2020. január 5., vasárnap

Hogyan alakult a 2019-es Várólistacsökkentés?

Jó nagy spoiler: sikerült teljesíteni, bár kissé nyögvenyelősen és nem túl lelkesen - de mindig azt mondom, ha már csak két, régóta aszalódó könyv eltűnik a várólistáról, már akkor megérte belevágni ebbe a játékba, meg hát arra is jó, hogy kordában tartsuk az olvasatlan köteteinket.

Elizabeth Strout: Maradj velem Radclyffe Hall: A magány kútja Zadie Smith: Fehér fogak Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ Alessandro Baricco: Harag-várak

Truman Capote: Az éjszaka fája Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe Susan Forward: Mérgező szülők Félix J. Palma: Az ég térképe Isabel Allende: Elmosódó önarckép

Sabina Berman: Én, Én, Én Véronique Olmi: Tengerpart

Nem voltak ezek rossz könyvek, csak engem nehéz lenyűgözni, mert a könyvek ritkán változnak velünk (azért ilyenről is tudunk), a mi világlátásunk, habitusunk viszont annál inkább.
Elizabeth Strout igazi biztonsági játékos volt, a Maradj velemtől a gyász témája miatt ódzkodtam, de kár volt. Nem tetszett annyira, mint pl. a Kisvárosi életek (igazából ez jóval depresszívebb [igen, úgy látszik, szeretek szenvedni], mert fájdalmasabban és sokrétűbben mutatja be a veszteség témakörét), de nagyon jó kis könyvnek tartom. 
A magány kútjáról még nem írtam, pedig kellemesen meglepett, abszolút olvasható a kora ellenére, és még érfelvágásra sem biztat, sok idilli részlet van benne - bár igaz, hogy az egész történetet beárnyékolja annak az előérzete, hogy nem lesz jó vége.
Tudtam, hogy Zadie Smith-szel se nagyon lőhetek mellé. Még mindig A szépségről az etalon tőle és úgy érzem, a Fehér fogak felzárkózik mellé másodiknak. Nem voltam vele maradéktalanul elégedett, de sokkal jobban passzolt hozzám ez a történet, mint mondjuk, a legfrissebb Swing Time.
Az Egy ismeretlen világ volt az első olvasmányom Jhumpa Lahiritól, de könnyen lehet, hogy az utolsó is; a kötet első felében még elégedetten olvasgattam a novellákat, aztán, ahogy újra meg újra ismétlődött ugyanaz a felállás - jómódú, első-és másodgenerációs kivándorolt indiaiak sematikus családi problémái -, úgy lett elegem a végére, és a fülszövegek alapján a többi könyve is ezt a témakört járja körbe.
Baricco tipikusan az a szerző, aki a kor (mármint az enyém, de lehet, hogy az ő öregedése is közrejátszik) előrehaladtával egyre kevésbé tud lenyűgözni. A Mr. Gwyn lámpaizzós modoroskodása okozta bennem a törést, amin a Harag-várak képes volt egy kicsit retusálni, de a félig gyanú, félig bizonyosság, miszerint ez a pasi a művészkedés leple alatt az üres semmit tolja az orrunk elé, nem múlt el.
Az éjszaka fája nem hagyott bennem maradandó nyomot, csak néhány erősebb írás emlékét (sajnos ennyire régen olvastam). A mi Urunk népével se voltam kibékülve, az első két novella szörnyen depresszív volt, utána vagy akklimatizálódtam, vagy befogadhatóbb szövegek jöttek, de egész jól helyrebillent bennem a kötet megítélése. Az utolsó fejezet szösszeneteivel viszont nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy felemás maradt az élmény.
A Mérgező szülők értelemszerűen lehozott az életről, az viszont, hogy Az ég térképe is, teljesen meglepődtem; egy bizonyos része (magam se tudom, miért, nem szoktam érzékeny lenni az ilyesmire) szörnyen megviselt, ha azok az események a kötet elején következnek be, biztosan félbehagyom. Palma nagyon embergyűlölő hangulatban lehetett.
Ehhez képest a Tengerpart szinte sétagalopp volt, az évek alatt, amíg a várólistán nyaralt, jól rákészültem a hangulatára (tudja a franc, minek vettem meg, biztosan olcsó volt). Nagyon jól megírt kisregény, de örülök, hogy túl vagyok rajta.
Az Én, én, énnel nem igazán tudtam mit kezdeni. Olvasható, gördülékeny, jól fűzi össze a témáit (amelyek önmagukban is megérnek egy-egy regényt), de valamiért nem került közel hozzám, talán az etikus állatfeldolgozás témája miatt.
A végére hagytam a játék abszolút nyertesét, az Elmosódó önarcképet; méltatlan, kissé alpári hasonlattal élve olyan volt, mint belemerülni egy lavór lábmosó kád meleg vízbe. Egy szuszra elmondott, a pletykák által erősen kiszínezett mese egy érdekes, különc családról, csak annyira belemerülve a részletekbe, hogy a megesett igazságtalanságok ne fájjanak és ne sérüljön a derűs elbeszélői hangnem, baromi jólesett az elcsigázott kis lelkemnek.

Ezeket sikerült elolvasni a Várólistacsökkentés keretein belül; bizonyos darabokkal biztosra mentem, de hiába csak 12 könyvről beszélünk, nekem kellenek ezek a jolly jokerek - főleg, mert ezeket is tudom ám tologatni -, ahogy a rövidke könyvek is, ha éppen megfeneklik a lelkesedésem, instant sikerélményt adnak.