Olcsón mért borzongás - Mexikói rémtörténet

Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic - Mexikói rémtörténet

Nem is annyira a szívem mélyén tudtam, hogy ez a könyv nekem nem fog tetszeni, de szántszándékkal elhallgattattam a belső hangot, mert azt akartam, hogy a Mexikói rémtörténet jó regény legyen és, ahogy az tudott, az olvasó akarata hegyeket képes megmozgatni.

Magával a történettel ellébecoltam volna; adott egy fiatal, öntudatos, ám hebrencs hősnőcske, akit az apja megbíz, derítse ki, miféle bajba került az unokatestvére, aki túl gyorsan ment férjhez egy gyanús alakhoz és egy zavaros, szanatóriumi kezelés után sikító levélen kívül nem ad magáról életjelet. Noemít a hideg rázza a komor Magaslaktól, ami igazi sápkóros angol kúria; egy magas, nehezen megközelíthető hegyen található, mellette van az angol temető, az időjárás általában ködös és nyirkos, a falakat eszi a rothadás és a penész. A karótnyelt, barátságtalan család a bányájuk bezárása után elszégenyedve vegetál és kevés sikerrel próbálja fenntartani a házat, amely persze számtalan veszélyes titkot rejt és amelyek felderítése akár Noemí életébe is kerülhet.

Akár egy igazi csemege is lehetett volna a számomra, de Moreno-Garcia sajnos nem igazán jó író, és/vagy nagyon gyenge kezű a szerkesztője. Nem tesz jót, hogy ennyire Noemí fejébe vagyunk zárva, kb. a regény fele róla szól, a fiatalemberekkel való flörtöléséről, kivel szemben milyen szerepet vesz fel, antropológus akar-e lenni vagy sem - igen, ő a főszereplő, de ez a könyv nem fejlődésregény szeretne lenni és jobban örültem volna, ha több szó esik a környezetről, és ha az a környezet valóban mexikói, ahogy a cím ígéri. Ha valamivel, hát a helyi folkórral fel lehetett volna tupírozni ezt a vérszegény kliséhalmazt; Magaslak pontosan olyan, mintha a szerző leállított volna egy kísértetházról szóló angolszász filmet egy olyan jelenetnél, amely premier plánban ábrázolja a házat és minden egyes jellegzetességét felsorakoztatta volna papíron - csak hogy a kisiskolás bemutatástól egy történet nem kel életre az olvasó fejében.

A megdöbbentően trehány magyar szöveggondozás övön aluli ütés volt ennek a gyenge lábakon álló regénynek, olyan volt, mintha a nyersfordítás került volna a nyomdába; a szöveg helyesírási és központozási hibák garmadája, rossz ragozás, értelmetlen mondatok egymásra hány halmaza, egyedül a "botrányos" szóval lehet illetni a kiadó munkáját.

Lehetne, de nem akarom hosszan taglalni ezt a regényt, el lehet rajta nyammogni, de teljesen felesleges. Halovány utánzat voltát erősíti, hogy az olvasása alatt nagyon rákívántam az Angyali játszma újraolvasására; Zafónnak a kisujjában volt a műfaj, úgy, hogy tartalmat is képes volt prezentálni, nemcsak a díszleteket. Olvasd inkább őt - ha nagyon ki vagy hegyezve a kísértet témakörre, akkor a Marinát, bár az nem a legerősebb könyve -, vagy nézd meg a Bíborhegyet, amelyben a gyenge sztorit elviszi a hátán a látványvilág, lehet Tom Hiddlestonon sóhajtozni és rettegni a film legfélelmetesebb látványelemeitől (Jessica Chastaintől és a rohadt sok lepkétől). Nesze neked, spooktober!

Eredeti cím: Mexican Gothic

Kiadó: Főnix

Kiadás éve: 2021

Fordította: Vancsó Éva

Ár: 3680 Ft

Édes, mint a bűn

"Olyan magányosnak és elhagyatottnak érezte magát! Még egy nagy bankett után a tálcán felejtett diómártásos chili sem érezhette nála nyomorultabbul magát. Hányszor kellett egyedül megennie a konyhában ezeket az ínyencségeket, nehogy kárba vesszenek. Ha senki sem eszi meg az utolsó chilit, annak általában az az oka, hogy az emberek el akarják kerülni a falánkság látszatát, s noha legszívesebben rávetnék magukat, nem mernek hozzányúlni. Így történhetik meg, hogy visszautasítanak egy töltött chilit, amely pedig minden elképzelhető ízt magába foglal, a cukrozott citromhéj édességét, a chili csípősségét - egy csodálatos diómártásos chilit! Amely bensejében egyesíti a szerelem összes titkát, ám amelynek illendőségből senki sem fog a mélyére ásni."

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!
Értékelés: 4.8 cukrozott citromhéj az 5-ből

Ez is azon könyvek egyike volt, amit sokáig várattam a sorára, igaz, csak tavaly szereztem be - méghozzá a régi kiadást, a Rukkoláról, amely olyan elmondhatatlanul ocsmány, mint egy penészes kelkáposzta (ha már kajás könyvről beszélünk), ezért inkább újraköttettem. Nem nagyon foglalkozom azzal, ki mit gondol a kezemben tartott könyvről, de ha ez nem néz ki egy latin-amerikai (bocsánat, mexikói) szappanopera könyves átiratának, akkor semmi. Ezt még az Ulpiusnak is nehéz lett volna alulmúlni, lásd balra a borítót.:)

Azért kerülgettem ennyi ideig a regényt, mint macska a nevezetes kását (eszik a macska kását? A mieink nem.), mert tudtam, akkor kell olvasnom, amikor nagyon női olvasmányélményre vágyom, és mikor van itt az ideje, ha nem néhány agytágító sci-fi után? Hihetetlenül ellazító hatása volt rám, az orromban éreztem a karácsonyi kenyértorták és a rózsaszirmok illatát, és sokat megadtam volna azért, hogy Tita elém varázsoljon  egy csokoládéitalt és egy (vagy inkább kettő) koronakalácsot.
A történet különlegessége, hogy receptekbe bújtatva ismerhetjük meg, a főszereplő Tita élete annyira összefonódik a főzés-sütéssel, mint életének regénye ezzel a receptes kötettel. Együttéreztem ezzel a szegény teremtéssel - jobb szót nem tudok rá használni - kész röhej, hogy mostanában milyen aktuális könyveket olvasok. Nem is női regény ez, hanem asszonyi, olyan asszonyok könyve, akik a család motorját alkotják, főzés közben erős csípőjükön megtámasztják legkisebb gyermeküket, izmos vádlijukba két másik kapaszkodik, vastag, kontyba tűzött hajfonatuk alá a férjük csúsztatja kezét, miközben széles válluknak támaszkodnak. Erősek, két lábbal állnak a földön, és a családjukért mindent képesek túlélni. Ők a tűzhely, az otthon melege, csak a szerelmüket és a gyermekeiket ne vegyék el tőlük, különben örökre kihuny bennük az akarat lángja, és a fagyos hidegtől elpusztulnak.

"Tita akkora erővel szorította a melléhez a rózsákat, hogy mire a konyhába ért, az eredendően rózsaszín virágok vörösekké változtak a Tita kezéből és melléből csepegő vértől.
(...)
A leszedett szirmokat az ánizzsal együtt mozsárban megtörjük. Ezzel egyidejűleg az agyaglemezen megsütjük a gesztenyéket, majd leszedjük a héjukat, és vízben kifőzzük őket. Ezután pürét készítünk belőlük. A fokhagymát apróra vágjuk és vajban pirítjuk; cukrozott citromhéjjal hintjük meg, hozzáadjuk a gesztenyepürét, a mézet, a rózsaszirmokat, és ízlés szerint sózzuk. Hogy a mártás jobban összesűrűsödjék, bele lehet keverni két evőkanál kukoricakeményítőt. Végül mindössze két csepp rózsaesszenciát adunk hozzá, nem többet, mivel fennáll a veszély, hogy akkor túlságosan illatos lesz, és az elveszi az ízét. (...)
A fürjek napján azonban nem mosogatott, Titát kérte meg, hogy helyettesítse. Gertrudis valóban furcsán érezte magát, egész testéről csak úgy szakadt a verejték. A verejtékcseppek rózsaszínűek voltak, s kellemes, átható rózsaillatot árasztottak.
(...)
Csak a reá frissítő fürdő illúziója tartotta benne a lelket, ám ezt sajnos nem tudta kiélvezni, mert a zuhanyozóból hulló cseppek el sem jutottak a testéig: elpárologtak, mielőtt akár csak hozzáérhettek volna. Olyan vad forróság áradt a testéből, hogy a deszkák recsegni-ropogni kezdtek, majd lángra gyúltak."

Érzéki, mágikus realista regény, amelyben az ételek íze megváltozik az ételt főző ember hangulatától (helló, Aimee!), egy horgolt takaró beborítja az egész birtokot, olyan forróság tombol, hogy elkábítja az ember józan ítéletét és hirtelen dolgokra ragadtatja magát, és a gyufakészítést is elsajátíthatjuk. Valamiért a Száz év magány női párjának érzem ezt a könyvet - Nokedli, helytálló egy ilyen párhuzam? -, remélhetőleg nemsokára Márquez regényére is sort kerítek.

Ui.: Készült film is.
Ui2.: az angol nyelvű borító nagyon tetszik.

Eredeti cím: Como agua para chocolate
Kiadó: Pesti Szalon
Kiadás éve: 1993
Fordította: Dobos Éva
Ár: ha jól tudom, nem nagyon lehet kapni