Mágikus gondolatok

Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

Nem tudom.

Nem tudom, tetszett-e nekem ez a kötet. Jelenleg úgy gondolom, hogy elsiklott mellettem; hiába a gyászról, az emberfeletti lelki megpróbáltatásról szól, nem tudott hozzám közel kerülni. Amíg nem fedeztem fel az Európa előrendelhető könyvei között A mágikus gondolatokat, nem is hallottam Joan Didionról, és a könyv befejezése, valamint némi utána olvasás után sem kerültünk bensőséges viszonyba - nekem csak egy amerikai író-újságíró maradt, aki nagyon, nagyon intellektuális alapon létezik.

Joan Didion férje, akinek egész életében szívproblémái voltak, 2003 december végén váratlanul meghal a vacsoraasztalnál. A gyerekük, Quintana tüdőgyulladással kórházban fekszik és kómában van.

Hogy lehet ezt kezelni vagy  tovább lépni? Hogyan lehet ezt túlélni? Egyikünk se akar belemélyedni, de még rágondolni se, mert már a gondolat is ragályos, ami bevonzza a betegséget és a tragédiát [leheletnyi irónia]. Joan Didion kénytelen volt vele foglalkozni, mert erre a pályára állították.

Ha eltekintünk a szenvedéstől és attól, hogy egy embernek darabokra hullik az élete (nem lehet), tulajdonképpen érdekes gondolatkísérlet ez a könyv; túl lehet-e ezt élni az analitikus gondolkodással, fel lehet-e dolgozni a társunk halálát az intellektus erejével? Segít-e, ha újra és újra végigmegyünk az eseményeken, mint egy nyomozó a bűntény felderítésénél? Ha könyveket olvasunk a gyászfolyamatról? Ha elolvassuk az Intenzív ellátást és megnézzük, miért olyan súlyos dolog a fixált pupilla?

Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.

Egy pillanat alatt megváltozik az élet.

Egy szokványos pillanat.

Ezt a legnehezebb feldolgozni.

Az elme újra és újra visszatér a kezdő mozzanathoz - mert új időszámítás kezdődik: van előtte és van utána; elcsépelt, de igaz -, és próbál valami átmenetet keresni, egy aprócska folyamatot, ami megmutatja, hogy az egész valójában fokozatosan ment végre, nem pedig egyik pillanatról a másikra, ahogy ő érzékeli. Nincs hangos sziréna, nem jelennek meg hirtelen sötét fellegek az égen és nem kezd el rengeni a föld. A világ, amin kívül kerültünk, ijesztően megy tovább, mintha nem történt volna semmi. Didion is ezen megy keresztül. Belül össze van törve, és csak úgy képes a szakadék szélén egyensúlyozni, ha mágikus gondolataival eltereli a figyelmét a férjéről és a lányáról; végigfutnak rajta a közös életük emlékei, elemzések különféle könyvekről, versekről, amelyek jól kifejezik mostani helyzetét, az orvosokkal folytatott küzdelem (Amerikában sem ismeretlen a tehetetlenség érzése). Bumerángként térnek vissza bizonyos észrevételek, mondatok. Ez a könyv nem memoár, nem életrajz, hanem gyásznapló, egész pontosan gondolatlenyomatok gyűjteménye a gyász kezdeti időszakából.

Didion gondolatai nagyon sok személyes emléket előhívtak, de ő maga nem vált ismeretlenből rokonszenves emberré; nagyon sajnáltam, de ez az a fajta szánalom, amely bármelyik, szenvedő ember iránt érzek. Számomra teljesen ismeretlen, ám érzésre híres, jelentékeny személyekről mesél (ő maga is az) és egy olyan életformáról, amely nagyon távol áll tőlem. A gyász mindig személyes élmény, tele olyan fájdalmas dolgokkal, amelyek mások számára érthetetlenek (pl. megérzel egy illatot és kitör belőled a sírás), de Szabó Magda Liber Mortisát sokkal jobban át tudtam érezni, mint  Didion írását.

Eredeti cím: The Year of Magical Thinking

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2017

Fordította: Varga Krisztina

Ár: 2990 Ft

Memento vitae

A postban van egy pinduri spoiler, ami szerintem nem az, mert a dolog a 66.-67. oldalon kiderül és a fülszövegből is ki lehet találni, de inkább szólok.

"»Amikor a viszonzatlan szeretetről beszélek, a legtöbben közületek alighname a szerelemre gondolnak, pedig sok más olyan szeretet is létezik, melyet nem megfelelően viszonzunk, vagy egyáltalán nem. Előfordul, hogy egy dühös kamasz nem szereti úgy az édesanyját, ahogy az őt; a bántalmazó apa pedig nem viszonozza a gyermeke ártatlan, naiv szeretetét. Ám a legvégső viszonzatlan szeretet a gyász. Akármilyen odaadással és akármennyi ideig szeretünk valakit, aki eltávozott közülünk, az érzelmeink nem találnak viszonzásra. Legalábbis így érezzük.«"

Rosamund Lupton: Drága Tess!
Értékelés: 4.5 akármi az 5-ből
Kedvenc karakter: Beatrice


Ahogy az Utas és holdvilág postjánál említettem, a Drága Tess! is olyan olvasmány, amely röhögnivalóan illik a saját életem egyik mozzanatához. Naiv vagyok, de nem gondoltam, hogy ez a könyv a gyászról (is) fog szólni - talán mert képtelen vagyok elfogadni a halált, hiába vagyok ebordítóan pesszimista.
Bizonyos részei, mondatai úgy égettek, mint a tűz. A vonaton a gyerekkori fakanál-varázspálca második említésénél (amikor az anya bedobja a sírba) elbőgtem magam. Rosamund Lupton - meggyőződésem, hogy ha Rose Luptonként jegyezné a könyveit, ez a regénye se tűnne nyálasnak, pedig a magyar cím és a letéphető könyvjelző a nárciszokkal mind ezt a sztereotípiát erősíti, hiába van utóbbinak fontos szerepe - nem ír szépirodalmi igényességgel, de az írása alapján azt gondolom, ismeri a gyászt.
És azt is, hogy kell izgalmas krimit írni.
Anno nem keveset fanyalogtam a Holtodiglan LINK kiszámíthatóságán, Gillian Flynn annyira precízen szőtte a szálakat és váltott nézőpontot, mintha tankönyvből nézte volna ki. Rose Lupton (csakazértis, remélem, nem haragszik meg érte) érzésem szerint ügyesebben csinálta, ezért olvastam első nap hajnali negyed kettőig, kíváncsi voltam, mi derül ki Tess-szel kapcsolatban. Persze lehet, hogy csupán a személyes kötődés és az alkalmasabb hangulat miatt érzékelem jobban szerkesztettnek.

Azt hiszem, mondhatjuk azt, hogy levélregényt olvasunk; Beatrice végig a húgához szóló beszámolókban meséli el a történetet, amely során fényt derített arra, mi történt Tess-szel és miért - miközben az ő életében, gondolkodásmódjában is alapvető változások történnek. Ebben viszont hasonlít a Holtodiglanhoz: annyira jól lehet elemezni a szereplők lelkivilágát. Nem nehéz észrevenni, hogy Beatrice személyisége tudatosan alakult ki, hogy nem egy magára erőszakolt tulajdonsága van, csodálom, hogy még nem dilizett be. Ahogy halad előre a nyomozásában, felvett álarca darabokban hasad le róla, az előzékeny, mélyen kontrollált, pedáns nő helyét másvalaki veszi át - aki teret enged az életben a spontaneitásnak, az érzelmeknek, a pillanatnak, amely Tess világképében döntő fontosságú volt. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy a két testvér homlokegyenest más ember, Tess az, aki szétszórt, elhagyja a kulcsát, a nappali közepére állítja a ruhásszekrényt, míg Beatrice egy évre előre beírja a születésnapokat a naptárába és méretre készült

kosztümöt hord.

Beatrice váltakozva mutatja be a múltat és a jelent, és ahogy halad előre a történet, kezd kirajzolódni, mi is történt valójában, a megoldás és az egyik mozzanat miatt vontam le pontot, ezek voltak azok, amelyek skatulyában tartják a regényt, és amelyek miatt a chipshez tudom hasonlítani a könyvet: jólesik és gyorsan elfogy, de semmi különös. Nem tudom, elolvasom-e Rose Lupton másik könyvét, az Azutánt, valószínűleg nem veszítek sokat, ha kihagyom.

Eredeti cím: Sister

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás éve: 2011

Fordította: Varsányi Anna

Ár: 2990 Ft

Az írónő honlapja