A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rémregény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rémregény. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. december 28., szerda

Marina


Carlos Ruiz Zafón: Marina

Mindenkit megvisel, ha rádöbben, hogy az ifjúságát elfújta a szél (bocs), hogy a fiatalság gondtalan évei végérvényesen köddé váltak, és nem lehet őket visszahozni. Egyesek magukra tetováltatják a keserédes felismerést és felnyíratják a hajukat, mások elhagyják a családjukat és vesznek egy menő sportkocsit, a pufók, kedves arcú spanyol szerző pedig ír egy sötétségben és fekete pillangókban tobzódó rémregényt, amitől a gyengébb idegzetűek éjféltájt az ágyukban fognak reszketni, és soha, soha nem fogják betenni a lábukat elhagyott, romos házakba és a csatornákba se szottyan kedvük alászállni.
Nos, Zafón már 52 éves, úgyhogy valószínűleg megbarátkozott a felnőttkorral, és maximum a képzeletében gyújtotta fel szeretett Barcelonáját és tömte tele az alagútjait vérző holttestekkel.

Majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor kiderült, hogy Az elfeledett könyvek temetője újrakiadása után az Európa végre a Marinát is megjelenteti, ami a korábbi kötetekkel ellentétben nem érhető el 2-3 kiadásban. Tudom, hogy Zafónt divat szidni egyesek a lekicsinylésével akarják kinyilatkoztatni a jó ízlésüket jaj, de gonosz vagyok na, szóval tudom, hogy a szerzőnek vannak hibái, de tíz évvel ezelőtt (jézusom), amikor először olvastam A szél árnyékát, nagyon fogékony időszakomban voltam és CRZ végzetesen beoltott a szenvedélyével - úgy éreztem, ő képes összegyúrni és egy az egyben letenni elém azokat a hangulati elemeket, amiket én kimondatlanul, a tudtam-csak-nem-sejtettem-érzéssel annyira szeretek. Mint amikor valami ott van az orrotok előtt, de nem veszitek észre, csak ha valaki hókon csap.
Másként megfogalmazva, Zafón azon kevesek közé tartozik, akinek el akarom hinni a meséit, hogy megmentsenek az egyetlen valóságtól, ami létezik - és amit ő volt kedves ebbe a regényébe is belerakni.

Ami nem győzött meg.

A Marina kronológiai sorrendben nem a szerző legfrissebb regénye, hanem a sorban a negyedik; eredetileg 1999-ben jelent meg, két évvel A szél árnyéka előtt, és a motívumrendszer, amit az általam annyira kedvelt könyvében bemutat, a Marinában is jelen van, csak... kilóg a lóláb. Az én ízlésemnek túlontúl vázlatos volt, és, bár helyenként megcsapott az elmúlás, a falevelek és a füst illata, az élmény közel sem volt teljes. Azt se nagyon értettem, miért két, kissé koravén tinédzser a főszereplő - egyikük sem aszfaltzsivány utcagyerek, inkább elszigetelt, impulzusszegény életet élnek - azok az események, amelyeken keresztül mennek, felnőtt embereknek sem aquaparkos kiruccanások, de ezt még valahogy elrendeztem volna magammal. Azt már nem sikerült volna, hogy felnőttek és idős emberek, akik 20-30 éves, életveszélyes titkokat őriznek, miért nyílnak meg azonnal két gyereknek. Jóformán mindenki ajtót nyit, Óscarék mondanak valamit, aztán a delikvens a tűz felé fordul és beszélni kezd - ez a mondat többször visszatér a regényben. Ha Zafón még hozzácsap kb. 100 oldalt a könyvhöz, könnyebben elfogadom a redundanciát, hiszen azt is képes megetetni velem, hogy jóformán ugyanazt a történetet mondja el újra és újra.
Abban biztos vagyok, hogy nem a fiatal olvasók kedvéért rövid a regény. Azok közül, akik nálam hamarabb olvasták a Marinát, többen említették, hogy mennyire véres és ijesztő - tudom, hogy nem illendő elárulni, mennyire deviáns vagyok, de nekem ez fel se tűnt. Zafón soha nem volt egy kedves szerző, a történetei tele vannak sötétséggel, hihetetlen kegyetlenséggel, végtelen emberi nyomorúsággal és gyásszal. A gyönyörű részletek, a hangulatos leírások kontrasztelemek, hogy minden fájdalom ellenére mindig marad valamennyi szépség a világban, de néha csak festői díszletelemek - na, valahogy el kell adni a könyveket, és nem lehet mindenki érfelvágós, a kritikusok által elismert, de a széles közönség számára ismeretlen írómágus. Meg hátha megdobja a turizmust, mert Zafón minden könyvéből süt, mennyire imádja Barcelonát. Én is szeretnék egyszer az ő szemével végigcsászkálni a városon, csak vinnék magammal egy aknavetőt, két harapós kutyát és néhány testépítőt.
Visszatérve a Marinára: egy fantasztikus és horror elemekkel átszőtt, klasszikus gothic rémregényt olvashatunk. Igen, van benne fantasztikum, de olyan zafónosan, sötét kapualjasan, nehogy valaki csillogó-villogó űrhajót várjon. Tényleg véres? Igen, és sokaknak ijesztő lehet, de a regény vége felé egy sokkal nagyobb, sokkal prózaibb dráma bontakozik ki - a váltás nagyon éles és kiegyensúlyozatlan, hiteltelen lesz tőle a cselekmény, mintha Zafón se tudta volna, hogy biztosan azt akarja-e, amit már 85%-ban papírra vetett. De azt sikerült elérnie, hogy az én szívem is összeszoruljon - higgyétek el, a befejezés sokkal rémisztőbb, mint bármelyik rémalak, amit a fantáziátok a sötét sarkokba és az ágy alá vizionál - és mindenkit utolér.

CRZ nem győzött meg, hogy a Marina nagyon jó könyv - úgy tűnik, nekem A szél árnyéka és az Angyali játszma marad az etalon -, de minden cinizmusom és technikai-történeti hiányosság ellenére szerettem olvasni.

Eredeti cím: Marina
Kiadó: Európa
Kiadás éve:2016
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Ár: 2990 Ft
[Ez az angol borító - kattintásra megnő -, szerintem ez illik leginkább a történethez]

2016. március 4., péntek

A pikk dáma


Joanne Harris: Aludj, kislány!

Nem is tudom, mi ütött belém, hogy a Sipino olvasása után erre a hányatott sorsú, egyöntetűen közepesnek minősített Harris-regényre kívántam rá. Amíg megforgattam magamban az ötletet, gyorsan elolvastam a Tengeralattjáró Révfülöpön-t, mert könyvtári, de utána habozás nélkül őt választottam. Úgy tekintettem rá, mint egy erőpróbára - vagy sikerül megugranom, vagy nem.
Sikerült. Valószínűleg Joanne Harris-rajongó vagyok, akinek a neve az avatatlan bűnösök számára igénytelen cukimuki lektűrszerző, de aki képes egyetlen, enyhén giccses film alapján megítélni egy sokoldalú szerzőt, az le van szarva.

Hat évvel ezelőtt egyszer már megpróbálkoztam az olvasásával, de a sápadt, beteges leányzó és a parancsolgató faszi kettőse untatott és szokatlan bizarrságot árasztott magából, ezért kb. hatvan oldal után félretettem azzal a magyarázattal, hogy minden írónak lehetnek kevésbé sikerült könyvei. Most már nem látom félresikerültnek, max. sajátosnak, de, úgy gondolom, méltó helye van a tiritarka, sokszínű életműben. Szeretem, ha Harris kísérletezik, és tök jó, hogy nem ragadt le a boszorkányos, franciás gasztroélvezetekkel tarkított sémánál, ami előbb-utóbb úgyis sablonossá kopott volna.
Nekem a főszereplő Henry Chester volt; az ő sötét vágyai, a lelke mélyén tekergő őrülete a cselekmény katalizátora. Mindig érdekelt, hogyan lesz valakiből sorozatgyilkos - mert, ha a rogyadozó önkontrollja nem fogja vissza, Henry Chester nőket kaszaboló gyilkossá vált volna. A gyerekkori elfojtások, félelmek, egy gyerek számára félelmetesnek tűnő, vallásos babonák, a szülői háttér lehetett a felelős ennek az embernek a torzulásaiért, és ezáltal lett Effie, az ízig-vérig gótikus, naiv hősnő nemezise, aki kísértetként lebeg végig az egész regényen.
Harris a hagyományos kísértettörténet-felállást fűszerezi meg a saját, egzotikus-egyedi fantáziájával; felbukkan a többi regényéből ismert karizmatikus, erős nő, akit most Fanny Millernek hívnak, és majdnem egészen a sötét oldal szolgája, jól feldobja a gótikus keret sápadtságát. A gárdához csatlakozik még a csavargó, kétes erkölcsű festő-szélhámos, Mose Harper. Valamennyien egy nem nevesített személynek mesélik el a történetet és a benne játszott szerepüket - gyónni akarnak, meggyőzni vagy csak szimplán mesélni.
Lehet, hogy Szűr-Szabó Katalinnál szokványos jelenség, de elbűvöltek a gyönyörű, találó szavak: nyírfalány, és a"a holdfényben ezüsthamuvá dermedt dús csipkéket és bársonyt, az öltözőasztal sötét fáján jégcsapként csillogó üvegeket és fiolákat"-féle részletek.

Nem igazán tudom, kinek ajánljam ezt a regényt, mert még a Harris-olvasókat is megosztja, de szerintem érdemes vele tenni egy próbát. Azt hiszem, nekem még a Partvidékiek is tetszeni fog...

Ui.: Az írásjelektől megfosztott cím, a borító és az üvöltő romantikusregenyek.hu-reklám fölött hat év alatt sem tudtam napirendre térni.

Eredeti cím: Sleep, Pale Sister
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009
Ár: 3500 Ft

2012. december 20., csütörtök

Angyalok Városa

A régi post és kommentjei itt olvashatóak.

***
"Akkor értettem meg, hogy minden percet, ami megmaradt nekünk, arra szánok, hogy őt boldoggá tegyem, hogy begyógyítsam a sebet, amit ejtettem rajta, és visszaadjam neki, amit nem adhattam meg. E könyvlapok lesznek az emlékeink, amíg csak elhal a lélegzete a karjaim között, amíg kikísérem őt a tengerre, ahol megtörnek a hullámok, és együtt merülünk el mindörökre, hogy végre elszökhessünk oda, ahol se mennyország, se pokol nem találhat meg többé bennünket."



Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma
Értékelés: 4.8 szúinvázió az 5-ből
Kedvenc karakter: don Basilio:)
Barcelona, húszas évek. Történetünk hőse a fiatal író-újságíró, David Martín, akit amekkora tehetséggel áldott meg az ég, olyan fukarul bánt-bánik vele az élet egyéb területein. Egy nap visszautasíthatatlan ajánlatot kap a félelmetes titokzatos Andreas Corellitől: teremtsen számára egy új vallást könyv formájában, mindezt csillagászati összegért. David végül elvállalja a feladatot, és ezzel egy históriába keveredik, amire legvadabb álmaiban sem gondolt...


Óriási elvárás nehezedik az ember szívére Zafón következő műve iránt, miután elolvasta A szél árnyékát. És én direkt vigyáztam: megvártam, amíg véget ér a purgatóriumidény, pedig vizsgaidőszakban olyan fájó szívvel sóvárogtam a kötet után, hogy csoda, hogy a könyv utánam nem mászott magától. Babonásan féltem tőle, hogy a favorit után csalódást fogok érezni. Nos....
...Nem mondhatnám, hogy a történet csalódást okozott, de sokakkal ellentétben számomra nem szárnyalja túl A szél árnyékát. Ne kérdezzétek, mert nem tudom, miért.

Nem igaz - szerintem - hogy Zafón megírta még egyszer a fent említett könyvet. Ez a világ... más. Sokkalta depresszívebb, baljós, reményvesztett, olyan sötét, mint egy csillagtalan téli éjszaka egy elhagyott házban, hogy stílusosak legyünk. (Talán nem véletlen Stephen King ajánlója.) Ezek a "sötét elemek" már A szél árnyékában is megvannak a háttértörténet részeként, itt azonban teljesen előtérbe helyeződnek, ez a könyv maga a sötét múltbeli történet - és ami mögötte van, az már egyenesen hátborzongató. Nekem egyből olyan hangulatom lett tőle, hogy ez a nyomorult időjárás adta a másikat, pont illik a regény hangulatához. Az viszont igaz, hogy összefügg Zafón előző könyvével, felbukkannak benne ismerős elemek, de nem lövöm le a poént, mert csak a könyv vége felé derül ki, ki, merre, mint és hogyan.
Az Elfeledett Könyvek Temetőjének egy terme...
Érdekes szerepet kap a hit fogalma, jó sokat értekeznek róla, szerencsére nem elrugaszkodott stílusban és mértékben, érdekes jellemzője a történetnek, miben hisznek az emberek, mivel lehet akkora tömegeket megmozgatni, hogy valami - bármi - egy vallás alapjává váljon, ami milliók életének válik a részévé.
Szerencsére a humor is szerepet kap ebben a komor mesében, Martín és Isabella kettőse kész komédiát alkot, és itt tűnik szembe valami: hogy lesz ebből a szégyenlős kamaszfiúból, akit a regény elején megismerünk, ez a vagány, hányaveti férfi, akinek a kisujjában van az egész szakma? Hiszen bámulatos átalakuláson megy keresztül, elég csupán arra gondolni, hogy 10 évesen kimaradt az iskolából, mégis elképesztően művelt ember lett, Vidal, don Basilio és hmm, egy bizonyos személy áldásos tevékenységének hatása alatt.
De akárhogy csűröm-csavarom, akkor is el kell mondanom: annak ellenére, hogy ez egy nagyon jó könyv, eléggé odab*ssza az embert a földhöz, ha kellően átengedi magát neki, nálam sajnos csak második helyezett lehet. Ez van.

Ui.: És vajh' mi a ménkű ütött az Ulpiusba, hogy ez egyszer sikerült összehoznia egy egész normális borítót, tán félt a feldühödött Zafón-rajongók hadától, vagy mi? Mindenesetre dögnehéz lett, alig bírtam a térdemen megtartani evés közben.

Ui2.: Nagyításért katt a képre (bazinagy), hálás köszönet érte Julinak, csak ő képes ilyen szépségeket találni. Ja, és kettőt lehet találni, minek gondoltam:)

 
Eredeti cím: El juego del ángel
Sorozat: Az Elfeledett Könyvek Temetője 2.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Fordította: Latorre Ágnes
Ár: 3990 Ft (az áráról nem is beszélve...)
Az író honlapja


Könyvek varázsa

A Nitától kapott A mennyország fogságában című könyvet olvasom és ennek rendkívüli örömére bemásolom a két másik Zafón-regény régi postját, mert a nemrég olvasattakról még nincs időm írni.

,, -... Ha akarja, még az illatát is felidézem magának. Olyan volt, mint a levenduláé, csak egy kicsit édeskésebb. Mint a frissen sült kalács illata...
- És ez a frissen sült kalács azt állította, hogy az én menyasszonyom?"


Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Értékelés: 5*** könyv az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki
A tízéves Danielt egy napon édesapja elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, ahol mindenki "találkozik" azzal a regénnyel, amiről úgy érzi, mintha rá várt volna, mint amit neki írtak, ami róla szól. Daniel egy Julián Carax nevű író A szél árnyékacímű regényét "választja ki". Kincsének hamar híre megy, ugyanis az író regényeihez lehetetlen hozzájutni, mert egy összeégett arcú, démoni egyén felkutatja és hamuvá porlasztja valamennyit, lett légyen az bárhol. Természetesen az ördögi figura fülébe is eljut Daniel szerencséje, és megkörnyékezi a fiút, adja el neki a regényt. Daniel érdeklődését felpiszkálja a Caraxot körüllengő titokzatosság, és nyomozni kezd a rejtélyes író után, s ezzel szövevényes, hihetetlen események középpontjában találja magát, amik nem teljesen veszélytelenek....

Mindezt azért írtam le ilyen részletesen (amellett, hogy képtelenség két mondatban összefoglalni és felkelteni az érdeklődést), hogy valamennyire felvázoljam a regény egyediségét. Ez a fajta - már ha lehet itt fajtáról beszélni - könyv (jelenség) az, ami hollóritka. És, habár szokatlanul hosszú bevezetőt írtam hozzá, mégsem sikerült tökéletesen érzékeltetnem azt a műfaji sokszínűséget, amivel szembetalálja magát a gyanútlan olvasó. Egyszerre rém-romantikus-kaland-és bűnügyi regény. Pl. van itt nekünk kísértetház, vagy a szülők akaratát és a társadalmi különbségeket átívelő/legyőző szerelem. Ez a regény kész művészet, hihetetlenül finoman megmunkált, máshogy nem tudom megfogalmazni. Emellett felfesti az események történelmi hátterét és korának Barcelonáját. Ahogy a fenti idézet mutatja, a szerző humornak sincs híján, sőt, az aranyköpéseknek sem. Ennek a műnek a megkomponálásához iszonyú egyensúlyérzék kellett, ennyi mindent egyszerre mozgatni és megfelelően adagolni (ebbe már jó sokan belebuktak, pl. Laurell Hamilton is). Kevés könyvre mondom azt, hogy OLVASSÁTOK EL, de ez egy ilyen regény. Fogalmatok sincs, mit veszítetek vele, ha kihagyjátok.

Eredeti cím: La sombra del viento
Sorozat: Az Elfeledett Könyvek Temetője 1.
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2004
Fordította: Vajdics Anikó, 2004
Ár: 2980 Ft
www.lasombradelviento.net
http://www.carlosruizzafon.com/