Kontextuális vándorlás

Lauren Beukes: Zoo City

Állatvárosban nem illik kérdezni.

A "kontextuális vándorlás" a regényben szerepel, én azért mertem címnek adni, mert számomra maga Beukes műveli ezt a szövegeivel; mindegyiknek kicsit más a stílusa - mindig elbűvöl, ha egy szerző képes újat alkotni -, legalább mindenki megtalálja a neki tetszőt. Nálam ez most, az utolsónak olvasott Zoo Citynél történt meg. A Moxyland valószínűleg szimplán nem nekem való, mert nem szeretem a cyberpunkot, a Tündöklő lányok meg, hiába volt szuper a történet, a stílusnál elvérzett. Egyszerűnek és erőszakosnak éreztem, mintha Beukes egy agresszív tüntető lenne, aki vérben forgó szemekkel nyomja egy kibelezett áldozat kinagyított plakátját a hazafelé igyekvő, lesokkolt járókelő arcába: nézd meg, te köcsög, jól nézd meg, mert te is tehetsz erről. Az olvasói tudatomhoz ezzel nem lehet utat találni, de, lehet, hogy túlegyszerűsítem a dolgokat kb. két évvel az olvasás után.

A lényeg az, hogy a Zoo Cityben minden együtt volt: az egyedi világ, az igényes nyelvezet, a krimisen pörgős-apró részletes cselekmény és a segítőkész olvasó, aki boldogan hagyta, hogy Zinzi maga után rángassa az omladozó lépcsőházba. Molyénemnek olyan volt ez a regény, mint gourmandnak egy ízletes ebéd, amire évekkel később is nosztalgiával emlékszik vissza. A "semmi mást nem akarok, csak ezt a könyvet olvasni"-élmény. Lendületes volt, ez a rá a legjobb szó, vitt magával, Johannesburg gettójába, Zoo Citybe, ahol a rád kapaszkodó állat nem divatos házi kedvenc, hanem annak a jele, hogy halálos bűnt követtél el - egy élő, tekergőző, szőrös/pikkelyes billog, eleven skarlát betű. És csak ő választ el az Örvénytől, a mindent beszippantó Semmitől, ami háromszor félelmetesebb, mint egy átlaghalál.
Ami Afrikában sokkal változatosabb, mint ahogy azt egy fehér, átlagos európai elképzeli; leönthetnek paraffinnal és felgyújtanak, belesétálsz egy bandaháborúba és áttépnek rajtad a riválisnak szánt golyók, megbetegszel (van a magyar egészségügynél rosszabb, igen). Beukes ebben a könyvében, akárcsak a többiben - hülye érzés "visszafelé" haladni a könyvei bemutatásában, mintha időutazó lennék:D - több témával foglalkozik, az urban fantasy-vonalban sem nehéz észrevenni a társadalomkritikát; hogy mennyire könnyű elsodródni a normális élettől, milyen gyors a lefelé tartó spirál, milyen könnyen megbélyegeznek és milyen nehéz újra megteremteni a normális életet. Emellett bepillanthatunk a szegény afrikaiak segélykiáltásait felhasználó csalószervezetek működésébe, a szórakoztatóipar egyes bugyraiba és általában az emberi kihasználhatóság sokféleségébe.
Mindig szerettem a műfajmixeket, a különféle témákat, szövegtípusokat egy regényben egyesítő szerzőket. A Zoo Cityben nagyon passzol minden, nem éreztem, hogy lenne benne felesleges elem, ami megbontaná az egyensúlyt. Olyan szép, komplex, összetett történet, amiben a cselekmény is jól pörög, a végén pedig teljes fordulatszámra kapcsol. Hiába sejtettem, hogy mi lesz a befejezése, képtelen voltam úgy lefeküdni, hogy másnapra maradjon az a tizenvalahány oldal.
Igen, tudom, rendkívül nyálas ez a parttalan ömlengés, de nekem tényleg ilyen felvillanyozó, minden-a-helyén-van - élmény volt a Zoo City. Remélem, Beukes ír még ilyen hatású könyvet - a téma nekem édesmindegy, felőlem jöhet egy újabb sorozatgyilkos, csak működjön. A siker érdekében visszapakolom a képzeletbeli várólistára a Torzókat, hadd lássa Lauren, milyen nagyvonalú vagyok.

Ui.: Belepusztulnék, ha egy kígyó vagy más csúszómászó lenne az állatom, brrr.

Eredeti cím: Zoo City
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 2990 Ft (de, ugye mindenki tudja, hogy készletkisöprés-szerűség miatt sokkal olcsóbban elérhető)

Tartósított némaság

„Eltöltött a hatalom érzése, ahhoz hasonló, mint amikor a nagynénémnek, Mandynek segítettem a színházban. Ahol ő, amellett, hogy bábokat és maszkokat készített a gyermekelőadások számára, világosító is volt. Néha szünidőben odaengedett a reflektorhoz. A forró lámpatestnek olyan a kerete, akár egy fogantyú. Úgy kell elfordítani és megbillenteni, hogy a fénysugár kövesse a színész mozgását, aki így minden pillanatban ragyogó fényben áll. Ehhez persze előre tudni kell minden mozdulatát. Egy ideig én is színházi világosító szerettem volna lenni. Csak ülni a fényvezérlő pult mögött a sötétben a sok szerkentyűvel, és nesztelenül forgatni a forgatókönyv bejelölt lapjait. Akkor fénnyel áraszthatnám el a szereplőket, az én kezem nyomán kelne és nyugodna a nap, lángolna fel a színpadon a tűzvész, vagy elevenedne meg egy derűs nyári reggel. Ezúttal is ehhez hasonló érzés töltött el.”

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

Értékelés: 3.6 szilvalekvár az 5-ből

Kedvenc karakter: Jessie apja

Még mindig nem tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Jelenleg úgy érzem, nem rossz, de néhány helyen sántít a történet és Charlotte Simmons óta nem idegesített fel ennyire egy szereplő.
A (valószínűleg nem túl távoli) jövőben játszódó történetben bioterroristák a Föld teljes lakosságát megfertőzik az AHS nevű betegséggel, ami életveszélyt jelent a teherbe eső nőkre, ezért veszélybe kerül az emberiség sorsa. Az általánossá váló világvége-hangulatban sokan öngyilkosok lesznek, lányokat, gyerekeket rabolnak el, mindennaposak a konfliktusok, a tüntetések, és természetesen mindenki hibáztat valakit mindenért, a környezetszennyezéstől az AHS-ig, ráadásul teljesen normális, ha márciusban tél van. Ebben a világban - ahol az emberek minden borzalom ellenére megpróbálják fenntartani a normális életüket, ahogy ezt mindig is tették - él Jessie Lamb, a beszédes nevű tinédzser lány, aki a szülei és az olvasók legnagyobb szerencsétlenségére most éli a lázongó korszakát.
Jessie, a többi kamaszhoz hasonlóan, dühös, úgy érzi, az előző nemzedék a felelőtlenségével ellopta tőlük a jövőt és az ő hibájuk mindaz, ami történt. Valószínűleg természetes ebben az életkorban, hogy a szüleiket hibáztatják mindenért, és hogy azt érzik, ők mindent jobban csinálnának (még hogy nem háborúznának, aha!), de ennyire jól tudnak dirigálni ezek a kölykök, és olyan okosnak érzik magukat, miért nem képesek egy emberöltővel hátrébb tekinteni?

"A te életed valósága az én álmom."

Maradjunk inkább Jessie-nél. Fokozatosan alakul ki benne a döntése, azt hiszem, Jane Rogers - közte és a főhőse között 45 év a korkülönbség, hogy Jessie hiteles szereplő legyen, ifjúsági regényeket olvasott, állítása szerint Anne Frank tette rá a legnagyobb hatást - jól érzékeltette ezt a folyamatot és a lány lelkivilágát, érzéseit. Olyannyira, hogy legszívesebben szájon vágnám ezt a csajt. Jessie, te komolyan ilyen hülye vagy? Azt hiszed, a nagyságos szilvalekvárodban nincs mesterséges adalékanyag, mint a pizzában? Hogy a krumplihéjak szelektálásával megváltoztatod a világot? Vagy azzal, hogy megöleted magad?
Nem, Jessie szerintem nem hős, csak egy fiatal idealista, aki annyira tehetetlennek érzi magát a kialakult helyzet miatt, hogy úgy dönt, muszáj megtennie ezt a lépést - de tette következményeit nem fogja fel. Az tetszett, hogy Jessie bevallja, elege van a szüleiből (szintén életkori tartozék, hogy gyerekesnek meg hülyének nézi őket, de ettől függetlenül Jessie megkapja tőlem a harmadik taslit, mert a szülei egyáltalán nem hülyék), egyszer pedig megrohanja az érzés, hogy vágóhídra terelt birka, tehát nem magasztos hősnek próbálja beállítani magát. De annyira irritált ez a lány, annyira nem tudtam azonosulni vele, hogy bevallom, nem érdekel, mi történt vele, hidegen hagy, hogyan végződik a történet.
Egy másik szereplő viszont sokkal közelebb került hozzám. Ő Rosa, aki szintén részt vesz az embrió-programban. Erősen festi magát, gótnak öltözik, az osztály ribancának tartják, aki állítólag drogozik, mégis jobban meghatott a története, mint a betonfejű, szemellenzős Jessie-é. Miért? Mert esetlen, és annyira emberi, hogy már fáj. Tulajdonképpen egy szerencsétlen gyerek, akin mindenki - akarva vagy akaratlanul - taszított egyet, hogy még lejjebb csússzon a lejtőn. A programba a vélt értéktelensége miatt jelentkezik és úgy zabálja a hirtelen felé forduló pozitív figyelmet, hogy sokkal szimpatikusabbá válik a főszereplőnél. És neki tudjuk, mi lesz a sorsa. Jane Rogers akaratán kívül (?) előrébb léptetett egy szereplőt. Dehogyis, direkt állítja ellentétbe a két lányt. Az írónő nem buta, úgy játszik az olvasók érzéseivel (meg az idegeikkel), hogy öröm nézni.

Azt hiszem, ez a könyv nem rossz, sőt. Hogy nekem jó volt-e, azt nem tudom, de impulzív, elgondolkodtató, sokáig rágnivaló kérdéseket feszeget.

Ui.: ha valakit érdekel egy hasonló témájú disztópia, olvassa el Margaret Atwoodtól A szolgálólány meséjét, meg persze ott van P. D. Jamestől a The Children of Men (csoda, hogy nem adták ki magyarul), utóbbit Jane Rogers maga is olvasta.

SPOILERes, rágnivaló kérdések és vélt logikátlanságok:
- Jessie azt mondja, ha nem esik teherbe, folytatja az életét, mert ez a sors jelzése - ez szöges ellentétben áll a gondolkodása eddigi menetével;
- Nem értem, a juhok felhasználása miért perverz gondolat, amikor a saját féltestvérét ültetik be a méhébe;
- A döntésével érzelmileg tönkreteszi a szüleit, és azzal próbálja kárpótolni őket, hogy azt akarja, ők neveljék fel a gyerekét (aki egyben a féltestvére). Szupi, Jessie, komolyan, a szimpla klónozás jobb ötlet lett volna;
- Hogyhogy nem kell ehhez beleegyező nyilatkozat, az Egyesült Államokban, ahol az alkoholfogyasztást is a 21 éves korhoz kötik?;
- Ez a 16 éves korhatár nekem nagyon hatásvadász, az írónő nem tudta megetetni velem, hogy tényleg ez a legideálisabb kor. Nem vagyok orvos, de nem hiszem, hogy például egy 18 éves lány sokkal rosszabbul viselné ezt a betegséget, mint egy két évvel fiatalabb;
- Jessie-t kirabolják, az iPodját is elveszik, később mégis arról olvasunk, hogy zenét hallgat rajta;
- Az Iphigeneia-párhuzam erősen sántit; Iphigeneia-t a tudtán kívül feláldozták Artemisznek az apja hülyesége miatt - Jessie apja a legszimpatikusabb, legnormálisabb szereplő, így pláne hülyén mutat ez -, és szerencsétlent azzal csalták Auliszba, hogy férjhez adják Akhilleuszhoz. A Jézusra való utalás, mármint ennek a szándéka sokkal helytállóbb.
- Megtámadja a saját apját egy üvegdarabbal, és meg is sebesíti, ez nálam teljesen kivágta az érzelmi biztosítékot;
- PuPilla a saját postjában orvosi és fordítási hibákat feszeget, nekem a "facér" és a "brancs" szavak ugrottak ki nagyon a szövegből, ezeket nem használja egy mai tizenéves.

Eredeti cím: The Testament of Jessie Lamb
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Béresi Csilla
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

A színek ígérete

"A saját színes, csillogó kis disztópiánk mindig csak egy totalitárius rendszerrel arrébb van."

Lauren Beukes: Moxyland
Értékelés:
Kedvenc karakter: Lerato

A dél-afrikai írónőtől elsőként a Zoo Cityt szerettem volna elolvasni (hála a drága Csengának, aki ezt ajándékozta nekem karácsonyra), valószínűleg jobban is illik hozzám a stílusa, mint a Moxyé, de ha így alakult, hát így.
Iciri-piciri ismeretem vannak a cyberpunkról, ezért ne tépje senki a haját, hogy miért nem írok arról, hogy mennyiben újítja meg a műfajt ez a könyv, én csak önmagáért tudok róla egy kicsit mesélni. Egy kicsit, mert meglehetősen zombi állapotban volt hozzá szerencsém, egész érdekes delíriumot idézett elő.:) Meg egy hagymázas álmot, spoiler nélkül annyit mondhatok róla, hogy velem az történt, ami majdnem Leratóval a végén.

... Például azt sem vette le, hogy a mi kis szexuális kalandunk egyszeri, korlátozott időre szóló ajánlat volt, csak erre az egy üzleti útra érvényes, és erre is csak azért, mert Gaborone-ban baszottul nem lehet mást csinálni, csak baszni.

A helyszín a közeljövő Fokvárosa. Furcsa volt ebbe a különös világba csöppenni, ahol reklámok villóznak az emberek testén, a számítógépes játékok szereplői civilek között lődöznek festékpisztollyal. Mindent a technológia, a cégek, a szponzorok és a marketing ural (ahogy más cyberpunk könyvekben is, gondolom). A szereplők iszonyú szlengesen beszélnek és mindennek nevezhetők, csak pozitív karaktereknek nem. Kendrával volt a legkevesebb problémám, ő csak elvesztette a lába alól a talajt és kapálózik, hogy újra talpra álljon. Lerato szimplán szociopata, ami engem nem taszít (igen, aszociális vagyok picit), de Tobytól és Tendekától a falnak mentem. Előbbi nemtörődömsége nem jellemhibából, hanem önzésből, lustaságból fakad, rohadtul nem foglalkozik semivel, csak a saját pillanatnyi komfortérzetével. Ten minden aktivista dumája ellenére könnyen befolyásolható, irányítható (legalábbis én így éreztem), ő idegesített jobban.

Ez nem egy habos-babos lányos urban fantasy, senkit ne tévesszen meg, hogy egy mosolygós, szőke nő írta, Beukes komoly játékos. A moxy pedig nem cuki jószág (figyeljétek azokat a tűéles fogakat). Nyomasztó, kicsit depresszív könyv. Pontszámosan értékelni nem nagyon tudom, mert ez nem az én műfajom (hogy miért olvastam el? Hibákat vadásztam.), vagy csak kiegyensúlyozottabb lelkiállapot kellett volna hozzá.

Eredeti cím: Moxyland
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

Bajusz on Ad Astra

A kiadónál anno a hungaro-bajuszos mémhez készültek az alábbi remekművek.

Rövidkék 2.

Update: ezt a postot még régebben kezdtem el írni, a zombiidőszak előtt, amikor rohamtempóban fogyasztottam a könyveket, ezért lehet néminemű ellentétet felfedezni a mostani nyafogás és az alant olvasható között.
Olvasok én, olvasok, csak az a baj, hogy becsúsznak olyanok is, amelyek kísértésbe vivően rövidek és nem tudok, nem akarok róluk hosszan írni. Igyekszem leállítani magam a habzsolásról - ezért hoztam most magammal vaskos könyveket, hehe -, mert annak nem látom értelmét, hogy gyorsan és sokat olvasok, de mindennemű maradandó élmény nélkül.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg
Értékelés: 4.99 gogol az 5-ből

Elég meglepő lehet ezt a könyvet fecnibejegyzésben látni, de korrektúrázás közben kevéssé tudtam a történetre figyelni, ráadásul a Kvantumtolvajt még nem is olvastam. A felületesebb figyelem ellenére is elbűvölt az intertext szöveg (szó szerint az első oldaltól), és leginkább az, hogy egy férfi, aki ráadásul fizikus, ilyen jó és lírai szavakkal vegyített regényt írjon.

Eredeti cím: The Fractal Prince
Sorozat: Jean le Flambeur 2.
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Juhász Viktor
Ár: 2990 Ft

Borbás Mária (szerk.): Így irtunk mi
Értékelés: 3 hablaty az 5-ből

A Könyvudvarban kavirnyáltunk a kedvessel, a kötetke az ő szerzeménye, és a délutáni szieszta előtt ez volt az egyik olvasmányunk. Szerintem ebből az ötletből egy jóval igényesebb könyvet össze lehetett volna hozni, nemcsak szarvashibák garmadáját egymásra hányva.
De ez felülmúlhatatlan: "Azt a három szót suttogta: »szeretlek.«"

Kiadó: Móra
Kiadás éve: 2010
Ár: 1990 Ft (a Könyvudvarban 390 Ft)

Boris Vallejo: Szuperhősök
Értékelés: 3 bigyó az 5-ből

A másik sziesztázós olvasmány. Azt a kemény ezer Ft-ot mindenképpen megérte, de a fordítás és a szerkesztés nemes egyszerűséggel pocsék. És tudom, hogy nagyon népszerűek ezek a rajzok, de én annyira röhögök ezeken a nőábrázolásokon.

Eredeti cím:
Kiadó: Totem Plusz
Kiadás éve: 2001
Fordította: Szabadi Adrienne
Ár: 1000 Ft volt a Sugár előtti olcsókönyvesnél 

Kosztolányi Dezső: Japán és kínai költők
Értékelés: 3 jáspis-tigris az 5-ből

Végérvényesen bebizonyosodott, hogy síkhülye vagyok a japán és a kínai művészethez (azaz a szépérzék és a költőiség halovány nyoma sincs meg bennem). Volt néhány alkotás, ami tetszett, de a többsége elborzasztott. Nem tudom, a fordítások és Kosztolányi mennyit ferdített rajtuk, de nem fogom erőltetni ezirányú ismereteim bővítését. Sokat elárul rólam, hogy az utószó jobban tetszett, mint a versek ("A haiku egy mozgó másodperc", Sárga Tavasznak nevezik a halált a kínaiak, az előkelőség színe, a vers mindennapi kenyerük, a piros az öröm színe, ezzel keretezik a papírokat [hehe, mégiscsak egyetértek velük valamiben]).
Most pedig megyek, és szórok egy adag hamut a fejemre.


Kiadó: Pantheon (Könyvesház Kft.)
Kiadás éve: 1995
Fordította: Kosztolányi Dezső:
Ár: passz


Példa egy jóra:

Li Taj-po: Háború a Góbi-sivatagban

A csillagok orcája csupa vér.

A Góbi-sivatag homokja vérveres.

Lágy gyékényen nem enyelg már a vezér;

sarlós fogatját húzza két deres.

Láng és parázs a hegy, az árok.

Lihegve futnak gyorsfutárok.

Zászlókba burkolóznak a romok,

sárgán fú a homok.

Lu-lan herceg feje - le kellett hullnia.

Sokat szemen lőtt a kánok kemény nyila.

Dértől fehér a katona-szakáll.

Velőt rág a sakál.

Karcsu ezüstmadárként, hirtelen,

eléri a Császárt a győzelem.

Jön vissza a sereg és dalol és örül

s - apró szobrocskák - kis nők térdelik körül.

És egy rosszra (pontosabban egy meg nem értettre, nem érzettre):

Yosa Buson: Próza

Fülemüle!

Itt kép pofára habzsol egy család,

hogy szétáll a füle.

"Minden élő közös jussa a halál. A városoké is."

[Ez tulajdonképpen egy dupla post. Miközben a könyvet nyűttem, megállapítottam, hogy a korrektúrázás és az olvasás együttes műveletéhez még sokat kell gyakorolnom.]

"Ezer arca van ennek a városnak, gyárnegyedek rozsdamarta vas-arca, parti sétányok, virágzó gyümölcsfák ezerszínű kavalkád-arca, csöndes faházikók otthon-arca, lakótelepek szögletes, törtfehér arca, gondosan tervezett parkok és terek, Sztálin-szobrok bronz-és márványarca. De most csak egyféle van. Éjjel narancsvörösen izzó, fekete sziluettek, nappal kihűlt, füstölgő, szürke kőromok erdeje, pokolbéli táj, amelyben szörnyek keltek életre."

Lőrinczy Judit: Ingókövek
Értékelés: 4.6 bombatámadás az 5-ből
Kedvenc karakter: Vaszilij

Caricin nevét megváltoztatták és ezzel megátkozták. Utcái véres összecsapások helyszíne lett, porig rombolták épületeit, a fákat kivágták, hamu és füst feketíti el felette az eget, vérpatakok öntözik a földjét, bombák szaggatják, lövések tépdesik a testét. Házról-házra folyik a harc, a frontvonal sokszor egy bérház szétlőtt konyhája.
Az életet elpusztították.
A város legalább annyira szenved, mint az emberek.
A város bosszút akar állni.
És ha egy ember megőrülhet, egy város is. 

Üdvözöllek Sztálingrádban, a vér és hamu városában. A halál völgyében járunk, ahonnan nincs kiút és ahol mind vezekelünk a bűneinkért - és ahol néha halállal kell fizetni a folyó ajándékaiért, ami olyan sötét, mint az alvadó vér. A levegőben érezni a halál ízét, megtapad az emberek nyelvén, a lelkükre telepszik, akár a pernye.
Szürke sziluettek a ködben. Alvó szegek a jéghideg homokban. Mindannyian a város túszai vagyunk. Bekebelezi a holtakat, a verejtéket és a könnyeiket, mohón issza magába a vérüket.
Szél jár a romok között.
Halk suttogás a sötétben.
Az idő ingóköve ledőlt. Morzsát szórsz a földre vagy elveszel a ködben és várod a révészt az ólomszín folyónál?

***

Ez mind szép és jó, de pár hangulatkeltő sorral nem vagytok kisegítve, igaz?

Nagyon kíváncsi voltam már Judit regényére, erre a második világháborúba oltott mágikus realista történetre - ez a pár szavas leírás elég volt ahhoz, hogy teljesen bezsongjak és rávessem magam, dupla oldallal felszerelkezve, egyikre a felfedezett hibákat írva, a másikra az olvasói észrevételeimet.
1942 szeptemberében kezdődik a történet, a németek Sztálingrád felé menetelnek. Fáradtak, elkínzottak, foltokban hámlik a bőrük, de Hitler lelkesedése még kitart. Két embert ismerünk meg itt: a magányos mesterlövészt, Wilhelm Gallert és Wolfgang Lindt hadnagyot. Az előbbi szereplő számomra távolba vesző alak volt, egy ingókő, nem kedveltem, nem utáltam, teljesen semleges volt. Lindt figuráján érezhető először a regény karakterközpontúsága, és az, hogy az írónő az egyes embereket, ráadásul a kisembereket ábrázolja a háború mindent összemosó forgatagában. Rajta keresztül érezzük azt, amire az egyik orosz szereplő, Vaszilij rácsodálkozik - hogy a németek, a nácik is emberek, nem "esztelen vadállatok". Lindt hadnagy valóságos kálváriát jár meg az ostrommal, és, akárcsak a többi szereplő esetében, felmerült bennem az a lehetőség, hogy valójában nincs itt semmi misztikum, a város nem él, nem suttog a szél hangján és nem akar senkit a romok között tartani. Ugyanezt éreztem Vaszilijnál, a botcsinálta katonánál, aki a háború előtt nem volt más, csak egy gabonasilóban dolgozó, ártatlan srác, Galinánál, a mezőgazdasági munkásból avanzsált égi boszorkánynál, aki éjszaka rozzant keroszinkával röpköd a város felett és csomagokat, gránátokat hajigál az embereknek. Ezek a szerencsétlen emberek megőrültek, elvette az eszüket az éhezés, a veszteségek, a folyamatos támadások, az öldöklés.
Ám ott van a "de". Ez az aljas kétbetűs szó mindent megváltoztat. Miért tévednek el állandóan a helybeliek is? Miért mozdulnak el a szobrok? Egyes emberek miért halnak meg rövid időn belül, másokat miért nem nyeltek el a romok? És kicsoda Fjodor Ivanovics, aki látszólag egy telep vezetője?
Tehát olyan halovány a misztikus szál, mint egy vékony, áttetsző fátyol. Szerintem ez egy háborús regény, amely - a katonai szlenget is használva - hitelesen bemutatja a történelemnek ezt a szeletét, markánsan különböző emberek szemszögén keresztül, csipetnyi misztikummal, a görög mitológiát is felhasználva. Kicsit intertext szöveg, szerepel benne Vaszilij Grosszman (akinek a hatvanas években, a csatáról írott regénye, az Élet és sors idén jelent meg nálunk), egy Dzserzinszkij nevű traktorgyár - ezen és pár apróságon kívül semmi közös nincs benne a Marija Morevna és a Halhatatlannal. Én inkább a Holt lelkekkel állítom párhuzamba, de a hasonlóság inkább bizonyos elemekre vonatkozik, semmint a stílusra.

Egy biztos. A háború furcsa és mindig rosszul halad. És ha leomlik egy ingókő, senki nem állítja fel.

A várost ma Volgográdnak hívják. Remélem, elnyugodott.


Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Ár: 3490 Ft
Az írónő blogja

Paprikás kalandok Isztambulban

"- Ki veled, te szörnyű fűszer!"

Scott Westerfeld: Behemót
Értékelés: 5 szultánmazsola az 5-ből
Kedvenc karakter: Deryn

Tavaly év végén olvastam a Leviatánt, Scott Westerfeld trilógiájának első részét. Tetszett, tetszett, jó kis olvasmány volt, de nem lettem rajongó [mondjuk, kevés olyan könyv vagy szerző van, amitől-akitől totál bezsongok].
De ez! Na, ez már valami!

Lehet, hogy mostanában jobban szükségem volt Sándorék szellősen szedett kalandjaira, de az is szerepet játszott a magasabb tetszési indexben, hogy ez a rész jóval mozgalmasabbra sikeredett.
A Leviatán végén úgy búcsúzunk el a szereplőktől, hogy azok Isztambul felé tartanak a hatalmas hidrogénfújó fedélzetén. Az író gyakorlatilag ott folytatja a történetet, ahol az előző kötetben abbahagyta. Hőseink megérkeznek Konstaninápolyba, és a város egzotikus kavalkádjában Derynék annyit bajt csinálnak maguknak, amennyit csak tudnak.

Néhány dologban más volt ez a rész, mint az előző. Érezhető benne egyfajta komolyodás, a háború erősen érezteti a hatását, egyre több ember leli halálát abban a világméretű csatában, amely két ember meggyilkolásával kezdődött. Érdekes volt látni, ahogy a két tinédzserkorú főszereplő hogy viszonyul a körülöttük változó világhoz és hogyan próbálják megőrizni a lelki egyensúlyukat, miközben tudják, hogy lehet, a mellettük ülő embert holnap eltapossa egy lépegető vagy lelövik. Olyan rugalmasságot kíván tőlük az élet, amit nem biztos, hogy képesek tolerálni, ellentétben az egyik új szereplővel.
Meglepő volt, mennyivel szimpatikusabbnak találtam Derynt most, mint korábban. Anno éreztem benne némi hebehurgyaságot, túl nagyszájú volt nekem, de ezt már alig lehet érzékelni a viselkedésében.

Keith Thompson illusztrációja

Ami számomra új volt a történetben, az egyre kibontakozó... monumentalitásnak tudnám a leginkább nevezni, főhajtás a nagyság, a fenség előtt. Ez már a Leviatánban is érezhető volt, de itt már jobban érvényesül a Godzilla-elv (avagy a méret a lényeg). Néha csodálatot ébreszt az emberben az óriások csatája - fogalmam sincs, a góliát mi lesz, de.. de mi a fene lehet ennél nagyobb? Oké, van egy tippem, és a nagyeszű Dr. Barlow bizonyára képes kivitelezni.

Nagyon szerettem az egzotikus helyszínt, a könyvtárat és kütyüjeit különösen, és persze a történet fordulatosságát. A regény végén körvonalazódik a Góliát kezdete, te jó ég, mit fog ez a két eszement kölyök művelni?:)

Eredeti cím: Behemoth
Sorozat: Leviatán 2.
Illusztrálta: Keith Thompson
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 3990 Ft
Az író honlapja

A háború istenei

"Sándor megborzongott.
 Szörnyű történeteket hallott a darwinista teremtményekről: tigris- és farkas-félvérek, életre keltett mitológiai szörnyek, állatok, amelyek emberként beszélnek és gondolkodnak, de nincsen lelkük. Azt mondták neki, hogy amikor ezeket az istentelen lényeket megalkották, démonok szellemei szállták meg őket - testet öltött, színtiszta gonosz mindegyik.
 Természetesen azt is tanították neki, hogy a császár bölcs és kegyes, az osztrákok szeretik, és a németek a szövetségesei."

Scott Westerfeld: Leviatán
Értékelés: 4.8 szemgolyó-fagyasztó tél az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): Dr. Barlow, Volger vadgróf

Karácsony környékén jelent meg a 2012-es év kedvenc kiadójának várva várt regénye, a Leviatán. Scott Westerfeldet sokan ismerik a Csúfok sorozata révén, de a rajongás legnagyobb tárgya ez a steampunkba öltött alternatív történelmi regény, amely elsősorban a fiataloknak szól, de a nagy, komoly felnőttek is sok örömüket lelhetik benne, mint a Harry Potter-széria esetén.

Az 1914-es évszám az, amelyet a történelmet szívből rühellő emberek is ismernek; az első világháború küszöbén állunk, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét, Zsófiát meggyilkolják, ám a valósággal ellentétben a szerb anarchisták kísérlete kudarcba fullad és éjszaka, méreg végez a házaspárral. Fiukat, Sándort (aki szintén az írói fantázia szüleménye) még aznap éjszaka megszökteti Ferenc Ferdinánd néhány hűséges embere egy kétlábú lépegető segítségével.

A tigris-farkas koholmány.
Kép innen.

Dominószerű konfliktusok bontakoznak ki az elkövetkező napokban és hetekben, ám ezt a háborút Scott Westerfeldnél nem csupán lőfegyverekkel és bombákkal vívják; a különféle gépezeteket pártoló barkácsok és a manipulált állatfajokat létrehozó darwinisták állnak egymással szemben. Bevallom, engem ezek a lények jobban érdekeltek, mint a cirkálók, hidroplánok meg ilyesmik, mert imádom az állatokat, akkor is, ha egy kutyának két orra és hat lába van, meg ha egy ökoszisztematikus bálna lebeg az égen léghajó gyanánt (és akarok egy erszényes farkast), és nagyon haragudtam a barkácsokra, hogy lehet egy állatot bántani?! Nem, nem érdekel, mekkora és milyen veszélyes, elfogult vagyok, na.
A barkácsokat Sándor, a darwinistákat Deryn Sharp szemszögén keresztül ismerhetjük meg. Deryn fiatal, skót lány, akinek szenvedélye a repülés, ezért bátyja segítségével, fiúnak álcázva magát aeronautának jelentkezik. Nagyon vagány, mégis felelősségteljes fiú, pardon, lány, aki imádja a "szörnyecskéket", ahogy a fajzatokat nevezi és igen, lehet röhögni, de a feléjük tanúsított gyengéd viselkedése miatt lopta be magát a dilis szívembe, aki egy lebegő, rusnya medúzaszerűséget is cirógat meg beszél hozzá, csak szeretni lehet. De a jelleme miatt inkább Sándort éreztem közel magamhoz, bár én nem vagyok osztrák herceg, de csendes, fegyelmezett viselkedése, amellyel a fájdalmát palástolja, nagyon is ismerős volt. A kedvenceim a gunyoros, ravasz, játékosan pökhendi Volger (imádom azt a szót, hogy "vadgróf"), aki fölényessége ellenére minden erejével a fiatal herceg mellett áll, és Dr. Nora Barlow, ő alighanem minden feminista érzeletű nő rokonszenvét elnyeri majd. Humoros észkombájn, csúfondáros intelligenciája lenyűgöző.
A cselekménnyel kapcsolatban azt szerettem a legjobban, hogy Westerfeld nem torzított sokat a történelmi tényeken, hiszen például Ferenc Ferdinánd, közrendű szerelme és haláluk tényleg léteztek és megtörténtek, akárcsak az a borzalmas háború. A halál, a fájdalom és a gyűlölet minden párhuzamos valóságban és kitalált történetben ugyanaz, ugyanolyan kitörölhetetlen kísérői az emberiségnek, mint a DNS elemei az "életfonalakban". Olyan, mintha az író csupán beleszőtte volna a saját elképzelését ebbe a végtelen szőttesbe és a történelem kapott volna némi csillogó árnyalatot. Ráadásul az Utószóban, amit én mindig elolvasok, mert betűileg fixált vagyok, a szerző kifejti, mit költött hozzá a megtörtént eseményekhez - tehát vajmi kevés az esély, hogy egy gyerek azt felelje órán, nyilakat tojó denevérek röppentyűztek le német repülőket:)) -, és ebből az is kiderült számomra, mennyire felkészült az író erre a feladatra, konkrétan a zsebórás malőrről beszélek, amellyel kapcsolatban kifejezem kútmély értetlenkedésemet, miért nem tanítják az iskolákban?

A sivatagszáraz törikönyvek viszont nem képezik eme irkálás részét, úgyhogy áttérek, ill. folytatom az ömlengést, ezúttal a kiadás külalakjával kapcsolatban. Hogy ez milyen szép! Bevallom, kicsit fájlalom, hogy a kiadó nem tudta ezt a borítót átvenni, de Hanna felvilágosított az okáról (őt tessék zaklatni a kérdéssel, mert nem tudom, mennyire nyilvános). Az itt látható térképbe, ami természetesen a kötetben is szerepel, bele vagyok zúgva, sokszor nézegettem olvasás közben. Kattintásra nagyobb lesz:

Kép innen

A védőborítós, keményfedeles kivitelezést és Keith Thompson illusztrációit már meg sem említem.:) Tökéletes karácsonyi ajándék volt az Ad Astrától, remélem, sokaknak díszlett a fa alatt.

A Leviatán kiváló ifjúsági regény, talán az a legnagyobb erénye, hogy nem nézi hülyének a célközönségét, nem akarja butaságokkal teletömni az olvasók fejét, ehelyett azt nyújtja, amit ígér: üdítő, szórakoztató élményt. Tudom, hogy ezek már lyukas frázisok, de itt tényleg erről van szó.

A könyvet köszönöm az Ad Astra Kiadónak!

Ui.: nézzétek meg a magyar nyelvű trailert és itt játszani is lehet, és ha nyersz, Ad Astra-csomagot kapsz elismerésül.
A sorozat következő része pedig tavasszal jön, ő a Behemoth.

Eredeti cím: Leviathan
Illusztrálta: Keith Thompson 
Sorozat: Leviatán 1.
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Ár: 3500 Ft
Az író szuper honlapja

Kísértetek

"- Ne jöjjön ide még egyszer! - mondta neki Madam Szeng. Joe hirtelen ötlettől vezérelve előrehajolt, és megcsókolta a nő arcát. A bőre hideg volt. A nő elhúzódott tőle és elmosolyodott. Szeme köd mögé rejtőzött. - Néha - mondta - az ember soha nem mehet haza."

Lavie Tidhar: Oszama
Értékelés. 4 mágikus paszulyszár az 5-ből
Kedvenc karakter: -

De nem ám. Mert nincsen otthona, ugyanúgy elenyészett a kúszó ópiumfüstben vagy az eloszló napfényben, ahogy ők maguk. Kísértetek. Menekültek. Füstösek. Vajon nem ezek vagyunk-e mindannyian? Sodródunk ide-oda, egyik helyről a másikra, de hiába keressük bárhol az otthon érzését, nem találjuk sehol. Csak a romjain bukdácsolunk, a törmelék csikorog a talpunk alatt, fejünk felett a hamuszürke ég, szánkban a veszteség keserű íze, körülöttünk a rengeteg ember elsiető sziluettje, anyagtalan teste, ahogy lázasan keresik azt, amit régen elvesztettek, ami talán sose volt az övék.

Joe a thaiföldi Vientiánban él. Magánnyomozóként az irodájában üldögél, kávézik, egyik cigarettáról a másikra gyújt, olvas. Most éppen Mike Longshott Oszama bin-Ládenről, az igazságosztóról szóló regényeit. Egy nap feltűnik az irodájában egy barna hajú, hegyes fülű lány, aki arra kéri, találja meg a könyvek íróját - majd megbízója a következő pillanatban elenyészik. Joe ekkor indul el egy úton, szinte kábán, öntudatlanul, maga sem tudja, miért. Miközben a lehetetlen nevű írót keresi, Párizsban, majd London utcáin bolyongva a személyisége lassan darabokra hullik és maga sem tudja, mi a valóság és a fikció körülötte.

Iszonyatosan depresszív regény, legalábbis nekem az volt. Mély szomorúság üli meg, mint a cigarettafüst állott, reménytelen, nikotinsárga szaga a Joe által bejárt nyomorúságos kocsmákat. Szép lenne azt gondolni, hogy ez tényleg egy noiros hangulatú, alternatív történelmi regény, de "Mike Longshott" könyvének a regénybe ékelődő fejezetei és a Kísértethistóriák című fejezet kegyetlenül fejbe kólintja az embert és megmutatja, hogy amit olvasunk, a valóságnak egy olyan része, amelyet nem lehet sci-fi köntösbe bújtatni. A fekete cipők mindenkinek a nyomában vannak. Igen, a jelek megmaradnak... de az emberi felejtés nagyon is létezik, hiszen hogy a fenébe követheti el az emberiség újra és újra ugyanazokat a hibákat? Miért nem látják, hogy ugyanaz a minta ismétlődik, újra meg újra? Ugyanazt a véres körforgást járjuk, soha el nem fáradó lábakkal, ugyanazt a haláltáncot.

Ezzel együtt úgy érzem, a posztmodern irodalom nem nekem való. Nemcsak azért, mert fáj, hanem azért is, mert elég a saját gondolataimban azokat érezni, amiket Joe maga is megfogalmaz, néhányszor úgy éreztem, a saját érzéseim vannak leírva a regényben. És ha negatív, fájdalmas gondolatokról van szó, nem szeretem, ha a képembe vágják őket. Auster is ezért kapott csak négy csillagot, nagyon is érzem, mennyire törékeny az "én" meghatározott fogalma, nem szükséges mutogatni ezt nekem, köszönöm.

Jó könyv? Valószínűleg? Tetszett? Nos... so-so. Van a falhoz vágásnak egy pontja, amikor több a fájdalom, mint az ámulat. De a gyönyörű leírások és szinte költői fordulatok sokban kárpótoltak. Például ez:

"A csatorna túloldalán pipacsok nyíltak, a vízen túl, a francia tájban, amelyen nem is olyan régen utazott keresztül; elképzelte a pipacsmezőt, amely ott nő, ahol egykor emberek mezejét vetették el és aratták le. A vonat felgyorsult, de Joe harca az üveghez tapadva maradt, és kinézett, túl a szelíd, holdsütötte angol tájon, melyet ezüst eső permetezett, és akárha finom köd fátyolán át, végtelenül nyíló, vörös virágokat látott a néma világban."

Eredeti cím: Osama
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 2790 Ft

"Isten neve a szuperhúr macskabölcsője"

"Az áldás természetéből eredően illékony valami. Csak Isten az örök, no meg Isztambul."

Ian McDonald: A dervisház 
Értékelés: 5 cukorkristály az 5-ből
Kedvenc karakter: Ayşe, Ferentinou úr, Selma Özgün


Sokáig hordoztam magammal ezt a könyvet, szinte mindenhová követett utamon - főleg vonaton és vízparton olvastam, ami, lássuk be, nem éppen ideális közeg egy ilyen súlyos regény olvasására, és ez alatt nem csupán  a tömegét értem (habár az sem elhanyagolható). A kiadó másik kiadványához, a Marija Morevna és a Halhatatlanhoz hasonlóan összetett, sokrétű szöveggel állunk szemben; szemkápráztató színkavalkádban keveredik benne a múlt, a jelen és a lehetséges jövő. A fikció és a valóság. A történelem és a modern technológia, a filozófia és a vallás, a művészettörténet és a közgazdaságtan, az istambuluk és a városok királynője, egy rozzant faház és egy hipermodern, üveg és acél épület, egy kalandvágyó, bebörtönzött kisfiú és egy begubózott öreg egyetemi professzor. Törökök, kurdok, örmények, görögök, keresztények és iszlámisták. Sokszor úgy éreztem, ez a könyv maga is egyfajta mikrográfia, a betűk náluknál kisebb betűkből állnak, amelyek még apróbb írásjelekből tevődnek össze, és így tovább, egészen a szemmel alig kivehető mintáig. Azt persze nem tudom, hogy Isten titkos neve van-e a regényben elrejtve, ahhoz az sem lenne elég, ha én lennék az utolsó hurúfi testvér, de még dzsinneket se látok, és nem tudom megállapítani egy hüvelykujjnyi Koránról, hogy értékes-e vagy csupán a szokásos turistaetető darab.
A történet középpontjában a cím sugallatával ellentétben nem annyira az Adem Dede téren lévő dervisház áll, hanem annak néhány lakója, akiknek az élete valamilyen módon majd keresztezi egymást. Elsőként Necdetet ismerjük meg közülük, a huszonéves csellengő srácot, akit ide-oda sodor az élet. Ő az egyetlen a dervisházban élők közül, aki éppen a villamoson tartózkodik, amikor az öngyilkos merénylet történik; az eseményt követően a munkahelyi vécé kézszárítóján egy lángoló, kövér csecsemőt vesz észre - egy dzsinnt, amit száz meg száz társa követ, majd később a zöld szent. Adnan szintén fiatal férfi, de tökéletes ellentéte Necdet Hasgülernek: a pénz szinte ragad hozzá, ami közgazdászként nem utolsónak számító szerencsés vonás. Emellett céltudatos, jó kiállású, karizmatikus egyén, igazi tökös srác, és szinte mindenből pénzt tud csinálni, mivel tökéletesen rá van hangolódva a piaci változásokra. Elgondolkodtam azon, mi vonzotta hozzá Ayşét, ezt a művelt, kifinomult régiségkereskedőt - valószínűleg a kisugárzása, a férfit pedig az, ami belőle pont hiányzik, ez alakulhatott át egy olyan ütésálló szerelemmé, ami kibír családi viszályt, szakadéknyi különbségeket. Ayşét kedveltem a legjobban, az egyedi, különleges ízlés, a kereskedő haszonlesése, az ambíció a legmeghatározóbb tulajdonságai. Necdetet most se igazán tudom hova tenni, Adnant legalább be tudtam passzintani az egyik kényelmes skatulyába, aki meglepő módon bizonyos dolgokban elég konzervatív, és a történet egyik eseményénél kiderül, hogy a vastag kéreg alatt rejtőzik némi lélek is. Velük ellentétben Georgios Ferentinout, a vén görögöt és társaságát nagyon kedveltem, ő a tipikus példája annak, amikor egy nagyon intelligens ember egy mondvacsinált ok miatt gyakorlatilag tönkreteszi az életét, és ezen mindig totálisan elképedek. Can és Leyla pedig tipikus karakterek - félreértés ne essék, nincs velük semmi problémám, csak nem nőttek a szívemhez -; az előbbi a kalandra, izgalomra éhes kisfiúé, akitől a szívproblémája miatt elveszik a fél világát, füldugót kell hordania, mert egy erősebb zaj megölheti. Leyla frissen végzett marketinges, aki kétségbeesetten kapálózik, hogy maga mögött tudja szülővárosát és családja megnyugtató távolságban legyen tőle.
Ebben a könyvben mindenki üldöz valamit; egy régmúlt szerelem emlékét, egy fél Koránt, egy mondabeli mézzé lett embert, pénzt, titkokat, igazságot - körülöttük pedig ott van a hőségtől vibráló, lüktető Isztambul, ez az emberi szívekből, emberi álmokból épült város, amely a titokzatosság ékszerét viseli a szíve táján, ahol a lehetetlennek számító dolgok teljesen hétköznapiak. "Egész Isztambul ünnepel... És Isztambul gyászol, Isztambul  retteg, Isztambul remél. Isztambul minden." Az imára hívó szó dallamára táncolnak az emberek, akár a kerengő dervisek - örökkön-örökké, mert ez a város addig fog állni, míg emberi szív dobog a Földön, akárcsak a történeten végigvitorlázó gólya, amely a hosszú élet jelképe.

Sokáig hordoztam magammal ezt a könyvet. És még sokáig is fogom. Agytekervény-és fantáziamozgató, elgondolkodtató, számolgattató és elringató történet egyben, sok helyütt olyan gyönyörű mondatokkal, hogy többször elolvastam egymásután. Viszont nem futkosós könyv, inkább ne olvassátok úgy és olyan körülmények között, ahogy én. Vele le kell szépen ülni, bekucorodni valami kényelmes (és hűvös) helyre, és átlépni a 2027-es év Isztambuljába, a csodák és az isteni megjelenések korába.


A könyvet köszönöm az Ad Astra kiadónak!

Eredeti cím: The dervish house
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Tamás Gábor
Ár: 3490 Ft

A világ meztelen

"A csjortok, vagyis mi, kisebb-nagyobb démonok és ördögök, megszállottak vagyunk. Rögeszmések. Ilyen a természetünk. Ugyanazon az úton járunk körbe-körbe: ugyanoda lépünk, ugyanazokat a történeteket játsszuk el újra meg újra, ugyanazokkal a mozdulatokkal, miközben az idő felgyűlik, mint kerék alatt a fonal. Szeretjük a mintázatokat. Megnyugtatnak. Néha apróságok megváltoznak - ház helyett autó jön, az egyik lányt nem Jelenának hívják. De valójában nem lesz más. Soha. - Baba Jaga ráncos kézfejét Marija arcához simította. - Így leszel halhatatlan, volcsica. Újra meg újra végigjárod ugyanazt a történetet, míg barázdát nem taposol a világba; mígnem a történet akkor is forog és szól, mint egy fonográf, amikor te már eltűntél; és akkor ismét föl kell kelned, golyóval a koponyádban, hogy eljátszd a szerepedet és elmondd a szövegedet."

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan
Értékelés: 5* rusnya bögre az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

Amikor megkeresett az új (és az olvasótáborban rögtön kedvenccé vált) kiadó, az Ad Astra, azt se tudtam, melyik könyvet válasszam - bár a Kvantumtolvaj nem volt potenciális áldozat -, sokáig szemeztem A felhúzhatós lánnyal, aztán a Marija Morevna mellett döntöttem, és úgy érzem, a lehető legjobb döntést hoztam.

Azt most kijelentem, hogy ez a könyv a kedvencem lett, belőlük pedig nincs sok; imádom az olyan regényeket, amelyek olyanok, mint egy szimbólumokban gazdag, gyönyörű, részletes festmény - minél tüzetesebben, minél hosszabb ideig szemléli az ember, annál több új mozzanatot, jelentést fedez fel, melynek birtokában a kép egésze tovább árnyalódik. A Marija Morevna ilyen regény -terveim szerint még sokszor végigjárom ezt a táncot a szereplőkkel.
Biztos vagyok benne, hogy vannak a történetnek olyan aspektusai, amiket még nem fedeztem fel, hiszen csak a szláv mitológiát tekintve oltári hiányosságaim vannak (de igyekszem fokozatosan pótolni ezeket), a házasság mikéntjéről pedig jobb, ha mélyen hallgatunk, ennek ellenére rettenetesen szerettem olvasni; imádtam a népmesei ritmikáját és motívumait - a domovojos karcra mindenki emlékszik -, a mitológiai elemeket, a szimbólumokat, még a háborús vonalat is, a szép szövegétől, nyelvezetétől pedig majdnem elaléltam. Akit a feminista felhang tart vissza az olvasásától, szerintem nincs mitől tartania, de hát én lány vagyok, és köztudottan nem az a fajta, akinek csak szalagokra, táncra és színházra van gondja.
Van ebben a könyvben egy nyers brutalitás. A mágia világa - és az emberek világa is - kíméletlen, úgy szippantja be a varázslatra áhítozó fiatal lányt, mint egy mohó, éhes száj. Élő csontok. Lélegző bőr. Pulzáló, kiserkenő vér, hidegen csillogó, fekete szemek, ezüst csillagok az éjfekete hajban, egy piros kendő, nyírfavessző, lópatkó. Szerelem. Minden lány azt szeretné, hogy hozzanak neki egy gyűrűt a tenger fenekéről, egy tűzmadár tollát és lopjanak neki aranyat egy sárkánytól, de csak az számít, ki uralkodik ...  Itt minden el van csúszva. Egy emberlány, aki halhatatlan akar lenni. Egy halhatatlan, aki gyereket akar, egy ruszalka (vízi tündér, aki megfojtja szeretőit), aki ápolónő akar lenni, egy sárkány, aki párthivatalnok akar lenni. Csak a Halál cárja tudja a dolgát, járja az útját rendületlenül - felfalni az életet, hogy az egész világ szikrázó ezüstben fürödjön.

Ahogy a fentebbiek mutatják, nehezen tudom tolmácsolni, mit jelentett nekem ez a könyv, de ez nem a regény hibája, hanem az én szegényes szókészletemé. Hihetetlenül komplex, fantáziadús, csodálatos és kegyetlen történet - tudom, hogy iszonyú sekélyesen hangzik, amit mondok, de legyek levesbetét Baba Jaga üstjében, ha nem mondok igazat:)

Eredeti cím: Deathless
Kiadó. Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

A könyvet köszönöm az Ad Astra kiadónak!