Itt van az ősz

Kép innen

Érdekes, a saját és a blog szülinapjára külön kell emlékeztetnem magam, de az ősz kezdetéről mindig írok egy ünnepi nyitányt - bár, a feedemet elnézve, én vagyok az utolsó.:D, úgyhogy ez egy rendhagyó őszvárás lesz.

A többség ilyenkor csavarodik rá a teásbögrékbe és tölti fel a készleteit - nálunk nyáron is ez megy, teát iszom reggel, délben, este. A rendkívül szépen megkomponált képeken almás-fahéjas díszítéssel ellátott csészék szerepelnek - én fekete, zöld, fehér vagy sárga teát iszom, magyarán amiben van kraft, a gyümölcs csak plusz ízesítésként jöhet szóba. Valószínűleg a hibiszkusz az oka, hogy nem szeretem a gyümölcsteákat. A fűszeres, chai jellegű teákért már én is lelkesedem, a kedvencem a Bengalfire fantázianevű (minden pesti menjen az Első pesti teaház kedves hölgyéhez).

Habár öltözködés szempontjából a nyár a kedvenc évszakom, múlt héten már vettem egy sálat. Olyan puha volt, na, a munkahelyemen is osztatlan rajongást váltott ki (a lányok részéről. Csak az ő arcukat simítottam végig vele).

És a kesztyűk. Imádom a kesztyűket. Meg a bőrdzsekit és a bokacsizmát.

Az alábbit meg se magyarázom. Szeretem a sötétebb árnyalatokat, na.

Kép innen

Ja, hogy könyvesblog vagyok és kuckózós olvasásról is illene írni! Az a bajom ezzel, hogyha befészkelem magam a sárga fotelbe és megtámad a Puha Takaró, akkor viszonylag hamar eljutok a redőnyön keresztül olvasás állapotába. Közben azért iszom a teát (Csipkerózsika a Podmából vagy Tai Mu Long az Első pestiből).

Végigpörgettem a várólistámat, de fogalmam sincs, hogy mit fogok olvasni a következő időszakban, leárnyékolják a könyveket más dolgok. Megakadt a szemem Az Aranypintyen, mint a karácsonyi szünet lehetséges jelöltjén, aztán elröhögtem magam.

    
    

Azért sikerült pár könyvet összeszedni. 

A Fellélegzés csúnya elmaradásom és Ilweran postja ráébresztett, hogy még tetszhet is nekem. A Pikk Bubit az utolsó Várólistacsökkentőnek szánom (megint nem lesz meg a 24:D), hiányzik Cunningham csendes bölcsessége, Zadie Smith komfortzónája. Toni Morrison Nagyonkékje annyira letaglózott, hogy folytatni kell vele az ismerkedést. 

A többi négy könyv a kedves tulajdonában van - hopp, az Éjféli iskolákat lehagytam, szerintem őszre teljesen tökéletes lesz -, per pillanat az ő várólistáját érdekesebbnek találom, mint a sajátomat, borzasztó vagyok.

(Belinkelem majd a többiek vonatkozó írását is, de most megyek aludni.)

Mikor olvasol?

(Főleg mese.)

Ez egy nagyon jó kérdés.

Tinédzserkorom hajnalán, amikor rákaptam a rendszeres olvasásra, gyakorlatilag mindent elolvastam, ami a kezembe akadt. Komplett életműsorozatokat (öhmm, Jackie Collins, nem vagyok rá büszke...) daráltam le zsinórban, és nem untam meg a szerzőt. Alighogy befejeztem egy könyvet, rögtön az elejéről kezdtem olvasni  - Fable: Sárkánykönny; emlékszem, a régi házunk ebédlőasztalánál kezdtem el és elsőre nem ragadott magával, de tudatosan eldöntöttem, hogy csakazértis végigolvasom, és a nagyanyámnál fejeztem be, ahol az olvasáson és a délutáni sorozatok bámulásán kívül nem nagyon lehetett mást csinálni. Na, jó, a lucernában heverészni a kutyákkal és a poros úton rohangálni, mert még nem volt lebetonozva. Biciklizni. Az internet még a fasorban se volt, ill. a mezei felhasználóknak még nem épült be alapszinten az életébe.

Vagy A három testőr. Nyári délután, a szüleim dolgoznak, én meg a hátamat a kanapénak vetve (miért is nem porszívóztam ki a szőnyeget...), halálra váltan aggódom Buckingham herceg életéért. Lenyűgözött a nagyívű történetszövés, ahogy a szálak összeérnek, képtelen voltam elszakadni a könyvtől. 2012-ben már a hajamat téptem a Monte Cristo grófjától, legszívesebben kivágtam volna belőle 200 oldalt és képmutatónak találtam a főhőst. Ezt már biztosan elmeséltem legalább egyszer a tizenkét év alatt, sőt, a téma is előkerülhetett, de remélem, hogy nem emlékeztek rá.:D Mert én a konkrét bejegyzésre nem.

Hiányzik a 100%-os figyelem, amikor ténylegesen el tudtam veszni egy könyvben, órákig kucorogtam a kanapén, az udvaron, a lépcső tetején a macskákkal. A Stilisztika és A vak bérgyilkos örökre összefonódik az emlékezetemben... mennyire rühelltem azt az ocsmány tankönyvet, amiért elszakított attól a nagyszerű könyvtől.

Ma már nagyon kevés könyv képes magába szippantani. Még ha jót olvasok is, a történeten kívül folyamatosan beúszik a tudatomba mindenféle zavaró tényező; fel kell hívni XY-t, meg kell nézni, mikor járnak le a könyvtári könyvek, ki kell mosni az ágyneműt, venni kell gyümölcslevet, bentre vizet. A rosszabbik eset, amikor egy konkrét probléma emészt és nem tudok koncentrálni a könyvre. Ilyenkor kerül elő a telefon.

Az az átkozott telefon.

Amikor a munka végeztével még tele van a fejem, egyszerűbb a ballaszttartalmat pörgetni, mint elővenni a könyvet. Amikor nem akarok gondolkodni, nem bírok gondolkodni, egyszerűbb egy öt perces videót bámulni a pumákról, hogyan lyukasztják ki a felfújható medencéjüket. Csak pár percig ne kelljen lennem, csak egy kicsit bújhassak el a lét irtóztató súlya alól. Különösen skizofrén érzés a Nem tudják, mit cselekszenek borús jövő- (vagy jelen-) képét olvasni, elborzadva elhajítani és a telefonért nyúlni, amikor a könyv pont az állandó digitális jelenlét posztapokaliptikus következményeit ecseteli.

Oké, esetemben talán annyira nem súlyos a helyzet, a Fb-tól kiütést kapok, az Instára nem akarok regisztrálni, mert nem akarom azt a plusz kényszert és szorongást az életembe, hogy valamit muszáj kitenni. Kevesen tudják megmondani, hol voltam nyaralni, mennyit futottam a héten, mit ettem reggelire - a pasimmal dacosan ellenállunk a kajafotós trendnek és barbár módon szimplán megesszük az ételt -, és senki nem lát ezekről képet, mert igen kevés van. Nézegetni bezzeg szeretek, ezzel vannak problémáim.

Emlékszem még egy freeblogos fotóblogról egy képre: macska hever a homályba borult kanapén, az összehúzott függöny résén betűz egy napsugár. Azt hiszem, az volt a címe, hogy Vasárnapdélutánfélöt. 

Szóval nincs bajom a képekkel meg az internettel, csak az zavar, hogy magamhoz képest mennyi időt rabol el a telefontaperolás a könyvektől és hogy mennyire (negatív értelemben) más élmény az olvasás, mint a felfedezésem hajnalán. Nem Jackie Collinst sírom vissza.:D A tanulás is eléggé igénybe vette az agykapacitást meg az órák számát, mégse a nyári szünetre korlátozódott le ez a hobbim. Felnőttként nem bírok pár óráig nyugton maradni, zavarnak az elvégzetlen feladataim vagy csak azért teszem félre a könyvet, hogy csináljunk valami mást.

Az elolvasott könyvek száma is brutálisan lecsökkent, ami részben természetes, dolgozom, háztartást vezetek, párkapcsolatban élek, sportolok és próbálom kialudni magam. (Meg persze rohangálok a kis dolgaim után. Az ember el se hinné, mennyi időbe kerül egy normális táskát találni.) Tízórás alvásigényem van, nulla éves koromtól változatlanul, hétvégén kell behoznom a lemaradást. Bizonyos emberek olvasmánylistáját már meg se merem nézni, mert szeptember elején 100 feletti olvasásnál járnak. Hogy csinálják? És nekem miért nem megy?

Nem pánikolok ezen, csak morfondírozom rajta, a változásokon, ill. próbálok rajta változtatni.

Ősz van

Igen, ez egy tipikus post lesz, ritkán írok már ilyet, de most kedvem támadt hozzá.

Nagyon szeretem a nyarat. Jólesik felrántani egy sortot, beleugrani egy papucsba, kulcs, napszemüveg, és már mehetünk is. Nagyon fázós vagyok, örülök, hogy van egy olyan évszak, amikor nem didergek. Szeretem a természetes víz illatát, a köveken megtörő hullámok zaját, a fagyit, meg a többi nyári sztereotípiát.

Nem szeretem viszont a belváros gőzölgő betonrengetegét, a ragacsos kapaszkodókat, az egymásnak nyomódó, izzadt testeket. És azok a szagok, istenem. Nem részletezem, mindenki tudja, mire gondolok.

Az ősztől mindig ihletett hangulatba kerülök - megint csak a sztereotípiák, igen. Továbbá: nem dob ki magából az edzőterem, ha este elindulunk futni, az ajtón kilépve nem érzem azt, hogy a nap hője lángokként nyaldossa a lábamat, ami csalhatatlan előjele annak, hogy a futás nagyon, nagyon rossz lesz és  nem fogom fél óra után a lányokat az út mellé vizionálni, amint mosolyogva egy pohár gyöngyöző, jéghideg vizet nyújtanak felém. De ilyenkor még a locsolásból visszamaradt víztócsákat is megkívántam. Kirándulásnál sem fognak megenni a legyek.

Szóval, mozogni tök jó lesz (már amikor nem esik az eső). Remélem, sok részünk lesz abban a fajta napsütésben, aminek nem az a célja, hogy pecsenyévé süssön minket, és tíz perc kint tartózkodás után elfáradunk, hanem kellemesen melengeti a hátunkat és jólesik majd sétálni, meg bármit csinálni.

De nézzük az emlegetett sztereotípiákat.

Kötött pulcsi! Kilométeres sálak! Füles fotel őszi könyvekkel! Liternyi forró tea fancy bögrékben! Forró csoki kurva sok tejszínhabbal! Hosszú szárú csizmák bőrdzsekivel! Sötét körömlakkok! Nem elfolyó sötét sminkek! Kuckózás meleg takaróval, miközben kint esik az eső! Vahhh!

Próbáltam nem a valóságtól teljesen elszállt képeket keresgélni (csak részben sikerült), ezért nincs lyukas farmer szövetkabáttal és sminkelt arc. Irreálisan magas a sáskalábú, művésziesen kócos tinilányok és a szépen, de hétköznapra vállalhatatlan sminkek aránya. (Ez tetszik.)

Kérdezhetnétek, hogy legalább a bögrékről miért nem én csináltam képeket - mert ilyen szépeket úgyse tudok fotózni és ennyire csinosan egyik se néz ki, a kedvenc puha takaróm nem illik a sárga fotelemhez, a frottírzokni fotogén voltát inkább hagyjuk is...

Forrás

Ez egy walesi falu, de kit érdekel.
Forrás

A gramofon és a fényfüzér nálam nem játszik, de amúgy jeee.
Forrás

Ez se olyan valósághű, de a színei miatt muszáj.
Forrás

Nem őszies, de folyik a nyálam.
Forrás

Na, ez már egészen reális.
Forrás

A kandalló / cserépkályha csak képeken olyan romcsi ám.
A tea pedig biztosan az ölembe borulna.
Forrás

Woaaahh!
Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

És amiket az ősz jegyében (újra) akarok olvasni:

   

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Dennis Lehane: Titokzatos folyó

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Henry James: A csavar fordul egyet

Gyerünk, ömlengjetek ti is egy sort, írjátok meg, mit szeretnétek olvasni, mit vártok az ősztől, ilyesmik.:)

Próbálok szelektálni

Niki selejtezésről szóló postja nagyon fellelkesített, és ennek alapján én is nekiálltam átnézni, mi az, amire már nincs szükségem.
Sejthettem volna, hogy nem lesz olyan egyszerű. Pontosabban: tudtam, csak nem sejtettem.

Skizoid módon egyszerre vagyok ragaszkodó gyűjtő és praktikus szelektáló. Az édesanyám* mindent, de tényleg mindent megőrzött, talán már meséltem arról a nyárról, amikor talicskával hordtam a papírszelektívbe a '97-es csekkeket, a régi napilapokat, női magazinokat - ezeket korábban ollóval megritkítottam, amikor a receptgyűjtős korszakomat éltem -, ótvar régi lottószelvényeket. Meghökkentő dolgokat is találtam, amit morbid kíváncsiságból őriztem meg. Régi fotókat. Sose voltunk fényképezős, keretek-sorakoznak-a-kandallópárkányon típusú család, kifejezetten gyűlölöm, ha engem fotóznak, de olyan keveset tudok a felmenőimről, hogy jólesett a birtokomban tudni pár fekete-fehér képet.
És akkor a többiről még nem is tudtok. Ezeket nem is fogom elmesélni, egyrészt azért, mert nem tartozik a tárgyhoz, másrészt mert csak. Azt hiszem, a talicskázás kellően kellően megvilágítja, hogy a rendszeretetemnek volt előzménye, és ugyanígy a gyűjtői romantikámnak is.
Egyébként attól a nyártól kezdve folyamatosan selejtezek a könyvek közül is. Nagyon sok adományozásra került, hajléktalan bácsit örvendeztettem meg Leslie L. Lawrence-ekkel és Robin Cookkal, vittem be könyvtárba, bevándorlóknak pakoltam össze, hozzájuk került néhány régi, macskák által kissé antikolt sarokkal bíró szótár is. Ezek kerültek ki az örökölt családi könyvtárból, és még mindig rengeteg van belőlük. A saját beszerzések közül is kiszanáltam jó párat, de van néhány problémás kategória.
Mit csináljak azokkal, amiket ezer éve tolok magam előtt, és, ha ránézek, magától az olvasástól is elmegy a kedvem?
Várjatok, nem ilyen egyszerű a helyzet: viszonylag gyakori példa, hogy régóta tologatott, öt-hat éve vásárolt könyveket olvasok el - erre használom a VCs-t -, és odáig vagyok az örömtől. Mi van, ha megfosztom magam egy ilyen potenciális élménytől?
És mit kezdjek azokkal, amik emléket képviselnek? Az igazság a Harry Quebert ügyben nagyon felmérgesített, de ezt olvastam, amikor mentünk a tavalyi Kékes csúcsfutásra, és az írásról tök jó mondatok vannak benne.
És mi legyen Az isztambuli fattyúval, aminek olyan szép a borítója? Jó, oké, az egy, mert egyértelműen nem szerettem és nem fogom újra elolvasni.
A harmadik bajos kategória az alapműveké; régen sportot űztem a nehezen beszerezhető könyvek felkutatásából, így lett egy régi kiadású Kis Dorritom, viszont Dickens érzésem szerint nem nekem való szerző. Gyerekként mindig megnyugtatott, hogy mennyi, az iskola által követelhető olvasmány megtalálható nálunk. Emlékszem a gimit megelőző nyárra, amikor fejvesztve kerestük A nyomorultakat az antikváriumokban, egy könyves vásáron, és állandóan lecsúsztunk róla. Csoda, hogy az anyám nem nyúzott meg, mert a kötelező olvasmányok listáján vagy-vagy kitétellel szerepelt A párizsi Notre-Dame és A nyomorultak. Az előbbiből volt otthon három példány. Mentségemre legyen mondva, hogy mindkettőt elolvastam az idők folyamán.

* Mikor lesz az anyából, anyukámból anyám és édesanyám? Veszteség esetén az érzelmi eltávolodást segíti, más esetben a felnőttséghez van köze? Lehet, hogy egy bizonyos kor után infantilis dolog így emlegetni. Más, de az is tudott, hogy a rendes felnőttek nem hordanak sapkát (cicásat végképp nem), kesztyűt max. bőrből, és télen is szövetkabátot hordanak.

Karácsonyi hülyeségek nálunk

Na, ki az a hülye, aki este kilenckor nekiáll fekete chai teát és kólát vedelni, hogy elmúljon a fejfájása? És ki az, aki nem bírja felemelni és elvinni a seggét az ágyig? Az is én vagyok, aki fél tizenegykor trollkodik a saját blogján, de ezek vicces dolgok voltak, szeretném őket megörökíteni.

A tavalyi karácsony finoman szólva nem volt a körünkben vidám ünnep, de a patchwork familyben azért történt pár megmosolyogtató eset.
Idén tavaly roppant divatos volt a grincsfa - egy szatyorban élek, ha PuPilla nem világosít fel, hülyén értem volna meg 2017-et -, de mi tovább mentünk, és bátran kijelenthetem, hogy jövőre idén faszba már mindenki minket fog utánozni; fürdőkádban wellnesszelő, organikus fánk a modern világ legújabb csodája. Igen, belefagyott a vödör vízbe, amibe apám élettársa előzékenyen beleállította, hogy friss maradjon. Apám roppant bánatos volt, hogy a jelenést megörökítettem, így le se lehet tagadni - hát, ha még tudná, hogy közzétettem az interneten...

Ajánlom mindenkinek a figyelmébe az ómódi csempéken ízlésesen elhelyezett Piroska és a farkas-matricákat. Nem, nem én voltam.

A második, kisebb szervezési malőrt okozó zizi apám szülinapi tortája körül volt, aki tudtán kívül folyamatosan keresztbe tett nekünk, háromszor variáltuk át, hogy ki és mikor hozza el a cukrászdából a gyilkos édességű, parfészerű csokitortát.
Utána elfelejtettük időben kivenni a hűtőből, és suttyomban beállítottam a szobámban lévő ipari radiátor elé. Az ebéd közepén én és M. unokája cseppet sem feltűnően bevonultunk különféle szurkáló eszközökkel (fogpiszkálókkal), hogy megállapítsuk az olvadás mértékét. Szerencsére a fűtés megtette a magáét.
Ezután következett a legnagyobb hülyeség; az össznépi zabálást követően mindenki lemázsálta magát két rossz mérlegen. Az egyik, a digitális a miénk, és minden megtörtént vele, amit egy mérleg korlátozott fantáziája képes elképzelni: ráömlött az aludttej, hatkilós dromedár macskák ugráltak rajta többek között, ijedtében másfél kilóval többet mutat. A M. mérlege a hagyományos, annak örömére, hogy kukoricát mázsáltak rajta, öt kilót ad a valós súlyhoz, hogy mindenki elemében érezze magát.
Habár tudtam, hogy csalnak, ijedtemben alig mertem enni, és karácsonykor vajas kenyeret és joghurtot vettem magamhoz. Utóbbival ironikusan sikerült súlyvesztést elérni, éljen a gyomorrontás.
A pesti, megbízható, hiper-szuper Vicomte-mérlegen - ami olyan okos, hogy ha kövérnek talál, kirajzol egy pocakos emberkét - megnyugodhattam, még fél kilót fogytam is a karácsony előtti súlyomhoz képest (köszi, áfonyás joghurt!). Győzedelmesen felhívtam apámat, aki nem volt rest gonoszkodni:
- És mi van, ha az is rosszul mér?

Bosszúból, amikor legközelebb otthon voltam, bezártam a pincébe.
Na, jó, ez nem igaz, véletlen volt. Nagy szerencséje, hogy szokás szerint megálltam udvarolni a macskáknak, mielőtt visszamenekültem volna a fűtött házba.

Ha már macskák.
Apám: Fene a kis ****-ját, tegnap rajta kaptam, hogy rágja a rózsát, nemrég voltunk orvosnál.
Én: Tomika, ne egyél rózsát.
Vicomte: Remélhetőleg megfogadja a tanácsot.:D

Ezeknél már csak az volt jobb, amikor apám szóviccet mesélt ("Aztán hazajövünk és fázni fogunk."), repedtfazék-hangján, szándékosan túlozva énekelte a Meeeeenybőőőől a zangyaaaalt és előadta, milyen fiatalságnövelő intézkedéseket vezetett be vendéglátó intézményében, ha belépsz, le kell venni a kapucnit, lábat kell törölni, hangosan köszönni, fülhallgatót kivenni. A kölykök már egymást tanítják, mielőtt belépnek: vedd le, P. bácsi nem szereti!
Szerintem ilyenkor kicsit visszasírják az iskolát.

Figyelnek minket

- Az a fiú nem edz, hanem állandóan telefonál! - fakadt ki hevesen a takarítónéni, miközben hevesen gesztikulált egy porronggyal - Az előbb a vécében beszélt, most meg lement és ott folytatja! Nem csinál semmit, csak telefonál!

- Téged is régen láttalak - mondta szemrehányóan a másik takarítóhölgy egy szőke lánynak, mire ő szabadkozni kezdett hogy újabban csak délután ért rá.

Szemmel vagyunk mi tartva, kérem, állapítottam meg, miközben igyekeztem láthatatlanná válni a kanapén. Azon se lepődnék meg, ha az összes sportos felsőm színét fel tudnák sorolni és azt, hogy mióta festem a hajam. Vagy azon, hogy automatikus nyakleves jár azoknak, akik kihagynak egy alkalmat.

Szép új Márquezek

Kakaskodó meglepetéssel tölt el a tény, hogy még egy magamfajta mániákust is érhet meglepetés, ha beszédeleg egy könyvesboltba.

 

Olyan szépek, hogy majdnem elkéstem miattuk egy könyvvételről.

Ui.: Ma akartam venni egy Marinát a Libriben (itt is elfogyott), és lófrálás közben szemtanúja lehettem az ajándékvásárlás szent folyamatának; egy idősebb nő tétován lóbálta a kezében a Maya naplóját, a csüggedten ücsörgő lányától várva tanácsot: - Ezt néztem ki neki, de nem tudom, mi van benne...
Szörnyű lehet az az érzés, hogy ott állsz a milliónyi könyv előtt, és nem tudod, mi micsoda. Néhányszor elképzeltem a következő életemet, amiben egy könyvesbolt és a könyvek teljesen közömbös tényezők, ja, könyvek, semmi különös. Borzasztó volt.

A karácsonyi bacchanália margójára

Avagy az, ami maradt belőle.

Nem kell aggódni, nem ugyanez a kép fog szerepelni majdan a havi zárás rovatban, ugyanis muszáj kihasználni a 35%-os, minden könyvre érvényes kupont, ami hosszú hónapok óta a hűtőn díszlik. Tudnék vagy tíz könyvet választani, a 35% már az, ahol a fösvény énem is elkezd mocorogni, és nagyon sok érdekes könyv jelent meg mostanában, de valahol muszáj egy vonalat húzni, hogy a világ egyensúlyban maradjon.

A képeken Rókus Siegfried látható az ajándékba kapott könyveimmel. A vezetéknevével a vendégül látott illusztris társaság ajándékozta meg, úgy érzem, így már bátran szembenézhet az élet megpróbáltatásaival, Nita még a vállára is ültette és kijelentette, ő az igazi, akire egész életében várt. Akarhat-e ennél többet egy plüssróka? Ja, vigyorogva seggelni a könyvespolcon.
Legalább annyira ravasznak érzem magam, mint ő, mert a kapott könyvek közül hármat is olvastam korábban; az Otthon a világban (sztimitől kaptam) és a Légzőgyakorlat fuldoklóknak (fezer ajándéka) könyvtári olvasások voltak az év során, és annyira tetszettek, hogy szerettem volna belőlük egy saját példányt. A Felnőni kiábrándító (vicomte vol. 1) végiglapozását -és röhögését kikönyörögtem, fene bírta volna ki karácsonyig.
Kaptam egy Augustust pattől, kíváncsi leszek, hogyan passzol majd John Williams hangneme az ókori császárhoz, és hogy milyen képet fest róla - a korábbi olvasmányaim alapján sose kedveltem ezt a fickót, de itt az ideje, hogy ő is megkapja a maga portréját. A Ház a világ peremén Nitától érkezett; a megjelenése óta kíváncsi vagyok rá, és hát egy Rochester a szerzője!:) A budapesti úrinő magánélete az én látásmódom szerint hiánypótló kötet a piacon; jól jön egy ilyen non-fiction azoknak, akik szeretnek történelmi környezetben játszódó krimiket, regényeket olvasni, és a történelemnek egy olyan szegmensét mutatja be, ami az utálatot kiváltó töriórákon nem szokott előkerülni. Igazából még nyáron csaptunk le erre a kötetre, a kedvessel leboltoltuk, hogy ki mit kap karácsonyra, így kihasználtunk egy nagyon kedves akciót, mérsékeltük a beszerzések számát, és a kecskék is jóllaktak. A Halálhegy is egy non-fiction, amit pontytól kaptam - évekkel ezelőtt végigsöpört az online körünkben a konteóblogos bejegyzés, és néhányan kicsit megzizzenve nézegettük, tárgyaltuk, mi lehet a rejtély kulcsa. Az akkori eszmecserébe nem nagyon folytam bele, de sokat gondolkodtam az eseten - kíváncsi vagyok, a szerző milyen következtetésre jutott.
Jó, oké, utána olvastam, szerinte mi a megoldás, most mi van.

Habár az alábbi képek alanyai nem élték túl az estét se, én helyet adok nekik, mert az aznap reggeli fejvesztett rohanásban zökkenőmentesen megsültek és finomak lettek, a keksz pedig megrepedezett és megpirult az én gyönyörködtetésemért. Nem szoktam bonyolult, eszméletlenül szép ételeket készíteni, mert a konyhai hobbizás hátul kullog a preferenciáim között, de eddig mindenki túlélte gyomorrontás nélkül az alkalmakat.:)

Köszönöm mindenki a csodás ajándékokat és az összejöveteleket!:)

Napi öröm

Észleltek olvasás közben, Cunningham Otthon a világ végén c. kötetével:

"Egy szőke hajú, cica sapis leányzó olvassa a 8E buszon (Budapest) éppen most. :)"

[Az észlelő kilétét nem fedem fel, lehet, hogy nem szeretné itt viszont látni a nevét.]

Még jó, hogy indulás előtt az előzetes terv ellenére mégis kisminkeltem magam, huh. Steppelt kabátban, kötött sapkában rendkívül fontos dolog ez.

Tíz év azért sok

Abból is látszik, hogy (bloggerszempontból) milyen öreg vagyok, hogy amikor felfedeztem ezt a régi listát a Freeblog halálának idejéről, elkapott a nosztalgia. Elszomorodtam, hogy mennyien nem írnak már, vagy hogy a legfrissebb bejegyzés 2014-es, hogy XY-nak megromlott a házassága. Megörültem annak a gasztroblognak, amelyet mankónak használva először sütöttem süteményt, és indultam el a főzés apró felfedezésekkel teli útjain.
Olyan élmény belefutni egy-egy ilyen régi dologba, mint az időutazás - de nem bánom, hogy csak a nosztalgia maradt belőle és pár blog (arra célzok, hogy micsoda kis hülye voltam - néhány évvel később pedig a mostani énemről fogom azt gondolni, micsoda kis hülye volt). Maga a Freeblog, a magyar gyűjtőhely-érzés, a főoldal végigböngészése hiányzik. És micsoda öröm volt felfedezni, ha egy tizennyolc éves lány sablonos, iskolás locsogása kikerült oda! Cseresznyevirágos sablon és Comic Sans MS betűtípus, úúú! Még mindig emlékszem, hogy egy Lee Child könyv, az Eltűnt ellenség volt az első bejegyzés tárgya. Izgatottságomban még a borítót is beszkenneltem, aztán riadtan néztem a bejegyzésszerkesztő fehér hasábját, hogy mi a francot írjak.:) Lobo írta az első kommentet egy Anita Blake-részhez, majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben.

Próbálok ellenállni annak a régi késztetésnek, hogy az utolsó mondattal elvicceljem az egészet, de nem megy. Tehát: nyanyás ömlengésünket hallották, megkeresem a botom és eltipegek a piacra. Áh, nem, majd csak holnap, a fél nyolcassal, hogy szidhassam az iskolásokat.

Megint a pontok

1. Kívánság: tulajdonképpen azt szeretném, ha Könyvfesztivál lenne ÉS kellemes, meleg idő; vennénk sok-sok könyvet, a nagy fáradalmakat a Millenáris füvén heverészve pihennénk ki, aztán este, amíg nem kezdünk fázni, beülnénk a Samu presszóba, ahol a melegszendvics tulajdonképpen borzalmas, de ez senkit nem izgat, mert muszáj azon röhögni, hogy A Jég és Tűz Dala alternatív fantasy-e, hát még A Dűne. Vagy a Star Wars.

2. Nekiálltam takarítani a szerkesztőben és sorra törlöm ki az özönvíz előtti, freeblogról átmentett postokat. Vannak elég szörnyűek - azt hiszem, erre mondanám ma, hogy idegesítően tinilányos. De olyan is van, amikor cuki vagyok, pl. "mindkét blogomra esküszöm". Megtaláltam az első, a 2007-es olvasás idejéből származó postot Az időutazó feleségéről, afféle időutazó összehasonlításként kitehetném egyben a két írást.

3. Ennek örömére gyártottam egy új piszkozatot, "Utálom" címmel, az idegesítő, ám kommentár nélkül hagyott hülyeségeket szedtem pontokba, de aligha rakom ki.:D

Heti summa

Nem egy nap alatt, de abba általában sömmi nem fér bele. Tehát:
- Voltam edzeni;
- Kimostam az összes ruhát;
- Kitakarítottam és rendet raktam;
- Eladtam két könyvet;
- Beütemeztem két baráti találkozót;
- Megcsináltam a blogsablont;
- Írtam három négy postot;
- Meg két értékelést;
- Voltunk sétálni a vasárnapi napsütésben;
- Amiből már sömmi nem látszik, de mindegy;
- Rendbe raktam a lakás papírjait;
- Kisuvickoltam a hűtőt és rendet raktam benne;
- Bevásároltam;
- Főztem ebédet;
- Írtam naplót is;
- Olvasni is próbáltam és még fogok is;
- Utolértem magam a könyves postokban.

Ez tulajdonképpen nem sok, a heti egy edzés meg pláne nem, de mivel bizonyos dolgok folyamatosak (pl. egy héten nem egyszer rakok rendet) és sok utazással járó munka mellett kell művelni, soknak érzem, vagy inkább eredményesnek. Hogy néha sikerül a kötelező köröket gyorsan lezavarni és jut némi időm (és legfőképpen: agyam) a szeretett dolgokat művelni. Nem vagyok igazgyöngy háziasszony: ha választani kell, hogy a vasárnap délelőttöt mire szánjam, a sütés-főzés és a ragyogóra sikálás baromira a blogírás, az olvasás mögött kullog, de a filmnézés, a sétálás vagy egy új manikűr is fényévekkel megelőzi. Ha nem hagynak a kis vackaimmal szöszölni, játszani, akkor igavonó baromnak érzem magam, ráadásul ingerült barom leszek.
A hajam pedig végre elérte az ideális hosszúságot. Legutóbb sikerült túl rövidre vágatni, és nehéz volt kitotózni, hogy mi a jobb, kicsit kifésülni mosás után, hogy ne legyen kezelhetetlen Pumukli-frizurám, vagy reggel átcsapni a hajkefével, hogy ne lapuljon nagyon a fejemre. Vicomte azzal hízeleg, hogy nekem jól áll a kócos haj, mert olyan, mint egy oroszlánsörény, én pedig abban reménykedem, hogy a színe is olyan (hadilábon állok a hajszínem szerethetőségével). Egyébként egy 22 éves, barkós srác vágta a hajam, aki 25-27 évesen szeretne apuka lenni, mire lejjebb süllyedtem a székben, és egyszerre éreztem magam nagyon öregnek és nagyon deviánsnak.

Szörnyű problémáim x-edik részét olvashattátok.

Szösz

1. Na, hogy tetszem? A képet Katacitától loptam az ő személyes engedélyével. Megláttam és beleszerettem, nem volt mit tenni, le kellett cserélnem hűséges fejlécképemet.

2. A mai nap iszonyú szívás volt, mintha hülye-vagyok-méreg csöpögött volna az emberekre eső helyett. Én is elkaptam a kórt, sikeresen elloholtam egy üzletbe, ami szombaton zárva van, utána rossz helyen szálltam le a troliról. Komolyan gondolkoztam rajta, hogy sírva fakadok, de így is kezdett fájni a fejem és nem volt nálam elég zsepi.
Már csak az hiányozna, hogy kiszakadjon a szatyor alja, gondoltam, miközben hazafelé baktattam, és szétcsattanjon a meggybefőtt üvege. De a szatyor nem szakadt el, és a meggybefőttet előrelátóan a táskámba raktam - ahol nem folyt ki az Ílionra. A kurva életbe.

3. Baromi jó, hogy a körömlakkoknak, nyomdalemeznek és egyéb női istenverésének nincs ISBN-száma.

4. Nem mintha nem vettem volna könyvet. Az órák óta (órák óta, hehe) szerelmes vagyok Cunningham pró(s)zájába, és amikor Timi szólt, hogy 790 a Könyvudvarban, írtam neki egy csomó nagybetűs logatomot, és senkit nem voltam hajlandó kiszolgálni, amíg meg nem nyomtam a "Megrendelés elküldése" gombot. Hát így van az, hogy a februárt se zárom új könyv nélkül. Nita még egyet se vett, és nem is kapott. Hová lesz így a világ, ha minden könyvharács megkomolyodik?

5. Pénteken átvettük Nitával a könyvemet, lerohantuk a Moyra boltját (semmi köze a Molyhoz, és nem akarjátok tudni, hogy miket árulnak ott - nem, nem szexbolt. És nem cukrászda.). A heti traumák feldolgozása végett felfaltunk egy-egy sós palacsintát a Guruban, leöblítettük egy forrócsokival, ill. mézeskalácsos teakoktéllal (ha én hobbizok, nem fakszinozok; akkor van 47 féle teám, harminc körömlakkom, 22 macskám, 3312 könyvem, egy idén 10 éves blogom, és sajnos az edzést ide nem tudom besorolni, de múlt héten összejött a heti három), végigkúsztunk a Mülleren (nem vettünk körömlakkot) és a Librin (könyvet se), megszaglásztuk a Lush-t, ettünk egy iszonyat édes Magnum csokit, és az unikornisos-csillogós joghurt sajnos kimaradt, mert közben este fél hét lett, és iszonyú fáradtak lettünk.

6. Ha már Ílion: átkozottul jó ez a könyv. Nem tudom, hogy aggódásra ad-e okot, hogy mindkét idei gyengébb olvasmányt nő írta (A vágyakozás enciklopédiája; Az isztambuli fattyú), lehet, hogy a nagy buzgalomban, hogy egyenlő arányban olvassak női és férfi szerzőktől - korábban a nők voltak többségben -, valami átbillent bennem.
Kellemesen meglepődtem, hogy Simmons milyen humoros ebben a regényében. Vagy csak régen olvastam a Hyperiont...

"- Újabb nanotech beavatkozás - állapítom meg. - Diomédész levadászta már az íjászt? - Idestova öt perce végzett vele. - És Pandarosz előadta a nagymonológját, mielőtt Diomédész kivégezte? - kíváncsiskodom. A fordítás szerint Pandarosz negyven soron keresztül kesereg a sorsa felett, hosszas beszélgetést folytat egy Aineiász nevű trójai vezérrel - igen, azzal az Aineiásszal -, majd harci szekérre pattannak, és rohamot indítanak Diomédész ellen, gerelyt vetve a sebesült akhájra. - Nem - bánkódik Nightenhelser. - Amikor elhibázta a nyílvesszővel Diomédészt, csupán annyit mondott: »A kurva életbe.« Aztán felszökkent a kocsira Aineiásszal, és elhajított egy dárdát, amely átfúrta az akháj pajzsát és vértjét, de még így is sértetlen maradt. Még egyszer elkáromkodta magát - »Picsába« -, egy másodperccel azelőtt, hogy Diomédész kelevéze eltalálta a szeme között. Úgy látszik, Homérosz megint élt a költői szabadsággal, és beszédet varázsolt oda, ahol eredetileg nem volt."

7. Kitakarítottam a lakást és a hűtőt, amiben szép rend is van, és ami valószínűleg senkit nem érdekel, kivéve talán a pasimat. De az, hogy a jelenlegi körömlakk meg se rezzen kb. egy hete a körmeimen, még őt se.

8- Kár, hogy nem tudok írni, akkor megénekelném a kényelmes kertváros erkölcsi fertőjét. Kicsiny lakóközösségünk zilált idegeit meghullámosította, hogy VALAKI a kommunális hulladék tárolója mellé helyezett két, műanyag szelektív szeméttel teli műanyag szatyrot. Az bezzeg senkit nem érdekel, hogy január elsején a színes üveg tárolóját több méteres körben üres alkoholos butéliák övezték, és ez vajon milyen szociális és társadalmi problémákat sejtet. Vagy az, hogy a közelünkben lévő cukrászda kézi produktumai a cukorhabos lába nyomába se érnek a Szamócának vagy az Asztalkának, ezen termékek megszerzésének forintban kifejezett sarca viszont igen. Azt, hogy a CBA-t nem szeretem és miért nem az Örsre megy be a 77-es trolibusz, inkább nem foglalom cikornyás körmondatokba.

Kisgömböc

Az időjárás nem packázik, úgyhogy alaposan fel kell öltözni, a tegnapi megfagyás után ezt beláttam.

Két zokni (a második frottír). hosszú szárú, bélelt csizma, szőrös talpbetét (holmi bakancs már nem jöhet szóba). Extra vastag cicanaci (sokkal jobb, mint a farmer). Atléta, két pulóver, kötött sál, orrig érő. És a legjobb, a dupla kesztyű. Remélem, két sapkára nem lesz szükségem.:D

És ha már nem, akkor bukjunk nagyot

Szűk köreinkben járványszerűen ütötte fel fejét a Könnyed Könyvek Olvasása nevű, K-típusos libritisz; valószínűleg mindenkinek a töke, a topánja, a puttonya, a szőrös csizmája tele van az évvel, érezzük, hogy mindjárt jön néhány nap pihenés (avagy az idegbaj fenyő-és verejtékszaggal átitatott, ünnepi kiadása), és hát a vesztünket érezzük. Az év végi elcsigázottsághoz pedig nem A Buddenbrook-ház, A Mester és Margarita vagy a Kő hull apadó kútba illik, hanem a hétköznapi módon megható YA-k (Rainbow Rowell regényei, Neked adom a napot, Dash és Lily - Kihívások könyve stb. - van ennek a kategóriának valami trendi rövidítése? Erre utalva: ugye tudjátok, hogy van már betegségirodalom, sick-lit is? Mondjuk, ha valamiből, ebből nem kellene divatot csinálni).

Na, de arról akartam kotyogni, hogy mindenki ilyen kis lélekemelintő semmiségeket olvas, én meg összeszorított foggal, kiszikkadt aggyal fúrom magam előre A Mester és Margaritában, és ugyan már helyrerázódott a kapcsolatunk, a nyálam folyt valami síkegyszerű, csajos történetért.
Azt még nem mondtam, hogy a munkahelyemtől három villamosmegállónyira van a kísértés maga, egy FSZEK fiókkönyvtár. A tegnapi napig tartott ki az akaraterőm; felfedeztem, hogy a Fangirl és a Campari reggelire (utóbbira, amíg egyesek nem írtak róla, utálkozva néztem, hogy soha el nem olvasnám) kölcsönözhető. Tíz perc múlva feltéptem a könyvtár ajtaját, hogy újítsák meg az olvasójegyem és vágják hozzám a két könyvet, mert állati gyorsan vissza kell mennem, legközelebb végigmolyolom az egész helyiséget.
Szóval, ez lett belőle.

A kedves kiakadt, hogy mégis mi a halálnak nekem a könyvtár, amikor cirka háromezer könyv közül választhatok, és azt mondta, ne áruljam el senkinek, hogy ekkora gyűjtemény mellett könyvtárba járok, mert vagy hülyének fognak nézni, vagy megszállottnak. Két okból magasról teszek rá; egyrészt az emberek amúgy is hülyének néznek, másrészt magasról leszarom. Mellesleg senkinek semmi köze hozzá, hogy könyvtárba járok. Mégsem ugyanaz, mint a swingerklub, na.

Ui.: ez meg a cicás cicanadrágom meg cicás zoknim, az ünnepi szerelésem a lányokkal közös karácsonyi bulin:

Miről beszélek, amikor futásról beszélek

Hosszú idő óta először éreztem azt, hogy futás* közben sikerült zen állapotba kerülni. Hülyén hangzik, de nem is annyira fizikai próbatételről van szó, hanem szellemi teljesítményről - és szellemi elégedettségről. Persze, ha reggelente eszembe jut, hogy este edzés, legszívesebben az ágy alá bújnék, hogy én nem, képtelen vagyok rá, két kilót nem bírok el, olyan fáradt vagyok, és rettenetesen álmos... és hogy fussak? Képtelenség, tíz perc után beleáll a fura görcs a lábamba és lőttek a szellemi konfortérzetemnek. Aztán (szerencsés esetben) estére sikerül magam annyira felszívni (bátorsággal), hogy menjen az edzés, aztán eszembe jut, hogy kb. két év vergődés után eljutottam arra a szintre, hogy az átlag edzést, ha kínlódva is, de meg tudom csinálni. Futni még nem futok ennyi ideje, de kialakult annyi rutinom, hogy a roppant bizonytalan énem is szilárd bizonyossággal tudja, hogy az alapot végig bírom csinálni - bármi történik is, beszúr az oldalam, kapkodom a levegőt, két perccel a vége előtt a halálomon leszek, akkor is megcsinálom. Levegőt már nem tudok venni, de káromkodni igen.

De van egy pont, amikor sikerül a futás fizikai vonzatait elengedni - nem tudom pontosan, mi kell hozzá, valószínűleg sokat segített a napközbeni normál táplálkozás és a fehérjeturmix, de nem voltam kipihentebb vagy nyugodtabb, mint máskor -, és csak a gondtalanság marad. Az erőfeszítéssel a többi gondot is elengeded. Valahogy nem számít. Nyugodtan, laza testtartással, leeresztett vállal és lazán tartott, nem görcsösen ökölbe szorított kézzel. Nem számít, hogy a mellettem lévő fickó gyorsabb vagy a másik lány lassabban, de tovább bírja, mert nekem erőlködés nélkül, örömből megy. És gyors vagyok és ügyes és szép. A testem erős és egészségesen működik. Nem számít, hogy a lábam vékony és nem dagadnak rajta az izmok, mert bírják a tempót és nem fáradnak el - futás közben sose az a bajom, hogy fájnak a lábaim, mert egyes gépeken lazán mozgatnak hatvan kilót. Az se érdekes, hogy nagyobbat kellene lépni, hosszan előre nyújtott lábbal, nem így röviden felcsapva - nekem így kényelmes, nekem így megy. Biztos nem futok szépen. Nem, ez nem így van, szépen, harmonikusan futok. Más ítélete nem számít, ez a saját, belső élményem, küzdelem magammal, a problémák elegyengetése, elengedése, legalább ideiglenesen.

Ezt szeretem a mozgásban. Hogy igazi. Akármennyire nyivákolok egy-egy emelkedő megmászása közben, a kirándulások hiányoznak a legjobban, ki hitte volna. Sokkal értelmesebbnek érzek egy néhány óráig történő, oda és vissza gyaloglást, mint egy nyolc órányi munkával töltött napot, amit sikerül túlélni. A túrát viszont megéljük; ami nem fontos, otthon marad és bizonyos dolgok jelentősége felfokozódik; még egy korty víz is finomabb, hát még egy csomag keksz! És megadja azt, amit a dolgozás ritkán tud - a jól végzett munka örömét. Az elégedettséget, hogy végre nem ment pocsékba az idő, hanem valóban tartalmas, értékes dolgot végeztünk, amivel még a szervezetünknek is jót tettünk. Ez akkor is működik, ha nem megyünk gyorsan (kifejezetten utálok túrán rohanni, ennyi erővel a futópadon is lehet mászkálni), mert nem a sebesség, hanem az élmény a lényeg. És bármennyit kínlódtam is egy-egy alkalom során (sárga ösvény...), még nem volt olyan, hogy ne jó élményként maradjon meg bennem.

*Pontosabban futkorászás, mert nyugodt lelkiismerettel nem nevezném futásnak azt, amit művelek, de az én lelkiismeretem a létező legkaotikusabb terep, úgyhogy hagyom a faszba a mentegetőzést meg a magyarázkodást.

Természetesen nem jött össze

Avagy rövid helyzetjelentés egy állati jó karácsonyi meglepetés-buli után.
Természetesen nem olvastam el két könyvet szombatig, viszont A Mester és Margaritának nekiálltam. Rohadtul nyugodtabb időszak szükségeltetne hozzá, de olyan nem lesz, úgyhogy egy életem-egy halálom - elven belekezdtem. Ha nem veszem komolyan és nem agyalok rajta, hogy mi mit jelent, egészen élvezem. Semmi kincsért ne álljatok szóba idegenekkel, mert Annuska már kiöntötte az olajat és a fekete kandúrok szabályszerűen akarnak tömegközlekedési eszközöket igénybe venni.
Kaptam sok szép könyvet (szám szerint ötöt), és még fogok egyet, ha sztimivel sikerül összelogisztikázni a dolgot. Ezzel meghaladom a tavaly beszerzettek számát, de oly mindegy, hogy 35, 36 vagy 37 új könyvem lesz 2015-ben. Meg nem ez a lényeg, hanem az ésszerűség, meg hogy tényleg vágyott könyveket vegyek meg (és olvassak el), ne pótcselekvést műveljek.
Ezeket kaptam (pat, fezer, Nita, vicomte és vicomte ajándékai):
    

És a köret, az még ennél is izgalmasabb.
Új lakásba költöztünk. Nagyobba, szebbe, közösbe. És volt pofánk eltitkolni.:)
Nem tudom, kinek mennyire tűnt fel, milyen brutális mértékben megritkultak a postok, a költözés volt a fő ok, a költözés mellett végzett munka volt a második. Élni már nem nagyon jutott idő, olvasni, edzeni és írni végképp nem. Az egész procedúra és az átélt kalandok megérdemelnek egy külön postot, amennyiben érdekel valakit, miért habzik a szám a kartondobozok látványától és milyen rosszul vagyok az Obi és az Ikea gondolatától is. Ha az a kurva mosógép meg egy centit is arrébb mozdul, kivágom a picsába.
Huhh.
Tehát, ott tartottunk, hogy pofátlanul eltitkoltuk a lányok elől a helyváltoztatás tényét. Valami isteni csoda folytán mindenkinek alkalmas volt a december 12., a szombati munkanap a közös ünneplésre. Fezert beavattuk a titokba, mert ő meg messze költözött és nem érdemelte meg a kis kiruccanást, nem úgy, mint a büntitúrát elnyafogó pat és Nita. Kár, hogy nem készült videó, hülyére röhögtük volna magunkat, miközben a forralt bort és a kuglófot készítettük a meleg lakásban.:)) A két lányt halálpontosan négyre odarendeltük a régi lakáshoz - szegény Nitának várnia kellett, mert vicomte még tévét szerelt. A pasim gonosz, és felmásztak az ajándékokkal, kajával a harmadik emeletre, be az üres lakásba. Két perccel később becsöngetett pat, aki végképp nem gyanított semmit, hiszen azonnal nyílt a kapu, minden a szokott módon zajlott, a gonosz Nita pedig sapkában-kabátban elbújt, hogy teljes legyen az élmény. Az arckifejezés valószínűleg szavakkal nem kifejezhető, azokat a szitokszavakat pedig nem illik képernyőre vetni.

Az ünnepi szerelés

Közben én otthon már átkozottul ideges voltam. Két hónap elmebaj volt mögöttünk, péntek este bevásároltam, még szombat reggel is eliszkoltam pár cuccért - sietni kellett a tévé kiszállítása miatt -, kitakarítottam, pakoltam, aztán megállapítottam, hogy szívrohamom lesz és ledőltem kicsit. Olyan iszonyatosan fáradt és álmos voltam, hogy még akkor is fáziskésésben voltam, amikor a lányok megérkeztek, de legalább a vérnyomásom helyre jött. Ha nincs ott velem fezer, nem tudom, mit csinálok, bestresszeltem a kuglóf és a hosszú tepsi miatt, amit ő elfordított, forralt bort csinált, segített ajándékot csomagolni, de még el is mosogatott, örök hálám érte.
A felháborodottságtól (na meg a másfél kilométeres sétától) kipirult arcok minden fáradozást megértek, a teljes hétvégéket felemésztő pakolást, a hétfő esti ikeázást, a rengeteg szerelést, a sok cipekedést, mindent. Szegényeket kicsit sajnáltam, de ha belegondolok, hogy én mennyit túráztam, futottam és milyen kevés könyvet szereztem be, már annyira nem.

Maga a délután-este nagyon jó hangulatban telt, a legkedveltebb italt a cider volt (patnek a lime-os örök szerelem marad), a legjobb étel még mindig a mártogatós. Elregéltük az egész históriát, onnantól kezdve, hogy nyáron nekiálltunk aktívan lakást nézni, odáig, hogy aznap délután kettőkor vicomte összerakta a tévét. Utána társasoztunk, engem a saját pasim (is) megölt a Citadellában, amiért szaloncukrot és mandarinhéjat hajigáltam hozzá. Kilenckor asztalt bontottunk, mert mindenki majd' lefolyt a (nagyon szép huzatú!) székről, a kedves hajnal kettőig bizgerálta a tévét (leginkább káromkodott), én bezuhantam az ágyba a plüssállatok közé és nyolcig aludtam.

Mindenkinek válaszolni fogok a kommentjeire, csak előbb alszom egyet, mert pokoli fáradt vagyok. Most már legalább tudjátok, miért.:)

Az olvasás természete és ami hiányzik

Cseri gyerekkori olvasásról szóló karca megihletett, bár nekem (részben) más dolgok miatt hiányzik az akkori olvasás élménye.
A poros, macskaszőrös szőnyegen ülök, hátamat a régi, palackzöld fotelnek támasztva. Nyár van, senki nincs itthon, a macskák az árnyékban heverésznek, a kutya illetlenül hangosan, ugyanakkor teljesen helyénvalóan horkol. A hűtő elkezd duruzsolni. Porszemcsék táncolnak a spaletta résén betűző napfényben, ahogy azt egy idilli jelenetben illik. Tizennégy vagy tizenöt éves vagyok*, A három testőrt olvasom és tövig rágom a körmöm az izgalomtól, hogy Milady meggyilkolja-e Buckinghamet. Szétfeszít az izgalom, és feszült hangon kiabálok az éppen megérkező anyának, hogy Mindjárt. Nagy izgalmak történnek éppen, nem érek rá sertepertélni meg macskaalmot takarítani.

Forrás

Azt hiszem, ez az, ami nekem a leginkább hiányzik a gyerekkori olvasás élményéből. A szemlélődés, a ráérés érzése. Nagyon ritkán tudok annyira kikapcsolni - és nagyon ritkán van rá értékelhető mennyiségű időm -, hogy annyira belemélyedjek a könyvbe, mint tíz-tizenkét éve. Hiányzik az érzés, hogy teljesen része, jelen lévő szereplője vagyok a történetnek, hogy feloldódom benne vagy átadom magam neki. Ezért tűnnek a gyerekkori olvasások színesebb, gazdagabb élménynek, ezért tudom még részletesen felidézni őket.

Írni is így szeretek, bár helyesebb volna gépelésnek nevezi, ahogy sportolásnak se illenék azt a nyűglődést nevezni, amit edzés alkalmával elkövetek (Na, ki találja ki, hogy Amadea virágos jókedvében van-e, vagy az alkalmi depresszió szélén hajladozik?). Hullafáradtan képtelen vagyok értelmes - vagy akár kevésbé értelmes - gondolatokat leírni. Ráadásul, bármilyen hihetetlenül hangzik, ehhez a nyolc óra alvás kevés, kell még hozzá fél napnyi szemlélődés (avagy bambulás), hogy a bennem zsibongó sok benyomás feldolgozódjon és elcsituljon, hogy a könyvekkel kapcsolatos gondolatok előtérbe kerülhessenek. A belemélyülő olvasásra ugyanez áll. Az az ideális, amikor van egy nap, vagy legalább egy délután, amikor nem kell görcsölnöm a lakás tisztes állapota, a munka, a bevásárlás, az annyi-mindent-kellene-csinálni folyton kattogó érzése.miatt és megengedhetem magamnak az elnyújtózás luxusát. Felpolcolt párnák, Puha Takaró (extra gyorsan ellazít) és kezdődhet a kaland Csodaországba. A kellő mennyiségű fénypászmától eltekintek, a borús ég vagy a kotyogó eső is megteszi - megadja az embernek az elégtételt, miszerint milyen jól tette, hogy bekuckózott az ágyba és nem kell semmit csinálni.

Meg persze az is benne van, hogy kapkodok; egyik könyvről ugrok a másikra, ritkán kap el az érzés, hogy nem akarom, hogy vége legyen a történetnek, a fél szemem mindig a várólista számán tartom, nehogy az dög a tudtomon kívül nőni merészeljen. Szeretném, ha kb. 30 olvasatlan könyvem lenne, mármint a sajátjaim között, mert a képzeletbeli várólistám túllépi a végtelen határait (hehe). Akkor aztán nyugodtan vandálkodhatok a könyvtárban, kapkodhatom le a polcokról a kedves könyveit és nyugodt szívvel vásárolhatok alkalomadtán néhány új könyvet, mert ez is hiányzik. Régen nem volt várólistám, Moly, blog, válogatás nélkül befaltam mindent, ami érdekelt, egymás után daráltam le egy-egy szerző könyveit és azok némán tették a dolgukat; új gondolatokkal ajándékoztak meg, elborzasztottak, örömmel töltöttek el, emlékezetes (vagy csak számomra emlékezetes) jeleneteket hagytak nálam. A maga módján mind elhelyezte zsenge személyiségemen a lenyomatát, mint egy őskori fosszílián. Nem tudom, mennyire kínos, hogy sok gyerek-vagy kamaszkori olvasmányra jobban emlékszem, mint jó pár, ezekhez képest frissen olvasott műre. Vagy csak nekik is időt kell hagyni, hogy az emlékeik kikristályosodjanak?
Rengeteg könyvet olvastam újra, akár három-négy alkalommal is, nem izgatott, hány összeharácsolt könyv várakozik a polcokon, mert alig vettem könyvet, és amiket megvásároltam, szinte rögtön el is olvastam. Emlékszem, ahogy sóvárogva nézek a dohányzóasztal faragott lábai mellett heverő A burokra és az Angyali játszmára - a tanulás miatt olvasás-stoppon voltam és azokat tartogattam jutalomfalatnak.

Szóval ez az, ami néha hiányzik. Néha, mert az is tetszik, hogy próbálok tudatos olvasó lenni és figyelni arra, hogy minél többfélét olvassak, de sokszor belefáradok, pedig takaréklángra tettem a listamániás énemet, nem jelentkezem kihívásokra, és nagyon ritkán készítek terveket.

Eredmények

Én: Elolvastam száz oldalt.
V.: Én meg kiirtottam két istennőt, egy boszorkányt és egy rakás vámpírt.

A jól végzett munka öröme mindig csodálatos.

A hülyeségnek nem kell címet adni

A jelek szerint hétvégén felszabadulnak a hülyeség-faktoraim, és miután bespájzolok kajából, kitakarítok, alszom nyolc órát, a rendszer (az agyam) elkezd bootolni, hogy blogot írjak, de az elején még csak olyan hülyeségekre telik, hogy:
1. Egyszerűen szemétség, hogy az Ariete és a Russell Hobbs márkák a piros színt összeházasítják a háztartási gépekkel. Képzeljetek el egy fagyigépet, ami az ötvenes évek Amerikájának stílusát idézi, és piros.

Még jó, hogy nincs piros mosógép.
2. Két hét kihagyás után jogosan tartottam az edzéstől, már az izmozásnál elfáradtam, a végén pedig leültem a szőnyegre, hogy sajnáljam magam, de pszichésen még egy elfuserált edzés is sokat számít. Hát még az, ha azt mondják, hogy darázsderekad van (és végre sikerült eljutni fodrászhoz, manikűrözni - a Cabaret gyönyörű lakk - és grand totálban kitakarítani a lakást).
Az pedig pláne jó érzés, hogy átvettem a vezetést a félig-meddig még élő játékunkban, mert fezer vett két könyvet - én 25-öt szereztem be idén, ő 26-nál jár. Három éve még én voltam az utolsó. Muhaha.