Kate Morton: Az elfeledett kert
Annak ellenére, mennyire szerettem a Felszáll a köd titkokkal teli, szépiaszín hangulatát - mintha régi, megsárgult fotográfiákat nézegetnék -, elég sokáig vártam az írónő másik könyvével, holott azóta a Távoli órák is megjelent (amit idén szeretnék beszerezni). De végre elérkezett az ő ideje, a Rém hangosan és irtó közel horzsolásai után pont olyan nyüszögős hangulatban voltam, amihez tökéletesen passzolt Kate Morton gyengéd női írásmódja. Szívből remélem, hogy soha nem növöm ki.
A regény, bármennyire is hangulatosan, kicsit lassan indul be. A kezdeti, egyszerűnek látszó történet úgy bomlik ki, mint egy sokszirmú virág, hogy végül bonyolult mintázatot alkosson.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor kezdett csavarossá válni a történet és egyre sűrűbben váltakoztak az idősíkok és a nézőpontok - nem véletlenül írtam, hogy remélem, soha nem növöm ki Mortont. Cassandra élete a nagyanyja múltja iránti nyomozást kivéve színtiszta lányregény, a hősnő távoli, ismeretlen helyre utazik, ahol jelentős változások következnek be a sorsában. Ez a szál érdekelt a legkevésbé, bár Cass gyerekkorának volt egy nosztalgikus színezetű hangulata. Mindig a múlt vonzott, és jellemző módon itt is a régi események érdekeltek - hiszen innen indult minden, és annyira érdekes, hogy az utókor a fennmaradt emlékek alapján mennyire más képet vázol fel. A történelmet a győztesek írják.
Rose Mountrachet és Eliza Makepeace ideje teljesen más, úgy érzem, Kate Morton teljesen elemében érezte magát. A nagy, komor, főnemesi ház, a szélfútta vidék, a tengeri levegő, a titokzatos öböl, a látóhatáron feltűnő fekete hajó, a labirintus és ami mögötte rejtőzik. A fallal körülzárt kert szimbóluma, a mágikus almafa, a tündérmesék nagyon is komoly háttere volt az, ami elbűvölt. És a leheletfinom utalások, Frances Hodgson Burnett, hehe. A Dickenst idéző London. Minden emberi nyomorúság ellenére valósággal lubickoltam ebben a közegben, és élveztem, ahogy az írónő szépen, elegánsan összekötötte a szálakat.
Ui.: a fordításra ráfért volna még egy alapos átfésülés... utálom ezt, de a tenyeret nem összecsattintjuk, hanem összecsapjuk, a fű zöldje max. egy atomrészeg embernek józan, az a bizonyos "lélekegyedül" meg engem is az őrületbe kergetett. És tényleg van olyan, hogy "szőke beton"?!
Ui2.: a szekretárius mellett labirintusgondnok is akarok lenni.
Eredeti cím: The Forgotten Garden
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Fordította: Borbás Mária
Ár: 3500 Ft
