Becoming Marie Antoinette

(Roppant eredeti ötlet az angol címet adni egy bejegyzésnek, de semmi értelmes nem jut eszembe.)

"- Mária Terézia - mondtam ki a nevet, amelyet el sem felejthettem volna, hiszen ez volt édesanyám neve is - volt XIV. Lajos, a Napkirály felesége. Spanyol infánsnőnek született: ő az én leendő férjem, a dauphin, Lajos Ágost ük-ük-ük-nagymamája.
 - Továbbá? - ösztökélt Vermond.
 - Ó, ja! - villant meg a szikra a fejemben. - Illetve, bocsánat: oh, oui! Ő mondta azt az ostobaságot, amikor a fülébe jutott, hogy a francia parasztok éheznek, nincs kenyerük sem. Qu'ils mangent de la brioche: egyenek kalácsot. De hát miféle kalácsot, és miért pont azt, ha egyszer kenyerük sincs?"

Juliet Grey: Királyné lettem
Értékelés: 4 korzett az 5-ből
Kedvenc karakter: Toinette

Az ötödik könyvet olvasom Marie Antoinette különös sorsáról - ha Michelle Moran: Madame Tussaud-ját nem számítjuk -, de még mindig nem értem, hogy sikerült a tényezőknek, a tetteknek úgy kevernie a lapokat, hogy azok a francia forradalmat osszák ki. Nem fogok sopánkodni (maximum értetlenkedni, eddig is azt tettem) és a lisszaboni földrengéstől a Médeiát ábrázoló faliszőnyegig mindenbe rossz óment belemagyarázni, inkább mesélek a könyvről.
Az általam olvasott kötetek sorában ez az első, ami egyes szám első személyű regényként mutatja be az osztrák főhercegnő életét, amelyet az írónő trilógiára bontott, az első részben kislány korától a trónra lépéséig kísérhetjük el "Toni"-t, ahogy itt nevezik. Kicsit tartottam tőle, hogy 460 oldalon keresztül szenvedni fogok és valami nyálas izébe sikerült beletenyerelnem, de hálistennek nem ez történt. Nem vagyok maradéktalanul elégedett, de az összkép pozitív és több mint egy hónap elteltével is jó emlékeim vannak a könyvről, úgyhogy örülök, hogy elolvastam és várom a folytatásokat (amelyek nagyon remélem, hogy megjelennek).
Túlzott elvárásai senkinek ne legyenek, Juliet Grey nem Szerb Antal és nem Lady Antonia Fraser, ez a kissé öregedési pánikban szenvedő hölgy - lásd a fotókat - egy szórakoztató, könnyed történetet írt. Nem tudom, milyen alaposan ásta bele magát a korabeli iratokba és hogy milyen forrásokat használt, mert ezek nincsenek feltüntetve (fekete pont). Újdonságot nem nagyon közöl (ill. nekem annyival bővült az információtáram, hogy Antóniának aranyból volt a fogszabályzója), valószínűleg nem is tud - bár nagyon várom, hogy az Európa megjelentesse André Castelot két kapcsolódó művét, az egyik MA-ról, a másik a lányáról szól -, Marie Antoinette élete lerágott csont, megkövesedett hiedelmek és heves cáfolatok tárháza. Tényleg csődbe vitte a francia gazdaságot? Megcsalta a férjét Fersen gróffal? Mindig fenntartással olvastam ezeket a pletykákat, a csekély igazságtartalmukhoz képest túlságosan az emberek fejére nőttek, lásd Báthory Erzsébet vérfürdőzését. Bizonyos dolgok megítélése csupán nézőpont kérdése.
Juliet Grey a felmentők táborát gyarapítja írásával, érzékeny, csupaszív, a világ dolgaiban erősen járatlan lányként mutatja be Mária Antóniát, aki a gondoskodó anyai szeretet után sóvárog. A szerző ujjnyi vastagon kihangsúlyozza a hercegnő jóságát, naivitását, Mária Terézia állandóan az "osztrák császárnő", aki kérges szívvel, kupec módjára bánik a lányaival. Ez a mártíromság volt a legnagyobb problémám a könyvvel, elhiszem, hogy fájdalmas dolog, ha valakit kiszakítanak a megszokott környezetéből, az életét fel kell áldoznia a diplomácia oltárán (a szófordulat illik a regény stílusához, igen), szoros fűzőket és vakolatnyi sminket kell hordania és egy idegen országban helyt állnia, de mások meg nyomorban élnek és a mások által kidobott szeméten tengődnek - a koldus és a dauphine is nehéz sorsán kesereg.

"- Talán - fogta gyengéden a tenyerébe a kezemet - talán ez a szegény pillangó túl szép volt ahhoz, hogy hosszú életű lehessen.", mondja nevelőnője Antóniának, aki szintén túl szép és túl törékeny volt ahhoz, hogy a francia udvart irányítsa. Ide egy fiatal Mária Terézia kellett volna, a lánya pedig a történelem számára jelentéktelenül, boldogan élhetett volna, ha egy alacsonyabb rangú családba születik.

Juliet szeretne tíz évvel és valószínűleg tíz kilóval fiatalabbnak tűnni.

Eredeti cím: Becoming Marie Antoinette
Sorozat: Marie Antoinette 1. (Days of Splendor, Days of Sorrow; Confessions of Marie Antoinette)
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2012
Ár: 3970 Ft
Honlap

A monarchia végnapjai

"Míg Párizs nagy részén alig van tüzelő és kenyér, nekünk napi háromszáz sou bevételt hoz a kiállításunk."

Michelle Moran: Madame Tussaud
Értékelés: 5 gyémántcsatos cipő az 5-ből
Kedvenc karakter: Marie

A hőség ellenére megborzongok. Valahányszor a francia forradalomról és az azt megelőző időszakról olvasok, mindig elborzaszt az emberek esztelen kegyetlensége, a paranoia, a terror, a rettegés és a vér borzalmas haláltánca. Minden könyvnél felteszem a kérdést: miért? Miért tört ki ez a téboly, hogyan lehetett volna megakadályozni, mikor kellett volna közbelépni? Mikor vált megállíthatatlanná a folyamat?
Egyesek szerint már Marie Antoinette születése, pontosabban az egy nappal előtte történt 1755. november elsejei lisszaboni földrengés volt a dolgok kezdete, mi jelen esetben 1788 decemberében kapcsolódunk a történetbe. A nyakék-ügy után vagyunk, Marie Antoinette népszerűsége erősen hanyatlik, rossz termést kemény tél követ, a pékségek előtt több méteres sor kígyózik, és lassan már a természeti csapásokért is a királynét, az „osztrák nőt” hibáztatják.
A regény érdekessége, hogy a témában íródott kötetek többségével ellentétben nem az osztrák főhercegnő vagy valamelyik főúri személy szemszögéből követjük az eseményeket, hanem egy, a közrendbe tartozó mutatványos, Marie Grosholtz nézőpontján keresztül (egyes szám első személyben), akit az utókor Madame Tussaud-ként ismert meg. Marie családja társadalmi helyzete ellenére nem tartozott a szegény emberek közé; a két világ határán egyensúlyoztak, keddi szalonjukban vendégül látták Robespierre-t, a Marie számára unszimpatikus, visszataszító Marat-t, a csak Camille-nak nevezett Desmoulisnt és körüket, akik ekkor még csupán "kávéházi forradalmárok" voltak, és senki nem sejtette, hogy iszonyatos terror fog kibontakozni az irányításuk alatt, mely a 900 éves monarchiát fogja lerombolni és több mint félmillió ember halálát okozza.
Grosholtzék két oldal közötti egyensúlyozását lehet helyteleníteni, de elítélni nem érdemes, hiszen ha nyíltan királypártiaknak vallják magukat, a tömeg valószínűleg szó szerint darabokra tépi őket, a panoptikumot földig rombolja, vagy pedig kivégzik őket és testüket jeltelen sírba vetik, pláne akkor, amikor a Bastille parancsnokának fejét hozzájuk viszik, hogy készítsenek róla viaszmást – kezdetben azt hittem, ez a szörnyű tett az írónő fantáziájának szüleménye, de a szerzői utószóból kiderül, hogy igaz volt. Michelle Moran azt is közli, nem lehet eldönteni, hogy Marie royalista vagy forradalompárti volt, de bizonyos jelek arra mutatnak, hogy rokonszenvezett a királyi családdal; a regényben ő mondja el a nép körében terjengő híreket főleg Madame Élisabeth-nek, a király húgának, akit viaszszobrok készítésére tanít – kissé keserűen csodálkozhat az utókor embere, hogy XVI. Lajos és Mária Terézia lánya egy szobrász, egy fodrász és egy ruhakészítő segítségére van utalva, ugyanis a varennes-i szökést Léonard és Rose Bertin (akinek mélységesen igazat adok abban, hogy túl jó emberek; XVI. Lajos egyszerű ember, egy bíborba született lakatos és építész, Marie Antoinette pedig egy nagyvilági dáma) közreműködésével készítették elő. Az viszont biztos, hogy a műben érző szívű, szimpatikus embereknek állít emléket az írónő, főhőse többször kifejezi a királyi család pozitív vonásait és tetteit.

"- Mik vagyunk? - kérdem csüggedten. - Királypártiak? Forradalompártiak?
 - Túléléspártiak - feleli."

A forradalom eseményei mellett Grosholtzék életét is megismerjük, nem csupán a történelmi eseményekhez statisztálnak; a kezdeti viszonylagos jólétet a forradalom miatt hamar felváltja a feszültség, a félelem, a lelki nyomorúság valamennyi árnyalata. Marie eltér a könnyed történelmi regények átlagos hősnőitől: nem ártatlan, fiatal lány, aki naivan riadt tekintettel néz a világba, hanem egy húszas évei végén járó, roppant öntudatos nő, aki legalább annyira szem előtt tartja a főkönyvét, mint a megformázandó modelljeit, és mint minden dolgozó nő, ő is a karrier vagy család-probléma két tengelye között őrlődik, bár ő elsősorban üzletasszony, aztán művész, és csak végső sorban szerelmes nő. Nagyon tetszettek a viaszszobrászattal kapcsolatos részletek, tudtátok, hogy az arcokhoz igazi fogakat használtak, amelyet az utcai foghúzóktól vásároltak? A hajak is igaziak voltak, amelyeket szálanként applikáltak a fejtetőre – nem, nyugi, a szemek üvegből voltak.

Nagyszerűen keveredik ebben a könyvben a történelem, a magánélet, a művészet, Versailles pompája, a politika, az anarchia, a dicsőség és a bukás, azoknak tudom ajánlani, akik szeretik a könnyed történelmi regényeket és érdekli őket a nagy francia forradalom időszaka. Remélem, Michelle Moran további regényei is megjelennek majd, addig is el fogom olvasni a Nefertitit, és folytatását, Az eretnek királynét. Remélem, kiadják a Cleopatra's Daughtert és a The Second Empresst is.

Ui.: kicsit sajnálom, hogy nem a másik borítóval adták ki (lásd lentebb, kattintásra nagyobb lesz), ez a nőci a lila szájával és a hatalmas, barna parókájával kicsit ijesztően néz ki. Továbbá nem értem, miért vezette be a Geopen ezt a négytéglányi könyvméretet, nehéz úgy tartani, hogy ne törjön meg a kötet gerince és rengeteg helyet foglal.

Eredeti cím: Madame Tussaud

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2012

Fordította: Bozai Ágota

Ár: 3990 Ft

Az írónő honlapja

A panoptikumról röviden