Három könyvről röviden

Az egyikük nagyon régi olvasmány, a másik rossz volt, a harmadik elment vadászni jó, de rövid...

Tan Twan Eng: Az esti ködök kertje
Ezt jól elmismásoltam, még tavaly olvastam, de a nagy költözéses-karácsonyos-vendéglátós hajtásban nem volt ihletem meg időm írni róla. Eléggé megfakult az emléke, leginkább a rácsodálkozás maradt meg belőle, ahogy a szerző összeszőtte a szálakat. Meg hogy elfogyott a nagy becsben tartott tea, és soha többé nem lesz ilyen. Borzalom.
Jaj, és Aritomo történetének vége! Tetszik, ha egy szerző nyitva hagy bizonyos kérdéseket, mi pedig rágódhatunk rajta, vajon mi történt, és miért ez lett a következménye.
A keserűséget, a haragot tényleg el kell engedni, mert felzabál és végtelenül magányossá tesz. Szép, szomorú könyv, még az én túlontúl európai beállítottságomnak se volt elérhetetlenül keleties.

Svenja Leiber: Sipino
Nagyon rövid olvasmány, gyakorlatilag egy délután alatt el lehet olvasni, de ha megveszek, se tudom megmondani, miről szólt. A cselekmény, a mondanivaló úgy lóg a semmiben, mint a szereplői, akik kiléptek az életükből, hogy az átmeneti pihenőhelyen, Sipinóban ragadjanak örökre. Annak ellenére, hogy orosz környezetben játszódik, nem hittem volna, hogy ennyire depresszív lesz, az elején majdnem visszatettem a polcra, de várólistacsökkentős, úgyhogy végigküzdöttem magam rajta. A hangulata nagyon erős, rengeteg teát  (meg töményt) isznak, de a céltalan fájdalomkeltésnek nem vagyok a híve.

Fehér Béla: Tengeralattjáró Révfülöpön
Cuki a címe, a külseje, és láthatólag nekem rakták ki a könyvtári Újdonságok állványára. Egy nap alatt végig lehet benne szaladni, voltak tetszetős és kevésbé szimpatikus írásai. Nem filóztam rajtuk sokat, lapoztam a következőre - eszméletlen sok magyaros kaját zabálnak benne -, amolyan instant élvezetként szolgáltak.
A kedvencem talán ez volt:

Lila ruhás boszorkány, varázsszőnyegen 

Tudom, hogy az úgynevezett felvilágosult emberek célpontja leszek, kiröhögnek, nekem ront a tévé, a sajtó, de állok elébe. Akkor is az a véleményem, hogy a középkor sokkal őszintébb volt, mint ez a sötét, pénzéhes 21. század. A középkorban kertelés nélkül beismerték, hogy boszorkányok pedig vannak. Ez rendben. De ha akkor voltak, mára hová lettek? Megszűntek, mint a mandulagyulladás? Vagy jó útra tértek? Dehogy szűntek, dehogy tértek. Most is itt élnek közöttünk. Bizonyíték rá a szomszédasszonyom, az elvirágzott, cipócsöcsű Vikszléder Bözsi. Képes ráhasalni egy szelet rántott húsra, repked rajta a ház felett, mint egy varázsszőnyegen. Ma reggel is láttam, kérem! Lágy esésű lila ruhát viselt, fogta a szalagos fehér kalapját, hogy le ne repüljön a szélben. Integetett, aztán huss!

Csak a velejét!

"A racionális emberi gondolkodás képzete, szokta mondogatni, csak azért tűnik olyan meggyőzőnek számunkra, mert annyira meg akarjuk győzni magunkat. A tárgyilagos megfigyelő számára, ha létezne ilyen, nyilvánvaló volna, hogy ez puszta önámítás. Minden döntésünknek, cselekedetünknek, egész értékrendünknek és világszemléletünknek az érzelem és az ösztön az alapja. A józan ész és a racionalitás csupán vékony festékréteg a durva felületen."

Karen Joy Fowler: Majd' kibújunk a bőrünkből

Mivel a főszereplő Rosie-t, a gyerekkorában cserfes lányt folyton arra próbálják rávenni, hogy a dolgok lényegét mondja el, én rövid leszek: ez a könyv nem tetszett.
Megtörtént az, amitől könyvmoly-létem tudatalattija mindig félt; adott egy értékes, jó regény, de nekem nem jön át a zsenialitása, mert kevés vagyok hozzá. És ez esetben nem ócska, egósimogatást igénylő nyavalygásról van szó, hanem tényről.
Mondanám, hogy a Majd' kibújunk a bőrünkből egy fontos, intelligens, érzékeny könyv több fontos témáról, ami objektív szempontból abszolút igaz, de én csak a saját szubjektív szűrőmön keresztül szoktam értékelni (a hal se fog jobban ízleni, csak azért, mert mások azt mondják, hogy finom). Maradva az ételmetaforánál, kiköptem, mint kisgyerek a krumplipürét. Olyan izginek nézett ki, de ocsmány íze volt.
Rendkívül izgatott voltam, amikor felfedeztem, hogy megjelent magyarul, alig bírtam a Könyvhétig várni. Magamhoz képest szinte rögtön belekezdtem az olvasásába, azt akartam, hogy lehengereljen, átverjen, elámítson és bevigyen néhány gyomrost. Az utóbbi sikerült is, sajnos, csak egyszer, amikor a tulajdonképpeni nagy titok kiderül. Utána, ahogy haladtunk előre, szétesett az egész, nem volt több drámai csúcspont.
Pedig a témának is klappolnia kellett volna, abszolút testhezálló számomra. Arra jutottam, hogy az elbeszélővel, Rosie-val volt a probléma, valamint azzal, hogy nem erre számítottam. Persze, a borító alapján már lehet erre-arra következtetni, és hajlandó voltam módosítani az elképzeléseimen, de nem erre a féktelen nyavalygásra és fetrengésre kalibráltam magam, amikor kinyitottam a könyvet. Az a bajom, hogy Rosemary nem csinál semmit. Nagyon, nagyon sokáig tapicskol a gödör alján. Az élete olyan, mint egy bakelitlemez, amin megakadt a tű; ugyanazt a szólamot játssza le újra és újra. Biztos vagyok benne, hogy Rosie újra és újra elmeséli magának az eseményeket, hogy próbálja helyre tenni magában, de mindig máshogy, hogy felmenthesse magát - ki tudja, nekünk melyik verziót meséli el. De tenni nem tesz érte, gúzsba köti a bűntudata, a vágy, hogy tovább léphessen, pedig tudja, hogy csak egyféleképpen válthatja meg magát.
A történet ezen része nagyon megfogott, mert ugyanezt a lelkiállapotot éltem-élem meg, de legalább nem az egész életemet rombolta le. El se bírom képzelni, hogy lehet így élni több mint tíz évig. Azt se, vajon mire számítottak a szülők, hogy mit tesz a gyerekeikkel az, ami őket is alaposan összetörte, pedig felnőtt, intelligens, szilárd érzelmi alapokkal (?) rendelkező emberekről beszélünk, normál társas kapcsolatokkal és identitással. Vannak dolgok, amikbe nem szabad belenyúlni, mert olyan katasztrofális következményekkel járnak, amiket semmi nem tud helyre hozni. Általánosan és sziruposan hangzik, de többet nem árulhatok el, mert akkor kimarad az első gyomros, és ettől az érzéstől senkit nem szeretnék megfosztani.

Mint látható, rengeteg érzelmet kiváltott belőlem, sokat beszéltem róla a kedvesnek és még többet gondolkodtam róla. Akárcsak Kevinről [Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről], erről a témáról sem lehet eleget beszélni. A Majd' kibújunk a bőrünkből egy fontos, intelligens, érzékeny könyv több fontos témáról - nemcsak objektíven, hanem szubjektív perspektívából is.
Ui.: Érdekes, hogy nemcsak a naplóírás, hanem a könyvekről szóló szöszmötölés (mondhatnám, hogy belső monológ, de ehhez minimum irodalmi hősnek kellene lennem) is segít elrendezni bennem néhány vitás dolgot. Eddig bűntudatom a regény miatt, most már végre nem zavar tovább, amiért elmaradt a katarzis.
Ui2.: A fiktív polcon az Én, Charlotte Simmons mellé került, és kicsit befigyel a Jessie Lamb testamentuma is - mindhármon felhúztam magam és sokáig a gondolataim között maradnak.

Eredeti cím: We Are All Completely Besides Ourselves
Kiadó: Tarandus
Kiadás éve: 2015
Fordította: Hegedűs Péter
Ár: 3490 Ft