2020. február 17., hétfő

Mudbound - Sárfészek

"Egy olyan finom, városi fehérnép, mint Laura McAllan, nem való a Deltába. A Delta fogja az ilyet és kiszipolyoz belőle mindent, amíg nem marad más, csak csont és keserűség, az is mind a férje ellen, aki idehozta, meg a föld ellen, ami itt tartja. Az a Henry McAllan éppúgy bolondult a földért, mint akármelyik férfi, akit csak láttam, pedig láttam épp eleget, fehéret és színeset egyformán. Látni a szemükben, ahogy a földre néznek, mintha csak asszony lenne, akit meg akarnak hágni. Az enyém vagy, csak várd ki, mit teszek veled. A  színesek nem szerzik meg és soha nem is fogják, de attól még ugyanúgy meghágnák, és másról se álmodoznak, míg az ekét tolják vagy a gyapotot vágják. Lehet fehér vagy színes, egyiknek sincs esze, hogy lássa: a föld uralja őket, nem pedig fordítva. Kiszipolyozza a verítéküket és a vérüket, azután az asszonyaik és a gyerekeik verítékét és vérét, majd miután végzett, a testüket is, hogy addig rágja őket tovább, amíg egyek nem lesznek, ők és mi, mindnyájan."

Hillary Jordan: Mudbound - Sárfészek

A Mudbound a gyűlölet regénye.
A feketék gyűlölete a fehérek iránt, a feleségé a férje iránt, a fiúé az apa iránt, a bátyé az öcs iránt, a menyé az após iránt. Szétfeszíti ennek a szűkös világnak a kereteit és mindent magával sodor, mint a megáradt folyó.

A Délnek (igen, mi másnak...) egy új arcával ismerkedhettem meg, a verejtékes-kínlódós gazdálkodóssal - bár Scarlett is bensőségesebb viszonyba kerül a gyapotfölddel, mint ahogy szeretné, az Elfújta a szelet igen régen olvastam -, de ebben is van gyilkosság meg mindenféle titok.

Nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog és magába szippant; kb. egy éve nagyon lassan haladok a könyvekkel, de ezt gyakorlatilag két ültő helyemben ledaráltam. Könnyen és gyorsan olvasható, de a szerző nagyon jól megragadja az emberekben lejátszódó érzelmeket.

Több szereplő szemszögén keresztül követjük az eseményeket, amelyek középpontjában a McAllan-farm, Sárfészek áll; a Mississippi deltavidéke (a helyiek csak Deltának nevezik) nehezen változik, az itt lévő kisvárosok gazdálkodói, kereskedői mereven ragaszkodnak régi szokásaikhoz - főleg ahhoz, hogy a feketéket továbbra is rabszolgaként kezelik. Ebbe az elmaradott, szűk látókörű világba csöppen bele Laura, a tanult városi kisasszony, aki "vénlányként" (30-31 évesen) ment férjhez Henry McAllanhez, a háborús mérnökhöz. Szegény Laura kegyetlenül megszenvedi a házaséletet farmerfeleségként; hiába mondhatjuk tisztességes embernek a férjét, Laura egyedül gyötrődik egy idegen környezetben, ahol nincs se víz, se villany, se üveg az ablakokon, ellenben minden merő sár és a farmot gyakran vágja el a világtól amegduzzadt folyó.

Henry, a férje megér egy misét; régi vágású fazon, akinek klasszikus elképzeléseket vall arról, milyen is egy "igazi férfi". Hát olyan, aki a pasis arroganciáját szemellenzőként viseli; természetesnek tekinti, hogy a világ úgy változik és a körülötte lévők úgy viselkednek, ahogy ő akarja. Mint például amikor mellékesen közli a feleségével, hogy vett egy farmot és néz az isten barma, hogyan változott az ő "édes, engedelmes felesége" egy hárpiává.
Henry tulajdonképpen nem rossz ember, csak kicsit hülye.
Öccse, Jamie a totális ellentéte; a gyerekkorán végigrugdosta az apjuk, hogy ne legyen már anyámasszony katonája. Henry az ő nagy, okos bátyja, Aki Mindent Jól Csinál. Nehéz ilyen batyuval normális önbizalmat növeszteni, ellenben alkohollal tompítani a háború kínjait - a második világháború után járunk, ahol Jamie pilótaként szolgált - annál könnyebb.
Ó, a Papi. Az a fajta öregember, aki ül a család nyakán, és a mások által kimosott, kikeményített ingében ül a konyhaasztalnál és bicskával kaparja ki a koszt a körme alól. Szerintem ez alapján pontosan tudjátok, milyen ember Papi.

A másik család McAllanék bérlői, Jacksonék, akik feketeként csak keservesen boldogulnak. Legnagyobb fiuk, Ronsel őrmesterként, kitüntetésekkel tér haza a háborúból, ami már önmagában forróvá teszi a talajt a talpa alatt.

Indulatok, elfojtott érzelmek kavalkádja fortyog a felszín alatt. Laura azt kívánja, bár más lenne a férje, mint amilyen. Henryt semmi más nem érdekli, csak a föld, és nem érti, az öccse miért nem akar letelepedni a szülőföldön és keresni magának egy tisztességes déli lányt; Ronselt szintén minden érzelmi eszközzel marasztalná az apja - ó, a generációs feszültségekről is rengeteget lehetne beszélni -, Ronsel azonban már több, mint egy földtúró fekete (nigger), akit semmibe vesznek és csak a hátsó ajtókon közlekedhet. Az anyja látja ezt, és azt is tudja, hogy a föld mindenkit kiszipolyoz, aki megpróbálja az uralma alá hajtani és tudja, hogy a fiának el kell mennie. Jamie és Ronsel között barátságot szőnek a háborús emlékek és azok feldolgozhatatlansága. Jamie zuhanyzót épít Laurának.
Papi apró, rosszindulatúan csillogó szeme pedig mindent megfigyel.
Csupa robbanásveszéllyel fenyegető helyzet, ami elkerülhetetlen és mindent elpusztít. 

Habár még csak februárt írunk, a Mudboundnak jó esélye van arra, hogy elvigye Az év meglepetése címet. Remélem, az Athenaeum folytatja ezt a sorozatot, üdítő volt tőlük egy mélységgel bíró szórakoztató regényt olvasni.

Ui.: Végtelenül hálás vagyok a fordítónak, Babits Péternek, amiért nem erőltette, hogy a feketék nyelvjárását az ilyenkor használt egyezményes magyar tájszólással [ilyen nincs, de tuggyuk, miről beszílek] érzékeltesse.

Eredeti cím: Mudbound
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2018
Fordította: Babits Péter
Ár: 3700 Ft



2020. február 9., vasárnap

A kis barát

Donna Tartt: A kis barát

Amikor dübörögve megkezdődött a karácsonyi szünet és sejthető volt, hogy tisztességes időt tölthetek az olvasással, úgy éreztem magam a könyvespolc előtt ücsörögve, mint egy gyerek a cukorkásboltban. Elkezdtem Az elvesztett gyerek történetét, de idegesített éreztem, hogy most nem erre van szükségem. A tekintetem tétován visszarebbent a polcokra és magához vonzotta a fakó fekete háttéren baljósan imbolygó kígyórajz.

Sejtettem előre, hogy ennek a könyve nyert ügye van, mégiscsak Donna Tartt írt egy Délen játszódó regényt! A megérzésem nem csalt, a könyv felvonultatott kb. mindent, amit szeretek; bizonyos hangulati elemeket, érdekes szereplőket, olyan apró, hétköznapi részletekkel, amelyektől sokan a világból kiszaladnak, de engem kilóra meg lehet velük venni. Nagyon, nagyon lassan olvastam, hogy soha ne legyen vége. 

Vannak bizonyos sztereotípiák, amelyek minden, déli környezetben játszódó könyvben és filmben megjelennek; a forró nyarak álmosító délutánjai, amikor kezd lecsúszni egy-egy ital (hogy aztán a fülledt estében még több kövesse és felszínre hozza a régi családi sérelmeket, mert itt minden családnak vannak eltemetett titkai, de inkább pokollá teszik egymás életét, mintsem új életet kezdjenek máshol), a vontatott beszédmód és jellegzetes kiejtés, az oszlopos, fehér házak és a nyomorúságos kalyibák ellentéte, a szélben lengedező fehér lepedők és a mocsár szélén tengődő családok mocskos kölykei, a fekete szolgálók helyzete, akik jobban szeretik a családok gyerekeit, mint a saját szüleik, az ideggyenge, egész nap ágyban heverésző anyák, a kígyók (rengeteg kígyó), a krokodilok, legyek és a misztikus-rituális beütésű gyilkosságok.
Donna Tartt az összes ismert klisét felvonultatja, de az ő éles látásmódja révén lesz ez a regény lebilincselő (nem mintha velem nehéz dolga lenne, de értékelem az igyekezetét). Elképesztően élők a karakterei, főszerepben a Cleve család nőtagjai; az álmatag, Ofélia-szerű szépség, Allison, az öntörvényű, vadóc Harriet, a család gerincének számító, vaskezű nagymama, Edie és a nénikék, ezek a víg vénkisasszonyok, akik pasztellszín csacsogásukkal állandó hátteret szolgáltatnak a család számára. Benne van a gyerekkor minden kalandos izgalma és három generációra visszamenően a család története - kissé kifigurázva a déli módit, pl. a Nagy Családi Rezidencia nem valami hangzatos ültetvényes névre, hanem az Istencsapásra hallgat -, köztük a szörnyű eset, amikor Allison és Harriet testvérét, a kilencéves Robint meggyilkolták.
"Belépni Libby zsalugáteres, kacsatojáskék falú szobájának menedékébe olyan volt, mintha egy barátságos, víz alatti királyságba merülne le az ember. Odakint a perzselő napon a fakó és ellenséges pázsitok, házak és fák, a vakító fényben úszó járdák Harriet eszébe juttatták a feketerigót, a madár szemében csillogó értelmetlen iszonyatot. Libby szobája menedéket nyújtott mindettől: a hőségtől, a portól,a kegyetlenségtől. A színek és anyagok itt nem változtak Harriet csecsemőkora óta: fénytelen, sötét padlódeszkák, rojtos zsenília ágyterítő és poros organzafüggönyök, a kristálybonbonier, amelyben Libby a hajtűit tartotta. A kandallópárkányon szendergő vaskos, tojás formájú, akvamarin üveg papírnehezék... Harriet egész gyerekkorában hosszú, békés órákat töltött elmélkedve a padlón, amíg a fény a papírnehezékben felragyogott és villódzott, megfakult és elenyészett, amíg a tigriscsíkos ragyogás hol itt, hol ott izzott fel a kékeszöld falakon."
Ez vet örök árnyékot a család életére és ez lesz a tizenegy-két éves Harriet megszállottságának tárgya, kideríteni, ki ölte meg a bátyját. Azt hinnénk, egy kisvárosban semmi baja nem eshet, de többször kerül komoly veszélybe, amikor a helyi törvénykerülő, börtöntöltelék család után nyomoz, aminek az egyik tagja közveszélyes őrült, a másik elvakult hittérítő őrült, a harmadik meg szimplán őrült. Ám ez a könyv nem egy krimi, Harriet nyomozása gyakran háttérbe szorul, miközben arcok, történetek és érzelmek sokasága villan fel ebben a színes kaleidoszkópban (meg rengeteg kígyó). 

Próbálom értelmesen összefoglalni, miért is olyan nagyszerű ez a regény, de nem igazán megy. Hátborzongató ez a nő, mennyire képes a szavak erejével egy teljes, létező világot megalkotni.

Ui.: A Park ismét egy igényes kiadványt adott ki a kezei közül, hálás vagyok nekik és legfőképpen Kada Júliának a fordításért.

Eredeti cím: The Little Friend
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2019
Fordította: Kada Júlia
Ár: 5990 Ft

2020. február 4., kedd

Jellegzetes napok

Michael Cunningham: Jellegzetes napok

Az év első várólistacsökkentős olvasmánya, az év első csalódása...
Úgy tűnik, a Cunninghammel való viszonyom örökre ellentmondásos marad; a friss regényeit az első tíz oldal után elhajítom, ellenben Az órákért és az Otthon a világ végénért rajongok, nem is kicsit. Sajnos a Jellegzetes napok valahol a kettő közti senkiföldjén vergődik - végigolvastam, de eléggé szenvedtem közben.
Olvasás közben egyszer eszembe jutott, hogy David Mitchellnek mennyire jobban áll a minden-mindennel-összefügg, kozmikus, több idősíkon játszódó történetlavina, amitől az ember - legalábbis olvasás közben - úgy érzi, az univerzumban valami alapvető rend uralkodik. Cunningham a múlttól jövőig átívelő novellafüzére (vagy nemtudommicsodája) nem képes ezt elérni; láttam ugyan az összefüggéseket, a kapcsolódási pontokat, de érzelmileg távol maradtam az egésztől, valahogy nem tudott megérinteni. 

Egyetlen ponton, egy szereplő leírásánál éreztem azt a végtelen elragadtatást, amit Az órák és az Otthon a világ végén olvasása közben mindvégig; ezekben a könyveiben a szerző, aki hosszú évekkel ezelőtt, egy másik nyelven vetette papírra azokat a kitalált alakokat, akik a kitalált életeik kitalált fordulatai körül botladoznak egy félig kitalált városban, nem tudom jobban megmagyarázni, megalkotott valamit, ami sok-sok évvel később lelki vigasztalást jelentett nekem. Minden egyes szava, amit Tótisz András - akire Michael Cunningham "magyar hangjaként" fogok emlékezni, nem pedig A szürke ötven árnyalata gyalázatosan rossz fordítása miatt - a lélek gyönyörűsége.
[Tudom, hogy mennyire nyálasan hangzik.]

A Jellegzetes napok iszonyú depresszív könyv; az általam favorizált kötetek sem afféle Anne Shirley-i idillt idéznek meg, belengi őket a melankólia szépiaszín füstje - hogy az öngyilkosságot fontolgató vagy a halálos beteg szereplőket ne is említsük -, de a Jellegzetes napok mindhárom rétegét a totális reménytelenség és kilátástalanság sűrű köde árnyékolja be; az első történet az ipari forradalom idején játszódik, egy testileg sérült, fiatal fiú egyedül próbálja eltartani a családját, fillérekért robotol nagyon veszélyes munkakörülmények között és végzetes lépésre szánja el magát, hogy hite szerint megmentsen valakit, akit szeret; a második novella főszereplője egy rendőrnő, aki gyermek öngyilkos robbantókat próbál megfékezni és közben a saját démonaival küzd; a harmadik történet posztapokaliptikus-cyberpunk világában egy öntudatra ébredezgető mesterséges lény és egy másik bolygóról származó, humanoid teremtmény élete kapcsolódik össze.

A történet három rétegét - vagy a három történet rétegeit - Walt Whitman költészete és a talán reinkarnálódó szereplők kötik össze, de ez utóbbi nekem elég erőltetett volt, ahogy a poszt elején említettem, David Mitchell ez sokkal elegánsabban műveli és tőle nem akarom felvágni az ereimet.


Eredeti cím: Specimen Days
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2006
Fordította: Tótisz András
Eredeti ár: 2780 Ft


2020. február 2., vasárnap

Januári zárás

Végre vége van ennek a kicseszett januárnak, annyira örülök neki, mint a hétvégén uralkodó napsütésnek, amit a mai futás során kb. 28 foknak éreztem az elmúlt hetek mínusz kettői és négyei után. Minden relatív.

A múlt hónapban nem vettem könyvet, de előrendeltem Carmen Maria Machado kötetét, A női test és más összetevőket, szóval a február már nem zárul szeplőtelenül.

Viszont - a manapság jellemző tempómhoz képest - sokat olvastam:

Donna Tartt: A kis barát Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története Sarah Andersen: Macskapásztor Bill Watterson: Varázslatos világ
Sarah Andersen: Puha boldog puffancs Michael Cunningham: Jellegzetes napok Tom Sweterlitsch: Letűnt világok Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról

A kis barát nagy részét még tavaly év végén daráltam le, nehéz helyzetben van 2020 összes jövendő olvasmánya, amennyiben a nyomába akarnak érni. Ráadásul ott toporog mögötte a Nápolyi regények zárókötete és a Letűnt világok, valamint a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról is nagyon-nagyon tetszett, olvasás szempontjából jól kezdem az évet. Egyedül a Jellegzetes napokkal nem tudtam zöld ágra vergődni, úgy tűnik, Cunningham nekem két könyves szerző marad. A három képregény instant lelki mankónak kellett, Sarah Andersen remek fricskákat osztogat a nőkkel kapcsolatos elvárásoknak, a Kázmér és Huba pedig mindig pazar a nem is annyira bújtatott társadalomkritika és humor révén.

Most a Luna - Ordasholdat olvasom, ami garantálja, hogy a jó széria folytatódjon.

A többiek januárja:
Nikkincs
Heloise