A gyermekkor íze

"Hogy lehetsz boldog ebben a világban? Lyukas a szíved. Kapu van benned az általad ismert világon túlra. Ahogy nősz, azok a helyek majd hívnak. Sosem felejtheted el őket, nem lesz olyan, hogy a szívedben ne keresnél valamit, amit nem kaphatsz meg, amit igazán el sem tudsz képzelni, aminek a hiánya tönkreteszi az éjszakáidat, a nappalaidat és az életedet, amíg utoljára le nem hunyod a szemed, amíg a szeretteid nem adnak neked mérget és adnak el anatómiai célra, és még akkor is lyukasan halsz meg, jajongsz és átkozod a rosszul leélt életedet."

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Tulajdonképpen mindig bírtam Gaimant; a régi szép időkben rendszeresen előrendeltem az éppen megjelenő regényét, és emlékszem, mindig elkápráztatta a fantáziámat, de utólag az az érzés maradt meg bennem, hogy valami hiányzik. Egy aprócska darab, ami maradéktalanul felhőtlenné tenné a viszonyunkat, azaz korlátlanul rajonghatnék érte.
Néhány esetben azonban sikerült megtörni a jeget; az egyik favoritom a Hó, tükör, almák, ami pontosan olyan sötét, kegyetlen és fantáziadús, ahogy én szeretem elképzelni a (tündér)mesék felnőtt változatát. A másik Gaiman-kedvencemet idén avathatom, ez pedig az Óceán az út végén.
Tartottam holmi undorító gilisztától (a Molyon valakinek betette a kaput) és attól, hogy nem érek fel a kultikus műhöz, ezért az udvarlás szakasza elég hosszúra nyúlt - úgy tűnik, idén a rég halogatott könyveket veszem sorra, érdekes -, de a hatás annál elsöprőbb volt.

A gyerekkorban minden lehetséges - Márquez is megmondta, hogy kilenc éves kora óta nem történt vele semmi érdekes. Visszamentem az időben majdnem húsz évet - jó ég, milyen öreg vagyok egy gyerekhez képest -, és simán elhittem, hogy a dűlőút végén egy másik világ kezdődik, a kacsaúsztató óceán, a házvezetőnő pedig egészen más, mint aminek mutatja magát.
Neil Gaiman megbirizgált bennem valamit, amit ma is őrzök a gyermeki fantáziavilágból. Még mindig elhiszem azt, hogy a világ néha nem az, aminek mutatja magát, mániákusan vonzódom a rozzant, régi házakhoz és zegzugos, rendetlen kertjeikhez. A mai napig elhiszem, hogy csodák vagy furcsa jelenségek megtörténhetnek.
Talán mindenkivel ezt csinálja ez a fickó. Megpiszkál valamit a lelkünk mélyén, amit már rég elfeledtünk, de valójában a lényünk alapfontosságú része.
És akkor jött a totális letarolás: a Hempstock-nők és otthonuk, ill. világuk.
Elképesztő módon vonzódom ehhez a boszorkányos, erősen feminin (vagy inkább asszonyi) hangulathoz - minek kerülgessem a lényeget, imádom a háztáji mágiát, a hétköznapi varázslatot, ami erős nőkhöz, régi házakhoz és saját egyéniséggel bíró kertekhez kötődik. Teljesen magával ragadott, hogy Gaiman képes volt megidézni ezt a jellegzetesen női légkört, amit leginkább Alice Hoffman regényeire jellemző [kivéve a magyarul legutóbb megjelent kötetét, a Gyönyörű titkok múzeumát]. Van egy olyan érzésem, hogy a legtöbb pasit és a maszkulin beállítottságú nőket - írót és olvasót egyaránt - a hideg rázza (a mély lenézés mellett) ettől az atmoszférától, mert félnek, hogy megfertőzi őket valami halálos vírussal. Neil Gaiman bátor és előítéletmentes író (és olvasó), ami nekem szerfelett imponál.

"A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem. Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni fájdalmas dolgokat, embereket vagy pillanatokat, de örömömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek. A tejsodó édes és krémes volt a számban, a sötét gyümölcsdarabok a vastag, rágós pudingban jellegzetes ízűek, és talán meghalok még éjjel, talán soha nem kerülök haza, de finom vacsora volt, és hittem Lettie Hempstockban."

Ugyanakkor érdekes, ha a felnőttség szemellenzőjével nézünk a történetre - csak éppen a lényegét adó varázsa veszik el -; adott egy félénk, visszahúzódó kisfiú, aki szeret a környékén kóborolni, állandóan olvas és élénk a fantáziája. Az ő és az apja kapcsolata a legjobban elemezhető. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy nem szimpatizáltam ezzel a seggfejjel. Egyesek Ursula Monktont utálták a legjobban, én az apa személyét.

Elringató, mégis izgalmakkal teli, édes-búsan nosztalgikus könyv. Már kedvencnek is jelöltem.

Ui.: Egész pontosan az idei olvasmánylistám felét évekkel ezelőtt vásárolt könyvek teszik ki.
Ui2.: Erre a polcra felpakoltam pár nyálcsorgató idézetet. Teli hassal érdemes megnézni.

Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2880 Ft