2018. július 31., kedd

Blogszülinap

Érdekes, a saját szülinapom hidegen hagy - sőt, dúvad melankóliába esek tőle -, de a blogéról mindig megemlékezem, amiről mellesleg csak annyira emlékszem, hogy valamikor július végén van, mint az enyém.
Ugyan a Blogspoton nem látszik, mert még a Freeblogon kezdtem, de 12 éve kezdtem írni, ez a legrégibb hobbim az olvasás és a körömfestés:D mellett. Sok mindent túléltünk együtt, előnye, hogy nem pofázik vissza, mindig türelmes, nem hagy faképnél és meghalni sem tud (legalábbis nélkülem nem).
Régen egész szép számokat mutatott a Freeblog statisztikája, talán a Blogspoté is a költözés után, de jó ideje kikerültem a köztudatból, a fejemben valamiért akkortól, amióta nem olvasok trendi-friss könyveket (töméntelen mennyiségű YA-t elolvastam, azóta még töméntelenebb jelent meg) és a különböző közösségi felületeken sem tolom az egómat mások arcába-falára, mert nem érdekel a mutatószám-hajhászás; az Amadeablog - és vele együtt a lényem Amadea-része is - mindig privát játszótér volt és az is marad, persze szívesen látok néhány embert és még a kislapátom is kölcsönadnám, mert a közvélekedéssel ellentétben az egykék (vagy az egypirosak, jujj) egyáltalán nem irigyek. Másrészt a Fb egyenesen taszít és ízlésem szerint így is túl sok szabadidőt áldozok fel a virtuális tér oltárán - elnézést a cifrázásért, a munkahelyemen kevéssé tudom kiélni magam -, harmadrészt nem tartom magam és a billentyűkopácsolásom annyira egyedinek, érdekesnek vagy szórakoztatónak, hogy más felületen is az emberek orra alá dugjam.

Kép innen

Nyilván a leggicsesebb tortakompozíciót kellett lementem a Pinterestről, a valóságban nem ilyet, hanem almabortortát kaptam harmadmagammal az Asztalkából, továbbra is könyörgök mindenkinek, hogy ha Pesten arra jár, kóstoljon meg valamit, utána úgyse tudják kidobni. Mindig komoly fejtörést okoz, hogy a himmelreich és a málnás csokitorta hány paraszthajszállal marad le, de az biztos, hogy átkozottul, utánozhatatlanul finom(ak), sírni tudnék minden egyes falat után, szóval köszönöm.


2018. július 30., hétfő

A kilences számú betegség

"Átélte már néhányszor, milyen az, amikor az ember önnön természetétől rémül meg úgy, hogy legszívesebben keresne egy vackot, kábán és magatehetetlenül összegömbölyödne benne, s ki se jönne onnan az idők végezetéig. Valljuk be őszintén, nem ujjongott, amikor a józan észre fittyet hányva őt igazolta az idő. Olyankor mindig letört egy kicsit, mintha hirtelen egész súlyával nehezedne rá egy szenilis gonosz tündér átka, aki a bölcsője fölött testálta rá a természetellenes adottságot valahogy így: »Mivel nem hívtatok meg a gyermek keresztelőjére - ami nem meglepő, mert Adamsberg szülei olyan szegények voltak, mint a templom egere, és a babát vastag takaróba csavarva, egyedül ünnepelték meg a fiuk születését a Pireneusok mélyén - megátkozom azzal, hogy ott is észrevegye a szart, ahol még mások semmit sem látnak.« Valami ilyesmit mondhatott a gonosz tündér, csak szebben, mert nem volt analfabéta, közönséges meg mégúgy sem."

Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!

Kihirdettem a kánikulai szükségállapotot, azaz korlátlan mértékben lehet jégkrémet, dinnyét és dinnyét zabálni, gyümölcslevest szürcsölni és hideg sört gyümölcslevet nyakalni, továbbá bármilyen idétlen ruhadarabban mászkálni, korra, súlyra és nemre való tekintet nélkül - valamint falni a könnyen olvasható krimiket. Fred Vargas (alias Frédérique Audoin-Rouzeau) könyvét még 2012-ben hepetelte be a hörcsögénem valami akcióban és képes voltam hat évig tologatni, mondván, á, az könnyű, ráér..., hát, Az eastwicki boszorkányok után elérkezett a pillanat, hogy a pestis elszabaduljon Párizsban.
Az elején kicsit türelmetlen voltam, nem értettem, mi a franc köze van ennek a bukott hajóskapitány Jossnak meg a hülye ládájának a dögvészhez, aztán minden szépen kialakult, urambocsá' még a szereplőket is megkedveltem; olyan volt olvasni, mint otthon megkönnyebbült sóhajjal belebújni a kedvenc formátlan macinaciba, ami előnytelen, csúnyácska, de annyira kényelmes, hogy a világért se válnánk meg tőle. Ez a kis krimi, akárcsak a kinyúlt macinaci, nem fogja megváltani a világot: kissé esetlen, gyatra, viszonylag könnyű kitalálni, ki a gyilkos, de kellemesen gyorsan és fájdalommentesen lehet vele haladni, és még egy kismacska is van benne. A főszereplő zsaru nem alkoholista (a Watsonja viszont igen, bár egyedül nevel öt fénylő arcocskájú csemetét), ellenben csapnivaló a névmemóriája, fogalma sincs, milyen nap van - szinte látom, hogy a krimirajongók tömege egyként hördül fel -, továbbá fejben számolni se nagyon tud, viszont valami autisztikus hatodik érzék segítségével old meg mindenféle bűneseteket, minekutána kinevezik a gyilkossági csoport élére, a hétársadalom legnagyobb döbbenetére. Az anakronisztikus pestiscécó kifogni látszik Adamsbergen, a hullák szaporodnak, Párizs hányja festi a kereszteket, a gyilkos meg a markába nevet, és még magánéleti bonyodalmak is keletkeznek, jajistenem, hát mi lesz itten.
Ötből négy gyémánt jegygyűrűre értékelném - ha még használnék a blogon számszerű értékelést -, amiben minden jóindulatom, elnéző mosolyom benne van a kissé idétlen humor és az ákombákom gyerekrajzokra emlékeztető szereplők iránt. Érdekes módon éreztem egy csöpp csalódottságot, amiért magyarul nem jelent meg a sorozat többi kötete (ez az egy viszont kétszer, biztos ami biztos), ráadásul Commissaire Adamsbergnek ez a negyedik kalandja a sorban. Vargas amúgy közel húsz könyvet írt. Csalódottság egyenlő magyar könyvkiadás, marad a Talpra, halottak!, amely pedig A három evangélista-sorozat (ők a Messzire fuss, soká maradj!-ban is szerepet kapnak) első része, csak hogy még szebb legyen a történet.

Ui.: Azt tudtátok, hogy a bal kézen hordott gyémánt jegygyűrű talizmánként kezdte a pályafutását a pestisjárvány idején? A tehetős pacákok nem szarral gurigáztak, a legerősebb védelmi eszközt pakolták fel az arájukra.

Eredeti cím: Pars vite et reviens tard
Sorozat: Adamsberg 4.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Gulyás Adrienn
Ár: 2900 Ft (valószínűleg olcsóbban is fellelhető)


2018. július 23., hétfő

Tematikus post - az újraolvasandók végtelen listája

Általában azt tartom magamról, hogy szeretek újra elővenni bizonyos könyveket, rácsodálkozni az elfelejtett dolgokra, elmerülni az ismerős történetekben, fürödni a nosztalgiában, összehasonlítani a régi és az új élményt... aztán mindig rájövök, hogy kispályás vagyok, ráadásul feledékeny kispályás, ezért arra gondoltam, összegyűjtöm egy postban a második körös könyveket.
(Valószínűleg már nem egyszer írtam hasonló bejegyzést - mondtam, hogy feledékeny vagyok.:)

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma Gabriel García Márquez: Száz év magány Alice Hoffman: Itt a Földön Audrey Niffenegger: Az idÅ‘utazó felesége Kathryn Stockett: A Segítség
Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan J. K. Rowling: Átmeneti üresedés Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma
Közel tíz éve olvastam. Értitek, tíz éve.:D Emlékszem, egy másik könyvvel (A burokkal) szomorúan várta a vizsgaidőszak végét a kisasztal faragott lábainál rejtőzve, én meg ugyanolyan szomorúan néztem rájuk. Csupán annyi maradt meg az emlékeimből, hogy sokkal sötétebb hangulatú, mint A szél árnyéka és elég elvont a vége.
Beszereztem a szép új kiadását is, ezért is aktuális lenne elővenni. Ráadásul a sorozat új része, a böhöm Lelkek labirintusa is a polcon vár. Várni is fog még egy darabig.

Gabriel García Márquez: Száz év magány
A szerző fülledt, buján egzotikus, varázslattal átitatott világa iránt ugyanolyan honvágy kínoz, mint Zafón szépiaszín, titkokkal terhes barcelonai utcái iránt, valamiért mégis halogatom a visszatérést, magam sem értem, miért.

Alice Hoffmantól bármelyik könyv, mindig
Az utóbbi években újraolvastam a Hetedik mennyországot és az Átkozott boszorkákat, az Itt a Földönhöz még gyűjtöm az erőt, mert emlékszem, ifjonti fejjel, a nagy balatoni lazulásban is mennyire felbaszta az idegeimet felmérgelt a férfi főhős. A tizenharmadik boszorkányt is olvashatnám, persze.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
Már harmadjára kerülne elő, és nincs kétségem, hogy máshogy, de ismét megrázó élmény lenne.

Kathryn Stockett: A Segítség
Macondo, ódon városok és a déli államok - időről-időre visszavágyom az általam vonzónak talált helyekre. Nem tudom, a déli regények közül miért éppen ez jutott eszembe... talán azért, mert visszatekintve ezt tartom a legjobban megírtnak.

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan
Annyira remekbe szabott, minden igényemnek és szeszélyemnek megfelelő mű, hogy úgy érzem, Valente direkt nekem írta. Majd összegereblyézek egy halom efféle furcsa rétegkönyvet, a végén néhányan azt fogják érezni, mint én pár szerző fényképe láttán: nem szívesen szállnék be mellé a liftbe.:D

J.K. Rowling: Átmeneti üresedés
Elcseszett emberek. Elcseszett családi kapcsolatok. A felszínen minden rendben van, de a falakon belül tobzódik az erőszak, nemtörődömség, félelem, képmutatás és gyűlölet, avagy út a sötétség mélyére, még abban a formában, ami még nem vág agyon. Sokszor eszembe jut ez a könyv.
(Olyanok is sokszor eszembe jutnak, amelyeket az isten pénzéért sem olvasnék újra, de nem is akarom elfelejteni őket.)

+ 1: Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak 
Ilwerannal néha szóba kerül köztünk (aktív, de diszkrét vigyorgás közepette), hogy le kéne porolni ezt a guilty pleasure-t, vajon mi maradt a hajdani elismerésünkből. Sok minden rémlik, köztük a csipkezsabó és egy vámon átcsempészett, irdatlan kígyó is.


2018. július 21., szombat

Boszorkánycsütörtök

"Alexandra nem érzett lelkiismeret-furdalást; élvezetes volt ez a hatalom. De most húzhatja föl a gumicsizmáját, s mehet ki, hogy a farkánál fogva a tulajdon kezével szedje föl a bolhás kis dögöt, s hajíthatja be a bokrok közé a kőfalon át, a mocsárba. Annyi szemét van az életben, annyi radírgumi-potyadék, kihullott kávéőrlemény, ablakszárnyak közé szorult döglött darázs, hogy látszólag az ember - vagy legalábbis egy nő - minden ideje arra megy el, hogy helyreállítsa a rendet, átrakjon valamit egyik helyről a másikra, lévén a szemét - anyja szavaival - nem más, mint elbitangolt anyag."

John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Ha valakit elhagynak, vagy az illető hagyja ott a párját, boszorkánnyá lesz - habár azt hihetnénk, nem mindegy, melyik variációval van dolgunk, a természetfelettinek (vagy Updike-nak) lényegtelen. A három, Eastwickben éldegélő barátnőt nem zavarja különösebben, miként működnek titokzatos erőik; Alexandra, Sukie és Jane hetente összegyűlnek - nem szombaton, hanem csütörtökön, és nem üstöt kavargatnak, hanem enyhén alkoholizálnak -, és a városka lakóiról, valamint aktuális szeretőikről pletykálkodnak. Az egyik összejövetelen izgalmas hírt tárgyalnak meg: a régi udvarházat megvásárolja egy titokzatos New York-i férfi, akiről máris rengeteg pletyka kering, és hamarosan a három nő életét is alaposan összekuszálja.

(Nem éppen úgy hangzik, mint ahogy egy Updike-regény alapszituációját elképzeljük, de mindjárt jön a lényeg.)
Persze, hogy a stílusa a lényeg; vadul díszített, a lényegi történéseket természeti leírásokkal körbecsipkéző mondatrengeteg, ami nekem az elején hihetetlenül jólesett, aztán kicsit idegesített és arra gondoltam, sose lesz vége, majd egy hétvégén újra elvesztem benne és jóleső érzésekkel fejeztem be. Számomra ez volt a regény esszenciája, mert a nőktől határozottan besokalltam a végére. Tehát inkább Göncz Árpád miatt marad emlékezetes számomra, mintsem a történet miatt.:)

"Boszorkány voltukban szellemalakokként éltek a közösség képzeletében. Valaki, a város egy polgára, mosollyal üdvözölte a vidám és hetyke arcú Sukie-t, amint elviharzott mellette a girbegurba járdán; másvalaki kissé nagyképűen tisztelgésre emelte a kezét Alexandra előtt, mikor homokos lovaglócsizmájában és zöld selyemujjasban megállt a Csaholó Róka bejáratánál, és Mavis Jessuppal, a bolt tulajdonosával beszélgetett - a zaklatott arcú Mavisszel, aki maga is elvált asszony volt, s akinek vörösre festett haja lazán, Medúza-gyűrűcskékben omlott a vállára. Megint más elismerő pillantással adózott Jane Smart haragos-fekete szemöldökének, ahogy bevágta maga mögött mohazöld Plymouth Valiantjának megviselt kilincsű ajtaját, mert nem akárki módjára vágta be, hanem azzal a belső izzással, ami más klastromforma kisvárosokban Emily Dickinson verseit vagy Emily Brontë ihletett regényét szülte. A nők viszonozták a köszöntéseket, fizették a számláikat, s az örmény família vaskereskedésében, mint akárki más, ők is a mutatóujjukkal próbálták a levegőbe rajzolni, hogy milyen is az a hogyhívják, amire elöregedő házuk javításához, az entrópia ellen folytatott makacs küzdelemben, szükségük van; de mégis mindenki tudta, hogy van körülöttük valami, valami szörnyűséges és obszcén, ami, persze, akár a középiskola igazgatóhelyettesének és feleségének hálószobájában is megtörténhet..."

A nők egymáshoz való viszonyát tekintve akár egy női szerző is írhatta volna a könyvet; a barátnők - csúnyán hangzik, de ez van - tipikus nők, szurkálják-csipkedik egymást, folyamatosan borogatják a közöttük lévő (hatalmi) egyensúlyt, egyszóval nem bölcs boszorkányos bajtársiasságról olvashatunk, hanem néminemű rosszindulattal és versengéssel, éles megjegyzésekkel tarkított feszültséggombócról, amelyet a városba érkező (egyébként egyáltalán nem vonzó) idegen kibiztosít és felrobbant. Versengenek a kegyeiért, mindegyikük azt hiszi, ő a kedvence és a korábban szinte békés életük teljesen felborul és erősen megtépázza a kapcsolatukat is.
A nők korábban sem voltak híján a gyerekes bosszúnak, de Daryl Van Horne érkezésével átlépnek egy határt; émelyítő volt olvasni, hogy azért csettintenek egy mókus, egy kutya halálért, mert bosszantja őket, hogy megdézsmálta a madáretetőt vagy éjszaka ugat. Azért akarnak megölni egy macskát, hogy az általuk gyűlölt embert elkeserítsék, és ez csak a kezdet. Egyrészt az igazságérzetem nem bírja megemészteni, hogy ezeknek a tetteknek nincs következménye, másrészt nekem ez nem fér össze a felszabadultsággal, a társadalmi korlátok felrúgásával, a mindenki-meg-akarja-mondani-mit-csináljak elengedésével, az álszentek pimasz szembenevetésével, hiába próbálják ezt sugallni. Nem erre mondanám, hogy nőnek lenni jó.
A regényben többször szóba kerül, hogy a nők háza milyen kopott és elhanyagolt, a gyerekeiket bosszantó legyekként hessegetik el, ezzel is elutasítva a hagyományos női attribútumokat. Az egészben az a legnevetségesebb, hogy valójában egyvalamire vágynak, arra, ami az általuk levetett szerep lényeges eleme: egy férfira. Borzasztó ostobák, és ez a regény végén be is bizonyosodik. Ráadásul mindnek kutyája van, az isten szerelmére, bár legalább Daryl Van Horne-nak (alias a Sátánnak) van egy, minden mancsán hat lábujjal bíró macskája. Meg egy kutyája is, biztos, ami biztos.

Nem hittem volna, hogy majd arra vágyom, bárcsak jobban előtérbe kerülne az amerikai kisvárosi élet és ne csak Lexáék szemszögéből lássuk a többi embert, de a boszorkányos tudásuk is jobban érdekelt volna, mint a konspirálásaik. A fordítás, a kacskaringós kis kitérők szerencsére elvitték a hátukon a keserű szájízem, szerettem az évszakok változásáról, tearózsaszín alsószoknyákról, vörösréz félhold nyakláncokról (Updike nagyon vágta a színelméletet) olvasni. Nem vagyok benne biztos, hogy Az eastwicki özvegyeket is elolvasom, de ki tudja, legközelebb mit kapok le a könyvtár polcáról.:)

Eredeti cím: The Witches of Eastwick
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1986 (tökre szeretek ilyen régi, agyonolvasott könyveket magammal hurcibálni)
Fordította: Göncz Árpád
Ár: pár száz forinttól elérhető, gondolom



2018. július 15., vasárnap

Tematikus post - Csábító köntösök

Alkalomadtán szörnyű támadások érik az ember pénztárcáját - ilyen az, amikor egy, már birtokolt könyvnek megjelenik egy csodálatos, szépséges kiadása. Általában igyekszem ellenállni az efféle csábításoknak - főleg, hogy ragaszkodó típus lévén úgyis a régebbi kiadást olvasom újra, ha ugyan újraolvasom az adott könyvet:D -, de vannak bizonyos, jogosan felmerülő aggályok.

Mint például az, hogy a Magvető Márquez-életműkiadása szemet gyönyörködtető, legszívesebben az egész sorozatot beszerezném; a szerzőtől való gyűjteményem elég tarka, mindenféle ütött-kopott (khm, még macskák által megjelölt is...) példányból áll, és ezeket az új kis gyöngyszemeket még tapogatni is öröm a kissé érdes borítójukkal.

Gabriel García Márquez: Száz év magány Gabriel García Márquez: Baljós óra Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete Gabriel García Márquez: Egy elÅ‘re bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez: A pátriárka alkonya

A másik pénztárcavinnyogtató sorozat a Geopen 20 - bár a vélemények alapján a színvonal elég vegyes, pár darab azért megkísértett (főleg, hogy három díszlik itthon), az egyik John Banville: A tenger - pedig a régi kiadás sem ebordítóan ronda -, a másik Muriel Barberytől A sündisznó eleganciája, ami kevésbé szép azzal a bocskoros kislánnyal, ráadásul egyszer meg is törtem a borítóját.

John Banville: A tenger John Banville: A tenger Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Ami kiérdemli az ebordítóan ronda címkét, az Anita Diamant regényének, A vörös sátornak a régi kiadása a vörös és sárga cicikkel, must have lecserélés, azt hiszem, ebben egyet érthetünk.

Anita Diamant: A vörös sátor Anita Diamant: A vörös sátor

A vak bérgyilkos is közel jár ehhez; az én példányom már akkor kiszakadt a gerincéből, amikor megvettem, és szintén nem túl esztétikus a kinézete. A szolgálólány meséjéből meg jelenleg nincs a birtokomban egy se, mert a Lazi filmborítós kiadása csúnyán megsérült a költözéskor, így legalább ezt az egyet muszáj lesz megvennem.

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Asszem, a Titokzatos folyó megjelenésekor nemcsak én hallattam örömujjongást (legalábbis képzeletben), nem tudom, hány krimi-és Lehane-rajongó együttes imája bírta rá a kiadót a második kiadásra, amely új borítót és plusz kör korrektúrát is kapott. Nekem megvan az első kriminális módon hozzám kerülő kiadás, nincs is rossz állapotban, de hát na, ha már kiimádkoztuk...

Dennis Lehane: Titokzatos folyó Dennis Lehane: Titokzatos folyó


2018. július 8., vasárnap

Félévi gondolatok

Keresem, keresem a tavalyi féléves zárást, hát miért nincs meg... mert elfelejtettem írni, esetleg durcás kedvemben direkt hanyagoltam. Ha a lányoknál nem látom, valószínűleg idén is kimaradt volna, de szerencsére egyesek sokkal fegyelmezettebb blogírók, mint én.:)

2016-ban szöveges félévi zárást írtam, előtte a már ismert kérdéssort töltöttem ki, idén kombinálom a kettőt, mert a tagben bőven vannak olyan kérdések, amelyekre nem tudok válaszolni.

Eddig idén sokkal kevesebb könyvet olvastam el fél év alatt, mint az előzőekben; eddig is csökkenő tendenciát mutattam, de idén elég látványossá vált; jelenleg 37 könyvnél tartok, ebből a jelenlegit, a Kisvárosi életeket sorolom már át a második félévre. Nem mondom, hogy elutasítanék egy havi ajándék szabadságot - vagy hogy nem hiányzik a nyári szünidők órákra belefeledkezős-rácsodálkozós olvasása -, de az is biztos, hogy nem csak könyvekre szánnám az időt, x év x darab könyve után alighanem sokan máshogy állnak hozzá ehhez (vagy bármely) hobbihoz. Hiába, Rob Fleming is megmondta, hogy az olvasás tinédzserkorban az igazi.

2016-ban nagyon ott voltam a szeren ütős könyvek tekintetében, idén ez is máshogy alakult.

Eleanor Catton: A fényességek N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi Carol Shields: Norah, gyere haza! Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Dan Simmons: Olümposz I-II. Delphine de Vigan: Igaz történet alapján Leïla Slimani: Altatódal Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella Sarah Andersen: Macskapásztor

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van Sarah Perry: Az essexi kígyó Toni Morrison: Nagyonkék Paul Auster: Láthatatlan Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Hófehér nemzet

A lista vegyes, nem csupán a nagyon-nagyon eltalált, hanem a kellemes, elég jó könyvek is rajta vannak. A plafont kevesen szakították át - ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a Nagyonkék és a Láthatatlan az, ami minden tekintetben lefoglalt-lenyűgözött, amelyekkel szemben mákszemnyi kifogásom se lehet.

Na és az agyonajnározott Az essexi kígyó? Ó, imádtam olvasni, a maga kategóriájában nekem világcsúcsos, de intellektuálisan nem vezette belém a 220-at, mint a fenti kettő. Dagonyázós guilty pleasure, amire nagy szükségem van - ilyen még a Norah, gyere haza!, a Pop, csajok, satöbbi, a Macskapásztor, az Eleanor Oliphant köszöni, jól van.

Meglepően kellemes volt a benga évkezdő A fényességek, némi jószívűség is van azért abban, hogy itt helyet kapott, akárcsak az Olümposz esetében, ami szintén jó volt, de nem annyira, mint az Ílion. Delphine de Vigan írt már jobbat az Igaz történet alapján-nál, de úgy érzem, eléggé egy rugóra jár az agyunk, és az összekacsintós volta miatt szerettem ezt a könyvet - legalábbis sokkal jobban, mint mások. Az Altatódal nagyon izgi, befalós kis könyv, szépen belengetett komoly témákkal, értékelem az ügyességét. Márqueznél mindig a Száz év magányt keresem tulajdonképpen (lusta vagyok újraolvasni), ez a kis kötet jól hoztam a vágyott hangulatot.

Kellemes meglepetés volt a Blacksad második része, a Hófehér nemzet - a címe miatt ódzkodtam tőle -, számomra tökéletesen kiegészítette egymást a történet és a karakteres rajzolás, jólesett benne elmerülni egy kis időre. A főszereplő teljes neve amúgy John Blacksad. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen kemény noir kandúrnak van keresztneve.

Jemisin meg Jemisin, és kész. Jó lenne majd egyben újra elolvasni a trilógiát, hogy teljesen átlássam a képet, megsínylette a kihagyást a második kötet, de attól még imádatos.

Tehát, ha egyet kellene választanom az olvasmányaim közül, nem menne, a Nagyonkék és a Láthatatlan együtt állnának a képzeletbeli talapzaton.





Csalódások is akadtak, szintén különböző mértékben; Franzennel feladtam a próbálkozást, közel vagyunk a kompatibilis voltunkhoz, de sose fogjuk elérni. A St. Oswald fiúiskola... hát, nem Harris legjobbja, el lehet olvasgatni, de csak árnyéka a többi vonatkozó könyvének. Sajnos ide került az idei Strahan-válogatás, gyerekes módon úgy érzem, a szerkesztő elárult engem, megalkudott, elromlott a szemüvege, franc tudja, de ez a kötet, a toronymagas EQ-m mellett is, összességében gyenge.

Valaki ebédet emlegetett?
Forrás
Megszületik augusztusban: jézusom, de lefárasztott. Biztosan én vagyok a hülye és nem tudom értékelni Faulkner technikáját, de az életben nem fogom újraolvasni. A Bőrügyeket már eleget szapultam.
A vacsora és A Piros Hajú Nő voltak azok, amelyek végtelenül felbosszantottak, emléküket fedje vastag lepel.

A szerzők közül Toni Morrisont jelölném új kedvencnek; bár nem szoktam egy könyv alapján beléptetni valakit ebbe a bizalmas klubba, jó érzésem van vele kapcsolatban.

A Várólistacsökkentéssel magamhoz képest elég jól haladok, a szokásosan teljesíthetetlen 24-es listából eddig 10-et olvastam el, remélhetőleg fél év alatt nem csak kettővel fogom növelni az elolvasottak számát.:)

Idén 12 könyvet szereztem be, ill. kaptam, most nyüvöm a nyolcadikat, magyarán egész jól állok. Azért a 816 oldalas Lelkek labirintusával nem könnyítem meg a dolgomat, de csak összejön egyszer... A még olvasatlanok közül a bűnös ínyencfalatot, a Kisvárosi életeket most olvasom, és nagyon várom, hogy megkapjam szülinapra a Nixet (már fizikai valójában is a polcon van, de illetlenség lenne az ajándékozás előtt elolvasni).

A várható megjelenések közül a Megkövült égbolt érdekel a legjobban (ill. eddig egyedül ez érdekel), biztos, hogy még idén elolvasom. 

Hogy mit szeretnék még idén elolvasni emellett... nyilván minél többet a várólistacsökkentősek és az idén beszerzettek közül, valamint az aktuális könyvtáriakat, mert utálok olvasatlan köteteket visszacipelni. Lydia Davis: A történet vége és Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve különösen érdekel. Ez egy határozottan nőies év.


(Ezek itten a jelenleg kikölcsönzöttek.)

A többiek féléves bizonyítványa:
PuPilla
Dóri
Nikkincs