Marsbéli krónikák

"Fogtam a szent vallási ereklyéjét, és egy fogóval meg egy csavarhúzóval hosszú szálkákra vagdostam. Ha van Isten, a helyzetre való tekintettel csak elnézi nekem a dolgot.
Ha pedig az egyetlen rendelkezésre álló vallási ikon tönkretétele miatt sebezhetővé váltam a marsi vámpírok számára, akkor így jártam, vállalnom kell a kockázatot."

Andy Weir: A marsi

"Erre rábasztam.
 Ez a jól megfontolt véleményem.
 Rábasztam."

Így kezdődik Andy Weir közőrjöngésnek örvendő regénye. Igazi epic kezdőmondat, fel is jegyeztem a legjobb kezdőmondatokat tartalmazó piszkozatomba.
De én is rábasztam, mert már megint elszórtam valahova a jegyzetem, szóval kénytelenek lesztek beérni a kósza gondolataimmal. Nem mintha nem írtak volna le már mindent vele kapcsolatban, de ahogy Mark lesz valószínűleg az első ember, aki meghal a Marson, én leszek az első, aki nem lesz rajongó.

Tulajdonképpen innentől tökmindegy, mit fogok írni, mert úgyis csak ennyi marad meg mindenkiben.:P De azért koptatom a billentyűket (a "tépem a számat" ezúttal téves kifejezés lenne), mert ez a kedvenc hobbim.
Ez egy korrekt könyv. Scalzinál írtam egyszer, hogy baromi nehéz lehet ilyen... kiegyensúlyozott könyvet összehozni. Legyen könnyű, pörgős, vicces, de legyen mondanivalója és mélysége is, meg ne papírmasé figurák rohangáljanak benne. Ez a drága Andynek is sikerült, sőt, Scalzinál jóval több tudományt vagy mit szuszakolt a könyvébe, tehát az ínyenc sci-fi imádóknak is tetszhet (sőt, tetszik), nemcsak a műfajszüzeknek.
Ahogy az tudott, szegény Mark nem elég, hogy ott ragad a Marson, képtelen kapcsolatba lépni a csapatával és a Földdel is. Mit csinálna ilyen esetben egy átlagos ember? A sárga földig leinná magát, utána szép lassan éhen halna. Ezért nem küldenek átlagembereket az űrbe meg egy másik bolygóra. Helyette kilövik Markot, aki a mindenféle kiképzés és amerikaisága mellett még pluszban is... optimista? Túlélő típus? Igen, meg makacs. Néhány okos ember azt mondja, Mark nagyon is depressziós, ezért tűz ki maga elé célokat. Tuti így van, meg az asztronauták a világon meg azon kívül mindenre fel vannak készülve, de azért jólesett volna a pesszimista lelkemnek egy kis nyilvános nyűglődés. Ha valahol, hát a Marson igazán jót lehet nyafogni, a porszemeket aligha zavarja.
Igen, tudom, genya vagyok, miért akarom, hogy ez a fickó szenvedjen, elég fejtörést okoz neki, hogy ne robbantsa fel magát / ne haljon éhen vagy szomjan addig, amíg a következő expedíció oda nem ér. Ha jól emlékszem, ez négy éves marsi üdülést jelent. Egyedül, némi diszkózenével és az A.C. összessel felszerelkezve. Úristen.
(Arra még mindig nem bírtam rájönni, miért akar valaki űrhajós lenni. Csak szívás lehet a vége.)
Hogy kinyögjem végre, mi bajom van: ja, már mondtam. Túl amerikai. Mindenki olyan laza, mint egy éppen kinyúlt gumibugyi, hangos, káromkodik, viccesen riposztozik.  Amivel nincs baj, csak nekem nem jön be.
A másik dolog (ha a gumibugyi után nem, ezek után biztos jönnek a kövek postán): kiderült, hogy ez a könyv a határom a sci-fiben, vagy ez a fajtája, ha úgy tetszik.

Itt kiteszem a pontot, mert ha valamivel nem vagyok kompatibilis, azon nem szeretek hosszan rugózni. Nem passzol a lelkivilágomhoz, de rajtam kívül tényleg mindenki imádja, tehát miattam senki ne tartóztassa meg magát. És még azt is megtudjátok, hogyan kell hidrazin segítségével vizet előállítani, meg pisivel rakétaüzemanyagot, és a plutónium tulajdonképpen tök jó dolog.

Eredeti cím: The Martian
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2014
Fordította: Rusznyák Csaba
Ár: 3495 Ft

Csillagközi invázió, azaz lőjük szét a világegyetemet!

Ez egy rendhagyó post lesz arról, hogyan csavarta el a fejemet ez a dög Scalzi - akinek majdnem olyan brutális feje van, mint Pelevinnek, és nem kicsi dolog versenyre kelni egy orosz posztmodern szerzővel -, mivel a világon mindent leírtak már a Vének háborúja-sorozatról, ráadásul szerény személyem csak gyakorlott túrórudi-pusztítónak nevezhető, rutinos sci-fi olvasónak viszont nem. Tehát, aki mélyintelligens elmélkedést vár Heinlein hatásától kezdve az intelligens idegen lényekkel való kapcsolatig, elgondolkozva az írástechnikáról, az ne folytassa az olvasást.
Bár, akinek ilyen elvárásai voltak, valószínűleg szélütést kapott a bekezdés végére.

Előfordul nálam, hogy hosszas ideig elmeditálok, mi is legyen a következő olvasmányom - roppant izgalmas kérdés, igen -, és a töprengés során több válasz felmerül. Az Őrült Hold alatt és a Mr. Gwyn után voltam. Valami egyszerű, férfias (ez volt a kulcsszó), szórakoztató regényre vágytam. Fél napos meditálás és a kedves őrületbe kergetése (ő tehet róla, nem én) után nagyon konkrét válasz született: a Vének háborúját akartam olvasni - hiába ajánlgatta vicomte Hrabalt (az neked egyszerű?!) és A fekete sereget, tudtam, hogy nekem ez kell és kész.

Király ez a könyv.
Több helyen olvastam, hogy Scalzi döbbenetesen túlértékelt, és lehet, hogy így van - boldog antiszociális könyvmoly vagyok -, de szerintem ez a könyv nagyon jól van összerakva. Elképzelem a fickó hörcsögfejét, ahogy a billentyűzet fölé hajol, leüti az utolsó betűt, és elégedetten hátradől. Tizenkét változatban sorakozik egymás alatt az első három mondat, és végre megtalálta a tökéletes verziót:

"Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe."

Ezzel a három mondattal elérte, hogy a kanapéra ragassza a seggem, és kb. a történet felénél eszméljek fel kábultan. Scalzi egy nagyon ősi ösztönömhöz nyúlt hozzá (nem, nem a lövöldöző kisgyerekhez, bár volt játékpuskám és imádtam a harmadik emeleti panel konyhájában matchboxokat ütköztetni egymásnak anya lába alatt): a csodálkozó, mesére éhes kisgyerekhez, aki még mindig ott van bennem, és remélhetőleg ott is marad. Elbújsz valami titkos helyre, ahol senki nem találhat meg, a felhúzott lábadnak támasztod a mesekönyvet és elmerülsz a csoda világában. A szemed tágra nyílik, lerágod a körmöd az izgalomtól és libabőrös leszel, amikor valami rettenetes következik.
Nagyjából én is ezt csináltam. Néhány órára elfelejtettem a világ minden nyűgét, beszippantott a Scalzi-féle igen ellenséges, káromkodásokkal teli és tesztoszteronban bugyugó világegyetem, multiverzum vagy mi a franc. Guilty pleasure, de imádom, ha egy könyvben rondán beszélnek, mert én is ezt csinálom, csak leszoktam róla, hogy néha civilizáltnak tűnjek. Néha felvihogtam, vagy inkább sokszor. Mondjuk a Parlamentnél lévő Petőfi-szobor mellett (nem is mertek utána fotózni, pedig az igen dekoratív pöttyös szoknyámban voltam). Istenem, de hülye ez a fickó. A Szellemhadtest végén, a Köszönetnyilvánításban azt írja Scalzi, hogy a kislánya szerint "Apu olyan uncsi lett". Athena, bocsi, de imádom, ha apu uncsi. Majd egyszer megérted.
Tulajdonképpen kabátkönyv ez a regény. Persze minden, csak nem pihepuha, hiszen non-stop lőnek meg ölnek benne. Menj a mittoménmilyen bolygóra vagy hova. Lődd szét az ellenséget, akkor is, ha csápos, ha háromcentis, ha őzikére hasonlít. Lődd szét, bombázd le, pörköld meg, különben ő öl meg téged. Vagy megesz, ami legalább olyan szar opció. A világegyetem végtelen, ellenséges és tele van agresszív, ronda dögökkel. Például az emberekkel.
És John Scalzi, amellett, hogy összerakott egy könnyed, vicces, mégis baromi jól működő sci-fit, még a mézesmadzagot is húzgálja, jobban, mint a szappanoperák ócska függővégei. Igen, én is bekaptam a horgot.

Egy könyvig bírtam, A titkos kert után azonban nem bírtam tovább - remélem, mindenki csodálattal adózik a változatos olvasmánylistámnak - muszáj volt beszereznem a Szellemhadtestet, hiába derül ki az első kötet vége felé, kik azok a Különlegesek és miért nem vegyülnek a reguláris katonákkal.

Ez a könyv már komolyabb hangvételű. A Vének háborúja volt a tűzijáték, amivel Scalzi magára vonta az emberek figyelmét, a második rész viszont már azokat szólítja meg, akiket a lövöldözésen és mindenféle dögökön kívül komolyabban érdekel a sci-fi. Nem, közel nem a mélyvíz, de nem is a hiperkönnyed ballasztkönyv. A humor minimálisra csökken, más az elbeszélő és az emberiség igen komoly problémával kerül szembe. Ennek megfelelően a Szellemhadtest már nehezebben csúszott le, de szerettem olvasni. Igen, roppant velősen véleményezek, de nem akartam különösebben agyalni meg oldalnyi jegyzeteket készíteni, csak elmerülni egy másik világban. Néha erre van szükségem. Bezzeg a tegnap elkezdett Mrs. Dalloway, na, attól majd öt tyúkszem nő az agyamra és átbújok néhány önéletrajzot meg internetes cikket. Változatos olvasmánylista, ugye.

Az első két rész befalása után megpróbálok uralkodni magamon, hogy két nap múlva ne vegyem meg Az utolsó gyarmatot (sőt, ha már ott vagyok, a negyedik részt is), ami ismét más stílusú regény. Tetszik nekem ez a pasi, hogy nem egy kaptafára írja a könyveit.
Ja, és nemsokára megjelenik A lázadás hangjai, ami a sorozattól függetlenül is olvasható, éljen.:)

Ui.: igaz, hogy észvesztő tempóban jelentek meg egymás után a kötetek, és nagyon örülök, hogy Scalzi ennyire bejött az Agavénak, de legalább arra figyelhettek volna, hogy az első részben FejGépnek fordított szó a második részben ne AgyGép legyen.
Ui2.: A Vének háborújában szerepel egy Gaiman és McKean nevű egyén. A második részben bizonyos katonákat már nyíltan híres sci-fi írókról neveznek el.

Eredeti cím: Old Men's War
Sorozat: Vének háborúja 1.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2012
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2880 Ft

Eredeti cím: The Ghost Brigades
Sorozat: Vének háborúja 2.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2012
Fordította: Farkas István
Ár: 2880 Ft
Az író honlapja

Egymás szemében

"Néha úgy érzem, ez valami személyes játék, valamiféle be nem jelentett versengés folyik, ki a titokzatosabb."

Gillian Flynn: Holtodiglan
Értékelés: 3 hajszál az 5-ből
Kedvenc karakter: Boney nyomozó

Hetekkel ezelőtt olvastam ezt a nyüves könyvet, de nem bírtam rávenni magam, hogy írjak róla. Mert nem tetszett és kicsit dühös vagyok, magamra és a könyvre egyaránt. Pedig istenbizony, akartam szeretni, alig vártam, hogy sorra kerüljön, hogy én is megtudjam, miért ilyen átkozottul izgalmaz ez a regény. Kár, hogy nem jöttem rá, sajnálom, hogy elvett öt napot az életemből.
Az a legnagyobb bajom vele, hogy ez az egész nekem túl... egyszerű. Annyira amerikai, annyira hatásvadász. Nem azt mondom, hogy nincs jól megírva, ellenkezőleg, üvölt róla a precíz szerkesztés, szinte látom, ahogy az írónő centinkét adagolja az információt, és, mint egy dél-amerikai szappanopera, a legizgibb résznél vált nézőpontot, szinte látom magam előtt, hogy a nyelve hegyét is kidugja igyekezetében.

A cselekményről nem tudok többet írni, mert spoileres lenne, jöjjenek a szereplők. Hogyismondjam... kicsit kilógott a lóláb, lehetett látni, hogy mikor mi bukkanhat elő. Ezenkívül: Amy egy hülye picsa, mindentől függően és függetlenül, Nick egy málé majom. Persze nem az ellenszenves jellemek miatt nem szerettem ezt a könyvet, kifejezetten vicces volt, amikor Amy azt taglalja, hogy ha pontosan két percig sír, nagyon szép, és mennyire izgatta mindig a lehetőség, hogy két férfi durván összeverekedjen érte. Nick meg... jaj, amikor leírja, hogy rejszolás után a farka úgy feküdt a combján, mint valami árva kis állat (vagy valami ilyesmi), majdnem sírva röhögtem. Nick pedig tényleg elsírja magát az ominózus hasonlata után.
Nick, fogadj meg egy tanácsot: soha ne bízz olyan nőkben, akik mindent meg tudnak magyarázni.
Tönkreteszik az életed.
Érdekes párost alkotnak, azt meg kell hagyni, az önimádó ribanc és az önsajnáló ideggóc. Mindketten úgy hordozzák gyerekkori sérelmeiket, mint a dicsőség zászlaját. És pont úgy passzolnak egymáshoz, hogy ezek a régi, varasodó sebek vérezni és viszketni kezdenek. Az is érdekes, hogy ki milyen ember az aktuális párja mellett, ki hogyan reagál a másik jellemére. Az pedig nagyon, nagyon veszélyes, ha valaki egy vágyképbe szeret bele. És ha szerepet játszik.

A megoldást, a befejezést túl erőltetettnek éreztem, és még lenne min morfondíroznom (pl. hogy miért kell a házasságot ennyire túlmisztifikálni - nagyon nem értek hozzá, az én szememben olyan, mint egy normál együtt élés, csak vannak hozzá papírok, hogy Amerikában tényleg ilyen manipulatív médiacirkusz van), de nem akarok ezzel a könyvvel többet foglalkozni.
Eléggé lefitymáltam, pedig ennyire nem volt rossz. Sőt, egyáltalán nem rossz, csak nem tudott megérinteni. Jól megszerkesztett, de a "lélek", a vitalitás (éljenek a hülye szavak) hiányzik belőle. Vagy túl sok gagyi krimit meg thrillert olvastam fiatalabb koromban és már nem tudom értékelni az ilyen regényeket.

Ui.: ebben, ill. hasonló témában nekem sokkal jobban ízlett Joanne Harristől a Kékszeműfiú. Neem, Harris nem nyálas, tündibündi szerző, aki limonádékat irkál, ahogy sokan vélekednek róla a Csokoládé filmváltozata alapján.

Eredeti cím: Gone Girl

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2013

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 3700 Ft

Az írónő honlapja