Nem igazán felkavaró tartalom

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

Illetve mégis. Abban az értelemben, miszerint nem hiszem el, hogy ezek a novellák ennyire hidegen hagytak.
Gaimannel kapcsolatban mindig bujkált bennem némi elégedetlenség, amit tavaly az Óceán az út végén totál elsöpört, és arra a következtetésre jutottam, hogy csak a sznobkodásom áll a háttérben - magamat hibáztatni mindig egyszerűbb és oly' megszokott dolog -, de a negatív érzés újult erővel tért vissza. A legtöbb írás vagy semmitmondó volt, vagy olyan halovány ötletecske, amelyek inkább tűntek egy kezdő író szárnypróbálgatásának, mint egy sokszorosan kitüntetett, legendás író művének - ennek fényében erősen ráncoltam a homlokomat, hogy, ha ezek az írások díjat nyertek, a többi pályázó mivel rukkolhatott elő...

Nincs kedvem egyenként cincálgatni a verseket, novellákat, ráadásul a felének már a tartalmára sem emlékszem - ami mind Gaiman, mind az én részemről elég ciki -, ezért csupán az arcpirítóan kevés tetszetős írásról emlékezem meg.
A Gyöngyök és gyémántok: tündérmese az egyik, leginkább a mesei ritmusa fogott meg, a lendülete és a befejezése, ami kicsit nyitott, de nem sejtet jó véget. A Csipkerózsikás sztorikat nagyon izgatottan vártam; gyerekkoromban ez volt a kedvenc Disney-mesém - pedig elsőként azt a változatot láttam, amelyben egy mély férfihang szinkronizálta az összes szereplőt, beleértve a szőke hajú, rózsaszín ruhás királykisasszonyt is -, és kb. azóta várok egy olyan sötét, őszillatú, baljós hangulatú feldolgozást, ami Valente stílusára hajaz a leginkább. Sajnos Gaiman se az én mesémet írta meg, de érdekes volt. A Tekintettel a formaságokra az ezt követő novella "előjátéka", és ahhoz képest, hogy két oldalt tesz ki és tulajdonképpen nem szól semmiről, nagyon erős. Ez a bajom a szerzővel; egy csomó lehetőség rejlik benne, de (számomra) a kivitelezés már erős kívánnivalót hagy maga után, mintha csak az ötletek árnyékát tudná elkapni. Mintha nem lenne meg hozzá a mélysége, a tapasztalata, a képzelete, a mersze, tudom is én, mi. Amikor viszont sikerül, az az írás nagyon ütős lesz, mint a Hó, tükör, almák [vagy Hó, üveg, almák az Agave 2011-es kiadásában], szerintem ez Gaiman legjobb novellája, ha nem a legjobb írása.
Az alvó és az orsó a Csipkerózsika-történet nagyon érdekes megközelítése, amit a kis crossover még izgalmasabbá tesz, de hangulatában már nincs ott a Tekintettel a formaságokra ígérete. Leginkább egy kipukkadt lufi volt.
Meglepő módon a kötet utolsó novellája, a Fekete kutya tetszett a legjobban, mondhatni, lenyűgözött. Ha az Amerikai istenek végig ilyen, még az idén el fogom olvasni. Ebben az írásban Neil Gaiman hozta mindazt, amit a korábbi regényei alapján várok tőle, és nagyon örültem, hogy az elvárás és a történet találkozik. Általában ódzkodom az általam nem ismert regényekhez-filmekhez írt rövidebb írásoktól, hiszen gyanítható, hogy az alapmű ismerete nélkül a kiegészítő írást nem lehet élvezni vagy a fonalát felvenni - ahogy a Doctor Who-hoz kapcsolódó Semmi idő esetében -, de a Fekete kutyánál ez nem merült fel. Az ítéletidőt okozó vihar, a látszólag unalmas angol kisváros, a babonák, a felszín alatt rejtőző rettegés, Árnyék melankolikus alakja nagyon erős atmoszférát teremtett és önálló műként is megáll(t) a lábán. Se szeri, se száma az emberiség nagy, fekete kutyával kapcsolatos félelmeinek - olyan része a kollektív tudatalattinak, amit a Mitágó-erdőben is megállná a helyét, igazából meglepne, ha Holdstock nem vonultatná fel.

Némi irónia a végére: a kötet elején található, viszonylag hosszú - huszonhat oldalas - bevezetőt sokkal jobban élveztem, mint a novellák nagy részét, pedig az elején türelmetlenül vártam, hogy a végére érjek. Szeretem, ha a szerzők írásról, olvasásról, a művek keletkezéséről mesélnek, Gaiman meg olyan cuki, süt róla, hogy imád olvasni.

Eredeti cím: Trigger Warning
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015
Fordította: Pék Zoltán, Török Krisztina, Gálla Nóra, Orosz Anna, Galamb Zoltán, Juhász Viktor
Ár: 3680 Ft

A gyermekkor íze

"Hogy lehetsz boldog ebben a világban? Lyukas a szíved. Kapu van benned az általad ismert világon túlra. Ahogy nősz, azok a helyek majd hívnak. Sosem felejtheted el őket, nem lesz olyan, hogy a szívedben ne keresnél valamit, amit nem kaphatsz meg, amit igazán el sem tudsz képzelni, aminek a hiánya tönkreteszi az éjszakáidat, a nappalaidat és az életedet, amíg utoljára le nem hunyod a szemed, amíg a szeretteid nem adnak neked mérget és adnak el anatómiai célra, és még akkor is lyukasan halsz meg, jajongsz és átkozod a rosszul leélt életedet."

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Tulajdonképpen mindig bírtam Gaimant; a régi szép időkben rendszeresen előrendeltem az éppen megjelenő regényét, és emlékszem, mindig elkápráztatta a fantáziámat, de utólag az az érzés maradt meg bennem, hogy valami hiányzik. Egy aprócska darab, ami maradéktalanul felhőtlenné tenné a viszonyunkat, azaz korlátlanul rajonghatnék érte.
Néhány esetben azonban sikerült megtörni a jeget; az egyik favoritom a Hó, tükör, almák, ami pontosan olyan sötét, kegyetlen és fantáziadús, ahogy én szeretem elképzelni a (tündér)mesék felnőtt változatát. A másik Gaiman-kedvencemet idén avathatom, ez pedig az Óceán az út végén.
Tartottam holmi undorító gilisztától (a Molyon valakinek betette a kaput) és attól, hogy nem érek fel a kultikus műhöz, ezért az udvarlás szakasza elég hosszúra nyúlt - úgy tűnik, idén a rég halogatott könyveket veszem sorra, érdekes -, de a hatás annál elsöprőbb volt.

A gyerekkorban minden lehetséges - Márquez is megmondta, hogy kilenc éves kora óta nem történt vele semmi érdekes. Visszamentem az időben majdnem húsz évet - jó ég, milyen öreg vagyok egy gyerekhez képest -, és simán elhittem, hogy a dűlőút végén egy másik világ kezdődik, a kacsaúsztató óceán, a házvezetőnő pedig egészen más, mint aminek mutatja magát.
Neil Gaiman megbirizgált bennem valamit, amit ma is őrzök a gyermeki fantáziavilágból. Még mindig elhiszem azt, hogy a világ néha nem az, aminek mutatja magát, mániákusan vonzódom a rozzant, régi házakhoz és zegzugos, rendetlen kertjeikhez. A mai napig elhiszem, hogy csodák vagy furcsa jelenségek megtörténhetnek.
Talán mindenkivel ezt csinálja ez a fickó. Megpiszkál valamit a lelkünk mélyén, amit már rég elfeledtünk, de valójában a lényünk alapfontosságú része.
És akkor jött a totális letarolás: a Hempstock-nők és otthonuk, ill. világuk.
Elképesztő módon vonzódom ehhez a boszorkányos, erősen feminin (vagy inkább asszonyi) hangulathoz - minek kerülgessem a lényeget, imádom a háztáji mágiát, a hétköznapi varázslatot, ami erős nőkhöz, régi házakhoz és saját egyéniséggel bíró kertekhez kötődik. Teljesen magával ragadott, hogy Gaiman képes volt megidézni ezt a jellegzetesen női légkört, amit leginkább Alice Hoffman regényeire jellemző [kivéve a magyarul legutóbb megjelent kötetét, a Gyönyörű titkok múzeumát]. Van egy olyan érzésem, hogy a legtöbb pasit és a maszkulin beállítottságú nőket - írót és olvasót egyaránt - a hideg rázza (a mély lenézés mellett) ettől az atmoszférától, mert félnek, hogy megfertőzi őket valami halálos vírussal. Neil Gaiman bátor és előítéletmentes író (és olvasó), ami nekem szerfelett imponál.

"A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem. Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni fájdalmas dolgokat, embereket vagy pillanatokat, de örömömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek. A tejsodó édes és krémes volt a számban, a sötét gyümölcsdarabok a vastag, rágós pudingban jellegzetes ízűek, és talán meghalok még éjjel, talán soha nem kerülök haza, de finom vacsora volt, és hittem Lettie Hempstockban."

Ugyanakkor érdekes, ha a felnőttség szemellenzőjével nézünk a történetre - csak éppen a lényegét adó varázsa veszik el -; adott egy félénk, visszahúzódó kisfiú, aki szeret a környékén kóborolni, állandóan olvas és élénk a fantáziája. Az ő és az apja kapcsolata a legjobban elemezhető. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy nem szimpatizáltam ezzel a seggfejjel. Egyesek Ursula Monktont utálták a legjobban, én az apa személyét.

Elringató, mégis izgalmakkal teli, édes-búsan nosztalgikus könyv. Már kedvencnek is jelöltem.

Ui.: Egész pontosan az idei olvasmánylistám felét évekkel ezelőtt vásárolt könyvek teszik ki.
Ui2.: Erre a polcra felpakoltam pár nyálcsorgató idézetet. Teli hassal érdemes megnézni.

Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2880 Ft

A temető gyermeke

"A nyári éjszakán a gazban fekve villanó fájdalom ébresztette: éles volt, akár a jég, színe a lassú mennydörgésé."

Neil Gaiman: A temető könyve
Értékelés: 4.7 pazarul párnás popó az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): Silas és Miss Lupescu

Volt egyszer egy fiú. Árva volt. Illetve mégsem. A temető halott lakói nevelték, rég elhunyt emberek, akiket már mindenki elfelejtett. A temető árnyai bújtatták, a sírok adtak neki menedéket, az ott virágzó almafa látta el élelemmel, valamint egy egy férfi, aki csupán "éjfélárnyék a szürkületben", Silas. A fiúnak szürke szeme volt, mint a viharfelhőnek, rongyos, szürke köpönyege, amely kiválóan elrejtette az élők kíváncsi tekintete elől. Aztán már nem volt szüksége a köpönyegre, mert megtanulta a holtak titkait, az Áttűnést, hogy élő szem ne láthassa, a Rettegést, hogy élő személy egy életre (és még annál is tovább) békén hagyja.
Kivéve egyvalakit. Egyvalakit, aki fekete, csontnyelű kés a sötétben, öntudatlan félelem az elmében.
Rettegés az álmokban.
És ő most eljön, hogy megtalálja a fiút.

Egészen különleges érzés rég olvasott-szeretett íróktól olvasni, pl. Gaimantől vagy Ulickajától (utóbbi esetben valósággal lubickolok a Surikban), régi emlékeket, impressziókat hívnak vissza és új élményekkel gazdagítanak. Jó érzés volt belépni Neil Gaiman egyedi, kicsit bizarr, kicsit félelmes, kaleidoszkóp-színes világába. Néhányan megint meg fognak dobálni - almát kérek, mert elfogyott, meg kivit, ha van -, de annak ellenére, hogy szeretem olvasni a regényeit, valami kicsike mindig hiányzott, hogy ő vagy valamelyik műve a kedvencemmé váljon. A Hó, tükör, almák c. novella tőle a kedvencem, valamiért úgy érzem, a rövid terjedelem erősebbé teszi Gaiman írói esszenciáját. Az a történet zseniális, de én most nem a Tükör és füstről írok, hanem A temető könyvéről...

Dave McKean egyik illusztrációja

Hasonló a viszonyom hozzá, mint a Szólít a szörnyhöz, abban az értelemben, hogy túl gyorsan olvastam, kicsit nyújtanom kellett volna az idejét, hogy erőteljesebben hasson, így csupán egy zárvány maradt a többi olvasmányélmény között. Szerettem a hangulatát, azt a szomorkás, füstillatú miliőt, a szöveget díszítő rajzolatot - amúgy tök hülye vagyok, elfelejtettem, hogy illusztrált kötet -, Sen kalandjait a szlírrel, a ghoulokkal (nem leszek a 3242. olvasó, aki Pék Zoltánt szapulja, csak egy kicsit. Ja, és itt a farkasnak ormánya van), az illegális, nem megszentelt földben fekvő halottakkal. Pizzát pedig én is ettem volna.

Hát, ez jó rövid lett, mint egy sóhaj a szélben, de ennyi jött és kész.

Ui.: azon felnevettem, hogy Gaiman egyik temetői kalauza Audrey Niffenegger volt, az Egyiptomi fasor gyanússá is tette.

Eredeti cím: The Graveyard Book
Illusztrálta: Dave McKean
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2010
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2980 Ft
Az író honlapja

Hang és téboly

"Az álmoknak a pokolban nincs hatalmuk."

Neil Gaiman: Sandman - Az álmok fejedelme - Prelűdök és noktürnök

Értékelés: 4 szövegbuborék az 5-ből

Kedvenc karakter: Halál (tök morbid, de így van)

1926-ban járunk, Angliában. Az okkultizmussal foglalkozó Dr. Roderick Burgess meg akarja idézni a Végtelenek egyikét, Halált, hogy csapdába ejtse, de a varázslatba hiba csúszik, és helyette Sandman kerül a mágus fogságába.

Régóta kerülgettem macskamód Gaiman legendás sorozatát. Egy félelmem volt: hogy hülye vagyok a képregényekhez, hogy nem az én stílusom. És igazam lett. Dög vagyok, de jó párszor eszembe jutott, mennyire imádnám én ezt normál regény formájában (jól van, na, Dave McKean illusztrációival megbolondítva, mert a borítóképeket nagyon csíptem).

Hogy pontosan mi volt a baj, azt én se tudom meghatározni, nem láttam magam előtt a történetet - ami egy képregény esetében kész röhej, de jobban nem tudom elmondani -, és hangulatilag sem tudott megragadni. Imádtam az intertextualitását, a mitológiai utalásokat, és maga a történet is tetszett, de... nem érintette meg a lelkem, hogy ilyen csöpögősen fogalmazzak. Az se segített rajta, hogy kutyafuttában kellett elolvasnom a könyvtári határidő miatt.

Az enyhe csalódástól függetlenül folytatni fogom a sorozatot, csak nem a közeljövőben - egy időre letiltom magam a könyvtárról (is), hogy az itthoni kupacokat csökkentsem.




Eredeti cím: The Sandman 1. - Preludes and Nocturnes
Sorozat: Sandman 1.
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2009
Fordította: Totth Benedek
Ár: 4480 Ft
Az író honlapja