Hadiállapotleírás a Monstress ötödik részét követően

Forrás

Kezdem azt érezni, hogy szelektív Alzheimer-kórban szenvedek, ugyanis a feledékenységem a Monstress - Fenevad képregénysorozatra terjed ki (nagyobb részt, a többit úgyse vallom be), jelentékeny frusztrációt és dühödt újraolvasáshullámokat okozva, amely már nem csekély időráfordítást és izommunkát igényel, mivelhogy már az ötödik etap gyönyörűségét tárta elénk a Fumax kiadó rendkívüli kegyességében.

(Tényleg nagyon hálás vagyok nekik a halom különleges munkáért, amit megjelentetnek, és nem utolsósorban azért is, mert közel vannak a lakásomhoz.)

Tehát, midőn elrongyoltam hőseink székhelyére, hogy átvegyek némi (súlyában nem csekély) szellemi kényeztetőanyagot, tudtam, hogy a lustaságom - amely jócskán felülmúlja feledékenységem -, kétszínű jutalma beérik; a negyedik rész elolvasása (és igen, az első három újrázása) után megígértem magamnak, hogy lefirkantok pár sornyi emlékeztetőt magamnak, hogy legközelebb könnyebb dolgom legyen.

Természetesen nem így lett, ennek okán a traumatikus utolsó munkanapot Monstress-olvasásterápiával gyógyítottam, azaz fülig belemerültem Marjorie Liu és Sana Takedo minden tekintetben őrült és stilizált módon burjánzó, erőszakos, kegyetlen világába.

Folyamatosan erősödik az az érzésem, hogy az író építkezik, építkezik, de tulajdonképpen elvesztette a műve feletti irányítást és az már önálló életet él; előszeretettel vezet el minket kézenfogva különféle mellékútvesztőkbe és hagy magunkra, hogy találjuk meg a fősodorhoz vezető összekötő utat; permanens módon léptet be új szereplőket, akik vagy a múltban játszottak jelentékeny szerepet, vagy a jövőben fognak óriási galibát okozni; a már ismert szereplőkről derülnek ki mindenféle, az ismertnek vélt képet összekuszáló információk, a nagyrabecsült Tam Tam professzor tanításait már nem is említem, kellemes kis szusszanások két szín-és látványorgia között.

Feminim voltához képest meglehetősen kegyetlen világot tár elénk a szerzőpáros a képregény lapjain; amikor belépünk az Ismert Világba, az itt élők még egy háborús pusztítás visszhangjait nyögik, miközben az aktuális helyzetnek csak egy piskáló gyertya és egy halk sóhaj kell, hogy újra kitörjön a káosz - ami természetesen meg is történik Maika személyében, aki a testében ébredező szörnyeteggel viharos erővel szabadul ki a küméi boszorkányok rabságából Zamora városában, ahol a boszorkányok arkán gyerekeket darabolnak fel a csontjaikban lévő mitikus varázsszerért, a liliumért.

A tizenhét éves Maika ártatlan mangalánykülseje ellenére egy elvadult, szerepétől eltérített eleven kísérleti fegyver. A háború borzalmai testileg-lelkileg megtörték, minden gyengédséget és kötődés iránti vágyat lekoptattak róla - elvették tőle a bizonyosságot, hogy kicsoda ő valójában. Felemésztette a kétség aziránt, hogy szerette-e egyáltalán az édesanyja, vagy a megszületése csak sötét machinációk és világuralmi törekvések kívánalma volt-e és borzasztóan dühös, amiért elvették tőle a normális élet utolsó reményét is. Fogalma sincs, mi történik vele, csak annyit tud, hogy a benne tomboló éhséget nem fogja tudni kordában tartani és előbb-utóbb felemészti őt és a körülötte lévőket, ezért eldönti, hogy megkeresi azokat, akik választ adhatnak a kérdéseire - ha máshogy nem, kiveri belőlük. Útját rombolás és vér kíséri, jóformán minden tette okot szolgáltat a háború kirobbanására, amely (ismét) több ezer ártatlan életet fog követelni és Maika nem tudja megakadályozni - ugyan félelmetes erejű harcos, de vad, forrófejű, makacs, bizalmatlan és mélyen traumatizált, saját magával is folyamatosan harcban áll, nemhogy a világgal.

Forrás

Az ötödik kötetre... hát, nem mondom, hogy tisztázódott a helyzet, de beértek azok az események, amelyek a jelen felálláshoz vezettek, nagyjából lehet tudni, melyik szereplőnek mi a célja, azt már kevésbé, hogy ki melyik oldalon áll, mert az arkánok soraiban és a Föderáción belül is vannak széthúzások, nem is kevés. Gyenge lábakon álló szövetségek köttettek, amelyek bármikor egymás ellen fordulhatnak, napvilágra kerültek új képességek, titkok, amelyek jelentős átrendeződést okozhatnak, Maika elért egy egyensúlyi pontot, de Zinn emlékei még mindig homályosak és csak kevesen tudják, hogy az arkán-ember háborún kívül mekkora veszély fenyegeti az Ismert Világot. Egyszóval még mindig minden bizonytalan, bármilyen irányba elmozdulhat és erős kétségeim vannak, hogy minden szál elvarrása kerülhet-e.

Mivel nem vagyok otthon a képregények terén, nagyképűség lenne grandiózus volumenű kijelentést tennem a sorozat jelentőségéről, de annyit bátran mondhatok, hogy számot tarthat azon olvasók érdeklődésére, akik vágynak valami újra, valami szokatlanra, ami felrázza őket - a Monstress erre tökéletesen alkalmas, a látványvilága elképesztő, a történet sötét és komor, a cselekménye pedig  nagyregényeket megszégyenítően tekervényes, tele ármánnyal, cselszövéssel, többfarkú macskákkal és egyéb izgalmas lényekkel.

Az én kacifántos fogalmazásom a közelében sincs ennek a labirintusnak, de ha Marjorie-nak szabad ezt tennie, akkor kicsit én is elereszthetem magam.

Sakkjátszma színesben

 

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Óriási újraolvasás-láz tört ki rajtam az év vége felé, közeledett a szeretet ünnepe is, vágytam az ismerős, bekuckózós történetekre.

Aki ismeri a regényt, tudja, hogy az előbbi mondatból sugárban dől a szarkazmus.

A Kékszeműfiú minden, csak nem kedves komfortkönyv. Ez nem a Csokoládé világa, amiben megmutatkozik Harris lélektani analizáló képessége, de csak a felszínt kapirgálja az emberi aljasságok tekintetében; a Kékszeműfiúban alámerül az őrültségek és aberráció világába, olyan kifimonult formában, hogy kilenc évvel az első találkozásunk után is megtévesztett, pedig egy kivételével az összes csavarra emlékeztem. Olyan elegánsan és hideg intelligenciával vezeti tévútra az olvasót - pontosabban hagyja, hogy lépre menjen a szeme előtt meglengetett csali miatt -, hogy legszívesebben tapsolnék neki. Ez Harris sötét oldala (régebben dark Harrisnek hívtam) és nekem fényévekkel jobban tetszik, mint a fogyasztóbarátabb könyveiben megvillantott stílusa.

A család öl, butít és nyomorba dönt. A szerző valamennyi regényében szerepet kap a család elidegenítő, traumatizáló szerepe, de ebben csúcsosodik ki a legjobban, mennyire megnyomorítja az embert a mérgező családi légkör és józan ésszel milyen felfoghatatlan állapotokat teremt, amely általában külső segítséggel vagy az egyik családtag halálával bomlik fel, ezáltal átrendeződnek az erőviszonyok és jó esetben új életet kezdhetnek a túlélők.

Ebben reménykedik BB is, a történet fő narrátora, akinek a kezében összefutnak a szálak - vagy legalábbis úgy tűnik. Csendesen hintázik a pók a hálójában, kifejezéstelen tekintettel figyelve áldozatai vergődését, mi pedig halálos tét nélküli voyeurokként, gúvadt szemmel lessük, hogy mi történik - mert, ne áltassuk magunkat, valójában fogalmunk sincs, hogy mi zajlik Malbry városkájában (Harris Derryjében), ahol a jelen és a múlt, a valóság és a fikció egymásba mosódik és ahol a történeteknek soha nincs vége.

Nehéz erről a könyvről hosszan írni, mert annyira kerek egészet alkot és bűn bármit elárulni róla. Nagyon sok regényt elolvastam az elmúlt kilenc évben, amióta először vettem a kezembe, de még mindig eredetinek és zseniálisnak tartom - az olvasmányélmény nem lenne teljes Szűr-Szabó Katalin kiváló fordítása nélkül -, a maga nemében egyedülálló.

Eredeti cím: blueeyedboy

Kiadó: Ulpius-ház

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Eredeti ár: 4000 Ft

Csokoládé 2. kör

"Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpen pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé." 

Joanne Harris: Csokoládé

Sokan ismerjük azt az érzést, hogy amikor már kora reggel 25 fok van, locsolják a villamossíneket és nincs olyan lenge ruha, ami megóvna a patakokban folyó izzadtságtól, hogy bizonyos könyvek nem csúsznak, vagy maga az olvasás se megy. Amint beköszönt a kánikula, megjelenik a könnyedség iránti vágy. Mi menti meg a hőségtől és a munkától [továbbra is igazságtalanságnak tartom, hogy a felnőtteknek nem jár nyári szünet] elcsigázott elmét? Az enyémet nem Ben Lerner és nem Toni Morrison. Ide valami ismerős kell, valami nem túl megerőltető, nem lelki mélységeket és poklot szántó, briliáns írás, azt hagyjuk meg a hosszú téli estékre.

Ide a játékos, de felkavaró-nyugtalanító szél kellett, az apró francia falucska a fehéren világító templomtornyával és az örömtelenségnek fityiszt mutató csokoládébolt a bűnös élvezetekre csábító, csillogó kirakatával és a mindent átjáró fahéj-szegfűszeg-és marcipánillatával.

Természetesen teljesen más volt most olvasni a könyvet, mintt 2009-ben (úristen), sokkal kevésbé kerültem a hatása alá és bizonyos momentumai inkább megmosolyogtattak, mintsem elbűvöltek. Mai mizantróp énemnek hihetetlennek tűnik, hogy léteznek olyan emberek, akik ennyire adni akarnak másoknak, ennyire bírnak adni és nem émelyíti el őket a hétköznapi nyomorúságok végtelen sora.

Persze, Vianne-nak is vannak sötét gondolatai és az élete minden, csak nem fenékig tejfel, hiszen egyedülálló anya, nem Madame, hanem Mademoiselle Rocher, nem jár templomba, színes ruhákat hord és a nagyböjt idején csokoládéboltot nyit - ezek közül egy is bőven elég lenne ahhoz, hogy kivívja egy apró, konzervatív közösség ellenszenvét, hát még amikor elkezdi maga köré gyűjteni eme alattomos nyáj számkivetettjeit és nem átall arra törekedni, hogy a földi boldogság felé terelje őket a mennyek üdvözlete helyett.

Minden ember rengeteg traumát hordoz magában, még Vianne Fekete Embere, Reynaud atya, akit a gondolatai alapján inkább szánni lehet, mintsem gyűlölni, bár azt az első olvasás óta sem bocsátottam meg neki, hogy szerinte egy állatnak nincs lelke.

A további kötetek ismeretében érdekes megfigyelni, hogyan változik Harris stílusa; emlékeim szerint a Csokoládécipő sokkal sötétebb hangulatú és annakidején az volt a kedvencem, a Csokoládés barack eléggé vízízű volt, Az epertolvaj - ezt 2019-ben olvastam, tehát sajnos friss az élmény - meg egyenesen csalódottá tett: meglepett a Vianne-t uraló (szándékos vagy akarattalan írói szándékból fakadó) keserűség, az ellenfél pedig fájóan sematikus, minden harrisi varázslat hiányzott belőle és csak az ordító manírok maradtak helyette. Persze 20 év még regényidőt tekintve is sok és még a regényszereplők is megöregednek, de minden józan észérvem dacára úgy éreztem, ez a történet már nagyon kifáradt a negyedik kötetre és Harris nem az a szerző, aki egy ötletéből él meg - itt muszáj megjegyeznem, hogy aligha van még egy olyan adaptáció, ami annyire beskatulyázta volna az írót, mint a Csokoládé c. film -, hiszen minden könyve más és eddig minden alkalommal meglepett.

Minden változás dacára jólesett újra elmerülni a Csokoládé világában. A fókusz a mágikus realista elemekről áttevődött a földhözragadtabb témákra, de a szkepticizmusom ellenére hagytam (és örültem neki), hogy Harris elvarázsoljon és a hűvös lakásban jólesően elnyúlva élvezettel nyammogtam a sorokon. Hogy folytatom-e az újraolvasást? A második kötet erejéig valószínűleg igen, amikor nagyon elegem lesz mindenről és érezni akarom a szél hívó szavát.

Ui.: Igen, nekem a Csokoládé tipikusan kabátkönyv.

Eredeti cím: Chocolat

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2007

Fordította: Szántó Judit

Eredeti ár: 3000 Ft

Anita Blake újraolvasás

 

Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak, A nevető holttest

Vigyázat, fanyalgó nosztalgiatrip következik!

Bizony ám, több mint tíz év elteltével Anita ismét a porondra lépett nálam. Olyan volt, mint egy régi ismerőssel találkozni, aki nem öregszik változik - ellentétben velem.

Igen, tudom. Tipikus vágybeteljesítő lányregény, ahol mindenki dugni akar mindenkivel és mindenki fel akar falni mindenkit (nem feltétlenül ebben a sorrendben), némi urban fantasy körítéssel. 

Nem erre az olvasásomra leszek a legbüszkébb ebben az évben, de az elmémet masszívan képes legyalulni a heti hat napos (10 órás) munka, mindenféle egyéb muszáj-teendővel megtűzdelve, amikor a világ a teendőlista következő pontjának kipipálására zsugorodik. Mindannyiunk életében vannak olyan időszakok, amikor le kell nyúlni a... hm... szóval arra a szintre. Emlékszem egy megerőltető vizsgaidőszakra, amikor némi bűntudatos szemezést követően elolvastam az Alkonyatot. Másodjára. Szerencsére ő az ország másik végében van, különben ki tudja, mi történt volna velem.

Szóval, mindenkinek szüksége van néha (néha, hát persze) olyan olvasnivalóra vagy olyan tevékenységre, ami nem igényel különösebb odafigyelést vagy gondolkodást. Ami lezsibbaszt. Amúgy ez egy nagyon érdekes jelenség, valószínűleg ezért él meg az összes párkeresős, hülye kihívásos tévéműsoros hülyeség, amik nyolc óra alvás után még egy fikusznak is fizikai fájdalmat okoznak, hát még szerény személyemnek szombat reggel kilenckor, a gyerekkori macis hálóingemben.

Három vargabetű után csak eljutok Anitához. Hát, húú meg hűű. Amikor a tinédzserkori emlékillúziók találkoznak a felnőttkori rögvalósággal, az mindig kemény menet.

Emlékszem, amikor anno (tizenöt évesen) nagyanyám heverőjén hasalva elkezdtem olvasni a Bűnös vágyakat, megütköztem, hogy a kemény vámpírvadász csaj csinos kordkabátkáról mesél. Most már nemcsak ennyi bajom volt, bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, nem emlékszem rá jobban az újraolvasás után....

Igazából lehetett sejteni, hogy Hamilton az idő előrehaladtával mennyire elkurvul majd - a folyamat már az első kötetben elkezdődik, amin szörnyen látszik, hogy egy író korai zsengéje; szép részletesen le van írva, kinek milyen színű a szeme, a haja és Jean-Claude-nak, az éjfélkék szemű (sírok, baszki), göndör fekete hajú vámpírnak az a legnagyobb szerepe, hogy Anitát körbeudvarolja, ez a helyzet a második részben sem változik. Ha ezen túllépünk, lehet foglalkozni a könyvek érdemi részével, a természetfeletti lényekkel meg a gyilkosok utáni nyomozással, amelyek, ezt töredelmesen bevallom, még mindig lekötöttek annyira, hogy az első rész után rögtön nekikezdjek a másodiknak.

Anita egyértelműen Hamilton felturbózott és idealizált képmása, amivel még nem is lenne akkora gond, ha következetesen építette volna fel a karaktert. Anita Blake huszonnégy éves, aki egyedülálló módon már kinyírt tizennyolc vámpírt és ezzel kiérdemelte a Hóhér becenevet, több (és rondább) sebhelye van, mint Rambónak, és a 160 centijével és 48 kilójával (mert ezt is megtudjuk) bármilyen szorult helyzetből kivágja magát, torkokat metsz el, szemeket tol ki, és halottkeltő lévén napi szinten támaszt fel oszló hullákat. Oké, lehet mondani, hogy 20 évesen állt munkába és ilyen fiatalon könnyen elhajlik az ember erkölcsi érzéke, de ilyen tapasztalattal kb. 38-40 évesnek kellene lennie - főleg, ha figyelembe vesszük, hogy amikor Anita éppen nem valakinek a beleiben turkál (ami egyáltalán nem zavarja), pont olyan, mint egy huszonnégy éves fiatal lány, aki nagyon szeretné, hogy keménynek és cinikusnak tűnjön. Stephanie Plum vámpírvadász kiadásban.

Még nem tudom, hogy végig... nem, biztosan nem olvasom végig a sorozatot, mert csak az első nyolc részt tartottam meg, utána Hamilton mérhetetlenül leírta magát nálam és ahogy az értékeléseket olvasom, még mindig vidoran gyártja a pornót és annyira fáradt nem lehetek, hogy az új részeken végig vergődjek, ahhoz túl rövid az élet.

Eredeti cím: Guilty Pleasures; The Laughing Corpse

Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász 1-2.

Kiadó: Agave Könyvek

Fordította: Jellinek Gyöngyvér; Jellinek Gyöngyvér és Arnold Éva

Eredeti ár: 1580 Ft (hooolvanazmár)

A kaméliás hölgyek (2. felvonás)

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

A papírsereglet és más történetek utolsó novellája után - mi tagadás - el akartam menekülni valami ismerős történetbe. Mivel minden mindennel összefügg, kissé ironikus, hogy ezt, a japán kultúrát az anyagias nyugati gondolkodásmóddal szemben éltető könyvet választottam, aminek a befejezése... nos, aki olvasta, tudja.

Régi kedvencek újraolvasása esetén mindig fennáll az erkölcsi avulás veszélye (a fizikai kopás senkit nem érdekel, mi se vagyunk már húszévesek). Ugyan tíz éve olvastam A sündisznó eleganciáját, de nem igazán féltem attól, hogy nem találjuk meg a közös hangot.

Ismételten remekül szórakoztam eme, a filozófia csillagfényes stólájába burkolt, szatirikus humorú társadalomkritikába oltott Hamupipőke-parafrázison (Renée hogy prüszkölne erre a megjegyzésemre!), ami az éles nyelvű megjegyzések, a művészettel kapcsolatos eszmefuttatások mellett nem kevés macskakontentet, rengeteg teát és nyálcsorgató süteményeket is tartalmaz.*

Tehát minden adott, hogy lubickoljak a történetben, de még nem értünk a jóságok végére, mert a szereplők is megérnek egy mozivetítést; kinek ne lenne rokonszenves Renée, a gazdagok árnyékában a világot gyanakodva figyelő ötvenes házmesternő, aki a könyveken keresztül él és bőrös szalonnával eteti a Tolsztoj után elnevezett macskáját? Amennyire nem bizalomgerjesztő a külső megítélése [de hát a vájt fülű könyvmolyok tudják, nem a ruha teszi az embert], annyira szórakoztató Renée fejében lenni, aki első blikkre elég túlzó elvárásokat támaszt a háza lakói felé - rettenetesen felháborítja egy stratégiailag rossz helyen kódorgó vessző -, bár meglehet, én is ilyen maró szarkazmussal elegy lenézéssel viszonyulnék ahhoz, akit teljesen feldob egy kétszáznegyven euróba kerülő nyers lenvászon terítő.

Palomát, a rózsaszínért rajongó entellektüel kiskamaszt - az a fajta gyerek, aki éles, mindent látó tekintetével zavarba hozza az embereket - néha következetlenségen kaptam, de zsenialitás ide vagy oda, mégiscsak egy boldogtalan tizenkét éves lánykáról beszélünk, és idősebbként illik nagyvonalúnak lennem. Paloma azt a szomorú végkövetkeztetést vonja le, hogy nem érdemes élni, ezért a tizenharmadik szülinapján öngyilkos akar lenni, miután felgyújtotta a lakást (és kimenekítette a macskákat, Alkotmányt és Parlamentet).

Érdekes összefüggés, hogy mind Renée, mind Paloma rejtőzködnek; az előbbi a tipikus, otthonkás-papucsos házmesternő álarca, Paloma az egy fokkal kevésbé okos diákok viselkedésnormái mögé rejti intelligenciáját. Az emberek simán elhiszik a színjátékot, hiszen azt látják, amit látni akarnak és eszükbe sem jut, hogy az életük egy marginális szereplője önálló emberi lény és nemcsak abban merül ki a létezése, hogy a folyosón lévő virágokat locsolgatja.

Ozu Kakuro csalogatja ki őket a fényre. A Grenelle utca 7. megüresedett lakásába költöző japán úr bezzeg nem rejtőzködik, a rengeteg átépítéssel-alakítással a mániákusságig terjedő izgatottságot korbácsol fel a lakók kebelében, akik még az egymással való teázástól sem riadnak vissza, hogy egy pillantást vethessenek a lakásra. (Az ő macskáit Levinnek és Kittynek hívják.) Ozu úr, vagyonos ember létére, mentes minden sznob allűrtől és jóságos tekintetétől kísérve Renée kimerészkedik a csigaházából és elkezd élni.

A végtelenségig el tudnám olvasni ezeknek a fiktív embereknek a beszélgetéseit, ahogy beugranak Renée-hez a házmesterlakásba - ami egy magánpalota forgalmas központjává vált, hah - és megvitatják az angol és a francia kultúra világnak adott találmányait, vagy hogy van-e értelme a létezésnek.

És hát a vége. A lelkem cinikus része roppant szórakoztatónak találja a maga módján, a naiv fele pedig még mindig szemrehányóan néz a szerzőre: Muriel, muszáj volt pont így? Ő pedig kedvesen biccent, miszerint az élet sem habos sütemény, a regények miért lennének azok?

Ui.: Annyira felllelkesített az újraolvasás-flash, hogy további régi kedvenceket tervezek elővenni.

Ui2.: A csodás fordításért ismételten hálás vagyok.

Eredeti cím:  L'élégance ​du hérisson

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2009

Fordította: Tótfalusi Ágnes és Simon Márton

Eredeti ár: 3290 Ft

*Mondom ezt úgy, hogy fehér Tai Mu Lung teát szürcsölök és teljes kiőrlésű liszttel, házi lekvárral készült linzert tömök a számba.

A Ködös Időszak olvasmányai

Ha kicsit szigorú vagyok magammal, nem kellene ezekről a könyvekről írnom, ugyanis jóformán semmire nem emlékszem belőlük. Ahogy a zárásban írtam, az információ valahol elakadt a látóidegemben (de inkább már az orrom környékén), és nem tudtam értékelni-élvezni ezeket a történeteket - ugyanakkor az olvasás nekem már annyira az életem része, mint a levegővétel, olyan nincs, hogy legalább pár oldalt ne gyűrjek le, bármilyen fáradt is vagyok.

Dennis Lehane: Titokzatos folyó

Élményszinten kb. ugyanott vagyok, mintha nem is olvastam volna újra ezt a könyvet; a mostani emlékeim megegyeznek a négy évvel ezelőtti olvasás emlékeivel. Mire kettőt pislogtam, már a végére értem - a köztes részt különösen agyhalott állapotban olvashattam. A befejezésnél viszont valamennyire kipihent voltam és eléggé megkeseredett a szám íze.

Aki már olvasott Lehane-től, az tudja, hogy az általa megalkotott, szimpatikus szereplők is követnek el vagy mondanak olyan dolgot, amit mi, szubjektív megítélés szerint, nem tartunk helyesnek. Pl. Patrick Kenzie a Hideg nyomon végén jogilag helyesen cselekszik, de Angie-vel együtt én is kizártam a szívemből a tette miatt. Megesik, méghozzá elég sokszor, hogy a fehér lesz a fekete, és a fekete a fehér.

A Titokzatos folyó végén viszont egy másfajta önbíráskodás és önigazolás történik, olyan, ami feltételezéssel támasztja alá az egyik szereplő cselekedetét.

Kicsiben mi is ismerhetjük ezt az érzést: csinálunk valamit, amiről utólag derül ki, hogy oltári baromság volt. A felismeréstől zúgni kezd a fülünk, a szívünk őrülten zakatol, a szánk kiszárad; valami belül sikítani kezd és keresi a menekülőutat, de a kétségbeesés ketrecet font köré. Hiába kaparjuk, úgy érezzük, sose szabadulunk belőle. Ám az önmarcangolás nem tarthat örökké, egy, legalább részben életképes ember túllép rajta. A ketrec szétfoszlik, a dolgok elrendeződnek - valahogy megmagyarázzuk magunknak, mert muszáj helyrebillenteni a világképünket. Fontos, hogy tisztában legyünk önmagunkkal és valamennyire el is fogadjuk igaz lényünket (vagyok, aki vagyok), mondja Amadea, Coelho mai szócsöve.

De nem mindegy, mit követsz el és az önigazolással mennyire színezed át a valóságot. Nem elég az a magyarázat, amit Annabeth mond: mi erősek vagyunk, ők gyengék. Ha valaki gyenge, az nem azt jelenti, hogy el kell pusztítani. Anyám mindig azt mondta, hogy az ember azért ember, hogy uralkodjon magán. Ahogy nőttem, egyre több aspektusát értettem meg ennek a kijelentésnek.

Lapály Jimmy, te tényleg gonosz ember vagy. De nem ez a baj, hanem az, hogy hazug és önáltató.

Ez nem von le semmit a könyv értékéből, sőt, újabb aspektussal gazdagítja. Mégiscsak megérte zombi állapotban újraolvasni.

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 1-2

Komoly volt a helyzet, amikor már ezt se tudtam élvezni, sőt. Fel se tűnt, hogy állandóan esznek, nem mozgatott meg Stephanie anyjának almás pitéje vagy püspökkenyere. Néha a ködből felderengett olyan gondolat, hogy Trenton Burgnak nevezett városrésze olyan, mint egy magyar kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit az óvoda óta (és látható élvezettel emlegetik fel egymás botlásait totyogós kortól datálva) és kedvenc szabadidős tevékenysége más dolgába beleütni az orrát, mert a saját kis élete kurva unalmas. Na, jó, nálunk talán nem mindenki vállról indítható rakétával a retikülben ül be a fodrászhoz.

Ahhoz képest, hogy Stephanie Plum nejlonbugyi-felvásárlóból lesz óvadékügynök, már a második kötetben zsarunak nézi az utca tapasztalt embere, és úgy is viselkedik - magyarán érzésem szerint túl hamar magára vesz néhány attitűdöt, még ha történik is vele pár katasztrófa, mint amikor kidől alóla a legendás amerikai tűzlépcső és egy nagy adag kutyaszarba esik. Lássuk be, bárkivel előfordulhat.

Mazur nagyi emlékeim szerint vicces, szabadszájú-és öltözködésű néni, most inkább idegesítőnek találtam. Pozitív, hogy nem állandóan a leleteiről vakerál, de mélyen átéreztem Stephanie apjának helyzetét, aki inkább órákra a vécébe zárkózik. Ahogy Morelli mondja hősnőnknek: fantasztikus a családod, de te zabálni fogod a nyugtatót. Nem téved nagyot.

Amúgy vicces, hogy most fedeztem fel

A tisztesség kedvéért, ha olyan kedvem lesz, elolvasom a másik két részt is (de legalább a harmadikat), hogy ne degradálódjon le méltatlanul bennem ez a sorozat.

Lidia Amejko: A telepi szentek élete

A könyvtár tökéletesen alkalmas kamikaze akciók végrehajtására. Három dolog miatt vettem le az állványról ezt a könyvet: a lengyel szerző, a lakótelepi közösségben játszódó történet és a... na, jó, a rózsaszín külső annyira nem vonzott, sőt, az "Európa női szemmel" sorozatcímke miatt kicsit fintorgok is rá (főleg, hogy az előző kötetterv még kék volt...), de ez van.

Ez a szentfüzér szívta meg a legjobban a megterhelő időszakot. Spirituális-transzcendes-vallásos szürrealizmus, vagy nem is tudom, mi szeretne ez lenni, én kevés vagyok hozzá. Hát még a narrátor alkoholtól kásás, szlenggel megsorozott értelme! A végére rémesen idegesített a rengeteg "öcsém", szinte éreztem, hogy megböki a vállamat egy bütykös kéz és megcsap az olcsó pia pórusokból párálló szaga, váá. Maguk az abszurd betonlegendák nem rosszak. Ahogy sejthető, ezen a lakótelepen bármi megtörténhet - főleg olyasmik, melyek miatt David Lynch térden állva könyörög a lakóknak, hadd vihesse filmvászonra őket (ingyen!). Sőt, különb dolgok is; haraggal teli befőttesüvegek robbannak fel, Isten egy italautomatával hat a lelkiismeretre, a létből a nemlétbe a gomblyukak szegélyén segít át minket egy kirúgott öreg varrónő, másvalaki főállásban vállalja mások helyett a halál folyamatát, a helyszínt pedig a Harag Kukái, az Armageddon pálya, Epifánia Nyárfája, az áruház és természetesen a Jerikó nemzeti italbolt szolgáltatják a reggeli gyógysör mellett. Aztán az Úristen mentsen meg minket a metafizikától, mert kacsacsőrű emlős lesz a vége!

Jane és mi

"- Nem vagyok én angyal - mondtam nevetve. - És nem is leszek, amíg meg nem halok. Én leszek, Jane Eyre. Ne várjon tőlem semmi földöntúlit, Mr. Rochester, mert azt hiába vár. Én sem várok magától semmi természetfölöttit.
- Hát mit vár tőlem?
- Azt hiszem, egy ideig - rövid ideig - ilyen marad, amilyen most. Aztán lassan lehűl, megint szeszélyes lesz és szigorú, és nekem ugyancsak igyekeznem kell, hogy magas tetszését elnyerjem. De aztán, ha összeszoktunk, talán megint kedvelni fog engem. Azt mondom: kedvelni, nem azt, hogy: szeretni. Úgy gondolom, hogy a szerelme fél év alatt, talán még rövidebb idő alatt elpárolog. Azokban a könyvekben, amelyeket férfiak írtak, a férjek szerelme legföljebb egy fél esztendeig tart. Mindazonáltal azt remélem, hogy mint élettársat és mint jó barátot sohasem fog megutálni."

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Ez a bejegyzés eredetileg teljesen máshogy kezdődött - közbotrányokozás végett: A vadak ura c. nyolcvanas évekbeli fantasy filmopusszal -, írtam benne mindenről, aztán, mikor rátértem a lényegi részre, azaz a nevezetes regényre, nagy kínnal egy három soros, unalmas bekezdést tudtam magamból kiizzadni. Aztán az álomtól borzas hajjal lerogyott mellém Rochester a pasim, és elkezdtem neki mesélni a regényről. Azt már egyikünk se tudta megmagyarázni, hogy miért nem azt írtam le, amit elmondtam neki.
Ó, de még mindig nem a Jane Eyre-ről van szó, úgyhogy pofa lapos, és lássuk a lényeget.
Azért szeretem annyira ezt a könyvet, mert ellentétben más, rokonítható szerzőkkel - az eredeti pep talk végig nevén nevezett és csúnyán meghurcolt egy másik írói munkásságot, az ordas összehasonlítást most megpróbálom elkerülni -, a történet bizonyos elemeit, fordulatait nem számítva a valóságot mutatja be. Nem száll alá az égből a hamis, idilli szerelem rózsaszín köde, Thornfieldet látva senki nem lát kellemetesebbnek egy ablakon morc pofával kibámuló nemes ifjoncot, a főszereplők hangsúlyozottan nem gyönyörűek, nincsenek idétlen párbeszédek, közhelyek és felszínesség.
Mi van helyette?
Egy olyan főszereplő, aki a mai nőknek is példaképe lehetne - hát még a maga korában... -, színes, aprólékos jellemrajzot kapunk Jane-ről; a nélkülözés, szeretetlenség ellenére a düh nem mérgezi meg a lelkét, még ha a nagynénje és az unokatestvérei nem is így látják, képes a szeretetre, nagylelkű és szerény. Az ingerszegény, szűk környezetben élt rövid élet ellenére bőven bír józan ésszel - pedig sokat olvasni se volt lehetősége, az ellenkezőjére emlékeztem -, a megpróbáltatások nem tették nebáncsvirággá és nyivákolás helyett két lábbal áll a földön, habár önmagával szemben nagyon kíméletlen, ebben látszik, mennyire megtaposta az élet. Habár többször kihangsúlyozzák, milyen kicsi és sápadt, elképesztően szívós. Annak ellenére, hogy mennyire állhatatos és makacs, a tiszta szívű, erős személyiségek lenyűgözik, és készséggel áll a szolgálatukba. Ezen a tulajdonságán ámuldoztam, nagyon tetszik, hogy egy fiktív karakter nem kizárólag ilyen vagy olyan, ahogy a való életben is hajlamosak vagyunk a beskatulyázásra - és szerintem semmi szégyellnivaló nincs ezen, nem behódolás vagy gerinctelenség, csak egy tulajdonság. Jane igazi összetett személyiség, nem egy naiv, ijedős 19.-i századi tipikus hősnő, ahogy egyesek próbálják ábrázolni.
Pazar, ahogy megtanítja kesztyűbe dudálni azt a pokróc imádnivaló Rochestert. Ha jól emlékszem, Jane nem egyszer említi Rochester haragját - ne feledjük, egy nevenincs nevelőnő - alkalmazott és egy gazdag, régi névvel bíró nemes áll egymással szemben -, de nem hagyja, hogy megijessze és a fejére nőjön, sőt, a közel 20 év korkülönbség ellenére Jane viselkedik józanabbul. A hozzáállása kicsit sántít, mégis egy 18-19 éves lányról van szó, akinek ez az első szerelem az életében. Érzésem szerint Charlotte Brontë ennél a pontnál túlrajzolta a főszereplőt és egy idősebb nő tapasztalatával ruházta fel - sőt, olyan tapasztalattal, amivel elvileg ő sem rendelkezett... khm.:) De bánom is én, ha ilyen parázs, csipkelődő párbeszédeket olvashatok, amiken szívből lehet vigyorogni, és egy valódi, nehézségekkel teli kapcsolatról. Igen - egy tizenkilencedik századi, viktoriánus lányregényről beszélünk, ami olyan frissnek, formabontónak érződik, hogy majd' 170 évvel a megírása után is élvezet olvasni.

"- Ó, milyen jó magát látni és hallani! - kiáltott föl. - Milyen eredeti, milyen egészen más, mint a többi lány. El nem cserélném ezt a kis angol lányt a török szultán egész háremével!Ez a célzás a háremre megint fölbosszantott.- Én semmiképpen nem fogom a háremét helyettesíteni - mondtam-, az ilyen beszédet hallani se szeretem. Ha maga háremhölgyekről ábrándozik, akkor csak utazzék haladéktalanul Sztambulba, és fektesse rabszolganőkbe azt a készpénzt, amelyet itt, úgy látszik, nem tud ízlésének megfelelően elkölteni.- És maga mit fog csinálni azalatt, amíg én fekete szemű háremhölgyeket vásárolok?- Én elmegyek misszionáriusnak, hogy segítsek a rabszolgákat felszabadítani, többek között a maga háremhölgyeit is. Lázadást szítok a rabszolganők között, és velük együtt megbilincseljük magát, kegyetlen basa, és addig nem is engedjük szabadon, amíg írást nem ad, hogy nem zsarnokoskodik többé.- Csöppet sem bánnám, ha ki lennék magának szolgáltatva, Jane."

Az első olvasás óta hat év telt el, és a szempontjaimon erősen érződik, hogy inkább a szereplők ragadtak meg, nem a cselekmény, amit, valljuk be, nehéz lenne elfelejteni. Sajnáltam, hogy minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült belehelyezkednem a hajdani sötét, depresszív (vagy az emlékeim alapján annak vélt) hangulatba, pedig az időjárás is nekem kedvezett - az esős őszi időtől mindig Jane Eyre-olvashatnékom van-volt, hiába kerül bőven szóba a tavasz vagy a nyár. Nos, az időjárás szükséges, de nem elégséges feltételnek bizonyult. Ettől függetlenül nagyon élveztem az olvasást - a szívélyes viszony köztem és a történet között nem tűnt el, csak átalakult. Vajon milyen lesz harmadik alkalommal?

Ui.: Tudtátok, hogy Jane-nek zöld szeme van? Úgy megbuktam volna egy szőrözős tanárnál, mint a huzat.

Ui2.: Életemben nem szenvedtem ennyit post írásával, négy napig vajúdtam vele, és még a második változat is szar lett, de nem kínlódok tovább vele. Semmi pénzért és körülhízelgésért nem lennék főállású író.

Eredeti cím: Jane Eyre
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1970 [igen, ebből direkt régi példányt akartam]
Fordította: Ruzitska Mária
Ár: pár száz forinttól elérhető

Sokan egy kupacban

Akadt az elmúlt hónapban pár könyv, amin jóformán végigrohantam, annyira ízlett, és olyan is, ami nem lett a szívem csücske - egyik kategóriáról sincs kedvem hosszan értekezni.

Marilynne Robinson: Gilead
Ennél a könyvnél valószínűleg tényleg én vagyok az egyetlen, akinek nem tetszett. Nem, ez nem igaz, ez egy szuper kis könyv, de az idős, szívbeteg lelkész, John Ames gondolkodásmódja olyan távol áll tőlem, mint Mak... hagyjuk már Makót, mint a tőkésréce a dinoszaurusztól. Nagyon komor, családi titkokkal terhelt regényre számítottam a baljós hangzású cím - csak a szó dallamát tudom kárhoztatni, valamiért vészjóslónak találom - alapján, ehhez képest már-már derűs a hangvétele, némi szomorkás vágyódással és olyan keresztényi, szelíd alázatossággal, amit képtelen voltam átérezni. Lehet, hogy a Housekeeping, a Gilead anya-lánya párja közelebb hozta volna hozzám a szerzőt, de annak a magyar kiadása még várat magára.

Gabriel García Márquez: Baljós óra
Ahogy a júliusi zárásban említettem, sajnos az első hármas óta nem sikerült újabb rajongás-alapanyagot találnom a márquezi életműben, de kitartóan próbálkozom. A három elbeszélés közül még a Söpredék tetszett a legjobban, Az ezredes úrnak nincs, aki írjon nagyon nyomasztó volt, és még a csattanós befejező mondat sem oszlatta el a komor hangulatot, a Baljós óra pedig inkább a terrorról szólt, hőség és sziromhullató mandulafák ide vagy oda. Hiányzott belőlük a varázs, ill. csupán foltokban bukkant fel, és nem tudta ellenhangsúlyozni a fenyegetettség érzését, a nyomort és az elnyomást.

Gerald Durrell: Istenek kertje
Ha Durrell annyit ír, hogy a tenger vakító kék színben pompázott Korfu körül és kabócák ciripeltek az olajfaligetekben, érzem, hogy minden megfeszített izmom ellazul és kellemes bágyadtság telepszik rám. Négyszer annyi korfui kalandot képes lennék zsinórban elfogyasztani, mint amennyit írt, még azt se bánom, hogy annyi ízeltlábú, rovar és hidegvérű dög horrorisztikus ki-eszi-meg-hamarabb-a-másikat csatáját részletezi nagy-nagy szeretettel. Abszolút kabátkönyv a Korfu-trilógia, szinte bántam, hogy nem vittem magammal a nyaralásra az első és a második részt, hogy harmadjára is beléjük feledkezzek.
(Azt hozzá kell tennem, hogy vannak jelei, hogy Korfut én korántsem találtam volna akkora édenkertnek. A görögök borzalmasan bántak a házi-és haszonállataikkal, legalábbis az egyik szereplő véleménye szerint. A tengődő kóbor macskákba egész biztosan belebetegedtem volna.)

Az ifjúság szele; Darabokban

Kicsit belehúztam az olvasásba, de hétvégén szeretnék sok mindent kipipálni egy - amúgy végtelen hosszúságú - listán, ezért gyorsan lezavarom a könnyebbik részét, két rövid véleményt két rövid könyvről.
(Főleg azért, mert ki nem állhatom, amikor két bekezdésnyi szöveget próbálok normál hosszúságúra duzzasztani.)

Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

Kosztolányi jó, Kosztolányit szeretem. Ez a tendencia tört meg az utoljára hagyott regényével, pedig olyan biztosra mentem - nem voltam kedvem várólistacsökkentős könyvet olvasni, de muszáj alapon egy olyat választottam, ami biztos, hogy jó lesz. Nem jött be.
Semmi nem klappolt nekem ebben a regény, csak a kertleírásokban tudtam gyönyörködni. A szereplők totál szerencsétlenek, és szerintem a kedves Tóni nem jó pedagógus, hanem az egyik legrosszabb fajta; begyöpösödött, aki a saját tárgyát a világbölcsesség csúcsának látja, és akit ez nem érdekel olyan fanatikusan, mint őt, az hülye és megvetésre méltó. Iszonyú vaskalapos, ezért nem tudtam Hildát elítélni, aki egyébként butuska, önző, unatkozó liba, és magára hagyatottságában is van a lényében valami elkényeztetettség.
Értem én, hogy a tanár nevel is, de attól függetlenül, hogy egy diák mennyire buta (vagy lusta tanulni, nem érdekli az adott tárgy, vagy nincs hozzá tehetsége), nem kellene megalázni. Az egész osztály előtt való megszégyenítés az, amit a legjobban utálok az iskola intézményében.
A párbeszédeket is erőltetettnek éreztem, valamiért nem működött Kosztolányi szövegmágiája. A befejezés felidézte a korábban olvasott regényei gyomorszorító, sejtetett lezárását, de kb. semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. A felelések, vizsgák előtti mindjártkiugrikaszívem-érzést viszont nagyon jól visszahozta.:)
Persze lehet, hogy az volt a gond, hogy erőltettem az olvasást, de ha pihentetem, biztos, hogy az életben nem fejeztem volna be, inkább túlestem rajta.

Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 1994
Ár: antikvár

                     ******************************************

"Ha vállaljuk Diandra Warren ügyét, az úgy fog bevonulni a történelembe, mint a valaha hozott öngyilkos döntéseink legnyilvánvalóbbika.
Angie olvashatott a gondolataimban, mert így szólt:
– Mi van, örökké akarsz élni?"

Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem

Ha már sikerült ennyire megkínozni magam, lazításként visszaruccantam egy ismerős világba, Boston erőszaktól fűtött, mozgalmas városába. Kevés benyomás maradt meg bennem a hat évvel ezelőtti olvasásból, de azok most is helytállóak: a sorozat második részében kevesebb a humor, ellenben sokkal, sokkal betegebb ügybe keverednek bele Kenzie-ék. Irtózatosan félelmetes pszichopatákkal kerülnek szembe, akiknek eszébe se jut, hogy fájdalmat okoznak az áldozataiknak - illetve, dehogynem, pont ezt élvezik. Gyomorforgató gyilkosságok történnek, a témára érzékenyek inkább ne olvassák, bár, azt hiszem, a széplelkűeknek mindettől függetlenül sem jönne be Lehane, nekem viszont pont a hard-boiled krimi a gyengém. Már amennyiben Lehane hard-boiled, a hiperrealista sci-fi, a planetary romance és a portálfantasy, meg a különféle punk műfajok után zavarodottabb vagyok, mint fél év irodalom kurzus után.
Közelebbről arról szól a regény - azon túl, hogy izgalmunkban a szánkat harapdáljuk és szurkolunk a nyomozóknak, hogy kapják el a rohadékokat -, hogy mire képesek az emberek. Ki számít gyilkosnak? Ki számít jó embernek? Ha lelősz egy olyan gyilkost, aki szökött gyerekeket darabol fel, te is bűnös vagy? Jogod van-e ezt tenni? Mire vagyunk képesek a szeretteinkért? Mekkora a bennünk rejlő sötétség, és kinyújtjuk-e felé a kezünket?
Szól még a zsigeri félelemről, a gyerekkorba visszavesző és feltámadó, alaktalan rettegéstől. Néha tényleg mumusok rejtőznek a szekrényben, az ágy alatt, a teljesen átlagos furgon pedig nem alaptalanul kelt félelmet.
Úgy érzem, második olvasásra jobban megviselt a történet, mint először - ahogy öregszem, rongyolódnak az idegeim -, amikor éjszaka dobogó szívvel olvastam, és valami megreccsent, majdnem kiugrottam az ágyból, hogy mindjárt jön Kevin Hurlihy és darabokra töri a gerincemet, aztán meggyőztem magam, hogy szükségtelen ellenőrizni a zárat és leengedni az úgy felejtett redőnyt. A földszintes lakás szívás.
Miután bevallottam, hogy milyen gyáva kukac vagyok, azért leírom, hogy változatlanul imádom a Kenzie-Gennaro sorozatot, valószínűleg még sokszor el fogom olvasni. Esélytelen, hogy megunjam.

Eredeti cím: Darkness, take my hand
Sorozat: Kenzie-Gennaro 2.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Huszár András
Ár: ez már antikvár lesz

Holtsúly

"Semmi nem jön rendbe. A dolgok nem így működnek. Ha egyszer a mocsok megtámadta a tested, beszennyezi a véredet, eljut a szívedig, mindent átitat, és soha nem lehet kimosni. Soha nem szabadulhatsz tőle, a mocsok az életed része lesz, elkísér a halálig. Tehetsz bármit. Aki mást mond, hazudik. Csak annyit tehetsz, hogy igyekszel minél kisebb labdát gyúrni belőle, eldugni a lelked legmélyére, és soha többet ki nem engedni. De akkor is ott van, nyomja a lelked, mint egy rohadó holtsúly."

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt

Nem tudom, az újraolvasás vágya honnan lopakodik elő, de, ha nem húzódik meg szerényen a háttérben, akkor gejzírként tör elő, és még az én vasakaratom se képes neki ellenállni. Még a kedd esti filmnézés, a My Blueberry Nights is Lehane regényét juttatta eszembe* - pedig annyi közük van egymáshoz, mint kelkáposztának a vasmacskához -, és az utóbbi három, csalódott olvasmányélmény, a lelki gyötrődések, úgymint a nyinyinyi, meg a nyenyenye stb. eredményezték, hogy szegény Jiddis rendőrök szövetségét sokadjára tegyem vissza a polcra (de most már őt olvasom!), és helyette Kenzie-éket a hónom alá csapva vonuljak az ágyba olvasni.
Az újraolvasás nem csupán nosztalgia, hanem megmérettetés is, mintha az utolsó találkozást követően nemcsak én, hanem a regény is megváltozott volna. A régi olvasmányok sokkal jobban megőrződnek, mint az újak - talán azért, mert még nem volt idejük kikristályosodni -, mégis meglepődtem, mennyi mindenre emlékszem, a nevekre, a fordulatokra; az érzés pedig mindig velem maradt, az hívott vissza a regényhez. Kenzie poénjai rendszeresen feltűnnek a molyos frissemben, amikor valaki csillagozza az általam kiidézett részt, úgyhogy nem váltottak ki olyan frenetikus hatást, mint anno, de még mindig imádom ezt a bolondot, és bizonyos részek heveny vigyorgást váltottak ki belőlem; a jelenet, amikor Angie "elválik" a Seggfejtől (magyarán: kétszer belelő az elektromos pisztollyal és a szart is kiveri belőle), Kenzie sztorija arról, hogyan lett a pro bono ügyvédje Cheswick Hartman (akinek még a neve is menő), a Bubba Rogowski-jelenség, a gránátok a hűtőben (soha ne próbáljatok meg Kenzie-től sört lopni), a láthatatlan bomba a szék alatt (nyííhihihiiii – én se mertem volna még levegőt venni se), stb.
Annyi változás történt a múlthoz képest, hogy a felvetett komoly problémákat jobban átérzem. Nem tudom, '94 óta mennyit változott a helyzet Bostonban, de a rasszizmusz, az utcai harcok, a terrorizmus tudjuk, sajnos mennyire aktuális jelenség, a családon belüli erőszak pedig soha nem megy ki a divatból. Persze a Hős-féle probléma az, ami a legközelebb áll hozzám, jobban, mint valaha. Egy darabot örökre kiszakítanak belőled, sötétséget hagynak a szívedben és magukkal viszik a pokolba – és ezen az sem változtathat, ha te magad küldöd őket oda.

Nagyon ferdén fogtok rám nézni, de Lehane regényei nekem tulajdonképpen kabátkönyvek, ami elég meglepő, mert van bennük:

– rengeteg erőszak és vér;
– még több káromkodás;
– lövöldözés, verekedés, üldözés, utcai harcok;
– gyilkosság, kínzás, csonkítás;
– mocskos állatok emberek;
– közönséges bűnözők; 

- pszichopata gyilkosok és árulók;
– rengeteg piálás, füstölés és néhány pizza meg kínai kaja;
– és olyan gyomorforgató dolgok is előfordulnak, mint családon belüli erőszak és gyerekbántalmazás. 

Egyszóval nem csodálom, hogy a habcsóklelkű lányoknak nem jönnek be a kemény krimik és a nagyon sötét, nagyon mélyre ásó egyéb regények, az én lelkivilágomról pedig sokat elárul, hogy kabátkönyvnek nevezek egy hard-boiled krimit, de mindannyian tudjuk, hogy nem vagyok egészen normális.:P

Ui.: Azt viszont nem tudom, hogy a törökös könyvjelző a 2011-es Könyvfesztiválról hogyan került bele a könyvbe, talán kölcsönadtam valakinek?

Eredeti cím: A drink before the war
Sorozat: Kenzie-Gennaro 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2007
Fordította: Török Krisztina
Ár: 2480 Ft

*Vagy a forgatókönyvíró Lawrence Block tehet róla?

Egy kapcsolat története

"Ott szoktam játszani, mert egyedül lehettem, és azt hittem, senki sem tudja, hogy ott vagyok. Egy szép napon, amikor elsős voltam, hazamentem az iskolából, kimentem a tisztásra, és ott voltál te.
 - Anyaszült meztelenül, és valószínűleg hánytam is.
 - Egészen higgadtnak látszottál. Emlékszem, hogy tudtad a nevemet, és meglehetősen látványosan tűntél el. Visszatekintve, nyilvánvaló, hogy jártál már ott korábban. Azt hiszem, számodra 1981-ben volt az első alkalom; tízéves voltam. Egyre azt hajtogattad, Jaj, istenem!, és csak bámultál rám. Meglehetősen ki voltál borulva a meztelenséged miatt, pedig én addigra már egészen természetesnek vettem, hogy megjelenik ez az öreg, pucér pasas a jövőből, és ruhát kér."

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Henry DeTamble, a Deluxe Punk Könyvtáros.
Jaj, Henry, annyira sajnálom.

Nehéz lenne megmondanom, mit szeretek annyira ebben a könyvben, mi az, ami miatt hetek óta nem megy ki a fejemből, és ami miatt ugyanakkor képtelen vagyok összeütni róla egy normális blogpostot. Ennek most véget vetek, lesz, ami lesz, mert hat bejegyzéssel vagyok lemaradva, és ez a legrégebbi. Igazán tűrhetetlen állapot.
Régóta érlelődött bennem az elhatározás, hogy újra kellene olvasni Az időutazó feleségét. Még a blog is fiatal volt (hát még én), amikor az egyik olvasóm hatására megvettem a cipős kiadást - amit nemhogy nem lehet azóta kapni, még a kiadója is gajra ment - mennyire eltöröl-lerombol az idő bizonyos dolgokat... -, és teljesen belezúgtam.
Már nem emlékszem, miért ragadott annyira magával, csak egy-két jelenet és valami homályos életérzés maradt meg bennem, ezért kvázi olyan volt, mintha először olvasnám a történetet. Mivel gyakorlatilag hiányzott az "előtörténetünk", kicsit ideges voltam, hogyan alakul a viszonyunk. Az újraolvasás ugyanis olyan (is), mint egy számvetés vagy megmérettetés. Leltárba vetődik, mennyit változtunk mi, a jellemünk, az érzéseink, az ízlésünk. Nagyjából lehetetlen, hogy nyolc év változás nélkül teljen el, és a könyvvel együtt egy időkapszulában vészeljük át az eltelt időt. Nem lenne túl szerencsés.

Nos, milyen volt ez a könyv?
Veszettül szomorú.
Ugyan nem emlékszem az akkori érzéseimre, magamat ismerve valószínűleg le voltam nyűgözve Henry képességétől - ami már inkább tűnik átoknak vagy betegségnek, mint különleges dolognak. Irracionális, megmagyarázhatatlan, hihetetlen. Olyasmi, amit az ember akkor se hisz el, ha a a saját szemével látja. Ha pedig egyszerre két Henryt lát, arra gondol, kicsit sok volt a tegnap este elfogyasztott bor.
Ebben a regényben az időutazás nem a fantasztikumot jelenti, hanem életveszélyes problémát. Nem akarattal, egy különleges szerkezet segítségével megy végbe, nem lehet kiszámítani, Henry hova (és legfőképpen: mikorra) érkezik. A stressztől a tévéképernyő villódzásáig bármi kiválthatja, kicsit hasonlít egy epilepsziás rohamra; Henry pucéran, védtelenül találja magát egy idegen vagy ismerős helyen, egy kiadós hányás és némi sokk kíséretében. Nem tudom, mi lehet a rosszabb; egy vadidegen farmon találni magam, ahol a tulajdonos azt hiszi, hogy erotikus szándékkal kerültem a birkái közelébe, vagy századszor is végignézni, hogyan hal meg az anyám. Az egyik legnagyobb félelmem, hogy ismeretlen helyen találom magam, ahonnan nem tudok kikeveredni és senkivel nem tudok kapcsolatba lépni, vagyis: elveszek. Henry helyében valószínűleg öngyilkos lennék, de ő hatéves kora óta nagyjából akklimatizálódott - később énjei és pár beavatott segítségével -, és megpróbál normális életet élni, aminek része a lopás, a hazudás, a menekülés. Törvényen kívülivé válik, magányos farkassá, aki nem válhat a falka részévé. Minden alkalommal a levegőben van a lehetőség, hogy ezúttal nincs visszaút, nem lehet, még ha összeverve és sajgó tagokkal is, kereket oldani.
Persze az is kérdés, hogy meddig. El is felejtettem, hogy Henry fut (mint az én pasim - nyolc évvel ezelőtt a fene gondolta volna, bár kaptam volna egy kisebb idegösszeomlást, ha felvázolják a későbbi életem), pedig ezen tényleg az élete múlik. Meddig lehet így élni? Mi történik, ha egyszer egy úthenger előtt materializálódik? És ha megéri az öregkort, hatvanévesen hogyan menekül el a rendőrök vagy valami idióta elől? Az emberekből ugyanis elég hamar kihozza az agressziót, ha egy pucér pasast találnak ott, ahol egy perccel azelőtt még senki nem volt.

Clare.
Amint látható, a második olvasásnál (mert nem kizárt, hogy lesz harmadik is) Henry helyzete került fókuszba, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy ez egy szerelmi történet. Ízig-vérig romantikus regény, legalábbis az a fajta, amilyennek én szeretem a romantikus regényeket.
Azt hiszem, Clare helyében is öngyilkos lennék (nagyon szomorú könyv lenne - és nagyon rövid), tekintve, hogy a futóversenyeken már előre bestresszelek, hogy a cél utáni kavarodásban nem fogom megtalálni a kedvest.
Ha nagyobb távlatból tekintünk a regényre, akkor ez egy kapcsolat története. Egy kapcsolaté, aprócska hibával, ami nem kevés fűszerezést ad neki. Hihetetlenül fura lehet, ha valaki hatévesen megismeri a lelki társát, aki akkor még egy fura bácsi. Később már "csak Henry" lesz, aki olyan természetes része Clare életének, mint a szülei vagy a testvérei. De Henry részéről is furcsa lehet, amikor a felnőtt Clare mellől visszaugrik az időben, hogy francia igéket vagy szorzótáblát segítsen tanulni, vagy éppen a serdülő lány csábítási kísérleteinek álljon ellen. És aki féltékeny a feleségére.:)
Romantikus, biztonságos - ugyanakkor kicsit frusztráló is lehet ismerni a jövőt. Az pedig egyenesen falbaverősen frusztráló, amikor a két ember a valós időben találkozik, és Henry mákszemnyit nem ismeri Clare-t, ő viszont úgy ragyog, hogy a másik könyvtáros mindennek elgondolja szegény fickót. Ami nem kicsit helytálló, mert Henryt mindennek lehet mondani, de szentnek, annak nem. Amellett, hogy felőrli a barátnőit, még alkoholista is, amit kicsit hajlamos vagyok megbocsátani az időutazás miatt.
Azt hiszem, ez az egyetlen regény a világirodalomban, ami képes velem megetetni, hogy a szerelem megváltoztathat egy férfit.

Azt már le se merem írni, hogy a végén majdnem elpityeredtem, hiába tudtam, hogyan lesz vége. Ha úgy tetszik, nyolc év elteltével sokkal személyesebb élménnyé vált ezt a könyvet olvasni.

Eredeti cím: The Time Traveler's Wife
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2004
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 2980 Ft

A királynő olvas és élvezi

"– Ide hallgasson, a maga főnöke igencsak megfingatja az én főnökömet!
– Valóban?
– Valóban. Könyveket ad neki, és számon kéri, hogy elolvasta-e őket. Ezt teljességgel szabálytalan!
– Őfensége szeret olvasni.
– Én meg azt szeretem, ha leszopják a farkamat. Mégse kérem meg rá a miniszterelnököt."

Alan Bennett: A királynő olvas

2011-ben, a monitor előtt güzülve olvastam először ezt a finom humorú, könnyed kisregényt - nagyon szeretek könyvekről szóló könyveket olvasni -, és már akkor eldöntöttem, hogy egyszer lesz belőle saját példányom és akkor újraolvasom. Idén (némi ártatlan célozgatás hatására) megkaptam szülinapi ajándék formájában, és boldogan teljesítettem az ígéretemet. Sokkal könnyebben megy az újraolvasás, ha nem egy hatszáz pluszos nagyregényről van szó.
(Fogalmam sincs, mikor olvasom el ismét az Elfújt a szelet. Cirka 1000 oldal.)

A királynő olvasóénje öntudatra ébred, és átveszi az irányítást az uralkodói test és elme felett. Klasszikus esetet láthatunk; a kezdeti tanácstalanságot, miszerint mégis, mit kellene olvasni a rengeteg kötet közül, villámgyorsan felváltja a mohó, kíméletet és alvást nem ismerő Éhség, ami roppant demokratikus: címre, borítóra, szerzőre és műfajra való tekintet nélkül mindent el akar olvasni, még ha demokráciáról beszélni a királynővel kapcsolatban roppant sértő is.
Az olvasóén lassan beéri a valós én tapasztaltságát. A felséges asszonynak lassan határozott körvonalat kap az ízlése és saját stílusa alakul ki, ugyanis eléri a következő szintet: önálló gondolatai támadnak az olvasmányai kapcsán és a látásmódja is sokat árnyalódik. Sőt, ezeket a gondolatokat még le is írja! Ha belegondolok, hogy anno én is ezt az utat jártam be, egyrészt nagyon röhögök, másrészt veszettül röhögök, ahogy elképzelem, hogy a királynő a reggeli teája mellett megírja a legújabb blogposztját.
Azért is jó az újraolvasás, mert  - amellett, hogy rengeteg mindent elfelejtettem 2011 óta - össze tudom vetni a (tegyük hozzá, jócskán megkopott) élményem a mostanival. Például a szóba kerülő, ill. elolvasott szerzők sokkal többet mondanak nekem. Azóta olvastam Munrót*, el tudom helyezni a világképemben Nancy Mitfordot (szeee!), és a királynővel ellentétben nem vetem meg a fantasztikus irodalmat. Sőt, a történet eredeti címe* is értelmet nyert.
Azt is igazolja a regény, hogy a könyvek igenis gazdagítják az ember életét - furcsának tűnhet, hogy az angol királynő, aki háromszor látta a Niagara-vízesést, szolgált a hadseregnél, elfogyasztott tíz miniszterelnököt, az elszalasztott lehetőségek felett bánkódjon. De cselekvő típus, és nem hagyja, hogy a helyzet legyűrje őt, hanem felveszi a kesztyűt - a kötet végén kiderül, sikerült-t neki megnyerni a harcot.

Ui.: Nehéz elképzelnem, hogy államférfiak még csak nem is hallottak Proustról. Oké, én se olvastam Az eltűnt idő nyomábant, de legalább halvány segédfogalmam van róla.

* Fájdalom, a könyvben Munroe-nak írják a nevét.
** The Uncommon Reader. Virginia Woolf esszéjének címe pedig The Common Reader.

Eredeti cím: The Uncommon Reader
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2009
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: 2490 Ft

Praktikus mágia

"Soha ne nézz vissza, figyelmeztette magát. Ne gondolj a hattyúkra vagy arra, hogy egyedül vagy a sötétben. Ne gondolj viharra, villámra vagy mennydörgésre, se az igaz szerelemre, amelyben úgysem lesz részed többé. Az élet nem több, mint fogmosás és reggelikészítés, és a dolgokon való nem gondolkozás, és mint kiderült, Sally remekel mindebben. Időre végez a feladataival. Álmában azonban gyakran kísérti a nénik kertje. A legtávolabbi sarok citromos verbénája, citromfüve, citromalmája. Volt, hogy elbódult az átható citrusillattól, ha törökülésben elüldögélt ebben a sarokban. Abban a kertben mindennek célja volt, még a buja bazsarózsának is, mely megvéd a rossz időjárástól és a mozgásszervi betegségektől, sőt állítólag a gonoszt is elűzi. Sally már nem biztos benne, hogy a kert összes gyógyfüvét fel tudná sorolni, de úgy gondolja, most is meg tudja különböztetni a martilaput és a nadálytövet, a levendulát meg a rozmaringot pedig az illatáról is felismerné."

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák

Az emberiség emlékezetében és eszköztárában léteznek kifejezetten hasznos varázspraktikák vészhelyzet esetére - mint amilyen az unalmas kertvárosi apácaéletet élő Sally Owensnél áll elő, amikor zabolátlan, a kicsapongástól kissé kiégett húga beállított hozzá egy halott férfival, aki holtában sem szűnik meg bajkeverő lenni.

Ha az ember úgy érzi, hogy a körülötte (vagy inkább kifejezetten őt megcélzó) faszságok hülyeségek kezdik nagyon, de nagyon kifárasztani és lazuritkővel kirakott úton közeleg a teljes összeomlás felé, akkor az egyik legolcsóbb - és könyvmolyok esetén talán hatékony - megoldás, ha előbányássza egy régi, a komfortzóna közepén trónoló kabátkönyvét, beleburkolózik, és szarik a világra, a várólistára, a világgazdaságra, és legfőképpen az emberiségre és a saját nyavalyáira.
Hosszú évekkel ezelőtt éltem meg a nagy Hoffman-rajongó korszakom, amikor egymás után vadásztam le az írónő magyarul elérhető regényeit, mert valósággal szomjaztam erre a harmonikus, gyengéd, de konfliktusokat bőven felvonultató világra, amit teljesen átitat a csak pókhálófinoman látható mágia. Gyönyörűen ír ez a nő, még a fordításon keresztül is sugárzik a regényeiből, mennyire szeret írni.
(Továbbá, nagy csalódást okozna, ha egy jellegtelen tömbházban lakna egy város közepén, nem pedig egy elvadult kerttel bíró, kissé omladozó régi házban, de ez már a privát hülyeségem.)
Olvasás tekintetében hat év hosszú idő, ami alatt sokat változott az én ízlésem is. Már ugyan látom a regény hibáit - a tizenötféle fafajtát magába foglaló intarzia miatt erősen rángatózott a szemöldököm és a szerelmi szálak is kissé erőltetettek -, de Hoffman még mindig képes elbűvölni a szép szavaival és a háztáji mágiával. Bűnös módon elhúztam a befejezését, mert rám férne még vagy két heti Hoffman-kúra, de miután itt-ott belelapoztam, áttértem a VII. Olivérre. Hoffman a tartalék arzenál, nem lehet csak úgy pazarolni. Nekem ő az abszolút guilty pleasure-szerzőm, ill. az övéhez hasonló hangulatú regények, mint például Az almamag íze; semmi különleges nincs bennük, ami egy tapasztalt ínyencet hanyatt vágna, és aligha válnak a világirodalom maradandó alkotásaivá, de nekem gyógyírt jelentenek búskomorságra.

Eredeti cím: Practical Magic
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2007
Fordította: Nagy Nóra
Ár:

A szél árnyéka

"... a könyvben, mint egy tükörben, újra felfedezhetjük mindazt, amit legbelül hordozunk."

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Ma láttam a Libri kirakatában a hirdetést, hogy "Azt olvasok, ami vagyok" (vagy valami ilyesmit). Eszembe jutott, hogy ezzel a mottóval fogom kezdeni A szél árnyékáról írt postot, mert van pár könyv, amire ez tökéletesen igaz, és Zafón regénye ezek közé tartozik. Szinte minden elolvasott könyv átformál bennem valamit - információval gazdagít, tágítja a látókörömet, megváltoztatja néhány gondolatomat -, de vannak olyanok, amelyek annyira önazonosak velem, hogy a részeimmé válnak, az éntudatom alapköveivé.
A szél árnyéka a felnőtt(ebb) énem egyik oszlopa. Érzelemdús emlékek fűznek hozzá, és rengeteg tulajdonságomat visszatükrözi (vagy én tükrözöm vissza a könyvet?).

Amikor elkezdtem olvasni, azt reméltem, hogy elkap az otthonosság érzése, mintha hazaértem volna. Hát, nem ez történt - majdnem olyan volt, mintha egy ismeretlen könyvet nyitottam volna ki, ami nem meglepő, hiszen 2008-ban olvastam. Ráadásul azon zizegtem, hogy szeretni fogom-e ennyi év elteltével, vagy akkorát változott az ízlésem és én magam is, hogy utálkozva félrehajítom. De amint nyugodt környezetbe jutottam, és a hangulat is biztosítva volt az ablakon szelíden dobogó esővel, minden a helyére került. Csak én és a könyv, meg Barcelona meséje.
A regény nem ugyanazt az élményt nyújtotta, mint hat évvel ezelőtt, a korlátlan rajongáshoz képest árnyaltabb lett a véleményem - az más kérdés, hogy melyik a jobb választás, megőrizni az eredeti élmény patinás emlékét, vagy leporolni azt. Sokan azt róják fel hibának, hogy semmi különleges nincs a történetben. Az újraolvasásnál rájöttem, hogy tényleg nem nagy kunszt, egy srác nyomozása egy ritka könyv írója után, közben megismerkedünk a fiúval, Daniellel, és a régmúlt kísértetein keresztül belepillanthatunk a történelembe, miközben Daniel élete egyre inkább az íróéra kezd hasonlítani, és felmerül a kérdés, hogy ugyanaz lesz-e a sorsa. Szerintem ennek a könyvnek a szeretete érzésre megy. Süt belőle az író könyvek és Barcelona iránti hódolata és a jó emberismeret - a figurái élnek, úgy, ahogy mi. Mosolygunk Fermín cirádás szóvirágain, a lódításain és aggódunk érte, mert a teste tele van égési sérülésekkel. Szánjuk az anyátlan, magányos Danielt, aki csak magára számíthat meg a tiszta szívére, mint a mesebeli legkisebb fiú. Olvasás közben az jutott eszembe - ami első olvasásnál nem tűnt fel -, hogy mennyire szerencsétlenek és nyomorultak ezek az emberek, főleg a múltban játszódó részek szereplői. Elragadta őket az élet egy táncra, amiről azt hitték, irányíthatják, de csupán véresre törték a lábukat és azóta se álltak talpra, valamennyien egy esemény, egy történés foglyai. Zafón ügyesen vegyíti a csupaszon realista emberi sorsokat némi misztikummal, hogy ne ábránduljak ki végleg az életből hogy egy, a gyerekkori izgalmat felidéző regényt olvassak.

Valami nagyon alapvető dolgot mozgatott meg a lelkem mélyén ez a könyv. Olyan, mintha a részem lenne, a személyiségem egy vetülete, a vadromantikus énemé, ami szereti a régi házakat, a gótikus hangulatot, az őszi reggeleket. Csak ezzel az évszakkal tudom párosítani a könyvet, pedig havazik is benne, mégis, az a melankolikus felhang, ami az elmúlás szagát hozza magával, faleveleket táncoltat a barcelonai utcaköveken és ködöt lehel a háztetők fölé, teljesen uralja a könyv hangulatát.
Kicsit ironikus volt, hogy amennyire zsibongtak az érzéseim a könyv elején, annyira hiányzott a történet a befejezése után, olyan erősen vágytam visszatérni, hogy néhány napig képtelen voltam elkezdeni egy új könyvet.

Eredeti cím: La Sombra Del Viento
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2005
Fordította: Vajdics Anikó
Ár: 2980 Ft
Az író honlapja

Az újraolvasás terápiája

Idén már volt egy két újraolvasásom, a Megérjük a pénzünket! és Az almamag íze. Annak ellenére, hogy a törtető, haladni kívánó énem öngólnak és egy helyben toporgásnak tartja az újraolvasást, nemrég beiktattam a harmadikat, a Családom és egyéb állatfajtákat. Benne felejtettem a három évvel ezelőtti pár soros jegyzetem (tök jó érzés volt látni, pedig alig szerepel rajta pár mondat, de eszembe juttatta az akkori időszakot), és úgy éreztem, jól döntöttem, hogy ismét elővettem ezt a könyvet, ami immár egyértelműen kabátkönyv.

Vágytam egy történet ismerős melegére, és mintha mindenki ezt a könyvet olvasta volna akkor a Molyon, meg hát nyár van, és ha nyár, akkor Korfu, legalább képzeletben. Most különösen jólesett olvasni a kattant Durrellekről, istenem, tíz perc alatt gellert kapna tőlük az agyam, de az tuti, hogy sosem unatkoznék és nem lennék ilyen neurózisos. Igazából erre vágyom most, egy mediterrán helyre, ahol délben mindenki sziesztázik, egész nap szőlőt és kenyeret ennék meg finom bort innék (az nem számít, hogy nem szeretem az alkoholt), aztán leheverednék egy hintaágyra a szőlővel befuttatott verandára egy könyvvel, majd jót szunyókálnék a hűvös, zöld árnyékban. Este úsznék a meleg vízű tengerben, hallgatnám a tücskök cirpelését és nézném a csillagokat a szabad ég alatt. Szeretnék egy hónapnyi gondtalan nyarat, mert régen volt ilyenben részem, és tartok tőle, hogy később sem lesz.

És az a humor, istenem:

"– Biztosítom önöket, hogy ez a ház életveszélyes! Minden elképzelhető zuga tömve van gonosz bestiákkal, melyek csak arra várnak, hogy előronthassanak. Nem is értem, hogy még nem váltunk egy életre nyomorékká. A legegyszerűbb, a legártalmatlanabb cselekedet, például egy cigaretta meggyújtása is életveszélyes! Még a hálószobám sem szent előttük. Először egy skorpió támadott meg, egy undorító dög, mely mérget és kis skorpiókat szórt mindenfelé. Azután szarkák dúlták fel a szobámat. Most pedig kígyók vannak a kádban. A ház körül sűrű rajokban röpködnek az albatroszok, és olyan hangot adnak, mint valami beteg vízvezeték!"

Valahányszor feljön egy idézet ebből a könyvből, mindig elolvasom és még mindig röhögök rajta, pedig vagy egy tucatszor olvastam a gyufaskatulyából repülő skorpióbébikről, sziszegő albatroszokról és erőszakos természetű galambokról. 

A hangulatos leírásokért is oda vagyok, különösen jólestek, miközben a szegedi Anna fürdő napkertjében süttettem a hasam (és aztán aludtam is egy kicsit):

"Reggel, amikor felébredtem, a hálószoba zsaluján át, a felkelő nap arany csíkjai ragyogtak be. A reggeli levegő tele volt a konyhai tűzhelyről behúzódó faszénszaggal, buzgó kakaskukorékolással, távoli kutyaugatással és a legelőre ballagó kecskenyájak kolompjának szaggatott, bánatos dallamával."
"Hosszú, tekergő hordalékláncok jelezték a tenger lassú visszavonulásának útját. Ezekben a láncokban minden volt, ami érdekfeszítő: színes hínár, döglött tűhalak, halászhálókból származó parifák, melyek szinte ehetőnek látszottak, mintha nagy mézeskalács kockák lennének, borosüvegek cserepei, melyeket a dagály és a homok átlátszó drágakővé csiszolt, kagylók, melyek tüskések voltak, mint a sündisznó, vagy simák, tojásdadok és finoman rózsásak, mint valami vízbe fúlt istennő körmei."

Olvastam ezen kívül mást is Durrelltől, de a Korfu-trilógia, és különösen az első kötet marad a kedvencem, az biztos. Mindenkinek melegen ajánlom becses figyelmébe, annak is, aki nem szereti az állatokat. Én a rovarokat és a csúszómászókat nem szeretem, de ez a fickó olyan méltósággal és szeretettel mutatja be őkt, hogy mindig egy fokkal kevésbé rettegek tőlük. De a gekkó vs. imádkozó sáska párbaja továbbra is vérfagyasztó horror számomra (a sáskát Cicelynek hívják, a gekkót... basszus, már meg ennek felejtettem el a nevét).

Nokedli, ha még nem olvastad, iktasd be!

Ui.: Miközben ezt írtam, meghatottan gondoltam saját kis állatseregletünkre. Gyöngéd érzelmeim egy perc alatt elpárologtak, mert a hangok alapján VALAKIK ÉPPEN FELDÚLJÁK A KONYHÁT! KIFELÉ, BÜDÖS DÖGÖK!

Eredeti cím: My Family and Other Animals

Sorozat: Korfu-trilógia 1.; Vidám Könyvek

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1983

Fordította: Sárközi Györgyné (versrészletek: Kiss Zsuzsa)

Illusztrálta: Réber László

Ár: passz, lusta vagyok megnézni

Az író honlapja

A második ízlelés után

Régen gyakori volt, hogy a könyveket újraolvastam (a Bridget Jones naplóját vagy háromszor-négyszer). Később, ahogy az érdeklődési köröm egyre bővült, eltűnt ez a szokásom, ha úgy vesszük, kifejezetten káros a végtelen várólisták szerencsés tulajdonosai számára.
Ám itthon, a régi házban erőt vett rajtam az érzés, hogy újraolvassam Az almamag ízét. A regény jelen idejű eseményei nyáron történnek, én pedig tavaly és idén is nagy melegben olvastam ezt a könyvet, vagyis nyári olvasmány marad számomra - majd kiderül, jövőre is így lesz-e.
A hűvös szoba zöldes fényében ismét elmerültem a Deelwater-Lünschen család nőtagjainak életében, és persze én is ott voltam a bootshaveni házban, ahol a könyvek önkényesen változtatják helyüket a könyvszekrényben, a lányok aranyozott vagy kék tüllruhát viselnek, és azóta nem terem piros ribizli a kertben, amióta Bertha nővére, Anna tüdőgyulladásban meghalt. Éreztem a menta és a citromfű illatát, a télikert hűvösét (igen hasznos volt, miután a mi házunk átmelegedett), láttam a terhes Harrietet éjszaka a házban bolyongani és Rosmarie ezüstös szemét.

Jó volt, finom volt. Kicsit elbódultam a végére, úgyhogy most valami férfias, realistább olvasmány fog következni - a 100 történelmi tévhit mellett -, még nem tudom, mi lesz az, de ezt a két olvasmány közötti küszöbállapotot mindig élveztem az olvasásban. Hogy nem tudom, mi fog következni.

Ui.: tök jó dolog amúgy az újraolvasás, csak szívtam magamba az élményeket, nem kattogott az agyam, nem írtam fel szép idézeteket, egy sort sem jegyzeteltem - ezt is szeretem, de néha jólesik szimplán csak olvasni.

Ui2.: másodjára sajnos még inkább feltűnt, mennyire kellett volna ennek a könyvnek egy jó szerkesztő.