2017. november 30., csütörtök

Novemberi zárás: 5/5

Olyan gyorsan vége lett ennek a hónapnak, hogy még azt is elfelejtettem, hogy vettem magamnak ajándékba néhány könyvet:

Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton Margaret Atwood: Alias Grace Radclyffe Hall: A magány kútja Lionel Shriver: A Mandible család Elena Ferrante: Az új név története

Tudtam, hogy A nevem Lucy Barton előbb-utóbb nagyon akciós lesz, de, ha már karácsonyi ajándékokat dobáltam a virtuális kosárba, őt is belepakoltam - némi kedvezmény így is volt rá. Teljesen rákattantam Elizabeth Stroutra, szeretném minden könyvét a polcon tudni, mert pont a szám ízének való szerző.
Akárcsak Margaret Atwood: a legfrissebb könyvét már el is olvastam, még írtam is róla, ezt teszi a rajongás. Radclyffe Hall iránt bizalmatlan voltam, de néhány idézet és Almamag véleménye elég volt, hogy ez legyen az a könyv, ami nem létszükséglet ugyan, de nagyon érdekel és még a szállítási költséget is megúsztam. A Mandible családra 30% előrendelési kedvezmény volt a kiadónál, tudtommal Shriver könyveit nem szokták akciózni, pláne nem ennyire. Az új név története meg egyszerűen kellett.
Durva volt ez az őszi megjelenésdömping, és nem vettem meg mindent, amit szeretnék (ld. Boszorkánygyermek vagy Delphine de Vigan új könyve).


Mariam Petroszjan: Abban a Házban Margaret Atwood: Alias Grace Paul Éluard: Éluard versei David Gemmell: Árnyékok farkasa David Gemmell: Az utolsó Őrző

Olvasni is ötöt olvastam, igaz, az Abban a Házban nem az enyém, hanem a kedves könyve, de szuper, beleraktam az idei VCs-be és örmény szerző! Az Alias Grace-t azonnal befaltam, ahogy telik az idő, egyre inkább érzem, mennyire jó könyv. Gemmel Jon Shannow-ja sajnos nem nyerte el a tetszésemet, nem ezt kellett volna Atwood után olvasni, majd egy róla szóló bejegyzésben bővebben kifejtem.
A szenilitásom pedig szintet lépett, ugyanis elfelejtettem, hogy a Lyra Mundi Éluard-kötetét már évekkel ezelőtt elolvastam a könyvtárból és úgy álltam neki ennek az idén beszerzett könyvecskének, hogy ez új olvasmányélmény lesz. Mindegy, nagyon szeretem Éluard-t.

A többiek novembere:
Katacitát mindig bele akarom írni


2017. november 28., kedd

A szolgálólány meséje

"Végeredményben mi vagyunk előnyösebb helyzetben, mert mi mossuk az ő szennyesüket, és sok mindent tudunk róluk; de ők nem mossák a miénket, és semmit se tudnak rólunk. A cselédek elől nem sok mindent lehet eltitkolni; s ha valaha is szobalány akarok lenni, meg kell tanulnom úgy vinni a mocsokkal teli vedret, mintha egy csokor rózsa volna, mivel ezek a legjobban azt gyűlölik, ha emlékeztetik őket arra, hogy őnekik is van testük, s az ő szaruk is éppúgy bűzlik, mint a másé, ha nem jobban."


Margaret Atwood: Alias Grace


(Na, most jól átvágtalak titeket. De hát Grace története tényleg a szolgálólány meséje...)

Valahol mélyen, olvasói ösztönszinten Atwoodot még mindig A szolgálólány meséje okozta élménnyel kapcsolom össze, pedig 2008-ban olvastam; ha szóba kerül, róla vagy tőle olvasok, valami megfeszül bennem és várja azt a húsba vágó brutalitást, amit a regény olvasása közben éreztem, pedig az általam olvasott könyvei mind különböznek egymástól - kevés író képes erre -, ill. a rám gyakorolt hatásuk is más.
Remélem, @horsegirl az olvasásom alatti válaszból nem azt szűrte le, hogy ez a regény csalódást okozott; nem tépett darabokra, mint A szolgálólány - amit azóta se mertem újraolvasni -, de nem is vágytam arra a traumára.
Mindjárt kinyögöm, hogy milyen volt.:) Odaszögezett a fotelhez, annyira olvastatta magát, de nem olcsó krimis fordulatokkal, hanem... a szerző saját zsenijével. Ügyesen terelgeti az olvasót, de nem nézi hülyének, jó érzékkel építi fel a cselekményt, mutatja be a különböző szereplők érzéseit és szövi Grace történetét. Ez párosul egy hihetetlenül igényes szöveggel - köszönjük Csonka Ágnes fordítónak és a Jelenkor kiadónak, meg persze Margaret Atwoodnak -, aminek a színvonalára csak a következő olvasmányomnál (David Gemmell: Árnyékok farkasa*) döbbentem rá, avagy a jót könnyű megszokni. Imádom ennek a nőnek az agyát, ugyanakkor benne van a Top5-ben, akivel nem szívesen szállnék be egy liftbe - fiktív karakterek, úgymint Pingvin a Gothamből vagy Helena az Orphan Blackből, nem számítanak -, bizonyos értelemben félelmetes.

A regény, ahogy mondani szokták, megtörtént eseményeken alapul; Grace Marks valós személy volt, a 19. századi Kanadában élt és tizenhat évesen ítélték el gyilkosságért: cselédtársával, James McDermott-tal brutálisan meggyilkolta munkaadóját és a házvezetőnőt. Az ügynek óriási visszhangja volt, felszínre került néhány olyan részlet, ami eléggé feltupírozta ezt a borzalmas dolgot - a sajtó, az érintettek és a kívülállók egyaránt tovább működtették a cirkuszt -, és amelyek mellett maguk a gyilkosságok szinte eltörpültek. Ilyen volt az, hogy Grace szokatlanul csinos volt és fiatal, ráadásul ír származású és katolikus, valamint a feltételezések szerint James McDermott szeretője. Mi más lehetett volna, ugye? És hogy miért ölt (mert persze, hogy bűnös)? A női gyengeség és alacsony intelligenciaszint az oka. Vagy valami elmebaj. Mások szerint csábító démon volt, aki bájaival rávette McDermottot a gyilkosságra és féltékenységből ölte meg Nancyt, a házvezetőnőt, akinek az esete nem is került elő a tárgyaláson, mert feleslegesnek tartották.

Grace személye könnyedén elsikkadt a botrányos, szenzációhajhász részletek között. Margaret Atwood őt állítja a történet középpontjába, részben az "igazságra", részben a fantáziájára hagyatkozva, de titkok a regény végén is maradnak, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Lehet, hogy ez a magyarázat, lehet, hogy az. A tapasztalt és értő olvasó (sajnos kevés ilyen van) észreveszi, hogy Grace megbízhatatlan narrátor; hiába olvassuk élete történetét E/1 nézőpontból, érezni, hogy valami(ke)t elhallgat - szándékosan nem azt mondom, hogy "hazudik". Igényt tarthatunk-e ennek a szegény nőnek minden titkára? Jogunk van-e az életében vájkálni, amelyet emberek tucatjai cincáltak szét és használták fel a keresztényi szeretet, jóság nevében a saját céljaik elérésére?
Nemcsak az ő pszichéjéről árul el sokat a regény, hanem a többi szereplő tudatalattijába-agyába is beleláthatunk - nálunk sem rózsásabb a kép, mint az ünnepelt gyilkosnőnél.

Grace-hez kapcsolódva sok mindenről szól a könyv: a tehetősek és a szolgálók viszonyáról, avagy tényleg egy világ választja-e el a két réteget; a női és a férfi szerepekről; a spiritiszta szeánszokról; az ágyterítőmintákról; a pszichiátriai technikákról; a prostitúció korabeli felfogásáról - a 19. századi úriemberek felfogása szerint a prostituáltak elmebetegek, habár maguk is igénybe veszik eme degenerált lények szolgáltatásait, kiterjesztik a szobalányokra is, miközben az ő láthatatlan kezeik mossák, vasalják, varrják a ruháikat, cserélik le a DNS-ük nyomaival teli lepedőket, viszik ki az éjjeliedényüket, és fogalmuk sincs, hol lehet marhahúst venni, hogyan kell begyújtani egy kandallóba, az étel meg csak úgy van, ugyebár. (Sokan ma is ezt hiszik.) Egyébként a nőkről sem fest vonzó képet a szerző, a szimpatikus gondolkodással bíró Jordan doktor édes jó anyja az érzelmi zsarolás mintapéldánya, a nyalka férjjelöltekre (alias megmentőkre) vadászó idősb és fiatalabb nőszemélyek meg bárkire rávetik magukat, aki nadrágot visel.

Érdekesség, hogy Atwood korábban már foglalkozott a témával egy tévéjáték keretein belül, a címe  The Servant Girl.

*Nem sznobkodás, semmi bajom Gemmellel. Akárhol van, remélem, érzi olthatatlan rajongásom a Trója, ennél fogva az ő személye iránt, de évente max. egy könyvet szabad olvasnom tőle.

Eredeti cím: Alias Grace
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2017
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 4500 Ft


2017. november 22., szerda

"A gyönyör hiányának írója"

"»Az író feladata nem annyira az, hogy megoldja a kérdést, hanem hogy feltegye a kérdést. De kell lennie feltett kérdésnek. Nekem úgy tetszik, hogy ez nagyon jó választóvonal az igaz és a hamis író között.«"

Katherine Mansfield Beauchamp

Olyan szép, hogy nem bírtam ellenállni neki
Forrás
Eme fenséges bejegyzésben ömlesztve írok Mohay Béla: Katherine Mansfield világa c. életrajzi kötetéről és Mansfield: Elbeszélések azon novelláiról, amelyek az Egy csésze teában nem szerepelnek, mert a drága Katherine megérdemli.

A "miért is ne"-alapon megvett Egy csésze tea óriási kedvenccé nőtte ki magát - azért óriásivá, mert ritkán fordul elő, hogy rögtön el akarom olvasni az összes könyvét egy szerzőnek. Almamag tippjének hála rövid időn belül sikerült szert tennem a kicsiny életmű összes darabjára, amely két vaskos kötetet számlál, az Elbeszéléseket - az Egy csésze tea teljes tartalma megtalálható ebben - és a Naplók, leveleket, bár nem tudom, Angolországban összekapartak-e még valamit a hagyatékból.
A megismerés iránti vágyam bekebelezte Mohay Béla kötetét is. Az Írók világa sorozatból korábban csak Virginia Woolfról olvastam; ahhoz hasonlóan a Mansfieldről szóló kötet is informatív, alapos munka, szépen egyensúlyoz a magánéleti vonatkozások és az írói pályafutás faramuci kettőssége között - mert Mansfieldről lenne mit pletykálni.

Az írásai alapján csendes, visszafogott nőnek képzeltem el, aki inkább szemlélődő, mintsem cselekvő típus - nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egy karizmatikus középiskolai [pontosabban egy átmeneti iskoláról van szó, amely afféle előszoba volt a nők egyetemi tanulmányaihoz] tanárának
Karikatúra
Forrás
köszönhetően megismerkedik Oscar Wilde műveivel és célja lesz a nyárspolgári értékrend rombolása - talán mondanom se kell, hogy a szülei természetesen ezt képviselték. Rossz tanuló volt, borzalmas helyesírással, szeszélyes és beképzelt természetű, aki váltig ragaszkodott a nézeteihez és nem alkalmazkodott senkihez - például inkább lemondott egy programot, ha nem teljesen az ő szája íze szerint alakult a terv. Akaratos, de elbűvölő volt azokkal, akik alávetették magukat a szeszélyeinek - mint élethosszig jó barátnője, vagy inkább szolgálója, Ida Baker -, megcsillantotta kivételes intelligenciáját és megfigyelőkészségét, élménnyé varázsolta az együttlétet. A feltűnés iránti vágyát állítólag a családi szeretet hiánya alakította ki benne, de a gyermekkor kisebb súllyal esik latba Mohay könyvében, mint a Katherine-t ért művészi hatások, ezért maradjunk az erős feltételezésnél a bizonyosság helyett, egyébként sem tartom igazságosnak, hogy ennyire megszűrt információk alapján ítéljek meg egy embert, ráadásul Katherine férje erősen megszerkesztette Mansfield írói hagyatékát. Ja, és a személyisége mellett az is meglepő volt számomra, hogy tehetséges csellista volt, sokáig inkább zenész akart lenni, mintsem író.

VW levele KM-hez
Forrás
Virginia Woolffal nemcsak kortársak voltak, hanem ismerték is egymást, barátnőknek azonban nem lehetett őket nevezni; a kötet alapján nekem úgy tűnt, Mansfield nem volt valami jó barátja egyik ismerősének sem, mindenki kapott a gúnyolódás és a rosszindulat mérgezett tüskéiből, az öccsét, Leslie-t kivéve (és saját magát). Woolf: Éjre nap c. kötetéről írt kritikájában "azt sugallja, hogy a még 100 évvel ezelőtt élt Jane Austen regényei is korszerűbbek, mint Woolfnak e műve" és a szemére veti, hogy úgy tesz, mintha az első világháború meg se történt volna. A férjének egyenesen "lelki hazugságnak" nevezi a regényt. Virginia Woolf Mansfieldhez hasonlóan roppant érzékeny természetű volt, de sértődése ellenére ő vette fel újra a kapcsolatot Katherine-nel, aki a következő találkozásukkor meglehetősen ridegen viselkedett vele, és az iránta tanúsított figyelem (beteglátogatás, karácsonyi ajándék) ellenére sem viszonozta a szívélyességet. Lehet, hogy az úri körökkel, irodalmi társasággal szembeni tartózkodás miatt viselkedett fennhéjázóan és gőgösen. Ha Katherine Mansfield valóban ilyen volt, nemigen kedveltem volna. Woolf első benyomásai sem voltak pozitívak róla, közönségesnek és gátlástalannak találta, de, ha sikerült feloldódnia, úgy találta, "olyan intelligens és kifürkészhetetlen lesz, hogy érdemes vele barátkozni".
"Életszemlélete már-már társadalomszemléletté szélesedhetne ki, ha szűk és egy körben mozgó élményvilága, a bezártságérzete és bizonytalan helyzete nem kényszerítené arra, hogy szüntelenül önmagával foglalkozzék. Roppantul érdekes vagyok magamnak. ... Hála az égnek, hogy jelenleg, bár utálatos vagyok, senkibe sem vagyok szerelmes, magamat kivéve."
Nehezen, több hónapos kihagyásokkal írt és nehezen alakult ki a stílusa is, talán ezért olyan soványka az életműve. Tulajdonképpen a művészi felfogása is olyan hullámzó, mint az emberekhez való hozzáállása, és már a könyv közepe után kezdtem unni ezt a... bizonytalanságot. Lehet, hogy a művészi lét, lehet, hogy a tbc hibája, de olyan érzés volt róla olvasni, mint egy tinédzserről, aki azt hiszi magáról, legalább tizenkétféle témában feltalálta a spanyolviaszt. Más non-fictionnél nem nagyon tapasztaltam ezt. Hatott rá a szecesszió, a feminista mozgalom, Wordsworth, Csehov - az ő hatása elég erőteljes. Érdekes, hogy engem a közepesnek tartott művei is elbűvöltek, ugyanazt az éleslátást és fanyar, gúnyos humort látom bennük, mint a legjobbakban. Magyarán: az író igen, az ember nem - furcsa, hogy mennyire más képet alkottam meg magamban a novellák alapján, mint amilyen az életrajz és a kortársak beszámolói alapján kirajzolódik.

Az Elbeszélésekből csak azokat olvastam el, amelyek nem szerepelnek az Egy csésze teában. Ahhozkissé hosszúra nyúlni -, csupán pár mondattal jellemezve őket.
Katherine még a bélyegén is mufurc
Forrás
képest, hogy augusztusban (jézusom...) olvastam ezt a kötetet, a legtöbb novella esszenciája megmaradt az emlékezetemben. Vannak köztük erősek, kissé gyengék és olyanok, amelyekben látom az értéket, de valamiért idegenkedem tőlük. A postban csak a számomra kedveseket emelem ki - és még így is lehet, hogy át kell tennem őket önálló bejegyzésbe, kezd kissé hosszúra nyúlni.
Mansfield nem ábrázol világrengető dolgokat - vagyis de; az általa bemutatott jelenségek, kisebb-nagyobb mozzanatok a kívülállók számára jelentéktelennek tűnnek, de az érintettek (nagyrészt hétköznapi emberek) életét, lelki nyugalmát alaposan felforgatják. Kár lenne tagadni, hogy a legtöbb írás minimum nyugtalanító; a depresszív hangvételtől a hitetlenkedő, csontig hatoló borzalomig terjed a skála, és nem fest hízelgő képet az emberekről. A magány, amely az írónő életében is meghatározó volt, kulcsszerepet kap az írásokban.

A Rosabel elfárad az első elbeszélés. Tulajdonképpen semmi különös, egy szegény kis kalaposlány ábrándozása, mégis szépen érzékelteti a társadalmi rétegek közötti szakadékot.
A Rettenetesen-Fáradt-Gyermek nagyon erős, Mansfield a Shirley Jackson-stílusát villantja meg benne, azaz lehangoló, kemény írás, akárcsak A boltosasszony. Az idegen a házastársi bizalmatlanságot és egyensúly hiányát mutatja be, a Parker mama élete leginkább a többiek iránt tanúsított emberi érzéketlenséget és azt, hogy mennyire nehéz egy fájdalmas szituációra valódi érzelmi érettséggel és tapintattal reagálni. A nős férfi meséje, Az eszményi család a családon belüli magányt, elszigeteltséget állítja középpontba - nemhogy idegenekkel nem törődünk, a saját szeretteinkre sem fordítunk elegendő figyelmet. Kérdezhetnénk, miből áll valójában ez a figyelem vagy szeretet - elég-e, ha kedvesen megdorgáljuk az idős családfőt, hogy többet kellene pihennie? Van-e mögötte valódi féltés, vagy csak a megszokás dolgozik bennünk? Mikor kezdünk el távolodni egymástól?

A bárónő húga a fenti deprimáló görbe tükrök ellentettje; fanyar, gúnyos humora a befejezésben fityiszt mutat bizonyos embereknek, egy számukra roppant kellemetlen következtetést vet fel. A záró elbeszélés, A kanári még egyszer megfacsarja az olvasó szívét, hogy emlékeztesse az élet szomorúságára - valami, ami becses nekünk, az egyik pillanatban még van és boldoggá tesz, a következőben pedig már nincs, és a hiányt nem lehet betölteni. Szembe tudunk nézni a veszteséggel? Képesek vagyunk elviselni a veszteség elkerülhetetlen közeledését?


2017. november 17., péntek

A dolgok állása

A szörnyen unalmas cím az ún. kihívásokra utal, bár nem szeretem így nevezni őket. Jelenleg ketten vannak, az egyik évek óta kíséri az olvasásaimat, a másik valahogy év közben született meg. Mindkettőre jellemző, hogy elég csehül állok.

Gondolom, sejthető, hogy az első kihívás a Lobo szervezte Várólistacsökkentés. Tulajdonképpen nem állok rosszul - eddig 11 könyvet olvastam el, és ugye 12-nek kell meglennie, de minden évben szeretném elérni, hogy a tartalékos listát is kivégezzem, azaz mind a 24 könyvet elolvassam. Már magam is legyinteni szoktam rá, de úgy tűnik, idén lesz a mélypont, és csak a kötelező kvótát fogom teljesíteni, pedig annyira jókat válogattam össze. Max. átviszem őket jövőre.
Akiket eddig sikerült elolvasni:

Rose Tremain: Színarany Kate Chopin: Ébredés Kőrösi Zoltán: Szívlekvár Charles Frazier: Hideghegy Saul Bellow: Sammler bolygója

Niccolò Ammaniti: Én és te Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott Mariam Petroszjan: Abban a Házban Fritz Leiber: Éjasszonyok Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes visszatér

David Mitchell: Felhőatlasz

Minőségi jellemzést most nem írok, majd év végén, az erről szóló bejegyzésben.

A másik elvárásszerűség tulajdonképpen nem is év közben jutott eszembe - tulajdonképpen minden évben szerettem volna az összes friss beszerzésemet elolvasni (nem ér kiröhögni az ártatlanokat), az idei volt az első év, amikor komolyan törekszem rá. A karácsonyra kapott kötetekkel nem számolok, és hajlok arra, hogy az életműgyűjtögetés céljából beszerzett könyveket (idén Zadie Smith, Elizabeth Strout, Katherine Mansfield és David Gemmell alkotja ezt a kategóriát) is elengedjem, a csömört megelőzendő, meg hát nem szabad minden jót egy év alatt behabzsolni, gondolni kell a jövőre is.
39 beszerzett könyvnél járok eddig és 21-et olvastam el - nos, a könnyítéseket is figyelembe véve, valószínűleg nem sikerül mindent elolvasni, de már annak örülök, hogy sikerült olyanokat is sorra keríteni, amelyeknél éreztem, hogy "benn ragadósak". Ezeket megveszem, tök jó, aztán évekig csak állnak a polcon - idén ilyen volt A mágikus gondolatok éve vagy A szobalány, de Gemmel John Shannow-sorozata is gyanús, remélem, sikerül rávennem magam az olvasására.
Eddig őket sikerült elintézni:

Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye Elena Ferrante: Amikor elhagytak Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Árnyak között Egyszervolt illatszerek 's azok kicsinyke flaskái Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Zadie Smith: NW Sarah Waters: A szobalány Joan Didion: A mágikus gondolatok éve Sarah Andersen: Puha boldog puffancs Richard Brautigan: Hogy el ne fújja mind a szél

Edgar Allan Poe: Edgar Allan Poe versei Robert Burns: Robert Burns versei France Prešeren: France Prešeren versei David Gemmell: Makedónia oroszlánja David Gemmell: A Sötét Herceg

Ian McDonald: Luna – Újhold Mohay Béla: Katherine Mansfield világa Katherine Mansfield: Elbeszélések Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles? Graham Swift: Anyák napi kimenő

Margaret Atwood: Alias Grace

Érdekes, hogy akárcsak a VCs-nél, az év elején még itt is visz a lendület, aztán megtörténik az első vagy második nagyobb beruházás (általában a Könyvfesztivál és a Könyvhét) és elszabadul a pokol, másra támad kedvem, és hopp, már ősz van, én meg itt állok megfürödve, egy újabb rakás könyvvel, aztán berobban a karácsony meg a kedves barátaim, és akkor már ba... fújhatom az egészet.:) Remélem, mindenki átérzi, micsoda hatalmas problémáról van szó [irónia bekapcs.].

Ui.: Természetesen a normál értékelésekkel is kurvára le vagyok maradva és még mindig nem súroltam ki a sütőt.


2017. november 12., vasárnap

Az erő összetömörül - rövid, de ütős könyvek

Kevés oldalszámmal bíró kötetek, amelyek hihetetlen erőt rejtenek magukban, és tovább tart emésztgetni őket, mint a sok száz oldallal több társaikat. Az idén és a tavaly olvasottak közül válogattam.

Elena Ferrante: Amikor elhagytak Han Kang: Növényevő Richard Brautigan: Hogy el ne fújja mind a szél Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Elena Ferrante: Amikor elhagytak - egy szakítás és egy összeomlás története, a szerző kisregényeire jellemző, húsba vágó mélyelemzéssel, amely realisztikus voltánál fogva még félelmetesebb lesz.

Han Kang: Növényevő - sokféleképpen lehet értelmezni Jonghje történetét, de a feszültség szinte kibukik a lapokból és még sokáig az olvasóval marad.

Richard Brautigan: Hogy el ne fújja mind a szél - nem érfelvágós, hanem könnyed, laza szerkesztésű darab, de néha ilyet is kell olvasni.

Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív - róla nem írtam hosszan, pedig megérdemelné. A két történet fontos témákról szól, amelyek segíthetnek túllépni az elszörnyedés és a kényszeredett hallgatás vaskerítésén.

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek? - ahogy korábban kiderült, szinte mindenről; az írásról, az életfilozófiáról, a dolgok elrendezéséről, mindezt visszafogottan humoros, olvasmányos stílusban.

Graham Swift: Anyák napi kimenő John Banville: A tenger Colm Tóibín: Mária testamentuma Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak Shirley Jackson: Sóbálvány

Graham Swift: Anyák napi kimenő - nem tudom, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amelynél ennyire érezni, hogy minden mondat pontosan a helyén van és ezernyi jelentéssel van teletömködve.

John Banville: A tenger - elmélázó, filozofikus, kicsit önsajnáló, pasis könyv, de szép. Olyan, mint a hullámverés.

Colm Tóibín: Mária testamentuma - egy férfi író megszólaltatja az emberi történelem egyik legjelentősebb szereplőjét, aki eddig különös módon sose jutott főszerephez - most igen. 

Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak - baromira meglepett, mennyire erősek a kötetben szereplő novellák; gyerek-és felnőttkori traumákról, fájdalmas vagy megdöbbentő eseményekről szólnak, egyszerű, de mindent átadó stílusban.

Shirley Jackson: Sóbálvány - már biztosan mindenki unja, de akkor is itt a helye. Rám ez a fajta feszültségkeltés erőteljesen hat a direkt ijesztgetőssel ellentétben; vihar előtti csend, a sorok között bujkáló rossz előérzet, a megfoghatatlan ismeretlentől való félelem a kulcsmotívum Shirley Jacksonnál - nem véletlenül róla neveztek el egy horror-thriller díjat.

+ 1: Gerbrand Bakker: Az iker - apák és fiúk, csalódások és elszalasztott-elszalasztatott esélyek, a mindent felemésztő keserűség és a magány. Éljen a család - ja, bocs, nem.


(Akinek kedve van hozzá, vegye-vigye, vagy írja kommentben. Puszit, elköszönést, aláírást nem fogok a post végére írni.)