Egy nő élete

"Az a kapcsolat, ami olvasóim és köztem kialakul a rovat elindulása után, egészen különleges a számomra. Megírják, hogy úgy érzik,  mintha személyesen ismernének. Már hozzátartozik a szombat délelőttjükhöz, hogy kinyissák az újságot, és megnézzék, miről gondolkodtam, és mi történt nálunk. Megismerem a kézírásukat a borítékon, a gyerekeik és férjük nevét. Kiteszem fényképeiket az íróasztalom mellé a falitáblámra, s az rövidesen megtelik a személyesen soha nem látott asszonyok arcával. Ismeretlen ismerőseimnek hangjai a postaládámban - azok a hangok, amik ellen Jerry Salinger annyira óvott - egyfajta kapcsot jelentenek a világgal."

Joyce Maynard: Otthon a világban

Nem lesz egyszerű összetákolni egy bejegyzést erről a könyvről, de - mivel az év egyik legjobb olvasmányélménye volt és az is marad -, mindenképpen szeretnék róla írni.
A regényes (ön)életírások, vallomások aktuális ízléstől és hangulattól függetlenül mindig ínyencfalatnak számítottak nálam. Nagyon a hatása alá kerültem Joyce Maynard önéletírásának; hiába több mint 500 oldal, annyira nem akartam befejezni, hogy random módon újra és újra beleolvasgattam a metrón. Az jutott eszembe, hogy mennyi nehézséggel és fájdalommal kellett szembenéznie és milyen iszonyatosan magányos volt - más csak elolvasni a tárgyilagos hangvételű, pár soros összefoglalásokat, az odavetett megjegyzéseket fordulópontokról, és mennyire más megélni. Nem sajnálni akarom Maynardot, de borzalmas volt belegondolnom, hogy egy katasztrofális, romboló kapcsolat után házasságot kötött egy jóformán ismeretlen, és, ami a rosszabb, homlokegyenest más emberrel, és egyetlen vigasza a három gyerek mellett a Családi ügyek című rovata volt, amelyben (kicsit szépítve) megírta a mindennapjaikat, a meggyötört, depressziós anyák gondjait.
Igyekszem egy egészséges, három lépésnyi távolságot fenntartani a szövegtől, ahogy minden fikciós (ön)életrajz esetében; szerintem minden, ebbe a tárgykörbe tartozó műnél fontos figyelembe venni, hogy mindig az adott író saját olvasatáról, nézőpontjáról van szó, ő pedig úgy csiszolgathatja a bántó éleket, a kiugró sarkokat, ahogy akarja. Igaz ez Kleopátrára, Hemingwayre, Virginia Woolfra, bárkire - nem szabad őket kizárólag egy történet alapján megítélni. Ugyanezért nem fogok Salingerre köpködni - bár Joyce Maynard egy rossz szót nem ír róla -, nem tudni, ő hogyan élte meg az akkor tizennyolc éves lánnyal való kapcsolatát, és már nem is fog kiderülni. Ha Maynard nézőpontját vesszük alapul, akkor ez egy borzalmas viszony volt. Ami most szöget ütött a fejembe: hol voltak ekkor a lány szülei? Egyáltalán, általában hol voltak?
Az erőteljes, karizmatikus, vagy inkább nárcisztikus szülők Salinger mellett Maynard életének, mentalitásának origóját képezték; elképesztő ambícióval nevelték, de nekem, a külső szemlélőnek elsikkadt a lényeg. Egy kövérkés anya szerint miért kell a lányának soványnak lennie? Ha még tizenévesen is ő fürdeti, miért nem akarja észrevenni, hogy a gyereke éhezteti magát, hogy elnyomó, abuzív olyan párkapcsolatban él, ahol hála istennek az anorexiája mellé felveszi hobbinak a bulimiát is?

"Úgy tűnt, sok kritikusom szemében életem egyetlen jelentős eseménye az volt, hogy egy ágyban aludtam a nagy emberrel. Ez nemcsak rám nézve volt elkeserítő, hanem abból a szempontból is, hogy történetemnek és személyemnek ez az értelmezése mit sugall a véleményezők nőkről való felfogásáról. Remélem, hogy egyszer majd valamilyen feminista tudós megvizsgálja, miért is van az,, hogy ha egy nő megírja életének történetét, azt oly gyakran teszik nevetségessé mint önmagába merülő és alapvetően jelentéktelen művet. (...) Én úgy vélem, a nők iránti, kultúránk szövetébe ágyazódott ellenségesség mércéje, hogy mikor egy nőíró hangot ad azoknak a küzdelmeknek, amelyek egy nő életét kitöltik, gyakorta intézik el azzal, hogy hogy lelkiző, önkielégítő, triviális. Pedig nem kell messzire menni ahhoz, hogy az ember számos példát találjon, mikor férfiak írnak gátlás nélkül és jócskán önmagukba merülten tapasztalataik terepéről, s őket aztán égig magasztalják bátorságukért és metsző őszinteségükért."

Nekem nagyon extrém, hogy Maynard ennyire kitárulkozóan beszél a legintimebb titkairól is. Ahogy ő mondja: ha te árulod el a titkaid, mások nem tudnak megszégyeníteni. Kíváncsi lennék, hogyan élte meg a rengeteg olvasó levelet, amelyek között szép számmal akadhatott elítélő, lekezelő és pocskondiázó. Az újságbeli rovata olyan lehetett, mint egy korabeli blog, csak inkognitó nélkül.
Mindezek ellenére kitűnik az elbeszéléséből, hogy megbocsátott a szüleinek (és a volt férjének is). Jót akartak - persze, minden ép eszű ember jót akar a szeretteinek, csak nem biztos, hogy az a "jó" mindenkinek ugyanazt jelenti. Azt vettem észre, hogy az emberek azt akarják megadni a gyerekeiknek, amikre gyerekkorukban ők maguk vágytak és nem kapták meg.

Bevallom, Joyce Salingerrel való együttélése érdekelt a legkevésbé, talán ezért találtam egy kicsit unalmasnak. Sokkal jobban érdekelt, Joyce hogy élte meg a szüleitől való elszakadást, a saját normarendszer kialakítását. Perverz módon jólesik néha más hétköznapi emberek gondjairól olvasni.:)

Eredeti cím: At Home in The World
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2003
Fordította: Siklós Márta
Ár: antikvár könyv

A munka ünnepe

Joyce Maynard: Nyárutó

Jó néhány éve olvastam az írónő - akit ideje lenne már függetleníteni a Salingerrel való kapcsolatától - Baby Love c. regényét. Máig emlékszem, mennyire jóleső megdöbbenéssel töltött el a szókimondása; azon kevés könyvek egyike, amelyik kendőzetlenül mutatja be az anyaság árnyoldalát, főleg, ha a szülők fiatalok és felelőtlenek. Egész konkrétan az jut eszembe, hogy olyanok, mint az állatok, de ez egy sarkos és kissé megporosodott vélemény.
A Nyárutó szintén az érzelmek törékeny logikájával foglalkozik, bár egészen más környezetben; a főhős és elbeszélő a tizenhárom éves, erősen kamaszodó (értsd: kiszámíthatatlan) Henry, akinek dióhéjban az egész életét megismerjük, bővebben pedig a munka ünnepének hosszú hétvégéjét, amikor pár napra a feje tetejére állt a világ - magyarán, végre történt valami, ami megváltoztatta az életüket.
Valószínűleg Henry nem ilyen változásra vágyott, de az ember ne legyen finnyás - egy életre megtanulta, hogy a változás nem hordozza magában a boldogságot.

A hőségtől olvadozó Holton Millsben, ahol mindenki ismer mindenkit és mindenki beleüti az orrát mindenki dolgába - kevés dolgot rühellek annyira, mint ezt a számon tartást -, az áruházban Henryhez odalép egy sántító, vérző férfi és a segítségét kéri. Henryn kívül valószínűleg az egész univerzum tudja, hogy valami nem stimmel a férfival, de ő odavezeti az anyjához, és néhány villanykörte beszerzését követően az otthonukba viszik. Mármint nem a villanykörtéket, ill. nemcsak azokat, hanem a fickót is, akiről hamarosan kiderül, hogy szökött fegyenc.
Kicsit előreugrok. Bizonyos mennyiségű könyv elolvasása után sejteni lehet, mi fog ebből a szituációból kikerekedni, csak a befejezés drámaisága kérdéses. Ez egy instant (meglehetősen amerikai) regény, biztos hozzávalókkal, amiből egy rutinos író könnyen összedobhat egy könnyen fogyasztható, bizonyos mélységekkel bíró, de nem húsba vágóan eleven történetet. Valamennyire elgondolkodtat, de annyira nem fekszi meg a gyomrod, hogy habkönnyű, álviktoriánus lányregényekkel kelljen nyalogatni az okozott sebeket.
Emiatt lepett meg, hogy Frank és Henry-Adele találkozása mennyire súlytalan lett. Maynard kellően illusztrálja (és nem csupán leírja) Henry átmeneti állapotát, aki bizonyos tekintetben még nagyon gyerek, más szempontból viszont nagyon koravén, és veszélyesen ingadozik a két, összeegyeztethetetlen véglet között. Azt is tudjuk, milyen lelkibeteg Adele, az anyja - nincs konkretizálva a problémája, de valószínűleg súlyos depresszióban szenved -, de ez nem elég indok, hogy valaki szó nélkül hazavigyen az otthonába egy gyanús idegent, akivel rögtön egy hullámhosszra kerülnek, sőt... Az egész túl idilli, hogy igaz legyen. Még szerencse, hogy Henry személyes drámája és belső konfliktusai ellensúlyozzák ezt a hihetetlen boldogságot, különben nagy bajban lettem volna.
Joyce Maynard csodásan leírja, mennyi minden játszódik le a fiúban. Mint egy szép, színes kaleidoszkóp; az anyjával való kapcsolata, amelyben kénytelen felnőttként viselkedni és boldoggá tenni őt; az apja, aki legszívesebben hagyná a fenébe a régi családját, hogy mintaszerűen tökéletes életet éljen új feleségével és gyerekeivel; az érzés, hogy vele alaposan kicsesztek és nem ilyennek kellene lenni a gyerekkorának; nem találja a helyét, nincs egy barátja se, akire számíthatna. Veszettül kívánja a lányokat és szégyelli ezt a változást. Erre jön ez a szakállas fickó, aki imádja az anyját és boldogan levenné Henry válláról a terhet - amit részben ő úgy fog fel, hogy elveszi tőle. Ez aztán a szép, duplán emésztő kín.

Sokáig lehetne ennek a pár embernek a kapcsolatát boncolgatni, de hagyni szeretnék némi gondolkodnivalót annak, aki ezután dönt úgy, hogy elolvassa a regényt, plusz úgy érzem, a Nyárutó éppen ennyit érdemelt. Kellemes vasárnap délutáni nyammogás volt (csak adtak volna hozzá őszibarackos pitét), pont, amire számítottam. Néha kellenek az ilyen könyvek.

Eredeti cím: Labor Day
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Gyuris Norbert
Ár: 3000 Ft (most 700 Ft a Szandinál)

Cukormagnóliák

Ismét nekirugaszkodom a régi postok feltöltésének. Mára a Baby Love jut, 2009 karácsonyán olvastam, tehát kicsit (vagy nagyon) béna. Ezt az egy könyvet olvastam még Maynardtól, de nemsokára sorra kerül a Nyárutó, beférkőzött az állandó gondolataim közé. Amúgy örülök, hogy az Alexandra felkarolni látszik az írónőt, elvileg 28-án jelenik meg a következő regénye, a Lány a hegyen.

****

"... csodálkozik majd: milyen lányra, milyen gyerekre? Akkor már csak egyetlen gyerek fog számítani. Ha az embernek gyereke van, semmi más nem számít."

Joyce Maynard: Baby love
Értékelés: 4.78 lemez az 5-ből
Kedvenc karakter: Tara

A regény szereplői Sandy, Tara, Wanda, Jill, Anne, Carla és még jónéhányan, akiknek életében egyetlen közös tényező van - a gyerek, a "bébi".

Érdekes könyv volt, az holtbiztos. Asszem Anheszenamonéknál láttam meg valamelyik post kapcsán és kipiszkáltam a polcról, akkor jöttem rá, hogy ezzel már barátkoztam korábban pár sor elejéig, aztán valahogy elfelejtődött.
A könyv központi témája a baba és annak minden vonzata, de a gyerekek úgy vannak beállítva, mint az élet elkerülhetetlen, szükséges feladatai, amiket sehogy nem lehet kicselezni, az jön, ha akarjuk, ha nem, és innentől ő határozza meg az életünket - előnyös és hátrányos módon egyaránt: Tara imádja a kislányát, Napsugárt, de anyja abortuszra, majd örökbefogadásra akarja rávenni a lányt, Sandy szereti kisfiát és férjét, de Mark - Sandyvel ellentétben - enyhén szólva messze van még a "felnőtt férfi"-meghatározástól, bármennyire is szereti magát annak hinni. Wanda alaposan meghízik a terhesség miatt, később pedig kellemetlen áldozatra kényszerül, még veri is Melissát, de élete legfontosabb részének tartja. Az a megdöbbentő, hogy ezek a fiatal lányok félig még maguk is gyerekek, magától értetődően mondanak le fiatalkori szabadságukról, ami a korukbelieknek talán a legfontosabb a világon, s ilyen eltéphetetlenül kötődnek-ragaszkodnak a gyerekeikhez.

A másik fő motívum a szex és a szerelem, a kettő sokszor élesen elválik egymástól, mintha a a férfi-nő kapcsolat csak valami állatias vágyról szólna, és ennek lenne egyenes következménye a bébi: "... számukra csak a szex egyszerű dolog, magától értetődő, olyan, mint a lélegzés vagy a táplálkozás."
Többet nem nagyon tudok mondani a könyvről, inkább jó volt, mint közepes vagy rossz, de egyvégtében végigolvasva eléggé lehangolt.

Ui.: A Fiúk az életemből hasonló témájú.

Eredeti cím: Baby love
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1987
Fordította: Osztovits Levente
Ár: pár száz forinttól elérhető