Csokoládé 2. kör

"Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpen pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé." 

Joanne Harris: Csokoládé

Sokan ismerjük azt az érzést, hogy amikor már kora reggel 25 fok van, locsolják a villamossíneket és nincs olyan lenge ruha, ami megóvna a patakokban folyó izzadtságtól, hogy bizonyos könyvek nem csúsznak, vagy maga az olvasás se megy. Amint beköszönt a kánikula, megjelenik a könnyedség iránti vágy. Mi menti meg a hőségtől és a munkától [továbbra is igazságtalanságnak tartom, hogy a felnőtteknek nem jár nyári szünet] elcsigázott elmét? Az enyémet nem Ben Lerner és nem Toni Morrison. Ide valami ismerős kell, valami nem túl megerőltető, nem lelki mélységeket és poklot szántó, briliáns írás, azt hagyjuk meg a hosszú téli estékre.

Ide a játékos, de felkavaró-nyugtalanító szél kellett, az apró francia falucska a fehéren világító templomtornyával és az örömtelenségnek fityiszt mutató csokoládébolt a bűnös élvezetekre csábító, csillogó kirakatával és a mindent átjáró fahéj-szegfűszeg-és marcipánillatával.

Természetesen teljesen más volt most olvasni a könyvet, mintt 2009-ben (úristen), sokkal kevésbé kerültem a hatása alá és bizonyos momentumai inkább megmosolyogtattak, mintsem elbűvöltek. Mai mizantróp énemnek hihetetlennek tűnik, hogy léteznek olyan emberek, akik ennyire adni akarnak másoknak, ennyire bírnak adni és nem émelyíti el őket a hétköznapi nyomorúságok végtelen sora.

Persze, Vianne-nak is vannak sötét gondolatai és az élete minden, csak nem fenékig tejfel, hiszen egyedülálló anya, nem Madame, hanem Mademoiselle Rocher, nem jár templomba, színes ruhákat hord és a nagyböjt idején csokoládéboltot nyit - ezek közül egy is bőven elég lenne ahhoz, hogy kivívja egy apró, konzervatív közösség ellenszenvét, hát még amikor elkezdi maga köré gyűjteni eme alattomos nyáj számkivetettjeit és nem átall arra törekedni, hogy a földi boldogság felé terelje őket a mennyek üdvözlete helyett.

Minden ember rengeteg traumát hordoz magában, még Vianne Fekete Embere, Reynaud atya, akit a gondolatai alapján inkább szánni lehet, mintsem gyűlölni, bár azt az első olvasás óta sem bocsátottam meg neki, hogy szerinte egy állatnak nincs lelke.

A további kötetek ismeretében érdekes megfigyelni, hogyan változik Harris stílusa; emlékeim szerint a Csokoládécipő sokkal sötétebb hangulatú és annakidején az volt a kedvencem, a Csokoládés barack eléggé vízízű volt, Az epertolvaj - ezt 2019-ben olvastam, tehát sajnos friss az élmény - meg egyenesen csalódottá tett: meglepett a Vianne-t uraló (szándékos vagy akarattalan írói szándékból fakadó) keserűség, az ellenfél pedig fájóan sematikus, minden harrisi varázslat hiányzott belőle és csak az ordító manírok maradtak helyette. Persze 20 év még regényidőt tekintve is sok és még a regényszereplők is megöregednek, de minden józan észérvem dacára úgy éreztem, ez a történet már nagyon kifáradt a negyedik kötetre és Harris nem az a szerző, aki egy ötletéből él meg - itt muszáj megjegyeznem, hogy aligha van még egy olyan adaptáció, ami annyire beskatulyázta volna az írót, mint a Csokoládé c. film -, hiszen minden könyve más és eddig minden alkalommal meglepett.

Minden változás dacára jólesett újra elmerülni a Csokoládé világában. A fókusz a mágikus realista elemekről áttevődött a földhözragadtabb témákra, de a szkepticizmusom ellenére hagytam (és örültem neki), hogy Harris elvarázsoljon és a hűvös lakásban jólesően elnyúlva élvezettel nyammogtam a sorokon. Hogy folytatom-e az újraolvasást? A második kötet erejéig valószínűleg igen, amikor nagyon elegem lesz mindenről és érezni akarom a szél hívó szavát.

Ui.: Igen, nekem a Csokoládé tipikusan kabátkönyv.

Eredeti cím: Chocolat

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2007

Fordította: Szántó Judit

Eredeti ár: 3000 Ft

Rettentő szimmetria (Highgate 3.0.)

 

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

"Julia és Valentine Poole szerettek korán felkelni." Hetekig ez a mondat visszhangzott a fejemben - nem pontosan, mert ahhoz túl régen olvastam a könyvet, de a lényege, és a hozzá tartozó miliő szirénéneke addig csábítgatott, míg megadtam magam a késztetésnek és harmadjára is elmerültem ebben a füst-és alkonyillattú történetben, amelyet az elmúlás áttetsző párája burkol magába.

Ha van regény, ami számomra elmúlhatatlanul összekapcsolódik egy évszakkal, akkor az A Highgate. Úgy idézi meg számomra a kékesszürke, komor esős napokat, a korán gyűlő, sötét árnyékokat és a sárgán világító ablakokat, mint semmi más. Az élet törékenysége, az elmúlás antik dekadenciája lengi be, összekapcsolva a viktoriánusok sötét jóslatával és alvilági félelmeivel. Megszólít bennem valamit, ami azonos ezzel a világgal, nem bánva, hogy maga a történet közel sem tökéletes, de kinézem Niffeneggerből, hogy ez volt a szándéka - annyira fájón hétköznapian gyarlók a szereplői, hogy óhatatlanul beindítják az olvasóban a "bezzeg én" reflexét -, mintha a mi életünkben nem találnánk olyan döntéseket, mozzanatokat, amelyek szinte egyenértékűek a szereplők apró hülyeségeivel.

A korábbi olvasások esetében nem tűnt fel, hogy Marijke kivételével milyen rettenetesen diszfunkcionálisak a szereplők; ha a szerző nem írna olyan ellenállhatatlanul, már 2010-ben falhoz vágtam volna a kötetet és többé felé se néztem volna. Elspeth és Edie, akik annyira magasan funkcionáló, de olyan ostoba pszichopaták, hogy ilyen viselkedés-és gondolkodásformát csak kitalálni lehet. Robert, aki egy zsinórjait vesztett bábu és keserves árat fizet a gyengeségéért. Jack, aki szintén az ikrek bűvkörébe került és nem csapott az asztalra igazi, amerikai tuskómódon (amire szükség lett volna), hogy elég ebből a hülyeségből. Ironikus módon Martin volt közülük a legszimpatikusabb, aki tökéletesen tisztában van a betegsége természetével és azzal, hogy annak valami kifacsart módon része, hogy a beteg ne akarjon meggyógyulni, mert van, aki még életében szeretné megjárni a purgatóriumot, van az önbüntetésnek egy kéjes ízű mellékhatása. A Julia iránti érzéseim leptek meg a legjobban; kispórolták belőle az összes, egyénekre kiszabott érzelmi-szociális intelligenciát, az előzékenységet, udvariasságot és mindet megkapta az ikertestvére, Valentina, akin a hiperérzékenysége olyan vastag héjat képez, amit szinte lehetetlen felkalapálni.

Andalító, megkapó emberi pillanatok, a mesés, titkokkal terhelt, baljós Vautravers-ház, és a regény valódi főszereplője (vagy inkább irányítója), az élettől lüktető Highgate-temető, amelyben a viktoriánusok valamennyi elszabadult őrült gondolata, sóvárgása testet öltött. Megkönnyebbülés volt olvasni, hiába ismerem a fő fordulatokat, egy pillanatig sem untam és biztos vagyok benne, hogy nem most olvastam utoljára.

Eredeti cím: Her Fearfum Symmetry

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2010

Fordította: Gálvölgyi Judit

Eredeti ár: 3490 Ft

Holtsúly

"Semmi nem jön rendbe. A dolgok nem így működnek. Ha egyszer a mocsok megtámadta a tested, beszennyezi a véredet, eljut a szívedig, mindent átitat, és soha nem lehet kimosni. Soha nem szabadulhatsz tőle, a mocsok az életed része lesz, elkísér a halálig. Tehetsz bármit. Aki mást mond, hazudik. Csak annyit tehetsz, hogy igyekszel minél kisebb labdát gyúrni belőle, eldugni a lelked legmélyére, és soha többet ki nem engedni. De akkor is ott van, nyomja a lelked, mint egy rohadó holtsúly."

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt

Nem tudom, az újraolvasás vágya honnan lopakodik elő, de, ha nem húzódik meg szerényen a háttérben, akkor gejzírként tör elő, és még az én vasakaratom se képes neki ellenállni. Még a kedd esti filmnézés, a My Blueberry Nights is Lehane regényét juttatta eszembe* - pedig annyi közük van egymáshoz, mint kelkáposztának a vasmacskához -, és az utóbbi három, csalódott olvasmányélmény, a lelki gyötrődések, úgymint a nyinyinyi, meg a nyenyenye stb. eredményezték, hogy szegény Jiddis rendőrök szövetségét sokadjára tegyem vissza a polcra (de most már őt olvasom!), és helyette Kenzie-éket a hónom alá csapva vonuljak az ágyba olvasni.
Az újraolvasás nem csupán nosztalgia, hanem megmérettetés is, mintha az utolsó találkozást követően nemcsak én, hanem a regény is megváltozott volna. A régi olvasmányok sokkal jobban megőrződnek, mint az újak - talán azért, mert még nem volt idejük kikristályosodni -, mégis meglepődtem, mennyi mindenre emlékszem, a nevekre, a fordulatokra; az érzés pedig mindig velem maradt, az hívott vissza a regényhez. Kenzie poénjai rendszeresen feltűnnek a molyos frissemben, amikor valaki csillagozza az általam kiidézett részt, úgyhogy nem váltottak ki olyan frenetikus hatást, mint anno, de még mindig imádom ezt a bolondot, és bizonyos részek heveny vigyorgást váltottak ki belőlem; a jelenet, amikor Angie "elválik" a Seggfejtől (magyarán: kétszer belelő az elektromos pisztollyal és a szart is kiveri belőle), Kenzie sztorija arról, hogyan lett a pro bono ügyvédje Cheswick Hartman (akinek még a neve is menő), a Bubba Rogowski-jelenség, a gránátok a hűtőben (soha ne próbáljatok meg Kenzie-től sört lopni), a láthatatlan bomba a szék alatt (nyííhihihiiii – én se mertem volna még levegőt venni se), stb.
Annyi változás történt a múlthoz képest, hogy a felvetett komoly problémákat jobban átérzem. Nem tudom, '94 óta mennyit változott a helyzet Bostonban, de a rasszizmusz, az utcai harcok, a terrorizmus tudjuk, sajnos mennyire aktuális jelenség, a családon belüli erőszak pedig soha nem megy ki a divatból. Persze a Hős-féle probléma az, ami a legközelebb áll hozzám, jobban, mint valaha. Egy darabot örökre kiszakítanak belőled, sötétséget hagynak a szívedben és magukkal viszik a pokolba – és ezen az sem változtathat, ha te magad küldöd őket oda.

Nagyon ferdén fogtok rám nézni, de Lehane regényei nekem tulajdonképpen kabátkönyvek, ami elég meglepő, mert van bennük:

– rengeteg erőszak és vér;
– még több káromkodás;
– lövöldözés, verekedés, üldözés, utcai harcok;
– gyilkosság, kínzás, csonkítás;
– mocskos állatok emberek;
– közönséges bűnözők; 

- pszichopata gyilkosok és árulók;
– rengeteg piálás, füstölés és néhány pizza meg kínai kaja;
– és olyan gyomorforgató dolgok is előfordulnak, mint családon belüli erőszak és gyerekbántalmazás. 

Egyszóval nem csodálom, hogy a habcsóklelkű lányoknak nem jönnek be a kemény krimik és a nagyon sötét, nagyon mélyre ásó egyéb regények, az én lelkivilágomról pedig sokat elárul, hogy kabátkönyvnek nevezek egy hard-boiled krimit, de mindannyian tudjuk, hogy nem vagyok egészen normális.:P

Ui.: Azt viszont nem tudom, hogy a törökös könyvjelző a 2011-es Könyvfesztiválról hogyan került bele a könyvbe, talán kölcsönadtam valakinek?

Eredeti cím: A drink before the war
Sorozat: Kenzie-Gennaro 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2007
Fordította: Török Krisztina
Ár: 2480 Ft

*Vagy a forgatókönyvíró Lawrence Block tehet róla?

A gyermekkor íze

"Hogy lehetsz boldog ebben a világban? Lyukas a szíved. Kapu van benned az általad ismert világon túlra. Ahogy nősz, azok a helyek majd hívnak. Sosem felejtheted el őket, nem lesz olyan, hogy a szívedben ne keresnél valamit, amit nem kaphatsz meg, amit igazán el sem tudsz képzelni, aminek a hiánya tönkreteszi az éjszakáidat, a nappalaidat és az életedet, amíg utoljára le nem hunyod a szemed, amíg a szeretteid nem adnak neked mérget és adnak el anatómiai célra, és még akkor is lyukasan halsz meg, jajongsz és átkozod a rosszul leélt életedet."

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Tulajdonképpen mindig bírtam Gaimant; a régi szép időkben rendszeresen előrendeltem az éppen megjelenő regényét, és emlékszem, mindig elkápráztatta a fantáziámat, de utólag az az érzés maradt meg bennem, hogy valami hiányzik. Egy aprócska darab, ami maradéktalanul felhőtlenné tenné a viszonyunkat, azaz korlátlanul rajonghatnék érte.
Néhány esetben azonban sikerült megtörni a jeget; az egyik favoritom a Hó, tükör, almák, ami pontosan olyan sötét, kegyetlen és fantáziadús, ahogy én szeretem elképzelni a (tündér)mesék felnőtt változatát. A másik Gaiman-kedvencemet idén avathatom, ez pedig az Óceán az út végén.
Tartottam holmi undorító gilisztától (a Molyon valakinek betette a kaput) és attól, hogy nem érek fel a kultikus műhöz, ezért az udvarlás szakasza elég hosszúra nyúlt - úgy tűnik, idén a rég halogatott könyveket veszem sorra, érdekes -, de a hatás annál elsöprőbb volt.

A gyerekkorban minden lehetséges - Márquez is megmondta, hogy kilenc éves kora óta nem történt vele semmi érdekes. Visszamentem az időben majdnem húsz évet - jó ég, milyen öreg vagyok egy gyerekhez képest -, és simán elhittem, hogy a dűlőút végén egy másik világ kezdődik, a kacsaúsztató óceán, a házvezetőnő pedig egészen más, mint aminek mutatja magát.
Neil Gaiman megbirizgált bennem valamit, amit ma is őrzök a gyermeki fantáziavilágból. Még mindig elhiszem azt, hogy a világ néha nem az, aminek mutatja magát, mániákusan vonzódom a rozzant, régi házakhoz és zegzugos, rendetlen kertjeikhez. A mai napig elhiszem, hogy csodák vagy furcsa jelenségek megtörténhetnek.
Talán mindenkivel ezt csinálja ez a fickó. Megpiszkál valamit a lelkünk mélyén, amit már rég elfeledtünk, de valójában a lényünk alapfontosságú része.
És akkor jött a totális letarolás: a Hempstock-nők és otthonuk, ill. világuk.
Elképesztő módon vonzódom ehhez a boszorkányos, erősen feminin (vagy inkább asszonyi) hangulathoz - minek kerülgessem a lényeget, imádom a háztáji mágiát, a hétköznapi varázslatot, ami erős nőkhöz, régi házakhoz és saját egyéniséggel bíró kertekhez kötődik. Teljesen magával ragadott, hogy Gaiman képes volt megidézni ezt a jellegzetesen női légkört, amit leginkább Alice Hoffman regényeire jellemző [kivéve a magyarul legutóbb megjelent kötetét, a Gyönyörű titkok múzeumát]. Van egy olyan érzésem, hogy a legtöbb pasit és a maszkulin beállítottságú nőket - írót és olvasót egyaránt - a hideg rázza (a mély lenézés mellett) ettől az atmoszférától, mert félnek, hogy megfertőzi őket valami halálos vírussal. Neil Gaiman bátor és előítéletmentes író (és olvasó), ami nekem szerfelett imponál.

"A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem. Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni fájdalmas dolgokat, embereket vagy pillanatokat, de örömömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek. A tejsodó édes és krémes volt a számban, a sötét gyümölcsdarabok a vastag, rágós pudingban jellegzetes ízűek, és talán meghalok még éjjel, talán soha nem kerülök haza, de finom vacsora volt, és hittem Lettie Hempstockban."

Ugyanakkor érdekes, ha a felnőttség szemellenzőjével nézünk a történetre - csak éppen a lényegét adó varázsa veszik el -; adott egy félénk, visszahúzódó kisfiú, aki szeret a környékén kóborolni, állandóan olvas és élénk a fantáziája. Az ő és az apja kapcsolata a legjobban elemezhető. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy nem szimpatizáltam ezzel a seggfejjel. Egyesek Ursula Monktont utálták a legjobban, én az apa személyét.

Elringató, mégis izgalmakkal teli, édes-búsan nosztalgikus könyv. Már kedvencnek is jelöltem.

Ui.: Egész pontosan az idei olvasmánylistám felét évekkel ezelőtt vásárolt könyvek teszik ki.
Ui2.: Erre a polcra felpakoltam pár nyálcsorgató idézetet. Teli hassal érdemes megnézni.

Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2880 Ft

Bombyx mori

Robert Galbraith: A selyemhernyó

Úgy döntöttem, ez kerül sorra elsőként a megíratlan vélemények közül, mert ez a legrégebbi, és mert csak ömlengeni tudok róla. Úgyhogy, igazán nagyon sajnálom, de az alábbiakban gátlástalan ömlengés fog következni, aki unja, nyugodtan lapozzon.
Attól féltem, hogy munka mellett nem lesz türelmem a Rowling felnőtt regényeire jellemző aprólékossághoz, a látszólag jelentéktelen részletek garmadájához. Piszkosul megkönnyebbültem, amikor felfedeztem, micsoda megkönnyebbülés elmerülni Cormoran Strike világában, megmártózni a hideg, londoni esős időben - és mivel akkor az én világomban is esett, pláne hangulatos volt. A végtelen hülyeség netovábbja az időjárást az olvasmányokkal összepászítani, de nekem néha sikerül.

Egészen könnyedén el tudom képzelni, ha valaki a haját tépi a rengeteg apróságtól - végülis, mi köze a gyilkos személyéhez annak, hogy Cormoran sötétbarnán, erősen szereti a teát, vagy hogy rendszerető-e. Az égvilágon semmi, de azon olvasók közé tartozom, akik azt vallják, a krimi általában több, mint az a rejtély, hogy ki a bűnös és miért követte el tettét. Szeretek krimit olvasni (meg női könyveket és szépirodalmat - mintha mostanában ezek a műfajok lennének a köpködési lista élén), de nem azért, mert krimi, hanem a szerző vagy a hangulat miatt. Ideje lenne túllépnem rajta, de még mindig a képzeletbeli térdeim csapkodom a röhögéstől, amikor elképzelem, hogy a HP-fanok rávetik magukat az Átmeneti üresedés földhözragadt, realista világára és a hétköznapi, végtelen mocsokra, ami a szereplőkön keresztül megnyilvánul. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nekem nagyon bejön Rowling felnőtt-stílusa, és tökmindegy, hogy külső atrocitás nélkül vagy késszúrás által hal meg nála valaki.
A hangulat nehezebben megfogható elem nála, olyan, mint egy láthatatlan habarcs, ami összefogja az egyes elemeket. Valamiért nagyon otthonos nekem, pedig a világ, amit bemutat, abszolút nem barátságos; gyakorlatilag minden szereplőnek van olyan tulajdonsága, ami utálkozást válthat ki, néhányuk pedig annyira undorító, hogy viszolygunk tőle, de nem olyan távoli, hihetetlen módon, hanem nagyon is hétköznapian - annyira, hogy rájövünk, akár mi is lehetnénk valamelyik főszereplő. És akkor jön a monodráma [amikor magadban tipródsz vélt vagy valós problémálon]. Erőlködés nélkül lehet úgy bemutatni valakit, hogy az egyébként szimpatikus egyén ellenszenvesnek tűnjön.
Ez még tkp. Strike-nál vagy Robinnál is előfordulhat. A lánynál kezd erősen kidomborodni az a probléma, hogy miért van együtt kilenc éve egy orbitális seggfejjel, azaz legszívesebben kicsit megrázogattam volna a vörösarany hajzuhatagánál fogva. Úgy tűnt - de lehet, hogy csak az emlékeim fakultak meg -, hogy Rowling jobban ráfókuszál a főszereplők változására. A többieket is olyan jól jeleníti meg, hogy én is felhúztam magam Leonora Quine keresetlen naivitásán, láttam Elizabeth Tassel vörösre rúzsozott, szorosan összepréselt száját, amin bármi jön ki, az asszisztensei rettegnek.

A befejezéssel kapcsolatban még nem döntöttem el, hogy dühít-e ez a fajta mi-mindent-tudunk-de-csak-utalgatunk-rá-az-utolsó-oldalig, vagy hidegen hagy, de valószínűleg az utóbbiról van szó - úgyse azért olvasom ezt a sorozatot, mert tövig lerágom a körmöm ötszáz oldal alatt, hogy ki a tettes, hanem szimplán azért, mert jólesik összekucorodni vele. Még a konditeremben is durcásan ültem, hogy a fene akar súlyokat emelgetni meg kardiózni két órán keresztül, amikor vár a könyvem. Most pedig durcásan ülök, mert akár már most képes lennék elkezdeni a következő részt. Utálom ezt a klisét, de tényleg várom a folytatást.

Eredeti cím: The Silkworm
Sorozat: Cormoran Strike 2.
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2015
Fordította: Nagy Gergely
Ár: 3990 Ft

Burgbéli krónikák 3.

" - Ugye, nem két láb az, mi kilóg az autódból?"

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 3.
Értékelés: 4.8 vén fütyiorrú az 5-ből
Kedvenc karakter: mindenki

Mindig az a legnehezebb, ami a legegyszerűbbnek tűnik: Stephanie-nak ezúttal Moses Bedemierre, mindenki Mo bácsijára kell vadásznia, aki fagylaltozót működtet. Stephanie-t ezért mindenki megutálja Trentonban, aki abszolút nem tehet arról, hogy Mo szabálysértést követett el. Ahogy arról sem, hogy lépten-nyomon pitiáner drogdílerek tetemébe botlik....

Stephanie Plum a túlélési csajoskönyv: mindig arra az esetre tartogatom, amikor tele a topánom mindennel és mindenkivel, és azokat se tűröm meg a közelemben, akiket szeretek. Ez a dinka, szeretnivaló csaj mindig jobb kedvre derít.
Már említettem, de ebben a kötetben még jobban látszik, hogy kicsit olyan, mint Bridget Jones, csetlik-botlik, ötszázszor leégeti magát, van egy kis súlyfölöslege, utál korán kelni és egészséges (pl. a tofut értem most alatta) ételeket enni. Egyszóval olyan, mint mi, totál hétköznapi ember, és néha nagyon jólesik olyan szereplőkről olvasni, akik nem néznek ki istenien és/vagy nem istenien okosak vagy valamilyen okból "kiválasztottak". Ennél a könyvnél elfelejtettem megemlíteni, de Vince és Joy is ugyanilyen halandó emberek, gondoljunk csak Vince munkájára.
Lula beszédstílusa is jobban kibontakozik, ahogy egyre fontosabb karakterré növi ki magát, a vén fütyiorrú sztereotíp szófordulat is neki köszönhető, nem lehet nem röhögni rajta. És ezek a burgbéli vénemberek és öregasszonyok! Elképesztően elevenek, ízekre szedik az összes embert, valóságos arzenált tartanak a lakásukban, ráadásul hajlott koruk ellenére roppant fürgék. A többiek is hozzák szokott formájukat, Morelli (vonatozás...:) viselkedésében némi változás áll be, ami erőteljes aggodalmat vált ki Stephanie-nál, Rangerről is kicsit többet tudhatunk meg, de marad a veszélyes-feketeruhás-fülbevalós kubai figurájánál.
Tehát ez a kötet is jóformán ugyanolyan, mint a sorozat előző részei: aranyos, vicces, némi lövöldözéssel megspékelve, tökéletes kikapcsolódás.
Ui.: Egyvalamit nagyon szeretnék egyszer: Stephanie anyukájánál vacsorázni. Azóta is kívánom a csokis püspökkenyeret....
Hogy a negyedik rész megjelent-e új kiadásban, nem tudom, ennek a hátlapján ott virít a soron következő rész rózsaszín borítója. Valamikor a Beholder honlapján meg lehetett rendelni az ő kiadásukban - én is így csaptam le rá -, jelenleg "elfogyott" van mellé kiírva. Egyébként érdekes ennek a sorozatnak a sorsa: az első három részt keresztül-kasul mindenki kiadta, de a többit valamiért büdös megjelentetni.

1. rész:
Egy - mérgezett a meggy - Magvető sárga kis Albatrosz sorozat (a borítótól kiver a víz) (1997)
A szingli fejvadász 1. - Ulpius-ház (2008)
Egy fejvadász - Ulpius-ház (2011)

2. rész:
Kétesélyes játszma - Beholder (2001)
A szingli fejvadász 2. - Ulpius-ház (2007)
Két ravatal - Ulpius-ház (2011)

3. rész:
Hárman a pácban - Beholder (2004)
A szingli fejvadász 3. - Ulpius-ház (2008)
Három díler - Ulpius-ház (2011)

4. rész:
A négy fejvadász - Beholder (2004)
Négy lövés - Ulpius-ház (2012)

Ui2.: A TÖBBI RÉSZT IS ADJÁTOK KI! MOST AZONNAL!!!! Nézzétek meg, mennyi van!

Eredeti cím: Three to get Deadly
Sorozat: A szingli fejvadász 3.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Fordította: Merényi Ágnes
Ár: 3000 Ft

Csizsik-pizsik

"Játék volt a titkolózás, játék a készülődés, játék a várakozás is. S hiába voltak nagylányok - némelyik már felnőttgondokkal, felnőttörömökkel -, valamennyien szerettek játszani."

Janikovszky Éva: Aranyeső
[Értékelés: 5 cicaképű Erzsi az 5-ből]
Kedvenc karakter: András, Eszter

Burián Ágnesnek nem sikerül az egyetemi felvételije, így kerül - némi keresgelés után és jókora daccal a lelkében - a nővérképzőbe, amely nem is olyan rossz hely, mint amire számított.

Amikor olvastam ezt a regényt - kb. egy hónapja -, úgy éreztem, már nemcsak Szamohina Szaska és Eva Katchadourian vagyok, hanem Burián Ágnes is. De, azt hiszem, mindenkiben van egy kicsi Ágnesből: aligha van olyan ember, aki ne érezte volna úgy, az egész világ összeesküdött ellene, mindenki haragszik rá, titkon vagy nyíltan kigúnyolja, megalázza, mintha csak éreznék a csalódás keserű gyengeségét, és csakazértis belerúgnak a földön fekvőbe, hadd kínlódjon. És hány ember érzi ezt érettségi, felvételi, vizsga után! Hörr, kész rémálom ez a lelkiállapot, és nem egyszerű kivergődni belőle. Ágnesnek sem (az "Ági"-t nem szereti!). Nagyon megkedveltem őt, hiába '72-es kiadás a saját példányom és hiába nagyon mások az én családi körülményeim és környezetem. Ezért gondolom úgy, hogy az Aranyeső - az Abigélhez* hasonlóan - egyike azoknak az ifjúsági regényeknek, amelyek valóban időtállóak és sokat tudnak adni az olvasóknak.
És az a kamaszkori dac és düh, óh, istenem! Az ujja hegyétől az utolsó haja száláig átjárja az embert, olyan tűz ez, ami egy pillanat alatt képes lángra lobban, és egy szívdobbanás alatt elhamvadni. Erőt ad és kimerít. A szerelemről és az ekkori önsajnálatról nem is beszélve. Ágnes is lobog és kialszik, ahogy bármelyikünk, közben pedig sok mindent megtanul másokról, az életről, és elsősorban önmagáról. Jó volt őt kísérni és visszaemlékezni a saját lángolásaimra.

"Mert mit ér az olyan álmatlan virrasztás - legyen az a legőszintébb fájdalom szülöttje -, amelyről senki sem tud? Sírni is csak úgy lehet igazán, szívből jövő keserűséggel, ha tanúja van könnyeinknek; a magányos ember hamarabb belefárad."

 ________
*Az Abigél hasonlóság azért is érdekes, mert itt is szerepel a "banánzöld" szó (ilyen színű szappant koboznak el Ginától), és maga az Abigél név.

Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó
Kiadás éve: 1972
Ár: pár száz Forinttól felfelé

Büszkeség és balítélet meg a sáros alsószoknyák

"Pollyt egy fagyos januári éjszakán egy kosárban találta az egyik gazda a küszöbön, aztán a plébánia szoptatós dajkája az éhhalál küszöbére sodorta, mikor elhanyagolta az etetését, majd pár kemény évig a szegényházban éhezett, és mindezt teljesen egyedül élte át. Sarah úgy érezte, egyszerűen azért tudta túlélni, mert észre sem vette, milyen valószerűtlen ez a túlélés. Ez másrészről azt is jelentette, hogy Pollyban nyoma sem volt a nosztalgiának, a vágyakozásnak vagy megbánásnak; értelmetlen is volna együttérzést várni tőle ilyesmiben, mivel _ez itt_ a legjobb dolog, amiben valaha is része olt, vagy része lehet: nem őrzött fényes emlékeket.
Sarah azonban még mindig fel tudta idézni a maga nyári napsütéstől elvakított kísérteteit: emlékezett a kunyhó ajtaja előtt kapirgáló csirkékre, egy tej-és pisiszagú kisfiúra, aki még babaszoknyát viselt, nem nadrágot, egy vörös ruhás nőre, aki felkapta és megcsókolta őt; egy férfira, aki egyhuzamra felhajtott egy korsó sört, aztán nevetett, felkapta őt, a vállára ültette, és átvágott vele a hosszú, selymes füvön és a napsütésen.
Sarah számára tehát valós lehetőség volt a boldogság; ő tudta, mi hiányzik neki."

Jo Baker: Longbourn árnyékában

A cím kissé (nagyon) hatásvadász, sőt, még félrevezető is, de ha létrejöhetett olyan, hogy Büszkeség és balítélet meg a zombik, akkor én is lekapargathatok még egy pici, száradt bőrkét az érdemes hölgy szikkadt csontjairól, nemcsak az előbbi fércmű alkotója.
A post címe - és egyébként a magyar kiadás fülszövege is - azért csalóka, mert nem Lizzie Bennet és Pöffeszkedő Fitzwilliam Mark Darcy kastélyon és kecsességen alapuló románcát asszisztáljuk végig (már megint), hanem a Bennet-ház életébe nyerünk betekintést a szolgákon keresztül, miközben őket is megismerjük.

Ez a könyv eddig felejthető BB-utánzatként volt kartotékolva az emlékezetemben, nem is tudom, mi vett rá, hogy belelessek a könyvtárban. Akármi is volt, hálás vagyok neki, mert a szúrópróbaszerű belelapozás - legyes levendulaszappanról és Miz Bennet inkrimináló alsószoknyáiról volt szó - teljesen felajzotta a hörcsögénem, alig bírtam kivárni, hogy kikölcsönözhessem.
Elsöprő tetszést aratott.
Gyanítom, hogy Lionel Shriver nem éppen léleksimogató könyve megemelte a Longbourn tetszési indexét, de valószínűleg akkor is szerettem volna olvasni, ha nem nyökögő lelkiállapotban vagyok. Á, agyaljon rajta a fene, tetszett, és erősen esélyes Az év meglepetése címre, kész.

A történet középpontjában Sarah, a Bennet-ház húszéves szolgálólánya áll, akit kiskorában hoz el a plébániáról Mrs Hill, a házvezetőnő. Jo Baker elég realisztikus és sanyarú képet fest a szolgák életéről, pedig Sarah-ék viszonylag jó helyzetben vannak; hajnaltól késő estig dolgoznak, a lány kezét kimarja a mosáshoz használt lúg, sajog a dereka a nehéz, vizes ruhák emelgetésétől, mosogat, éjjeliedényt ürít, padlót súrol, varrja a kisasszonyok ruháit, díszes alkalmakkor besüti a hajukat, és szakadó esőben kell elcaplatnia a cipőcsokrokért. Ha valakinek van miért élnie, akkor a szüntelen robot is könnyebb, de Sarah lábát ólomként súlyozza le a boldogtalanság, pontosabban a boldogság hiánya - emlékszik rá kislánykorából, ismeri az érzést, ami jelenleg hiányzik az életéből. És tudja, hogy a következő nap ugyanolyan lesz, munkával teli egyhangúság, amit semmi nem szakít meg ezen az esős, kies vidéken. Ó, az angol táj és időjárás! Ha nehéz, ócska cipőben kell végigcaplatni egy aszfaltozatlan sártengeren, közel nem olyan romantikus, mint amilyennek a könyvek-filmek alapján képzeljük.
Lehet, hogy a regényben eltolódott a hangsúly - a szolgák élete csupa fájdalom, tűrés és engedelmesség. Bennetéknek is vannak problémáik, de mennyivel könnyebb az élet fájdalmán töprengeni, ha a tüzet nem nekünk kell megrakni és hoznak nekünk süteményt és mézes tejet! Sarah folyton összehasonlítja magát a kisasszonyokkal, miközben durva, kirepedezett kezével eligazítja Jane tejfehér vállán az új báli ruháját, és a háta mögött állva végignéz foltos, rosszul szabott gúnyáján, ami az egyik öltözete a kettő közül. Fiatal kora ellenére (vagy talán amiatt) marja a keserűség és a lemondás.
Egészen addig, amíg arról a bizonyos sáros útról be nem téved hozzájuk egy idegen fiatalember, akit rögtön felvesznek inasnak - a napóleoni háborúk sajnálatos módon rengeteg háztartást megfosztottak a férfi személyzettől, micsoda szörnyűség. Rettenetesen együtt érzek Mrs. Bennettel.
Miközben Sarah élete bonyolódik, a kisasszonyok szobáiban is érzelmi viharok dúlnak, zajlanak a jól ismert események, de ezekről csak érintőleges képet kapunk, mint amilyen az idióta Lydia szennyes ruhája a szökése után. Ó, igen, Jane Austen története itt szagokat kap, például a báli készülődés közben átjárja a házat az égett haj szaga, de nyugi, a borsmenta virágzik az árokban, és Mrs. Hill nyálcsorgató ételeket komponál a család számára.
A rengeteg érzelem mellett felvonul egyfajta meghittség, ami engem is elringatott. Tulajdonképpen Longbourn a béke szigete az idő szó szerinti és átvitt értelmű viharaiban, menedék, amely óvón védelmezi lakóit.
Baker a fő téma mellett érinti a háborút is, meg ad némi józan betekintést a korabeli nemes hölgyek helyzetébe, melynek fő alanya Lizzie Bennet - azaz hiába ment jól férjhez (akivel bónuszként még szeretik is egymást), számos elvárásnak kell majd megfelelnie, attól kezdve, hogy Pemberley-ben nem ülhet le le az ebédhez valamelyik húga elnyűtt ruhájában, odáig, hogy fiúkat kell szülnie. Egyébként megdöbbentő volt, hogy még Elizabeth és Jane, a család legempatikusabb tagjai is mennyire semmibe veszik a szolgákat, mintha nekik nem lenne életük és egyedüli vágyuk az, hogy őket kiszolgálják.

Nagyon jó élmény volt nekem a Longbourn árnyékában, olyan, mintha én fedeztem volna fel ezt a könyvet.:) Akármilyen tényezőktől is függjön a tetszési indexe, mindenki srófolja lejjebb az elvárásait, ha kíváncsi a regényre, utálok csuklani.

Ui.: erőteljesen kedvem támadt folytatni a Downton Abbey-t.
Ui2.: külön vicces, hogy Jane Austen említ egy Miss Baker nevű kalapos hölgyet, és az írónőnek szent meggyőződése, hogy róla van szó.:D

Eredeti cím: Longbourn
Sorozat: Mirror könyvek
Kiadó: I.P.C. Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Fügedi Tímea
Ár: 3990 Ft
Az írónő honlapja

Rejtély Ókanizsán

Folytatódik a régi postok leporolása (no, nem mindé, mert hipergagyik is vannak közöttük), ezúttal a Dávin Veron-sorozat hiányzó tagjait rakom ki.

"- Egy magas rangú látogató kíván magával társalogni az éjszaka közepén. Olyan magas a rangja, hogy nem küldhettem el a kénköves pokolba."

Baráth Katalin: A fekete zongora
Értékelés: 5 arany zsebóra az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

Az Osztrák-Magyar Monarchia kisvárosában, Ókanizsán érdekes haláleset borzolja a kedélyeket: a falu bolondja, Vili holtan esik össze az Árkádia Papír-és Könyvkereskedésben, hátában gyöngyháznyelű bicskával, kezében egy arany zsebórával. Az eset felderítésén a helyi rendőrség mellett az Árkádiában dolgozó Dávid Veronika kisasszony is tevékenyen részt vesz, de az agyafúrt gyilkos mindig egy lépéssel előttük jár....

Ez volt az a könyv, amit rettegtem elolvasni. Valóságos kultusznak örvend A fekete zongora, akik olvasták, szinte mind istenítik, és az ilyen regények iránt azt érzem, hogy ha nem tetszik, bennem van a hiba és eláshatom magam a bojtos szőnyegem alá. De feleslegesen idegeltem magam és feleslegesen húztam-halasztottam az olvasását, ez a regény egy bűbájos csoda.
Nagyon-nagyon kevés olyan magyar irodalmi mű létezik, amely nem csapkodja falhoz az olvasót folyamatosan, vagy nem agyonreklámozott, tényleg gagyi iromány. A fekete zongora ezen kevés regények egyike, minőségi szórakoztató irodalom, istenem, annyira jó volt olvasni jól megszerkesztett mondatokat, logikusan felépített cselekményt és olyan szavakat, mint "galambszín" és "instabiliter". Ráaádásul a magyar történelembe viszi el az írónő az olvasót - a történelmi hűség garantált, Baráth Katalin végzettsége szerint történész -, nem a kényszeres "amerikai mintát" követi, a főszereplőt nem Jane-nek vagy Catherine-nek hívják, hanem Veronikának, és nem New Yorkban, hanem a gyönyörű nevű Ókanizsán játszódik. Ezért is éreztem más könyvekkel ellentétben közelebb magamhoz a történetet; a jó magyar regények megérintenek valamit az ember lelkében, hiába az 1900-as évek elején játszódik, valahogy jobban éreztem, értettem az eseményeket, a szereplők tetteit, reakcióit. [Ha azt mondom egy regényre, hogy "igazi orosz hangulata van", akkor rögtön mindenki érti, miről van szó - ugyanez érvényesül a magyarok esetében.] Ez abban is megnyilvánult nálam, hogy nagyon nem akartam elhagyni Ókanizsa világát, akárcsak a nagyon eredeti, jól rajzolt szereplőket és a finom, néhol enyhén ironikus humort.

(Sóhaj) Hogy ez milyen jólesett a magyar lelkemnek. Egyvalami pozitív hozadéka van a lemaradásomnak: elvileg nemsokára jön A türkizkék hegedű.

Ui.: Imádom a borítóját. Ezt is és a régit is.
Ui2.: A bejegyzés köszöni a főoldalra kerülést!:) [Régi szép idők...]

Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2010
Ár: 2980 Ft
A regény blogja
ilweran interjúja az írónővel

Hogyan legyek nő?

"A könyvek tűnnek a leghatékonyabb forrásnak: mindegyik egy teljes élet, amelyet egyetlen nap alatt magába szívhat az ember. Gyorsan olvasok, tehát rettentő sebességgel szippantom magamba az életeket; hatot-nyolcat is hetente. Különösen tetszenek az önéletrajzok: estére elfogyasztok egy egész embert. Walesi hegyi farmerekről, a világot körbehajózó nőkről, második világháborús katonákról, háború előtti shropshire-i udvarházak gazdasszonyairól, újságírókról és filmcsillagokról, forgatókönyvírókról, Tudor hercegekről és 17. századi miniszterelnökökről olvasok.
És rájövök, hogy minden egyes könyvnek megvan a maga társasága - saját barátai, akiket nekem is be akar mutatni, mintha soha véget nem érő parti folyna a könyvtárban."

Caitlin Moran: How To Be a Woman

Először is, még azelőtt, hogy mindenkinek égnek állna a haja, tisztázzuk, nekem (és Caitlin Morannek) mit jelent a "feminizmus" szó - annyi negatív jelentésréteg tapadt már ehhez a szóhoz, hogy általában óvatosan kikerülöm, mint egy darázsfészket, és inkább az "egyenjogúság"-ot használom.

"Mi a feminizmus? Egyszerűen az a nézet, amely szerint a nőknek ugyanolyan szabadoknak kell lenniük, mint a férfiaknak, akármilyen dilisek, ostobák, hiszékenyek, rosszul öltözöttek, lusták vagy önteltek is."

Asszem, ennél egyszerűbben és lényegre törőbben nem tudnám megfogalmazni. Biológiailag nem lehetünk egyenlők, nem is érdemes ezen a téren összehasonlítani a két nemet - ha ordítva toporzékolok, akkor se leszek képes a hátamon cipelni egy hűtőszekrényt, és az edzőteremben se 40-50 kilót fogok emelgetni bizonyos gépeken, hanem ötöt-tízet, max. tizenötöt. Parkolni, fúrógépet használni, térképet olvasni meg lehet tanulni, ahogy a pasik is képesek párhuzamosan megfőzni az ebédet, közben megnyugtatni egy gyereket és telefonon beszélni. Váá, annyira utálom ezeket a sztereotípiákat... Tehát, jogilag és a hétköznapok szintjén simán lehetünk egyenlők, de hogy társadalmi szinten mindig lesznek diszkrimináló csoportok, egyének, az tuti. Mindig lesznek, akik lefitymálják a nőket, a férfiakat, a melegeket, a dohányzókat, a vörös hajúakat, az introvertáltakat, a kövéreket, a soványakat, a sznobokat, a nemzetiségekről meg egyéb nézetekről nem is beszélve. Mindenki megkapja a magáét, mert a legtöbb ember imád skatulyázni, felcímkézni. Nem lehet mindenkinek megfelelni, úgyhogy mindenki le van szarva - tudom, hogy ócska klisé, de nemrég felfedeztem magamnak, és valószínűleg Caitlin Moran is ezt vallja.

Nem, nem tőle tanultam, túl makacs és bizalmatlan vagyok, hogy mások elveit egy szó nélkül magamévá tegyem. Ráadásul nem afféle irányadó vagy önsegítő kötetként olvastam a How To Be a Womant (még mindig nem vagyok hajlandó leírni a magyar címet - szerintem ha Morannek valaki elárulná, hogy magyarul mire fordították a könyvét, írna egy nyers levelet a kiadónak, haha), hanem egy hétköznapi nő agymenéseként. Nem kell szentírásnak vagy bármilyen kőbe vésett kinyilatkoztatásnak tekinteni. CM egyszerűen felállt egy székre, a méretes bugyijában, és nagybetűkkel, tripla felkiáltójelekkel a világba kiáltotta, hogy VÉLEMÉNYEM van, és el fogom mondani!!
Nekem tetszett ez a könyv, pontosabban szórakoztatott. Sok mindennel nem értek egyet, vannak benne logikátlan eszmefuttatások, de a közvetlen hangvételével, a humorával és a bátorságával megvett magának. Igen, a bátorságával, mert a legtöbb nő nem szeret a viselt dolgairól mesélni, pláne nem ország-világ előtt, egy nyomtatott könyvben. Például a szőrről, ami egy nagyon fontos dilemma a nők életében. Hihetetlen egyébként, hogy mekkora problémát csinálunk ebből a pár szál szőrből. Na, jó, nem annyi, nekem például egész erdő volt a lábszáramon, a szemöldököm ujjnyi vastagságú volt, de már-már vicces, mennyi pénzt, időt, energiát és könnyet fecsérelünk rá.
Vagy itt vannak például a bugyik. Vagy inkább b-k, a méretük miatt. Könnyesre röhögtem magam Moran ezzel kapcsolatos gondolatain, az ilyen, totál hétköznapi témáiról szerettem olvasni - mert azt mind tudjuk, hogy biológiai szempontból nők vagyunk, ehhez még tükör se kell, de mi van a másod-és sokadlagos nemi jelleggel? A nőiességgel? Mit jelent ez a fogalom? És mit jelent nekem? Tényleg akkor nő egy nő, ha sminkkészlet van a táskájában, magas sarkút hord és harisnyát? Caitlin Moran beintett az összes sztereotípiának. A kis bugyik nem kényelmesek. A magas sarkú cipőkben nem lehet járni. Hülyeség kiadni hatszáz fontot egy táskáért. És minek sanyargassuk magunkat? Hordjon mindenki olyan cuccot, amilyenben jól érzi magát, ne azért tegyen meg bármit, mert a társadalom azt várja el, legyen az flancos esküvő, munka-vagy gyerekvállalás. És nekem tetszik ez a szemlélet.

"A melltartók saját hatalommal bírnak. Négyévenként, a vébé megrendezésekor nekem és öt lánytestvéremnek az egész esemény csúcspontjai a brazil meccsek. Bármelyik brazil meccs. Brazília-akárki.- BRA! - mutogatunk üvöltve a képernyőre. - BRA! Ez áll a mezük hátulján! BRA!!!!!!" 

Nézzük azt a pár dolgot, amivel nem értek egyet: például ha a szőrt nem kell mindenünnen leszedni, és éljenek a sátorméretű bugyik, hogyhogy ez nem érvényes a melltartóra? Oké, ez csak szőrszálhasogatás, ahogy az is, hogy ha olyan nagy harcos feministák vagyunk, ne féljünk már leszedni egy pókot a villanykörte foglalatáról. Attól viszont a plafonig ugrottak a gondosan igazított szemöldökeim, hogy a nőknek nincs Bret Easton Ellisük, ellenben van Britney Spears meg Lindsay Lohan. Mivan?! Nincs jeles női írónk és legyünk büszkék egy lecsúszott tinibálványra, meg egy állandóan elvonón lévő, közepes színésznőre? Rohadtul nem értek a zenéhez, de amíg van Margaret Atwood, Jennifer Egan, Le Guin meg a többiek, addig nemigen kell félni. Moran tinédzserkorában sokat olvasott, remélem, nem hagyott fel ezzel a szokásával, mert a kijelentése nem a tájékozottságról árulkodik.

Voltak olyan témák is, amik nem érdekeltek, például a sztriptízbárok, vagy hogy Lady Gaga feminista ikon-e. Sokan kiakadtak, hogy Moran azt írja, mindenki kóstolja meg a menstruációs vérét, meg álljon székre, és kiabálja azt, hogy "Feminista vagyok!". Ezért is mondtam, hogy nem kell komolyan venni.:D Semmilyen nyákot nem vagyok hajlandó ízlelgetni, a melleimnek se fogok nevet adni, akkor se, ha Scarlett Johansson "a lányok"-nak hívja a sajátjait (fura, hogy a nők mennyire tolerálják Johanssont és nem indítja be a tipikus női rivalizálást meg cincálást), a színpadias gesztusokat meg nevetségesnek tartom. Amikor a wicca irányzattal ismerkedtem, és azt tanácsolta valamelyik könyv, hogy hordjunk kibontva a hajunkat, mert úgy jobban áramlik az energia, továbbá mondjuk ki hangosan a tükör előtt, hogy "boszorkány", már előre elvesztettem a hitem, ami egyébként sose jött létre, vagy mit szokott csinálni a hit.

Na, itt a vége, mert még kimegyek játszani a macskákhoz.

Eredeti cím: How to be a Woman
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Bakonyi Berta
Ár: 3000 Ft
CM honlapja

Néhány idézet (kicsit egyhangúak a téma miatt, de két óra múlva zárt a könyvtár és nem jutottam tovább):

"A sok közül ez az egyik oka, hogy miért szívás nagyon-nagyon szegénynek lenni. Olyan bugyit kell viselned, amitől rémálmaid lesznek."

"Széles körben elfogadott feltételezés, hogy egy nő fehérneműben mutat a legjobban.... Ha már félig-meddig  tűrhető csöcsöd van egy félig-meddig tűrhető melltartóban, nem számít, hogy a tested többi része úgy néz ki, mint egy gyerek uzsonnára kapott tejes zsemléje, ami lepottyant a földre, és megrágta a macska - mindenki a csöcsöt nézi a melltartóban. Varázsereje aránytalan a képességeihez képest: nem igazán tud betegeket gyógyítani vagy bonyolult egyenleteket megoldani, leginkább csak csücsül a melltartóban, és olykor izgatóan ring."

"Talán épp azért, mert a bugyi-és melltartóviselés képességét versenyként tettük formálissá, hihetetlen jutalmakkal - Járd be a világot, s találkozz öregekkel és gyerekekkel! Feküdj le focistákkal! Szerezd meg a koronát! -, az évek során egyre nehezebbé tettük a bugyiviseletet. A bugyik szép lassan bonyolultak lettek. És ennek az az oka, hogy a bugyik kisebbek lettek. Sokkal kisebbek. Túl kicsik.
(...)
Itt és most egyenesen bejelentem: én nagy-bugyi párti vagyok. A harcos feminizmusnak nagy bugyik KELLENEK. Igazán nagyok. Jelenleg akkora van rajtam, hogy az első 48 órában ki lehetett volna oltani vele a nagy londoni tűzvészt. A combtövemtől a köldökömig ér, és gyakorlatilag plusz ingatlanként is használható, ha el akarok tűnni hétvégékre."

"Nem hagyhatom szó nélkül, hogy országunk hatalma a bugyijaink méretével egyetemben sorvadt el. Amikor nyaktól lábujjig érő bugyogót hordtak asszonyaink, sosem nyugodott le a nap a brit birodalomban. Most pedig, hogy egy átlagos brit nő egyheti váltásbugyija belefér egy gyufásdobozba, nemigen van más terület fölött fennhatóságunk, mint Jersey és a Man-sziget fölött."

"A melltartó talán a legkomiszabb ruhadarab. Aki nem hiszi, próbálja ki ezt az egyszerű tesztet: dobjon melltartót egy kilencéves fiúra. Úgy fog reagálni, mintha élő patkányt vágtak volna a fejéhez."

"Ha nincs benn a kontaktlencsém, gyakorlatilag bárhová kerülhetne. Komolyan számítok rá, hogy egyszer egy másnapos és sietős napon úgy megyek el otthonról, hogy a fejemen hordom a csöcsöm."

"Másfelől azonban, aki melltartóval él, melltartó által vész. Ahogy az várható is egy ilyen hatalmas varázserejű tárgytól, olykor hajlamos hirtelen gonosszá válni, és megpróbál elpusztítani minket. Kicsit úgy kell gondolni rá, mint Szarumánra A Gyűrűk Urából, csak egy kis masnival a közepén."

Hülye ez a nő.:D Ja, anno a személyes blogomon írtam egy bejegyzést, amiben kifakadtam, hogy mekkora hülyeség az a "szabály", hogy csak fehérnemű szetteket viseljünk, tehát eltérő stílusú melltartó és bugyi tilos. Tizenvalahány lány kommentelte be, milyen színű fehérnemű van rajta. Régi szép idők.

Feddhetetlen

"Lord Maccon megköszörülte a torkát, és dühösen összevont szemöldöke alól ködös, komor tekintettel nézett a másikra.
- Randolph, lehet, hogy ez most meglepetésként éri magát,de én farkasember vagyok.
- Igen, uram.
- Kétszázegy éves.
- Igen, uram.
- Meg kell értenie, hogy az én körülményeimet tekintve a terhesség nem lehetséges.
- Önnek valóban nem, uram.
- Köszönöm, Randolph, ez sokat segített."

Gail Carriger: Blameless - Szégyentelen

Néha egy adott időszak minden könyve kabátkönyv. Nyöszörögve bekúszom a lapjaik közé, magamra húzom őket, mint gyerekkoromban a nagyanyám dunyháját, amibe kettéhajtva belefértem, mint egy kis barlangba, és azt játszottam, hogy nem lát senki. Persze ehhez nem érfelvágósan komoly regények az ideálisak, úgyhogy félretettem minden szankciómat, és kivettem a könyvtárból ezt és Caitlin Moran agymenését, amit nem vagyok hajlandó magyar címén nevezni. Tökéletes dunyhák voltak, egyiket se bántam meg, hogy elolvastam. Éreztem, hogy most rájuk van szükségem. A könyvek néha mankók, amik kicsit a hónom alá nyúlnak, hogy lelkileg helyrepofozzanak. És persze az élvezet sem mellékes szempont.

A Changeless - Változatlant kicsit gyengébbnek éreztem az első kötethez képest, de lehet, hogy csak jobb alkalomra kellett volna tartogatni. A Blamelesshez viszont ideálisak voltak a körülmények, és remekül éreztük magunkat, főleg amikor teadélutánt tartottam, némi keksszel. Angol konyha ide vagy oda, a teázás jó dolog.
Szegény Alexiának alaposan felfordult az élete Skóciában. Kénytelen visszaköltözni borzasztó családjához (ahonnan azonban elég hamar kipaterolják), vélt tettét kikiáltják az évszázad botrányának, Viktória királynő pedig kizárja az árnyékkormányból. Emellett Lord Akeldama nyomtalanul eltűnik a városból, Lord Őmorcossága Maccon benyakalja Anglia formaldehid-készletét (de elsősorban Lyall professzorét) és sündisznók társaságát keresi, Alexiát meg vérszomjas gépkaticák támadják meg. Kedvenc talján lélektelen asszonyságunk egy epileptikus rózsaszín kalapdobozzal felszerelkezve egészen Itáliáig megy, hogy fényt derítsen a testében hordozott rejtélyre, azaz tisztára mossa a hírnevét és hogy jól beolvasson az urának - már ha ugyan szóba áll vele ebben az életben.

A Soulless kötetei azon olvasmányaim közé tartoznak, amikhez vajmi keveset szoktam jegyzetelni, és nincs is nagyon mit. Röhigcsélek a történeten, a szereplőkön, a hírneves angol virtuson, a kissé modoros nyelvezeten. Ja, meg folyatom a nyálam, mert állandóan zabálnak. Le merem fogadni, hogy ez a Carriger nő imád enni. Csak úgy záporoznak a pirítósok, édes teasütemények, vajas croissant, ropogós zsemle paradicsomszósszal, oh, és a pesto, pesto mindenütt és mindenben!
Szerencsére a kajaáradat mellett a cselekmény is a megfelelő mederben áramlik, nagyon kíváncsi leszek, hova fog mindez kifutni az utolsó kötetben.

(Igen, ennyi volt a post.)

Eredeti cím: Blameless
Sorozat: Napernyő Protektorátus 3.; Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2013
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Ár: 2990 Ft

De mi köze Veronnak Rózsa Sándorhoz?

"Dujmovics asztaltársasága, Dávid Jóska, Vékony doktor és Remete Pista tisztában voltak vele, hogy a polgári élet gyönyörűségein a kapitány legfőképpen a férfitársaságot, a bolgár dohányt és azt az áldott csöndet érti, amihez az elmúlt hónapokban ritkán jutott hozzá, lévén az ifjabb Lázó (a legtöbb kisdedhez hasonlóan) nem fogta föl édesatyja türelmes magyarázásából, hogy a fogak szaporodása olyan öröm, amit inkább a néma szerzetesek jámbor derűjével, mintsem a tatár hadak fékevesztett üvöltésével illik kifejezni."

Baráth Katalin: Az arany cimbalom

2014. július 3., csütörtök
Lihegve kaptatok fel a Fenyves soron, a Mecsek lábikrájánál. Átkozottul melegem van, folyamatosan szomjas vagyok, és azzal vigasztalom magam, hogy nem baj, a kirándulásokat mindig élvezem (főleg, ha már túl vagyok rajtuk), és este, miközben fekszem, mint egy halott* a kényelmes ágyon, Dávid Veront fogok olvasni.
Azt hiszem, ez marad a legerősebb impresszióm a könyvvel kapcsolatban. Őt vittem magammal nyaralni, és miután órákig mászkáltunk a dögletes hőségben, kimerülten kapaszkodtam a lapokba, és bőszen bólogattam, mert szegény Veron szintén a dögletes júliusi hőségtől szenved, hiper extra körülmények között. Húú. Hálás köszönet a cseles (vagyis az olvasót naiv hitében meghagyó) fülszövegért, ugyanis nem a megszokott, Veron felpattan és nyomozni kezd-helyzet áll fenn. Más a perspektíva, mert Ókanizsa kotnyeles hősnője ezúttal nem kívülálló, hanem személyesen érinti az adott bonyodalom - amiért nemcsak olvasóként, hanem bloggerként is hálás vagyok, mert krimisorozatok esetében mindig stresszelek, hogyan írok egy elfogadható terjedelmű bejegyzést az aktuális részről.:)
...
[Egyetlen sort írtam le: "Más, mint a többi."]

Miután mindenki kiheverte a rendkívül magasröptű jegyzetelési bravúrjaim okozta sokkot, megpróbálok spoilermentesen írni a könyvről.
(Mivel nincs ölnyi vörös felirat, nyugodtan lehet tovább olvasni.)
Eléggé meglepődtem, amikor az első fejezetben 1868 egy fagyos napja nézett vissza rám, egy, a megszokottól nagyon eltérő jelenettel; egy baktert faggatnak, bicskával fenyegetve, a reakció egy rosszul célzott arcul köpés. A bicska villan egyet, a bakter ordítani kezd. Így kezdődik a regény egyik szála, ami a régi betyárvilágba vezet minket vissza, ami minden, csak nem parasztosan romantikus, hanem kegyetlen, erőszakos, és sokszor embertelen. A másik idősík 1914-be röpít; az osztrák trónörökös és felesége halott, Bécs Szerbia válaszára vár. Mindig elcsodálkozom (és egyben elborzadok), hogy az utólag jelentékeny mozzanatokat, eseményeket mennyire máshogy kezelték. Mi tudjuk, hogy nemsokára kitör az első világháború, de 1914-ben, az ókanizsai Nagyvendéglőben még csak erőfitogtatásról spekulálnak és a császár korára utalgatnak.
Annál nagyobb esemény egy társaskocsi eltűnése, főképp Veron életében, de a rejtély ezúttal nemcsak őt, hanem a családját és Pistát is érinti. Érdekes volt megfigyelni, mennyire más a stílusa a betyárszálnak, Veron nézőpontjának és a férfiak szemszögének. Veron, bármennyire is megváltozott az élete A borostyán hárfa befejezése után, vehemens tulajdonságait nem veszíti el.
Újdonság viszont az isteni Remete Pista gondolataiba bepillantani, aki a korszakot meghazudtolóan (és roppant imponáló módon) liberális nézeteket valló, felvilágosult ember, de bizonyos dolgokban a régi világhoz húz a szíve, ami elég vicces dolgokat eredményez. Olyan szívesen elmesélnék egy-egy jelenetet, például amiben a hatéves Veron, a kis Pista és egy Benedek Elek mesekönyv szerepel, de sajnos ez is spoileres lenne a fülszöveghez képest, úgyhogy kénytelenek lesztek utánanézni. Ellenben a kedves kiművelődött a kutya-macska viszonyban álló pár virtusából, olyan kíváncsi lennék, mit mondana erre a sorozatra.

Nemrég fejeztem be a Mitágó-erdőt, és az jutott eszembe, hogy mindkét helyszín, az ősvadon és a puszta a maga módján totál félelmetes. Az erdő nemigen szorul magyarázatra, ellentétben a sokszor lefitymált pusztára, ahol tényleg nincs semmi, se facsoport, se szurdok, hegyek, folyó vagy bármi. És éppen ez benne a félelmetes. A nagy büdös semmi. Télen a végtelen hómező, nyáron a portenger, ahol nincs menedék vagy árnyék, viszonyítási pont meg alig.
A másik dolog, ami elgondolkodtatott, egy emberi tényező, ami legalább annyira állandó, mint a puszta közönye; az emberi gyűlölet, az, hogy az emberek több évtizedes sérelmeket, fájdalmakat hordoznak magukban, ami egyre mélyebbre vájja magát, míg képtelenek lesznek megszabadulni tőle. De nem is akarnak. Ez tartja őket felszínen, ez a sarkcsillaguk az életben. És nemhogy nem okoz nekik erkölcsi megrázkódtatást, hogy emiatt vétlen embereknek okoznak sérelmeket, hanem teljesen reálisnak látják.

A szokásosnál elgondolkodtatóbb, komorabb regény Az arany cimbalom, mégis megtartja a sorozat stílusjegyeit, az ízes, igényes mondatokat, amiket többször elolvasni is öröm, a humort, és persze a szövevényes bűntényt. Majdnem leírtam azt, hogy "bájos", de nem akarom, hogy valaki a rózsaszín-lányos jelentésre gondoljon. Ezek a regények úgy bájosak, mint Ókanizsa mint egy rendezett kisváros, aminek megvannak a jellegzetes alakjai, a nagydarab, indulatos csendőrkapitány, a csípős nyelvű pletykaintézetet üzemeltető nénik, a csábos nő, vagy a megfontolt doktor, és ahol a látszat ellenére mindig történik valami.

________________
* A hasonlatot egy kislánynak köszönhetem, aki egy túra elején - mely rögtön egy meredek emelkedővel kezdődött, mellesleg ez volt a nevezetes 20 km-es vidámkodás - megkérdezte, hogy "Anya, ha ennek vége, fekhetek úgy, mint egy halott?" Esküszöm, pusztán emiatt megérte végigkínlódni azt az utat.

Sorozat: Dávid Veron 4.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014
Ár: 3480 Ft
Az írónő blogja

Ki lesz Kakukk vesztére?

"Ott volt ebben az első éjszakában minden, ami később szétszakította, majd újra összehozta őket - a lány önpusztító természete, vakmerősége, vágya, hogy fájdalmat okozzon; vonakodó, mégis őszinte vonzalma Strike-hoz, és a biztos helye, ahová visszavonulhatott nevelkedése elzárt világában, melynek értékeit egyszerre lenézte és magáénak is vallotta. Így kezdődött a kapcsolat, amely tizenöt évvel később elvezetett ide, az irodába, ahol Strike feküdt a kempingágyán. Már nem csak a testi fájdalom kínozta, és azt kívánta, bár kitéphetné magából a lány emlékét."

Robert Galbraith: Kakukkszó

Kicsit bizonytalan voltam abban, akarom-e olvasni ezt a könyvet vagy sem; a Harry Pottert baromi régen olvastam (ugye mindenki vágyik arra a párszor már elismételt információra, hogy az első részből nekem még ez a kiadás van meg? Sznobozás vége) és sokakkal ellentétben (sznobozás 2.) tisztában voltam vele, hogy ez és az Átmeneti üresedés felnőtteknek szóló regények, tehát nemigen lesz benne varázspálca, bagoly, kviddics meg ilyesmik, bár a bagolyban nem voltam biztos. Azonban a Könyvhéten elragadott a frazeológiám és ilweran volt kedves megadni a végső kegyelemdöfést. Az már nem is okozott dilemmát, hogy ezt vagy az Átmeneti üresedést vegyem meg, jött velem mindkettő.

Kb. az első ötven-hetven oldalon rosszkedvűen ráncoltam a fitos orromat. Igen, ez egy krimi, valószínűleg nem is lesz rossz, de minek ez a felhajtás körülötte? Biztos csak Rowling dicsfénye verődik vissza, ha tényleg egy Robert Galbraith nevű faszi írja, nem kapnák fel ennyire. Picsába, túl sok krimit olvastam már.
Rowling azonban ismer engem, tíz évesen, amikor Amadea még nem is létezett, már egyszer kiegyenesítette a nyűgösködő ráncaimat és megajándékozott egy fantasztikus olvasmányélménnyel. Most, tizenöt évvel később nem volt szükség egy fantáziadús, hihetetlen kalandra, elég volt egy erkélyről kizuhant szupermodell. A kor előrehaladtával egyre igénytelenebb leszek. Remélem, Rowling egy évtized múlva megörvendeztet egy szerelmes regénnyel.
(Hehe, akkor is egy kanapén heverve szenvedtem, és most is. Nekem nem olvasófoteleim, hanem
olvasókanapéim vannak. Fotelben rohadt kényelmetlen szundikálni.)

"Hogy lehet az emberre ekkora hatással, ha meghal valaki, akivel sosem találkozott?"

A krimik központi alakja, kinek vállára mázsás súly nehezedik a gyilkosság megoldása és a történet tetszési indexe miatt is, az ügy nyomozója. Lehet hivatásos rendőr, engedély nélküli magánnyomozó, kotnyeles zsurnálhölgy, idős néni, sármos újságíró, antikváriumos-tolvaj vagy akár fájdalomtól összetört rokon. A mi hősünk most Cormoran Strike - akit a neve alapján hórihorgas, fekete lódenkabátos, komor alaknak képzeltem el - volt katonai rendőr, háborús hős és magánéleti katasztrófa, egy "bokszolóba oltott Beethoven". Az egyik lába nagyjából térdtől lefelé Afganisztánban maradt. Ezt azért említem meg, mert nagyon megrendített és érdekesnek találom, hogy a közelmúlt eseményei lassan beépülnek a regényekbe és gondolom a művészet egyéb ágaiba is, tudjátok, mint mondjuk a második világháború, ami sokaknak már csak mementó, de tényleg megtörtént és egykor az emberek életének része volt.
Strike, akinek kb. tizenöt beceneve van, pénze viszont egy szál se, abszolút elviszi birkózóvállain a regényt. Nyomozás közben behatóan megismerkedünk vele; miután kénytelen otthagyni a katonaságot, tkp. az egyetlen családélményt, amit valaha ismert, az élete, és önnönmaga is idegen neki, amit előbb meg kell ismernie. Ó, gondoltam, mi nagyon jóban leszünk, kedves Cormoran.
Meglepő módon a női főszereplő, Robin is nagyon szimpatikus volt. Nem az a női olvasó vagyok, aki ki nem állhatja a női főhősök nagy részét, általában jól elvagyok velük, de Robin precizitása, tapintata annyira velem közös tulajdonság, hogy nem tudtam nem megkedvelni. A csalafintasága és a nyomozás iránti, gyerekkorból eredő izgalma már kevésbé ismerős, de remekül szórakoztam az izgatott zsizsegésén. Kicsit olyan érzés volt, mintha Rowling bizonyos tulajdonságaimat átemelte volna a hősei személyiségébe.

Egy közös vonás van a Kakukkszó és a Harry Potterek között: az írónő rossz véleménye az emberekről, szebben fogalmazva a társadalomkritika. Ahogy Strike enyhén bicegő lépteivel halad előre és egyre több érintettel beszél, úgy undorodtam meg ezektől a senkiháziaktól. Tökmindegy, hogy Lula Landry sofőrjéről vagy a szomszéd producerről van szó, ezt a lányt senki nem szerette őszintén, még a rajongói imádata is valódibb, mint a hozzá közel állók álszent, kikozmetikázott érzelmei, amelyek valójában kapzsiság, sértettség, irigység névre hallgatnak. Ez pedig átkozottul szomorú.
Bármilyen undorító a könyv legtöbb szereplője, azután a bizonyos 50 oldalt követően, miután leküzdöttem az előítéleteim és a görcsösségem, semmi mást nem akartam egész nap, csak a könyvet olvasni. Igen, ez egy krimi, sok klasszik vonással, de én szeretem a krimiket (csak mostanában csodálkoztam rá, mennyire), szeretem Rowlingot és szeretem ezt a könyvet. Nagyon aprólékos, csavaros, a megoldás mégis végtelenül egyszerű, annyira, hogy nevetnem kellett. Ezek alapján már nem értem, miért vártam már rögtön az első oldalakon valami észveszejtő durranást. Rowling képes jó ifjúsági regényeket és jó krimiket írni, sok író már annak örülne, ha az egyik összejönne - de számomra az a legfontosabb, hogy képes napokra mindenféle kanapékra ragasztani, hogy a könyveit olvassam.

Eredeti cím: The Cuckoo's Calling
Sorozat: Cormoran Strike 1.
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Nagy Gergely
Ár: 3990 Ft

A szél árnyéka

"... a könyvben, mint egy tükörben, újra felfedezhetjük mindazt, amit legbelül hordozunk."

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Ma láttam a Libri kirakatában a hirdetést, hogy "Azt olvasok, ami vagyok" (vagy valami ilyesmit). Eszembe jutott, hogy ezzel a mottóval fogom kezdeni A szél árnyékáról írt postot, mert van pár könyv, amire ez tökéletesen igaz, és Zafón regénye ezek közé tartozik. Szinte minden elolvasott könyv átformál bennem valamit - információval gazdagít, tágítja a látókörömet, megváltoztatja néhány gondolatomat -, de vannak olyanok, amelyek annyira önazonosak velem, hogy a részeimmé válnak, az éntudatom alapköveivé.
A szél árnyéka a felnőtt(ebb) énem egyik oszlopa. Érzelemdús emlékek fűznek hozzá, és rengeteg tulajdonságomat visszatükrözi (vagy én tükrözöm vissza a könyvet?).

Amikor elkezdtem olvasni, azt reméltem, hogy elkap az otthonosság érzése, mintha hazaértem volna. Hát, nem ez történt - majdnem olyan volt, mintha egy ismeretlen könyvet nyitottam volna ki, ami nem meglepő, hiszen 2008-ban olvastam. Ráadásul azon zizegtem, hogy szeretni fogom-e ennyi év elteltével, vagy akkorát változott az ízlésem és én magam is, hogy utálkozva félrehajítom. De amint nyugodt környezetbe jutottam, és a hangulat is biztosítva volt az ablakon szelíden dobogó esővel, minden a helyére került. Csak én és a könyv, meg Barcelona meséje.
A regény nem ugyanazt az élményt nyújtotta, mint hat évvel ezelőtt, a korlátlan rajongáshoz képest árnyaltabb lett a véleményem - az más kérdés, hogy melyik a jobb választás, megőrizni az eredeti élmény patinás emlékét, vagy leporolni azt. Sokan azt róják fel hibának, hogy semmi különleges nincs a történetben. Az újraolvasásnál rájöttem, hogy tényleg nem nagy kunszt, egy srác nyomozása egy ritka könyv írója után, közben megismerkedünk a fiúval, Daniellel, és a régmúlt kísértetein keresztül belepillanthatunk a történelembe, miközben Daniel élete egyre inkább az íróéra kezd hasonlítani, és felmerül a kérdés, hogy ugyanaz lesz-e a sorsa. Szerintem ennek a könyvnek a szeretete érzésre megy. Süt belőle az író könyvek és Barcelona iránti hódolata és a jó emberismeret - a figurái élnek, úgy, ahogy mi. Mosolygunk Fermín cirádás szóvirágain, a lódításain és aggódunk érte, mert a teste tele van égési sérülésekkel. Szánjuk az anyátlan, magányos Danielt, aki csak magára számíthat meg a tiszta szívére, mint a mesebeli legkisebb fiú. Olvasás közben az jutott eszembe - ami első olvasásnál nem tűnt fel -, hogy mennyire szerencsétlenek és nyomorultak ezek az emberek, főleg a múltban játszódó részek szereplői. Elragadta őket az élet egy táncra, amiről azt hitték, irányíthatják, de csupán véresre törték a lábukat és azóta se álltak talpra, valamennyien egy esemény, egy történés foglyai. Zafón ügyesen vegyíti a csupaszon realista emberi sorsokat némi misztikummal, hogy ne ábránduljak ki végleg az életből hogy egy, a gyerekkori izgalmat felidéző regényt olvassak.

Valami nagyon alapvető dolgot mozgatott meg a lelkem mélyén ez a könyv. Olyan, mintha a részem lenne, a személyiségem egy vetülete, a vadromantikus énemé, ami szereti a régi házakat, a gótikus hangulatot, az őszi reggeleket. Csak ezzel az évszakkal tudom párosítani a könyvet, pedig havazik is benne, mégis, az a melankolikus felhang, ami az elmúlás szagát hozza magával, faleveleket táncoltat a barcelonai utcaköveken és ködöt lehel a háztetők fölé, teljesen uralja a könyv hangulatát.
Kicsit ironikus volt, hogy amennyire zsibongtak az érzéseim a könyv elején, annyira hiányzott a történet a befejezése után, olyan erősen vágytam visszatérni, hogy néhány napig képtelen voltam elkezdeni egy új könyvet.

Eredeti cím: La Sombra Del Viento
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2005
Fordította: Vajdics Anikó
Ár: 2980 Ft
Az író honlapja

Csillagközi invázió, azaz lőjük szét a világegyetemet!

Ez egy rendhagyó post lesz arról, hogyan csavarta el a fejemet ez a dög Scalzi - akinek majdnem olyan brutális feje van, mint Pelevinnek, és nem kicsi dolog versenyre kelni egy orosz posztmodern szerzővel -, mivel a világon mindent leírtak már a Vének háborúja-sorozatról, ráadásul szerény személyem csak gyakorlott túrórudi-pusztítónak nevezhető, rutinos sci-fi olvasónak viszont nem. Tehát, aki mélyintelligens elmélkedést vár Heinlein hatásától kezdve az intelligens idegen lényekkel való kapcsolatig, elgondolkozva az írástechnikáról, az ne folytassa az olvasást.
Bár, akinek ilyen elvárásai voltak, valószínűleg szélütést kapott a bekezdés végére.

Előfordul nálam, hogy hosszas ideig elmeditálok, mi is legyen a következő olvasmányom - roppant izgalmas kérdés, igen -, és a töprengés során több válasz felmerül. Az Őrült Hold alatt és a Mr. Gwyn után voltam. Valami egyszerű, férfias (ez volt a kulcsszó), szórakoztató regényre vágytam. Fél napos meditálás és a kedves őrületbe kergetése (ő tehet róla, nem én) után nagyon konkrét válasz született: a Vének háborúját akartam olvasni - hiába ajánlgatta vicomte Hrabalt (az neked egyszerű?!) és A fekete sereget, tudtam, hogy nekem ez kell és kész.

Király ez a könyv.
Több helyen olvastam, hogy Scalzi döbbenetesen túlértékelt, és lehet, hogy így van - boldog antiszociális könyvmoly vagyok -, de szerintem ez a könyv nagyon jól van összerakva. Elképzelem a fickó hörcsögfejét, ahogy a billentyűzet fölé hajol, leüti az utolsó betűt, és elégedetten hátradől. Tizenkét változatban sorakozik egymás alatt az első három mondat, és végre megtalálta a tökéletes verziót:

"Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe."

Ezzel a három mondattal elérte, hogy a kanapéra ragassza a seggem, és kb. a történet felénél eszméljek fel kábultan. Scalzi egy nagyon ősi ösztönömhöz nyúlt hozzá (nem, nem a lövöldöző kisgyerekhez, bár volt játékpuskám és imádtam a harmadik emeleti panel konyhájában matchboxokat ütköztetni egymásnak anya lába alatt): a csodálkozó, mesére éhes kisgyerekhez, aki még mindig ott van bennem, és remélhetőleg ott is marad. Elbújsz valami titkos helyre, ahol senki nem találhat meg, a felhúzott lábadnak támasztod a mesekönyvet és elmerülsz a csoda világában. A szemed tágra nyílik, lerágod a körmöd az izgalomtól és libabőrös leszel, amikor valami rettenetes következik.
Nagyjából én is ezt csináltam. Néhány órára elfelejtettem a világ minden nyűgét, beszippantott a Scalzi-féle igen ellenséges, káromkodásokkal teli és tesztoszteronban bugyugó világegyetem, multiverzum vagy mi a franc. Guilty pleasure, de imádom, ha egy könyvben rondán beszélnek, mert én is ezt csinálom, csak leszoktam róla, hogy néha civilizáltnak tűnjek. Néha felvihogtam, vagy inkább sokszor. Mondjuk a Parlamentnél lévő Petőfi-szobor mellett (nem is mertek utána fotózni, pedig az igen dekoratív pöttyös szoknyámban voltam). Istenem, de hülye ez a fickó. A Szellemhadtest végén, a Köszönetnyilvánításban azt írja Scalzi, hogy a kislánya szerint "Apu olyan uncsi lett". Athena, bocsi, de imádom, ha apu uncsi. Majd egyszer megérted.
Tulajdonképpen kabátkönyv ez a regény. Persze minden, csak nem pihepuha, hiszen non-stop lőnek meg ölnek benne. Menj a mittoménmilyen bolygóra vagy hova. Lődd szét az ellenséget, akkor is, ha csápos, ha háromcentis, ha őzikére hasonlít. Lődd szét, bombázd le, pörköld meg, különben ő öl meg téged. Vagy megesz, ami legalább olyan szar opció. A világegyetem végtelen, ellenséges és tele van agresszív, ronda dögökkel. Például az emberekkel.
És John Scalzi, amellett, hogy összerakott egy könnyed, vicces, mégis baromi jól működő sci-fit, még a mézesmadzagot is húzgálja, jobban, mint a szappanoperák ócska függővégei. Igen, én is bekaptam a horgot.

Egy könyvig bírtam, A titkos kert után azonban nem bírtam tovább - remélem, mindenki csodálattal adózik a változatos olvasmánylistámnak - muszáj volt beszereznem a Szellemhadtestet, hiába derül ki az első kötet vége felé, kik azok a Különlegesek és miért nem vegyülnek a reguláris katonákkal.

Ez a könyv már komolyabb hangvételű. A Vének háborúja volt a tűzijáték, amivel Scalzi magára vonta az emberek figyelmét, a második rész viszont már azokat szólítja meg, akiket a lövöldözésen és mindenféle dögökön kívül komolyabban érdekel a sci-fi. Nem, közel nem a mélyvíz, de nem is a hiperkönnyed ballasztkönyv. A humor minimálisra csökken, más az elbeszélő és az emberiség igen komoly problémával kerül szembe. Ennek megfelelően a Szellemhadtest már nehezebben csúszott le, de szerettem olvasni. Igen, roppant velősen véleményezek, de nem akartam különösebben agyalni meg oldalnyi jegyzeteket készíteni, csak elmerülni egy másik világban. Néha erre van szükségem. Bezzeg a tegnap elkezdett Mrs. Dalloway, na, attól majd öt tyúkszem nő az agyamra és átbújok néhány önéletrajzot meg internetes cikket. Változatos olvasmánylista, ugye.

Az első két rész befalása után megpróbálok uralkodni magamon, hogy két nap múlva ne vegyem meg Az utolsó gyarmatot (sőt, ha már ott vagyok, a negyedik részt is), ami ismét más stílusú regény. Tetszik nekem ez a pasi, hogy nem egy kaptafára írja a könyveit.
Ja, és nemsokára megjelenik A lázadás hangjai, ami a sorozattól függetlenül is olvasható, éljen.:)

Ui.: igaz, hogy észvesztő tempóban jelentek meg egymás után a kötetek, és nagyon örülök, hogy Scalzi ennyire bejött az Agavénak, de legalább arra figyelhettek volna, hogy az első részben FejGépnek fordított szó a második részben ne AgyGép legyen.
Ui2.: A Vének háborújában szerepel egy Gaiman és McKean nevű egyén. A második részben bizonyos katonákat már nyíltan híres sci-fi írókról neveznek el.

Eredeti cím: Old Men's War
Sorozat: Vének háborúja 1.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2012
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2880 Ft

Eredeti cím: The Ghost Brigades
Sorozat: Vének háborúja 2.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2012
Fordította: Farkas István
Ár: 2880 Ft
Az író honlapja

Savannah, a csodák városa

"A könyvek lettek az életem, vagyis inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy a könyvek segítségével menekültem az életem elől. Nap mint nap addig tanultam, míg oda-vissza nem tudtam minden feladott leckét. Furcsa, fonák módon anya őrültsége segített hozzá, hogy osztályelső legyek, mert egyre többet tanultam. Minden tálért, tányérért és üvegért, amit a falhoz vágott, újabb könyvet vettem fel az olvasási listámra. És ahányszor csak kiabált, egy teljes oszlopot megtanultam a szótár szavaiból. Mire tizenegy éves lettem, már egy csomó könyvet elolvastam, és rengeteg szót ismertem."

Beth Hoffman: Déli álmok

Néhány visszajelzés miatt attól tartottam, nem lesz olyan jó ez a könyv, mint amilyennek szeretném... De egy hamisítatlan, Dél-imádó - és Közép-Kelet Európában reinkarnálódott déli, igen, ez szent meggyőződésem, és szerintem katacita is csatlakozna ehhez a klubhoz - csakis imádni tudja ezt a bájos könyvet.
Igazi kabátkönyv volt számomra; ha Beth Hoffman sorozatot írna CeeCee Délen játszódó életéről, ez a sorozat lenne az én Anne Shirley-m, akinek a kalandjai számtalan könyvmoly szívét megmelengetik és kisimogatják a lelkét, amikor nagyon kiábrándulnak az életből és egyéb, komolytalan dolgokból.
Azonban azt is el kell mondanom, hogy maga a történet egyszerű, mint egy faék. Nem a briliáns szerkesztése, az eget rengető rejtélyek vagy a tűélesen ábrázolt, eredeti szereplők miatt lehet szeretni, mert a könyvnek nincsenek ilyen tulajdonságai - vagyis, aki szellemi kihívásokra vágyik, ne a Déli álmokat kezdje olvasni. És ugyanitt leírom azt is, hogy mennyire rühellem a magyar címet.

CeeCee-nek állati nehéz volt a kisgyerekkora elmebetegségben szenvedő édesanyja miatt, akinek ő próbálta gondját viselni. Apja fikarcnyit sem törődik a kislánnyal, egyetlen barátja és támasza a szemben lakó idős özvegyasszony, Mrs. Odell. Nem igazán ideális segítség, de a néni szeretete kapaszkodót ad CeeCee-nek ahhoz, hogy valahogy talpon maradjon. Tizenkét éves korában közlekedési balesetben meghal az anyukája, Camille, és nem sokkal később beállít CeeCee egyik régen látott rokona, a csupa szív Dudi néni, aki magához veszi a kislányt, és régimódi, óriás luxuskocsiján egy másik életbe vezesse.

Imádom ezeket a gyönyörű házakat.
(Forrás)

"Jól eszembe véstem, hogy ha egyszer segítségül kell hívnom egy férfit valamiért, akkor pitét kell majd neki sütnöm. Lehet, hogy a papám ezért nem jött már haza soha? Nem emlékeztem, hogy anya sütött volna neki valaha is pitét."

Néhány dolog ismerős volt a regényből, elképesztő, hogy még egy ilyen egyszerű kis történet is az életemre reflektál, lehet, hogy ezért is szerettem annyira. Sok mindent megadtam volna azért, ha az én életembe is betoppant volna egy Dudi néni és/vagy Oletta, aki málnás zabkásával és cukormázas fahéjas csigával etet, jól kibőghetem magam az ölében - és azt se bánom, ha összetörik alattunk a szék -, kincset kereshetek a tenger partján, vagy napokig agonizálhatok ágyban fekve (lehet, hogy műveltem ilyet, nem sok mindenre emlékszem).
Egyszerre volt meglepő és kiszámítható, hogy ezt a finom ételektől és gyönyörű virágoktól illatos, napfényes világot kizárólag nők uralják. CeeCee-nek ez valószínűleg jót tett, de én egy idő után gellert kaptam volna attól, hogy nincs, ami ellensúlyozza a felszín alatti női indulatokat, ami egy jellemző, katartikus jelenetben csúcsosodik ki a regény végén.

Fájdalom (vagy nem), de ennyi kívánkozott ki belőlem olvasás után. Azt hiszem, annak ajánlom, aki néha legszívesebben az ágy alá bújna, de kihúzható kanapéja van és még egy nagyméretű szőnyeg sem áll rendelkezésére.

Ui.: A fordításra ráfért volna még egy átfésülés, és nem értem, miért kiejtés szerint szerepel a regényben néhány kifejezés (pl. "kovbojkalapos férfi", "foájé").
Ui2.: katacita több szép képet is berakott a postjához, imádom ezt a vidéket.

Eredeti cím: Saving CeeCee Honeycutt
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Sándor Adél
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Nagyonkék - Beaucoup Bleu

"Ez a történet a kék színről szól, és a kék színhez hasonlóan semmi sem igaz körülötte. A kék a szépség, nem az igazság. Az »igazi kék« csak illúzió; egyszer ott van, aztán nincs. A kék mélységesen alattomos szín.
Még a mélykék is sekélyes.
Kék a dicsőség és a hatalom, egy hullám, egy részecske, egy vibráció, egy rezonancia, egy szellem, egy szenvedély, egy emlék, egy hiúság, egy metafora, egy álom.
A kék hasonlat.
A kék olyan, mint egy nő."

Christopher Moore: Te szent kék!
Értékelés: 5 szinkronizált részeg az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

Pék akarok lenni a Montmartre-on, bagetteket és áfonyával töltött lepényeket sütni, miközben a nyitott ablakon behallatszik a kora hajnali madarak éneke. Mégsem, festő akarok lenni, őszi, színes faleveleket mázolni a fehér vászonra, beszívni az olajfesték és a terpentin szagát. Vagy inkább mindkettő.

Mivel ez egy valóságtól elrugaszkodott regény, figyelmen kívül hagyhatjuk a saját, valóságtól való eltávolodásomat is, miszerint reggel nyolc előtt képtelenség kiráncigálni az ágyból (ha mégis, csak a testem van jelen), nem készítettem még egyedül kelt tésztát, reménytelenül nem tudok rajzolni, és nem az 1800-as évek végén élek Párizsban, de ez már csekély részletkérdés az előbbiekhez képest.
A lényeg az, hogy Chris Moore képes volt belőlem ezeket az érzéseket kiváltani, és ezzel sikerült visszahízelegnie magát a kebelembe, ahonnan ridegen kitettem a szűrét a Love Story-s idétlenkedése miatt. A második és a harmadik rész akkora egy (illetve két) összezagyvált ötlethalmaz volt, hogy azóta nem olvastam tőle semmit, se a Prérifarkas Bluest, se A neccharisnyás papnő pajzán szigetét. A Szent kék azért láncolta magához a figyelmem, mert valahol azt írta az Agave, hogy a Biffhez hasonlítják, azt pedig nagyon szerettem olvasni. És persze a festmények miatt, úgyhogy rávetettem magam, mint a kis Lucien a nagy gondolkodók sírkövén trónoló csigákra (tényleg ezt csinálja szegény kölyök).

"Pissarro mosolya úgy lehervadt, mintha arcon találta volna egy Kongó sötét mélyéről érkezett pigmeus művészkritikus nyila."

Túlzásnak fogjátok vélni, de az első oldaltól nem voltak kétségeim, hogy ez egy nagyon fura, és valószínűleg nagyon érdekes könyv lesz - a fenti idézet onnan való, legszívesebben az egészet begépeltem volna. A későbbi fejezetek nem ennyire kéken filozofálgatóak, de... ó, a fenét a szófacsarásba, ez egy nagyon jó kis könyv volt. Imádtam olvasni.
Tényleg hasonlít a Biffhez, megmutatja, hogy ha Moore nem iszik/nem szív - vagy nem tudom, mit csinál, amikor agyalágyultabb stílusú könyveit írja -, milyen író valójában, és milyen lesz, ha egyszer megkomolyodik. Mármint annyira, hogy mindig ilyeneket írjon, és akkor én nagyon fogom őt szeretni, és minden soron következő történetét elolvasom.
Kicsit kabátkönyv volt. Szerettem a hangulatát, a megfelelő helyen megcsillantott humort, a festményeket, a valóság és a fantázia nagyszerű elegyét. Azért is szerettem, mert ez tulajdonképpen egy okos könyv, sokat lehet belőle tanulni. Ha művtöri tanár lennék, bevinném órára (és megmutatnám ezt a cikket, ha pedig angolos lennék, Welcome to Night Vale-t hallgattatnék a szerencsétlenekkel és sorozatokat néznék hallás utáni szövegértés címén), és ha nem leszek lusta, mint a föld, akkor írok egy, a regényben szereplő festményekkel telenyomott postot is.

Khm, az a helyzet, hogy nem tudok róla többet mondani. Fordulatos, vicces, intelligens festészeti fantázia-krimi, némi történelmi kilengéssel.

Eredeti cím: Sacré Bleu
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 3280 Ft
Az író honlapja