Virginia Woolf arcképe

"Rendkívül elégedett volt, hogy pénzt tudott keresni, a pénzét pedig szerette olyan kézzelfogható dolgokba fektetni, amelyek megszépítik az életet. Sohasem szűnt meg csodálkozni azon az alkímián, ahogy a képzelete szülöttei vázákká, székekké változnak: a Mrs. Dalloway-nek köszönhetően fürdőszoba épült Monk's House-ban, és két vécé is (az egyiket Mrs. Dalloway toalettjének hívták)."

Alexandra Harris: Virginia Woolf

Időről-időre előfordul velem, hogy egy könyvről szóló monologizálást jobban élvezem szóban, mintsem írásban végezni. Néha majdnem (de csak majdnem) megsajnálom a kedvest, mert ő az előadásaim rendszeres elszenvedője, a széles gesztusokkal és dugóhúzós hadonászással kísért szilveszteri alkoholmámoros szónoklatokról nem is beszélve. A Tündérföld 2. stáblistáját egyelőre megúszta (mert még nincs a birtokomban a könyv), helyette Virginia Woolfról meséltem neki és hosszas értekezést folytattunk a jellegzetes angol lófejről fejformáról. Minden tiszteletem és csodálatom az írónőé, de ahogy lapozgattam a könyvben lévő képek között, mindenütt lófejek virítottak. Az angolok nagyon átkozhatják valamelyik termékeny skandináv ősüket.
[Ha esetleg valaki még nem jött volna rá: ebben a postban a szóbeli csacsogást ültetem át betűkre, ékezetekre és egyéb írásjelekre. Persze, lehetne mondani, hogy általában ezt csinálom. Néha szeretnék olyan feszes, analitikus recenziókat írni, csöppnyi személyes motívummal, mint ilweran vagy entropic, de érzésem szerint igen ritkán jön össze. Helyette vannak lófejek, kapcsos zárójeles széljegyzetek és ordenáré hülyeségek, mint a Mrs. Dalloway fenséges kalapjára szerelt minikamera.]

A kedves egyszer megkérdezte tőlem, miért szeretem annyira Virginia Woolfot. A komplett minielőadástól megkímélem azt a pár embert, aki elolvassa ezt a postot (teljesen hihetetlen, de a Molyon tizenhatan csillagozták az olvasásomat), inkább elmondom, mit érzek. Kedvelem őt - ahogy Romain Garyt, Márquezt vagy Capotét -, mint írót és mint embert is, és Alexandra Harris még közelebb hozta hozzám. Szeretem az érzékenységét, a nyitottságát, azt, ahogy visszatükrözi a világot az írásaiban. Szeretem az ironikus, csipkelődő humorát, az itt-ott felvillanó derűt, a hihetetlen intelligenciáját.

Kezdetben az életrajzi kötet hiányosságának tartottam, amiért szinte semmit nem ír Woolf magánéletéről, a házasságáról, kapcsolatairól. Aztán rájöttem, hogy csak azt közli, ami biztos tény, vagy ami hellyel-közel az, a spekulálást, hipotéziseket meghagyja másoknak. Olyan sok kép él VW-ról, annyian sajátították ki, pusztán azért, mert elolvasták a regényeit, a leveleit, naplóit, esszéit. Elképesztően termékeny szerző volt, több művet írt párhuzamosan, mert mindegyik más volt, az egyik kikapcsolta, a másik kihívás volt számára; leesett az állam, amikor azt olvastam, hogy az Orlando az "író vakációja" volt. Képzeljétek el: Woolf befejezi A világítótornyot, aztán "gyorsan, jókedvűen szeretett volna írni valamit", és néhány laza csuklómozdulattal létrehozza Orlandót. Az Orlandót, basszus. Később ugyanez történik a Flush-sel, A hullámok és a Felvonások között után és a festő Roger Fry életrajza előtt. A Flush egy spánielorr fekete fricskája, egy kutya életrajza, még ha az a kutya Elizabeth Barrett-Browningé is. A változatossága a sokadik dolog, ami elbűvöl Woolfban - a felsorolt művek miatt, úgy érzem, nem kell magyaráznom, miért.
De a kép sosem lesz teljes, mert egy élő embert nem helyettesíthet több ezer leírt szó. Miután ezt kimatekoztam magamnak, nagyon hálás voltam Harrisnek, amiért a tényekre szorítkozott - Alma H. Bond: Ki ölte meg Virginia Woolfot? c. könyvével pont az ellentéte volt a problémám, a rengeteg hipotézis és önkényes képalkotás -, és mégis annyi arcát mutatta meg Woolfnak. Bond egyfolytában azt hangsúlyozza, mennyire megviselték Virginiát a rohamai és az őt ért traumák, Harrisnek viszont a kezdetnél is már a hangvétele; valószínűleg mániás depressziós volt, de már sosem derül ki, pontosan mi volt VW problémája. Nem a szenvedő, hanem a harcos arcát mutatja meg, aki megpróbálta elpusztítani a betegségét, az írás javára fordítani a "csendkorszakait", és pontosan tudta, mennyire veszélyes az állapota - mindez levél-és naplórészletekkel alátámasztva. Szerintem mindenki kialakít magának egy képet Virginia Woolfról, de a Harris által megrajzolt portré nekem jobban tetszik, mint Bondé. Az egész könyve szembemegy a sztereotípiákkal, az Utószóban meg sorra cáfolja őket. Nem vonja le azt az egyértelmű következtetést, hogy a háború miatt lett öngyilkos, és a könyve tele van az idősebb Woolfot ábrázoló fotókkal, nemcsak George Beresford fényképe díszeleg benne - amin Virginia még húsz éves. Lehet, hogy ezen a képen a legszebb, de ez árulja el a legkevesebbet róla.
A meghökkentőnek ható tulajdonságok közé tartozhat az írónő humora is. Három napja azon röhögök, hogy szerinte Lady Ottoline Morrell "pontosan olyan volt, mint a vitorlát bontott spanyol armada".

Tényleg állati jó a ruhája. Vicomte nincs annyira elbűvölve tőle, szerinte erőszakosan előreugrik az alsó ajka, civakodó típusnak tűnik. Amúgy neki is lófeje van.

Kapaszkodjatok meg, de Virginia Woolf nem homályos, magas irodalmi műnek szánta az írásait, hanem olyasvalaminek, amit szórakozásból olvasnak az emberek. Olyan, mintha ő maga is arra biztatna, hogy ne totemizáljuk az írásait. Rengeteg recenziót írt és két kötete is megjelent Az átlagolvasó (The Common Reader) címmel, ami magyarul sajnos nem jelent meg.

"Azt szerette, ha az esszéi úgy hangzanak, mint egy beszélgetés az olvasóval, és néha valódi párbeszédeket kreált, mint például a Walter Sicker: A Conversation (Walter Sickert: Egy beszélgetés) című írása esetében, 1933-ban. Nem mondta el az embereknek, hogy mit kell gondolniuk egy könyvről, és ez a forma megszabadította őt a gyűlölt magabiztosságtól. Jobban szeretett hangulatot ébreszteni, és azt felmérni, mit őriz meg az emlékezet, amikor az olvasó már letette a regényt."

A végére hagytam egy abszolút  szenzációhajhász, felszínes dolgot: az idézetben említett Walter Sickert az egyik lehetséges Hasfelmetsző Jack-jelölt. Patricia Cornwell amerikai krimiíró (A Scarpetta-könyvek szerzője) egy vízjelre alapozza a gyanúját. A kutatásba rengeteg energiát és pénzt ölt, megvásárolta a festő jó pár képét és a gyilkos leveleit is megvizsgálhatta. A nyomozását természetesen meg is írta, magyarul Egy gyilkos arcképe címmel jelent meg. Régen olvastam, csak arra emlékszem, hogy olvasmányos volt, bár úgy álltam neki, hogy regényt fogok olvasni. A Konteón részletes cikket lehet olvasni az egész esetről.
Persze az, hogy igaz-e vagy sem az elmélet, sosem fog kiderülni, de végigfutott a hideg a hátamon, amikor arra gondoltam, hogy Virginia Woolf együtt bulizhatott a Hafelmetszővel.

Alexandra Harris írása nagyon jó kis kötet, precíz, mégis olvasmányos, afféle útmutató kalauz mindenkinek, aki szeretné jobban megismerni Virginia Woolfot. Módszeresen végigveszi az életét és a műveit, a tényekre szorítkozva,  és nem akarja az írónőt beskatulyázni, hanem a sokoldalú egyéniségét kívánja bemutatni. Különösen jó kezdés lehet ez a könyv azok számára, akik félnek Woolf műveitől vagy nem találják vele a közös hangot. Nagyon örülök, hogy a General Press megjelentette ezt a könyvet a sok romantikus könyv között, szép, igényes kiadás, jó fordítással. A meghagyott eredeti címért különösen hálás vagyok.

Eredeti cím: Virginia Woolf
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bánki Vera
Ár: 3200 Ft