Férfiak az én helyzetemben

"Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Amikor aznap reggel elhagytam a lakását, szinte biztos voltam benne. Hogy ő az. De néhány nap múlva elbizonytalanodtam, és aztán már biztos voltam benne, hogy mégsem ő az. Azt kívántam, bárcsak ő lenne az, de nem így volt. Végül feladta. Nagyon megkönnyebbültem. Nemcsak magam miatt, hanem miatta is, legalábbis ezt mondogattam magamnak, így nem jutunk oda, hogy ő kénytelen legyen könyörögni, senkinek nem jó, ha könyörögnie kell a szeretetért, és nem kapja meg."

Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben 

Kinyitom a ház kapuját, lassan ballagok fel a lépcsőn. A sötétben kirajzolódik Arvis alakja, a lépcsőn ülve cigarettázik, bár késő éjszaka van. Úgy árasztja magából a magányt, mint egy Buendía-leszármazott. Fújok egyet, átkozott hideg van, aztán az összetekert sálamra ülve letelepszem Arvis mellé.

Arvis, kezdem, elárulnád, miért ülsz itt a sötét lépcsőházban, kérdezem. A cigaretta füstje az orromba kúszik. Elhagyott a feleséged és elvitte magával a lányokat is, rendben van, ezt értem, de ez kb. naponta megesik és nem kell annyira szétcsúszni, hogy átess egy másik dimenzióba, mert biztos vagyok benne, hogy ez nemcsak Turidon múlt, hanem rajtad is, de te képtelen vagy kihúzni a fejed a seggedből és még engem is ezzel a mérhetetlen önsajnálatt fárasztottál több mint háromszáz oldalon keresztül, pedig csináltál ám te mást is, suttyomban edzettél, hogy jobban nézz ki ruha nélkül és csak vajúdtál a gyárról szóló könyveddel, valami munkálkodott ott a mélyben, ne is tagadd, ha ezt cincálgatod ennek a könyvnek a lapjain, annak sokkal jobban örültem volna.

Pedig olyan jól indult a kapcsolatunk, a Megtagadom biblikus erejű, szikár, majdhogynem tökéletes, annyi felszín alatt mozgó mondanivalóval, hogy majd' szétrepedt tőle a szöveg, persze, hogy utána mindent el akartam olvasni Pettersontól és annyira tetszett ennek a kötetnek a címe, hogy őt választottam a polcon sorakozó könyvei közül.

Igazából nem akarom bántani Arvist, aki Per Petterson alteregója is lehet - a fülszöveg szerint önéletrajzi elemekkel átszőtt regényt olvashatunk -, mert boldog gyerekkorral bíró, életvidám emberek aligha tudnak olyan szöveget kipréselni magukból, ami lüktet a fájdalmuktól és ez a fájdalom annyira ismerős, hogy minket is megéget, mert elér a saját mélyen eltemetett sebeinkhez és mi más képes úgy összekötni az embereket, mint a fájdalom stigmája? Az a fájdalom, ami feloldja a magányt, mert nemcsak velem történt meg ez, hanem veled is és lehet, hogy még sok más emberrel is és akkor lehet, hogy nincs is ezen mit szégyellni?

Van abban egyfajta bátorság, hogy valaki ennyire nyíltan mások elé tárja a kendőzetlen fájdalmát, az irányvesztettségét, minden elesettségét, ezt becsülöm Pettersonban, de mint irodalmi szöveg nekem kevés volt (vagy sok).

Eredeti cím: Menn i min situasjon

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2020

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4.000 Ft

Csapdában vergődni - Felnőtt emberek

 

Marie Aubert: Felnőtt emberek

/Pongyola filozofálás a nőpszichológiáról/

Na, merüljünk alá a mocsokba, gondoltam (értsd: lelki nyomorba), és felcsaptam a színpompás kis könyv fedelét.

Cseppet sem bántam, hogy a szerző ilyen kurtára szabta Ida és a családja történetét, illetve egy ilyen kicsinyke időszeletet emelt ki, hogy bemutassa, ami már tudott: minden család pszichotikus, ahogy pedig én szoktam mondani: a család öl, butít és nyomorba dönt, de minimum egy életre bekasztliz egy nem túl hízelgő skatulyába.

Habár a kisregény címe Felnőtt emberek, a szereplők többsége ezt remekül álcázza és leplezetlen, önpusztító örömmel süllyed le egy négy-hat éves gyerek érzelmi szintjére, különösen Ida és Marthe, akik képtelenek elengedni a lánygyermekek közötti idült versengést, mert, ha így tennének, a végén még kiegyensúlyozottabb életük lehetne, minő borzalom!

Általában lesújtó véleményem van a pasikról, de egyre többször megcsap a bizonyosság, hogy a nők totálisan őrültek (tudnak lenni). A nagy erénynek számító szívós állhatatosságunk, ha valamilyen egyéni vagy univerzális téveszme szolgálatába áll... hát, akkor kő kövön nem marad.

Nagyon elcsigázó volt olvasni, ahogy Ida és Marthe saját magukat és környezetüket megnyomorítva, véres verejtékkel próbálnak megfelelni egy társadalmi elvárásnak - amit a 21. században már nagyon a sarokba kellene vágni -, és hogy végül, a célszalagot átszakítva a porba döngölhessék a másikat: nesze, én győztem, én vagyok a jobb, a szebb, az ügyesebb, én méltó vagyok a szeretetre, te nem. Az Élet az élet után olvasása közben is eszembe jutott, milyen iszonyú transzgenerációs sebekkel, társadalmi nyomással kell a nőknek megküzdeni és mennyire nehéz ezeket a láthatatlan pókhálókat félresöpörni a szemünk elől és felismerni, mi az, amit tényleg mi akarunk és nem belénk plántált elvárások. Hogy milyen kétségbeesetten vágyunk a szeretetre, a külső megerősítésre, hogy van helyünk a világban.

Nem kellemes ezekkel a gondolatokkal szembesülni és felfedezni magunkban azokat a tulajdonságokat, amikért mélyen elítélünk néhány fiktív (?) karaktert. Baromi nehéz megtalálni a lelkierőt ahhoz, hogy leszakadjunk a többi emberről, hogy ne hozzájuk viszonyítva határozzuk meg magunkat és legfőképpen ne hozzájuk igazodjunk, hanem kiderítsük, mi az, amire önnön indíttatásunkból vágyunk.

Eredeti cím: Voksne Mennesker

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4000 Ft

A láthatatlanok

 "... a sziget megtartja azt, amije van, minden erejével." 

Roy Jacobsen: A láthatatlanok

Nehéz az élet Barrøyán, az Úr eme rémbirodalmában, ahol a szelek játszi könnyedséggel döntenek le félkész épületeket, a téli éjszakákon megcsillan a hold fénye a dunyhákon képződött miniatűr jégcsapokon, ahol a világ nemlétező helynek tűnik, hiszen mi az, ami számít a szigeten kívül, ami olyan erősen horgonyoz a tengeren, hogy semmi nem tudná kibillenteni a helyzetéből?

Barrøyán az öttagú névadó család él. Szívós, szűkszavú emberek, akik a hallgatásukkal többet mondanak el, mint a szavaikkal, megszokták, hogy az élet nem azt adja, amit várnak és hogy azzal a kevéssel kell beérniük, amit ki tudnak sanyargatni a makacs földből és saját elgyötört testükből.

A szigeti emberek mások, mint a szárazföldiek. Két lábbal a földön kell állniuk, sarkukat a földnek vetve és a földet, az eget és a tengert figyelni, hogy tudják, mire számítsanak. A főszereplő Ingrid is szigeti ember, aki megismerkedik a szárazfölddel és érzi annak a csalogató varázsát. De valami visszahúzza Barrøyára, valami eltéphetetlen kötelék, ahogy a nagynénjét, Barbrót is. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen ritkán lakott, kicsiny világban nem történik semmi, de a sziget tele van titkokkal, amiket a kislány Ingrid nyiladozó elméje megérez és hosszasan töpreng felettük. Neki miért nincs testvére, míg más szigeti gyerekeknek öt-tíz is akad? Mi az a rejtélyes hely, amit az édesanyja emlegetett, de végül nem ment el oda és soha többé nem beszéltek róla? Miért nem akarja az apja Barbrót a szárazföldön hagyni, hogy szolgáló legyen?

Nehéz megmondani, hogy miben áll a Láthatatlanok varázsa; sokáig ódzkodtam az olvasásától, mert ebben a lelkileg megterhelő időszakban sok mindenre vágyom, de az irodalmi élveboncolás nincs közöttük [néhány könyvvel később mégis belefutottam, hála Atwoodnak]. Szerencsére ez a könyv nem tipikus skandináv regény, én legalábbis nem akartam meghalni az olvasása közben, pedig van benne küszködés, sötét, hó, hideg, de még kánikula is meg döglött ló, ki érti ezt?

Delejező volt. Felszálltam a buszra, de valójában egy hajóról léptem le Barrøya szigetére. Habár alaposan megismerjük a szigetlakók egyszerű, de küzdelmes életét, főleg Ingrid fejében vagyunk, aki igyekszik megérteni a világot azzal a szűk eszközkészlettel, amit útravalóul kapott, de kevésnek érez, és küszködve próbálja értelmezni a családtagjai között pányvaként feszülő ellentéteket és azt a fajta csendet, ami olyan sűrű, hogy elakad tőle az ember lélegzete.

Nem egyhamar fogom olvasni a folytatást, a Fehér tengert, de tudom, hogy Barrøya türelmesen vár, partjait a tenger nyaldossa, a festett házon átsüvít a szél és Ingrid a messzeséget kémleli.

Eredeti cím: De usynlige

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2018

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 3750 Ft

Punk, csajok, satöbbi

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Milyen aranyos gyerekek! - gondoltam olvasás közben. Aztán felszínre kerültek bizonyos dolgok, amelyek beárnyékolták a csetlő-botló kibontakozó Első Szerelmet, én pedig bólogattam, hogy ezekkel együtt teljes a kép, mert a való élet ritkán bizonyul olyan cukorhányással leöntött szivárványfelhőnek, mint ahogy sokan szeretik ábrázolni (és szívből remélem, hogy azok olvasói képesek a realitás talaján maradni).

Lehet, hogy az utóbbi pár év felhozatalát tekintve kicsit szokatlannak tűnik egy YA felbukkanása, de sokszor néha van igényem olyan regényekre, amelyek nem követelnek nagy figyelmet vagy különösebb erőfeszítést, mégis képesek bevonni a világukba - vagyis nem a gagyikra vágyom (azokból is sokat olvastam), hanem a könnyű-de-tartalmas - kötetekre (lehet ajánlani, ha tudtok ilyenekről). Bezzeg gagyiból annyi van, hogy kiömlik a könyvesboltokból, kíván... áh, inkább hagyjuk. Emellett az Eleanor és Park nem az a fajta YA, hanem hamisítatlan ifjúsági - a magyar olvasóközönség hajlamos kettéválasztani ezt a kategóriát -, amely nyomokban életet és komolyságot is tartalmaz, ráadásul a nyolcvanas években játszódik, amikor ceruzaelemet kérnek karácsonyra, milyen cuki már! És milyen jólesik nekem erről a korszakról olvasni, miközben egyre jobban bekebelez a "felnőttkor" rémisztő szörnye.

Olvasás előtt nem sokat tudtam a könyvről, csupán annyit, hogy a címben nevezettek szerelméről szól (éljen a kifejező borító), és hogy Eleanor rossz körülmények között él. Nehéz lenne tagadni, hogy engem az utóbbi fogott meg; Rainbow Rowell érzékletesen ábrázolja a konfliktusokat, az emiatt kialakuló érzéseket, azokat a folyamatos patthelyzeteket, amikor a hátrányos fél (jelen esetben Eleanor) próbál repedés lenni a falon és lélegzet-visszafojtva élni. De nem elég az agresszív, bántalmazó mostohaapa, Eleanor az iskolában is kitaszított - ő az osztály kövére, annak ellenére, hogy vannak nála nagyobb darab lányok. Az ilyen esetekben talán nem is a testsúly a lényeg, hanem az a meghatározhatatlan valami, amit a Tina-féle hiénák megéreznek és örömmel próbálják pokollá tenni az életedet. Sebezhetőség, sérültség, a biztos hátország hiánya? Az az érzés, hogy a lelked egy felégetett pusztaság?

Park családi élete az ő ellentétpárja; a környéken - ahol a diszfunkcionális családok, problémás gyerekek, alkoholista apák és kegyetlenkedő mostohák a szegénységgel karöltve általánosnak számítanak - Sheridanék állnak a legközelebb a "normális család" eszményi képéhez. Szép ház, harmonikus kapcsolatban álló szülők és gyerekek, akik szeretik egymást, de itt is akad némi konfliktusforrás; az apa a tipikus amerikai férfiideált testesíti meg, akit mélységesen zavar (reakciója szerint: feldühít) a nagyobbik fia, Park érzékeny, szerinte nőiesen feminim jelleme. Park rendes gyerek módjára permanens bűntudatot érez, amiért csalódást okoz az apjának és úgy érzi, valami baj van vele, ugyanakkor haragszik az apjára, amiért nem fogadja el, és így tovább. Mindig mondják, hogy nőnek lenni szar, de szerintem a pasiknak se jobb a helyzete.

Nagyon sokat és hosszan lehetne még erről a könyvről beszélni. Arról, amikor túl fura vagy a saját családodnak és nem tudnak veled mit kezdeni; amikor a szerelmedet találják furcsának és neked annyira kínos a szituáció, miközben semmi mást nem szeretnél, csak együtt lenni vele; amikor azt akarják, szakíts vele, mert nem illik bele abba a kényelmes dobozba, amiben elképzelik a te életed; amikor ez a kapcsolat az egyetlen, ami a felszínen tart és félsz, hogy beszennyezik. Amikor a tornaterem a pokol kiterjesztése.

Hogy milyen benne a szerelem? Fokozatos. Cuki. Vicces ("Úristen, meg lehet valakinek erőszakolni a kezét?":DD). Csetlő-botló, bizonytalan, magadban feszkózós. Aztán halálos, soha-többé-nem-kell-más, ami kezdte bökögetni a biztosítót, de, mivel a történet vége felé jártam, nem vágta ki és csapta agyon az egész élményt. Ugyancsak a végén éreztem, hogy Park túl tökéletesre sikeredett - vagy csak a regény elvégezte a dolgát és helyrerázta a lelkivilágom, készen a megszokott könyvek befogadására -, kb. mindenki ilyen srácot szeretne első pasinak. De elnézem ezt a hibát, mégiscsak majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint a főszereplők és ennyi guilty pleasure belefér az egyébként tökéletes képbe. 

Az tetszett annyira ebben a regényben, hogy valódiak az érzések és rengeteget lehet rajta töprengeni - sok felfedeznivalót kihagytam, szóval, ne higgyétek, hogy csak ennyiből áll a történet -, mégis könnyű marad. Persze, lehet, hogy egy 15-16 éves máshogy értékelné, de én rohadtul örülök, hogy magam mögött hagytam a tesiórás poklot, és istenem, milyen jó, hogy Magyarországon nem általános az iskolabusz és a szekrényrendszer!

Eredeti cím: Eleanor & Park

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2014

Fordította: Simonyi Ágnes

Ár: 3250 Ft (de ki lehet fogni akciósan)

A háború nem gyermeki dolog

"A bakákat az elhagyott házakban szállásolták el a tér körül. Az a néhány tiszt pedig, aki a villába került, szinte láthatatlan volt. »Nagyon jól neveltek« - mondogatta a néni némi csodálattal. A nagypapa meg is állapította, hogy ha a néni látna egy hóhért, amint előzékenyen köti a hurkot, értékelné a finom modorát."

Andrea Molesini: Nem minden mocsok bécsi

A papírforma szerint ezt a könyvet szeretnem kellett volna, de a hétfő reggel, és a később érkező rossz hírek miatt síkideg voltam és rosszkedvű, ezért nem tudtam kellően figyelni a regényre. Úgy éreztem, "kicsúszom" a történetből, mintha egy síkos falon próbálnék megkapaszkodni. Kedélyes hangulatú, a háború borzalmaitól elszigetelt, a véletlen által összehozott, színes társaság kalandjaira számítottam, helyette voltak templomban megerőszakolt fiatal lányok - elsőáldozási medáljaikat a katonák a kutyáik nyakába kötötték -, felakasztott árulók (csonttá fogyott fiúk), állandó latrina-és kénbűz, meg néhány unszimpatikus szereplő.
Az elbeszélő a tizenhét éves Paolo. Sajnos pont ő volt a legellenszenvesebb ember, jobban örültem volna egy koravén gyerek elbeszélőnek vagy egy felnőttnek. Paolo ismeretei az egyetlen forrásunk az eseményekről, és elég soká esik le neki, hogy az olasz hírszerzésnek kémkedni, miközben az otthonában hemzsegnek az ellenséges katonák, nem okos dolog, angol pilótát rejtegetni pedig végképp nem. Igen, fiam, ezért megölhetnek, nemigen érdekli őket, hány éves vagy. Nem fogja fel, mi történik körülötte, mert tizenhét éves fiú, csak a kacér Giulia szeplői meg kemény ajka érdekli, és hogy a lány vajon lefekszik-e a birtok újdonsült intézőjével.
Egyedül Guglielmo nagypapát kedveltem, a hálósipkájával, az ezer meg ezer bölcselkedő mondásával, a soha el nem készülő regényével, amit a Töprengőnek nevezett szobácskában ír. Az írógépét Belzebubnak hívják, és az "Érzem, hogy Belzebub nem szól hozzám" volt az egyetlen megmosolyogtató mondat az egész könyvben. Érdekes, hogy négy erőteljes női szereplő is van a regényben, szívesebben olvastam volna Nancy nagymama vagy Maria gondolatairól, mint Paolo setesutaságáról.

Sajnálom, hogy ennyire nyögvenyelős olvasmányélmény lett belőle. Nem tudom, hogy pihentebb állapotban jobban tetszett volna-e, de valószínűleg nem.

Eredeti cím: Non tutti i bastardi sono di Vienna
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2014
Fordította: Nádor Zsófia
Ár: 3250 Ft

Erős rengés

"Azt a napot, amikor a levegőbe repült az SE Fireworks tűzijátékraktára, mindhárman Enschedén kívül töltöttük. Siem, ha jól emlékszem, Sanghajban volt az egyetemmel, Aaron és én pedig Zaltbommelben egy esküvőn. Biztonságban voltunk. Egyikünk sem veszítette el az otthonát (bár ez Aaron esetében alig tizenöt méteren múlt), sem a kezét vagy a lábát. Mégis hajlottam rá, hogy elhiggyem: ez a kegyetlen robbanás zilálta szét az életünket. Lehet, hogy van valami természeti törvény, ami kimondja, hogy ekkora morajlás beláthatatlan mechanizmusokat kelt életre, olyan lökéshullámokat indít el, melyek kiszámíthatatlan következményekkel járnak, félreértésekhez és elhatározásokhoz vezetnek. Mintha az ehhez fogható katasztrófák ősrobbanások lennének, amik következményektől, eseményektől, lehetőségektől és lehetetlenségektől sistergő térré alakulnak. A tűzijátékraktár katasztrófája valóban új, eljövendő katasztrófák bölcsője volt."

Peter Buwalda: Bonita Avenue

Erről a könyvről - habár van benne pár hihetetlen momentum -, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.
Remélhetőleg Ilweran nem fog vérig sértődni - ahogy én se tettem a Vanessa és Virginia kapcsán :) -, de ez a negyvenes holland fickó egy laza csuklómozdulattal maga mögé utasította Franzent, akárcsak két női szerző: Lionel Shriver és J.K. Rowling. Lehet, hogy szentségtörés, de Franzen nekem túlírt és bőven vannak olyan momentumai a Javításoknak, amik nem érdekelnek. És nem megy elég mélyre.
Buwalda viszont igen. Rowling és Shriver cincál, tépdes, Buwalda darabokra hasít; meg merem kockáztatni, a Bonita Avenue legalább annyira durva könyv, mint a Beszélnünk kell Kevinről. Úgy fejbe kólintott, hogy biztos benne lesz az évi Top5-ben; itt ismét kifejezem az örömömet, hogy idén mennyi jó kötetet olvastam, szenzációs vagyok, tartsam meg a jó szokásomat, és akkor egy-egy Az isztambuli fattyú-féle csalódással is megbékélek.

Annyira érdekes, hogy a világ valamennyi szerzője tulajdonképpen ugyanazokat a szavakat pakolgatja egymás mellé, a végeredmény mégis lehet viszolyogtató, agyzsibbasztó, unalmas, lenyűgöző, nem-bírom-letenni-izgalmas, vicces stb. Persze a különböző nyelvek, a fordítások és nyelvi regiszterek árnyalnak ezen a fekete-fehér képen, de lényeg a lényeg, képtelen voltam elszakadni a könyvtől. Olyan volt olvasni, mint bámulni egy balesetet: hiába borzalmas és rettenetes, nem bírod levenni róla a szemed. Borzongató gyönyörűség, elszabadult féktelenség és az őrület finoman az elmére ereszkedő fátyla, amikor a bénult fantázia megmérgezi a tudatod és finoman kimoccantja a valóságot a helyéből.
Az ember kibaszottul undorító lény és még undorítóbb dolgokat képes művelni, saját magával és a körülötte lévőkkel is. A métely ellen nincs orvosság; nem lehet tudni, hogy bármilyen, ártalmatlan tűnő dologból kisarjad-e a... romlás mérgező virága. Nehéz erről írni-beszélni, de per pillanat így érzem. Ebben a történetben olyan mélyen el van cseszve valami (vagy inkább minden), hogy képtelenség helyrehozni. Buwalda borzasztóan jó érzékkel váltogatja az idősíkokat és teszi elénk az újabb titkokat és fordulatokat, mintha egyenként adná a kezünkbe a zsigereinket.
Leírva mindez szörnyen hangzik, és néhányan talán azt gondoljátok, soha a közelébe nem mentek ennek a könyvnek, de a helyzet nem olyan drámai (de igen), csak péntek éjszaka van és nincs itthon kóla, ezért előtört belőlem a melodramatika iránti vészterhes hajlamom. A Bonita Avenue egy család széthullásának története, egy tökéletesnek tűnő családé, ami valójában atomjaira van szétrohadva, csak erről egyik családtag sem hajlandó tudomást venni, és ami végzetes következményekkel jár.

Ui.: Ráadásul a gép frissítéstelepítés okán újraindította magát, én pedig, a teljes felidegelés helyett, inkább elmentem aludni.

Eredeti cím: Bonita Avenue
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2014
Fordította: Zákányi Viktor
Ár: 3950 Ft

Borús napok lányregényei

Zsinórban ez a második post, aminek a címében a "lányregény" szó szerepel, de ezek tényleg azok. A rózsaszín, puffos ujjú ruhás értelemben, úgyhogy a tautológia teljes mértékben indokolt.

Olyan ügyes vagyok, hogy sikerült befejeznem a második, könyvtárból orozott ballasztkönyvet is (copyright by Nima), aztán, amikor a majdani, róluk szóló postokról gondolkodtam, rájöttem, hogy az emlékeim menthetetlenül összefolynak, és alig emlékszem szegény Fangirlre, pedig micsoda mankó volt tavaly decemberben. Ilyen és ehhez hasonló okok - már megint [vagy: még mindig] három könyvvel vagyok lemaradva, és rettenetesen nyomasztanak - miatt közös íráson fognak osztozni.

"A szürke szoba egy üzleti ügy miatt megszálló japán úriemberé, egy bizonyos Mr. Tsunawáé lett. Coral néni elhitette vele, hogy a szobát gyakran látogatják a szellemek, így próbálva rásózni a hibátlan angol vidéki házakra jellemző miliőt. Ez azt jelentette, hogy éjszakánként lánccal csörögtünk az ajtaja előtt. A szükség azonban úgy hozta, hogy hamar hozzászoktunk ehhez az új életstílushoz."

Sara Crowe: Campari reggelire

Kölcsönzés előtt egy-két héttel mély undorral tekintettem a könyvre; biztos valami ócska chick-lit, eszem ágában sincs elolvasni. Aztán a fülszöveg keresztül verekedte magát az előítéletem vastag ködén, és...
RÉGI HÁZ
ANGOLOK
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ, AMINEK NEVE IS VAN
feliratok villogtak az agyamban. Az ódon, már-már személyiséggel bíró épületek a gyengéim; egész jól elkendőzik a nem hibátlan regényeik megbicsaklásait. Most sem volt másképp, de a rózsaszín vattacukor-hangulaton átsejlett pár dolog, ami miatt, ha még adnék pontszámot, a jóindulatú három és fél megégett pirítósra minősíteném.
Nem okozott gondot, hogy belehelyezkedjek a tizenhét éves Sue Bowl fejébe, ill. a naplójába, szerintem ez hatalmas piros pont nekem. Sue néha naiv, néha idegesítő, persze reménytelenül szerelmes - de tizenhét éves, és alapvetően cuki, ezért megbocsátottam az Icarus utáni sóhajtozását. (Azért elég perverz dolog a delikvens fotóból megmaradt fél szemével aludni... legalább egy fél pár zoknival megkönyörülhetett volna Sue-n az írónő.) Rendkívül pihentető volt Bécsy Ágnes Virginia Woolf-elemzései után hóbortos nagynéniről, családi titkokról, szerelmes, meglett korú ezredesekről olvasni, a Déli álmok jutott róla eszembe - a tragédiák ellenére alapvetően pozitív hangvételű (azért nem kellene minden tinilány édesanyját kinyírni), néhol nevetésre késztető, könnyed kis regények, jó tündérekkel és RÉGI HÁZAKKAL, jólesett olvasni. És itt még a szobáknak is neve van!
(Ha már nevek: elképesztő, hogy hívják a szereplők többségét - Icarus, Buddleia, Loudolle, Avery, Cameo, Coral.)
Ezeknek a tulajdonságoknak szinte csatolmányai néhány kifogásolható dolog: a túl meseszerű, boldog vég, a nem-igaz-hogy-nem-böki-ki-a-szemed-ki-a-hozzád-való-srác - féle bullshit, az abszolút gonosz karakter, a szép Loudolle (azaz Lúdtoll), aki logikus indok nélkül minden gaztett elkövetője. Még jó, hogy gyilkosság nem történik, tuti, hogy az írónő ráfogná. A vége felé kezdett vattacukor-túltengésem lenni, de Sara Crowe-ba szorult annyi bölcsesség, hogy ne hatszáz oldalban mesélje el Sue kalandjait, és így a Campari reggelire megmaradhatott kellemes élménynek és emléknek.
Ui.: a "paradicsomban szálló selyem" képét nem tudom hova tenni.

Eredeti cím: Campari for Breakfast
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2015
Fordította: Beke Zsolt
Ár: 2990 Ft

Rainbow Rowell: Fangirl

Nem hittem volna, hogy valaha Rainbow Rowell (istenem, ez a név!)-regényt fogok olvasni, de a könyvek még mindig meg tudnak lepni, amiért alapvetően hálás vagyok.
Érdekes, hogy mindkét lányregényem az íráshoz kapcsolódik; Cath-nek, akárcsak Sue-nak, az írás a végső mentsvára, a komfortzónája közepe. Róla eszembe jutott még egy fiktív karakter, Quentin A varázslókból - Cath se bír egy elképzelt varázsvilágtól elszakadni. Valószínűleg megenné a sárga irigység, ha tudná, hogy Q. tényleg átkerül álmai világába. Igaz, hogy szerencsétlen srácnak ez sem elég, de ez már egy másik történet.
Cath egy rakás katasztrófa. Vele kicsit nehezebb volt toleránsnak lennem, mert a klinikai eset határa, ha valaki inkább fehérjeszeleteken él, mintsem megkérdezze, merre van a menza, de próbáltam arra gondolni, hogy én is voltam ennyire görcsös (sőt, ma is előfordul). Az ikertestvérével, Wrennel se volt jobb a helyzet: ő az, aki kétségbeesetten önálló, felnőtt és más akar lenni - közben összegyógyul a szobatársával és bonyolult viszonyba kezd az alkohollal. Ugye, mennyivel jobb, mint a szobában kuporogni és fanficet írni?
Az ikrek bonyolult kapcsolata mellett itt van a lelkileg instabil apa és a korán lelépő "nem akarok családanya lenni"anya problémája. Egyik ízletesebb téma, mint a másik, de Rowell egyikben se megy túl mélyre. Mondhatnátok, hogy ha szétcincálós drámát akarok, olvassak Franzent vagy Shivert, ne tinikönyvet, de bizonyos igényeket nem tudok kikapcsolni attól, hogy fáradt vagyok. Egyébként RR elég jól kezeli a cselekményt, a Campari hozzá képest faék egyszerűségű; igazi konfliktusok vannak, Cath valós vargabetűket és kényszerkanyarokat ír le, hogy kitörjön az elefántcsonttornyából. Még a meglebegtetett szerelmi háromszög se rogyasztotta össze a regényt, úgyhogy RR tényleg ügyes YA-szerző.
Csak Levi ne lett volna.
Igen, a Tökéletes Srác. Hipercuki, kurva jól néz ki, és pszichológust megszégyenítően türelmes Cath-tel. Igen, teljesen tökéletes és kielégítő szórakozás, hogy a fejét az ölébe hajtva felolvassa neki a fanficjét, február éjszaka bebarangolják a töksötét campust, és elfuvarozza a lányt, ahova annak éppen mennie kell. Ilyen fiú nem létezik, Cath-nek legalább három kapcsolatkezdeményt kellene normál esetben elkaszálnia, mert az idegbeteg komplexushalmaza elviselhetetlenné teszi és még rettenetesen gyerek. Óriási különbség van egy otthonról éppen elkerült 18 éves és egy 22 éves, a suli mellett dolgozó ember között. Még egy "A jóképű rosszfiú átejti a naiv, tapasztalatlan lánykát"-sztorit se lehet kihozni belőle, mert Cath még stabil állapotában is mentálisan padlóra küldi a jóképű rosszfiút.
Levit leszámítva jól elvoltam a Fangirllel - igazából reménykedtem, hogy a rengeteg ocsú között kitermelődik pár normális ifjúsági regény, és, úgy tűnik, Rowell ilyeneket ír. Volt néhány mondat, ami tökéletesen betalált:
"Túl sokat sírok, gondolta. Túl sok mindenért. Belefáradt, hogy mindig ő az, aki sír."
"Meséld el, miért vagy ennyire boldogtalan."
"De olyan tanácstalan vagy időnként. Mintha egy cicát látnék, aminek beszorult a feje a papír zsebkendős dobozba." Az epic mondat.:D

Eredeti cím: Fangirl
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2015
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 3250 Ft

Nappal világos, este sötét

"Minden csak úgy volt. Nem léteztek jelek. Nem állt titkos összeköttetésben a világgal, és a világ sem állt titkos összeköttetésben vele. A nap nap volt, az eső eső, a test test. A fájdalom fájdalom. És eljött az az idő is, amikor Johan összetette a kezét, és így suttogott: Miért? A válasz egyszerű volt: Csak."

Linn Ullmann: Kegyelem

Mindenkinek szüksége van kegyelemre - még Johan Slettennek is, akinek az élete egyenes, lapos út volt, vargabetűk és kacsakaringók nélkül. Az egyetlen kihágása egy jelentéktelen, alig olvasott recenzor plagizálása volt, egy jelentéktelen, 1500 előfizetővel bíró újság cikkéről, amely egy alig ismert, csodálatos lett regényről szólt. Meg az, hogy egyszer titokban követte a feleségét egy orvosi konferenciára, ám megcsalatásnak, drámának nyomát sem lelte.
Johan Sletten gyáva, pálcika alkatú ember volt. Hagyta, hogy a feleségét rondaságnak nevezzék a barátai és hogy a kutyájába belerúgjon egy bunkó izompacsirta. Az életében nem volt méltóság - de kegyelem igen, a második felesége, a fényes hajú, kislányos arcú Mai személyében. Amikor a betegsége elhatalmasodik rajta, és a küzdelem ellenére látszik, hogyan (és legfőképpen: mikor) fog véget érni Johan Sletten élete, a férfi az utolsó kegyelmet kéri a feleségétől - segítse át a halálba, amikor már nem lesz ura önmagának.

"A kórházban töltött pár hét után a főorvosnő úgy ítélte meg, hogy kiengedheti Johant. Meyernek hívták, és régebbről valamennyire ismerte Mait. Meyer egy balett-táncosra emlékeztette. Minden mozdulata olyan volt, mintha táncolna. A karjával, kezével, egész testével beszélt. Ezenkívül csinos is volt. Az orvosi köpeny alatt lengén öltözött, így jól látszott szép, kicsi melle.Általában bejött hozzá, és leült az ágya szélére. Mindig ráérős volt. Egy nap a következő történt:Dr. Meyer felállt, és az ablakhoz lépett. Johan zongorázást hallott... Vajon dr. Meyer is hallja? Csajkovszkij? ... Talán egy rész a Giselle-ből? Meg akarta kérdezni tőle. De egyszerűen nem tudta kinyitni a száját, nem tudta levenni a szemét a doktornőről, ahogy ott állt az ablaknál, a fényben. Dr. Meyer hirtelen lábujjhegyre állt és előrehajolt. A teste boltívbe feszült. Tökéletes, szép mozdulat. Johan nem egészen értette, amit látott, de amikor a doktornő újból felegyenesedett, megköszönte neki."

Úgy féltem ettől a könyvtől, mint a tűztől. Nagyjából húsz évig terveztem tologatni, de egy csábító könyvheti akció felülírta az elképzelésemet, és, ha már az ember megvesz egy könyvet, előbb-utóbb kénytelen elolvasni.
Egy újabb tektonikus változás figyelhető meg az ízlésemben és/vagy a dolgokhoz való hozzáállásomban; néhány könyv elolvasása, amiről azt hiszem, hogy tetszeni fog, katasztrofális eredménnyel zárul, a fájdalmasnak tűnőkről pedig kiderül, hogy feleannyira sem harapósak. A Kegyelem - talán terjedelménél fogva - sem lapított kétdimenzióssá, de volt pár dolog, amit előrángatott a szekrényből. Nem örültem neki, de az ember semmi jóra ne számítson, ha egy haldokló főhős utolsó gondolatairól olvas. Pláne, ha az írót Linn Ullmannak hívják.
Ismét kegyetlenül őszinte, tűélesen ábrázolja az emberi kapcsolatok mikroszkopikusan undorító darabkáit is. Hogy Johan, ha az első feleségét nem üti el egy autó, maga gázolta volna el és hogy mennyire utálja a saját gyerekét. Hogy Mai minden ok nélkül hazudik apró, jelentéktelen dolgokban. Hogy meg lehet halni anélkül, hogy az ember valami rendkívülit vitt volna véghez.
Maga a hatalmas szerelem, amit a fülszöveg emleget, szerintem háttérbe szorul. Nem holmi őrjöngő, lángoló szenvedélyről van szó, hanem egy tartós, de kopott fényű, bajtársiassággá-barátsággá hűlt kapcsolatról. Johan Sletten téved - Mai volt az élete íve, a sarkcsillaga. Sokaknak még ennyi sem adatik meg. Remélem, tudta, hogy nem élt hiába.

Az egyik legpokolibb érzés, amikor arra vársz, hogy az, akit egész életedben szerettél, meghaljon. És hogy akit most látsz, nem hasonlít erre az emberre. De még csak emberre sem. A te életed is leszűkül a kórházra, a nappali világosra és az este sötétségére. Utána pedig fogalmad sincs, mit keresel az élők között.
Soha nem felejted el.

Ui.: besz*rok! Linn Ullmann (akit eredetileg Karin Beatének hívnak) gyerekkorában balettozni tanult, Mai pedig zongorázni, és a wikis szócikkben majdnem szó szerint a regény egyik mondata szerepel: „…majdnem jó voltam, ezért hagytam abba. A táncban ugyanis, akárcsak a zenélésben, tökéletesnek kell lenni.”

Eredeti cím: Nåde 
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2006
Fordította: Deák Sarolta
Ár: 2150 Ft (a Könyvhéten 500 volt)

Suhanó magány

"Nem ez az érdekes, kiabálta, hanem az, hogy piszkos kis hazudozó vagy. Egy pillanatra megnyugodott, mire képes volt a hangját is kontrollálni, ami egészen addig betöltötte a szobát. Végül nyugodt hangon hozzáfűzte: Ide figyelj, Karin, szeretlek, mert az anyád vagyok, de nem kedvellek különösebben."

"Amióta képes vagyok különbséget tenni a hasznos és az ártalmas hazugság között, elhatároztam, hogy annyit és akkor fogok hazudni, amennyit és amikor csak bírok. És így is történt."

Linn Ullmann: Mielőtt elalszol

Ez nem is fáj, állapítottam meg olvasás közben. Biztos már nagyon öreg és nagyon cinikus vagyok - remélem, mindenki érzi szavaimban az iróniát -, vagy Ullmann első regénye nem sikerült olyan érdesre (esetleg a kettő együtt), mint amilyenre számítottam. Az Áldott gyermek sokkal keményebb történetként él az emlékezetemben, öt év kellett (jézusom), mire rábeszéltem magam a Mielőtt elalszol-ra.
A történet ismét egy családról szól, hétköznapi és nem annyira hétköznapi neurózisairól, problémáiról. Kalauzunk és elbeszélőnk Karin, aki már a regény elején jelzi, hogy abszolút nem szégyell hazudni, illetve kicsit többet mesél el a megtörténteknél. Mi történt Julie-vel, tényleg homályosra oszlott-e Anni arca, Karin pasija valóban makrélává változott? Mi az igazság? Halvány gőzöm nincs, de szerettem olvasni a regényt.
Minden család pszichotikus, mindegyik a maga módján az. A norvégok valami egészen hűvös visszafogottsággal és szenvedélyes dühvel. Blomék depresszív, fagyos magánya falként szigeteli el őket egymástól és zárja kísértetekkel teli tömlöcükbe. Linn Ullmann stílusa nagyon minimalista, sokszor ismétlődő, egyszerű szavakat használ, amik mégis vágnak, mint a kés és keményen koppannak valahol lent, a saját lelkiismeretem mélyén. "... szeretlek, mert az anyád vagyok, de nem kedvellek különösebben." Ez az első mondat, ami a könyvről eszembe jut. Benne van az egész történet lényege, a mondanivalója - legalábbis az, amit nekem mond.
A minimálsága és élessége ellenére Ullmann nagyon megkapóan ábrázolja az embereket. Az ő nagyítója alatt minden ember érdekes, pedig bőséggel adagolja hozzájuk a rossz döntéseket és a negatív tulajdonságokat. Pontos, kíméletlen, mégis élvezetes képet fest róluk, ami mellett meglepően jól elfér néhány meghitt mozzanat és mágikus elem - nem is emlékeztem, hogy ilyen is előfordul a szerzőnél.

"Próbáltál már friss kenyeret banánnal enni? A nagyanyám csinálta így. Nem spórolt a vajjal és a tetejére banánszeleteket rakott. Van erről egy jó emlékem:  odakint hideg tél tombol és havazik. Nagymama és én az asztal két oldalán ülünk, mindenki a maga helyén. Nagymama eloltotta a mennyezeti lámpát, és gyertyát gyújtott helyette. Mesét olvas. Még csokoládét is főzött tejszínhabbal. Kevés embert szerettem, de a nagymamámat különösen. Mindig Marlon Brandóra emlékeztetett a Keresztapában, mármint a jelleme. Kemény asszony volt, szigorú, kiszámítható, de azt nem mondhatnám, hogy melegszívű. De - és ez a lényeg - teljesen váratlanul, anélkül, hogy maga tudta volna, hihetetlenül kicsi és sebezhető tudott lenni. Úgyhogy, bár akkoriban még csak nyolcéves voltam, ilyenkor legszívesebben átöleltem volna és megsimogattam volna az arcát. Amikor csokoládét ivott, mindig tejszínhabos lett az arca, különösen az orra alatt."

Talán nem az a lényeg, Karin igazat mond-e - hanem az, nekünk van-e benne valami igaz.

Eredeti cím: Før du sovner
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2000
Fordította: Szöllősi Adrienne
Ár: 1988 Ft 

Egy ceruza kardjával

"Látni akarod, hogy megtanultam-e a leckét, Achille? Hogy megtanultam-e nyitott szemmel járni, hogy mindig tisztelni fogom-e a mozdulatlan csöndet, melynek mélyén csodálatos könyvek születnek, amiket soha senki sem fedezhet fel?"

Stefano Benni: Gyorslábú Achille

Kis, a könyvhöz kapcsolódó magánéleti bénázás: na, ki olyan hülye, hogy nem nézi meg a könyvtár nyitva tartását, hanem a legnagyobb lelki nyugalommal elrongyol Újpestre? Munka után? Szombaton?!
Azzal próbáltam magam vigasztalni, hogy kb. 20 perc kiesés volt az egész, de végül az nyugtatott meg, hogy így van időm kiírni az idézeteket.

A harmadik önégetés; fogalmam sincs, mit fogok írni erről a könyvről tíz másodperc múlva, csak annyit tudok, hogy iszonyúan lekötött, egyhuzamban elolvastam belőle kb. 170 oldalt. Végigröhögtem az egészet, sose hittem volna, hogy egy abszurd regény nekem tetszeni fog. Vagy posztmodern. Vagy abszurd posztmodern, mit tudom én, mi ez a halas kis könyv.

Ulisse (barátainak csak Lello) furmányos öllelő és pékinszomniában szenvedő kiadói lektor, akinek az élete minden területen zűrös; nappali bóbiskolásai közben a gépiratok (mert manapság csak a dinoszauruszok írnak kézzel) elkövetőinek miniatűr változatai zaklatják, kapcsolata az aranyvállú Penelope Pilarral válságban van és első megjelent kötete után képtelen írni. Ám egy nap jön (pontosabban levelet ír) a különös Achille, a ragyogó elmével, groteszk lélekkel és torz testtel született hős, aki felforgatja, kétségbe ejti, elképeszti Ulissét - nem mellesleg ráhozza a frászt egy félelmetesből komikusba váltó jelenetben -, és mindezt egyszerre.

"- Nahát! - szólt Virgilio professzor irigyen, édességre éhesen.- Ami ízlik az embereknek, nem biztos, hogy ízlik a kacsáknak is - felelte sértődötten a Dido nevű főkacsa.- Például?- Például a narancsos kacsa."

A történet elvileg egy modern Odüsszeia. Azért mondom, hogy "elvileg", mert szerintem ez a metafora, allegória, vagy mi a fene elvész három szürreális bóbiskolás, két tüntetés, néhány erotikus fantazmagória és pár szellemi diskurzus között, pedig még a rózsás ujjú hajnal is feltűnik! Kacsák (vezetőjük becses neve Didó, egyik társáé Omphalé) beszélnek az emberekhez, Vulcanus a csőd szélén tántorgó könyvkiadót vezet, a buszbérlet pedig Greta Garbo hangján szólal meg. Azon talán senki nem lepődik meg, hogy Circe dögös titkárnő zebramintás miniszoknyában, az embereket felfaló, dühösen villogó szemeket meresztő sárkányhernyó pedig az egyszerű, mezei busz.
Ha ezek után nem arra gondoltok, hogy "Mi a szar ez?", akkor nyugodtan megpróbálkozhattok vele, valószínűleg olyan jól fogtok szórakozni, mint én.
Ez a könyv vicces, abszurd, borzalmas, szatirikus, gyönyörű és borzasztó, társadalomkritika és fricska, eposzi küzdelem és apoteózis. Nemcsak Ulisse, hanem Achille története is egyben; összeköti őket homéroszi nevük és a szenvedély. Ennyi elég, hogy a két, homlokegyenest eltérő személy között kapcsolat jöjjön létre, ami mindkettőjüket túllendíti a holtponton - kilépnek a világ repülőteréről és szárnyalni kezdenek.

Eredeti cím: Achille piè veloce
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2013
Fordította: Nádor Zsófia
Ár: 2950 Ft

A Brenner és én, avagy semmi meg a nullás liszt

"És most az Aranyozóról tett megjegyzés kizökkentette a koncepciójából. Az Aranyozóra kellett gondolnia az Engljähringer helyett. Hogy mindenütt ő mozgatja a szálakat, erre kell gondolnia. De a tanárnő feltehetően észrevette, hogy valami gondja van a Brennernek, mert most nagyon kedvesen mosolygott rá. Vagy csak a Brennernek tűnt úgy, az amaretto miatt.
-Maga elmehetne a Perlweiss reklámba is - mondja most a nyomozó.
De röviddel ezelőtt hallatszott, hogy egy autó áll meg a ház előtt, és most megszólal a csengő az Engljähringer ajtajánál.
- Semmi, csak a barátom - mondja a tanárnő, az Engljähringer. Sötét haja volt, fehér bőre, áttetsző szeplőkkel, a kék szemében fehér pontok, nagyjából, mint egy bajor asztalterítőn."

Wolf Haas: Halottak feltámadása

Nem erőltetem, hogy az elbeszélő stílusában írjam meg a postot, jó? Nincs kedvem ezzel szórakozni, és nem is megy jól az ilyesmi.

Még tavalyelőtt kaptam ezt a könyvet Nimától, ebből kiderül, hogy elég sokáig mellőztem szegény Brennert, pedig szeretem a krimiket, osztrák szerzőt meg viszonylag ritkán olvasok. Számtalan rigolyám kívül az az egyik, hogy a túl vékony, kicsi könyveket nagyon hamar bezabálom, így az író képzeletvilágának esélye sincs kibontakozni lelkem mozivásznán. Tudom, pokol lehet az én fejemben lenni, és még hülyeségeket is írok.:D
De Brenner, illetve szószátyár narrátora nem hagyta, hogy ledaráljam. Ő időt és helyet kért magának.

Nagyon érdekes krimi ez. Egy idős amerikai házaspárt holtan találnak a síliftben, a rendőrség egy idő után lezárja az ügyet, gyanúsított van, felsülés szintén, tettes nem. Csak a Brenner, aki saccperkábé egy évvel az eset után kibogozza a dolgokat, de még hogy! Ebbe a 180 oldalas apró sárgaságba nemcsak a gyilkos és Brenner fért bele, hanem minden az égvilágon - ugyanis a narrátor vég nélküli, ám roppant szórakoztató locsogása során teljesen mellékessé válik, ki a tettes. Legalábbis engem cseppet sem izgatott, viszont minden más, előkerülő apróság igen.
Mint minden hozzá hasonló alakot, Brennert is az elég tágas szívembe zártam. Brenner nem jó svádájú, briliáns elméjű nyomozó, a kommunikációja sem gikszermentes, mondjuk ki: elég szerencsétlennek néz ki és úgy is bánik vele pár ember. Olyan, akiben első látásra nincs semmi különös, hétköznapi, unalmas alak, aztán tesz vagy mond valamit, ami telibe talál. Lassú, pechje van, elég sokszor, de addig forognak benne a dolgok, amíg mindenkit lepipál. Akár hiszed, akár nem.

Jó volt, na.:) Köszönöm Nimának a könyvet, nélküle lehet, hogy soha nem olvastam volna el. Most meg vár rám vagy hat rész, ráadásul csak az utolsóban derül ki, kicsoda a szószátyár, nagydumás narrátor.
Ajánlom PuPillának a könyvet.;)

Eredeti cím: Auferstehung der Toten
Sorozat: Brenner nyomozó történetei 1.; Scolar krimik
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2009
Fordította: Bán Zoltán András
Ár: 1950 Ft

Fecnipost megint (4.)

Jaj, hogy is kezdjem... fáradt vagyok, kicsit nyűgös, nagyon mizantróp - egy aszociálisnak csak mértékkel szabad az ajándékvásárló tömeggel vegyülnie -, és minden iránt morcosságot érzek, ami elválaszt az új és nem annyira új könyveimtől. Imádok a kanapén elnyúlva olvasni, na.
Azért röviden beszámolok a nemrég olvasott könyvekről, a Surikról és az előbb befejezett Árnyak és rémekről szeretnék normál postot írni, mert van mit, csak az agyam helyén az utóbbi napokban egy monoszkóp virít.

Alekszandr Blok: Alekszandr Blok versei
Elég sokáig olvastam ezt a vékony kötetet, ugyanis pár kivételtől eltekintve csak szakaszosan tudok verseket olvasni, egy bizonyos mennyiség után a szöveg tartalma "elmosódik" és már csak egymás után sorakozó szavakat olvasok, ilyenkor kell félretennem a verseskötetet. Bloknál ez nem kevésszer előfordult, még túl kicsi hozzá a versolvasó agyam.

Závada Péter: Ahol megszakad
A kötet Nokedli okán került a látóterembe, és a fentebb említett, együltő helyben elolvasott verseskötetek egyike. A legkedvesebbeket már kiidéztem, némi idő elteltével a tömény Budapest-élmény maradt meg leginkább, még engem is elszédített a hangulata, pedig kb. másfél éve lakom ott ingajáratban.

Philippe Lechermeier (író) - Rébecca Dautremer (illusztrátor): Nevenincs és sosemvolt hercegnők
Ennek a könyvnek már önmagában a címe és a borítója is lenyűgöző. Még nyáron akadtam az útjába, a Libriben, ahol a kedvessel bóklásztunk addig, amíg menetkészre szerelték félvad biciklimet, Szeptembert. Annyira tetszettek a rajzok és a vicces, egyáltalán nem bugyuta szöveg, hogy legszívesebben azonnal megvettem volna (Az eltűnt idő nyomábannal együtt, amit szintén megkaptam karácsonyra:). A kedves, akár a Liber Mortis esetében, ismét figyelmesen választott ajándékot.
Megtudhatjuk többek között azt, hogy a hercegnők túraelefánton (is) utazhatnak, melynek ormányán petrezselyem (is) is tárolódik, hogy a pácolt büdös zokni ugyanolyan hatékony méreg, mint az arzén, és hogy a hercegeknek nem kicsit stresszes az élete, mert a csókkal felébresztett hercegnő irgalmatlanul képen vághatja őket, amiért megzavarták édes álmát.
Fantasztikus mesekönyv (vagy mi), ajánlom mindenki figyelmébe, háromtól legalább huszonöt éves korig.

Helen Oyeyemi: White is for Witching
Hanna olvasta ezt a könyvet, és rögtön elkapott a mohóság, ahogy az értékelésében elértem a különös ház említéséig. Ez volt az első papírkönyvként olvasott angol regényem, részben ezért tartott sokáig az olvasása, nehezebb volt így teljesíteni a napi penzumot, mint a gép előtt bambulva. Másrészt elég furcsa, játékos szövege van, igazából nem az én tornázó angol olvasásomnak találták ki, később kellett volna rávetnem magam, de hát a mohóság nagy úrnő.

Paul Éluard: Éluard versei
Még kb. a felénél járok, de a véleményem aligha fog változni. Eleddig ez az egyetlen verseskötet, ahol a versek nagy részénél a szavak puszta összeolvasása kész gyönyörűség, mindenkinek ezt ajánlanám első olvasásra, aki fél a versektől. Már idéztem tőle, de még jó páran követni fogják.

Sárkányok tánca

Ez az ekultos ajánlom, azért teszem ki változtatás nélkül, mert lusta vagyok szerintem egész vállalható. Jó lenne a különféle írásmódokkal is kísérletezgetni, csak időt adjanak hozzá.
Spoilermentes, nyugodtan el lehet olvasni.

Rachel Hartman: Seraphina

Értékelés: 4.78 orgonasíp az 5-ből

Kedvenc karakter: Seraphina

Egy ideje tudatosan szabotáltam az ifjúsági regényeket, fárasztott a rengeteg kliséhalmaz, mintha az összes YA-t ugyanarra a hézagos állványzatra húzták volna fel – Rachel Hartman regénye azonban kicsit másnak tűnt, mint gyors ütemben feltűnő társai, ezért bizalmat szavaztam neki. A történet Goreddben játszódik, ahol az emberek és a sárkányok negyven éve békében élnek, de a feszültség még mindig nem oldódott fel a két faj között, és főleg az emberek oldaláról érezni a viszolygást, a félelmet – és igen, a gyűlöletet. Ezt jelzi a Szent Ogdo Fiai nevű szervezet sárkányellenes és felbujtó tevékenysége, de az is, hogy az árnyékszék nyílásait sárkányszemnek hívják.

Ebben a világban a sárkányok (saarok) képesek emberi alakot ölteni, ezt hívják saarantrasnak. A megkülönböztetés végett a tudósokat kivéve mindegyiküknek csengőt kell viselnie, ez az emberekkel kötött egyezmény egyik szigorú szabálya, amit a sárkányoknak be kell tartaniuk. A csengettyű mellett bizonyos tulajdonságok is segítik a saarantrasok emberektől való megkülönböztetését; a legfeltűnőbb az érzelmek teljes hiánya, ill. emberi alakjukban ezek kontrollálása, valamint a matematikában és egyéb tudományokban való kimagasló tehetségük – kicsit olyannak tűntek nekem a sárkányok, mint az Asperger-szindrómás zsenik. A művészetekhez azonban abszolút nem értenek, a technikai hátteret képesek értelmezni, de az a plusz, ami élővé tesz egy festményt vagy egy zeneművet, örök rejtély a számukra – sok ember ezt a sárkányok pokolbeli lélektelenségével magyarázza.

Ebben a különös világban él Seraphina, a nagy zenei talentummal megáldott fiatal lány, akit apja egy szégyenteljes, különös titok miatt elszigetel a külvilágtól, arra tanítja, hogy maradjon észrevétlen, és Seraphina a saját érdekében be is tartja ezt a szabályt – egészen addig, amíg a benne lakozó tehetség figyelmet nem követel magának. Hősnőnk így kerül a királyi udvarba, ahol az idős, köszvénytől szenvedő zenemester segédjeként belekeveredik egy bűnténybe: a trónörököst, a népszerű Rufus herceget vadászat közben holtan találják. Az elkövetés módja sárkányokra vall, ami olaj a tűzre a sárkánygyűlölők között, ráadásul közeleg az Egyezmény negyvenedik évfordulója, ami miatt Sárkányföld (Tanamoot) uralkodója, Comonot ardmagar Goredd fővárosába látogat.

Nagyon élveztem ennek a könyvnek az olvasását, annyira belemerültem a világába, hogy elfelejtettem felhívni a nagymamámat. Vannak a történetben bizonyos lólábak, amik eléggé kilógnak – például hogyan kerül a nyomozás sűrűjébe egy zenesegéd, miért bízik meg benne a testőrség kapitánya –, igaz, hogy a kérdéseimre az írónő elém rakja a válaszokat, de ezek nekem nem hihetőek. Oké, nem kekeckedem, ez egy ifjúsági regény, nem minimalista széppróza. Ehhez a csöpp berzenkedésemhez kapcsolódik, hogy a Seraphina is használ bizonyos sablonokat, de szerencsére ezek közül csak egyet, a szerelmi szálat éreztem erőltetettnek.

Seraphina belső vívódása viszont nagyon megfogott. Nem csupán egy odavetett, valójában nevetséges és mondvacsinált problémáról van szó, hanem egy valós veszélyről. Az írónő remekül ábrázolta a lány jellemét, a millió fájdalmat, ami gyötri, és azt, hogy mennyi lemondás és koncentráció szükséges ahhoz, hogy Phina képes legyen folytatni a nagy nehézségek árán kialakított életét. Tulajdonképpen ez és a sárkányok lelkivilága, természete volt az, amivel a regény megvett magának – bár az utolsó hatvan-hetven oldalt egyhuzamban olvastam végig, mert az események gyors fordulatot vettek, és igen, erre a csavarra még én sem számítottam.

Nagyon kellemes meglepetés volt számomra Rachel Hartman Andre Norton-díjra jelölt regénye, hatásában (még egyszer: mondom, hatásában) Scott Westerfeld Leviatánjára emlékeztetett: fantáziadús, belemerülős, egyedi történet, amely nemcsak a fiatal közönséget nyűgözheti le.

Ui.: Kicsit vérzik a szívem az eredeti borító színeiért, de élőben annyira nem gáz ez a lila. Itt megnézhetitek a többi kiadást, szerintem az olasz tök ötletes (és nem a piros ruha miatt).
Viszont maga a kiadás nagyon igényes, és a szöveggondozás is figyelemre méltó, minimális hibákra sem emlékszem.

Eredeti cím: Seraphina

Sorozat: Seraphina 1., Scolar Fantasy

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2013

Fordította: Simonyi Ágnes

Ár: 3750 Ft
Az írónő honlapja