Időnként vannak olyan olvasások, amikor tarkótáji hajszálaink, nem létező bundánk szőre égnek áll, és beleremegünk, amikor minden szó éget és csillog: keményen, tisztán, végtelenül és pontosan, mint tüzes kövek, mint a pontnak látszó csillagok a sötétben - olyan olvasás, amikor az a tudat, hogy mi másképpen, vagy jobban, vagy kielégítőbben ismerjük meg a szöveget, előbbre való, mint az, hogy el tudjuk mondani, mit tudunk, vagy hogyan tudjuk. Ilyenkor azt az érzést, hogy a szöveg teljesen újnak tűnt, szinte azonnal követi egy másik érzés: hogy ez mindig is ott volt, hogy mi, az olvasók tudtuk, hogy ott van, és mindig is tudtuk, hogy az, ami; bár most először ismertük fel, most ébredtünk erre a tudásra."
A. S. Byatt: Mindenem
A monumentális művekhez mindig úgy viszonyulok, hogy egy hangot se tudok róluk leírni. Illetve, az megy, hogy "Ööö", tehát ismét egy koncepció nélküli firkáláshoz lesz szerencsétek.
Furcsa, mennyire összenőttem ezzel a könyvvel. Valahol a közepe táján azt kívántam, legyen vége, jó ez, de már valami mást szeretnék olvasni, elég volt a viktoriánus szenvelgésből meg a bölcsészek parttalan sodródásából. Aztán le se bírtam rakni, annyira érdekelt, mi történik még - ennek ellenére elképzeltem, hogy amint becsukom, ráülök és azt mondom: legyőztelek, végeztem veled. Valahányszor súlyos tömegedre esik a pillantásom, a jól végzett munka elégedettsége, és nem a nyomasztó mulasztás érzése tölt el.
És ez a dög harmadjára is megtréfált. Olyan sokáig és olyan mélyen laktam ebben a szövegszörnyben, hogy napokig nem tudtam tőle elszakadni (azaz mégis ő győzött). Hogy tetszett-e? Igen, úgy, ahogy a szerelmed: imádod, néha idegesít, aggódsz érte, az egekig tornássza a vérnyomásod, nem tudod nélküle elképzelni az életed - és mindezt egyszerre.
Ugyanakkor nem ajánlanám mindenkinek, mert ő a bölcsészek Teszlek süvege; ha nem süti meg másfél oldal után az agyad, akkor a fölösleges tudományok tudora vagy, és mindennel foglalkozol, ami normális embernek nem jut az eszébe (Szerb Antal után szabadon) de minimum van némi affinitásod hozzá. Később ennek a foka is kiderül, mert Byatt egyre jobban bevisz a nyelv végtelen útvesztőibe. Ha úgy érzed, hogy a Hawthorne-idézetnél véged van, igen, örülj, mert nem fogod a szenvedélyed egész életedben keresztként cipelni, miközben a gúnyos tekintetek maró hamuESőként hullanak rád, nem fogsz egy macskahúgytól bűzlő szuterénlakásban vaklálni, mint Roland Mitchell.
"Milyen igaz, hogy az embernek másokon keresztül kell látnia önmagát, hogy hogy biztos lehessen saját létezésében."A regény alapötlete kicsit emlékeztet a Hattyútolvajokra; a fent említett Roland felfedezi a tizenkilencedik századi angol költő, Randolph Henry Ash néhány ismeretlen levelét, amelyeket egy ismeretlen hölgyhöz írt. Roland olyan bölcsész, mint én, a műveket akarja magának, és olyan kutató, aki ismerős szereplőként mozog választott istene, Ash életében. Nyomozni kezd, és, ahogy egy regényes történettől elvárható, a nyomozás nemcsak az aktuális RHA-képet és recepciót, hanem az ő életét is gyökeresen megváltoztatja.
A történet nem olyan egyszerű, mint amilyennek a silány leírásom alapján tűnik; egy Robert Browning-verssel kezdődik, amit a Hawthorne-idézet és két versrészlet követ, végül egy alapos könyvleírással ugrunk fejest az első fejezetbe. Ebordítóan intertextuális, tele van utalásokkal, akadnak benne szójátékok, hemzseg a vers-levél-napló-és meserészletektől, de ezek egészben is megtalálhatók benne, mint például Ash és a titokzatos levelezőpartnere diskurzusa. Úristen, az a nő mennyire szerette a kötőjelet, a fülem kettéállt tőle, de a versei tetszettek. Ha Byatt mindezt egyedül ötlötte ki, zseniális, legalább háromosztatú agya van. És a levelek, versek, mesék stb. stílusai különböznek, annyira, mintha tényleg létező szerzőkről és művekről lenne szó, olyan könnyű elveszni ebben a bonyolult szövedékben, hogy kicsit összemosódik a valósággal, és persze Roland élete is reflektál a múltbeli eseményekre, vérbeli bölcsészhez méltón meg is állapítja, hogy ez bizony posztmodern. Sőt, Rolandé reflektál az én életemre, úgyhogy ez vegytiszta posztmodernség.
(Elfáradtam, érjétek be ennyi zagyvasággal.)
Ui.: a sok hiba mellett nem tudok elmenni szó nélkül, és nemcsak a hirtelen párnára meg a hi-tech-re gondolok, hanem a rengeteg elütésre is. Egyébként maga a fordítás jó, embert próbáló munka lehetett.
Eredeti cím: Possession
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2006
Fordította: Bozai Ágota, N. Kiss Zsuzsa, Palkó Ágnes
Ár: 2990 Ft