2022. június 21., kedd

Hamnet

 

Maggie O'Farrell: Hamnet

Régen is szerettem az írónő könyveit, az érzékeny világlátását, ahogy bemutatja a teljesen hétköznapi emberek életét; úgy, hogy képtelen vagyok kiszakadni a történetből és elönt közben egyfajta jó érzés. Az Utasítások hőhullám idején is nagyon bejött, de a Vagyok, vagyok, vagyok volt az, ami totálisan lebilincselt és a Hamnet iránti várakozás gyújtólángja volt.

Különös regény a Hamnet, abban a tekintetben, hogy a főszereplő apja egyáltalán nem sajátítja ki a történetet, sőt, sok szempontból esetlen figuraként ismerjük meg; fiatal férfiként, szinte fiúként lép a szemünk elé, aki zsarnokosdó apja ügyei után futkos és latinórákat ad, a városbeliek a kesztyűkészítő mihaszna fiaként könyvelik el, aki nem vitte semmire; dühös és tehetetlen, mert az apja igájából nem tud kiszabadulni és nem találja a helyét. A különc, számkivetett hajadon, Agnes iránti szerelme villámcsapásként éri és a világ a feje tetejére áll. Agnes sincs könnyű helyzetben, még a lélegzetvételével is szemen köpi az erkölcsös leányok etikai kódexét, állítólag látja az emberek jövőjét, képes elapasztani a tehenek tejét és ő idézte elő a mostohaanyja arcán azokat a rettenetes keléseket. Van egy halvány misztikus hangulata a regénynek, amelyet javarészt Agnes és édesanyja története szolgáltat és nagyon szépen belesimul a történetbe, ezért (is) imádtam olvasni. Akit hozzám hasonlóan a gyönyörűség környékez a misztikus erdő és az erdei boszorkány toposza hallatán, ne habozzon, vesse bele magát a Hamnetbe.

Ez a könyv inkább Agnes története, az életéé, a férje és a gyerekei iránt érzett szerelemé és szereteté. Tulajdonképpen ugyanazt az ívet írja le, mint bármelyik pár személyes története; szívszorító és elkeserítő olvasni, hogyan mérgezi meg ezt a szabályokat áthágó szerelmet a távolság, a fájdalom, a férfi hivatástudata (igen, ő az, aki, de azért na) és a rosszindulatú, kárörvendő kívülállók. 

Nagyon szerettem olvasni, csak közhelyes szuperlatívuszokban tudok mesélni róla.

Eredeti cím: Hamnet

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2022

Fordította: Schultz Judit

Ár: 4600 Ft


2022. június 19., vasárnap

A hazudósok

E. Lockhart: A hazudósok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méltóságteljes, öreg király és annak csodaszép három leánya.

Várjunk, ez nem igaz.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy érzelmileg éretlen, egocentrikus pátriárka és annak három csodaszép leánya, de hiába származtak királyi vérből, irigy, undok és élhetetlen boszorkák voltak.

Habár a csápok (mások radarnak nevezik) jelezték, hogy ebben a könyvben lehet valami, mind a csápok, mind magam is meglepődtünk, hogy mennyire élveztem az olvasását. Tudjátok, amikor hétvégén bevackolódtok egy könyvvel a kanapé sarkába és pár órára sikerül kiszakadni a hétköznapi szorongások mókuskerekéből, élvezni a lelki szemeitek előtt kibontakozó mozit; egy jó, a lelkiállapotunkhoz / hangulatunkhoz éppen passzoló regény olyan szórakozást nyújt, amire egyetlen filmsorozat sem képes, az élmény teljesen más szintű. Nekem egy rövid időre sikerült kiszabadulni a gondolataim zsibongó börtönéből és Beechwood partján sétálni, a hazudósokkal kidekorálni Cuddledown falait, Clairmontban csipegetni Bess áfonyás pitéjéből és figyelni a kibontakozó katasztrófát, ami lavinaként dübörög a Sinclair család felé.

A szerző egy olyan műfajt és helyszínt ötvözött a történetében, ami számomra erősen vonzó kombináció; a családregény keretein belül figyelhetjük meg egy kiterjedt kapcsolatrendszer - saját társadalmi rétegük szűken vett kistükre - dinamikáját a vízparti nyaralás helyszínén, ami eleve felfokozza az érzelmeket és minden történést titokzatos, szenzitív jelentésréteggel lát el.

Lockhart a Sinclair családdal a történelmi múlttal tetszelgő, régi amerikai család eszményét képezi le, akiknek az ereiben is műtárgyak csörgedeznek a vagyonnal kikékített vér mellett; szögletes állkapcsú, magas, nagyon szőke, nagyon fehér, az echte amerikaiság jelmondatokban gondolkodó álöntudatában fetrengenek; ami a pajzsuk, az a börtönük is, mert a patinás otthon és a villogó fogsorok mögött ez a család minden, csak nem sikertörténet; ami nem képes változni - és egy, a közelgő leépüléstől pánikba esett családfő, aki képtelen elengedni a zsarolásból szőtt gyeplőt, nem képes -, szükségesen a megsemmisülés felé száguld, mert a változást lehetetlen kizárni, az állandóságot megtöri a változás entrópiája és ez ellen nem tehetünk semmit.

Pazar figyelni, hogyan rángatja dróton a merev gerincű, de kissé már remegő kezű Harris Sinclair a lányait és mennyire nem képes szembenézni álságos nevelési értékrendje rothadt gyümölcseivel, hát még az új nemzedék, az idősebb unokák vélt elvtelenségével, akik felett a minimális kontrollját is elveszíteni látszik.

Mindent az első unoka, Cadence szemszögéből látunk, akivel valami szörnyűség történik a tizenötös nyáron és akit két évig távol tartanak a nyári paradicsomtól. Cadyt borzalmas migrénes fejfájások gyötrik és gyakorlatilag semmire nem emlékszik a történtekből. Apránként, vele együtt rakjuk össze a képet. Lockhart jól szövi a történetet; miközben elmerülünk az értékrendjüket és önmagukat kereső, lázadó fiatalok világában, látjuk a nagynénik szétrombolt illúzióit, a pusztulás felé tartó nagyapát, a háttérben csendben hizlalja a robbanás epicentrumát.

A stílus, amit a fülszöveg modernnek nevez, szerintem inkább itt-ott szenvelgő, igazából tipikusan, tinédzserlányosan önsajnáló, de nem olyan mértékű, hogy agyoncsapja az olvasást, még ki lehet bírni. A megoldás tulajdonképpen azok egyike, amit a sokat látott olvasók nagyon utálnak és tele van logikai bakikkal, de Lockhart annyira jól festi le azt a miliőt, amiben a történet játszódik, hogy meglepő módon minden hibáját elbírja. Ezen nagyon meglepődtem, ahogy azon is, hogy némi szemöldökráncolással megbocsátottam ezt a bazáriságot, de aki képes a zakatoló elmémet kicsit más irányba terelni, elnyeri a jóindulatom.

Eredeti cím: We Were Liars

Kiadó: Ciceró

Kiadás éve: 2015

Fordította: Rudolf Anna

Eredeti ár: 3490 Ft


2022. június 8., szerda

A májusi zárás

 Májusban szorgos erőkkel szaporítottam az idei beszerzéseim listáját (és a várólistámat is, természetesen):



A Pendragon legendát muszáj volt ezt a régi korok dizájnját idéző kiadásban megvásárolni (jellemző lett volna, hogy addig halogatom a beszerzését, mire elfogy és fetrenghettem volna a kíntól), akárcsak Rose Tremain és Maggie O'Farrell regényét. Vannak szerzők, akiktől muszáj mindent elolvasni, ez tudott.



A Frannie Langton vallomásai az elképzelt alapszituációt hozta, de a történet teljesen más irányba kanyarodott, mint amire számítottam. A Zene és csend még Rose Tremainhez képest is kiemelkedő volt. A Minden család pszichotikus nagyon groteszk, nagyon abszurd módon hozta a családregény műfaját, a Vacsora a Honvágy étteremben a papírforma szerint - bevallom, az utóbbit jobban élveztem, Coupland flowját csak ritkán kaptam el. A Vezércsel újraolvasás volt, vágytam arra az introvertált lelki tusára, amit Beth vív magával, pedig alig egy éve olvastam. Ahhoz, hogy  valami újraolvasásra sarkalljon, kevés az, hogy jó könyvnek számítson, az extra összetevő pontos természetére még mindig nem jöttem rá.

A többiek májusa:
Dóri - aki a szokásos lendületével hasít
Mit mondjak, nagyon meg vagyunk rogyva.:D


2022. június 6., hétfő

Zene és csend

"Akárcsak Zsófia királyné, Ellen is gyönyörű asszony volt ifjúkorában. Szeme hajdan kacér tűzzel csillogott, de már csak értelem és ravaszság ragyog benne. Tudja, mennyire semmibe veszi és lenézi az öregedő asszonyokat ez a fiatalság és hatalom bűvöletében élő világ. Úgy véli, minden özvegynek ügyesnek és szemfülesnek kell lennie, ha életben akar maradni. Elméjében cselszövések és haditervek kavarognak, melyeket szüntelenül latolgat és csiszol." 

Rose Tremain: Zene és csend

Aztamindenit.

Igazán megszokhattam volna már Rose Tremaintől, hogy a maga csendes, befelé forduló módján hangtalanul robbanó tűzijátékokat rejt el a regényeibe, de a Zene és csend igazán különlegesre sikerült - illetve a másik két, általam olvasott regénye, a Színarany és a Gustav-szonáta is egy igazi gyöngyszem a maga módján, de a most olvasott története valahogy még jobban lenyűgözött.

Olyan szépen, giccs-és hatásvadászmentesen mutatja be az embereket és azok érzelmeit az írónő, mintha elmerülnénk egy festményben és egyre több apró részletet fedeznék fel, ami újra és újra megváltoztatja annak értelmezését. Közben nem átall vagánykodni! Rakéta! Lekvár! Boszorkányműködésre utaló jelek! Tyúkok!

A cselekmény több szálon fut, főleg Dániában időzünk, de Skóciába és Angliába is ellátogatunk - csupa komor hely és a XVII. században még komorabbak voltak. A fülszöveg alapján könnyű lenne a regényt holmi romantikus maszlagnak elkönyvelni, de ez a történet jóval több epekedő szenvelgésnél; szenvedély hatja át, szenvedély az élni akarás, egy (vagy több) másik személy iránt, az ezüst, a zene iránt, az őrület vagy halál útján elragadott személyek iránti, fájdalmas vágyódás, az egymástól elszakított, elsodort emberek iránti sóvárgás, egy másik, biztonságosabb világ iránti vágy, ahol az anyák nem halnak meg, a nővérek nem távoznak el messzi földre, az apák nem fordulnak el gyermekeiktől. Felfokozott, sokszor dühödt érzelmek áramlanak a lapokon, mint a viharos tenger hullámai; Rose Tremain nem kíméli a szereplőit, mindenféle hányattatásnak teszi őket, amivel az olvasók idegeit is tépkedi. A vége felé már kezdtem megelégelni ezt a szadizmust és azt hittem, belehalok a stresszbe.

Eredeti cím: Music and Silence

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kada Júlia

Ár: 4690 Ft (a kiadónál most féláron kapható)