2014. július 28., hétfő

Blogszülinap

Ha minden igaz, tegnap volt a blog nyolcadik szülinapja, a pontosítást nagyon köszönöm Lobónak.:)


Boldog szülinapot, blog! 
Puszil anya
Vicomte üzeni, hogy puszi a homlokodra. Örülök, hogy nem vagy rá féltékeny.


Holmi ruhák (vigyázat, lányos post)

Nagyon nem könyves, de legalább katacita örülni fog a bjuti kontent miatt.:)

Tegnap úgy indultam el, hogy elolvasok a Libriben két mesekönyvet - mostanában rákaptam az olvasásukra, idén tizenhármat daráltam be, egyáltalán nem bugyuták, ráadásul gyorsan lehet velük végezni -, körbeszimatolok a Cédrus piacon (avagy keressünk a Fény utcainál olcsóbbat-projekt), veszek kenyeret, meg nézek cipőt hűvösebb, esős időszakra, mert nincs átmeneti topánkám, a csizma után rögtön a balerina és a papucs jön. Nem, nem fogok beruházni egy gumicsizmára, iszonyatosan mutatna a lábaimon, ill. a lábaim mutatnának iszonyatosan gumicsizmában.

Ebből az lett, hogy vettem egy nadrágot, pólót, kardigánt, övet (én, aki utálja az öveket, mert repülőtérnyi csípője van), körömlakkot (mondtam!). De legalább a kenyér nem maradt ki.

Mindenki ilyen vékony, pizsamaszerű naciban járkál. Egyre jobban szeretem a szoknyákat, de a nadrág a kedvencem, 30 fokban viszont nem vagyok hajlandó normál vastagságú farmert vagy bármit hordani. Nem szeretek beállni a sorba - pl. világéletemben imádtam a csillogó szandálokat, ezen a nyáron mindenki ilyet hord, én meg a hülyeségem miatt szívatom magam és ezt a szimpla fekete papucsot vettem. Mellesleg lustaságom révén a belebújós cipők híve vagyok -, de egy ilyen nadrág egyszerűen kellett, még a kedvesnek is tetszik, pedig tényleg pizsamának tűnik.:) Ez volt az egyetlen normál árú és nem csiricsáré darab, úgy örülök neki.
Másnap a nadrágban battyogtam el az edzésre - jól megmutattam magam a Fogarasi útnak -, még mindig tök jó hordani. Kifelé azonban elbizonytalanodtam, három fickó is úgy megbámult, mintha valami különös állat lennék. Ennek lehetett oka a pizsama, a vörös arcom (éljen a szauna), a szanaszét álló hajam, esetleg a kezemben lévő könyv. Fura volt, ott engem általában levegőnek néznek, én vagyok az egérke. Na, mindegy, nekem tetszik, a kétajtós szekrények meg menjenek a fenébe.

A piros póló azért kellett, mert alig van piros felsőm, utálatos dolog, ha az ember ízlését, önkifejezési vágyát vagy mi a fenét szabotálja a divat. Ja, eredetileg sima ujjatlan felsőket akartam venni, amiket 1290 Ft-ért árultak, hát már mutatóban sincs belőlük, az egész bolt tele volt télikabátokkal meg pulcsikkal.
A sötétkék kardigán a hűvösebb esték ellen véd. Feketét szerettem volna, de ezek a némberek elvitték az összes S-est (tök durva, hogy mennyi S-méretű ruhám van, régebben mindig M-es vagy L-es kellett), és választhattam a kétféle szürke, a bézs, a vad zöld, a rózsaszín és a sötétkék között.
Egyébként három másik kardigánom van, de a fehér kinyúlt, a zöldet csak a hasamon tudom összegombolni (ezért összetűzöm a gyíkos brossal), meg egy világoskék, de az 3/4-es ujjú és tök vékony. Szörnyű problémák ezek, kérem.

Az öv 990 Ft volt, és a kedves már nyüstölt párszor, hogy vegyünk nekem övet, mert néhány szoknya körbeforog rajtam. Volt egy olcsóbb meg szebb, 590-ért, de abból már csak XL-es volt, ami kétszer körbeért a derekamon. Igen, a némberek ebből is elvitték a normál méreteket.

Nem ide tartozik, de múlt vasárnap fantasztikusan elestem a buszon, a hülye sofőr azt hitte, még átér a sárga lámpán, aztán azt vettem észre, hogy a padlón ülök a fehér sortomban. Olyan simán csusszantam le az ülésről, mint a vaj az asztalról, de a gyönyörű, sárgászöld foltok a karomon és a csípőmön fájnak.

Megint más: edzés után mindig szaunázok vagy tíz percet, sztimi szerint ezért nincs izomlázam. Nagyon sokáig nem mertem kipróbálni, mert a melegebb, párás fürdővíztől is rosszul leszek, de rájöttem, hogy a párával van a bajom, a meleget egész jól bírom kb. 100 fokig. Irtó jólesik az a tíz perc nyugalom, mert általában egyedül vagyok a parányi sütődobozban, de elsősorban az a célom, hogy a bőröm tisztuljon. Amit nyertem a hajammal és a körmeimmel, azt az arcbőrömnél veszítettem el, tinédzserkoromban jóformán csak a kisbalta maradt ki az orvoslások közül. Az utolsó reményem a gyógyszer volt, de ha segített is, csak nagyon minimális mértékben. A rendszeres szaunázás mellett azzal hitegetem magam, hogy igen, sokkal jobban néz ki, amit vicomte meg is erősített - miközben simogatta a hátam, tök jó.:D A hátamat ritkán tapizom és fürkészem, de ha azon a tájékon segített a fővés, akkor talán az arcomon is.


"Álmokból szőttek minket, az álmokat pedig belőlünk."

"A férfit nem felejtem el, még ha más utakon járok is. Az illatát akkor is érezném, ha új ruhákba öltöznék. Ha az ember megismeri a másikat, akkor megismeri mindenét, az álla vonalát, vagy azt, hogy hogyan mossa a fogát. Miután hallotta, hogyan motyog a másik álmában, mintha egy bonyolult ókori nyelvet beszélne, amit csak nehezen ért, nehezen felejti el.
Ismerem a gyengédségét és a gonoszságát, az időnkénti féktelenségét, az olykor rátörő különös szomorúság bonyolult szövetét. Egész ősszel magammal cipelem ezt a tudást, miközben próbálom élni a saját életemet. Magammal hordom, mint egy használhatatlan, nehezen kezelhető és súlyos kincset. Mit tehetnék? Elássam a parkban?
Szeretnék messzire utazni a tudással, hogy miként hajlítja be a férfi a lábujját olvasás közbe. Szeretném ledobni egy hegy tetejéről, végignézni, ahogy lebucskázik a sziklákon. Meg az, ahogy tüsszent. És a kislány. Ahogy kacag! Szeretném eladni ezeket az emlékeket egy márkáért az első szembejövőnek. Vagy elcserélni egy üveg limonádéra egy szombati napon a városban, mert kezdem úgy érezni, hogy csak súlyossá és nehézkessé tesznek engem. Vagy nem is, nem súlyosság. Inkább súlytalanná és egészen átlátszóvá."

Riikka Pulkkinen: Igaz

Ez a könyv teljesen elkerülte a figyelmemet, a molyos értékelések, olvasások keltették fel iránta az érdeklődésem. Családi kapcsolatok, három nőgeneráció története és egy titok, mindez nem pongyola kötetben, persze, hogy érdekelt - és hát finn, ami nekem olyan, mint egy elfelejtett anyanyelv.
Sok mindenről szól ez a történet; a gyászról, elengedésről, régi és új sérelmekről, a szerelemről, olyan fájdalmakról, amiket mindig velünk lesznek - de nem mindegy, hogy cipeljük, vagy csupán visszük. Tudjuk, hogy ott van, mint egy régi seb, egy kihúzott fog nyoma, de már nem piszkáljuk. Más valamit tudomásul venni és éjszakánként ránk nehezedő súlyként érezni. Vagy szó szerint egy hétig feküdni miatta a padlón.

Közel állt hozzám Eeva és az Ahlquist-család meséje, nemcsak a témái miatt (avagy hogyan vájjunk még élő sebekbe), hanem azért, mert olyan volt, mintha magamat olvasnám. Ha író lennék, ilyen lenne a stílusom, ha könyv lennék, ezzé változnék. Annyira... introvertált ez a regény, nem tudok rá jobb szót. Finoman visszahúzódó, érzékeny, mint a csend, amiben annyi érzelem rejtőzik, hogy hangosabb, mint egy üvöltés. Pulkkinen mindent szépen elénk rak, mint egy kártyajátékot, aztán hátradől, összefonja a karjait, és figyel. Nem magyaráz, nem minősít, csak mutat. Lényegtelen, hogy helyes-e nős, kisgyermekes férfival viszonyt kezdeni, miközben a feleség távol jár. Lényegtelen, hogy a férfi vétkes volt-e abban, ami Eevával történt. Lényegtelen, hogy a feleség feláldozta-e a családját a karrierjéért, hogy mindez a hatvanas években történt, vagy ma. A valóság nem fekete-fehér, de nem is szürke - egymásra vetített tükörképek csalóka halmaza, aminek ezer szemszöge van.

Most jöttem rá, hogy ennyit szeretnék írni a könyvről. Sokáig lehetne boncolgatni a kapcsolati hálókat, érzéseket, embereket, a társadalmi és történelmi eseményeket, de az nekem elvenné a regény ízét. Inkább legyen ennyi. Akkor hű maradok hozzá. És magammal viszem.

Szócséplés helyett begépelek pár idézetet:
"Olyan helyen akart lenni, ahol a gondolatot végig lehetett gondolni." - Na, pontosan ilyen ez a könyv.
"- Egy nőnek csak két dologra van szüksége az életben: humorra és egy piros magassarkúra - mondta. - A doktori cím előnyt jelent, de nem feltétel."
"- Miért is ne? Én tömör és velős búcsúbeszédről ábrándozom. Az állna benne: Elsa Ahlquist, körtealkatú, az utolsó időket leszámítva telt keblek, egész a sírig. Anya, nagymama és professzor emerita, ízlése csalhatatlan a cipőket illetően. Félelem nélkül élt, boldogan halt meg, soha nem hagyott ki egyetlen jégkrémet sem.
Anya nevetésben tört ki.
- Egy kicsit kevesebb végállomás-iróniát, ha lehet!- Az irónia öltöztet. Ezt vettem észre. Az emberek sokszor szeretnék, hogy a szeretet kegyelméről beszéljek, de én arra jutottam, hogy a kegyelemről való beszéd csak bizonyos férfiakhoz illik, akiknek körszakálluk van."
"- A szerelem fagyival és kamatváltozásokkal kezdődik. Mit gondolsz?"

Ui.: nagyon örülök, hogy a Gondolat kiadó elkezdett a finnekkel foglalkozni, majd elolvasom Katja Kettu: A bába című művét is, bár eléggé megoszlanak róla a vélemények.
Ui2.: Ajánlom ezt a könyvet... öö, mindenkinek, a férfi olvasóknak is.

Eredeti cím: Totta
Kiadó: Gondolat
Kiadás éve: 2013
Fordította: Panka Zsóka
Ár: 3400 Ft
Az írónő honlapja

Úúúúú!!!

Régen volt olyan, hogy csupán artikulálatlan hangok tömkelegét adtam ki magamból egy könyvmegjelenés kapcsán. De Émile Ajar, avagy Romain Gary, az én kedves barátom megérdemli.

Émile Ajar: Salamon király szorong
És nemsokára meg is jelenik, egész pontosan augusztus negyedikén!  Az előbb írtam katacitának, hogy per pillanat nincs sürgős tárgyi vágyakozásom, hát nem egészen tíz perc múlva lett. A bolti ára 3500 Ft lesz, előrendeléssel 2800 Ft, a fordító Bognár Róbert, az ő munkája A virradat ígérete és az Előttem az élet is.

Graeme Simsion: A Rosie-projekt
A másik könyv, ami az újdonságok közül érdekel, A Rosie-projekt, Lobo és PuPilla írt róla nagyon csigázóan. Már antikban és a Bookstationben is belefutottam angolul, de erős voltam és ellenálltam. Magyarul lehet, hogy nem fog sikerülni és beszerzem valami kedvező akcióban, mert ez is 3490 Ft lesz.
Kieg. megj.: annyira örülök, hogy meghagyták az eredeti címet.


Titeket érdekel valami a megjelenő frissességek vagy a fentiek közül valami?

Egy év

Szabó T. Anna: Elhagy
Elárul és elhagy. 
Kilök magából és elhagy. 
Önmagát adja ennem és elhagy. 
Ringat és elhagy. 
Talpam simogatja, fenekem törüli, 
hajamat fésüli, elhagy. 
Orrom az illatát issza, ölel: 
„Soha nem hagylak el!” Elhagy. 
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!” 
Félek és fázom, és elhagy. 
Este lefekszik az ágyra velem, 
azután kioson és elhagy. 
Nagy, meleg, eleven, fészekadó, 
csókol és dúdol és elhagy. 
Cukorral tölti a két tenyerem, 
tessék, ehetem: elhagy. 
Sírok és ordítok, úgy szorítom: 
foghatom, üthetem, elhagy. 
Csukja az ajtót és hátra se néz, 
nem vagyok senki, ha elhagy. 
Várom, ahogy remegő kutya vár: 
jön, ölel, símogat, elhagy. 
Ő kell, mert nélküle élni halál, 
felemel, melegít, elhagy. 
Ketrec a karja, de ház az öle, 
vágynék vissza, de elhagy. 
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én, 
idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár! 
Lesz majd benne, kit elhagyj. 
Csukd be az ajtót, vissza se nézz: 
várni a könnyebb, menni nehéz, 
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul, 
mindig lesz, aki vár, aki fél, 
mindig lesz, aki vissza se tér, 
megszül, és meghal, és elhagy.


2014. július 25., péntek

Baszki

Megnyitom a Tumblr-t azzal, hogy szép képeket fogok nézegetni, erre az első fotó Mary Kelly szétroncsolt holtteste.
(A következő: Vlagyimi Putyin és családja 1987-ben. Kell nekem a historicaltimes-t figyelni...)


Jelly Woman

Szeee bejegyzése eszembe juttatta, hogy legalább a Babosra illene írnom a lekvárokról (de ide is kirakom), ugyanis az utóbbi pár hétben teljesen elkapott a lekvárfőző-láz.
Azt hiszem, az eperrel kezdődött. Megszállott eperfanatikus vagyok, ettem önnön magában, palacsintában, sütiben, spagettiben, fagyiban és fagyival, daraboltam forró csokiba és teába. A házban terjengő eperillatnál kevesebb finom illatot tudok elképzelni.:) Tavaly apám nagyon finom szilvalekvárt készített, valószínűleg ez adta az ötletet, hogy én is megpróbálkozzam a lekvárfőzéssel, és töredelmesen bevallom, hogy teljesen beleszerettem a műveletbe.

Szeretek a konyhában ügyködni, főleg, ha van rá időm és nemcsak hagyományos, jó zsíros kajákat kell előállítanom. Állati megnyugtató, úgy érzem magam, mint egy varázsló. Ahogy a festékkel és ecsettel előállított gyönyörű, lélegző képek magukkal ragadnak, úgy nyűgöz le, hogy cukorból, tojásból, lisztből meg ilyen uncsi dolgokból gasztronómiai orgazmust okozó ételek születnek.
A lekvározás nem ilyen mágikus folyamat, de ugyanilyen hipnotikus hatása van. Megtisztítom és kimagozom a gyümölcsöket, gumikesztyű nélkül. Hiú vagyok a kezemre, de ha nyakig vagyok lével összefröcskölve, nem zavar, a fán lévő fekete epertől úgy néztek ki az ujjaim, mintha ametisztlila hennába mártottam volna őket.
Találtam a spájzban - nálunk mindenféle dolgot lehet találni, jósgömb, függőágy, bakelitlemezek, szamovár, estélyi ruha és porcelánbaba is van - egy dögnehéz, óriási lábast, inkább lapos és széles, mintsem magas, az isten is lekvárfőzésre találta ki, nem ragad le a cucc az aljára, a füle nem melegszik át. Beleöntöm a megtisztított, megmosott gyümölcsöt, felengedem egy kevés vízzel, alacsony lángra rakom, és hadd szórakozzon magának. Nem állok mellette folyamatosan, miközben jövök-megyek, kavarok egyet rajta (külön fakanál tölti be ezt a pozíciót hosszú nyelű és lyukas a hasa), kicsit megrázom, ahogy annak idején anya a töltött káposztát. Kb. három kell neki, ami nekem belefér - kivéve, amikor este kilenckor álltam neki fahéjas-citromos-levendulás cukkinilekvárral babrálni -, csak némi cukrot teszek bele a végén, meg összetört fahéjrudat dobálok bele. Tudom, hogy van dzsemfix és elvileg annyira nem mű, de én szeretek ezzel vacakolni, szagolgatni, kavargatni, üvegekbe öntögetni és dunsztolni. Hát még címkézni.:) Szűrni se szoktam, mert a darabos lekvárok izgalmasabbak, sőt, a sárgabaracknak a héját se szedtem le.

Tegnap edzés előtt lekváros pirítóst fogyasztottam, az egyikre narancslekvár 2.0 került (az elsőt letagadom, cukorszirup lett, kellett nekem bonyolult recepttel szórakozni), a másikra Pacific baracklekvár. Az utóbbinak iszonyat cukros íze van (mivel 60%-a cukor, nem csoda). Korábban finomnak találtam, de a házival összevetve iszonyatos, brr. Nem hittem volna, hogy ekkora különbség lesz a kreálmányom és a bolti cucc között.
Szeretnék még meggy-őszibarack-és almalekvárt csinálni. A málnáról valószínűleg lemaradtam, mert még mindig drága, de sebaj, van helyette még egy üveg eper (télire tartogatom), cukkini, sárgabarack, ribizli és narancs.

2014. július 24., csütörtök

Festmények

Kb. úgy viszonyulok a festményekhez, mint a versekhez: mindig érdekeltek, de valamiért sokáig nem foglalkoztam velük. Az aktivitásom most se egeket verdeső, de majd szépen kialakulnak a dolgok.

Nyaralás közben a kedvessel megtekintettük többek között a Csontváry-kiállítást is. Lehet, hogy belegázolok néhány ember lelkébe, de egyikünk sincs különösebben lenyűgözve a patikusból lett autodidakta festőtől. Nekem tetszik pár képe, pl. a Magányos cédrusnak nagyon szépek a színei, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Csontváry kissé elszámította magát és a fa nem fért rá a vászonra.
 Magányos cédrus
A Mosztáros képei kifejezetten tetszenek, olyan meseszerűek, fantasztikus színekkel:

Római híd Mosztárban
Tavasznyílás Mosztárban

De olyan... egyszerűek, az emberalakok gügyék, úgyhogy nézem inkább a házakat és a növényeket. Nagyon látszik, hogy Csontváry önképző volt és érdekelte a botanika. Ha ránézek az alkotásaira, megrohan valami siralmas, erőszakosan depresszív érzés, mintha a szemem láttára ütnének el egy állatot. Sajnos nincs meg bennük az a rafinált vibrálás, ami engem egy képnél lenyűgöz. 
Amúgy maga a kiállítás jó volt, emléknek is kellemetes, csak nem szeretem Csontváry stílusát, majd kikapok valami okos könyvet róla a könyvtárból, hogy világosodjon az elmém. Ültünk a kedvessel a Magányos cédrus előtt, nyújtóztattuk fáradt lábainkat és képekről beszélgettünk, melyikünket mi ragad meg, nagyon élvezem az eszmecseréinket, akkor is, ha teljesen hétköznapi témák kerülnek szóba.


A Leonardo-kiállítást is végigjártuk, ezért is állítottuk szembe szegény Csontváry alakjait a Hölgy hermelinnel c. képpel. Igen, tudom, ez portré, meg nagyon sok különbség van, de ez olyan kép, ami engem, a nagyrészt avatatlant is álmélkodásra készteti (itt van róla egy cikk is):
Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel

Nemrég a Tumblr-ön jött fel ez a kép:
Elisabetta Sirani: Portia Woundig her thigh (1664)
A kurta wikis cikk a barokk festőnőről
Nagyjából semmit nem tudok róla, de percekig nézegettem. Fantasztikus, hogy a festők képesek festékkel és ecsetekkel úgy visszaadni egy anyag látványát, aminek szinte érezzük a bársonyosságát és halljuk a suhogását.




2014. július 23., szerda

Értelem vagy érzelem

"Egy fogadás, amelynek szerelem a tétje!"

Arthur Japin: Casanova menyasszonya
Értékelés: 5 fátyol az 5-ből
Kedvenc karakter: Galathée

A szélhámosnak tűnő Seingalt lovag figyelmét felkelti Galathée de Pompignac, a kurtizán, aki arcát mindig fátyollal takarja el és senkinek nem fedi fel arcát. A férfi valójában Giacomo Casanova, a nő pedig fiatalkori szerelme, Lucia, az egyetlen nő, akibe szerelmes volt életében, és aki annyira megsebezte, hogy leszámolt a szerelemmel és a történelem legnagyobb nőcsábászává vált.
A könyv kicsit vontatottan indul, kicsit elvont filozofálgatás a szerelemről, de az első pár oldal után gördülékenyen halad a sztori, és megkaptam, amit titkon elvártam a regénytől: egy ember felfogásának, személyiségének változását, talán a fejlődésregény túlzás lenne rá nézve, de szeretem az ilyen "miből lesz a cserebogár"-típusú történeteket.
A cselekmény két szálon fut, a múlt és a jelen váltakozik, de előbbi nemcsak a Galathée-Casanova - fogadásra terjed ki, hanem Galathée egész életére, arra az útra, melynek során az egyszerű olasz parasztlányból ünnepelt francia kurtizán lesz. Bevallom, az erre vonatkozó fejezeteket sokkal jobban szerettem olvasni, mint a két hajdani szerelmes szópárbaját. Érdekes, Galathée eszmefuttatásai nem zavartak, úgy látszik, továbbra sem bírom a túlbonyolított szerelmi elgondolásokat.
A történet fő feszültségpontját egy kérdés alkotja - mit tesz Galathée, felfedi magát egykori kedvesének vagy titokban tartja kilétét [nem spoiler, a fülszövegben is benne van]? Visszahozható-e az egykori igaz, mesterkedésektől mentes szerelem vagy még nagyobb sérülést szenvednek mindketten? Az évek során mindketten megváltoztak, elvesztették ártatlanságukat, a világba vetett hitüket, felismerhetetlenné váltak egymás számára. Létezik-e még egyáltalán az a tiszta szívű ifjú, aki Seingalt lovag egykor volt, vagy már csak egy érzéketlen intrikus?
Casanova alakját nagyon nem szerettem, legszívesebben víz alá nyomtam volna a parókás, szép fejét. Rettenetesen önelégült, fájdalmát pedig dicsőségként hordozza, dédelgeti sérelmét, eszébe sem jut a másik helyébe képzelni magát és kicsit a dolgok mögé látni. De nem kell megijedni, Arthur Japin nem feminista regényt írt, csak én vagyok ilyen szőrösszívű nőszemély:P
Tragikus hangvételű, elgondolkodtató történet szerelemről, fájdalomról, önfeláldozásról. Szerettem olvasni.
Ui.: A borítója gyönyörű, bár azok a vörös szemek kicsit nyugtalanítóak.

Eredeti cím: Eeen schitterend gebrek
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2010
Fordította: Szőcs Petra 
Ár: 2500 Ft


2014. július 22., kedd

Én és a The Selection (én és az angol part 4. talán)

"Which do you fight for?"
"Actually, I'm here by mistake."
"Mistake?"
"Yes. Sort of. Well, it's a long story. And now... I'm here. And I'm not fighting. My plan is to enjoy the food until you kick me out."

Kiera Cass: The Selection

Eredetileg nem akartam megírni ezt a postot, mert unok oldalakon át könyveket fikázni, de horsegirl kíváncsi a bővebb véleményemre - azon túl, hogy nem tetszett -, úgyhogy megpróbálok összeirkálni valamit. Egy sort sem jegyzeteltem, az angol nyelvű olvasmányaimnál inkább a nyelvtanulásra, mintsem a történetre koncentrálok, de néhány dolog rendkívüli és élethosszig tartó traumatikus élményt okozott.

Tisztázzunk egy dolgot: tudtam, hogy nem fog tetszeni. Volt vagy két éve egy YA-korszakom, amikor minden második-ötödik könyvem egy újmódi ifjúsági regény volt, aztán fokozatosan eltűntek az olvasmánylistámról - anno Stephen Kinggel, Koontzcal és Fable-lel kezdtem az olvasást, már ők is ritkaságnak számítanak, bár egyedül Koontzot vetettem le a kebelemről véglegesen -, mert a kezdeti hármashoz hasonlóan megcsömörlöttem tőlük. Angolul viszont kitűnő gyakorlóanyagok számomra az egyszerű nyelvezet és az ismétlődő szavak miatt, ezért döntöttem úgy, hogy velük kezdem a trenírozást.
Nos, az angol szókincsem jól elvan ezekkel a regényekkel, az intellektusom [nagyon fellengzősen hangzik, de per pillanat nem tudok rá jobb szót] viszont több mint ezer könyvet tudhat maga mögött, és borzalmasan szörnyülködik a történeteken. Nyelvezet oké, történet szörnyű, kénytelen leszek alaposan megválogatni a következő áldozatokat. Már az első könyv, Jennifer Donnelly: Revolutionje is fájdalmat okozott, pedig akkor jóval gyakorlatlanabb voltam (legalábbis ezzel hízelgek magamnak). Aztán gondoltam egy nagyot, és nekiugrottam a The Drowning Girlnek, és mindketten meglepődve állapítottuk meg, a szöveg és én, hogy értjük egymást.
Ez szörnyen unalmas, ugorjunk inkább a The Selectionre. A Molyon worsi és BZsofi nagyon szerette ezt a trilógiát, és gondoltam, miért ne tehetnék egy próbát, ha nem tetszik (amit jóformán biztosra vettem), legalább gyakorlok és kioltom a kíváncsiságom, ha pedig igen, nyerek egy jó olvasmányt is. Sajnos nem így lett.

"What do you mean?""Just that. Your family must be very different from mine.""I'd say so." I laughed. "For one, no one wears their tiaras to breakfast."

Nem akarok hosszan merengeni róla, mert éppen elég nehéz volt kibírni. Az első fele még viszonylag gyorsan ment, és roppant örültem, hogy nem fáradtam el az idegen nyelven olvasásba  - mint mondjuk a The Drowning Girl esetében, ahol kellett szüneteket tartanom -, de a nyaralás megtörte a lendületet, és jóformán fizikai fájdalmat éreztem, ha eszembe jutott, hogy ez még vár rám.
Az a legnagyobb bajom a YA-kkal, hogy a háttértörténet, a világkidolgozás még érdekes lenne, ha nem lenne a szerelem a középpontban, vagy az a picsogás, amit szerelemnek neveznek. Baromira idegesítettek a szereplők. Americának - istenem, ezek a nevek, America Singer, Aspen, Anna Farmer, Emmica, Celeste, Kayleigh, bezzeg a szobalányoknak normális neve van - van ugyan pár vicces mondata (mind a hármat kiírtam), de csak a nyafogásból és az evésből áll ki, és nem az utóbbival van a bajom. Jaj, én csúnya vagyok, engem nem választanak be, nem szeret Maxon, nem szeret Aspen, rosszul érzem magam, nyínyínííííí! És roppant logikus a viselkedése, főleg a Nagy Szerelmi Háromszög kapcsán, mert persze ez is kell bele.
Maxon egy naiv puhapöcs, majdnem fejre áll, amikor megtudja, hogy Illéában vannak éhező emberek. Nem írok róla többet, mert kezdek mérges lenni, de ez alighanem sejthető.
Az elejére kellett volna írnom a legjobbat. Tinilányok szép ruhában illegetik magukat a Herrceg előtt, protokollt tanulnak, amint bekerülnek a palotába, lady előtagot kapnak a nevükhöz, zabálnak, szobalányok vigyázzák az álmukat, és egyikük a Herrceg felesége lesz, a jövendőbeli királynő. Akkora egy disztópia ez, mint a Taj Mahal. Igen, pont ezért voltam annyira kíváncsi, mit ettek a lányok ezen a sorozaton, meg is tárgyaltuk az olvasásom alatt, köszönöm szépen, én is bőséggel olvasok olyan könyveket, amiket mások utálnak. Olyan örök, mégis folyton megakasztó dolog ez, mint az, hogy a férfi és a nő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit.
Azon gondolkodtam, hogy ez a szerencsétlen Maxon sík pszichopata lesz, mint a háremhölgyeket látogató férfiak, akik a normális párkapcsolat hiányában kicsit rosszul funkcionáltak. Hogyan lehet pár hónap, egy év alatt harmincöt lányt megismerni, pláne eldönteni róla, hogy ő-e az igazi (már ha egyáltalán köztük van), és az más kérdés szerintem, hogy alkalmas-e királynőnek, és milyen uralkodótársat kíván maga mellé ez a srác? Olyat, aki szépen mosolyog és nem szól bele a kormányzásba? Egy jótékonykodó nőt, aki segíti az elesetteket? Egy harcos aktivistát, aki segíthet reformokat végrehajtani? Szerintem ez egy hamis tündérmese, így nem alakulhat ki egy normális kapcsolat, de ezt valószínűleg minden olvasó tudja, tizenegytől ötvenkét éves korig.
Még egy dolog: az egyik jelenetben az egyik lány megpróbálja a másik leszedni a ruhát, ill. rávenni a cserére. Majdnem sírtam a röhögéstől, micsoda megpróbáltatások, istenem. Inkább valami életszerűbb kihívások elé állították volna a csajokat, mondjuk, készítsék el Maxon kedvenc ételét, vagy tartsanak nekik előadást arról, hogyan működik az ország irányítása, bármit.

"Maybe Maxon was just a typical guy, and Celeste was a beautiful girl, and in the end that would be what won out. For all his talk about wanting a soul mate, maybe all he wanted was a bedmate."

Nagyon valószínű, hogy nem fogom elolvasni a többi részt, akár több kiderül a társadalomról, akár nem, akár America lesz a hercegnő, akár nem, esetleg megszökik Aspennel egy lakatlan szigetre, felőlem történhet bármi. Horsegirl-lel azt beszéltük, legyen a következő az Árnyék és csont, de legszívesebben megkérném rá, hogy tesztelje nekem (amúgy is sokkal gyorsabb lennél:), addig én elszöszmötölök mással, és ha jónak ítéli, beleszagolok.
Tanulás szempontjából viszont pozitív emlék lesz a The Selection, nyelvi szinten nem fáradtam el, és egy könyvesboltban beleolvastam a magyar verzióba, majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, hogy jól értelmeztem a szöveget.

Kiadó: HarperCollins
Kiadás éve: 2012
Ár: 7,16 euró a Bookdepón

Támad a hörcsög és gyerekeskedek

A mértéktartó könyvvásárlási habitusom nem azt jelenti, hogy az egykori könyvhörcsög eltűnt volna a bőröndnyi pofazacskóival, csupán boldog az eddig összeharácsolt könyveivel. Néha azonban rátör az Éhség, mint például most, ami a nagy Szandi akció idején roppant szerencsétlen esemény.
Pláne, ha az embernek olvasójegye is van.

Tegnap visszavittem pár okosodási útmutatót, és éreztem, ahogy a hörcsög mohón szimatol, megérezte a miljom könyv illatát. Jézusom, alig bírtam visszafogni magam, hogy ne vegyek ki vagy négy könyvet, pedig nemrég vettem kettőt, egyet meg ajándékba kaptam! Fogcsikorgatva küzdöttünk egymással, kétségbeesésemben még egy polcot is átrendeztem. Gyorsan átnyargaltam a gyerekrészlegre, mert néhány mesekönyv is felkeltette az érdeklődésem, mert miért ne, de ezek legalább rövidek. Jill Tomlinson könyveit szemeltem ki, sajnos a cicás nem volt benn, csak a pingvines, de a totyogó madarakat is szeretem. Az egyik asztalon ki volt téve A kék hajú lány, amire a tavalyi Könyvhét óta kíváncsi vagyok, azt is felkaptam. Mivel annyi időm már nem volt - sürgősen mennem kellett kocsmázni -, hogy helyben olvassam el őket, faarccal leraktam őket a könyvtáros néni elé, aki aranyosan sikeresnek ítélte a vadászatomat. Még jó, hogy a teknőcök a kertben dagonyáztak, különben leálltam volna gügyögni nekik az akvárium előtt.


Hogy tovább növeljem az infantilisságom, elárulom, hogy amikor legutóbb hivatalozni kényszerültem, a kormányablakban nekiálltam kifestőzni. Majdnem kész lettem Supermannel, mire szólítottak. Amikor pedig nyaraltunk, utunkba akadt egy Festöde, ahol mindenfélét lehetett kifesteni, ők kiégették neked, és lett egy saját készítésű bögréd, állatfigurád, bármi. Annyira bírom, hogy a kedves türelemmel viseli az ilyen hülyeségeimet, látta rajtam, hogy elepedek a festegetés vágyától (nem mintha jól menne, de imádok ilyesmivel vacakolni), leült velem, és együttes erővel létrehoztunk egy citromsárga alapon türkizzöld cicát (senki ne mondja, hogy meglepődött), szeme-szája-orra (utóbbit tőlem örökölte) piros, és egy szintén piros, szív alakú medál van a nyakában. Roppant elégedettek vagyunk első közös gyermekünk kinézetével.


A nagy nyári Szandis akció érdekes könyvei

Ebben a bejegyzésben - hogy fokozzam a lassan tetőző állapotokat - összegyűjtöttem azokat a könyveket, melyeket megvásárlásra, vagy legalább alapos szimatolásra ajánlok. A lista szigorúan szubjektív (ah, ez lesz a blog új mottója), ezeken kívül még sok érdekes kötet szerepel az akcióban (rengeteg King, Agatha Christie, Kosztolányi, Szabó Magda stb.), érdemes végigmazsolázni.

Niccoló Ammaniti: Én és te (még nem olvastam, de az Én nem félek nagyon tetszett)
Paul Auster: New York trilógia
Sabina Berman: Én, én, én (azért vegyétek meg, mert én még 40%-kal olcsóbban vettem)
John Irving: Árvák hercege; Fohász Owen Meanyért (még nem olvastam őket, de érzem, hogy jók)
Margaret Mazzantini: Újjászületés (mert Nikkincs imádja és mert megkaptam most ajándékba)
Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete
Carson McCullers: Egy arany szem tükrében; Az esküvői vendég; Magányos vadász a szív; Óra mutató nélkül
Téa Obreht: A tigris asszonya
Andrew O'Hagan: Maf kutya kalandjai barátjával, Marilyn Monroe-val
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja
Luigi Pirandello: Színművek
Dorit Rabinjan: Lakodalmaink
José Saramago: Káin; Alentejo
Sam Savage: Firmin
Ingo Schulze: Adam és Evelyn
Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott
Elif Shafak: Szerelem; A város tükrei
Mihail Siskin: Levélregény
Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete (itt van néhány idézet is, emitt meg három karc)
Kurt Vonnegut: Macskabölcső / Cat's Cradle
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Richard Yates: A szabadság útjai
Silvia Avallone: Acél
Szabó Magda: Liber Mortis
Anthony Capella: A szerelem étke
Szécsi Noémi: Finnugor vámpír
John Fante: Kérdezd az út porát
David Foenkinos: Nathalie második élete
Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn
Beth Hoffman: Déli álmok
Italo Calvino: Láthatatlan városok
Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!
Arthur Japin: Casanova menyasszonya
Mathias Malzieu: A szív mechanikája
Colleen McCullough: Tövismadarak
Kathryn Stockett: A Segítség (mit keres ez a romantikus könyvek között...)
Fabio Volo: Ráadásnap
Margaret Atwood: Guvat és Gazella
Michael Chabon: Jiddis rendőrök szövetsége
Emily Arsenault: Az eltört teáspohár
Hilary Mantel: Holtaknak menete
Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála
Joe Hill: Szarvak
Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj; Talpra, halottak!
Lois McMaster Bujold: Chalion átka
Alaister Reynolds: Napok háza



2014. július 14., hétfő

De mi köze Veronnak Rózsa Sándorhoz?

"Dujmovics asztaltársasága, Dávid Jóska, Vékony doktor és Remete Pista tisztában voltak vele, hogy a polgári élet gyönyörűségein a kapitány legfőképpen a férfitársaságot, a bolgár dohányt és azt az áldott csöndet érti, amihez az elmúlt hónapokban ritkán jutott hozzá, lévén az ifjabb Lázó (a legtöbb kisdedhez hasonlóan) nem fogta föl édesatyja türelmes magyarázásából, hogy a fogak szaporodása olyan öröm, amit inkább a néma szerzetesek jámbor derűjével, mintsem a tatár hadak fékevesztett üvöltésével illik kifejezni."

Baráth Katalin: Az arany cimbalom

2014. július 3., csütörtök
Lihegve kaptatok fel a Fenyves soron, a Mecsek lábikrájánál. Átkozottul melegem van, folyamatosan szomjas vagyok, és azzal vigasztalom magam, hogy nem baj, a kirándulásokat mindig élvezem (főleg, ha már túl vagyok rajtuk), és este, miközben fekszem, mint egy halott* a kényelmes ágyon, Dávid Veront fogok olvasni.
Azt hiszem, ez marad a legerősebb impresszióm a könyvvel kapcsolatban. Őt vittem magammal nyaralni, és miután órákig mászkáltunk a dögletes hőségben, kimerülten kapaszkodtam a lapokba, és bőszen bólogattam, mert szegény Veron szintén a dögletes júliusi hőségtől szenved, hiper extra körülmények között. Húú. Hálás köszönet a cseles (vagyis az olvasót naiv hitében meghagyó) fülszövegért, ugyanis nem a megszokott, Veron felpattan és nyomozni kezd-helyzet áll fenn. Más a perspektíva, mert Ókanizsa kotnyeles hősnője ezúttal nem kívülálló, hanem személyesen érinti az adott bonyodalom - amiért nemcsak olvasóként, hanem bloggerként is hálás vagyok, mert krimisorozatok esetében mindig stresszelek, hogyan írok egy elfogadható terjedelmű bejegyzést az aktuális részről.:)
...
[Egyetlen sort írtam le: "Más, mint a többi."]

Miután mindenki kiheverte a rendkívül magasröptű jegyzetelési bravúrjaim okozta sokkot, megpróbálok spoilermentesen írni a könyvről.
(Mivel nincs ölnyi vörös felirat, nyugodtan lehet tovább olvasni.)
Eléggé meglepődtem, amikor az első fejezetben 1868 egy fagyos napja nézett vissza rám, egy, a megszokottól nagyon eltérő jelenettel; egy baktert faggatnak, bicskával fenyegetve, a reakció egy rosszul célzott arcul köpés. A bicska villan egyet, a bakter ordítani kezd. Így kezdődik a regény egyik szála, ami a régi betyárvilágba vezet minket vissza, ami minden, csak nem parasztosan romantikus, hanem kegyetlen, erőszakos, és sokszor embertelen. A másik idősík 1914-be röpít; az osztrák trónörökös és felesége halott, Bécs Szerbia válaszára vár. Mindig elcsodálkozom (és egyben elborzadok), hogy az utólag jelentékeny mozzanatokat, eseményeket mennyire máshogy kezelték. Mi tudjuk, hogy nemsokára kitör az első világháború, de 1914-ben, az ókanizsai Nagyvendéglőben még csak erőfitogtatásról spekulálnak és a császár korára utalgatnak.
Annál nagyobb esemény egy társaskocsi eltűnése, főképp Veron életében, de a rejtély ezúttal nemcsak őt, hanem a családját és Pistát is érinti. Érdekes volt megfigyelni, mennyire más a stílusa a betyárszálnak, Veron nézőpontjának és a férfiak szemszögének. Veron, bármennyire is megváltozott az élete A borostyán hárfa befejezése után, vehemens tulajdonságait nem veszíti el.
Újdonság viszont az isteni Remete Pista gondolataiba bepillantani, aki a korszakot meghazudtolóan (és roppant imponáló módon) liberális nézeteket valló, felvilágosult ember, de bizonyos dolgokban a régi világhoz húz a szíve, ami elég vicces dolgokat eredményez. Olyan szívesen elmesélnék egy-egy jelenetet, például amiben a hatéves Veron, a kis Pista és egy Benedek Elek mesekönyv szerepel, de sajnos ez is spoileres lenne a fülszöveghez képest, úgyhogy kénytelenek lesztek utánanézni. Ellenben a kedves kiművelődött a kutya-macska viszonyban álló pár virtusából, olyan kíváncsi lennék, mit mondana erre a sorozatra.

Nemrég fejeztem be a Mitágó-erdőt, és az jutott eszembe, hogy mindkét helyszín, az ősvadon és a puszta a maga módján totál félelmetes. Az erdő nemigen szorul magyarázatra, ellentétben a sokszor lefitymált pusztára, ahol tényleg nincs semmi, se facsoport, se szurdok, hegyek, folyó vagy bármi. És éppen ez benne a félelmetes. A nagy büdös semmi. Télen a végtelen hómező, nyáron a portenger, ahol nincs menedék vagy árnyék, viszonyítási pont meg alig.
A másik dolog, ami elgondolkodtatott, egy emberi tényező, ami legalább annyira állandó, mint a puszta közönye; az emberi gyűlölet, az, hogy az emberek több évtizedes sérelmeket, fájdalmakat hordoznak magukban, ami egyre mélyebbre vájja magát, míg képtelenek lesznek megszabadulni tőle. De nem is akarnak. Ez tartja őket felszínen, ez a sarkcsillaguk az életben. És nemhogy nem okoz nekik erkölcsi megrázkódtatást, hogy emiatt vétlen embereknek okoznak sérelmeket, hanem teljesen reálisnak látják.

A szokásosnál elgondolkodtatóbb, komorabb regény Az arany cimbalom, mégis megtartja a sorozat stílusjegyeit, az ízes, igényes mondatokat, amiket többször elolvasni is öröm, a humort, és persze a szövevényes bűntényt. Majdnem leírtam azt, hogy "bájos", de nem akarom, hogy valaki a rózsaszín-lányos jelentésre gondoljon. Ezek a regények úgy bájosak, mint Ókanizsa mint egy rendezett kisváros, aminek megvannak a jellegzetes alakjai, a nagydarab, indulatos csendőrkapitány, a csípős nyelvű pletykaintézetet üzemeltető nénik, a csábos nő, vagy a megfontolt doktor, és ahol a látszat ellenére mindig történik valami.

________________
* A hasonlatot egy kislánynak köszönhetem, aki egy túra elején - mely rögtön egy meredek emelkedővel kezdődött, mellesleg ez volt a nevezetes 20 km-es vidámkodás - megkérdezte, hogy "Anya, ha ennek vége, fekhetek úgy, mint egy halott?" Esküszöm, pusztán emiatt megérte végigkínlódni azt az utat.

Sorozat: Dávid Veron 4.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014
Ár: 3480 Ft
Az írónő blogja


Amikor a könyvmolyok megőrülnek

Remélem, katacita nem haragszik a Joy napok-post címét idéző kezdésért.

Szóval, elindult a Szandi nagy nyári akciója, ami felettébb veszélyes, mert ilyenkor sokan azt is megveszik, ami annyira nem érdekli őket, de hát ennyi pénzért megéri, na, igazán.
Vannak érdekes könyvek, de próbálom visszafogni magam. Nézzétek át a listákat, van pl. Szofja Tolsztaja élete, ami szerintem egy szuper könyv, meg... basszus, elfelejtettem, mit akartam még mondani.

Ja, és
Zsuzsa!!! Van Dorit Rabinjan: Lakodalmaink 440 Ft-ért!

Mindenkinek várom szeretettel a gyónását.

2014. július 8., kedd

Szokás szerint mindenről

Eltűntem néhány napra, mert nyaralni voltunk, és olyankor nem szeretek a világgal foglalkozni. Visszagondolva hülyeség volt elcipelni a laptopot, de már mindegy. Ettől függetlenül elpanaszolom, hogy milyen szar nehéz sporttáskát cipelni hegy lábához épült városban, 34 fokban és enyhén másnaposan. Bár akkor még semmi bajom nem volt... viszont a kocsiban nem kellett volna 2048-at játszani, egész napos, masszív hányingert és erőteljes agressziót okozott.
Ma meg úgy volt, hogy egész nap a strandon fogunk dögleni, de azért is teszek az időjárásra, tökéletesen megfelel most a kanapén heverni és a netet bizgerálni. Legalább elmúlnak a hólyagok a vállamról.

Számomra is meglepő módon nem tíz könyvet vittem magammal, hanem kettőt (meg a kindle-t, oké), Az arany cimbalmot teljesen elolvastam, A madarak, vadak, rokonokat meg félig, és tegnap éjszaka, a nagy bágyadtság és szenvedés közepette be is fejeztem. Úgy jártam, mint Nima, aki most Moningozik, egy nap megkívántam Durrellt, pontosabban a Korfu-könyveket. A tavalyi nyaraláson a Családom és egyéb állatfajtákat elevenítettem fel, olyan szép hagyománynak tűnt a második résszel folytatni. Igen, rohadt sok érdekes könyv van a világon, de ez kb. a századik problémám, másrészt úgyse fogunk tudni mindent elolvasni. Remélem, ezzel senkinek nem gázoltam a lelkébe.
A Durrellről írni nem fogok, mert nem tudok mit. Vannak dolgok, amik nem mennek, pl. normális hosszúságú postot írni egy olyan regényről, ami csak átfolyt rajtam (nem A cimbalom, az jó volt), és normál esetben két mondatban intézném el, vagy egyáltalán nem írnék róla. A The Selection folytatására sem bírom rávenni magam, annyira elkényeztetett a két nyaralós könyvem, hogy belebetegszem, ha eszembe jut Kiera Cass bugyutasága.
Egyébként a kedves Vajákot olvasott tavaly és most is, olyan szép dolog a szinkronicitás.

Nita sikeresen felélesztette a körömlakkozás iránti, kihunytnak hitt szenvedélyem. Ne örülj, te galád, lesz még neked szülinapod.:P Nyugi, nem fogom fotókkal elárasztani a blogot, hogy azt a maradék két férfiolvasót is elijesszem, pedig nagyon szép körmeim vannak. Amennyit szívok a bőrömmel, annyit vigyoroghatok a hajammal és a körmeimmel.

Apropó, blog! Ha jól emlékszem, július 27-én indítottam, még a freeblogon, amit azóta elnyelt az internet fekete lyuka meg csápja. Csak az évben nem vagyok biztos, nem emlékszik valaki, hogy 2006 vagy 2007? Mindegy, egy idő után nem foglalkoztam vele, annyi számított és számít, hogy van hozzá kedvem. Kurva unalmas lehetek ennyi idő után.:D

Kellett ide egy szép kép
Tényleg, szülinap. Nemsokára nekem is lesz, és mindenkit nyomatékosan kérek, hogy ne küldjön/vegyen könyvet. Komolyan beszélek. Nem, nem arról van szó, hogy én sajnálom mástól az ajándékot. Csak éppen
1. kurva sok könyvem van és rajtuk kívül is nagyon sok érdekel;
2. nyomaszt a sok olvasatlan könyvem;
(igazság szerint egy csomótól szeretnék megszabadulni)
3. a postaköltség iszonyatos. Régen 5-600 Ft-ért elküldhettünk egy átlag méretű és súlyú könyvet, ez felment min. ezer forintra. Jobban szeretném, ha valaki ezt a sápot magára, a gyerekére, kedvesére, a sarki virágárus nénire költené.
4. kevés könyv van, amit szeretnék. Volt egy nagyon hörcsög korszakom, amikor a könyvvásárlással kompenzáltam, de ez szerencsére elmúlt. Legalábbis egyelőre. Uncsi felnőtt (vagy mi a franc) lettem, amikre égetően vágyom, nem lehet ilyen egyszerűen megszerezni, és a legtöbbért nekem kell heroikus erőfeszítéseket tennem.
5. látom, ahogy néhány ember nagyban gondolkodik. Persze, Amadea nyerni akar a kis versenyükben, ahol a legkevesebb könyvet beszerző korlátlanul vandálkodhat a Szamócában! Bevallom, roppant viccesnek találom, hogy tavalyelőtt még én voltam a legrosszabb (133 könyv, asszem), most meg a többiek térdét csapkodom a röhögéstől, amiért vezetek a versenyben. De, egyrészt fezer fog nyerni, másrészt, ha könyvet akarnék venni, megtenném, és nemcsak azért, mert voltam már néhányszor túrázni a Nagyúrral (ez a G.I. Jane már három hete nem volt edzeni).
Nagyon remélem, hogy senkit nem bántottam meg. Én továbbra is szívesen ajándékozok könyvet, utalványt, bármit, bár, emlékeim szerint karácsonykor szokott lenni a nagy banzáj, amikor keresztbe-kasul mennek a csomagok.

Mi van még? Ja, akarok főzni uborkalevest, meg baracklekvárt - az utóbb időben készítettem eper-ribizli-és narancslekvárt - meg gyümölcslevest minden mennyiségben, lassan mérgezést kapok tőle, de nem bírom megunni.

Utolsó szösszenet: fény derült a több hónapos rejtélyre, vagyis arra, mit művel a szomszédunk, aki egész nap angolul üvölt, jajong, nyíg. Oltári hangos, már az alatta lakó is felkiabált neki. Ma - miután a nyaraláson kifogtunk néhány paraszt szállóvendéget - nem bírtuk tovább ás bekopogtunk, hogy mi a francot művel, és ugyan legyen már szíves kicsit halkabban lenni. Egy lúzer, bunkó huszonévesre számítottam, aki egész nap focit néz, ehelyett egy gondterhelt, meglett férfi meredt ránk. Szelídre erőszakolt hangon megkérdeztem tőle, hogy mi a faszt ordít egész nap mit csinál. - Sportkommentátor vagyok - felelte sóhajtva, a szoba felé intve.
Sportkommentátor, bazmeg. Ennél már csak egy dobos lenne jobb.

Ui.: istenien cuki cicás videó.