A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Metropolis Media. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Metropolis Media. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. november 16., hétfő

Monokróm

"A spektrum láthatatlan részének lenni egyenlő a magánnyal, de közben az ember értesül a legszaftosabb pletykákról. Oké, íme a tanítás. Először is, a felderítésre fordított idő sohasem hiábavaló. Másodszor, szalonna hozzáadásával szinte minden feljavítható. És végül, nincs olyan probléma a Földön, amin egy forró fürdővel és egy csésze teával ne lehetne enyhíteni." 

Jasper Fforde: Monokróm

Rettenetesen régóta halogattam ennek a könyvnek az elolvasását. Hiába szeretem Fforde a valóságtól minden értelemben elrugaszkodott képzeletét az általam olvasott két könyv alapján, a fanyalgó vélemények erősen elvették a kedvem a Monokrómtól. Eddig.

Igen, töredelmesen bevallom, nekem ez a könyv tetszik. Igen, totálisan őrült, logikáltlan, nem normális, parodisztikus. Ha összeszorozzuk az Alice Csodaországbant és Valente stílusát, majd az eredményt a harmadik hatványra emeljük, megközelítőleg eljutunk a Monokróm (eredeti címén Shades of Gray) világához. Ja, és képzeljünk hozzá egy kis Amatkát.

Fforde nagyon nem felhasználóbarát író; beledob minket egy őrülten ringlispílező kaleidoszkóp közepébe, ahol még az sem biztos, hogy az ég kék - és ezt halálosan komolyan kell venni, ugyanis ebben a világban (ismeretlen oknál fogva) az emberek csak egy bizonyos színt látnak és azokat sem teljes mélységükben. Ez határozza meg a társadalom, vagy inkább a kasztrendszer minden szegmensét; az embereket szín szerinti kasztokba sorolják (a rabszolgamunkát végző Szürkéktől a pöffeszkedő Bíborokig), a színeket bányásszák és mindenféle csövek segítségével juttatják el a településekre, hogy a lakóik kiszínezhessék a környezetüket. A betegségeket színekkel gyógyítják, a hasmenéstől a vérzéscsillapításig és bizonyos árnyalatok erősen narkotikus hatásúak. Az érdekházasság teljesen hétköznapi, a cél az utódok szín százalék arányának javítása. A színek egyfajta rangot is jelentenek, a Szürkéket pl. egyfajta társadalmon kívülinek, nem kromatikusnak tekintik.

De Fforde itt nem áll meg, mindenféle, csupán az olvasó heccelésére való elemet épített be a regénybe, ld. a kanalak fontossága. A másik két evőeszköz korlátlan mennyiségben áll az emberek rendelkezésére, de valami rejtélyes okból kifolyólag (mert Fforde nem normális) kanálból kevés van és komoly személyes vagyontárgynak számít.

Főhősünk Eddie Russett, akit egy csínytevés miatt száműznek a peremvidéknek számító Kelet-Kárminba a nagyváros Jade-under-Lime-ból. Édesanyját a gyógyíthatlan, nagyon ronda betegségnek számító penész vitte el, édesapja mintás, ami az orvos kromatikus megfelelője. Eddie Kelet-Kárminban is mindenféle kalamajkába belekeveredik; pengeélen táncol, hogy kivívja a helyi vagány csávók érdeklődését, de ne annyira, hogy vetélytársnak tekintsék; akarata ellenére megsérti a Sárga Prefektust, szinte bizalmas viszonyba kerül a színfelügyelővel, beleszeret a település helyi rendbontó szépségébe, akinek a legédesebb pisze orra van a világon és veszélyesebb a hattyúknál is; gömbvillámvadászatra megy, majdnem Éjveszett lesz és a piszeorró szépség otromba leckéi folytán kinyílik a szeme; észreveszi a rendszer vissszáságait, az önálló gondolkodás elfojtását, az egyenlőtlen bánásmódot, a tudás elpusztítását, a társadalom tagjainak folyamatos tudatlanságban tartását. 

Persze a tudás veszélyes és Eddie élete sem lesz kifejezetten kényelmes, amikor a gondolatok elkezdenek zsongani a fejében. Habár Fforde disztópiát írt, amelynek egy tinédzser a főszereplője, a tucat YA-kkal való hasonlóság itt véget is ér, ez nem egy kamaszkori szerelem agyonkoptatott története némi jajderossztársadalombanélünk-díszlet előtt, ahhoz túl színes és szórakoztató az összkép. Eddie-nek (minden kezdeti tudatlansága ellenére) megvan a magához való esze, ami ahhoz szükséges, hogy valaki ebben a világban életben maradjon és élvezetes olvasni, ahogy intrikál(ni próbál).

Igazából ez a társadalmi berendezkedés sem különb, mint sok más a történelem folyamán; szörnyű látni, ahogy évszázadok alatt értelmetlen intézkedések válnak megcsontosodott hagyománnyá és elfogadott társadalmi normává, az ember hatalom iránti vágya viszont egy örök állandót képvisel. Hogy minden vezető réteg kitermeli a maga zsarnokait és azok nagyszámú követőjét, akik attól érzik magukat értékesnek, hogy másokat lenézhetnek és élvezettel kéjelegnek a szenvedésük fölött, mondván, megérdemlik. Hogy mindig lesznek számkivetettek, akik több emberséget tanúsítanak egymás iránt, mint a tisztességes polgárok egy része.

Nekem egy nagyon őrült, kellemes meglepetés volt ez a könyv, hálás vagyok a Várólistacsökkentésnek (és Lobónak), hogy végre ezt is sorra kerítettem. Kicsit tartottam a fordítástól és a magyar kiadó hírhedt szöveggondozásától, de hála az égnek nem volt annyira rossz a helyzet, mint amire számítottam; itt-ott megbicsaklott a fordítás, néha eltűntek a ködben a mondatzáró írásjelek, de a trehányság nem ment számottevően az olvashatóság rovására.

Amúgy egy sorozat első részéről beszélünk, aminek sajnos még nem készültek el a folytatásai, szóval, mire esetleg Fforde megírja őket és mire esetleg  megjelennek magyarul (és közben még a világnak sem lesz vége), mindent tökéletesen el fogok felejteni az első részből.


Eredeti cím: Shades of Grey (sajnálom, hogy a kiadó nem tartotta meg)

Sorozat: Shades of Grey 1.

Kiadó: Metropolis Media

Kiadás éve:

Fordította: F. Nagy Piroska

Ár: 4190 Ft

2017. március 9., csütörtök

A víz emlékezete

"... megpróbáltuk elfordítani a tekintetünket azokról a dolgokról, amelyek körülöttünk történnek, ami persze nem sikerült, s aztán próbáltunk úgy tenni, mintha nem láttunk volna semmit. A képek azonban belénk vésődtek, befészkelték magukat a bőrünk alá, mellkasunk kongó, sötétvörös végtelenjébe, és szilánkjaik hegyes vége szúrta lágy szívünket."

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

A víz és a halál együtt alkotják a világot.
Kéz a kézben járnak, vagy egymásba gabalyodva próbálnak felülkerekedni a másikon. A víz néha megelőzi a halált és segít, hogy elkerüljük a vele való találkozást. De előbb vagy utóbb győzedelmeskedik felettünk az elmúlás, és a testünkből elszivárog az összes víz, hogy eggyé váljon a földdel és új életet hozzon létre.

Ezt a vékonyka könyvet, ha nagyon kategorizálgatni akarnék, posztapokaliptikus ifjúsági regénynek lehetne mondani, de merőben más, mint ismertebb társai. Nincsenek benne világmegmentésre kárhoztatott, halálosan szerelmes kamaszok, gonosz felnőttek és hatásvadász fordulatok - sőt, ez a regény még tovább megy. Nincs aprólékos világábrázolás, a jelen állapotokat okozó, múltbeli visszatekintések vagy logikus magyarázatok. Csak egy könnyű fuvallat egy lehetőséges jövőből, egy pillanatnyi látomás, az ébredés előtti, féléber álom zavaros emlékképei. Introvertált, költői szöveg, ami megtartja magának a titkait.
A központi kulcselem a teaszertartás és annak több évszázados-évezredes hagyománya, ami meghökkentő módon az általunk is ismert, talányosan visszafogott, kínai stílussal fonódik össze. Tulajdonképpen magától értetődik az összekapcsolás, mégis meglepetésként ért, hogy egy új, világ utáni világban - ahol nincs tél, internet, bevásárlóközpontok, fillérekért kapható ruhák és az infrastruktúra pár napelemes autóra és egy borzalmas vasúti hálózatra korlátozódott le - egy olyan teaházba nyerhetünk bepillantást, amelyet még mi is nagyrészt filmek és könyvek alapján ismertünk meg. Olvasás közben többször emlékeztetnem kellett magam arra, hogy egy finn, és nem kínai regényt olvasok, és a szereplők is rendre ázsiai alakokként derengtek fel előttem.
"... de mi, teamesterek tudjuk, hogy vannak olyan időszakok, mikor a víz nem akarja, hogy megtalálják az emberek, mert érzi, hogy csak le akarnák igázni, ami természete ellen lenne. Ezért egy forrás kiszáradásának meglehet a maga oka, ami ellen nem érdemes küzdeni. Az ember nem uralkodhat az egész világ felett. Így nem a teamestereké a tea és a víz sem, hanem fordítva. A teamesterek a teáé és a vízé. Mi csak a víz őrzői vagyunk, jobban mondva a szolgái."
Ahogy fentebb említettem, nemcsak a stílus, maga a történet is rendkívül visszafogott. A narrátorunk egy fiatal, éppen nagykorúvá érett lány, Noria, aki teamester apjának köszönhetően viszonylagos biztonságban, jómódban él, de ez az állapot törékeny; a családnak van egy titka, aminek őrzésében immár Noria - aki apja nyomdokain haladva szintén teamester szeretne lenni - is részt vesz. De a történet színhelye, a Skandináv Unió nem a béke és harmónia szigete, hanem egy szabályos diktatúra, ahol a vízbűnökért (pl. illegális vízvezeték kiépítése) halálbüntetés jár, ahogy a lázadásért, ellenállásért is. Noria a barátnőjével, Sanjával egy érdekes rejtélyre, a múlt zárványára bukkan - a mi világunk mementóit tapogatják, a lyukas nejlonzacskók halmai alól előtúrt kincsek, VHS-kazetták, ezüstös korongok (CD-k), különféle lejátszók darabjait próbálják összeilleszteni, mint valami kirakóst, miközben azon gondolkodnak, miért dobtunk szemétre ennyi holmit.
Nem nehéz kitalálni, hogy ennek előbb-utóbb következményei lesznek, a megtorlás, a tragédia megül a levegőben, és hamar rájövünk, hogy itt nincs sok esély arra, hogy a dolgok globálisan megváltozzanak. Többen írták, hogy súlyos hiba volt a szerző részéről "eltitkolni" mindazt, amire Noria és Sanja rájöttek, és nagyon sok minden nincs egyértelműen leírva, de nekem pont ez a sejtelmesség tetszett a legjobban. A teamesternő könyve nem megdöbbenteni akar vagy falhoz vágni, csak elmesél egy történetet, és ez így van jól.

Eredeti cím: Teemestarin kirja
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2015
Fordította: Varjasi Csilla
Ár: 2990 Ft


2015. február 21., szombat

Hivatali mágusok

"Igénytelen ember vagyok. Megelégszem lengyelkolbászos szendviccsel, meg egy csésze feketekávéval. Nem értem, hogyan sikerülhetett így, de először egy vastagon megvajazott lengyel bunda termett az asztalon. Amikor a meglepetéstől magamhoz tértem, figyelmesen megvizsgáltam a bundát. A vaj nem volt teavaj, nem is főzővaj. Ekkor a bundát meg kellett volna semmisítenem, és mindent elölről kezdenem. Én azonban utálatos önteltséggel teremtős istennek képzeltem magam, s a sorozatos átváltozások útját választottam. A bunda mellett megjelent egy fekete folyadékkal teli üveg, maga a bunda pedig a szélén szenesedni kezdett. Sietve tisztáztam elképzeléseimet, s ennek során különös súlyt helyeztem a bögre és a kolbász képeire. Az üveg bögrévé alakult át, a folyadék nem változott, a bunda egyik ujja összehúzódott, megnyúlt, kivörösödött és rángatózni kezdett. A rémülettől verejtékesen eszméltem rá, hogy ez egy tehénfarok."

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A hétfő szombaton kezdődik

Nem elég, hogy szegény, elhanyagolt könyvet cirka két évvel a beszerzés után olvastam el végre, szegény, elhanyagolt könyv a recenzálásban is háttérbe szorult, de megpróbálok összekaparni róla egy hellyel-közzel értelmes értékelést.

Az elején legalább annyira nem voltam tisztában a fennálló helyzettel, mint Alekszandr Ivanovics, a főszereplő, akit gyakorlatilag elrabolnak új munkatársai és egy furcsa öregasszony még furcsább házába viszik. Rengeteg irracionális élménnyel gazdagodik; mindenféle el-és feltűnő emberek ellopják alóla a díványt, amit transzlátornak neveznek, badar párbeszédek hallatszanak ki a fali tükörből, éjszaka egy Vaszilij nevű kandúr dzsiggel az udvaron, griffmadár ül a kemencén és szerencsétlenül összemegy egy varázspálca, pardon, umkleidet miatt, és majdnem letartóztatják egy virgonc kedvű ötkopejkás miatt.
Később némileg tisztul a kép, Szása Privalov a BOVATKI - Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutató Intézete - alkalmazásába kerül mint programozó és mágustanonc. Bájos módon fonódik össze Szása két foglalkozása; kiszámítja például a Gyermeki Nevetés Elixírjének gazdaságos logisztikai sémáját. Ehhez társul a hivatalok parodizálása, mint mondjuk az, ahogy a különféle tevékenységek osztályokra oszlanak (na, ki szeretne a Lineáris Boldogság Osztályon dolgozni? - nem csinálnak semmit).
"... ebben a percben azonban dobogva, zörögve berontott az előszobába Naina Kijevna, s egy jól megtermett, fekete bakkecskét vezetett kötélen. A rendőrőrmester láttán a bak rútul felmekegett és megugrott. Naina Kijevna elesett.Mogyeszt kirohant az előszobába, s elképzelhetetlen lárma támadt. Nagy robajjal gurult tova az üres dézsa, Roman karon ragadott: Indulás, indulás! - és a szobámba rohant. Becsaptuk magunk mögött az ajtót és zihálva nekidőltünk. Az előszobában kiáltoztak:- Igazolja magát!- Egek, hát ez mi?!- Hogy kerül ide ez a kecske?! Minek van a helyiségben kecske?!- Me-e-e-e-e...- Hagyja abba, ez nem kocsma!- Nem ismerem a maguk ötkopejkásait, semmi közöm hozzájuk!- Me-e-e!...- Polgártársnő, távolítsa el a kecskét!- A kecske állományba van véve!- Hogyhogy állományba véve?- Ez nem kecske, hanem a munkatársunk!- Akkor igazolja magát!..."
Amilyen közmondásszerűen hangzik a könyv címe, annyira rettenetes a jelentése - az adventi időszakban volt szerencsém néhány szombati hétfőhöz, nagyon kicsit nyavalyatörős lettem tőle. A BOVATKI-nál viszont akkora örömet okoz ez a jelenség, hogy alig várják a december 31. metamorfózisát, hiszen a munkájuk, amelyet szívvel-lélekkel végeznek - különben végzetesen kibokrosodna a fülük, és ez csak az első lépés - a mindenük, előnyt élvez a szilveszteri bulival szemben is. Nem volt nehéz észrevenni az erkölcsös, elkötelezett varázslók leírásában valami ordibáló utalást (vagy csak paranoid vagyok), de ez semmit nem vont le a könyv élvezetéből.

Vicces, szórakoztató, mégis nagyon oroszos hangulatú könyv, örülök, hogy végre eljutottam az olvasásáig. Van folytatása is, a Mese a trojkáról, ami állítólag már jóval komorabb, de előbb-utóbb az is sorra kerül.

Ui.: és feltűnik benne Koscsej is!

Eredeti cím: Ponyigyelnyik nacsinajetszja v szubbotu
Kapcsolódó kötet: Mese a trojkáról
Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2012
Fordította: Gellért György
Ár: 2990 Ft


2015. január 5., hétfő

Festett éhség

"- ... Szentségként kell imádnod az életedben résztvevő embereket! Így a napi élet egyfajta imádkozássá alakul át. Nem ám, hogy pénteken imádkozunk, a hét többi résén meg rettegésben tartjuk a világot.
- Allah sem erre szólít fel, biztosíthatlak róla.
- Nem. De azért időnként dzsihádra indultok, igaz?"

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

A könyv tanulsága, hogy az élet egy nagy szívás. A bardóról [a buddhizmusban a köztes, életek közötti állapot] ne is beszéljünk, amikor fekete halálistennők kaszabolnak halálra, utána felébredsz egy új életben, amikor is minden tanulságot elfeledtél, amit előző életedben kínkeservvel megtanultál. Majdnem olyan, mint minden évben megbukni matekból, csak ez esetben mindig elfelejted az előző év anyagát, ill. néha beléd csap az isteni szikra és felvillan a megoldás egy darabkája.

Komolyabban szólva, Kim Stanley Robinson alaposan próbára tette a türelmemet.
Alapvetően elég türelmes ember vagyok (lásd A. S. Byatt: Mindenem vagy Elizabeth Kostova könyvei LINK), nincsenek előre meghatározott, kőbe vésett elvárásaim az olvasmányaim iránt. Azzal is meg lehet venni kilóra, ha egy irodalmilag jelentéktelen könyv megnevettet nyomorúságos hangulatomban. De a vallási-politikai köldöknézegetésnek nagyon nem tesz jót a munkából és kialvatlanságból fakadó fáradtság.
Elővarázsolhatnám a "később újraolvasom, hogy értékelni tudjam a mélységeit és felfogjam az utalásait"-nyuszit a kalapból, de dugába dőlne a mutatvány, mert úgyse olvasom újra - örülök, hogy egyszer végigvonszoltam magam ezen a monumentális agytornáztató szörnyetegen - mert ezekkel a témákkal engem nem lehet megfogni. Legalábbis nem KST néha tankönyvi szárazságot elérő stílusában nem. Visszagondolva jókat röhögök magamon, amikor lelkendezve fogadtam az aranycsinálással és a fénnyel kapcsolatos kísérleteket, pedig a fizikával is ki lehet kergetni a világból.
"-... Most ugyanúgy mentesek vagyunk a pestistől, mint bármely más ország. Én már itt születtem. Edd csak meg a narancsodat.Bisztámí úgy is tett, de közben járt az agya.- Tehát a véletlen műve volt.- Igen. - mondta Ibn Ezra. - Szerintem.- Nem hiszem, hogy Allah ilyesmit megengedne.- Valamennyi élőlény szabad ezen a világon. Ráadásul lehet, hogy nem is volt teljesen véletlen műve a dolog. A Korán arra tanít bennünket, hogy tisztán éljünk, és a keresztények valószínűleg fittyet hánytak a törvényeknek - vesztükre. Disznóhúst ettek, kutyákkal éltek egy fedél alatt, bort ittak...- Mi errefelé semmi kivetnivalót nem látunk a borivásban - nevetett Zeya.Ibn Ezra elmosolyodott.- De ha a tulajdon szennyükben éltek, disznóhúst ettek, a tisztátalan kutyákat simogatták, leölték és megkínozták egymást, mint a keleti barbárok, fiúkkal háltak, és az ellenségeik hulláját kiaggatták a várkapukra - márpedig mindezt megtették -, akkor esetleg a pestist is maguk idézték elő maguknak, értitek, mit mondok? Maguk alatt vágták a fát.- De csakugyan annyira különböztek-e mindenki mástól? - kérdezte Bisztámí, és eszébe jutottak a zsúfolt és szennyes utcák Kairóban és Agrában.Ibn Ezra vállat vont. - Kegyetlenek voltak.- Kegyetlenebbek, mint Timur Lenk? - Nem tudom.- Kardélre hánytak-e mindenkit egy-egy város elfoglalása után?- Nem tudom.- A mongolok ezt tették, és mégis muzulmán lett belőlük. Timur muzulmán volt.- Akkor nyilván változtattak a viselkedésükön. Nem tudom. De a keresztények embereket kínoztak meg. Talán számított, talán nem. Minden élőlény szabad. Mindenesetre ők mostanra eltűntek, mi meg itt vagyunk."
A regény alternatív történelme onnan indul, hogy az 1400-as években a pestis Európa lakosságának, avagy a keresztények (a Könyv népe) 99%-át letarolja. Ha csupán regényötletként tekintünk rá, fantasztikus; rengeteget lehet a témán gondolkozni, röhögni, ahogy a könyvnyomtatással próbálkoznak, borzongani ezen az óriási "Mi lett volna, ha?" kérdéskörön, és csodálkozni, mennyire más és mégis mennyire ugyanaz minden (a nyomtatás is összejön). Ha csupán történelmi szempontból járja körül az író ezt a felvetést, valószínűleg imádtam volna a könyvet. De megértem, muszáj volt minden maximalizmust beleölni.
Tulajdonképpen kisregények füzéréről van szó, amelyeket csak a reinkarnálódott lelkek kapcsolnak össze; a téma, a helyszín, a stílus különbözik. A legtöbb történet (miután betájoltam a koordinátákat) tetszett, kettőnél (Az aszurák háborúja; Az első évek) vártam, hogy vége legyen már, a legjobban pedig a Kang özvegyet és a Nsarát élveztem, nagyon passzoltak a lelkivilágomhoz.
Két dolog kellemesen meglepett a feminista szempont és az ezt képviselő karakán nők, mit tesz isten, még Katima szultána Korán-értelmezését is élveztem ebben a kontextusban. Mr. Robinson kap egy piros pontot. A másik dolog, hogy ennek az angol professzorkülsővel megáldott fickónak van humora! Néha hangosan kuncogtam, kár, hogy ezeket az idézeteket nem jegyeztem fel, de elfogyott a hely a lapon és nem volt kedvem újat kezdeni. Ám a Csomolungmát ágyúzó iszlámokat nemigen felejtem el. Mért? Hát hogy iszlám legyen a világ legmagasabb hegye, hát persze.

Összességében elég felemás élmény volt ezt a könyvet olvasni. Talán pihentebb állapotban toleránsabb lettem volna vele, de akkor is elmaradt volna a hűha-élmény.

Ui.: elképesztően meglepődtem, hogy ez a MM-könyv nincs tele hibával, bár minden kiadványuk ilyen gondozásban részesült volna.

Eredeti cím: The Years of Rice and Salt
Sorozat: Metropolis Könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2009
Fordította: Uram Tamás
Ár: 3990 Ft 


2014. május 17., szombat

Hajszőnyegszövők


Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők

Nagyon jó, egy másik könyvben felejtettem a jegyzetlapot, úgyhogy minden fejből fog menni, és az sem lesz túl sok.

Nagy elvárással kezdtem neki a könyvnek, bár emlékeztem arra, hogy a reputációja nem hibátlan, sok az elmarasztaló, fitymáló vélemény. Igazából csartak értékelése tartotta bennem a lelket, reméltem, hogy ha neki tetszett a kötet, nekem is bejön. Sajnos tévedtem.
Az egzotikus téma vonzott magához; egy bolygón hajszőnyegszövők élnek, akik feleségeik és lányaik hajából gyönyörű szőnyegeket készítenek, hogy azok mindenható uruk, a fényességes császár palotáját díszítsék. Sajnos (másodjára írom le ezt a szót, és sajnos valószínűleg nem utoljára) maguk a hajszőnyegszövők és kasztjuk, kultúrájuk háttérben marad, gondolom, az írói szándék és a szerkezet miatt. Minden novellának más a főszereplője, de a történet láncra fűzi őket, mert egy folyamatot mutatnak be, más aspektusból. Olyan, mint egy mozaik, a kis, apró darabkákból rajzolódik ki egyetlen kép - ami nagyon jól hangzik, de ez egy elnagyolt, randa mozaik, gyakorlatlan készítővel.
Szent meggyőződésem, hogy egy harcedzettebb, gyakorlottabb író sokkal jobban írta volna meg ezt az ötletet. Nem olvastam Eschbach-tól mást, és nem ismerem munkásságát, de ha nem néztem volna utána, hogy tíz díjat nyert, azt írtam volna, hogy nem igazán van otthon a sci-fiben, úgy éreztem, hogy csak dobálózik a szavakkal, itt egy űrhajó, ott egy galaxis, de csak dísznek, igazából ha kihagyta volna a sci-fi vonatkozást, amiből egyébként is kevés van, számomra sokkal elfogadhatóbb lett volna.
Ám nemcsak azt éreztem, hogy Eschbach gyenge sci-fi író, hanem azt is, hogy gyenge író. Olyan semmilyen ez a könyv, vagy két hete olvastam, de alig emlékszem rá, csak a rosszallás meg a képzeletbeli fejcsóválás maradt meg belőle. A szereplők egydimenziósak, az indítékok, konfliktusok elnagyoltak és rengeteg a
felesleges jelenet, pl. minek kellett az a szerelmi szál a végére, ami ráadásul homlokegyenest ellentmond egy korábbi novellának? A Keserű viszontlátás volt a mélypont, semmi köze az eseményekhez és iszonyat kiábrándító a befejezése. Jaj, és a nevek, elég idétlennek találtam őket.

Volt egy, egyetlen egy momentum, érzelem vagy mi a fene, aminél azt éreztem, igen, ezzel lehetett volna valamit kezdeni: a dráma. A tönkretett emberi életek, a borzalmas, hiábavaló áldozatok - és mindezt miért?... Néha úgy érzem, a legszörnyűbb események mind a végtelen emberi kicsinyességből születnek, és pusztítás és fájdalom jár a nyomukban. Ezt pendítette meg bennem az első és az utolsó novella, amelyek ügyesen keretbe foglalják a történetet - tessék, írtam egy pozitív dolgot is a könyvről. Sajnos csak ennyit adott nekem.

Ui.: a szöveggondozás a megszokott Galaktika-minőség, könnyen lehet, hogy ez is hozzájárult a rossz olvasmányélményemhez.

Eredeti cím: Die Haarteppichknüpfer
Kiadó: Metropolis Media
Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordította: Varga Csaba
Ár: 2670 Ft


2014. január 3., péntek

Hullámzó rémségek

"Ha elfogadjuk, hogy az orosz realizmus írói Gogol köpönyegéből bújtak elő, akkor napjaink fantasztikus írói Ray Bradbury nyomán sétáltak le a repülő csészealj lépcsőjén."

Sam Weller - Mort Castle (szerk. is): Árnyak és rémek
Értékelés: 4.6 májusszínű bicikli az 5-ből

Hangulati alapon történő olvasás ide vagy oda, kicsit szégyellem magam, amiért a több éves ajándékkönyvek még olvasatlanul tengődnek. Az Árnyak és rémek fezer 2012-es karácsonyi ajándéka volt, és ahhoz képest, hogy mennyire vágytam rá és mennyire örültem neki, egy év kellett, hogy hozzá fogjak - amihez nem kevés köze volt az ad astrás munkának, mert hivatali sci-fi túltengésem volt, amelyet más jellegű szabadidős olvasmányokkal ellensúlyoztam.

Érzelmi szempontból nagyon hálás vagyok a könyvnek, mert átsegített az összeszorított foggal tűrt karácsonyi kálvárián, vagyis efelől az élmény teljesen pozitív, és az emléke is az marad, de, ha a novellák színvonalát nézzük, az eredmény egy hullámzó Balaton.
Gyarló vagyok, de három szerző miatt voltam megveszve: Alice Hoffman, Audrey Niffenegger és Margaret Atwood (igen, tudom, három nő). Bevallom, a többiekkel nem számoltam, Gaimanre bólogattam, max egy-két címet tudtam bizonyos szerzőkhöz társítani. Ja, és Bradburyt se olvastam még, hogy nagyobb legyen a tét, de az előismeret hiánya ritkán zavar, és általában utóismeret lesz belőle.
Ha novelláskötetről locsogok, ritkán szoktam egyenként végigmenni a műveken, de a könyvhöz fűződő érzelmi viszonyom és az utólagos művelődés (az Amerikai gótika, a bizonyos szerzőknek való utánanézés) egyszerűen megkövetelte, hogy így tegyek.
(Ja, és a Pénelopeia meg a Bellefleur után ez a harmadik könyv, amibe mérsékelten beleírtam - persze csak ceruzával.)

  • Neil Gaiman: Aki elfelejtette Ray Bradburyt - felemás a novellához való viszonyom, főleg azért, mert ez az első és nem tudtam egyből felvenni a könyv "ritmusát", ráadásul a hangulati iránytűm se tud rögtön beállni a megfelelő irányba. Felvezető tisztelgés, maradjunk ennyinél.
  • Margaret Atwood: Fejek az örökkévalóságnak - a jó kis atwoodi bizarrság! Egy pár oldalas fricska az egész, nekem inkább a közepes kategória volt, pedig imádom A szolgálólány meséjét és A vak bérgyilkost... és igen, a Guvat és Gazellát is ideje lenne már elolvasni (meg a Fellélegzést!), az is tavalyelőtti ajándék.
  • Jay Bonansiga: Nehézfiú - értem én, hogy ezekben az írásokban vannak utalások Bradbury műveire, asszociációk, metaforák, de ennél a novellánál jöttem rá, hogy itt nagyon vegyes tematikáról van szó, az írókban csak a Bradbury iránti tisztelet, szeretet és inspiráció a közös pont. Lehet, hogy hülye ötlet volt a mester ismerete nélkül fejest ugrani ebbe a kötetbe, de ez engem ritkán zavar és még nem bántam meg. Na, Nehézfiú: nyomot sem hagyott, talán egyszer rájövök, mi benne a jó.
  • Sam Weller: A lány a ravatalozóban - ennél könnyebbültem meg először, végre valami, ami kicsit földhözragadt és képes vagyok elhelyezni. Szerintem egész jól van megírva, de a témája agyoncsépelt. Langyos összhatás.
  • David Morrell: Kísérők - ha Weller ötlete agyoncsépelt, akkor Morrellé Kínáig úthengerelt. Egy könyvet olvastam a szerzőktől, az Elveszetteket. Zsenge koromban se szerettem a szerzőt, most kifejezetten szemforgatós lett. Az első tulajdonképpeni rossz novella és egyben a legrosszabb. Nehéz lehetett ezt összehozni, biztos sok munka van benne.
  • Thomas F. Monteleone: Eszmecsere - olyan kis aranyos, könnyen behelyettesíthető a két szereplő Monteleonéval és Bradburyvel.
  • Lee Martin: Macska a rossz kanapén - végre, végre! Az első igazán jó novella, lendületes stílus, olyan, ami rögtön elkap, szépen fejti ki, illetve bújtatja el a szavakban a mondanivalóját. Csak a macska miatt voltam stresszes, de szerencsére nem esik baja.
  • Joe Hill: A Champlain-tó ezüstös vizeinél - a Joe Hill-mánia eddig elkerült engem (khm, mindkét könyvét beszereztem, biztosra megyek), de ez a novella szintén kiemelkedő - a Morrelléhez képest pedig kész hegycsúcs -, úgyhogy idén sorra kerítem legalább az egyiket. Érződik rajta Stephen King hatása, de nem zavart.
  • Dan Chaon: Kis Amerika - ez is olyan írás, ami már nagyrészt feledésbe merült, olyan kis semmilyen.
  • John McNally: A telefonhívás - közepes, mint A lány a ravatalozóban.
  • Joe Meno: Az ifjú zarándokok - szintén Kínáig lapult. Amikor szapulok egy írást, mindenki vegye figyelembe, hogy a) nem vagyok profi sci-fi olvasó b) nem olvastam még Bradburyt, tehát maradjunk annyiban, hogy kezdőnek és civilnek rossz olvasmány volt.
  • Robert McCammon: Az álommasina gyermekei - anno nagyon tetszett a Csak az enyém, elég szadista regény, még most is emlékszem, hogy mindenem fájt, miközben olvastam. A novella nem ebben a hangvételben íródott, de szintén jó élmény volt, nagyon tetszett a posztapokaliptikus hangulata és a megoldás.
  • Ramsey Campbell: A könyvlap - ez meg mi? Képtelen voltam hová tenni és megakadtam a házaspárnál, hogy miért kell összeragadva lenniük, tovább sajnos nem jutottam és nem értettem, mit akart ezzel mondani a szerző.
  • Mort Castle: Fény - mit keres ebben a válogatásban Marilyn Monroe? Fény lengi körbe? Istenem, remélem, a másik tizennégy vagy mennyi novella, amit róla írt, jobb. Nekem Capote Gyönyörű gyermeke a favorit ebben a témában.
  • Alice Hoffman: Ördögűzés - a mennyei manna, a kedvenc szem a bonbonos dobozban. Annyira vártam ezt a szösszenetet, hogy képes voltam későbbre hagyni, mert nem holtfáradtan akartam olvasni. A mániám töretlen és ennél az írásnál is látszik, mennyire eklektikus válogatásról van szó. Tipikus Hoffman: finom, nőies írás, biztos kézzel és mégis érzékenyen nyúl a témához. Annyira szeretem, ahogy ez a nő ír, ha könyvesblogot írna, komoly bajban lennék. Ezt írja Bradburyről:
"Ray Bradbury mesterműve, a Fahrenheit 451 - egy dicsőítő ének a könyvekről és az irodalom erejéről - az amerikai regény egyik klasszikusa, valamint az egyik legfontosabb az életünkben megjelent könyvek között. Regényei, novellái és novellafüzérei sorozatával Brabury megteremtette saját műfaját, amely azóta is nagy hatást gyakorol az amerikai irodalomra. Tevékenységének köszönhetően a mágia immár nincs egyetlen zsáner ketrecébe zárva. Mindenött föllelhető az amerikai regényekben. A kritikusok hívhatják mágikus realizmusnak, de ez nem más, mint amit Ray Bradbury a kezdet kezdetétől csinált.Bradbury témái az ártatlanságról és tapasztalásról egy olyan világ visszhangjai, amelyet egyenlő mértékben alkot sötétség és világosság, ahol a szereplők egyaránt vágynak a jövőbe és a múltba, ahol a veszteség elkerülhetetlen. Bradbury az amerikai kisvárosi életet egyedülálló módon láttató képzettel ajándékozta meg az olvasót, olyannal, amiben sötét fonal húzódik a fűben. A kisvárosi mágia Bradbury-féle keveréke örömét lel az amerikai álomban, és bemutatja a sötétebb lehetőségek alkonyi világát, az álommal szemben álló lidércnyomást."
Ennél hozzám illőbb ajánlót ki se lehetne találni. Egyébként is kíváncsi lettem a műveire, de eközben és ezután fetrengtem a gyönyörűségtől.
  • John Maclay: Max - amikor felvéstem pár szót a tartalomjegyzékbe, emellé csak egy mínusz jel került, egy a számomra érdektelen írások közül.
  • Jacquelyn Mitchard: Hasonszőrűek - az ötödik, roppant tetszetős írás, valószínűleg a leghosszabb. Imádtam olvasni a különféle nemzetek babonáit magába vegyítő novellát. Éjszaka olvastam, ami kicsit hatásosabbá tette. Mitchardnak amúgy két regénye jelent meg magyarul, az egyik Az óceán mélye, amelyből film is készült, magyarul a Tíz elveszett év címet kapta. Mivel láttam és nem tetszett, a könyvre se vagyok kíváncsi, de Mitchard másik regényébe, Az arc nélküli lányba lehet, hogy egyszer belenézek.
  • Gary Braunbeck: A kövér ember és a kisfiú - nagyon rövid, de nagyon tetszetős írás, olyan, mintha pár, karakteres ecsetvonással létrehozott festményt néznénk.
  • Bonnie Joe Campbell: A tetovált nő - értem én (legalábbis azt hiszem), de ez is egy vízízű novella lett, a főszereplő és a csaja meg annyira ellenszenves, hogy legszívesebben jól megráztam volna őket. A papucs meg a mániákus, nagyon szép pár.
  • Audrey Niffenegger: Visszafelé Sevillában - ez tényleg egy kis szösszenet. Értem a koncepciót, de nem nyűgözött le, és mivel Niffenegger volt az egyik, aki a legjobban érdekelt, csalódtam is.
  • Charles Yu: Föld (ajándékbolt) - reflektálás erre a marketingfüggő, reklámbuzi világra. Nem rossz, de az ilyen történetek nem állnak közel hozzám.
  • Julia Keller: Hayleigh apja - hihi, ez milyen vicces volt. Meglepő, morbid, nagyon jó.
  • Dave Eggers: Ki kopog? - Kingnek ez sokkal jobban megy.
  • Bayo Ojikutu: Rezervátum 2020 - nagyon nem rezonáltam a szerző által felvetett problémákra, és szerintem a téma kifejtése nagyobb terjedelmet kíván, egy nagy "Mi van?" mondat villogott a fejemben.
  • Kelly Link: Két ház - a történet végén megfogalmazott kérdés nagyon érdekes, és annyira imádnivaló, ahogy összehozza az űrutazást és vidéki angol kastélyok hangulatát, bár ez valószínűleg csak nekem újdonság. A Különb dolgok is ment a képzeletbeli várólistára.
  • Harlan Ellison: Kifáradás - a novella, aminél biztos, hogy én vagyok a műveletlen, kezdő sci-fi olvasó. Akárcsak a Rezervártum 2020-nál, ennél is azt éreztem, hogy bővebb terjedelemre lett volna szüksége. A magyarázat ellenben roppant szórakoztató volt, és még művelődtem is általa, köszi, Ellison.

 Azt hiszem, régen írtam ilyen hosszú bejegyzést, és teljesen megértem, ha valaki átpörgette és csak a végső benyomás érdekli. ITT KEZDŐDIK:
Összességében... közepes, csak az emlékek miatt tornázta fel annyira magát a barométeren. Huszonhat novellát tartalmaz a kötet, ebből nyolcat (!) találtam nagyon jónak, tizenegy nem tetszett, a maradék a döglött hal kategóriája, a tartalomjegyzék hullámos vonalkás semmilyen pocsolyái. Ha nem érzelmileg instabil időszakban olvasom, valószínűleg káromkodnék egy kicsit, így csak szép csendesen leveszem a várólistámról a 27 képtelen történetet. Nem, nem fogom jövő karácsonykor elővenni.

Ui.: a másik haszon: megyünk Bradburyért a könyvtárba.

Eredeti cím: Shadow Show: All New Stories in Celebration of Ray Bradbury
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2012
Fordította: Ajkay Örkény, Dési András György, Galambos Dalma, Horváth Norbert, Illés Róbert, J. Magyar Nelly, Juhász Viktor, Németh Attila, Pápai Dávid, Pék Zoltán, Radnóti Alice, Sohár Anikó, Varga Csaba Béla
Ár: 3490 Ft



2013. március 9., szombat

Ugrás a múltba

Szeretnéd a szakmai gyakorlatod a középkori Oxfordban tölteni? Jelentkezz a történettudományi szakra!


Connie Willis: Ítélet könyve
Értékelés: 2.8 bubó az 5-ből
Kedvenc karakter: Colin

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, elsősorban az időutazás miatt, de olyan keserveset csalódtam, mint... mint amikor Pistike beleharap a péksütibe, és rádöbben, hogy nem meggyes táskát kapott, hanem mákosat. És ki nem állhatja a mákot.
Akárhogy gondolkozom, egy jó szót nem tudok írni a történetről. Nem idegesített fel annyira, hogy páros lábbal ugráljak rajta - képletesen és átvitt értelemben egyaránt, bár csak a tankönyveket teszem ki fizikai megpróbáltatásoknak -, de jelentékeny mértékű értetlenkedés várható a postban.
Kezdjük ott, hogy hiába 500 oldal a könyv, a történések kb. az oldalszám felét teszik ki, elég röviden össze lehet foglalni, kik és mit csinálnak, valamint mit akarnak. Mr. Dunworthy és Kivrin, a tanár időutazó tanítványa több, ill. egy személlyel akar mindenáron beszélni, de ezt folyamatosan megakadályozzák. Rengetegszer a felesleges és az ismétlő elem, Connie Willis hétköznapi, ám a cselekmény szempontjából érdektelen részletekkel, mellékhajszálerekkel halmozott el engem. Kedves Connie, elárulom, nem érdekel, hogy Mary bevásárlószatyrát ki és hányszor állítja fel, felőlem meg is lovasíthatták volna, bár jobb, hogy mindig szem előtt volt, valószínűleg plusz ötven oldalt jelentett volna.
A szereplők érdektelenek voltak számomra, Dunworthy kifejezetten idegesített, a Kivrin iránti mérhetetlen aggódása miatt szinte azt vártam, kiderül, hogy ők valójában apa és lánya. A 2054-ben játszódó szál volt a rosszabbik, valóságos zenebona szólt a fejemben a harangjátékosok miatt (sose heverem ki az Ó, Jézus, te Világ Interfésze címet, még ha szándékos túlzás is, ráadásul a zenészek totál érdektelenek, csak nagy hangsúlyt kapott pici mellékszereplők). Olyan érzésem volt, mintha az összes, elvileg érett gondolkodású, felelősségteljes ember kicsit megkergült volna, az egyetlen, aki képes normálisan gondolkodni, egy tizenhárom éves gyerek, Colin, akivel mellesleg senki nem törődik, ellenben mindenki ugráltatja.
Kivrin szála egy fokkal jobb, bár erre sem jellemző a fordulatosság, de a középkori élettel kapcsolatos részletekről jó volt olvasni, vannak koszos kezek és arcok, szuvas fogak, ellentétben az ekkor játszódó filmek többségével.:) Sajnos az időutazás mikéntjéről kevés szó esik, ennél a motívumnál lett volna szükség az írónő elaprózó szöszölésére, tök izgi lehet egy olyan egyetemre járni, amely elrepíthet a múltba, még ha el is kell szenvedni egy sor fájdalmas védőoltást, meg kell tanulni ófranciául és kézzel kell ruhát festeni a hitelesség érdekében.

Sajnos magával a kiadással kapcsolatban is voltak problémáim, tele van hibával, elütésekkel, betűfelcseréléssel, a "fölmarta" ige pedig nagyon sokszor előfordul, a nevezetes szatyortól a köpenyig mindent így szereznek meg. A borító ellenben nagyon tetszik, elég sokat nézegettem olvasás közben.:)

Eredeti cím: Doomsday Book
Sorozat: Oxfordi időutazók 1.
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2012
Fordította: Sohár Anikó
Ár: 3990 Ft
A szerzőről a Wikipédián





2013. február 28., csütörtök

Gondolkodom, tehát vagyok -

- mondta az internet és lőn világosság.


Robert J. Sawyer: WWW1 - Világtalan
Értékelés: 4.2 szakkádikus szemmozgás az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Robert J. Sawyer olyan író volt nekem, akinek érdekelnek a regényei (főleg a Flashforward), de a "majd/ráér" tartoznak - diszkrimináció, de muszáj valamilyen hozzávetőleges sorrendet felállítani. Amikor viszont a Galaktika nem engedett ki a minigyűlésről egy fehér szatyor nélkül, amelyben ott lapult az Internet-trilógia első része, nem tiltakoztam az elolvasás ellen. :)
A történet több szálon fut [igen, ez ilyen unalmas bejegyzés lesz, túl zombi vagyok, hogy megcsillogtassam a néha létező kreatív oldalamat], amelyek eltűnnek-átalakulnak, és fogalmam nincs, milyen mélyebb kapcsolat fűzi őket össze, de két rész van rá, hogy összeérjenek az események. A fő cselekményvonalat egyértelműen Caitlin Decter bitorolja, a 15 éves matekzseni, aki születése óta vak, ám Kuroda professzor vívmánya révén újra láthatja a körülötte lévő világot. A műtét akár sikeresnek is mondható, hiszen Caitlin valóban lát - de nem a környezetét, hanem az internet világát.
Eközben Kínában pusztító madárinfluenza-járvány tör ki, ami borzalmas intézkedéseket von maga után, Kaliforniában pedig Hobo, a csimpánz webkamerán keresztül, jelnyelv segítségével önálló, emberektől független beszélgetést folytat egy orángutánnal, a "csevegés" egy hosszas, fáradságos kísérlet rendkívüli eredménye.
Ami ezt a három vonalat összekapcsolja, az az internet; Kínában, Kanadában és az USA-ban egyaránt nagy szerepet játszik, és egyben övé a negyedik szál, a szakaszai egyre hosszabbak, ahogy ez az entitás (?) egyre tudatosabbá válik.

Szerteágazó érdeklődésem sok mindenre kiterjed, de a sci-fi állományom eléggé gyerekcipőben jár, egy újszülöttnek meg minden vicc új, még akkor is, ha a szóban forgó mű ezzel a témával játszik el. Caitlin története érdekelt a legjobban, nagyon kíváncsi voltam, ő és a "fantom" felfedezik-e egymást, képesek-e kapcsolatba lépni, és hogy ez a valami milyen "személyiséggel" rendelkezik.
Az az egy bajom volt ezzel a regénnyel, hogy az eseményeknek csak egy töredékét ismerjük meg, éppen elkapott a történet lendülete, és már vége is lett; elég rövid könyv, még 300 oldal sincs, szerintem több információt is adhatott volna nekünk Sawyer. Ezt leszámítva érdekes témákat feszeget, kíváncsi vagyok a folytatásra.


Eredeti cím: WWW1 - Wake
Sorozat: Internet-trilógia 1.
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2012
Fordította: Hidy Mátyás
Ár: 2990 Ft
Az íróról a Wikipédián


2013. február 9., szombat

Próféciák köde

"Az ügyeletesek szobájában hárman ültek együtt - Lasz, Szemjon és Aliser. Nem a próféta fiúról és nem is a Tigrisről tárgyaltak. Jóval fennköltebb témája volt társalgásuknak.
 - És akkor megéreztem - mesélte Lasz -, hogy megszáll a nyugalom és a lelki béke. Tehát helyes volt a döntésem, hogy Istenhez fordulok.
 - Még szép, egy üveg konyak után - jegyezte meg Aliser. (...)"


Szergej Lukjanyenko: Új Őrség
Értékelés: 5 cigaretta az 5-ből
Kedvenc karakter: Nágya, Pasztuhov

Kicsit ellentétes a viszonyom a szeretett sorozatokkal; egyrészt mindig örülök egy új rész megjelenésének, mert jó érzés visszatérni egy, már ismert világba, másrészt van egy kis feladat-mellékíze is az örömnek (úúristen, már megjelent a következő, ezt is el kell olvasni...). 2009-ben találkoztam utoljára Antonékkal az Utolsó Őrség kapcsán - a Káosz-őrség kimaradt, az olvasói szeszélyemnek köszönhetően -, amely jóval gyengébb élményként maradt meg az emlékezetemben. És, tudjátok, mindig belém áll a zsába, mert szörnyen elkeseredek, ha egy sorozat mélyrepülésbe kezd és már a béka animális pólusa alatt halad tovább (Anita Blake), vagy ha hullámzó a színvonal (nagyon sok).
Ennyi szájtépés után sejthető, milyen érzemények kavarogtak bennem az Új Őrség megjelenésekor. Mostanra küzdöttem le a félénkségem és az eufóriám, pontosabban akkor, amikor az első pár oldal olvastán megcsapott az a jellegzetes "Őrség-hangulat" (kicsit nyűgös is lettem holmi helyszínváltozáskor, mert az Őrség-hangulat orosz hangulat, pedig már megszokhattam volna), és akkor már sejtettem, hogy nem lesz semmi baj. Az íróban, a történetben és az olvasóban van még elég szufla.
Ahogy ez tisztességes sorozatok esetében lenni szokott, az író kifelé és befelé egyaránt tovább... rajzol. Pontosítja a kontúrokat, az ismert motívumokat - sok minden kiderül a Homályról, a Másfélékről, az életfelfogásukról, a moráljukról. Ebből a szempontból Anton még mindig olyan, mintha csak egy programozó lenne, hiába szerzett megannyi tapasztalatot, változott Legfelső szintűvé (ha nem olvastad az előző részeket, ez itt egy spoiler), egy része még mindig nagyon emberi, érdekes volt a belső konfliktusait szemlélni, a másokkal és önmagával folytatott párbeszédét olvasni arról, hogyan viszonyulnak a Másfélék az emberi fajhoz.
Emellett a történet előre is halad, a maga útján - egy csúnyácska, tizenegy éves kisfiú alaposan felbolygatja az egyensúlyt, amikor kiderül róla, hogy nagyon erős próféta. Szegény Antonnak nem kevés súly nehezedik a vállára - talán ezért iszik és dohányzik többet a kelleténél, a sóhajtozó üvegflaska nagyon jó! -, és ebben is megmutatkoznak az emberi vonásai, ugyanis hibákat követ el, türelmetlen és néha túl sokat gondolkodik. De továbbra  is nagyon bírom őt, bár, ha Nágyka így halad, abszolút elbitorolja az apukája helyét.
A könyv humora segített átlendülni Antoska motollaként járó gondolatain, talán ezért és egy régi szereplő felbukkanása miatt érzem ezt a kötetet az Alkonyi Őrséghez, a harmadik részhez hasonlónak.

Összességében [utálom ezt a szót leírni, látszik, hogy fáradt vagyok] nagyon jól szórakoztam és remélem, hogy nem kell újabb három évet várni a következő rész megjelenésére.
Ui.: a fülszöveggel vigyázzatok, mert spoileres!

A könyvet köszönöm a kiadónak!

Eredeti cím: Novüj dozor
Sorozat: Őrség 6.
Kiadó: Metropolis Media (Galaktika)
Kiadás éve: 2012
Fordította: Weisz Györgyi
Ár: 2990 Ft