Szellemekkel suttogó

Amanda Stevens: The Restorer

Igazából ez a szegény Amelia nem hogy nem suttog a szellemekkel, hanem mélyen gyökerező félelemmel kerüli őket (ami tulajdonképpen érthető, ha elfogadjuk, hogy léteznek szellemek és láthatjuk őket), de mivel a hörgőim még mindig szeretik a billentyűzetet nézegetni, nem volt kedvem jobb címet kitalálni, ez van.
Ahogy az angolul olvasott könyveknél általában, ennél is keveset jegyzeteltem a cselekményről, inkább a szavakra figyeltem - már csak azért is, mert a sztori nem nagyon kötött le. Az elején tök lelkes voltam a történet iránt, nyelvtanilag meg halálra ijedtem, hogy úristen, ez nem megy, mi a baj, de csupán annyi történt, hogy elfelejtettem, mindig kell pár oldal, mire belerázódom a helyzetbe. Azért még messze, irdatlanul messze van, hogy olyan könnyedén olvassak angolul, mint az anyanyelvemen, de az a gyanúm, hogy ilyen szinte nem is fog menni. Na, nem baj, az a lényeg, hogy a kezdeti ijedelem után jól haladtam, és nem fáradtam el az idegen szövegben.

"I was a Southern girl raised by a Southern mother. Duty and obligation were as deeply ingrained into my psyche as the need to please."

Nem rossz könyv ez, csak olyan kis egyszerű. Hat-nyolc éve még lehet, hogy imádtam volna, de ha nincs valami plusz, akkor az efféle csajos paranormál fantasyelemes regények untatnak, már elmúlt a korszakuk. Ez a regény is ugyanazt a sémát követi, van a visszahúzódó, magányos főszereplő, az Ügy, ami kirángatja a csigaházából, meg A Pasi, aki persze az egyetlen az egész nyavalyás földkerekségen, aki roppant veszélyes rá. Miééért, miért kellett annyiszor olvasnom arról, hogy Devlin szemei alatt sötét karikák vigyorognak, meg a magas arccsontjáról, a szexi kiejtéséről meg a többi, totál lényegtelen részletről?
Sokkal jobban örültem volna, ha ezeket a szenvelgős részeket lecserélhetem az illatozó kertre, a Dél hagyományaira, a babonákra, titkos társaságokra, a sírkövek szimbolikájára, azokra a részletekre, amelyek sokkal jobban érdekeltek a fickó sebhelyénél. Szerencsére az ilyen hangulatos részekben sem szűkölködik a The Restorer, emiatt érzem azt, hogy laza, délutáni olvasmánynak elmegy. Nekem a gyakorlás miatt érte meg,a közepe tájától eléggé küzdöttem azért, hogy ne hagyjam félbe.

Sorozat: Graveyard Queen 1.
Kiadó: Mira
Kiadás éve: 2011
Ár: 10,11 euró a Bookdepón

Én és a The Selection (én és az angol part 4. talán)

"Which do you fight for?"
"Actually, I'm here by mistake."
"Mistake?"
"Yes. Sort of. Well, it's a long story. And now... I'm here. And I'm not fighting. My plan is to enjoy the food until you kick me out."

Kiera Cass: The Selection

Eredetileg nem akartam megírni ezt a postot, mert unok oldalakon át könyveket fikázni, de horsegirl kíváncsi a bővebb véleményemre - azon túl, hogy nem tetszett -, úgyhogy megpróbálok összeirkálni valamit. Egy sort sem jegyzeteltem, az angol nyelvű olvasmányaimnál inkább a nyelvtanulásra, mintsem a történetre koncentrálok, de néhány dolog rendkívüli és élethosszig tartó traumatikus élményt okozott.

Tisztázzunk egy dolgot: tudtam, hogy nem fog tetszeni. Volt vagy két éve egy YA-korszakom, amikor minden második-ötödik könyvem egy újmódi ifjúsági regény volt, aztán fokozatosan eltűntek az olvasmánylistámról - anno Stephen Kinggel, Koontzcal és Fable-lel kezdtem az olvasást, már ők is ritkaságnak számítanak, bár egyedül Koontzot vetettem le a kebelemről véglegesen -, mert a kezdeti hármashoz hasonlóan megcsömörlöttem tőlük. Angolul viszont kitűnő gyakorlóanyagok számomra az egyszerű nyelvezet és az ismétlődő szavak miatt, ezért döntöttem úgy, hogy velük kezdem a trenírozást.
Nos, az angol szókincsem jól elvan ezekkel a regényekkel, az intellektusom [nagyon fellengzősen hangzik, de per pillanat nem tudok rá jobb szót] viszont több mint ezer könyvet tudhat maga mögött, és borzalmasan szörnyülködik a történeteken. Nyelvezet oké, történet szörnyű, kénytelen leszek alaposan megválogatni a következő áldozatokat. Már az első könyv, Jennifer Donnelly: Revolutionje is fájdalmat okozott, pedig akkor jóval gyakorlatlanabb voltam (legalábbis ezzel hízelgek magamnak). Aztán gondoltam egy nagyot, és nekiugrottam a The Drowning Girlnek, és mindketten meglepődve állapítottuk meg, a szöveg és én, hogy értjük egymást.
Ez szörnyen unalmas, ugorjunk inkább a The Selectionre. A Molyon worsi és BZsofi nagyon szerette ezt a trilógiát, és gondoltam, miért ne tehetnék egy próbát, ha nem tetszik (amit jóformán biztosra vettem), legalább gyakorlok és kioltom a kíváncsiságom, ha pedig igen, nyerek egy jó olvasmányt is. Sajnos nem így lett.

"What do you mean?""Just that. Your family must be very different from mine.""I'd say so." I laughed. "For one, no one wears their tiaras to breakfast."

Nem akarok hosszan merengeni róla, mert éppen elég nehéz volt kibírni. Az első fele még viszonylag gyorsan ment, és roppant örültem, hogy nem fáradtam el az idegen nyelven olvasásba  - mint mondjuk a The Drowning Girl esetében, ahol kellett szüneteket tartanom -, de a nyaralás megtörte a lendületet, és jóformán fizikai fájdalmat éreztem, ha eszembe jutott, hogy ez még vár rám.
Az a legnagyobb bajom a YA-kkal, hogy a háttértörténet, a világkidolgozás még érdekes lenne, ha nem lenne a szerelem a középpontban, vagy az a picsogás, amit szerelemnek neveznek. Baromira idegesítettek a szereplők. Americának - istenem, ezek a nevek, America Singer, Aspen, Anna Farmer, Emmica, Celeste, Kayleigh, bezzeg a szobalányoknak normális neve van - van ugyan pár vicces mondata (mind a hármat kiírtam), de csak a nyafogásból és az evésből áll ki, és nem az utóbbival van a bajom. Jaj, én csúnya vagyok, engem nem választanak be, nem szeret Maxon, nem szeret Aspen, rosszul érzem magam, nyínyínííííí! És roppant logikus a viselkedése, főleg a Nagy Szerelmi Háromszög kapcsán, mert persze ez is kell bele.
Maxon egy naiv puhapöcs, majdnem fejre áll, amikor megtudja, hogy Illéában vannak éhező emberek. Nem írok róla többet, mert kezdek mérges lenni, de ez alighanem sejthető.
Az elejére kellett volna írnom a legjobbat. Tinilányok szép ruhában illegetik magukat a Herrceg előtt, protokollt tanulnak, amint bekerülnek a palotába, lady előtagot kapnak a nevükhöz, zabálnak, szobalányok vigyázzák az álmukat, és egyikük a Herrceg felesége lesz, a jövendőbeli királynő. Akkora egy disztópia ez, mint a Taj Mahal. Igen, pont ezért voltam annyira kíváncsi, mit ettek a lányok ezen a sorozaton, meg is tárgyaltuk az olvasásom alatt, köszönöm szépen, én is bőséggel olvasok olyan könyveket, amiket mások utálnak. Olyan örök, mégis folyton megakasztó dolog ez, mint az, hogy a férfi és a nő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit.
Azon gondolkodtam, hogy ez a szerencsétlen Maxon sík pszichopata lesz, mint a háremhölgyeket látogató férfiak, akik a normális párkapcsolat hiányában kicsit rosszul funkcionáltak. Hogyan lehet pár hónap, egy év alatt harmincöt lányt megismerni, pláne eldönteni róla, hogy ő-e az igazi (már ha egyáltalán köztük van), és az más kérdés szerintem, hogy alkalmas-e királynőnek, és milyen uralkodótársat kíván maga mellé ez a srác? Olyat, aki szépen mosolyog és nem szól bele a kormányzásba? Egy jótékonykodó nőt, aki segíti az elesetteket? Egy harcos aktivistát, aki segíthet reformokat végrehajtani? Szerintem ez egy hamis tündérmese, így nem alakulhat ki egy normális kapcsolat, de ezt valószínűleg minden olvasó tudja, tizenegytől ötvenkét éves korig.
Még egy dolog: az egyik jelenetben az egyik lány megpróbálja a másik leszedni a ruhát, ill. rávenni a cserére. Majdnem sírtam a röhögéstől, micsoda megpróbáltatások, istenem. Inkább valami életszerűbb kihívások elé állították volna a csajokat, mondjuk, készítsék el Maxon kedvenc ételét, vagy tartsanak nekik előadást arról, hogyan működik az ország irányítása, bármit.

"Maybe Maxon was just a typical guy, and Celeste was a beautiful girl, and in the end that would be what won out. For all his talk about wanting a soul mate, maybe all he wanted was a bedmate."

Nagyon valószínű, hogy nem fogom elolvasni a többi részt, akár több kiderül a társadalomról, akár nem, akár America lesz a hercegnő, akár nem, esetleg megszökik Aspennel egy lakatlan szigetre, felőlem történhet bármi. Horsegirl-lel azt beszéltük, legyen a következő az Árnyék és csont, de legszívesebben megkérném rá, hogy tesztelje nekem (amúgy is sokkal gyorsabb lennél:), addig én elszöszmötölök mással, és ha jónak ítéli, beleszagolok.
Tanulás szempontjából viszont pozitív emlék lesz a The Selection, nyelvi szinten nem fáradtam el, és egy könyvesboltban beleolvastam a magyar verzióba, majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, hogy jól értelmeztem a szöveget.

Kiadó: HarperCollins
Kiadás éve: 2012
Ár: 7,16 euró a Bookdepón

Fecnipost megint (4.)

Jaj, hogy is kezdjem... fáradt vagyok, kicsit nyűgös, nagyon mizantróp - egy aszociálisnak csak mértékkel szabad az ajándékvásárló tömeggel vegyülnie -, és minden iránt morcosságot érzek, ami elválaszt az új és nem annyira új könyveimtől. Imádok a kanapén elnyúlva olvasni, na.
Azért röviden beszámolok a nemrég olvasott könyvekről, a Surikról és az előbb befejezett Árnyak és rémekről szeretnék normál postot írni, mert van mit, csak az agyam helyén az utóbbi napokban egy monoszkóp virít.

Alekszandr Blok: Alekszandr Blok versei
Elég sokáig olvastam ezt a vékony kötetet, ugyanis pár kivételtől eltekintve csak szakaszosan tudok verseket olvasni, egy bizonyos mennyiség után a szöveg tartalma "elmosódik" és már csak egymás után sorakozó szavakat olvasok, ilyenkor kell félretennem a verseskötetet. Bloknál ez nem kevésszer előfordult, még túl kicsi hozzá a versolvasó agyam.

Závada Péter: Ahol megszakad
A kötet Nokedli okán került a látóterembe, és a fentebb említett, együltő helyben elolvasott verseskötetek egyike. A legkedvesebbeket már kiidéztem, némi idő elteltével a tömény Budapest-élmény maradt meg leginkább, még engem is elszédített a hangulata, pedig kb. másfél éve lakom ott ingajáratban.

Philippe Lechermeier (író) - Rébecca Dautremer (illusztrátor): Nevenincs és sosemvolt hercegnők
Ennek a könyvnek már önmagában a címe és a borítója is lenyűgöző. Még nyáron akadtam az útjába, a Libriben, ahol a kedvessel bóklásztunk addig, amíg menetkészre szerelték félvad biciklimet, Szeptembert. Annyira tetszettek a rajzok és a vicces, egyáltalán nem bugyuta szöveg, hogy legszívesebben azonnal megvettem volna (Az eltűnt idő nyomábannal együtt, amit szintén megkaptam karácsonyra:). A kedves, akár a Liber Mortis esetében, ismét figyelmesen választott ajándékot.
Megtudhatjuk többek között azt, hogy a hercegnők túraelefánton (is) utazhatnak, melynek ormányán petrezselyem (is) is tárolódik, hogy a pácolt büdös zokni ugyanolyan hatékony méreg, mint az arzén, és hogy a hercegeknek nem kicsit stresszes az élete, mert a csókkal felébresztett hercegnő irgalmatlanul képen vághatja őket, amiért megzavarták édes álmát.
Fantasztikus mesekönyv (vagy mi), ajánlom mindenki figyelmébe, háromtól legalább huszonöt éves korig.

Helen Oyeyemi: White is for Witching
Hanna olvasta ezt a könyvet, és rögtön elkapott a mohóság, ahogy az értékelésében elértem a különös ház említéséig. Ez volt az első papírkönyvként olvasott angol regényem, részben ezért tartott sokáig az olvasása, nehezebb volt így teljesíteni a napi penzumot, mint a gép előtt bambulva. Másrészt elég furcsa, játékos szövege van, igazából nem az én tornázó angol olvasásomnak találták ki, később kellett volna rávetnem magam, de hát a mohóság nagy úrnő.

Paul Éluard: Éluard versei
Még kb. a felénél járok, de a véleményem aligha fog változni. Eleddig ez az egyetlen verseskötet, ahol a versek nagy részénél a szavak puszta összeolvasása kész gyönyörűség, mindenkinek ezt ajánlanám első olvasásra, aki fél a versektől. Már idéztem tőle, de még jó páran követni fogják.

Az áruló holdja (Angol part 3.)

"I had Yvonne, I had Niki. I had this Raphael sky. I had five hundred dollars and an aquamarine from a dead woman and a future in salvage. What more could a girl want."

Janet Fitch: White Oleander

Évekkel ezelőtt láttam a Fehér leander című filmet, és tudom, hogy klisé, de nagy hatással volt rám. Bármennyire elkoptatott szófordulat, máshogy nem tudom jellemezni a hozzá való viszonyomat (vagy csak lusta vagyok hozzá). Annakidején nem tűnt fel, hogy a film Janet Fitch azonos című regénye alapján készült, de amint eljutott a tudatomig, rögtön el akartam olvasni.
Éreztem, hogy az Oxford Bookwormok és és a tinglitangli Revolution után nagy falat lesz ez a könyv, de nem bírtam magammal és belekezdtem. A helyzetet nem könnyítette meg, hogy nem egy rövid történetről van szó, 486 oldal pontosan, de tegnap éjszaka, egy hónappal a megkezdése után sikerült befejeznem és mérhetetlenül örülök neki. Mellékes, de az egy hónap nem folyamatos olvasással jött össze, általában mindennap olvastam belőle legalább pár oldalt (persze volt, amikor bele se szagoltam, mert túl fáradt voltam), tehát "mellékolvasmány" volt egy másik regény mellett. Egyszer jó lenne nonstop angol nyelvű könyvet olvasni, de közel nem bírom annyi ideig neki szentelni a figyelmem, mint egy magyar nyelvű társának. Sebaj, majd kialakul.

A nyelvi botladozás után lássuk magát a történetet. A film alaposan rányomta a bélyegét a történethez való viszonyomra, gyakorlatilag összeolvadt a két élmény, azért is, mert a filmnek sikerült átadnia a könyv "esszenciáját". Igaz, kihagytak belőle ezt-azt vagy máshogy oldották meg - hiszen két teljesen más műfajról van szó -, kivéve a befejezést, kíváncsi vagyok, mi lehetett az oka.

Jelenet a filmből (Astrid: Alison Lohman)

A történet (számomra) központi témája a nem mindennapi anya-lánya kapcsolat. Ingrid tehetséges művész, de olyan, mint egy higgadt, veszélyes ragadozó, a normálistól való eltérése már a klinikai eset kategóriájába sorolja. Ellentétesen viszonyul a lányához, egyszerre érzi koloncnak, ami a földhöz láncolja, és a saját meghosszabbításának, vagy inkább teremtményének. Kapcsolatuk bizonyos elemei egy az egyben jellemezték a saját anyámmal való viszonyomat, ezért éreztem azt, hogy ez a film/könyv nekem szól.

"But really, you cannot think you will cut yourself free of me so easily. I live in you, in your bones, the delicate coils of your mind. I made you. I formed the thoughts you find, the moods you carry. Your blood whispers my name. Even it rebellion, you are mine."

Ingrid megöli a volt szeretőjét, ezért börtönbe kerül, Astrid pedig megkezdi személyre szabott pokoljárását a nevelőszülők és gyermekotthonok körgyűrűjében. Ahogy egyik családtól a másikig, egyik iskolából a másikba kerül, úgy változik (vagy változtatják) Astrid világnézeté(t), személyiségé(t). Olyan, mintha mindenki üres lapnak tekintené, amit tetszés szerint összefirkálhatnak. Érzések, benyomások, vallások, ruhák, axiómák, életfilozófiák. Astrid életében nincs fix pont, hiába küldözget az anyja leveleket neki a börtönből, hogy miket olvasson, mit gondoljon, ezek nem érnek fel a személyes jelenléttel. Kicsoda Astrid Magnussen és mi dolga a világban? Senkit nem érdekel.
Kivéve egyvalakit. Egyvalakit, aki féltékenységet ébreszt az anyjában, aki helyrehozhatatlan kárt okoz - és ezzel sikerül elintéznie, hogy a lánya nekilásson elnyiszálni az őket összekötő fonalat, hogy megszülessen az igazi Astrid, aki nem csupán egy csendes árny a sarokban, az anyja formáját felvéve. Ingrid a saját teremtményének tekinti Astridot - és ha a teremtmény nem engedelmeskedik a gazdájának, inkább megpróbálja elpusztítani, minthogy lemondjon róla. Elengedi-e Ingrid a lányát, hogy önmaga lehessen? Elég erős-e Astrid ehhez a változáshoz, akinek iszonyú megpróbáltatásokon kell keresztülmennie, miközben mindenki csak ideiglenesen van jelen az életében?

Iszonyú érzelmi töltete volt számomra ennek a regénynek, amelyet a film még jobban összesűrített. Szép, igényes, brutális történet. Olyan, amit mindig magamban fogok hordozni.

Kiadó: Little, Brown and Company
Sorozat: Oprah's Book Club
Kiadás éve: 1999
Ár: €9.68 a Bookdepón
Egy interjú a szerzővel

A hollók és a nővérek - Audrey Niffenegger

Kis híján sikítófrászt kaptam a gyönyörtől, amikor Nita (azt hiszem, ő volt) kikürtölte, hogy az Athenaeumnál megjelenik a Raven Girl, magyarul Hollókisasszony. Imádom ezt a nőt - mármint Niffeneggert, igaz, Pillát is -, nem volt kérdés, hogy nekem kell ez a könyv. Nem sokkal később úgy adódott, hogy a Bookdepository oldalán csüggtem, és szembejött velem a szerző másik illusztrált kötete, a The Three Incestuous Sisters, és az egész éves jó magaviseletem jutalmaként megrendeltem. Igaz, mindkettőt azon nyomban olvastam, ugyanis az olvasásuk kb. húsz percet vesz igénybe.
(Éppen ezért vért fogok izzadni, hogy egy normális méretű postot kipréseljek magamból.)

Egészen más az a világ, amit AN az általa "visual novels"-nek nevezett műveiben megismerhetünk, mint Az időutazó felesége vagy A Highgate temető ikrei. Sötét. Bizarr. Baljós. Szokatlan, fura asszociációk, mintha az emberi elme mélyről előásott rémálmok töredékei lennének.

A Hollókisasszony egy táncjátékhoz (!) készült történet, Wayne McGregor, a Londoni Királyi Balett koreográfusa kérte meg Audrey Niffeneggert, hogy írjon egy tündérmesét, amelyhez táncot koreografál. Számomra meglepő volt egy kicsit, hogy mennyire tartotta magát a műfaj kereteihez, holott a regényeiben pont a formabontó ötletei, a frissessége tetszett igazán.

"A holló szerette a postás fülig érő mosolyát és a vörös haját. Legszívesebben a vállán üldögélt és belebeszélt a fülébe. A postás kedves ember volt, és a holló beleszeretett a csendes tevés-vevésébe, meg a csodálatos kezébe, amellyel konzerveket és ajtókat tudott kinyitni, és a holló fejét és fekete tollát simogatta."

A történet középpontjában egy fiatal lány áll, aki egy holló és egy postás szerelméből született - egy embertestbe zárt holló. A lány börtönnek érzi a testét, mindenáron szárnyalni szeretne, és döntő lépésre szánja el magát - kérdés, hogy a vágya valóra válik vagy a csalódás örökre a földhöz láncolja?
Tényleg egy mesét olvasunk, a röpke olvasás közben úgy éreztem, visszamentem az időben jó néhány évet, nem akadtam fenn bizonyos logikai képtelenségeken, hiszen ez egy mese, az irracionális dolgok hozzátartoznak a műfajhoz, egy madár és egy ember igenis egymásba szerethet.:)
A hangulatáról a Marija Morevna és a Halhatatlan jutott eszembe, Valentének is különleges fantáziavilága van.
Sötét, gótikus hangulatú tündérmeséről van szó. Azért a felnőttebb énem kicsit sajnálja, hogy Niffenegger nem írta meg regényben is.:)

Eredeti cím: Raven Girl
Illusztrálta: Audrey Niffenegger
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szabó T. Anna
Ár: 4490 Ft
Az írónő honlapja

A három vérfertőző nővér, bár baljós hangulatában hasonlít a Hollókisasszonyra, és szintén mesének tekinthető, egészen más.
A tengernél, egy világítótoronyhoz közel él három nővér, Bettine, Clotilde és Ophile - ironikus, Audrey Niffeneggernek két nővére van - a legközelebbi város mérföldekre van. A történet egy hatalmas viharral veszi kezdetét; a világítótorony őrét agyoncsapja egy villám, a nővérek értesítik a fiát, Parist, és itt kezdődnek a bonyodalmak.

"The flying lesson:When you are older, you will fly like a bird,over the heads of all the people, above the treesand houses, and people will think you arean angel, or a devil; they will be afraidof you and call you names, but your real name isThe Saint, because you are perfect, and beloved."

Most újra átlapoztam a kötetet, hogy valamit képes legyek róla írni... huh. Első alkalommal a mohóság vezetett, most tűnődve lapozgattam és nézegettem a képeket. Igen, megint átmentem gyerekbe. De ezt kisdedeknek inkább nem mutogatnám. A rajzok sokkal bizarrabbak, némelyik egyenesen rémisztő, irracionális félelmek, vágyak, gondolatok elevenednek rajtuk, babonák, mesei elemek, mitológia tűnik fel a történetben, pár rajz pedig festményekre asszociál (pl. Klimt-től A csók, Munch: A sikoly).

Frászt kapok ettől a képtől.
Forrás

Kíváncsi vagyok, hogyan elemezné egy pszichológus, biztosan tele van olyan jelképekkel, szimbólumokkal, amelyek rejtve maradtak előttem. De az írónő magyarázata nagyon szimpatikus (és nem kicsit megnyugtató):
"When I try explain The Threee Incestuous Sisters to someone who hasn't seen it, I tell them to imagine a silent film made from Japenese prints, a melodrama of sibling rivalry, a silent opera that features women with very long hair and a flying green boy. I never try to explain what it means; you can find that out for yourself. I'm glad that it has finally completed its long journey from may mind to yours. Enjoy."

Nem tudom, ez megjelenik-e valaha magyarul, én ettől függetlenül tapsolok egyet az Athenaeumnak, amiért ki merte adni a Hollókisasszonyt - és itt nem a történetre, hanem a kiadás költségeire gondolok.

Kiadó: Jonathan Cape
Illusztrálta: Audrey Niffenegger
Kiadás éve: 2005
Ár: €18.65 a Bookdepón
Az írónő honlapja

"Open your eyes and look at the night"

Ha normál könyves postot akarnék írni, itt egy idézet, alatta pedig a szerző neve és a könyv címe szerepelne, de a bejegyzés nemcsak a könyvről fog szólni, úgyhogy ezúttal elhagyom a hivatalos formát.

Szombaton befejeztem Jennifer Donnelly ifjúsági regényét, a Revolutiont (Forradalom). Korábban olvastam tőle A tearózsát - annakidején imádtam, ma már igencsak frászt kapnék tőle, a "A nagy, jóságos szív örökre megpihent" és efféle bugyutaságok a mai napig eszembe jutnak - és az Északi fényt, amely szintén ifjúsági, de nem éreztem olyan éretlennek, mint a Revolutiont. Ám lehet, hogy annak az emlékét is az idő szépíti meg. Nem fogom újraolvasni, mert csak egy kicsit vágyom utána (de az majdnem minden olvasott könyvemre igaz), és a franc akarja egy illúzióromboló újraolvasással tönkretenni a kellemes emléket.
Erről a könyvéről, illetve a történetről kevésbé lesznek szép emlékeim, tipikus, béna kis YA. Van benne szenvedő főszereplő kiscsaj, aki rendelkezik halott hozzátartozóval - bocsánat, nem vagyok érzéketlen, de annyiszor elsütötték már ezt, és annyira látszik, hogy csak egy fals eszköz, egy alja ürügy, hogy nem tudok miatt együttérezni a főhőssel -, világnagy fájdalommal és böhöm tehetséggel. Andinek hívják, zenei megatalentum, aki az öccse halála óta nem találja a helyét, a felnőttek mind az ellenségei, egyedül Nathan, az egyik tanár érti meg. Nathant bírtam, Andit nem. Alapvetően semmi bajom vele, egyszerűen unalmas, mert túl sok YA-t olvastam, amelyek között sok volt a gagyi.

Megkérdezhetitek, hogy ha ennyire irtózom már az ifjúsági regényektől, miért ezt választottam. A válasz egyszerű: könnyű a nyelvezete, és az idegennyelvű olvasáskészségem messze el van maradva az anyanyelvi olvasáskészségemtől. Kicsit skizofrén érzés volt, amikor győzedelmesen vettem tudomásul, hogy tiszta előttem a szöveg értelme, de a tartalma marhára untat. Persze ez kicsit visszavetette az olvasási kedvem, de a sikerélmény messze kárpótolt az elpusztult agysejtekért.
Másrészt a francia forradalom miatt kicsit érdekelt is a regény, és Alex naplója jóval érdekesebb volt, mint Andi szenvedése. Elég erőltetett volt, ahogy a két szálat összekapcsolta az írónő, már maga az ötlet is, de ezt még nem róttam fel olyan nagy hibának magamban, inkább értékeltem Donnelly igyekezetét. Vagy valami ilyesmi. Ráadásul Alexnek más volt a beszédstílusa (és nehezebb a nyelvezete) mint Andié, amelyet magyarul kevésbé érzékeltem volna, nyugodt magabiztossággal kijelenthetem, hogy magyarul sokkal kevesebb kihívást jelentő szöveg létezik számomra, mint angolul.:)
Egyébként a forradalomról nem tudtam meg új információkat, de tetszett, hogy az írónő mennyit kutatott a témában, hogy hitelesen szólaltassa meg Alexandrine-t.

[Az a gond, hogy az előbb beszélgettem a kedvessel, és kiestem az írás ritmusából, és fogalmam sincs, mit írjak még, ráadásul nem is jegyzeteltem olvasás közben, mert elég volt a szöveggel párbajozni.]

Tehát maga a történet messze nem nyűgözött le, mégis fontos szerepet játszik az olvasmányaimban, mert ez volt az első "igazi" angol könyvem - szegény Oxford Bookwormokat nem számítom bele, mert csalásnak érzem, pedig az egész skálát végignyomtam belőle és nagyon hasznosnak találom őket -, és ezzel kapcsolatban nagyon is kellemes élmények fűződnek hozzá. Aki nem annyira biztos a nyelvtudásában, annak bátran ajánlom.
Évek óta érlelődött bennem, hogy meg kellene tanulni idegen nyelven olvasni - emlékszem, egy delíriumos éjszakai tanulás közben jutott eszembe -, mert ki nem állhatom, hogy egy csomó, érdekesnek tűnő regény nem jelenik meg magyarul, vagy általam kedvelt sorozatok maradnak félbe. Hogy miért, ennek is megvan a maga története, de nem tartozik szorosan ide. A dolog sokáig készülődött és sokat kínlódtam, hogyan is kezdjem el (az angol oktatásom elég gyenge volt, és persze inkább ebből kellett volna korrepetálásra járni, de iszonyatosan fostam, ill. anyával együtt fostam, hogy megbukom a matek érettségin - tanár nélkül egy gyenge hármast tudtam produkálni), ha valaki kíváncsi rá, szívesen leírom, miket műveltem és most mi vált be. Vannak bizonyos dolgok, amelyeknek meg kell várni az idejét - szigorúan saját magamról beszélek, utálok a saját példám alapján általánosítani -, és ez is ilyen volt. Örülök, hogy végre eljött az ideje, hogy eljutottam idáig, hogy kitartottam. És remélem, hogy lesz erőm és akaratom folytatni, mert céljaim, azok vannak, csak hosszú és vízhólyagokkal meg káromkodásokkal teli út vezet hozzájuk.