Görbe mennyország

"- A halál a szépség anyja - mondta Henry.
 - És mi a szépség?
 - Rettenet.
 - Úgy van - mondta Julian. - A szépség ritkán szelíd vagy vigasztaló. Éppen ellenkezőleg. Az igazi szépség mindig nyugtalanító.
 Camillára néztem, akinek arca ragyogott a napfényben, és az Iliásznak arra a sorára gondoltam, amit annyira szeretek, Pallasz Athénéről meg a borzalmas szem csillogásáról.
 - És ha a szépség rettenet - kérdezte Julian -, akkor a vágy micsoda? Úgy hisszük, sok vágyunk van, de valójában csak egyetlenegy. Mi az?
 - Élni - mondta Camilla.
 - Örökké élni - mondta Bunny, tenyerébe támasztott állal."

Donna Tartt: A titkos történet

Bődületesen sokáig kerülgettem ezt a könyvet - olyan sokáig, hogy az új kiadás adta meg a végső lökést, hogy végre elkezdjem. Tulajdonképpen nem tudom megmondani, miért tettem így; talán az tartott vissza, hogy élveboncolós, falhozvágós élményre számítottam, és, bármennyire is katartikus élmény az ilyesmi, olvasás közben nem mondhatni, hogy élvezetes lenne. Mint mondjuk a Születésnap után: alattomosan, fokozatosan szedett darabokra, úgy, hogy észre se vettem. Csak a végén tűnt fel, voltaképpen mennyire kiborultam, és ennek ellenére mennyire nehezen tudtam elengedni és másik könyvbe belekezdeni.
A titkos történet is ilyesmi élmény volt; a végén vettem észre, mennyire rettenetes. Azt hiszem, mindig ez a szó lesz az, ami elsőként eszembe fog jutni róla.
A Park új kiadása nagyon szép, igényes lett, de úgy érzem, jobb lett volna új fülszöveget írni hozzá, mert a leporolt régi kissé pontatlan, de egyvalamiben nagyon igaz: nem ölni nehéz, hanem tovább élni.
Nem maga a tett az, ami iszonyatossá teszi a könyvet, hanem az ifjúság könnyelműsége (aki olvasta a könyvet, tudja, miről beszélek), ahogy mindezt kezelik, a tett szinte észrevétlenül bújik meg az alkoholgőzös éjszakák, a ragacsos, bedagadt szemű nappalok, veszekedések és görög ragozások között. De hamis az a botor állítás, hogy ami nem látszik, az nincs is. Metamorfózis zajlik a szemünk előtt, ami belülről, a külső szemlélő számára észrevétlenül kezdi kifejteni hatását; szétbomlasztja a fiatalok egyébként is instabil lelkivilágát, az egymáshoz való viszonyukat, a csoport törékeny egyensúlyát. Még Richard az - akit egyáltalán nem neveznék feltörekvőnek -, aki leginkább megőrzi a józan eszét.

"Pür: ez az egy szó foglalja magában számomra a titkot, az ókori görögök ragyogó, rettenetes tisztaságát. Hogyan láttathatnám önökkel ezt a különös, éles fényt, mely átjárja Homérosz tájait és megvilágítja Platón dialógusait, ezt az idegen fényt, mely a mi köznapi nyelvünkön kifejezhetetlen? A mi közös nyelvünk a bonyolultság és a sajátosságok nyelve, az úritökök és az ágrólszakadtak, a varrótűk és a sörök otthona, Ahab, Falstaff és Mrs. Gamp nyeve; és miközben tökéletesen alkalmasnak találom az ilyen gondolatokhoz, teljességgel megbénít, amikor megkísérlem leírni vele, amit a görögben, abban a nyelvben szeretek, mely ártatlan minden csűrés-csavarásban; ez a nyelv a cselekvés megszállottja, a cselekvésből sokasodó cselekvés látványának öröméé, a cselekvésé, mely kérlelhetetlenül menetel előre, és még több cselekvésé, mely mindkét oldalról sorba rendeződik, hogy hátul takaros lépésre váltson, az ok és okozat hosszú, egyenes sorában, az elkerülhetetlen, az egyetlen lehetséges cél felé haladva."

Borzongatóan lenyűgöző, ahogy ez történik. Az Alekszandra és a Teremtés növendékei jutott róla eszembe, csak ott a változás fizikailag, húsba vágóan (is) történik. Mindkettő kicsi főiskolán (egyetemen) játszódik, zárt közösségben, amelyet egy (több) karizmatikus vezető irányít. Továbbá mindkét könyvnek nagyon erős a hangulata; a kollégiumi atmoszféra elegyedik még gyerek-de-már-felnőtt, daccal vegyes, helyét kereső határozatlansággal és a hidegen logikával kitervelt, dühöt elfojtó gyilkosság iszonyatával. Donna Tartt nagyon jól megragadja, mit érezhet ez az öt fiatal, a kilátástalanság depresszív érzése engem is ellepett olvasás közben. Ellenben a vidéki házban töltött időszakból árad az idill, ami a régi házak titokzatosságával keveredik, azzal, amit én annyira szeretek. Kész érzelmi hullámvasút A titkos történet - de ez nem csoda, ha az ember gyilkossá válik. És az sem mindegy, hogy hányszor.

"Csak több óra elteltével hatolt a tudatomba, mit tettünk; napok (hónapok? évek?) múltán kezdtem megérteni jelentőségét. Azt hiszem, egyszerűen túl sokat gondolkoztunk, túl gyakran beszéltünk róla, és a terv már nem a képzelet birodalmához tartozott, hanem saját borzalmas életét kezdte élni... Soha, semmilyen értelemben nem ötlött fel bennem, hogy más is lehet, mint játék."

Ui.: Tisztában vagyok vele, mennyire béna post lett - harmadjára ültem neki, és nem tudok dűlőre jutni vele, úgyhogy így marad. Nagyon sokat lehetne még beszélni a szereplők jelleméről, hogy Henry olyan, mint egy belterjes, arisztokrata családból származó ifjú, meglehetősen groteszk gondolkodással, hogy Richard mennyire láb alatt lévő kívülálló, aki csak sodródik az eseményekkel, és hogy szerintem ez fáj neki (legalább egy kicsit), és ennek tudatában nemcsak a csoporttól, hanem magától is undorodik. Az ikrek, Francis, és főleg Bunny se normális. Megdöbbentő, mennyire mélyen vezet minket Tartt a lélek sötétjébe, és mennyire ideges lettem, ha belegondolok, hogy valószínűleg engem is tudna így ábrázolni, azaz végeredményben ugyanolyan őrült vagyok, mint bármelyikük. Huh.

Eredeti cím: The Secret History
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Greskovits Endre
Ár: 3900 Ft