Annyira egyben volt nekem ez a könyv, annyira kompakt élmény, hogy fogalmam sincs, mit fogok írni róla. Ez a nagy büdös helyzet. Bár, ahogy nézem, egész sokat (kb. háromnegyed oldalt) jegyzeteltem róla, de újabban nem szeretek az általam leírtakra támaszkodni, mert akkor minden egyéb settenkedő gondolat kiszökik a fejemből, másrészt miért ne nehezíteném meg a dolgomat.
Fejlődőképes vagyok, mert ezt a könyvet nehéznek hittem, és a nehezeket mindig tologatom. Pedig nincs ebben semmi nehezen megérthető - a terhe az, ami súlyos. Ráadásul csalóka, mert észrevétlenül telepszik az emberre, és a befejezés környékén már azt éreztem, hogy a felgyűlt utálat, rosszindulat, irigység, kapzsiság átlépi a bőröm határait és szétfolyik körülöttem. Megpiszkálta a saját gyűlöletem is, ami generációk óta halmozódik és öröklődik; szinte fetrengtem a kíntól, a testem túl kicsi volt hozzá. Nem könnyű tőle megszabadulni. Talán nem is lehet.
Tudom, hogy kicsit patetikus vagyok, de félelmetes az az érzés, amikor rájössz, hogy az a képtelen, de nagyon ismerős indulat, ami elönt, tulajdonképpen nem a tiéd, hanem a családod hagyományozta rád. Az a kérdés is felmerül, hogy ha nem ugyanúgy, akkor milyen más formában fog megjelenni, és mikor. Nemcsak patetikus vagyok, elvont is, bocsánat; vegyük mondjuk Evát és Franket, a Beszélnünk kell Kevinről párját, akik harmonikus, összeillő párost alkotnak a gyerekvállalásig. A fiuk, Kevin több embert megöl az iskolájában, ez az a tett, amiben a feszültség kicsúcsosodik, de addig is számtalan történés utal arra, hogy nagy baj van, és hiba lenne Kevin ördögi természetével vagy Eva alkalmatlanságával elkönyvelni az egészet. Ezt a disszonanciát ők hozták magukkal valahonnan. A mi utcánkat elhagyhatjuk, de mindig visszatalálhatunk oda.
Könnyedebb stílusban ugyanezt a motívumot mutatja be több regényében Jodi Picoult, Nekem Rowling a kettő között helyezkedik el, de közelebb Shriverhez, mint Picoult-hoz; nem boncolja fel élve az olvasóját, de nem is parádézik. Az is közelebb hozta, hogy nem amerikai. Oké, nem is magyar, hanem angol, de hétköznapi emberekről szól egy kisvárosban, a társadalom különböző rétegeit felölelve.
Az elején semmi gondom nem volt, tulajdonképpen vidoran vájkáltam Pagford város gyarló bugyraiban. Ugyanaz az érzés rohant meg, mint a Kakukkszónál, csak fokozottabban; az, hogy legszívesebben semmi mást nem csinálnék, csak ezt a könyvet olvasnám. Bizarrul hangzik, de idővel olyan volt, mint kinyitni egy ajtót és hazamenni, mintha folytatásos sorozatot néznék, ahol a szereplők összes gondolatát ismerem. Még kora reggel is képes voltam kinyitni a könyvet - amikor a tevékenységem egy egysejtű mozgáskultúrájára korlátozódik -, csak hogy lopjak magamnak pár percet. Mire a végére értem, jött a torkomig érő utálat, úgy mart, mint a sav és elöntött a mérhetetlen elkeseredettség. Nézem a kedvest, a monitor fénye az arcára vetül a sötét szobában, a koncentrálástól összefutnak a szarkalábak a szeme sarkában. Abba kapaszkodom, hogy ez igazi, mi még nem rontottuk el. Nincs bennem keserűség iránta, ami arra sarkallna, hogy mérgezett nyilakkal gyötörjem, ahogy Samantha teszi a férjével. Ha valamiért elfut a méreg, azonnal lecsapolom, mert ezt nem jó őrizgetni. Meg lehet-e tartani az egyensúlyt? Ez az izé mindig lesben áll, lásd Sukhvinder. Őrajta csapódik le az anyja összes negatív érzése, de ő az a típus, aki nem áll be a dominósorba, inkább magát üti ki. Tiszta tud-e maradni, aki csellel született, és aki magát is hazugságnak érzi?
Rowling is belenyomja az arcunkat a mocsokba, és utána megmutatja a tükörben, hogy tessék, ez vagy te. Shrivernél még tudom magam hitegetni, hogy talán nem lesz olyan fiam, aki embereket mészárol le és terrorizál, de az elől nem menekülhetek, hogy tönkretehetem azoknak az életét, akiket a legjobban szeretek.
Ahogy haladtam előre az olvasásban, egyre nőtt a feszültség is, a történetben és bennem egyaránt. Amikor mindenki hozzáteszi a maga kis részét a készülő lavinához, amit végül nem lehet megállítani és eljön a tetőpont. Jó esetben megkönnyebbülés követi. Ebben az esetben az a kérdés, hogy meddig, Mennyi ideig marad meg ez az átmeneti könnyedség?
Ui.: Már beszéltünk róla, hogy a nyelvjárásokat, a tájszólást stb. nem lehet lefordítani, de nagyon zavaró volt, hogy a Parlag lakótelepén élők többsége úgy beszél, mint egy hajdúsági öregasszony.
Ui2.: Utálok ilyeneket kiöklendezni magamból.
Eredeti cím: The Casual Vacancy
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bihari György és Sóvágó Katalin
Ár: 3990 Ft
