Sakkjátszma színesben

 

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Óriási újraolvasás-láz tört ki rajtam az év vége felé, közeledett a szeretet ünnepe is, vágytam az ismerős, bekuckózós történetekre.

Aki ismeri a regényt, tudja, hogy az előbbi mondatból sugárban dől a szarkazmus.

A Kékszeműfiú minden, csak nem kedves komfortkönyv. Ez nem a Csokoládé világa, amiben megmutatkozik Harris lélektani analizáló képessége, de csak a felszínt kapirgálja az emberi aljasságok tekintetében; a Kékszeműfiúban alámerül az őrültségek és aberráció világába, olyan kifimonult formában, hogy kilenc évvel az első találkozásunk után is megtévesztett, pedig egy kivételével az összes csavarra emlékeztem. Olyan elegánsan és hideg intelligenciával vezeti tévútra az olvasót - pontosabban hagyja, hogy lépre menjen a szeme előtt meglengetett csali miatt -, hogy legszívesebben tapsolnék neki. Ez Harris sötét oldala (régebben dark Harrisnek hívtam) és nekem fényévekkel jobban tetszik, mint a fogyasztóbarátabb könyveiben megvillantott stílusa.

A család öl, butít és nyomorba dönt. A szerző valamennyi regényében szerepet kap a család elidegenítő, traumatizáló szerepe, de ebben csúcsosodik ki a legjobban, mennyire megnyomorítja az embert a mérgező családi légkör és józan ésszel milyen felfoghatatlan állapotokat teremt, amely általában külső segítséggel vagy az egyik családtag halálával bomlik fel, ezáltal átrendeződnek az erőviszonyok és jó esetben új életet kezdhetnek a túlélők.

Ebben reménykedik BB is, a történet fő narrátora, akinek a kezében összefutnak a szálak - vagy legalábbis úgy tűnik. Csendesen hintázik a pók a hálójában, kifejezéstelen tekintettel figyelve áldozatai vergődését, mi pedig halálos tét nélküli voyeurokként, gúvadt szemmel lessük, hogy mi történik - mert, ne áltassuk magunkat, valójában fogalmunk sincs, hogy mi zajlik Malbry városkájában (Harris Derryjében), ahol a jelen és a múlt, a valóság és a fikció egymásba mosódik és ahol a történeteknek soha nincs vége.

Nehéz erről a könyvről hosszan írni, mert annyira kerek egészet alkot és bűn bármit elárulni róla. Nagyon sok regényt elolvastam az elmúlt kilenc évben, amióta először vettem a kezembe, de még mindig eredetinek és zseniálisnak tartom - az olvasmányélmény nem lenne teljes Szűr-Szabó Katalin kiváló fordítása nélkül -, a maga nemében egyedülálló.

Eredeti cím: blueeyedboy

Kiadó: Ulpius-ház

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Eredeti ár: 4000 Ft

A szél gyermekei

Joanne Harris: Az epertolvaj

Vianne Rocher immár negyedjére tér vissza, hogy elvarázsolja az embereket a csokoládé kesernyés, füstös aromájával, ami utat talál a súlyos titkokat hordozó emberek szívéhez.

Tizenpár év telt el, hogy a hatéves lányával, Anoukkal megérkezett a bigottan vallásos közösséggel bíró dél-franciaországi falucskába, Lansquenet-sous-Tannes-ba, hogy fiatalos, harcias hite szerint megadja az embereknek azt, amire szükségük van. Azóta nagyon sok csokoládé készült el és folyt le az emberek torkán, Vianne továbbra is vezeti a chocolatérie-t, Anouk elmúlt húsz éves, bizánci haját lilára festette és Párizsban él a szerelmével, a második részben megismert-megszületett Rosette immár szeleburdi tizenhat éves, rajzolva-jelelvekommunikál - és hallgatja a szél hívását, amit Vianne tudatosan igyekezett elhallgattatni, hogy megóvja a lányait és mindazt, ami az övé - de a szíve mélyén tudja, hogy minden csak kölcsönben van és ha nem adja vissza a szélnek, ami az övé, akkor nagy árat kell fizetnie.

A St. Oswald fiúiskolában, az Urak és játékosok folytatásában is éreztem azt a keserű nosztalgiát, amit itt, Az epertolvajban, amikor is a szereplők a jelen helyett hajlamosak a múlt kísértetei között bolyongani, ami, ha belegondolunk, teljesen normális és leköveti az élet fordulatait; Vianne is öregszik, rengeteg veszteség, fájdalom érte, már nem az a tűzrőlpattant, eleven habitusú nő, aki színes ruháiban kész felforgatni a világot. A lányai - akik szintén képességekkel bírnak - felnőttek és incselkednek a világ kihívásaival, szólongatja őket a szél. Vianne úgy érzi, Anoukot már elveszítette, de itt van neki a különleges Rosette, aki miatt a falu képmutató perszónái - ők bezzeg nem változnak a kor előrehaladtával - negédes hangon lesajnálják, míg a kamaszfiút nevelő Joséphine - aki alkoholista, erőszakos férje halála után kialakított magának egy teljes életet - bevallottan irigyli. Rosette mindig ott lesz Vianne-nak.

Ezzel elérkeztünk a regény központi témájához, amihez minden boszorkányos bűbáj és mágikus tanmese csak körítés: a lassan kirepülő fiatalabb generáció és a szülők bonyolult kapcsolatához, a kimondatlan, de a levegőt súlyosan megülő elvárásokhoz, a vélt vagy valós bűntudathoz, a magányhoz, amit semmilyen varázslattal nem lehet elűzni, ami minden ember életében türelmesen várakozik a háttérben, hogy előléphessen - kinél hamarabb, kinél később.

Az epertolvaj inkább a második részhez, a Csokoládécipőhöz kapcsolódik, mintsem a sorban harmadik Csokoládés barackhoz; többször felbukkan Zozie de l'Alba kísértete (vagy nemcsak az), a szerkezetei is hasonló: egy, a fiatal Vianne-t idéző, veszélyes ellenfél, aki ezúttal a téli gyermek, Rosette fejét csavarja el és kész felfalni Vianne egész életét.

Elég régen olvastam a Csokoládécipőt (hát még magát a Csokoládét...), de emlékeim szerint nagyon tetszett a sötét, egzotikus hangulata. Az epertolvaj hangulatát sokkal hétköznapibbnak éreztem, de nálam is telik az idő, kilenc évvel és sok könyvvel a hátam mögött már nehezebb elkápráztatni.

Ez a könyv Vianne Rocher önmagával, a saját kísérteteivel vívott harcáról szól, az ellenség csupán allegória. Mindenki küzd a saját ellenfeleivel, a többi fiatal a saját szüleivel, ahol az ellenállásban kapóra jön az új idegen Lansquenet-ben. Francis Reynaud-t, Vianne régi ellenségét (most már inkább barátját) a lelkiismerete kínozza, a nyughatatlan Rosette pedig a helyét keresi, miközben körülötte mindenki felnő, ő meg kislány marad.

Ui.: Hálás vagyok a kiadónak, amiért továbbra is Szűr-Szabó Katalin fordítja Harris könyveit, nekem már ő a "magyar hangja".

Eredeti cím: The Strawberry Thief

Sorozat: Csokoládé 4.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2019

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: 4000 Ft

Rövidkék

Nagyon hiányzik az írás - meg bármilyen normál szabadidős tevékenység -, sajnos idő és energia hiányában csak rövidkékre futja, ráadásul, ahogy elborzadva megállapítottam, még tavalyi könyvekről.


Michael Cunningham: A hókirálynő

Két könyvet olvastam a szerzőtől, mindkettőbe beleszerettem és kincsként tartalékoltam az olvasatlan harmadikat, hogy a csoda ne csak három napig tartson - el lehet képzelni az örömömet, amikor a Jaffa kiadó úgy döntött, Michael Cunninghamet fog kiadni.

Valószínűleg sok moly megtapasztalta már azt az érzést, amikor egy várva várt könyvet végre a kezébe kaparint... és nem tetszik. Ezt a keserű csalódást éreztem A hókirálynő olvasása közben.
Tartalom nélküli forma, mélység nélküli felszín, leginkább ez jut róla eszembe. Benne van az összes Cunninghamre jellemző stílusjegy, de a történetnek nincs súlya. A szereplők idegesítettek, legszívesebben mindegyiket hókon csaptam volna egy szeneslapáttal; ugyanolyan elveszettek, esendően hétköznapiak, mint az Otthon a világ végén karakterei, de hiányzott az a plusz (az a jó nagy plusz), ami miatt érdekelnie kellett volna az életüknek és hogy ne csak a feltupírozott manírhegyeket lássam.
Remélem, csak egyszeri kisiklás volt - Baricco Mr. Gwynével jártam ugyanígy -, és a többi, hátralévő könyvében nem kell csalódnom.

Update: nemrég elkezdtem olvasni a Mielőtt leszáll az éjt és kb. 30 oldal után visszatettem a polcra. A tünetek ugyanazok: mintha kilúgozták volna az általam ismert Cunningham stílusát, mindentől megfosztották a szövegét, ami szép és ami együttérzést kelt bennem a hétköznapian elcseszett szereplői iránt. Tizenkét év telt el Az órák és a Mire leszáll az éj eredeti megjelenése között - azért nem Az órák után megjelent Jellegzetes napoktól datálom az eltelt időt, mert azt még nem olvastam -, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy egy író megváltozzon, de ez engem akkor is elborzaszt. Nem tudom pusztán a fordítóváltásra (mivel Tótisz András meghalt, a Jaffa nem is tehetett mást - jó lenne, ha nem A szürke ötven árnyalata miatt emlékeznének rá) fogni ezt az elképesztő különbséget. Nagyon szomorú vagyok.

 Joanne Harris: Urak és játékosok

Ugyan azt terveztem, hogy az újraolvasásokról nem fogok írni, hogy száz százalékban megmaradjanak szabad élménynek, de egyszerűen muszáj pár sorban megemlíteni Harrist. Emlékszem, hogy az első olvasásnál mennyire lenyűgözött a hűvösen elegáns stílusa, milyen élesen kirajzolódtak előttem a karakterek és milyen veszettül kattogtak az agyamban a fogaskerekek, hogy kitaláljam a történet fontos részleteit. Természetesen a felfedezés élménye már elveszett, mert élénken élt bennem a regény emléke, de második olvasásra volt alkalmam megcsodálni a finom részleteket, hogy Joanne Harris milyen okos szerző.
A többi könyvét is tervezem újraolvasni, bár nem ártana begyűjteni a pár hiányzót és kipipálni azt a két-három darabot, amit még nem olvastam.

 Sarah Perry: Melmoth

Amennyire magával ragadott Az essexi kígyó, annyira nem tudott lekötni a Melmoth, de lehet, hogy ez részben az én hibám, talán több egybefüggő időt kellett volna adnom neki. A stílusát... igazából mindent egy kicsit mesterkéltnek találtam, a történetet pedig túl egyszerűnek. Valamiért úgy érzem, fajsúlyosabb szerző illett volna Melmoth-hoz, az asszonyhoz, akit megelőz a haldokló liliomok édeskés illata és amíg nem jön el érted, csak egy tompa villanásként érzékeled a szemed sarkából.
Bocsi, Sarah, majd legközelebb.


Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Nagyon gonosz leszek: nekem ebben a könyvben az írónő neve tetszett a legjobban. Na, jó, a múltbéli részekkel, amikor a világ még az általunk megszokott módon működött, egész jól elvoltam, tetszett a melankolikus hangulatuk, a felvázolt élettörténetek. Az apokalipszis utáni viszont nem annyira, valahogy a szereplők és a történet is eltörpült az olvasó megdöbbentése iránti vágy mellett, miközben az írónő igyekezett költői maradni, megragadva az élet tünékeny szépségét. Nálam ez nem igazán jött át, ahhoz, hogy ledöbbenjek és elkezdjem felhalmozni a konzerveket (ismét gonosz vagyok), nem elég pár hatásvadász képet hozzám vágni. Kicsit erőltetett volt a szálak összefonódása, nehezen tudtam elhinni, hogy pont azok az emberek maradtak életben (stb., stb., stb....), akik között van pár összefüggés és hogy az egész milyen sorsszerű.

A bennünk élő sötétség

"Talán Kanut királyt játszom, aki hiábavalóan igyekszik feltartóztatni az áradatot. Mégis hinnem kell, hogy megmenthetem a St. Oswaldot. Bármily fegyver akadjon is, az tisztességes lesz. Legyen akár kerti törpe vagy egy számítógép. Éveken át ellenálltam a változásnak abban a reményben, hogy a változás elkerül majd. Most nekem kell a változás előidézőjévé válnom, bármilyen kényelmetlen szerep is ez."

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

Nem olyan rossz ez, de kezdjük az elején.

Amióta az Ulpius-ház kiadó jobblétre szenderült, Joanne Harris a magyar kiadói pokol valamelyik bugyrába süllyedt, és sokan értetlenkedtünk afelett, hogy jó pár fos Ulpius-szerző mellett a Libri miért nem folytatja Harris kiadását, holott viszonylag ismert szerző még A felszín [azon emberek gyűjtőneve, akik csak azokat a könyveket ismerik, amelyeket a hirdetések és a filmek az arcukba tolnak] körében is*. Aztán megtört a jég a Csokoládéval, a rajongók kicsit tépték a hajukat, de legalább már felcsillant a remény, és meg is érkezett a Different Class magyar kiadása képében.

Nem akarok sopánkodni a címen, a borító tetején díszelgő, szerintem kissé félrevezető mondaton (bár a könyvből van), örülök, hogy megjelent és Szűr-Szabó Katalin fordította, egyebet nem is kívántam a kiadótól, tehát nézzük a könyvet.

A könyv a Malbry városkájában játszódó Kékszeműfiú és Urak és játékosok című regénnyel egy halmazt alkot - igen, tulajdonképpen sorozatot, de egymástól függetlenül is lehet őket olvasni, és Harris van olyan jó fej, hogy a könyv felét nem a másik kettő rezüméje teszi ki és nem spoilerez, vagyis nem hülyének, hanem gondolkodó lénynek tekinti az olvasóit.

A cselekmény egy évvel az Urak és játékosok galibái után játszódik, a helyszín ismét a patinás, büszke és merev hagyományaihoz makacsul ragaszkodó, ötszáz éves fiúiskola, az egyik nézőpontkarakter Roy Straitley, a koros, zsémbes latintanár, a másik ismét egy Idegen, Aki Tönkre Akarja Tenni az Iskolát - a személyét nem ismerjük, de az biztos, hogy pszichopata, aki titkolja beteges hajlamait.

Sok olvasónak csalódást okozott ez a regény, a hosszas várakozás is feljebb tornázta az elvárásokat. Abban egyetértek a többiekkel, hogy nem annyira kirobbanóan jó, mint az Urak és játékosok, de nekem azért nem okozott csalódást. Az egész könyvet Straitley uralja, szerintem a lassú felvezetés is az ő számlájára írható, mintha Harris direkt hozzá igazította volna a regény stílusát. Ez az ő utolsó főszerepe; sok a nosztalgia, a kesergés, a félelem a felejtéstől, a magánytól - néhány öreg Ozzie-nak az élete az iskola, nem házasodtak meg, nincsenek gyerekeik, hobbijaik, de még egy macskájuk se. Straitley nem akar szánandó, öreg bácsi lenni - egy olyan fiatalember (ez az öregek kedvenc degradáló szava minden, náluk fiatalabb férfira) figyelmezteti a sajt és a sütemény veszélyeire, akit annak idején ő tanított meg az első deklinációra! Hová tűnt az a 20-25 év? Hová tűnünk mi? Retteg attól, hogy már nem ér semmit, hogy megfakul és semmivé válik - ki az, aki nem fél? Az öregségtől, ami olyan, mint egy szégyenbélyeg, miközben a tükörből egy tizenéves csillogó tekintete néz vissza?

Straitley erőteljes szerepe mellett a rejtély, ami összefonódik a múlttal, a St. Oswald súlyával, Malbryval, lassan bontakozik ki, de a végére felgyorsul a tempó és minden összeáll, és azért Joanne Harris még tud meglepetést okozni és matekolnivalót adni a téli estékre. Nincs itt semmi baj, csak várni kell egy kicsit. Mindenki olvassa el, vagy olvassa újra a másik két kötetet, többet nem mondok.:)

Sok mindent érint ezen felül a St. Oswald fiúiskola; a mieink kontra többiek kérdését, mennyit számít, ha egy nem közülünk való hal meg, akinek nem bőrtáskája, hanem hátizsákja és steppelt kabátja van és a Sunnybankbe jár; hogyan kell lépést tartani a mai kor elvárásaival; meddig tanár a tanár, és mikor válik csillogó mosolyú marketingessé; meddig terjed a felelőssége; helyes-e gondokat iskolán belül megoldani; ki kell-e állni az igazgatónak a tanárai mellett, vagy mindent áldozzon fel egy gyerek szeszélyeiért, mert már attól túlélő lesz, ha összeszidják? A megoldás valahol középen van, de nem univerzális és sohasem tökéletes - de csak így van mód arra, hogy elkerüljük a bennünk élő sötétség és a mindent elnyelő mélység vonzását.

* Utálok lábjegyzetelni, de szerintem a Csokoládé filmváltozata többet ártott az író imázsának, mint használt. A film cuki, kedves, fogyasztásbarát, Joanne Harris azonban minden, csak nem tündibündi.

Eredeti cím: Different Class

Sorozat: Malbry 3.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2017

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: 3500 Ft (mivel libris, ötszáz akcióban lesz benne)

A pikk dáma

Joanne Harris: Aludj, kislány!

Nem is tudom, mi ütött belém, hogy a Sipino olvasása után erre a hányatott sorsú, egyöntetűen közepesnek minősített Harris-regényre kívántam rá. Amíg megforgattam magamban az ötletet, gyorsan elolvastam a Tengeralattjáró Révfülöpön-t, mert könyvtári, de utána habozás nélkül őt választottam. Úgy tekintettem rá, mint egy erőpróbára - vagy sikerül megugranom, vagy nem.
Sikerült. Valószínűleg Joanne Harris-rajongó vagyok, akinek a neve az avatatlan bűnösök számára igénytelen cukimuki lektűrszerző, de aki képes egyetlen, enyhén giccses film alapján megítélni egy sokoldalú szerzőt, az le van szarva.

Hat évvel ezelőtt egyszer már megpróbálkoztam az olvasásával, de a sápadt, beteges leányzó és a parancsolgató faszi kettőse untatott és szokatlan bizarrságot árasztott magából, ezért kb. hatvan oldal után félretettem azzal a magyarázattal, hogy minden írónak lehetnek kevésbé sikerült könyvei. Most már nem látom félresikerültnek, max. sajátosnak, de, úgy gondolom, méltó helye van a tiritarka, sokszínű életműben. Szeretem, ha Harris kísérletezik, és tök jó, hogy nem ragadt le a boszorkányos, franciás gasztroélvezetekkel tarkított sémánál, ami előbb-utóbb úgyis sablonossá kopott volna.
Nekem a főszereplő Henry Chester volt; az ő sötét vágyai, a lelke mélyén tekergő őrülete a cselekmény katalizátora. Mindig érdekelt, hogyan lesz valakiből sorozatgyilkos - mert, ha a rogyadozó önkontrollja nem fogja vissza, Henry Chester nőket kaszaboló gyilkossá vált volna. A gyerekkori elfojtások, félelmek, egy gyerek számára félelmetesnek tűnő, vallásos babonák, a szülői háttér lehetett a felelős ennek az embernek a torzulásaiért, és ezáltal lett Effie, az ízig-vérig gótikus, naiv hősnő nemezise, aki kísértetként lebeg végig az egész regényen.
Harris a hagyományos kísértettörténet-felállást fűszerezi meg a saját, egzotikus-egyedi fantáziájával; felbukkan a többi regényéből ismert karizmatikus, erős nő, akit most Fanny Millernek hívnak, és majdnem egészen a sötét oldal szolgája, jól feldobja a gótikus keret sápadtságát. A gárdához csatlakozik még a csavargó, kétes erkölcsű festő-szélhámos, Mose Harper. Valamennyien egy nem nevesített személynek mesélik el a történetet és a benne játszott szerepüket - gyónni akarnak, meggyőzni vagy csak szimplán mesélni.
Lehet, hogy Szűr-Szabó Katalinnál szokványos jelenség, de elbűvöltek a gyönyörű, találó szavak: nyírfalány, és a"a holdfényben ezüsthamuvá dermedt dús csipkéket és bársonyt, az öltözőasztal sötét fáján jégcsapként csillogó üvegeket és fiolákat"-féle részletek.

Nem igazán tudom, kinek ajánljam ezt a regényt, mert még a Harris-olvasókat is megosztja, de szerintem érdemes vele tenni egy próbát. Azt hiszem, nekem még a Partvidékiek is tetszeni fog...

Ui.: Az írásjelektől megfosztott cím, a borító és az üvöltő romantikusregenyek.hu-reklám fölött hat év alatt sem tudtam napirendre térni.

Eredeti cím: Sleep, Pale Sister
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009
Ár: 3500 Ft

Jön az Apok... öö, Ragnarök!

"Loki elutasítóan legyintett. - Istenek? Na ne nevettess. Bárkiből válhat isten, ha elég híve akad. Még hatalom sem kell hozzá. Az én időmben láttam színházi isteneket, gladiátor isteneket, sőt, mesemondó isteneket is, Maddy... ti, emberek, mindenhol isteneket láttok. Ez csupán ürügy, hogy ne kelljen a saját fejetekkel gondolkodnotok...
- De azt hittem...
- Isten csak egy szó, Maddy. Mint a Fúria. Vagy a démon. Szavak, amikkel az emberek olyasmiket jelölnek, amiket nem értenek. Fordítsd meg, és netsit kapsz. Az is megteszi."

Joanne Harris: Rúnajelek

A lelkiismeretemet (vagy annak helyét) nyomó súly ismét csökkent egy mikronnyit, és ismét hálás vagyok a Várólistacsökkentésnek (nem mikronnyi mértékben), amiért "elolvastatta" velem a Rúnajeleket, ami, könnyen lehet, hogy az egyik leghosszabb ideje várakozó olvasatlan könyvem. Bumm, ez is megvolt. Mint a világvége.
Az előzetes feltérképezések - khm, volt rá időm - alapján tudtam, hogy nem a Csokoládé-féle Harris-stílus várható, semmi boszorkányos rafinéria és háztáji mágia. Anno ez a visszatartott a regénytől, mert azt hittem, a fantasy annyira nem kenyere az írónőnek, de tévedtem.
Ennek a nőnek még ez is megy! Néhány könyv alatt sok arcát mutatta meg; a fent említett nőiesebb mellett van kifejezetten sötéten játékos oldala (ezt hívom dark Harrisnek - lásd Kékszeműfiú vagy Urak és játékosok), a fantasy-Harris - PuPilla írta valamikor, hogy az ebbe a műfajba tartozó könyveit most már Joanne M. Harrisként fogja jegyezni -, és most jutott eszembe, hogy talán maga a Szederbor (amikor Jo egy férfi fejébe bújik) és az Aludj, kislány is külön kategóriát érdemel, bár az utóbbit még nem olvastam, ill. egyszer belenéztem, de éppen nem voltunk kompatibilisek és visszatettem a polcra. Állítólag elég "beteg" könyv - hogy aztán ez a dark Harris-féle beteget jelenti, vagy valami egészen mást, azt nem tudom, de egyszer majd kiderül.

Most viszont nézzük a Rúnajeleket.
A regény a mostanában divatos északi mitológiába kalauzol minket, nem a Marvel-módi, trendi változatban, hanem az igaziban. Mondhatnám, hogy érződik a történeten, hogy Harris mennyire beleásta magát a témába, de annyira felületesen ismerem, hogy nincs pofám leírni. Később lapozgattam Arthur Cotterell Képes mitológiai enciklopédiáját - imádom ezt a könyvet, ámuló gyereknek érzem magam, ahogy lapozgatom a gyönyörű képekkel teli albumot -, és az olvasottak alapján úgy tűnt, Harris alaposan elmélyedhetett egy hasonló kötetben. Azt hiszem, ez a mondat felel meg az igazságnak.
Természetesen a mértéktelen locsogás mögött megbújó igazság az, hogy túl régen olvastam egy túl olvasmányos könyvet. Meglepődtem, mennyire magával ragadott, mennyire izgalmas, pedig az is visszatartott annakidején, hogy egy YA-ról van szó, de Harris a nagy klisét - a kiválasztott lányét, aki egyébként meghurcolt árva - is okosan kezeli, színt és életet visz bele. Azzal a régi trükkel is jól él, hogy egy fordulópontnál vált nézőpontot. Neki elnézem ezt a fogást, mert nem érzem hatásvadásznak, vagy csak szimplán érdekel a történet, és ilyenkor leszarom, ha valami hatásvadász.
A jellegzetes Harris-i motívum, akárcsak a többi regényében, itt is jelen van: az emberi rosszindulat kendőzetlen bemutatása. Elképesztő és undorító, hogy az emberi butaság, félelem és szűklátókörűség mekkora rombolást képes véghezvinni, és ezt mennyire gátlástalanul teszi. Ilyenkor felmerül bennem, hogy Rowlinghoz hasonlóan Joanne Harris se szereti annyira az embereket.

"- Helyes - mondta Szkádi. - Induljunk! És Loki...
 - Igen?
 - Ha valami trükkel próbálkoznál...
 - Kicsoda? Én?!"

De talán az isteneket se. Nagyon tetszett, hogy nem korlátlan hatalommal bíró, sebezhetetlen mindenhatókról van szó, hanem szinte emberi lényekről, akikben az átlagosnál nagyobb mágikus szikra van, de ami csupán szánalmas maradványa a korábbi ősi, végtelen erőnek - a régi isteneknek leáldozott, és egy új követeli magának a hatalmat? Sikerül-e megvédeni a világot, és felidézni a fénykort, vagy minden ismét összeomlik, és egy új világrend alakul ki, amiben nincs helye Odinnak és családjának, a koboldoknak, a tündéreknek?

Hogy mindez sziklaszilárdan kiderüljön, ahhoz szükségem lenne a folytatásra, a Runelights-ra, amit könnyen lehet, hogy kénytelen leszek angolul abszolválni, mert ez még akkor se akaródzott megjelenni, amikor az Ulpius még létezett, hát még most... azért remélem, hogy valamelyik kiadó folytatja Joanne Harris magyar kiadását, ha a sok junk book kaphatott esélyt, akkor neki is kellene. Nem mutogatok a Librire, áá, dehogy.

Ui.: ááá, összeesküvést fedeztem fel! Ugye emlékeztek, hogy a Kékszeműfiú és az Urak és játékosok egy Malbry nevű városkában játszódnak? Hát a Rúnajelek is! Hűű!

Eredeti cím: Runemarks
Sorozat: Rúnajelek 1.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 4000 Ft

"A nevetésben nincs édesség. Mindent felfal..."

"Mint már említettem, tökéletes nap volt. Ötvenöt év távlatából nehéz annak a néhány órának a repeső örömét érzékeltetni; kilencévesen az ember olyan sebezhető, hogy néha egyetlen szótól is kiserken a vére, és én még az átlagnál is érzékenyebb voltam. Szinte vártam, hogy elrontson mindent..."

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Minél hosszabb idő telik el egy könyv olvasása és a róla való írás között, annál "fakóbb" az élmény, küszködve keresem a szavakat, amelyek a legpontosabban adják vissza az átélt érzéseket. Az Ötnegyed narancs nem ilyen. Holnap lesz egy hónapja, hogy nekiálltam olvasni, de elég rágondolnom, és olyan erősen megrohannak az emlékek, mintha csak tegnap fejeztem volna be. Mintha én is átéltem volna azokat a rettenetes és mégis gyönyörű eseményeket.
Tudtam, hogy Joanne Harris jól bánik a szavakkal. Mágusként idéz fel olyan elemi benyomásokat, színeket, hangokat, illatokat, amik az ember legmélyére jutnak el, az ösztönök birodalmába. Oda, ahol az értelem, a civilizáció nincs jelen, csak a nyers ember, az, ami a maszk mögött van. Ősi érzések, amik néha kiszabadulnak a béklyóikból; a félelem, a gyűlölet, a birtoklás vágya.
Nem véletlenül ezeket emeltem ki.
Tudtam, hogy Joanne Harris nemcsak a színek-hangok-illatok hármas mágiáját birtokolja, hanem ismeri a hideg, számító téboly uralmát is, a könyörtelen játékosét.
Sőt, az is tudtam, hogy ismeri a nyers ösztönök hatalmát, hiszen minden könyvében megjelenik. Általában a felszín alatt fodrozódik, mint Öreganyó, a csuka "olajosan fénylő oldalának irtózatos szépsége". De az Ötnegyed narancsban elszabadul a pokol; olyan mélységig itatja át a harag és a gyűlölet, hogy perzseli az ember bőrét. És a gyűlölet lángja soha nem alszik ki; átokként, a génekbe kódolva öröklődik, úgy adja át egyik generáció a másiknak, mint egy házat vagy egy birtokot. Ebből élsz, ez az örökséged. Ez vagy te.

"Elég, ha egyszer említi a Dartigen nevet, és gondosan, kemény munkával felépített életem összeomlik...Talán túlzásnak hangzik. Pedig nem az. Les Laveuses-ban most is élénken emlékeznek a háborúra. Vannak, akik még mindig nincsenek beszélő viszonyban. Denise Mouriac és Lucile Dupré, Jean-Marie Bonet és Colin Brassaud. Aztán ott volt pár éve az az eset Angers-ban, amikor egy legfelső emeleti lakás feletti szobába zárva találtak rá egy öregasszonyra. A szülei zárták be oda 1945-ben, amikor rájöttek, hogy együttműködött a németekkel. A lányuk akkor tizenhat volt. Ötven évvel később szabadult ki, amikor az apja végre meghalt. De közben megöregedett és megőrült.És azok az öregemberek, akiket - némelyiket nyolvan-, kilencvenévesen - háborús bűnökért zártak börtönbe? Vak, agylágyulástól megzavarodott, beteg öregembereket, akiknek petyhüdt arcán értetlenség ült. Képtelenség elhinni, hogy valaha fiatalok voltak. Lehetetlen véres álmokat képzelni a törékeny, feledékeny koponyákba. Törjük szét az eszközt, és a lényeg kisiklik az ujjaink közül. A bűn önálló életre - igazolásra - kel."

Ez párosul Harris megszokott, már-már boszorkányos hangulatával. Elképesztő kombinációt hozott létre, mint amikor egymással elegyedik két, egymástól távol álló íz. Amikor befejeztem, legszívesebben azonnal újra kezdtem volna, hiányzott ez az utált-szeretett világ, Framboise világa, gyerekkora. Nosztalgiát éreztem a múltja iránt, pedig nem is velem történt. Annyira élő a történet, hogy akár igaz is lehetne - nem lepődnék meg, ha Harris valós elemeket alkalmazott volna.

Feleslegesnek érzem, hogy leírjam, miről szól a történet, pontosabban annak kerete. Nem az a lényeg, hol játszódik, kik a szereplők. Talán még az se, hogy mi történt. Mennyire apró, halálos titok, merengtem el rajta. És mire képesek, akkor is, ha rejtve maradnak, akkor is, ha kitudódnak. Az apró titkok istene, az övé ez a regény.

Ui.: egy apró fricska az elszállt gasztromániásoknak:
"Aztán jelent meg a cikk. Én magam nem olvastam; olyan képeslapban jelent meg, amely az ételt a stílus velejárójának tekinti – Idén mindenki kuszkuszt eszik, drágám, az olyan de rigueur –, míg számomra az étel egyszerűen csak étel, az érzékek számára élvezet, gondosan megszerkesztett mulandó dolog, akárcsak a tűzijáték, néha kemény munka, de nem olyasmi, amit komolyan kell venni; az isten szerelméért, nem művészet! Fent be, lent ki."


Eredeti cím: Five Quarters of the Orange
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2003
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti ár: 2480 Ft

A fekete autan

"Bármerre fúj is a szél, a változás mindig ott jár a nyomában."

Joanne Harris: Csokoládés barack

A második rész, a Csokoládécipő (The Lollipoop Shoes) megjelenésekor odavoltam az ijedelemtől. Elrontja. Elrontja. Tutira elrontja, nem lehet ugyanazt a színvonalat, hangulatot hozni. Nem is hozta. A Csokoládécipő az általam "dark Harrisnek" nevezett stílusban íródott, nem a derűs, boszorkányos hangulatú háztáji mágia és az emberi jellemek fonáksága jellemezte, hanem egy utazás az éjszaka mélyére, metaforikus olvasattal súlyosbítva. Annyira különbözik a Csokoládétól, hogy nem is szeretem egy halmazban tárgyalni őket.
A harmadik résszel lefutottam ugyanezt a kört - ha lesz negyedik, totál idegroncs leszek -, csak kb. egy évvel kevesebb ideig néztem vele farkasszemet, mert a számtalan olvasási projektem közé tartozik az is, hogy a régi kedvenceket (pl. Harris vagy Ulickaja) visszahozzam az olvasási köztudatomba.
Nos, a Csokoládés barack nem hasonlít a Csokoládécipőre - a Csokoládéra annál inkább [annyira utálom a birkaolvasóknak kitalált magyar címeket], több szempontból is; a fentebb emlegetett stílus, hangulat mellett a helyszín is ugyanaz, ám a fő hangsúly eltolódik Vianne-ról egy másik szereplőre - Francis Reynaud-ra, a Csokoládé rettegett Fekete Emberére.

"A varázslat legolcsóbb formája; szavak, amelyek annyit érnek, mintha fütyülnénk félelmünkben a temető mellett. De néha nincs más, csak a szavak, és néha a kísértetek ezektől is elriadnak."

Remélem, mindenki legalább annyira meglepődött, mint én, amikor a curé fejében találtam magam, és személyes tolmácsolásában ismerhettem meg a gondolatait. Azt hiszem, kevés író tud úgy rehabilitálni egy negatív szereplőt, mint Joanne Harris. Ahogy a Csokoládé Vianne harca volt, a Csokoládés barack Reynaud küzdelme - a környezetével, az előítélettel, intoleranciával, az egyház iránti engedelmességével, és főleg saját magával. Fekete-fehérre osztott világa erőteljesen átszíneződik.
Természetesen Vianne nem marad egy háttérben mozgatott szereplő, amellett, hogy ő a másik nézőpontkarakter, szintén erőteljes változáson megy keresztül, kénytelen szembenézni azzal, hogy életfilozófiája tökéletlen és nem illeszthető bele az élet valamennyi mozzanata - csúnyán hangzik, de nem egy univerzális szabályrendszer. Egy boszorkányos nő, aki apró varázslataival, szavakkal és csokoládéval megmenti az embereket az önsorsrontástól, helyesebb vágányra tereli őket, vagy egyszerűen örömöt csempész az egyhangú, szürke napokba, mindössze néhány hét, hónap alatt? Vagy csak azt akarja, hogy szükség legyen rá, és gyenge, mert túl sokat foglalkozik azzal, mit gondol a többi ember?

"Mit keresek én Lansquenet-ben? Nem tudom megállni, hogy eltöprengjek rajta. Az autan hozott volna ide? És ezúttal melyik? A fehér, ami nem hagy aludni, vagy a fekete, ami elveszi az ember eszét?"

Ez nem az én pszichológiai vandálkodásom summája, hanem Vianne saját gondolatai. Már a Csokoládé olvasása közben elgondolkoztam rajta, miért vándorol ez a nő egyik helyről a másik, miért hívja a szelet, hogy aztán egy-egy rövid beavatkozás után továbbálljon vele? Nem, a szél csak a feldíszített magyarázat.
És miért tér vissza Vianna Lansquenet-be, ebbe a zárt közösségbe, ahol nem elég, hogy mindenki ismer mindenkit, hanem azt is tudják, ki mit, mikor, kivel és hol csinál, ha pedig nem így van, akkor megindul a találgatás, a pletykamalmok működésbe lépnek, és innentől bármi megtörténhet? Lehet, hogy nem Lansquenet-nek van szüksége Vianne-ra, hanem neki Lansquenet-re? Lehet-e egy örökös vándornak otthona? És Vianne talán arra is rájön, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, és nem szabad túl nagy árat fizetni érte.
Ezekhez a gondolatokhoz, töprengésekhez társul a jellegzetes Joanne Harris-hangulat, az az elringató, mágikus női miliő, ami annyira jellemző volt az első részre - ezért gondolom, hogy aki nem szerette a Csokoládécipőt, tegyen egy próbát a soron következő kötettel.

"A nap már kellemesen sütött, és a melegétől felszabadult az Armande kis kertjét megtöltő rózsák illata, amelyek rákonyultak a kerti útra, és a támasztékon kapaszkodtak felfelé. Nyolc éve senki sem metszette meg őket, és majdnem elvadultak, de az illatuk megmaradt: törökméz és szélben száradó tiszta lepedők csodálatos illatának keveréke."

Minden visszatér. A folyó végül mindent visszahoz.
Végül mindenki hazatér.

Eredeti cím: Peaches for Monsieur le Curé
Sorozat: Csokoládé 3.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2012
Fordította: Szűr-Szabó Katalin, Sillár Emőke, Tomori Gábor
Ár: 4000 Ft
Az írónő honlapja

Kegyetlen játékok

"Mint mondtam, nehéz a St. Oswaldot megmagyarázni: reggelente az iskola zajait, a fiúk lábának tompa dobogását a kőlépcsőkön, az égett pirítós szagát a refektóriumból, azt a különös, sikló hangot, amit a frissen fényezett padlón végighúzott, pukkadásig tömött sporttáskák adnak. A dicsőségtáblák, amelyeken az arannyal festett nevek ükapámig nyúlnak vissza, a háborús emlékmű, az osztályfényképeken a hetyke, fiatal arcok, amiket vörösesre fakított az idő. Az örökkévalóság metaforája."

Joanne Harris: Urak és játékosok

Joanne Harrisnek két arca van, illetve én kettőt ismerek, két íróit. Az egyik finoman nőies, rafináltan boszorkányos, fahéjillatú "háztáji mágiával", ez a Joanne Harris írta például a Csokoládét. A másik arca egészen más; sötét, hidegen csillogó intelligencia, játékosság és némi kegyetlenség jellemzi, az ő műve a Kékszeműfiú, valamint az Urak és játékosok.
Ha jól emlékszem, tavaly olvastam a Kékszeműfiút, ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, lenyűgözött. Vagy seggre ejtett. Megvan benne a Csokoládé-Harris szenzualitása, de sokkal zordabb (abszolút nem nőies) formában, emellett zseniális, többszintű, labirintusos, szó szerint színes-szagos, játékos. Játszik az olvasóval, a narratívával, a szereplőkkel, úgy bánik a szavakkal, mintha kártyalapok lennének, kicsit megkeveri őket, és homlokegyenest más kombinációt hoz össze, mint az előző. Azért előzte meg az Urak és játékosok a többi olvasatlan Harrisemet, mert állítólag ez is Dark Harris műve. Izgatottan vágytam erre a különös olvasmányélményre, azt akartam, hogy megint ámulatba ejtsen és magához kösse a gondolataim. Ezt a könyv maradéktalanul megtette, de nem úgy, ahogy a nagy testvére.

Az első felét egy délután és este alatt olvastam el. Észre sem vettem, mennyit haladtam. Csak ültem a kanapén, lógáztam a lábam és olvastam - tudjátok, ilyenkor mi történik: a külvilág számára úgy tűnik, az illető csak olvas, de áttételesen átkerül egy másik világba. Én a St. Oswald ősz-, por-, kréta-és tankönyvszagú világában jártam, Roy Straitley mellett ültem a harangtoronyban, és rettenetesen kívántam a tejes, cukros teát, pedig soha nem ittam így. Egy kicsit én is tanár, diák voltam az elit fiúgimnáziumban, holott mindig utáltam az iskolát és egy pillanatig nem akartam tanítani.

"Közben az igazgató folytatja a zoknihadjáratot. A hétfői iskolai gyűlést szinte kizárólag ez a téma töltötte ki, aminek eredményeként azóta szinte az összes az összes fiú a legvadabb zokniját veszi fel az iskolába, és olykor élénk színű zoknitartóval is fűszerezik a dolgot.Eddig a következőket számoltam össze: egy Bugs Bunny, három Bart Simpson, egy South Park, négy Beavis és Butthead, Allen-Jones esetében pedig egy szemkápráztató rózsaszín zokni, amire a Powerpuff lányokat hímezték flitterrel. Nagy szerencse, hogy már nem olyan éles a látásom és sosem veszem észre az ilyesmit."

Harris ismét megvezeti az olvasót, persze az orránál fogva, olyan okosan és elegánsan, hogy tanítani lehetne. De én már jártam hozzá egyszer (meg is buktam), és nem engedtem, hogy átverjen. Roppant büszke voltam magamra, amiért rájöttem erre-arra. (Szándékosan fogalmazok így, mert azt szeretném, hogy ha olvassátok a regényt, lepődjetek meg.) Ettől függetlenül csuda furfangos történet, a nagy tűzijáték mellett számos kisebb petárdával - én még gyártottam is egyet pluszba -, de pont azért, mert a Kékszeműfiú volt az első megmérettetésem, nem esett le az állam a földig. Ahhoz képest ez jóval egyszerűbb, kevésbé beteges történet.
Tudom, hogy minden pozitív szó ellenére úgy tűnik, csalódtam a regényben, pedig nem. Másra számítottam, de annyira magába szippantott a St. Oswald "úri rozzantsága", a tanári szoba intrikái, összeesküvései, az iskola hagyománya, az iránta érzett áhítat, hogy nosztalgiát éreztem iránta, esküszöm. A St. Oswald nem létezik, én nem malbry-i tanár vagyok, de Harris olyan jól megragadta azt, ami olyan régóta fenn tartja ezt az iskolát - ami "folyton vagy a tragédia, vagy a bohózat küszöbén tántorog" -, hogy teljesen átitatódtam az érzéssel.
Igen, nagyon ügyes vagyok, meg is kívántam az Ötnegyed narancsot és a Csokoládés barackot.

Eredeti cím: Gentlemen and Players
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2006
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 2780 Ft
Az írónő honlapja

Borzalmak cirkusza

"De a rosszfiúk ezernyi színben kaphatók. Hazudnak, csalnak, a szív gyorsabban dobog tőlük, vagy néha hirtelen le is áll. Ezért teremtettem meg a rosszfiukrockot, ami eredetileg egy, a virtuális világban létező gazembereknek szánt WeJay közösség volt, de most a rosszfiúk fóruma, hogy a morális rendőrség hatáskörén túl ünnepelhessenek, bűneik fényében sütkérezhessenek, felvághassanak, és büszkén viselhessék a gazemberségüket.
Pillanatnyilag bárki tag lehet, a belépési díj egy bejegyzés, akár fikció, akár esszé, vagy csak egy kis mocskolódás. Bár ha valaki vallomást akar tenni, akkor ez a megfelelő hely: nincsenek nevek, se szabályok, se színek, csak egy.
Nem a fekete, mint arra számítani lehetne. A fekete túlságosan behatároló. A fekete a mélység hiányát tételezi fel. De a kék kreatív, melankolikus. A kék a lélek zenéje. És a klánunk színe, amely felöleli a gazemberség minden árnyalatát, a szentségtelen vágy minden ízét."

Joanne Harris: Kékszeműfiú
Értékelés: 5* pávaszín az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Egyszer már beleolvastam ebbe a regénybe, de nem kapott el a hangulata, ezért néhány oldal után visszatettem a polcra. Mostanában történt, hogy egyre gyakrabban pillantottam rá, szinte hívott, hogy próbálkozzam meg vele megint. Igazán illetlenség volt félbehagyni a Monte Cristót, de abszolút jól tettem, mert ez egy olyan fantasztikus élmény, hogy kb. a harmadánál kedvencemmé vált.
Úgy érzem, Harrisnek két arca van (akár a történet egyik szereplője is lehetne ez alapján), egyik a... jaj, nem is olyan egyszerű ez. Szóval őt a többség beskatulyázta, még mindig a Csokoládé írója, amelyet sokkal többen láttak, mint olvastak, és a film, bármilyen idilli is, egy romantikus giccs, a könyvvel összehasonlítva pedig még rózsaszín is. Ebbe az egyik csoportba tartozik még a Szederbor, a Bársony és keserűmandula és némileg a Szent bolondok is [azért ennyi, mert a többit még nem olvastam] - amolyan derűs háztáji boszorkánysággal meghintett, az emberi lélek gyarlóságait és csodáit bemutató kötetek, igényes stílusban. De van a könyveinek egy másik része, amelyben a sötétség uralkodik, és a sötétségben a téboly bujkál, a vérszomj, ahol a főszereplők nagyon különböznek a másik csoport hőseitől, ha úgy tetszik, a negatív oldaluk. Ilyen élmény volt nekem a Csokoládécipő és most a Kékszeműfiú, és, mondanom sem kell, meg vagyok veszve ezért a "dark Harris"-ért.
A Csokoládécipőnek csupán egy sötét oldala van, a Kékszeműfiú teljes egészen sötét. Nem fekete, inkább éjkék. Nagyon bizarr, hogy ezt a megnyugtatónak, vidámnak tartott színt milyen fogalmakkal hozza kapcsolatba az írónő, de teljesen illik hozzá (a rózsaszínnel ez nemigen sikerült volna). A kép kezdetben marha egyszerűnek tűnik: itt van BB, a 42 éves kórházi takarító, aki még az anyjával, a harapós keselyű Gloriával él - irtó szánalmasnak tűnik, de BB-nek van egy másik oldala, kekszemufiu, aki fiktív gyilkosságait osztja meg az általa létrehozott fórumon. Egy idő után felmerül a kérdés, hogy valóban fiktívek-e ezek a történetek, mennyi a bennük rejlő igazság - és ez a bizonytalanság egyre fokozódik, egyre több elemmel kapcsolatban, nem tudod, ki kicsoda valójában, mit rejteget a mosolya mögött, mi a színe, mit követett el a múltban és a jelenben. Imádtam ezt a paranoid lebegtetést, a szálak egymásba fonódását, majd szétválását.
De nemcsak ez az egyetlen rétege a könyvnek. kekszemufiú meséit blogbejegyzések formájában ismerjük meg, az írás időpontjával, hangulatával, a hozzá társított zenével és a kommentekkel körítve, vagyis egy virtuális világ is kinyílik előttünk, amely évek óta közkedvelt téma, senkiben sem szabad megbízni, mert az avatár és a nicknév mögött bárki rejtőzhet, blabla, ezt egyébként már nagyon unom, úgyhogy inkább azt emelem ki, hogy BB és a fórum többi tagja is azokhoz az emberekhez tartozik, akinek a virtuális élete valóságosabb, mint a számítógépen kívüli, ami önmagában nem rettenetes dolog - ha van mellette ténylegesen kiépített, saját életvitel, a maga kapcsolatrendszerével (nem mintha ez nem lenne lerágott csont). A regényben BB szemszögéhez hasonlóan ismerjük meg Albertine gondolatait, és nála sem tudhatjuk, mi a valóság és mi a fantázia szüleménye - kettejükben az a közös, visszatükröznek valamit, valakit. "Hova lesz a tükörkép, amikor eltörik a tükör?"
Fekete, barna, kék, piros, fehér, zöld. Elképesztő szerepe van a színeknek, már-már allegóriáknak lehet mondani őket. Hogy tényleg hatással vannak-e az ember személyiségére, fogalmam sincs, de az tuti, hogy ha nekem egyszer gyereke(i) lesz(nek), nem fogom őket egyszínű ruhába öltöztetni, egyszerűbb mosás ide vagy oda.
Oh, Gloria, te jó isten... nála mutatkozik meg először a történet egyik (sokadik) lélektani oldala, ennek a résznek azt a címet is adhatnám, hogy mérgező anyák. Már maga a kifejezés is borzasztó, zöldesfekete, mérget csepegtető indák, amelyek az ember húsába vájnak. Gloria egy patkány szívósságával, egy bivaly erejével és egy kígyó rosszindulatú, sziszegő nyelvével és síkosságával rendelkezik. Ha nem lenne eszméletlenül beteges, torz a személyisége, becsülni is tudnám, hogy egyedül, takarítónőként, majd piaci árusként felnevelt három fiút, de csak megvetni tudom és undorom tőle.
Minden anya, szülő számára a saját gyereke különleges - de vannak, akik nem elégszenek ezzel, hanem mások elismerésére vágynak, talán a saját ambícióikat akarják a gyerekükön keresztül megvalósítani, hiszen ő az utolsó reménye; iszonyatos terhet, elvárást tesznek a gyerek vállára, és ha "kudarcot vallanak", kiderül róluk, hogy teljesen hétköznapiak (ami nem így van, csak ezeknek az embereknek erre nincs szeme, túlságosan elvakítja őket a becsvágyuk), akkor pokollá teszik az életét. Nem szükséges ehhez feltétlenül fizikai bántalmazás, elég, ha rendszeresen a szemükbe vágják, mekkora csalódást okoztak nekik, holott "annyi mindent tettek értük". És bármilyen visszataszító, gyomorforgató ez, Harris nagyon jól mutatja be a témát, nagyon messze áll pl. Jodi Picoult hatásvadász leírásaitól, de ezt már megszokhattuk tőle, hiszen minden kötetében foglalkozik az emberi lélek csorbaságaival.
Nem semmi fricska, hogy BB tényleg különleges, de Gloria vakságában ezt nem veszi észre, a szineztéziáit betudja az érzékenységnek, ami a hozzá hasonló embereket csupán dühíti és gyengeségként könyvelik el. BB színeket és szagokat társít a fogalmakhoz, emberekhez, jelenségekhez:

Mama és a reményei. Természetesen az eddigieknél is erősebben jelentkeztek most, hogy az adottságnak neve lett, hivatalos elnevezése, egy tünetcsoport, aminek betegség-és szentségillata volt, a bolyhos, sötétszürke sziszegőivel és a gyümölcsszagú katolikus, tompa színével.

Nagyon sok mindent tudnék még mondani erről a regényről, oldalakon keresztül elemezhetném (már ha még van, aki nem aludt el az unalomtól), de az az igazság, hogy kezdek éhes lenni nem tudom az efféle bemutatással azt érzékeltetni, hogy mit jelentett nekem ez a könyv. Imádtam a stílusát, a szereplők jellemrajzait, mintha a titkos gondolataikban olvashattam volna - nagyon régen volt, hogy egy történet ennyire le tudott kötni, legszívesebben egész nap ki sem léptem volna kekszemufiu és a többiek világából, még ha ez azzal is fenyeget, hogy ott rekedek - nekem vajon mi lenne a színem?

Ui.: itt a kekszemufiu által hallgatott dalok listája, ha szeretnétek belehallgatni ebbe a regénybe.

Eredeti cím: blueeyedboy
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2010
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 4000 Ft
Az írónő honlapja