Csúnya dolog fog következni; az egyik könyvről addig halogattam a postot, míg teljesen megkoptak az emlékeim, a másik kettővel meg szimplán nem illünk egymáshoz, ezért összesöpröm őket egy rövid megemlékezős bejegyzésbe.
Dan Simmons: Olümposz
Tényleg nem ezt érdemli, de a csúf munk... illetve még a csúf tanulás elsodorta. Március elején fejeztem be a könyvet, amit nagyon-nagyon vártam és szerettem olvasni, bár jóval kevésbé volt tökéletes, mint az Ílion, és még elvarratlan szálak is akadtak. Őket is illene egymás után elolvasni, mint A megtört földet, bár ehhez kevesebb energiát érzek magamban.
A többséggel ellentétben jobban szerettem az Olümposzt, mint a Terrort, pedig az ellenkezőjére számítottam, nálam a jövő ritkán nyer a múlttal szemben.
China Miéville: Konzulváros
Nyaralásra tartogattam, mondván, ha kialszom magam és visszabootol a rendszer, még felfogni is képes leszek. Csak arra nem számítottam, hogy hidegen fog hagyni. Abszurd módon mérges is vagyok magamra miatta.:) Nem vagyok hardcore Miéville-rajongó, csak a Krakent és A patkánykirályt olvastam tőle, gondoltam, ezek alapján belevághatok a sűrűjébe.
(Igen, már megint elhánytam a jegyzetemet valahova...)
(De ismét megtaláltam.)
A világa az előbbi kötetekéhez képest is elborult és ismeretlen mezsgyékre vezet Miéville agyában. Régebben ki nem állhattam, ha nem tudtam kontextusba helyezni az alapszituációt, olyan érzés, mint a semmiben lebegni, de most már izgalmas felfedezésnek fogom fel. Ez ennek a könyvnek az elején is működött, de valahogy eltávolodtam tőle és puszta intellektuális érdeklődésből olvastam végig, érzelmileg-lelkileg nem tudott megérinteni. Az ember(szerű)szereplőket bábnak éreztem, biodíszletnek a lenyűgöző, újszerű világ háttere előtt, Avice pedig kifejezetten idegesített a folytonos, nagyképű "immerülő vagyok" kijelentésével, amely önmagában ismételgetve kevéssé hatásos - az immer és a benne járók háttérbe szorultak a "nyelvpedagógiával és bürokráciával vívott ellenforradalom" közben, továbbá a konzulokról is szívesen olvastam volna bővebben, mint a nyelv narkokráciájáról... igazából halálosan untam a Gazdák nyelvújítását, értettem, hogy miért olyan nagy szám, de néha legszívesebben felordítottam volna, hogy nyögjétek már ki, hogy... spoiler lenne, ezért nem írom le, de az emberagyammal nagyon nehéz volt türelmesnek lenni velük. Szégyen, nem szégyen, a nyelvészeti órák közül is az ezzel foglalkozóak (jelölő, jelölt, jel és jelentés kapcsolata stb.) tudtak a legkevésbé megmozgatni.
Paavo Matsin: Gogoldiszkó
Komfortzónából (mennyire utálom ezt a szót...) kimozdulós olvasmánynak szántam ezt a könyvet, az is lett, csak nem a jó értelemben vett rácsodálkozás lett az eredménye, hanem a feszengős-kínos mosolygás. A szóhasználatától (és a fordító tehetségétől) odáig voltam, bár a nyelvi utalások többségét csak a kötet végén lévő betűrendes magyarázat fedte fel, jó lett volna, ha ezek lábjegyzetben szerepelnek. Maga a történet elég zavaros, olyan, mint egy részeg, hagymázas álom, folyton az jutott róla eszembe, hogy az észt Macskajajnak lehetne nevezni. A fülszöveg többet árul el a háttérről - ami miatt kivettem a könyvtárból -, mint maga a könyv, arra számítottam, hogy gazdagabb képet fog adni arról a világról, amivel a magyar kiadó kecsegtetett, de én csak néhány lecsúszott alkesz-hippi botorkálását láttam. Bizisten próbáltam belelátni valami Holt lelkek-paródiát, bármi gogolosat, de nem sikerült.
Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat
Utólag toldottam hozzá a bejegyzéshez, el is felejtettem, hogy még nem írtam róla. A megjelenése óta érdekelt, de a helyi könyvtárban csak helyben olvasható volt, az eredeti árát pedig nem akartam kiadni érte. Év elején bukkantunk rá egy kissé leharcolt példányra Debrecenben - igen, élmény volt felutaztatni Pestre -, gondoltam, miért ne vegyem meg...
Nos, ez egy album, rengeteg képpel, idézettel innen-onnan. Azért állapítom meg ezt a rendkívül egyértelmű és felesleges tényt, mert valószínűleg nem a szisztematikus, végigolvasom az első betűtől az utolsóig típusú olvasóknak szánták, mint amilyen én vagyok, hanem a lapozgatós-kuncogósoknak. A szisztematikus olvasó rendkívüli módon hiányolta az önálló szövegeket a kötet összeállítójától, mint amilyenek a fejezetek elején lévő kis felvezetők, pusztán az ízlésesen elhelyezett idézetekből, képaláírásokból fárasztó volt egy képet összerakni és a végére eléggé meguntam a hiányos öltözetű hölgyeket nézegetni. Magyarán valami olyasmire számítottam, mint A budapesti úrinő magánélete, csak nem úrinő-témában. Nem bánom, hogy megvettem, érdekes darabja a gyűjteményünknek, de a hosszas évek alatt érlelt elvárásokhoz képest alul teljesített.
