Ma láttam a Libri kirakatában a hirdetést, hogy "Azt olvasok, ami vagyok" (vagy valami ilyesmit). Eszembe jutott, hogy ezzel a mottóval fogom kezdeni A szél árnyékáról írt postot, mert van pár könyv, amire ez tökéletesen igaz, és Zafón regénye ezek közé tartozik. Szinte minden elolvasott könyv átformál bennem valamit - információval gazdagít, tágítja a látókörömet, megváltoztatja néhány gondolatomat -, de vannak olyanok, amelyek annyira önazonosak velem, hogy a részeimmé válnak, az éntudatom alapköveivé.
A szél árnyéka a felnőtt(ebb) énem egyik oszlopa. Érzelemdús emlékek fűznek hozzá, és rengeteg tulajdonságomat visszatükrözi (vagy én tükrözöm vissza a könyvet?).
Amikor elkezdtem olvasni, azt reméltem, hogy elkap az otthonosság érzése, mintha hazaértem volna. Hát, nem ez történt - majdnem olyan volt, mintha egy ismeretlen könyvet nyitottam volna ki, ami nem meglepő, hiszen 2008-ban olvastam. Ráadásul azon zizegtem, hogy szeretni fogom-e ennyi év elteltével, vagy akkorát változott az ízlésem és én magam is, hogy utálkozva félrehajítom. De amint nyugodt környezetbe jutottam, és a hangulat is biztosítva volt az ablakon szelíden dobogó esővel, minden a helyére került. Csak én és a könyv, meg Barcelona meséje.
A regény nem ugyanazt az élményt nyújtotta, mint hat évvel ezelőtt, a korlátlan rajongáshoz képest árnyaltabb lett a véleményem - az más kérdés, hogy melyik a jobb választás, megőrizni az eredeti élmény patinás emlékét, vagy leporolni azt. Sokan azt róják fel hibának, hogy semmi különleges nincs a történetben. Az újraolvasásnál rájöttem, hogy tényleg nem nagy kunszt, egy srác nyomozása egy ritka könyv írója után, közben megismerkedünk a fiúval, Daniellel, és a régmúlt kísértetein keresztül belepillanthatunk a történelembe, miközben Daniel élete egyre inkább az íróéra kezd hasonlítani, és felmerül a kérdés, hogy ugyanaz lesz-e a sorsa. Szerintem ennek a könyvnek a szeretete érzésre megy. Süt belőle az író könyvek és Barcelona iránti hódolata és a jó emberismeret - a figurái élnek, úgy, ahogy mi. Mosolygunk Fermín cirádás szóvirágain, a lódításain és aggódunk érte, mert a teste tele van égési sérülésekkel. Szánjuk az anyátlan, magányos Danielt, aki csak magára számíthat meg a tiszta szívére, mint a mesebeli legkisebb fiú. Olvasás közben az jutott eszembe - ami első olvasásnál nem tűnt fel -, hogy mennyire szerencsétlenek és nyomorultak ezek az emberek, főleg a múltban játszódó részek szereplői. Elragadta őket az élet egy táncra, amiről azt hitték, irányíthatják, de csupán véresre törték a lábukat és azóta se álltak talpra, valamennyien egy esemény, egy történés foglyai. Zafón ügyesen vegyíti a csupaszon realista emberi sorsokat némi misztikummal,
Valami nagyon alapvető dolgot mozgatott meg a lelkem mélyén ez a könyv. Olyan, mintha a részem lenne, a személyiségem egy vetülete, a vadromantikus énemé, ami szereti a régi házakat, a gótikus hangulatot, az őszi reggeleket. Csak ezzel az évszakkal tudom párosítani a könyvet, pedig havazik is benne, mégis, az a melankolikus felhang, ami az elmúlás szagát hozza magával, faleveleket táncoltat a barcelonai utcaköveken és ködöt lehel a háztetők fölé, teljesen uralja a könyv hangulatát.
Kicsit ironikus volt, hogy amennyire zsibongtak az érzéseim a könyv elején, annyira hiányzott a történet a befejezése után, olyan erősen vágytam visszatérni, hogy néhány napig képtelen voltam elkezdeni egy új könyvet.
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2005
Fordította: Vajdics Anikó
Ár: 2980 Ft
Az író honlapja
Én is olvastam régen, és bennem is nagyon mély nyomot hagyott. Már egy ideje megvan a folytatása, de mielőtt elkezdeném, el akarom ezt olvasni még egyszer. De pont emiatt félek én is, hogy nem találom majd azt a hangulatot amit először éreztem.
VálaszTörlésBennem is megmozgatott ezt-azt. Nem tudom eldönteni, Barcelona van rám ilyen hatással, vagy tényleg ilyen jó könyv.
VálaszTörlésOlyan szép gondolatokat írtál, hogy egész bepárásodott tőle a szemem. Csodás élményként él bennem is ez a könyv, és én is kíváncsi lennék, hogy milyen lenne megint elmerülni benne. Én nem is a történetéért, hanem a hangulatáért szerettem, menekülőút volt akkor a szürke hétköznapok elől ...
VálaszTörlésHű, érdekeseket írtok, mert én kifejezetten utáltam, rühelltem ezt a könyvet. Pedig nagy könyvmoly és irodalommániás ember vagyok. Engem valahogy végig taszított, és - egszerűen nem tudom jobban kifejezni - végig olyan gusztustalanságot árasztott felém. Fura, hogy az irodalom milyen másként hat mindenkire.
VálaszTörlésMillabell: meg fogod, nyugi.:) Az újraolvasásnál jöttem rá, hogy nagyon kellett volna egy frissítés A mennyország fogságában előtt, mert bizonyos dolgokra totál nem emlékeztem.
VálaszTörlésNikkincs: bocsi.:)
Élmény volt olvasni a bejegyzésedet:)
VálaszTörlésValóban őszi ez a könyv, meg a "sorozat" többi része is, mindenképp újra kell olvasnom majd, mert annak idején nem értékeltem eléggé. Talán ősszel sorra is kerítem.
Örülök.:)
VálaszTörlésRemélem, újabb nekifutásra már tetszeni fog. Én is jártam így könyvvel, volt, hogy a felénél leraktam, aztán néhány hónappal később újra kezdtem, és akkor már nagyon tetszett.