Ennél a könyvnél ez kifejezetten szívás, mert nehéz róla csacsogni. Nokedlivel elég régóta vadászunk rá a könyvtárban, mert mindig kinn volt valakinél, de legutóbb sikeresen lecsaptunk rá. Bevallottan azért olvastam el ezt a könyvet, mert igazolni akartam néhány kisebb-nagyobb hülyeségemet, azaz bizonyos tulajdonságaimat kéretik nem debilnek minősíteni vagy a kiirtásukkal próbálkozni. Nem mondom, hogy az önértékelésem teljesen helyre billent, de bizonyos dolgokban megnyugtatott - például abban, hogy kb. hat ember az, akire egyszerre tudok figyelni, ennél nagyobb társaságban általában kussban maradok, főleg, ha ezek az emberek idegenek -, már csak ennyiért is megérte elolvasni.
Tetszett a könyvben, hogy kis történeteket ékel be a kísérletek és statisztikák közé, kellően olvasmányos és gördülékeny stílusban, ezért is haladtam vele viszonylag gyorsan, kevésbé éreztem azt, hogy szükségem van mellé egy regényre, mint más non-fictionöknél. Nagyon röhögtem a szerző utolsó oldalon lévő fotóján; szép, okos, intelligens nő, de a képről ordít, hogy introvertált - általában nem szeretjük, ha fotóznak minket. Igen, királyi többes, néha még nekem is jólesik az az érzés, hogy tartozom valahova és nem két csoport között állok.
Susan Cain nem kisebbrendűségi komplexustól vezérelve írta meg a könyvét, nem tutujgatja a magának való emberek érzékeny lelkivilágát és nem küldi el az extrovertáltakat a búsba. Szeretem az egyensúly gondolatát, ami itt megjelenik; mindkét típusnak megvannak az előnyei és a hátrányai, sőt, nem választja el élesen a két csoportot, azaz nincsenek vegytisztán intro-és extrovertált emberek. Ráadásul az introvertáltak kénytelenek egy extrovertált álarcot felépíteni, mert ezt a viselkedési stílust tartja eszményképnek az amerikai és az európai kultúra.
Abszolút laikus vagyok a témában, de nekem úgy tűnik, a szerző kellően alapos munkát végzett ahhoz, hogy érthetően, de tényekkel és szakmai háttérrel - szakértők véleményével, cikkekkel, kutatási eredményekkel - alátámasztva mutassa be a két személyiségtípus széles körre kiterjedő hatását, kezdve a fogalmakkal, és már itt "képlékenyebben" fogalmaz, nem úgy, mint a tankönyvek kőbe vésett, kizáró definíciói. Mondjuk inkább úgy, hogy bemutatja a saját kutatását a témában, miért tartjuk a lazaságot pozitív tulajdonságnak, a bőbeszédű embert okosabbnak a hallgatagnál és miért nem jó ötlet az egylégterű irodák kialakítása, és miért jó népszerű professzorként a WC-fülkében (feltámasztott lábbal!) elrejtőzni. Annyira röhögtem azon, mennyire elterjedt még mindig ez a mezei módszer, és valószínűleg az is marad.
Cain a biológiai és a kulturális háttérre is kitér, a hormonokra, öröklésre, tippeket ad, hogyan tegyünk könnyebbé bizonyos helyzeteket - itt kicsit kizáróvá vált, mert jogászok, pénzügyesek a főbb "szereplők", és, bár hasznosnak tűnnek az introvertáltaknak javasolt tárgyalási technikák, nem hiszem, hogy egy tanár vagy egy pénztáros kellően hasznosítani tudja őket. Marad a WC-fülke, hiába.
Szerencsére az utolsó fejezet, amely a gyerekneveléshez kapcsolódik, már általánosabb példákat hoz fel, bár azt nem tudom, nálunk mennyire elterjedt a csoportos foglalkozás. Intenzív élmény volt az olvasása, eszembe juttatott egy csomó megalázó élményt általános iskolás koromból és azt, mennyire nem tudott velem mit kezdeni anya.
Hm, ahhoz képest, hogy azt hittem, két sort nem bírok kinyögni a könyvről, egész hosszú lett a post. Örülök, hogy végre elolvashattam, szeretnék további hasonló tematikájú könyvekkel megismerkedni, remélhetőleg idén belefér legalább még egy.
Ui.: óriási piros pont jár a kiadónak és a közreműködőknek, hogy kb. két darab hiba van a könyvben. Hibátlan könyv nincs, ez tudott.
Kiadó: Háttért
Kiadás éve: 2013
Fordította: Ehmann Bea
Ár: 3490 Ft
