Amit nem érint a Halál

"Itt nem a külsőségekről van szó, hanem a belső tartalmakről. A világban való, de nem a világból való nagyságról, olyan nagyságról, melyet a világ nem ért. Annak a tiszta másságnak a megpillantásáról, amelynek jelenvalóságában egyre jobban kivirulsz.

Az én, amelyet nem akarsz. A szív, amelyről nem tehetsz." 

Donna Tartt: Az Aranypinty

Igazából nem tudom, Donna Tartt hogy csinálja. Írja ezeket a nagy böszme könyveket, amelyekben olyan érzelmi galaxist épít ki, hogy csak ámulok, mintha magamban nem napi 24 órában elemezném az emberek egymásra reakcióit.

Igazából a helyszíntől ódzkodtam, nem bírtam belelátni a fantáziát és az izgalmat Las Vegas villogó fényeibe a semmi közepén, de Tarttnak persze ezt is sikerült ikonikussá varázsolnia és élettel megtöltenie. A sivatagi városról most már mindig a végtelen, elvadult magány fog eszembe jutni.

Tartt könyveiben mindig jelen van valami rothadó dekadencia, egy sötét árnyék, ami állandóan a pusztulás szent őrjöngésével kísérti a szereplőket, és Theo Decker teljes mellszélességgel veti bele magát; tizenhárom évesen elveszíti imádott édesanyját és innentől teljesen kisiklik az élete, amiben egy kicsi, de annál jelentőségteljesebb festménynek, Az Aranypintynek is kulcsszerepe van. Theót ellenállhatatlanul vonzza a hazugság, a hamisság talmi csillogása, ami akkor sem hagyja el, amikor már egyenesbe jön az élete és egy, a múlt aranyfüstjével telehintett házban él, ahol a zöldes, megnyugtató félhomályban régi órák tiktakolnak, rég halott emberek bámulnak le a falakról és a fényben porszemek táncolnak (csak megkaptam a rothadó dekadenciámat).

A festmény. Szerencsés esetben mindannyian találkoztunk már olyan műalkotással vagy jelenséggel, aminek a megpillantása - giccsesen mondva - megragadott valamit a bensőnkben, összeszorította a szívünket és olyan sóvárgó vágyódással töltött el, mint korábban semmi - amiről nem is tudtunk, hogy bennünk van. A korok, az elvárások, a hírnév, a műkincs-titulus, a művészettörténészeti magyarázatok vastag rétege alatt felragyog az alkotás igaz valója, ami közvetlenül nekünk szól. Ezt nekünk írták, nekünk festették, nekünk vésték ki nyers kőből, márványból, ez a mi hiányzó részünk. Talán ez az, ami a művészt teremtésre indikálja és így válik valaki halhatatlanná.

Theo az átélt katasztrófától és egy haldokó összefüggéstelen monológjától megzavarodva, teljes sokkban megragadja a saját ragyogását és ugyan vissza akarja adni, valahogy soha nem jön el az erre alkalmas pillanat. Mert mit is mondhatna, miért vitt magával egy történelmi jelentőségű festményt? Így válik a felszabadító érzéssel eltöltő műalkotás gúzsba kötött démonná; a kis pinty vaslánca egyben Theo horgonya is, minden szépség jelzőfáklyája és egyben a kimondhatatlan fájdalom összesűrősödött esszenciája, az imposztor szindróma alapköve. Rettenetes titok, minden cselekedet mögötti mozgatórugó, ami még mélyebbre löki Theót a slamasztikában, olyan szituációkat teremtve, amikért Guy Ritchie megnyalná a tíz ujját.

Én a magam részéről belebetegszem ennek a pintynek a látványába, abba a rettenetesen rövid láncba, a kis fekete gombszemekben rejlő reménykedésben: elengedsz végre? Szabad lehetek?

Donna Tartt a szokásos nyalánkságaimat is kilószámra szállította: a régmúlt korok emlékét őrző tárgyakkal telezsúfolt ház aprólékos bemutatása, olyan élethű szereplők, hogy szinte érezni az anya parfümjének illatát; olyan mélyre vezet minket Theo lelkében, hogy semmi erkölcsi alapunk nem marad a megvetésre, amiért notórikusan lerombol maga körül mindent.

Ui.: órákig lehetne afelett merengeni, hogy miért olyan nehéz fantasztikus könyvekről a lényeget átadó értékelést írni.

Eredeti cím: The Goldfinch

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2016

Fordító: Kada Júlia

Ár: 5990 Ft

A kis barát

Donna Tartt: A kis barát

Amikor dübörögve megkezdődött a karácsonyi szünet és sejthető volt, hogy tisztességes időt tölthetek az olvasással, úgy éreztem magam a könyvespolc előtt ücsörögve, mint egy gyerek a cukorkásboltban. Elkezdtem Az elvesztett gyerek történetét, de idegesített éreztem, hogy most nem erre van szükségem. A tekintetem tétován visszarebbent a polcokra és magához vonzotta a fakó fekete háttéren baljósan imbolygó kígyórajz.

Sejtettem előre, hogy ennek a könyve nyert ügye van, mégiscsak Donna Tartt írt egy Délen játszódó regényt! A megérzésem nem csalt, a könyv felvonultatott kb. mindent, amit szeretek; bizonyos hangulati elemeket, érdekes szereplőket, olyan apró, hétköznapi részletekkel, amelyektől sokan a világból kiszaladnak, de engem kilóra meg lehet velük venni. Nagyon, nagyon lassan olvastam, hogy soha ne legyen vége. 

Vannak bizonyos sztereotípiák, amelyek minden, déli környezetben játszódó könyvben és filmben megjelennek; a forró nyarak álmosító délutánjai, amikor kezd lecsúszni egy-egy ital (hogy aztán a fülledt estében még több kövesse és felszínre hozza a régi családi sérelmeket, mert itt minden családnak vannak eltemetett titkai, de inkább pokollá teszik egymás életét, mintsem új életet kezdjenek máshol), a vontatott beszédmód és jellegzetes kiejtés, az oszlopos, fehér házak és a nyomorúságos kalyibák ellentéte, a szélben lengedező fehér lepedők és a mocsár szélén tengődő családok mocskos kölykei, a fekete szolgálók helyzete, akik jobban szeretik a családok gyerekeit, mint a saját szüleik, az ideggyenge, egész nap ágyban heverésző anyák, a kígyók (rengeteg kígyó), a krokodilok, legyek és a misztikus-rituális beütésű gyilkosságok.

Donna Tartt az összes ismert klisét felvonultatja, de az ő éles látásmódja révén lesz ez a regény lebilincselő (nem mintha velem nehéz dolga lenne, de értékelem az igyekezetét). Elképesztően élők a karakterei, főszerepben a Cleve család nőtagjai; az álmatag, Ofélia-szerű szépség, Allison, az öntörvényű, vadóc Harriet, a család gerincének számító, vaskezű nagymama, Edie és a nénikék, ezek a víg vénkisasszonyok, akik pasztellszín csacsogásukkal állandó hátteret szolgáltatnak a család számára. Benne van a gyerekkor minden kalandos izgalma és három generációra visszamenően a család története - kissé kifigurázva a déli módit, pl. a Nagy Családi Rezidencia nem valami hangzatos ültetvényes névre, hanem az Istencsapásra hallgat -, köztük a szörnyű eset, amikor Allison és Harriet testvérét, a kilencéves Robint meggyilkolták.

"Belépni Libby zsalugáteres, kacsatojáskék falú szobájának menedékébe olyan volt, mintha egy barátságos, víz alatti királyságba merülne le az ember. Odakint a perzselő napon a fakó és ellenséges pázsitok, házak és fák, a vakító fényben úszó járdák Harriet eszébe juttatták a feketerigót, a madár szemében csillogó értelmetlen iszonyatot. Libby szobája menedéket nyújtott mindettől: a hőségtől, a portól,a kegyetlenségtől. A színek és anyagok itt nem változtak Harriet csecsemőkora óta: fénytelen, sötét padlódeszkák, rojtos zsenília ágyterítő és poros organzafüggönyök, a kristálybonbonier, amelyben Libby a hajtűit tartotta. A kandallópárkányon szendergő vaskos, tojás formájú, akvamarin üveg papírnehezék... Harriet egész gyerekkorában hosszú, békés órákat töltött elmélkedve a padlón, amíg a fény a papírnehezékben felragyogott és villódzott, megfakult és elenyészett, amíg a tigriscsíkos ragyogás hol itt, hol ott izzott fel a kékeszöld falakon."

Ez vet örök árnyékot a család életére és ez lesz a tizenegy-két éves Harriet megszállottságának tárgya, kideríteni, ki ölte meg a bátyját. Azt hinnénk, egy kisvárosban semmi baja nem eshet, de többször kerül komoly veszélybe, amikor a helyi törvénykerülő, börtöntöltelék család után nyomoz, aminek az egyik tagja közveszélyes őrült, a másik elvakult hittérítő őrült, a harmadik meg szimplán őrült. Ám ez a könyv nem egy krimi, Harriet nyomozása gyakran háttérbe szorul, miközben arcok, történetek és érzelmek sokasága villan fel ebben a színes kaleidoszkópban (meg rengeteg kígyó). 

Próbálom értelmesen összefoglalni, miért is olyan nagyszerű ez a regény, de nem igazán megy. Hátborzongató ez a nő, mennyire képes a szavak erejével egy teljes, létező világot megalkotni.

Ui.: A Park ismét egy igényes kiadványt adott ki a kezei közül, hálás vagyok nekik és legfőképpen Kada Júliának a fordításért.

Eredeti cím: The Little Friend

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kada Júlia

Ár: 5990 Ft

Görbe mennyország

"- A halál a szépség anyja - mondta Henry.
 - És mi a szépség?
 - Rettenet.
 - Úgy van - mondta Julian. - A szépség ritkán szelíd vagy vigasztaló. Éppen ellenkezőleg. Az igazi szépség mindig nyugtalanító.
 Camillára néztem, akinek arca ragyogott a napfényben, és az Iliásznak arra a sorára gondoltam, amit annyira szeretek, Pallasz Athénéről meg a borzalmas szem csillogásáról.
 - És ha a szépség rettenet - kérdezte Julian -, akkor a vágy micsoda? Úgy hisszük, sok vágyunk van, de valójában csak egyetlenegy. Mi az?
 - Élni - mondta Camilla.
 - Örökké élni - mondta Bunny, tenyerébe támasztott állal."

Donna Tartt: A titkos történet

Bődületesen sokáig kerülgettem ezt a könyvet - olyan sokáig, hogy az új kiadás adta meg a végső lökést, hogy végre elkezdjem. Tulajdonképpen nem tudom megmondani, miért tettem így; talán az tartott vissza, hogy élveboncolós, falhozvágós élményre számítottam, és, bármennyire is katartikus élmény az ilyesmi, olvasás közben nem mondhatni, hogy élvezetes lenne. Mint mondjuk a Születésnap után: alattomosan, fokozatosan szedett darabokra, úgy, hogy észre se vettem. Csak a végén tűnt fel, voltaképpen mennyire kiborultam, és ennek ellenére mennyire nehezen tudtam elengedni és másik könyvbe belekezdeni.
A titkos történet is ilyesmi élmény volt; a végén vettem észre, mennyire rettenetes. Azt hiszem, mindig ez a szó lesz az, ami elsőként eszembe fog jutni róla.
A Park új kiadása nagyon szép, igényes lett, de úgy érzem, jobb lett volna új fülszöveget írni hozzá, mert a leporolt régi kissé pontatlan, de egyvalamiben nagyon igaz: nem ölni nehéz, hanem tovább élni.
Nem maga a tett az, ami iszonyatossá teszi a könyvet, hanem az ifjúság könnyelműsége (aki olvasta a könyvet, tudja, miről beszélek), ahogy mindezt kezelik, a tett szinte észrevétlenül bújik meg az alkoholgőzös éjszakák, a ragacsos, bedagadt szemű nappalok, veszekedések és görög ragozások között. De hamis az a botor állítás, hogy ami nem látszik, az nincs is. Metamorfózis zajlik a szemünk előtt, ami belülről, a külső szemlélő számára észrevétlenül kezdi kifejteni hatását; szétbomlasztja a fiatalok egyébként is instabil lelkivilágát, az egymáshoz való viszonyukat, a csoport törékeny egyensúlyát. Még Richard az - akit egyáltalán nem neveznék feltörekvőnek -, aki leginkább megőrzi a józan eszét.

"Pür: ez az egy szó foglalja magában számomra a titkot, az ókori görögök ragyogó, rettenetes tisztaságát. Hogyan láttathatnám önökkel ezt a különös, éles fényt, mely átjárja Homérosz tájait és megvilágítja Platón dialógusait, ezt az idegen fényt, mely a mi köznapi nyelvünkön kifejezhetetlen? A mi közös nyelvünk a bonyolultság és a sajátosságok nyelve, az úritökök és az ágrólszakadtak, a varrótűk és a sörök otthona, Ahab, Falstaff és Mrs. Gamp nyeve; és miközben tökéletesen alkalmasnak találom az ilyen gondolatokhoz, teljességgel megbénít, amikor megkísérlem leírni vele, amit a görögben, abban a nyelvben szeretek, mely ártatlan minden csűrés-csavarásban; ez a nyelv a cselekvés megszállottja, a cselekvésből sokasodó cselekvés látványának öröméé, a cselekvésé, mely kérlelhetetlenül menetel előre, és még több cselekvésé, mely mindkét oldalról sorba rendeződik, hogy hátul takaros lépésre váltson, az ok és okozat hosszú, egyenes sorában, az elkerülhetetlen, az egyetlen lehetséges cél felé haladva."

Borzongatóan lenyűgöző, ahogy ez történik. Az Alekszandra és a Teremtés növendékei jutott róla eszembe, csak ott a változás fizikailag, húsba vágóan (is) történik. Mindkettő kicsi főiskolán (egyetemen) játszódik, zárt közösségben, amelyet egy (több) karizmatikus vezető irányít. Továbbá mindkét könyvnek nagyon erős a hangulata; a kollégiumi atmoszféra elegyedik még gyerek-de-már-felnőtt, daccal vegyes, helyét kereső határozatlansággal és a hidegen logikával kitervelt, dühöt elfojtó gyilkosság iszonyatával. Donna Tartt nagyon jól megragadja, mit érezhet ez az öt fiatal, a kilátástalanság depresszív érzése engem is ellepett olvasás közben. Ellenben a vidéki házban töltött időszakból árad az idill, ami a régi házak titokzatosságával keveredik, azzal, amit én annyira szeretek. Kész érzelmi hullámvasút A titkos történet - de ez nem csoda, ha az ember gyilkossá válik. És az sem mindegy, hogy hányszor.

"Csak több óra elteltével hatolt a tudatomba, mit tettünk; napok (hónapok? évek?) múltán kezdtem megérteni jelentőségét. Azt hiszem, egyszerűen túl sokat gondolkoztunk, túl gyakran beszéltünk róla, és a terv már nem a képzelet birodalmához tartozott, hanem saját borzalmas életét kezdte élni... Soha, semmilyen értelemben nem ötlött fel bennem, hogy más is lehet, mint játék."

Ui.: Tisztában vagyok vele, mennyire béna post lett - harmadjára ültem neki, és nem tudok dűlőre jutni vele, úgyhogy így marad. Nagyon sokat lehetne még beszélni a szereplők jelleméről, hogy Henry olyan, mint egy belterjes, arisztokrata családból származó ifjú, meglehetősen groteszk gondolkodással, hogy Richard mennyire láb alatt lévő kívülálló, aki csak sodródik az eseményekkel, és hogy szerintem ez fáj neki (legalább egy kicsit), és ennek tudatában nemcsak a csoporttól, hanem magától is undorodik. Az ikrek, Francis, és főleg Bunny se normális. Megdöbbentő, mennyire mélyen vezet minket Tartt a lélek sötétjébe, és mennyire ideges lettem, ha belegondolok, hogy valószínűleg engem is tudna így ábrázolni, azaz végeredményben ugyanolyan őrült vagyok, mint bármelyikük. Huh.

Eredeti cím: The Secret History
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Greskovits Endre
Ár: 3900 Ft