatalosan" befejeztem a VCs-t, azaz sikerült a listámról 12 db könyvet elolvasnom. Emlékeim szerint sose végeztem ilyen (relatíve) korán, de még nem csekkolok be Lobónál, megvárom a december végét, hátha kedvem szottyan még pár darabra.





 Nem hittem volna, hogy jóban leszek egy pókos könyvvel, de legnagyobb meglepetésemre így történt. Az Amivé lettünket régóta aszaltam a polcon, valahogy éreztem, hogy nem igazán nekem szólt, de lebírkóztam. A kis idegen már annál inkább a fogamra való volt, a régi házakban játszódó kísértettörténetek mindig is kedves csemegék voltak a molyénem számára (szigorúan csak átvitt értelemben).

A többiek iskolakezdése:

PuPilla - aki szintén kis vérszegény hónapot zárt

Dóri - aki a szokott lendülettel vitte végig ezt a hónapot is

Nita - aki nyári gyerekként még ősszel is a szülinapját ünnepli

2020. szeptember 27., vasárnap

A kis idegen

"... a tudatalattinak sok sötét, boldogtalan zugolya van. Képzelje el, hogy az egyik zugolyból leválik valami. Nevezzük csírának. És tegyük fel, a körülmények kedveznek, hogy ez a csíra kifejlődhessen, hogy megnőhessen, mint a magzat a méhben. Mivé növi ki magát ez a kis idegen? Talán egyfajta árnyék-énné: Calibanná, Mr. Hyde-dá. Ezt a teremtményt azok a ronda ösztönök és étvágyak mozgatják, amelyeket a tudatos elme elrejteni remélt, mint például irigység, rosszindulat és tehetetlen düh..."


Sarah Waters: A kis idegen

Az írónő előző regénye, A szobalány nagy hatást tett rám anno; fordulatos volt, izgalmas, tele meglepő (a vége felé már túl sok meglepő) csavarral, az az igazi szórakoztató ponyva regény, amely ügyesen egyensúlyoz az igényes elvárások és a könnyed kikapcsolódás iránti vágy tengelye között.

A kis idegen jóval lassabb folyású, nélkülözi a hatásvadász fordulatokat. A vidéki körorvos, az agglegény dr. Faraday elbeszélésében ismerjük meg az eseményeket. Faraday egy kis angol faluban nőtt fel, ahol a környék meghatározó uradalmi központja a fényes Hundreds Hall volt, egy vérbeli angol földbirtokos családdal. A második világháború azonban a merev hagyományokra épülő társadalmi rendszert is szétzilálta; a család elvesztette a vagyonát, nem tud megfelelő számban személyzetet fenntartani és Hundreds is már csak árnyéka önmagának, az egykor impozáns kúria lassan az enyészeté lesz.

Egyszer Faraday helyettesíti a család orvosát, így kerül kapcsolatba Ayresékkel; az anyával, a még mindig bájos, de már öregedő szépasszonnyal, a slampos lányával, Caroline-nal és a háborús traumáktól testileg-lelkileg meggyötört fiúval, Roderickkel, akinek az idegeit lassan felőrli a birtok fenntartása és az egyre apadó pénzzel való zsonglőrködés. A doktor gyorsan a család bizalmasává válik, megosztják vele szép emlékeiket, a problémáikat, és a házban zajló titokzatos eseményekről is beszámolnak neki, amelyek egy gonosz entitás jelenlétére utalnak.

Lassan, fokozatosan épül fel a cselekmény, nem egy ijesztgetős horrort kapunk, inkább a család megismerésére fókuszál a történet. Megtudjuk, amit a hasonló tematikával bíró könyvekből nem igazán: a romantikus, régmúltú udvarházak fenntartása közel sem olyan romantikus, inkább valóságos pénznyelő szörny; rengeteg költséggel jár és  számos ember foglalkoztatását, odafigyelését igényli. Habár olthatatlan szenvedélyt érzek a régi házak iránt, a felfűthetetlen, hat méteres belmagasságú szobák és a villanyvezeték hiánya hamar átrendezi bennem a prioritásokat és a kéménykürtő tisztításában sem szeretnék jártasságra tenni, ahogy Caroline.

A regény vége felé már nagyobb teret kapnak a megmagyarázhatatlan események; akik hiányolták a Hill House szelleméből a tisztességesen hátborzongató részeket, itt kapnak egy olyan remekbe szabott jelenetet, hogy azt fogják kívánni, bár a napsütéses órákra hagyták volna az elolvasását (mint én).

Szóba kerül a háború pusztítása, a harctéren átélt borzalmak utólagos lelki tünetei, egy anya csalódása, egy gyerek dühvé váló fájdalma a szülei iránt, egy munkásosztályból felkapaszkodó orvos fellobbanó ingerültsége a nemesek iránt, akik a múltban élve még mindig úgy gondolják, hogy egy világ választja el őket a közönséges emberek kisded problémáitól. Dr. Faraday dühe, undorral vegyes vágyakozása Caroline iránt: a benne élő gyermek csodálatát, a ház és előkelő lakói iránt, bemocskolja Caroline slampos stílusa és cselédhez illő robotolása. Illúzióromboló és rútul emlékeztet arra, hogy a helyi nobilitások is végső soron ugyanúgy emberek - mennyire fonák elvárások dolgoznak az emberekben -, mint a náluk dolgozó parasztok, és a nemesi bőr sem taszítja a koszt.

A két elolvasott könyv alapján azt mondom, bírom Sarah Waters stílusát, remélem, előbb-utóbb a többi könyvét is kiadják (az Affinityre különösen kíváncsi lennék). 

Némileg levont az olvasás élvezeti értékéből Sóvágó Katalin fordítása, itt-ott megbicsaklott a magyar szöveg, egy plusz olvasószerkesztői kör még nem ártott volna ezek kigyomlálásra. Ezt leszámítva egy abszolút nekem való, ízig-vérig szórakoztató regényt olvashattam; amiben ódon ház van, annak a könyvnek nálam már félig nyert ügye van.:) Nagyon bírtam az emberek közötti kapcsolatok dinamikájának az elemezgetését, ennek a több szempontból kifáradt családnak a bemutatását, kinek a reakciói mire utalnak és összefüggésben lehetnek-e a házban észlelt eseményekkel. Nem is értem, miért aszaltam idáig a polcon...

Eredeti cím: The Little Stranger

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Sóvágó Katalin

Ár: 3991 Ft


2020. szeptember 8., kedd

Az augusztus, mint olyan

 A nyár utolsó hónapjában egyetlen könyv került hozzám, az is szülinapi ajándék volt, Nita jóvoltából:

Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

Sokakhoz hasonlóan én is a 21. Századot mondtam volna a kiadójának, nem a Librit, annyira vonzza a tekintetet - persze ennek semmi köze a belbecshez, nagyon kíváncsi vagyok a történetre, a témája alapján nagyon nekem való.

Nem mondhatnám, hogy remekeltem az olvasásban, de mentségemre szóljon, hogy az egyik könyv több mint 800 oldalas volt:

Gail Carriger: Időtlen Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

Az Időtlennel eléggé megszenvedtem - már piszkozatban hever a véleményem, csak még gyűjtök mellé egy-két szösszenetnyi értékelést -, amit jól mutat, hogy közbeiktattam Az Aranypintyet a maga bájos 800 oldalával. Rettentő sok idő telt el a Lélektelen iránt érzett szimpátiám óta (rajongásnak azért nem mondanám), eléggé eltávolodtam Carriger stílusától, na. Egy sorozat kiadását sem lenne szabad ennyi ideig húzni, de legalább megjelent az utolsó rész, sajnos már ezt is illik erénynek tekinteni.

Amennyire szerettem a Napok romjait, annyira nem tudtam mit kezdeni A dombok halvány képével, rettenetesen fárasztott a japán társalgási módi és bizonyos témák, ill. ahogy a szereplők kezelték őket, heves undort váltott ki belőlem.

Szerencsére a másik két olvasmány ellensúlyozta a rossz kezdést; nem is tudom, honnan jutott eszembe, hogy nekem kell Maggie O'Farrell regénye, anno imádtam olvasni A köztünk lévő távolságot, erre az élményre vágytam most is és megkaptam, egyben a könnyűnyári olvasmányom is megvolt.

Nagyon örültem, amikor új Chabon-regény jelent meg, amit ezidáig sikerült a polcon aszalni. Mostanában fekszenek a hosszú regények - régebben ki nem állhattam őket -, szeretem belakni a történeteket, hogy a szereplők sokáig velem maradnak, most se volt másként.

A többiek augusztusa:

Nita

PuPilla

Dóri


2020. augusztus 26., szerda

Életek romjai

 

Lionel Shriver: A Mandible család

Őszinte híve, mondhatni rajongója (ezt a gyermeki érzeményt kevesek számára tartom fenn) vagyok Shriver sebészi élességű tekintetének, amely könyörtelenül átlát az emberek hazug manipulációin, az egész életüket átszövő illúzión, a téveszméken, amiket addig ismételgetnek, míg maguk is elhiszik; kíméletlen, brutális az a lelki és mentális élveboncolás, amit a Beszélnünk kell Kevinről lapjain művel - egyszer írnom kellene egy listát a traumatizáló olvasmányokról -, és ami enyhébb formában a Születésnap utánban is fellelhető. Pontosan ezért nem mertem még elolvasni az Ennyit errőlt, mert ha az nem hasít atomjaimra, akkor semmi (már amennyire egy regény képes erre).

Szóval, én imádom Shrivert, de ez a könyv kegyetlenül szar volt.

Shriver intelligens író, de ez a téma - a világ vezető nagyhatalmának gazdasági összeomlása - a felsorakoztatott következményekkel és ezzel a megoldással azelőtt agyonvágta a regényt, hogy a nyers változat elkészült volna. 

A reggeli romjai felett beszélgettünk arról, miért nem alakulhat ki ez a helyzet (az optimista jövőkép nem szerepelt az érvek között), de nemcsak a valószínűtlenséggel volt bajom; a szereplők szájába adott ismertetés, az arrogáns pénzügyi köpködések nem arányosan viszonyultak a többi témához. Shriver imád rengeteg mindent egybefűzni és ezt a bravúrt a többi könyvében hibátlanul kivitelezi, de a közgazdaságtan, az infláció virgonc természete, a tőzsdei mozgások agyoncsapták azt a kényes egyensúlyt, amit egy Shriver-féle komplex regényszerkezet megkövetel. Ha gondolatban ezt a helyére tuszkolom, máris jobban érvényesül a személyes perverzióm, a már emlegetett lelki élveboncolás. Shriver ebben a könyvében sem feledkezik meg a szereplők gyarlóságairól és nincs mocskosabb, mégis szükségszerűbb mozgatórugó, mint a pénz; a menő közgazdaságtantanár szellemi kasztrációt él át, miután kirúgják az állásából és a jóslatai nem teljesülnek be? A család tizenhárom éves zárkózott tinédzsere titokban pénzügyi guru? A mangófa asztalkái felett nyivákoló sznob értelmiségi buzgón mossa kézzel a seggszalvétákat? A regénykiadás fényűző körülmények között élő egykori mogulja elveszti minden vagyonát - amire az örökösök nagyon, nagyon vágytak már - és leghőbb vágya az aranyérkenőcs? Fortyognak az indulatok, a nem annyira eltemetett sérelmek a kényszerű egymásra utaltság poklában? Hajjaj, van itt minden, mi szem-szájnak ingere!

Érzésem szerint a cselekmény idejét tekintve is aránytalan; a regény elvileg tizennyolc évet ölel fel, amiből szükségszerűen kimarad egy szakasz és csupán retrospektív módon kapunk némi magyarázatot arra, mi történt ennyi idő alatt a családdal és az országgal, az összeomlás előjátéka és nyitánya viszont túl hosszúra nyúlik. A megoldás túlontúl banális lett, mintha Shrivernek is elege lett volna a konstans katasztrófákból és egy utolsó, engedékeny pillanatban megkegyelmezett Amerikának, azonban teljesen nonszensz módon.

Sajnos ez a könyv, úgy, ahogy van, teljesen katasztrofális. Ehhez igazodva a fordító sem remekelt - a mai napig nem bocsátottam meg a Születésnap után szerelmetes "kutyuli" becézését -, komolyan megdöbbentem, amikor visszanézve kiderült, hogy a Kevint is Komló Zoltán fordította, mert annál semmilyen disszonanciát nem éreztem.

Eredeti cím: The Mandibles

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2017

Fordította: Komló Zoltán

Ár: 3990 Ft

2020. augusztus 2., vasárnap

Verejtékező júniusi és júliusi zárás

Magam sem tudom, hogyan, de sikerült elfeledkeznem a júniusról, úgyhogy (ezen a blogon) a 100. havi zárás alkalmából egy dupla zárást fogok prezentálni.

Szóval, a június: már fogalmam sincs, hogy mit csináltam, de hirtelen felindulásból sikerült egy könyvet venni:

 Kathleen Glasgow: Girl in Pieces – Lány, darabokban

Olvasás:

Paul Auster: Holdpalota Siri Hustvedt: Amit szerettem Marjorie Liu: Monstress: Fenevad 3. – Rejtek Brian Michael Bendis: Jessica Jones: Alias 3. Ken Liu: A papírsereglet és más történetek
Margaret Atwood: Boszorkánymagzat David Petersen: Egérőrség – 1152. ősz

Ebben az évben a képregények teret hódítottak az olvasmánylistámon és a hadjárat fáradhatatlanul halad előre; ki nem hagytam volna a Monstress: Fenevad 3 - Rejteket (remélem, Marjorie tudja, merre tartunk, mert én már abszolút nem), akárcsak a Jessica Jones harmadik kötetét, bár nem volt olyan jó, mint a második, a téma miatt többre számítottam. Ken Liu tarolt, szerintem az éves toplistában is benne lesz, Siri Hustvedt is elrabolta a nehezen megragadható figyelmemet, akárcsak az Egérőrség - az egereknek muszáj rettenthetetlenül menőnek lenni, mert mindenki vagy meg akarja őket ölni, vagy felfalni, vagy a kettőt együtt. A Holdpalotával érzelmileg nem sikerült egy hullámhosszra kerülni, a Boszorkánymagzat meg eléggé elmaradt az Atwood-féle katarzistól, amire rendszeresen számítok a regényeinél.

JÚLIUS:

Szintén egy könyvet zsákmányoltam, szintén hirtelen felindulásból; Tatáról még úgysincs emlékkönyvem és végre én is tiszteletemet tettem egy Poket automatánál, tehát ez a beszerzés - Virginia Woolf Orlandója - többféle szempontból is abszolút indokolt volt. (Igaz, hogy egyeseknek szerettem volna venni egy Kristályvilágot, de bármilyen gyorsan is járt a kezem a gombokon, egyesek még gyorsabbak voltak.)

Virginia Woolf: Orlando

Olvasás:

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle Jeph Loeb: Fenegyerek: Sárga Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza Noelle Stevenson: Nimona Lionel Shriver: A Mandible család
Donna Tartt: Az Aranypinty

Ha nyár van, akkor mindig eszembe jut az Amy és Isabelle, és olyan ellenállhatatlan sóvárgást éreztem a történet iránt, hogy muszáj volt újraolvasnom, másodjára sem veszített az intenzitásából. Júliusban, félig a mininyaralás alatt, félig már a munkás reggeleken, a buszon párolódva sikerült elolvasnom a várólistám jelenlegi legvaskosabb darabját, Az Aranypintyet. Volt bennem egy kis tartózkodás, ezért aszaltam ilyen sokáig a polcon, természetesen tök feleslegesen.
A Nimona iránt egy kicsit szkeptikus voltam, de meglepően vicces és izgalmas történetet rejtett a kissé esetlen borító, együltő helyünkben elolvastuk, és talán a Fenegyerek - Sárgát is, sajnos ez nem volt nagy durranás. A bukott angyalok háza esetében beigazolódott a balsejtelmem, csupán közepes élményt nyújtott.
Nem hittem volna, hogy Shriver produkálja majd a hónap legrosszabb élményét, de sajnos így lett. Bármennyire letaglózó volt a Kevin, bármennyire tetszett a Születésnap után, bármennyire jól elnyammogtam a Nagytestvéren, mindez nem tudott segíteni azon, hogy A Mandible családot mennyire nem vette be a gyomrom.

A többiek júliusa:

2020. július 26., vasárnap

Rövidkék

"Tudom, hogy a férfiak gyerekek, akik kétségbeesésüket, a szerelemtől való félelmüket a haragjukkal palástolják, lelkük ürességét leplezendő pedig kastélyokat és templomokat építenek. Történetekbe kapaszkodnak, zászlóként lengetik őket maguk előtt; mindegyikük azonosul egy történettel, hogy kötődhessen ahhoz a tömeghez, amelyik azt szintén a sajátjának érzi. Azzal hódítják meg őket, hogy csatákról, királyokról, elefántokról és csodálatos teremtményekről mesélnek nekik; hogy a haláluk után rájuk váró boldogságról beszélnek nekik, meg a születésüket megelőző nagy fényességről, a körülöttük sürgő-forgó angyalokról, az őket fenyegető démonokról és a szerelemről, a feledés és a kielégültség ígéretét magában hordozó szerelemről. Mesélj nekik mindezekről, és szeretni fognak; úgy tisztelnek majd, mint egy istent."

Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyok, elefántokról
Olvasás közben többször eszembe jutott már, hogy Baricco szemérmetlenül hülyére veszi az olvasóit és a tetszetősen egymásra hány mondatok mögött nincs mélység, nincs mondanivaló.
Nos, ha gyönyörű mondatokat szeretnénk olvasni, amelyeknek még értelme is van, érdemes elolvasni Mathias Énard kisregényét, amelyben Michelangelo, a mosdatlan, hirtelen haragú lángész, akinek Itáliában forró lesz a talpa alatt a talaj, Konstantinápolyba utazik, hogy megtervezze az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat, amelybe Leonardónak - akit Michelangelo megveszekedetten gyűlöl - is beletört a bicskája.
Kelet és Nyugat találkozik ebben a 150 oldalas kis kötetben és Michelangelo lelkében is, aki egy gyermek ámulatával, egy művész szemével és egy keresztény lelkével figyeli a pogány csodákat; ugyan nem biztos, hogy Michelangelo tényleg vendégeskedett Konstantinápolyban, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy átadjuk magunkat a gondtalan képzelet gyönyörűségeinek - Énard a kötetvégi jegyzetben felsorolja a tényeket, és nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy "a többiről nem tudunk semmit" -, és abban, hogy kövessük a firenzeit a különféle italmérésekbe, a kovácsműhelybe vagy kis szobájába, ahol rendületlenül rajzol (bár jobbára embereket és lovakat).
Miről szól? Művészetről, szenvedélyről, ármányról, hiúságról, sértettségről, halhatatlanságról, amit nem lehet megvásárolni, és tényleg van benne elefánt, sőt, egy majom is, aki fontosabb szerepet kap. Lehet vele gyorsan is haladni, de érdemes finoman ízlelgetni a szavait, amelyek Takács M. József gyönyörű fordításában olvashatóak magyarul, nélküle, más fordítóval nem lenne teljes az élmény.


Eredeti cím: Parle-leur de batailles, de rois et d'éléphants
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Fordította: Takács M. József
Ár: 3000 Ft


Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

Nem tartom magam Shakespeare-rajongónak, a Kossuth Shakespeare újra sorozata sem vonzott különösebben - a vegyes értékeléseket olvasva főleg nem -, de Atwood az Atwood, tőle minden kell, felőlem viking sagákat is újragondolhatna, arra is kíváncsi lennék.
A Boszorkánymagzat egy idős, extravagáns színházigazgató Prosperóvá alakulása; Felixet - aki a felesége és a lánya halála után a munkájába menekül - intrikus módon kipenderítik az állásából és egy isten háta mögötti hobbitlakba vonul vissza a sebeit nyalogatni és a lánya szellemével beszélgetni. Hogy maradjon némi kapcsolata a valósággal, néhány havonta előadást rendez Shakespeare-darabokból egy művészeti terápiás kurzus keretében - egy börtön fogvatartottjai segítségével és szerepeltetésével. Telnek az évek, Felix viszont nem felejt, dédelgeti a bosszúját és megszállottan követi rosszakarói életét; egyszer csak házhoz jön a megfelelő alkalom, ugyanis az érintettek ellátogatnak a Fletcher Járási Büntetés-végrehajtási Intézmény soron következő előadására. Felix számára itt a vissza nem térő alkalom, hogy megleckéztesse őket, ugyanakkor nemcsak a saját, hanem a csoport érdekeit is szem előtt kell tartania, mert a terápiás kurzust meg akarják szüntetni.

Akárhogy fogalmazgatom a mondanivalómat, a lényege ugyanaz; nem volt ez rossz könyv, sőt, jó, de hiányzott az a bizonyos plusz, ami felejthetetlenné teszi Atwood írásait. Hozzá képest szinte iskolásan egyszerű, egy precízen-pedánsan megoldott feladat, amiből hiányzik (bármilyen hülyén hangzik is) a drámai mélység. Azt vártam, hogy bensőséges kapcsolatot alakítok ki a fallal: kaparni fogom a lelki kínoktól, amiket Atwood hoz bennem felszínre, bámulni fogom, miközben azt ismételgetem, hogy "eztnemhiszemeleztnemhiszemel", esetleg gyengéden hozzáütögetem a fejem. Ehelyett nyugodtan heverésztem az ágyban és békésen nyámmogtam a történet gondosan lekerekített élein. Bólogattam afelett, hogy több szinten egybefonja az általa kigondolt kerettörténetet és a drámát, ó, ez milyen ügyes, de a katarzis elmaradt, mintha Atwood csupán udvariasságból eleget tett volna egy kérésnek, de nem kívánt volna jelentékeny energiát belefektetni.

Eredeti cím: Hag-Seed
Sorozat: Shakespeare újra
Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2017
Fordította: Varga Zsuzsanna
Ár: 3200 Ft