2020. december 2., szerda

Árnyékország

"A kétkedő kérdések. Hajnali rossz gondolatok. Úgy ketyegnek az agyban, mint az óra. Már reggel négy van, de az ember még minidg csak bámul kifelé az ablakon. Mi lett volna, ha azzal a másikkal házasodom össze? Vagy ha házasulatlan maradtam volna? Mi lett volna, ha elfogadom azt az állást, ha kivándorlok, vagy ha maradok, vagy másképp éltem volna az életem, talán hűbben magamhoz, ha nem féltem volna, mit mondanak vagy gondolnak az emberek?

No látja, az a másik lényünk pont ezeket teszi meg. Elképzelni annyi, mint megtenni. (...)

És akkor kitör az ádáz düh. De már túl későn.

Erre az egyre jön rá végül az ember: hogy árnyékországban élünk." 


Joseph O'Connor: Árnyjáték

Oké, bevallom, a szép borító vonzotta magára a figyelmem, amit a fülszöveg se lombozott le; magáról a szerzőről nem sokat tudtam, de amiben Bram Stoker, Hasfelmetsző Jack, Oscar Wilde és egyéb híres történelmi alakok nyüzsögnek, azt nekem el kell olvasni. A regényes történelem mindig a gyengém volt, az efféle könyvek révén mindig könnyebben tágítottam a tudáshorizontom, mint csupán a tények által, amik önmagukban sokkal könnyebben felejtek el, mint amikor izgalmas környezetbe ágyazva ismerem meg őket.

A regény a viktoriánus Londonban játszódik, főszereplője az ír kishivatalnokból színházigazgatóvá lett Bram Stoker, aki a hirtelen szerepkörváltástól megzavarodva igyekszik megfelelni a szeszélyes Főnöknek, az extravagáns különcnek, Henry Irvingnek, kora legkiválóbb színészének. A harmadik jelentékeny szereplő az ünnepelt színésznő, Ellen Terry, akit Irving szerződtet a Lyceum színházba. Hármuk közös éveiről és viharos kapcsolatáról szól a regény, a korabeli milőt is bemutatva.

O'Connor bevallottan nagyon szabadon kezelte a tényeket, még Stoker regényeinek megjelenési idejét is megváltoztatta. Kissé zavarban vagyok, mert az internet bugyraiban kutatva kiderül, hogy ez a könyv tényleg fikció, még a halál sem biztos; a regényben Stoker agyvérzésben hal meg, a Wikipédia szerint szifiliszben, esetleg a munka okozta túlhajszoltságban. 

O'Connor Stokere gátlásos, az érzéseit magába fojtó, magányos férfi. Hiába várja otthon a felesége - akivel kezdetben boldog a házassága - az új munkája teljesen felemészti és elidegeníti a családjától. Habár a valóságban a Drakula már a megjelenésekor sikeres, ebben a történetben Stokernek az írás inkább átok, mint áldás; az általa írt kísértettörténeteket bizarrnak találják, kigúnyolják, a regényei kis példányszámban jelennek meg és hamar eltűnnek a boltok polcairól. Az írót emészti a kudarc, főleg, hogy szikrázó tehetségek veszik körül a színházban, de ismerte Oscar Wilde-ot, találkozott Mark Twainnel, Arthur Conan Doyle-lal és példaképével, Walt Whitmannel is.

Ellen Terry Lady Macbeth-ként.
John Singer Sargent festménye

Henry Irving ünnepelt, bár ripacskodásra hajlamos színész, akinek beteges megalomániája sokakat elmar mellőle, kegyetlen fricskái olajat öntenek a tűzre Stoker lelkében, a férfi mégis kitart mellette, ellensúlyozza Irving ingatag természetét, ő a horgony, ami a színészt a realitás talajához köti. Ellen Terry Svájcot alakítja kettejük között, igaz barátjának tartja Stokert és mindig bátorítja az írásban, akire persze - akárcsak a rajongók hadára - hatással van a színésznő természetes bája, aki mai szemmel nézve is nagyon szép hölgy volt.

Habár a fülszöveg szerelmi drámára utal, ez a szál nem jelentős a regényben, inkább a keserédes nosztalgia jellemzi; nagyon jól átjön a könyvben az "azok a régi szép napok" és a "micsoda idők voltak" hangulat, a zanzásított visszatekintés az amerikai turnéra, a közös kirándulások a három főszereplő gyerekeivel, az előadást követő dorbézolás utáni közös belealvós esték a lószőr takarók alatt, a tűz pattogása mellett.

P. Djèlí Clarkkal ellentétben - tudom, igazságtalan összehasonlítani egy fantasztikus kisregényt egy történelmi fikcióval - O'Connor ügyesen vázolja fel a viktoriánus Londont a szereplők köré, minden nagyon kiegyensúlyozott a regényben és minden egyéb szereplő (és maga a város is) pont akkora szerepet kap, hogy úgy érezzük, olvasás közben mi is A velencei kalmár próbáján ülünk és együtt rójuk a mérgező ködben a várost a nyughatatlan Stokerrel, miközben az utcákon a Hasfelmetsző réme kísért.

Borzasztóan fiktív, de nagyon érdekes korrajz, fantasztikusan illik az időjáráshoz és igazi sztahanovista testvériséget éreztem Bram Stoker őnéniségével olvasás közben. Ő biztosan megbocsátja, hogy a cselekmény néhány részlete a fáradtságból adódóan kiesett az emlékezetemből...

Eredet cím: Shadowplay

Kiadó: Helikon

Kiadás éve: 2020

Fordította: Falcsik Mari

Ár: 4500 Ft

2 megjegyzés:

  1. Ez nálam is várólistás - sőt már ki is hoztam a könyvtárból, de egyelőre nem tudom eldönteni, hogy tényleg kell-e nekem. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is így voltam vele sokáig, aztán az új Lucia Berlin mellé ez is beugrott a kosárba, hát dobtam volna ki szegény árvát?
      Kellemes olvasmány, el lehet rajta nyammogni, de világmegváltónak, kihagyhatatlannak nem nevezném (ellentétben Az aranypinttyel, de ez csak az én véleményem).

      Törlés