Csillagközi invázió, azaz lőjük szét a világegyetemet!

Ez egy rendhagyó post lesz arról, hogyan csavarta el a fejemet ez a dög Scalzi - akinek majdnem olyan brutális feje van, mint Pelevinnek, és nem kicsi dolog versenyre kelni egy orosz posztmodern szerzővel -, mivel a világon mindent leírtak már a Vének háborúja-sorozatról, ráadásul szerény személyem csak gyakorlott túrórudi-pusztítónak nevezhető, rutinos sci-fi olvasónak viszont nem. Tehát, aki mélyintelligens elmélkedést vár Heinlein hatásától kezdve az intelligens idegen lényekkel való kapcsolatig, elgondolkozva az írástechnikáról, az ne folytassa az olvasást.
Bár, akinek ilyen elvárásai voltak, valószínűleg szélütést kapott a bekezdés végére.

Előfordul nálam, hogy hosszas ideig elmeditálok, mi is legyen a következő olvasmányom - roppant izgalmas kérdés, igen -, és a töprengés során több válasz felmerül. Az Őrült Hold alatt és a Mr. Gwyn után voltam. Valami egyszerű, férfias (ez volt a kulcsszó), szórakoztató regényre vágytam. Fél napos meditálás és a kedves őrületbe kergetése (ő tehet róla, nem én) után nagyon konkrét válasz született: a Vének háborúját akartam olvasni - hiába ajánlgatta vicomte Hrabalt (az neked egyszerű?!) és A fekete sereget, tudtam, hogy nekem ez kell és kész.

Király ez a könyv.
Több helyen olvastam, hogy Scalzi döbbenetesen túlértékelt, és lehet, hogy így van - boldog antiszociális könyvmoly vagyok -, de szerintem ez a könyv nagyon jól van összerakva. Elképzelem a fickó hörcsögfejét, ahogy a billentyűzet fölé hajol, leüti az utolsó betűt, és elégedetten hátradől. Tizenkét változatban sorakozik egymás alatt az első három mondat, és végre megtalálta a tökéletes verziót:

"Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe."

Ezzel a három mondattal elérte, hogy a kanapéra ragassza a seggem, és kb. a történet felénél eszméljek fel kábultan. Scalzi egy nagyon ősi ösztönömhöz nyúlt hozzá (nem, nem a lövöldöző kisgyerekhez, bár volt játékpuskám és imádtam a harmadik emeleti panel konyhájában matchboxokat ütköztetni egymásnak anya lába alatt): a csodálkozó, mesére éhes kisgyerekhez, aki még mindig ott van bennem, és remélhetőleg ott is marad. Elbújsz valami titkos helyre, ahol senki nem találhat meg, a felhúzott lábadnak támasztod a mesekönyvet és elmerülsz a csoda világában. A szemed tágra nyílik, lerágod a körmöd az izgalomtól és libabőrös leszel, amikor valami rettenetes következik.
Nagyjából én is ezt csináltam. Néhány órára elfelejtettem a világ minden nyűgét, beszippantott a Scalzi-féle igen ellenséges, káromkodásokkal teli és tesztoszteronban bugyugó világegyetem, multiverzum vagy mi a franc. Guilty pleasure, de imádom, ha egy könyvben rondán beszélnek, mert én is ezt csinálom, csak leszoktam róla, hogy néha civilizáltnak tűnjek. Néha felvihogtam, vagy inkább sokszor. Mondjuk a Parlamentnél lévő Petőfi-szobor mellett (nem is mertek utána fotózni, pedig az igen dekoratív pöttyös szoknyámban voltam). Istenem, de hülye ez a fickó. A Szellemhadtest végén, a Köszönetnyilvánításban azt írja Scalzi, hogy a kislánya szerint "Apu olyan uncsi lett". Athena, bocsi, de imádom, ha apu uncsi. Majd egyszer megérted.
Tulajdonképpen kabátkönyv ez a regény. Persze minden, csak nem pihepuha, hiszen non-stop lőnek meg ölnek benne. Menj a mittoménmilyen bolygóra vagy hova. Lődd szét az ellenséget, akkor is, ha csápos, ha háromcentis, ha őzikére hasonlít. Lődd szét, bombázd le, pörköld meg, különben ő öl meg téged. Vagy megesz, ami legalább olyan szar opció. A világegyetem végtelen, ellenséges és tele van agresszív, ronda dögökkel. Például az emberekkel.
És John Scalzi, amellett, hogy összerakott egy könnyed, vicces, mégis baromi jól működő sci-fit, még a mézesmadzagot is húzgálja, jobban, mint a szappanoperák ócska függővégei. Igen, én is bekaptam a horgot.

Egy könyvig bírtam, A titkos kert után azonban nem bírtam tovább - remélem, mindenki csodálattal adózik a változatos olvasmánylistámnak - muszáj volt beszereznem a Szellemhadtestet, hiába derül ki az első kötet vége felé, kik azok a Különlegesek és miért nem vegyülnek a reguláris katonákkal.

Ez a könyv már komolyabb hangvételű. A Vének háborúja volt a tűzijáték, amivel Scalzi magára vonta az emberek figyelmét, a második rész viszont már azokat szólítja meg, akiket a lövöldözésen és mindenféle dögökön kívül komolyabban érdekel a sci-fi. Nem, közel nem a mélyvíz, de nem is a hiperkönnyed ballasztkönyv. A humor minimálisra csökken, más az elbeszélő és az emberiség igen komoly problémával kerül szembe. Ennek megfelelően a Szellemhadtest már nehezebben csúszott le, de szerettem olvasni. Igen, roppant velősen véleményezek, de nem akartam különösebben agyalni meg oldalnyi jegyzeteket készíteni, csak elmerülni egy másik világban. Néha erre van szükségem. Bezzeg a tegnap elkezdett Mrs. Dalloway, na, attól majd öt tyúkszem nő az agyamra és átbújok néhány önéletrajzot meg internetes cikket. Változatos olvasmánylista, ugye.

Az első két rész befalása után megpróbálok uralkodni magamon, hogy két nap múlva ne vegyem meg Az utolsó gyarmatot (sőt, ha már ott vagyok, a negyedik részt is), ami ismét más stílusú regény. Tetszik nekem ez a pasi, hogy nem egy kaptafára írja a könyveit.
Ja, és nemsokára megjelenik A lázadás hangjai, ami a sorozattól függetlenül is olvasható, éljen.:)

Ui.: igaz, hogy észvesztő tempóban jelentek meg egymás után a kötetek, és nagyon örülök, hogy Scalzi ennyire bejött az Agavénak, de legalább arra figyelhettek volna, hogy az első részben FejGépnek fordított szó a második részben ne AgyGép legyen.
Ui2.: A Vének háborújában szerepel egy Gaiman és McKean nevű egyén. A második részben bizonyos katonákat már nyíltan híres sci-fi írókról neveznek el.

Eredeti cím: Old Men's War
Sorozat: Vének háborúja 1.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2012
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2880 Ft

Eredeti cím: The Ghost Brigades
Sorozat: Vének háborúja 2.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2012
Fordította: Farkas István
Ár: 2880 Ft
Az író honlapja